2011. december 31., szombat

BOLDOG ÚJ ÉVET!

Sziasztok!

Sikerekben, boldogságban gazdag Boldog Új Évet kívánok mindenkinek!

Ez az év vegyes érzelmeket kelt bennem, ha visszagondolok egy két momentumra. Voltak jó és voltak rosszabb napjaim, volt amikor nevettem és volt amikor sírtam.  Biztosan követtem el hibákat, s ha ezt felfedeztem megtanultam a leckét. Igyekeztem magamból a maximumot kihozni, a kitűzött célokat elérni. Önmagamnak megmaradni és így élni az életet.
Ez az év minden embernek mást tartogatott. Már csak pár óra és magunk mögött tudhatjuk és egy új és tiszta lappal nyithatunk egy új évre.
Kívánom mindenkinek, hogy erre az új lapra úgy írja meg életének egyik évét, hogy minden vágya és álma teljesüljön!
Ezúton szeretném az alkalmat megragadni, és megköszönni mindenkinek aki olvasta a történetem és véleményezte is. És persze szeretném megköszönni ezt a nagy látogatottságot is.
Még egyszer mindenkinek Boldog Új Évet!

2011. december 30., péntek

18. fejezet

18. fejezet

Eltitkolt dolgok, elnyomott érzelmek

Másnap megint csodás hangulatban ébredtem. Boldog voltam és boldogan másztam ki az ágyból is. Úgy éreztem a mai napomon semmi sem foghat ki rajtam. Most nagyon erősnek éreztem magam. A szokásos módon elkészültem, majd bevetettem magam a munka sűrűjébe. A mai napom se lesz rövid, egy szabadedzés és egy időmérő fogja tarkítani.
Így neki is kezdtem a munkámnak. Elszöszmötöltem és mászkáltam fel alá. Közben pedig találkoztam apámmal.
- Szia kincsem! Hogy vagy? Van már eredmény? – jött kérdések sorozatával, de persze jól esett nekem.
- Szia apu. – kezdtem így. – Jól vagyok, köszönöm, de eredmény még nincs.
- Biztos jól vagy? – s elkezdett a szemével alaposan megnézni. – Mintha fogytál volna, remélem nem csak nekem mondod, hogy minden rendben. – s érződött az aggodalom is a hangján.
- Nyugi apu, nincs semmi gond, nagyon is jól vagyok.
- Most már hiszek neked. Csak nagyon aggódok érted.
- Nem kell félteni nagy lány vagyok.
Még beszélgettünk egy pár percig, de mind a kettőnknek rohannia kellett, így elváltunk hamar egymástól. Én is elindultam a saját utamra és ő is az övére.
A szabadedzés hamar kezdetét vette. Sorra járták a köröket a versenyzők, egészen a szabadedzés végéig. A csapatunk ismét jobban végzett, igaz nem sokkal, de a 3. és 4. helyen zártunk. Majd jött a már megszokott sajtónak szánt percek című rovat, majd egy kis pihenés. Én is kihasználtam a pihenő időt, elmentem addig megebédelni. Nem kell valami eget rengető ebédre gondolni, mindösszesen egy szendvicset tett ki ez az étkezésem. Már a végén jártam, amikor Christian leült az asztalomhoz.
- Jó étvágyat! – kezdte így.
- Szia! – válaszoltam mihelyst lenyeltem a falatot.
- Örülök, hogy látlak.
- Én is.
- Remélem nem fáztál meg! – mondta.
- Nem, megúsztam. – egy mosoly- És te?
- Én már nem vagyok annyira biztos abban, hogy megúsztam.
- Nos, hogy, hogy? – érdeklődtem.
- Reggelig még kutya bajom sem volt, de most kezdek fázni és érzem magamon a betegség előszelét.
- Remélem, nem betegedsz le! Had nézzelek. – majd nyúltam a homlokához. – Nem vagy szerintem lázas, bár ki tudja, azért mérd meg!
Ő megfogta a kezem, majd odahúzta a szájához és megpuszilta a kézfejem.
- Már jobban is érzem magam.
- Nem is tudtam, hogy ilyen gyógyító hatásom van.
- Nálam biztos hatásos.
- Fel kellene csapjak sámánnak! – nevettem.
- Nem, azt nem szeretném, akkor valami törzsnél lennél és hiányoznál. – s nevetett ő is
Még beszélgettünk egy kicsit, majd ő is otthagyott.  Igazából ő a csapatfőnök, dolga van.
Én is befejeztem a kis ebédemet, majd összeszedtem magam, és ismételten odacsaptam a lovak közé. Épp nagyban a telefonommal babráltam és közlekedtem közben. Egyszer egy ismerős hang megállított. Mikor felnéztem akkor jöttem rá, hogy nem egyedül van. Tommival ugyanis ott volt Sebastian is.
- Szia Claire! – köszönt Tomi.
Én persze felkaptam a fejem és megálltam.
- Sziasztok.
- Szia. – kaptam egy halk választ Sebastiantól is.
- Ráérsz egy kicsit? – kérdezte a finn.
Én egy kicsit furcsán éreztem magam a szituációban így inkább megpróbáltam magam kihúzni ebből a beszélgetésből. Ránéztem az órámra, majd vissza Tommira és válaszoltam.
- Ne haragudj, de most rohanok. Van egy kis dolgom. Majd máskor. – s már indultam is, nehogy meg tudjon akadályozni, de még egyszer elnézést kértem tőle.  – Tényleg ne haragudj. Szia.
Igazából érdekelt mit akar Tommi, de nem volt kedvem ahhoz, hogy Sebastiannal is cseverésszek. Ott is hagytam hát így őket, majd egészen az időmérőig nem is találkoztam senkivel.
Az időmérőt most is együtt néztem a többiekkel a monitoron keresztül. A szokásos drukkal ültem és figyeltem, ahogy a csapat pilótái menetelnek előre, és küzdenek. Szerencsére mind a ketten bejutottak a Q3-ba. És szerencsére ott is nagyon jó eredményt értek el. Sebastian megszerezte a pole pozíciót, Mark pedig a harmadik helyet a rajtrácson. Megint eleget tettek a sajtó kérdéseire is, majd miután ezzel is végeztek, számukra a mai nap véget ért.
Ma én is hamar végeztem. Visszamentem a szobámba és nem tudom miért, de még mindig feszültnek éreztem magam. Majd kigondoltam valamit a feszültségem levezetésére. A hotelnek van egy edzőterme és nekem az a szuper ötlet jutott az eszembe, hogy lemegyek egy kicsit futni. Így is tettem. Összeszedtem egy edzésre alkalmas ruha szettet, majd lementem és hamarosan belevetettem magam az edzésbe.
Épp a futópadon engedtem ki a feszültséget. Olyan volt mintha a szabadba futnék, csak mégis ez azért egy kicsit másabb volt. Igyekeztem kizárni magam a külvilágtól, nem foglalkozni a körülöttem lévő emberekkel, csak kiengedni a fölös feszültséget és energiákat. Miközben futottam minden bizonnyal két férfi haladt el mögöttem. Pontosan nem tudtam beazonosítani őket, de a hangokból azt szűrtem le, hogy Sebastian és Tommi.
Nem sokat kellet várjak és megtudtam kik voltak ők. Nagyon elmélyültem futottam és csak előre bámultam amikor hirtelen valaki elém ugrott. Ez az illető Tommi volt. Nagyon megijesztett és hirtelen kiestem a ritmusomból majd végig csúsztam a futópadon és majdnem elestem. De szerencsére ott volt az a majdnem és valakinek a karjai. Összeszedtem magam gyorsan és felnéztem, hogy megtudjam megmentőm kilétét, aki egy hatalmas eséstől óvott most meg. A megmentő Sebastian volt. Ezek szerint jól azonosítottam be a hangok tulajdonosait.
- Köszönöm. – mondtam neki miután feltápászkodtam.
- Nincs mit. – kaptam a választ.
Tommi persze megijedt, hogy majdnem balesetet okozott nekem. Azonnal jött is oda.
 Egyben vagy?
- Igen szerencsére. Megijesztettél te hülye! Ha nem kapnak el most a földön kötöttem volna ki! – oktattam ki, de szerintem jogosan.
- Sajnálom.
- Hát sajnálhatod. Van eszed, akkorát estem volna! Még szerencse, hogy elkaptak, de mindegy hagyjuk, te sose fogsz felnőni!
- Jaj, ne haragudj már!-  jött jópofizva.
- Sebastian meg se szólalt, majd miután ez a kisebb párbeszéd lezajlott a következőket mondta:
- Majd később még beszélünk Tommi, most felmegyek a szobámba.
- Rendben majd beszélünk!- kapta meg Tommi válaszát.
Rólam viszont még mindig ügyet se vetett. Még csak nem is köszönt el tőlem. Már ez megy egy ideje és úgy látszik ehhez kell hozzászokni.
Miután ezt letisztáztam magamban az üveg vizemért nyúltam, hogy felfrissítsem magam, de Tommi megelőzött és idenyújtotta nekem:
- Na, akkor szent a béke?
- Jaj, ne fárassz már! – s mosolyogtam. Ismerem őt valamennyire, tudhatnám, hogy ilyen bohókás és meggondolatlan.
- Ennek örülök.
Most viszont egy más Tommi állt hirtelen előttem. Komollyá változott. Van ilyen oldala is neki? Még én is meglepődtem.
- Beszélgetünk egy kicsit? Van időd? – kérdezte így.
- Van, most akarsz itt? – kérdeztem vissza
- Nekem itt is megfelel.
- Okés.
Szétnézett, majd ezt mondta:
- Üljünk le oda a padra.
Majd így tettünk, s nem kertelt belevágott a dolgok közepébe.
- Azt akarom tőled kérdezni, hogy nem tudod, mi van Sebastiannal?
- Ezt hogy érted?
- Olyan letört szerintem.
- Ha te mondod.
- Ne mondd már, hogy neked nem tűnt fel! – mondta nekem.
- Álljunk meg előbb Mr Pärmäkoski! Miért tőlem kérded ezt?
- Mert tudom, hogy ti jóban vagytok.
- Szerinted beszéltünk erről? – néztem tettetve az értetlent.
- Nem tudom, ezért kérdeztem. – azonban láttam rajta, hogy valami mást akar majd ebből a beszélgetésből kihozni és belőlem is ki akar facsarni valamit.
- Inkább így kérdezem mi ez a fagyos hangulat köztetek?
- Nincs semmilyen fagyos hangulat se köztünk. Nem értem mire célzol. – tettem az értetlent továbbra is.
- Rendben nem kerülgetem itt a forró kását.
- Hallgatlak. – mondtam.
- Nektek van egymáshoz valami közötök. Igaz?
- Ezt meg honnan szeded? – kérdeztem meglepődve és egy kicsit tagadva.
- Csak látom.
- És mit látsz Tommi?
- Azt, hogy bántja Sebet valami és téged is.
- Ha tudnád engem mennyi minden bánt!
- De nem csak ezt látom.
- Mit látsz még? Most már kíváncsivá tettél?
- Szerintem ti nem vagytok közömbösek egymásnak. Csak nem meritek bevallani a másiknak.
- Miket állítasz! Ennyire biztos vagy a nagy látási képességedben?
- Ugyan már, ne tagadd!
- Nem akarok erről beszélgetni.
- Pedig kellene!
- Miért mi vagy te talán valami szerelem doktor, vagy love guru? – kérdeztem egy kicsit hevesebben.
- Nyugalom szélvész!
- Jó igazad van, bocs. – mondtam a régi hangnemben.
- De legalább bebizonyosodott valami.
- És mi?
- Az, hogy jól látom a dolgokat.
- Erről nem akarok beszélni Tommi.
- Nem bízol meg bennem igaz?
- Nem tudom. Te Sebastian legjobb barátja vagy és félek attól, hogy elfecsegsz majd valamit.
- Úgy látszik, akkor bizonyítanom kell.
- Nos, nem ártana.
- Oké, hogy tudd, hogy én a te barátod is vagyok, és hogy bennem megbízhatsz, elárulok valamit. Egy titkomat. Ezt senki se tudja és te leszel az első, akinek elmondom.
- Na ne etess, még Sebastian se tudja?
- Nem hinném, hogy repdesne az örömtől, vagy lehet rosszul fogalmatok, repdesett volna az örömtől.
- Kíváncsivá tettél. – majd belekortyoltam a vizembe és felkészültem arra, hogy vajon mit fogok hallani.
- Mikor Seb megismerte Hannat mi már barátok voltunk. Én is akkor ismertem meg és engem is teljesen elvarázsolt. A bűvkörébe kerültem. Szerettem vele együtt lenni, még ha ő csak barátként tekintett rám, de akkor is. És lassan beleszerettem. De a barátom is szerette őt. És Hanna is Sebet. Így meg kellet tegyem azt a lépést, hogy félreállok. Megtettem mindent azért, hogy elfelejtsem őt és kitöröljem azokat az érzelmeket melyeket ő keltett bennem.
- Hát ezt…- néztem döbbenten.
- Ezt nem gondoltad volna igaz?
- Őszintém nem. Tommi!- mondtam csodálkozva
- Tessék?
- Most bizonyítottál! De miért hagytad elveszni az érzéseket?- elkezdtem faggatni
- Mert Seb a barátom.
- Nagylelkű vagy Tommi.
- Köszönöm. – mondta lelombozva.
Ez nekem egy kicsit furcsa volt, hisz ő nem ilyen szokott lenni.
- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz.
- Te még mindig érzel iránta valamit. Ugye így van? – folytattam a a kérdezősködést.
- Nem tudom, hogy juthatnak ilyenek az eszedbe.
- Csak látok dolgokat, ahogy te is mondtad.
- Nem…
- Azt hittem barátok vagyunk, azt mondtad megbízhatok benned, erre fel te nem bízol bennem. – mondtam neki
- Igaz. Én kértem, hogy bízz, mégis én vagyok a bizalmatlan.
- Ez azt jelenti, hogy igazam van?
- Úgy látom, ezzel nyaggatsz. De igazad van. Csak áltatom magam azzal, hogy elfelejtettem, holott mikor meglátom, még mindig felkavarodnak a régi érzelmek. Az a legszörnyűbb, hogy már évek óta próbálom elnyomni magamban, de nem tudom. És ettől féltelek téged is.
- De nem értelek. Miért mondtad ezt most nekem el? És egyáltalán mitől féltesz?
- Hogy ne ess ugyan abba a hibába, mint én, és ne járj úgy mint én!
- Hibába?
- Igen. Abba hogy hagyod elveszni.
- Tommi, ez nem olyan egyszerű mint, ahogy gondolod!
- Fejts ki!
- Nem lehet!
- Azt hittem bizonyítottam.
- Az én helyzetem bonyolultabb.
- Hallgatlak.
- Rendben. Nos. rátapintottál a lényegre, csak nem akartam neked bevallani. Én igen beleszerettem, de el akarom őt felejteni. Minden erőmmel ezért küzdök.
- De miért harcolsz ellen?
- Mert a helyzet bonyolult.
- Miért lenne az? Nem értelek? Talán Hanna?
- Igen ő.
- Seb otthagyná, és szerintem ott is fogja.
- Épp ez a baj!
- De miért?
- Mert lehet Hanna terhes! – böktem ki.
- Ezt meg honnan veszed?
- Ő maga mondta nekem.
- Erre nem gondoltam. És Seb..
- Ő nem tud az egészről semmit. Ahogy arról sem, hogy én szeretem.
- Kezdelek érteni, de van még valami nem? Mi van Christiannal?
- Ezt most komolyan honnan vetted?
- Látszik a viselkedésén, hogy nem vagy neki közömbös.
- Rendben, ha már elkezdtem, akkor folytatom. Christian valóban képben van. Vele tudod egész más. Mellette is érzem a biztonságot, amit Sebastian mellett. És úgy gondolom vele el fogom tudni felejteni Sebastiant. Ráadásul ő független ember és nincs ott Hanna se, és nincs semmi lelkiismeret furdalásom, hogy lehet tönkre teszek egy lehetőséget egy családnak.
 Azt hiszem, kezdelek megérteni. – s ő is olyan arcot vágott körülbelül mint én az előbb.
- Dehogy értesz. – mondtam mosolyogva. - Tommi lehet egy kérdésem?
- Persze. – kaptam választ.
- Te mit tennél a helyemben?
A tanácstalanságot láttam rajta, majd pár másodpercig gondolkozott, majd válaszolt a kérdésemre.
- Nem tudom.
Ezután még egy rövid ideig beszélgettünk. Egy másik oldalát ismertem meg Tomminak. Egy komolyabbat. Mesélt még az érzéseiről, majd én is az enyémről. Körülbelül egy fél órás beszélgetés után abba hagytuk.
- Most mennem kell. Még Sebastiannal is van egy kis dolgom.
- Rendben Tommi. – mondtam neki. – Örülök, hogy beszélgettünk. Szia!
- Szia!
Ezután már nem volt kedvem tovább edzeni, így miután az öltözőben átöltöztem, elindultam vissza a kis lakosztályomba. Kiléptem az edzőteremből, és haladtam a recepción át a lifthez, mikor megláttam egy szerelőt ott rostokolni a lift előtt persze szerelőruhában. Az illetőt Steve-nek hívták.
- Szia Claire! - köszönt oda idegegesen.
- Szia Steve. – köszöntem neki.
- Jó hogy jössz épp, hozzád siettem.
- Miért van valami gond?
- Nos, igen van.
- Akkor mondjad!
- Nos, az a helyzet, hogy….



SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Itt van a friss. Ebben az évben ez az utolsó rész, de a történet még nem ér véget. Ez a rész szerintem olyan dolgot tartalmaz amelyre sokan nem is gondoltak volna. Kíváncsi vagyok nagyon a reakcióitokra. Kérlek titeket írjatok pár sort, mit gondoltok a fejezetről.
Szeretném megköszönni ismételten a véleményeket itt is, és a novellánál is.
Ha esetleg hiba van a fejezetben, elnézéseteket kérem, de most összejöttek még az év utolsó napjaiban is a dolgok és egy kicsit dekoncentrált vagyok. Azért remélem tetszeni fog nektek!
Jó szórakozást a fejezethez!
Puszi
Zsömi

2011. december 24., szombat

Ajándék

Sziasztok!

Kellemes Ünnepeket!
Meghoztam az ajándékot! Azonnal megtudjátok, hogy mi is az, ha a képre kattintotok. :)

2011. december 22., csütörtök

17. fejezet

17. fejezet

„A piknik”

A nap folyamán már kis sem mozdultam a szobámból. Szükségem volt egy kis egyedüllétre, fel kellett dolgozzam a dolgokat. Teljes mértékben csak most tudatosodott bennem, hogy az egész életem egy színdarab volt, a valóság tudta nélkül. Emellett úgy voltam vele, hogy pihennem is kell, hisz a holnapi nappal megint elkezdődnek a feladataim itt a száguldó cirkusz világában. Miután megfürödtem, már nem ettem semmit. Egyszerűen nem voltam éhes, nem kívántam az ételt. Átöltöztem és befeküdtem az ágyba. Kezdetben csak néztem ki a fejemből, és gondolkodtam, majd egy idő után elaludtam.
Reggel időben keltem. És a hangulatom is más volt. Sokkal jobb, mint előző este. Talán azért, mert beláttam, hogy nincs értelme, hogy magam rágom azon a tényen, hogy apámmal mennyi évet elvesztegettünk fölöslegesen, azzal nem lesz jobb, helyette a mának kell élni, élvezni kell a pillanatot. Örülnöm kell annak, hogy most rá találtam és ő is rám talált és azt az időt, amit együtt eltölthetünk, élvezzük és éljük meg. El kell feledni a szomorúságot és bánatot és mosolyogni kell a világra.  Élvezni azt, ha süt a nap, ha kék az ég, és még akkor is nevetni kell, ha esetleg bőrig ázol az esőben. Magaddal kell foglalkozni, törődni a boldogságoddal. Így a mai reggel ebben a tudatban ébredtem. Úgy döntöttem a mai naptól kezdve megváltozok. Azon töröm majd magam, hogy boldog legyek és minden alkalmat megragadok a boldogságra.
Gyorsan kimásztam az ágyból, persze csak az után hogy nyújtóztam egy nagyot. Benyúltam a szekrénybe, megkerestem magamnak a megfelelő ruhát, majd miután belebújtam megreggeliztem és még elindulás előtt fogat mostam és felkötöttem a hajam is. Majd kiléptem az ajtón.
Mikor kikukkantottam a folyosóra nem találkoztam senkivel. Gyorsan haladtam a lift irányába és a szokásos mozdulattal hívtam a liftet, majd ugyanazzal a megszokott mozdulatsorral beszálltam és elindultam a földszint irányába. Megállt a lift és a korábbi lendületemmel kiszálltam belőle, majd utamat a pályához vettem. Ma ugyanis a nap egy szabadedzéssel kezdődik.  Mikor összefutottam az emberekkel mosolyogtam rájuk, köszöntem nekik, egy teljesen más Claire köszönt ma nekik. A gesztusaimat kedvesen fogadták. Illetve nem mindenki, de annak az illetőnek én se köszöntem. Igaz, ha most belegondolok tegnap este mikor sírva visszaértem a szobámba, és amikor a szemébe néztem már nem a haragot láttam, de ez valószínűleg csak a pillant műve volt. Én is félresöpörném addig az érzéseket, ha azt, akire haragszok, látom, hogy megroppant. Valószínűleg most is ez történt. De mivel én nem az ő személyes sajtósa vagyok, ezért boldogan lépkedtem tovább, tudatosítva magamban, hogy nekem a csapat érdekeit kell szolgáljam, és persze nem megfeledkezve arról, hogy elfelejteni, vagy félresöpörni azokat a dolgokat melyek elronthatják a kedvem és boldogságom.
De ahogy elhaladtam mellette és Tommi mellett egy teljesen más érzés kerített magában. Ez pedig arra a Claire érzéseire hasonlított, aki már három éve én vagyok. Talán csak ez az elhatározás és ez a mosolygás és a boldogság akarása egy álca? Talán csak azért van, hogy egy picikét ne csak a szomorúságot lássam. Talán az eszem és a szívem most nem kétfele húz és dilemmába sodor, hanem összefog és együttesen terel valami felé, talán azt akarják, hogy boldog legyek.
Minden esetre ez a pillanatnyi érzés egy kicsikét elbizonytalanított.  De ezen túl kell magam tegyem, annak a határozott és összeszedett lánynak kell legyek aki egykoron voltam. Így miután elhaladtam mellettük indultam további utamra. De a sors utamba sodort valakit. Ez a valaki pedig nem más volt, mint Christian. Valószínűleg örülhetett jelenlétemnek, hisz mihelyst megpillantottuk egymást rám mosolygott, én pedig vissza rá. Ő éppen beszélgetett két úri emberrel, de ott hagyta őket Adriannal és inkább odajött hozzám.
- Szia! – köszönt.
- Szia! Csak nem miattam hagytad ott az urakat? – tettem fel a kérdést.
- De miattad. Ezek szerint nem örülsz annak, hogy ide jöttem hozzád?
- Miért nem örülnék? Csak azért kérdeztem, hogy nem lesz-e belőle gond, eléggé úgy néznek ki, mint akik komoly üzletemberek.
- Nos, jól látod a dolgokat, azok.
- Akkor nem kellene most velük tárgyalnod?
- Úgy látszik, mégis el akarsz küldeni.
- Nem akarlak, csak a csapat érdekeit tartom szem előtt.
- Ezt szeretem benned, hogy törődsz másokkal is. És igen, igazad van, vissza kell menjek, csak pár percre jöttem el onnan, de csak is miattad.
- Helyes hozzáállás. – mondta majd egy mosoly kísérte szavaimat.
Persze ő is elmosolyodott és folytatta a mondandóját.
- Tudod, hiányoztál.
- Igen hiányoztam? – kérdeztem kacérkodva.
- Igen, nagyon is. Jól éreztem magam a társaságodban a tó partján és nagyon sajnálom, hogy azóta nem találkoztunk.
- Hát azt én is. Én is jól éreztem magam a társaságodban.
- Akkor azt hiszem itt a remek alkalom, hogy megismételjük.
- Ezzel mire célzol?
- Arra, hogy ne öltözz ki, csak úgy, mint a múltkor, mert megyünk piknikezni.
- Christian piknikezni? Itt?
- Igen piknikezni, este 8-kor ott leszek a szobádnál.
- Várni foglak.
- Ez nagyszerű hír, de …
- Menj csak, az üzlet és azok az urak várnak.
- Kis gondolatolvasó, akkor ma este piknik. – mondta még miközben már indult.
Ebben a pillanatban kis bohókásnak tűnt, de ez nekem tetszett. Csak mosolyogni tudtam rajta. De mikor körbenéztem beláttam, hogy nem volt mindenki ugyanígy elragadtatva ettől a pillanattól. Ezzel pedig most Sebastianra célzok. Mikor tekintetünk összeakadt, a meglepődöttséget és ismételten haragot láttam, vagy lehet düh is volt benne?
De amilyen gyorsan összeakadt a tekintetünk, olyan gyorsan is vált el, az ő jóvoltából. Így én is inkább a munkámra koncentráltam.
Elszöszmötöltem a szerelőkkel, és ismételten volt szerencsém megtapasztalni, milyen profin is végzik a munkájukat, persze a mellett, hogy mindig szentelnek egy kis időt a mókára. Egy pillanat alatt mosolyt tudnak csalni az arcomra, és jókedvet varázsolni belém. Egy- egy szellemes poén után az igazi nevetés tör ki belőlem, és ez nagyon jó érzés. Persze mikor ilyen vicceket mesélnek a színészi képességük is említésre méltó. Bele tudják magukat élni és jól is alakítják, amit éppen elő akarnak adni. Igazi született tehetségek. Így amilyen jól telik velük az idő, ugyanolyan gyorsaságban is.
Akkor kaptam észhez, mikor ők is már a szabadedzéshez készülődtek. Ekkor már teljesen felpörögtek az események. Fel alá rohangáltak és észbe kaptam, hogy lassan nekem is jön a komolyabb meló. Nem is akartam őket tovább zavarni, így elindultam gyorsan egy kávét meginni. A mai adagom ugyanis még nem ittam meg, de ami késik, nem múlik, bepótolom ezt a hiányosságom. Minden egyes korty jól esett nekem. Pár perc múlva már éreztem is a hatását. Elkezdtem felpörögni. De szükség is volt rá, hisz a szabadedzés a kezdetét vette. Hiába kezdett Sebastian egy kicsit eltávolodni, s ebben mind a ketten közrejátszottunk, főleg az utóbbi cselekvéseink, de ettől függetlenül még szorítottam neki és legbelül még féltettem őt. Hiába állt rá az agyam arra, hogy el kell lökni magamtól, minél távolabb tartani, az érzések nem változnak meg egy varázsütésre, egy csettintésre. Szerencsére a csapatnak jól zárult a szabadedzés. Mark első lett, Sebastian pedig harmadik.
Ez pedig egy jelzés volt, hogy most következek én, és a munkám. El is indultam már a szokásos menetemben, a sajtószobában. Végig hallgattam a kérdéseket és válaszokat, jegyzeteltem magamnak egy- két dolgot, majd el is indultam.
A nap további részében érdemleges dolog nem történt velem. Mikor volt egy kis szusszanásnyi időm azon gondolkoztam, hogy Christian mégis hogy képzelte el a pikniket.
Majd lassan elkövetkezett a második szabadedzés is. Én azt is végig izgultam, persze azért lepleztem érzéseimet. Most egy kicsit rosszabbul zárt a csapat, 5. illetve 6. helyet szereztük meg Sebastian Mark sorrendben. Ezután pedig végig futottuk az újabb sajtózó kört. Miután ezzel is végeztünk, mindannyian szétszéledtünk. Még gyorsan egy- két dolgot elintéztem, majd mire végeztem már 6 óra volt. Felmentem a szobámba, majd bevetettem magam a kádba. Egy röpke fél óra alatt megfürödtem, majd körülbelül egy 20 percnyi hajszárítózás után a hajamat is szárazzá varázsoltam. Ezután ötlet nélkül beálltam a szekrény elé. Persze elővettem a bőröndöm is és néhány percnyi kutakodás után a kezembe egy felső. Ez egy halvány rózsaszín v kivágású, háromnegyed ujjú felső volt. Kerestem hozzá egy nadrágot, ez pedig egy szürke cső farmernadrág lett. Találtam hozzá egy lapos talpú rózsaszín kis cipőcskét, és úgy éreztem a felszerelésem tökéletes. A hajam megint leengedve hagytam. Mire elkészültem, kopogtak az ajtómon. Az órára pillantottam, ami kerek 8 órát mutatott. Odasiettem az ajtóhoz és hatalmas mosollyal nyitottam ajtót. Nem történt nagy meglepetés, az ajtómban Christian állt.
- Mennyire pontos vagy!
- Te pedig meseszép!
- Köszönöm főnök úr! – jegyeztem meg mosoly kíséretében.
- Hölgyem mehetünk piknikezni? – kérdezte tőlem.
- Mehetünk.
Majd kiléptem a szobámból és elindultunk. A lift felé vettük az irányt. Beléptünk és legnagyobb meglepésemre nem lefelé mentünk. Pontosítok az utolsó emeletre.
- Christian, hova viszel? – érdeklődtem.
- Piknikezni. – adott egy egyszerű választ.
- Piknikezni a legfelső emeltre?
- Majd megtudod.
Kiszálltunk a liftből és most a lépcsőhöz mentünk tovább. Okés, most már annyira rájöttem egyedül is, hogy nagy valószínűséggel a tetőre megyünk. Annyit tudok, hogy itt van egy helikopter leszálló. Csak nem elröpülünk piknikezni valahova? Mikor azonban a tetőre értünk, rájöttem, hogy nem repülünk sehova. Fontos azt tudni, hogy ennek a szállónak a teteje olyan volt, mint azok a tipikus amerikai épületek, ahol ki lehet menni a tetőre. Persze mivel már említette, hogy helikopter leszálló van itt, így ebből mindenki leszűrhette, hogy fel lehet jutni a tetőre. Szóval ott jártam, hogy kilépem a tetőtérre. Hirtelen ledöbbentem.
Christian megfogta a kezem és arrébb mentünk.
- Gyere a piknik vár.
Mikor megláttam, hogy mit ért a piknik alatt, az arcomhoz kaptam a kezem. Meglepődtem és boldog voltam, hogy annyira készült a mai estére. Ugyanis a kiugró részre a tetőn, ahol feljöttünk a falára rá volt ragasztva egy hatalmas plakát. Azon a plakáton pedig arról a tóról készült kép volt rakva, ahol voltunk. Előtte pedig egy pokróc volt leterítve, amin egy kosár volt.
- Nos, készen állsz a piknikre?
- Most viccelsz? Persze. – s átkaroltam, és ő is engem.
Majd közelebb léptünk és leültünk a pokrócra.
- Ez fantasztikus. Nem gondoltam volna, hogy ezt megteszed értem.
- Érted bármit.
Majd belenyúlt a kosárba. Kis finomságokat vett elő. Lassan megettük és persze közben jól éreztük magunk egymás társaságában. Nevetgéltünk. Miután végeztük kitaláltuk, hogy meglessük a csillagokat. Christian félre rakta a kosarat, majd hanyatt feküdt a pokrócon. Én is hasonlóan cselekedtem, lefeküdtem mellé. Csak bámultuk az eget. Közben persze néztük, ahogy az égen a csillagok különbfélébb alakokat rajzolnak ki. Úgy örültünk a felfedezéseknek mit a kisgyerekek. Mutogattunk, miközben különbözőbb képeket társítottunk a csillagok által kirajzolt alakzatokhoz. Volt többek között medve, aztán volt házikó és voltak furább dolgok is. Nem tudom például Christian, hogy látta a Red Bull italt is kirajzolódni a csillagokból. Látszik, hogy fontos a munkája, még most is Red Bull energiaitalt lát maga előtt. Élveztük a pillanatot és a társaságot is, amikor kérdezett valamit tőlem.
. Megmutatod nekem, hogy táncolsz?
Mikor ezt megkérdezte, hirtelen felpattantam és felültem. Ő észrevette, hogy valami nem tökéletes velem. Ő is felült és kérdezett.
- Valami rosszat mondtam?
Én odafordultam felé, mélyen a szemébe néztem és elkezdtem.
- Nem, nem mondtál rosszat.
Majd kezével félresöpörte az arcomat takaró hajtincseket.
- Akkor mi a baj?
Csak annyi, hogy már három éve nem táncoltam. Félre tettem a tánccipőmet. De erről most nem szeretnék beszélni. Fájó emlékek, majd egyszer elmesélem neked, de nem most. Nem akarom ezt az estét elrontani.
- Rendben legyen, ahogy akarod. Én itt leszek.
- Köszönöm.
Majd átölet és most ülve néztük a csillagokat. Odahajtottam a fejem a fejéhez. Észrevettem, hogy ha a hajam megfújom, akkor meg tudom vele csikolni az arcát. Így is tettem. Ő elkezdett nevetni. Azért tettem ezt, mert terelni akartam, és a hangulatot ismét boldogra akartam terelni.
- Héé. Te most direkt csináltad?
- Hát nem direkt, csak szándékosan.
Majd mind a ketten nevettünk. Ismételten visszafeküdtünk a földre, de most én a fejem a mellkasára helyeztem. Éreztem minden egyes szívdobbanást. Most is folytattuk a csillagok lesését, de sajnos a felhők megzavartak minket. Ugyanis kezdték eltakarni az égboltot, így a csillagok rajzát is előttünk. Ekkor megint előállt egy ötlettel Christian.
- Felkérhetem a hölgyet egy táncra?
- De nincs is zene? - akadékoskodtam.
- Az hol akadály?
Végül s igaz, ha itt a tetőn piknikezünk, akkor zene nélkül is tudunk táncolni.
- Felkérhet az úr egy táncra. – adtam végül meg a válaszom.
Felpattantunk mind a ketten, majd lassúzásba kezdtünk. Így teltek a percek, mozogtunk közbe pedig csak egymással voltunk elfoglalva és le se vettünk tekintetünk a másikról. Azonban az időjárás is alakított egy kicsit az esténken. Elkezdett ugyanis esni, de nem csak csepergett az eső, hanem hirtelen elkezdett szakadni. Ez egy nyári zápor volt. Mikor elkezdett szó szerint szakadni az eső, mi kapcsoltunk és nevetve rohantunk az ajtóhoz, hogy visszajussunk az épületbe. Gyorsan lementünk a lépcsőn, majd beszálltunk a liftbe. Persze szinte bőrig áztunk azon a kis szakaszon míg a házba bejutottunk, de mi ezt boldogan vettük fel.
- Csupa víz vagy. –s nevettem Christianon.
- Te sem vagy különb. - s ő is nevetett.
Hát őszintén szólva, szerintem elég mulatságosak lehettünk mind a ketten bőrig ázva.
A lift megállt mi pedig kiszálltunk az emeletemen. Elkísért még az ajtómig.
- Tudod én jól éreztem magam ismételten.
- Ezzel én is így vagyok. Vagyis azt akarom most mondani, hogy én is nagyon jól éreztem magam és a piknik fantasztikus volt.
- Ennek örülök.
Majd közelebb hajolt, de mikor már majdnem összeértek ajkaink én oldalra húztam a fejem, és az arcára adtam egy puszit.
- Jó éjszakát Christian!
- Neked is Claire!
Majd elváltunk egymástól. Én beléptem a szobámba, ő pedig elindult az övébe.
Összességében ez a mai napom nem volt rossz. Reggel úgy ébredtem, hogy eldöntöttem megváltoztatom az életem. Boldog leszek. Igaz egyszer, de akkor is csupán egy pillanatra meginogtam, de sikerült visszatérnem ahhoz, amit újfent elhatároztam. Ez egy jel lehet arra, hogy a régi Claire most ismét itt van, és ha elhatároz valamit, akkor meg is tudja tenni. Persze ez még messze nem a cél, de egy lépcsőfokot megtesz. Reggel az mondtam, boldognak kell legyek és még akkor is mosolyogni kell tudni ha éppen bőrig ázok az esőben. Végül is, ha belegondolok ez most megtörtént. Eláztam, de mégis nevetni tudtam és boldognak éreztem magam.


SZERK MEGJEGYZÉSE:
Sziasztok!
Meghoztam nektek az ünnep előtti utolsó részt! :)
A múltkor voltak akik hiányolták Christiant, nekik üzenem most itt van! :) Ez a fejezet, most egy kicsit, na jó lehet nagyon (mindenki magának döntse el :D) másabb lett érzelmileg.
Minden esetre remélem tetszeni fog nektek. Nagyon köszönöm a véleményeket és a dicsérő szavakat újfent csak annyit tudok hozzá fűzni, hogy nagyon jól esnek. Remélem most is kapok majd pár sort tőletek! :)
Ami az ajándékot illeti gőzerővel dolgozok rajta és nemsokára kész is lesz. De többet róla majd csak ajándékozáskor fogtok megtudni. :)
Na de nem "beszélek" fölöslegesen jó szórakozást a fejezethez!
És ne feledjétek mindjárt itt van Karácsony!!!! :D ( én személy szerint már nem csak a napokat hanem a perceket is számolom)
Puszi
Zsömi

2011. december 15., csütörtök

16. fejezet

16. fejezet

„Gyermekként álmodtam, s azt hittem úgy lesz,
hittem az életben, s nem fájt a szívem.
Tudtam, hogy én váltom meg majd a világot,
láttam a jövőmet és semmi sem bántott. …

… Csalódtam sokszor már és sok mindent bánok,
a mélyből én inkább a magasba vágyok. …

… küzdeni fogok, míg bírja szívem, nem adom fel,
hisz mindig küzdeni kell.”

Felvette apu a telefont:
- Szia kislányom!- kezdte így.
- Szia apu! Ráérsz? Beszélgethetnénk.
- Egy fél óra múlva szabad leszek, találkozzunk a szálloda halljában.
- Rendben. Akkor egy fél óra múlva.
Majd letettem a telefont. Most elérkezett az idő, hogy elmondjam apunak a dolgokat. Már nyomaszt egy ideje, hogy vajon mit fog reagálni, de ezt neki is kell tudnia. Ő mégis csak az apám!
Míg nem találkoztunk lent addig, elkezdtem a ruháimat kipakolni. Azért nem kell azt elképzelni, hogy mindent kivettem a bőröndből, hisz elvégre csak pár napot fogok itt tölteni, de a fontosabb dolgokat kicsomagoltam. Elszöszmötöltem a szobában és a percek bizony igen csak gyorsan peregtek, így a fél óra is hamar elröpült. Mikor ez bennem is tudatosodott, ugyanis annyira el voltam foglalva a pakolászással, meglepődtem, még az előbb kezdtem el és máris hagyhatom abba, mert eljött a pillanat, az igazság pillanata.
Kiléptem a szobámból, majd indultam a lifthez. Megnyomtam a hívó gombot, és most szerencsém volt, a lift nem a 12.-ről jött le. A földszintről érkezett és ráadásul hozott is valakit. Ezt persze csak akkor tudtam meg, amikor előttem kinyílt az ajtó. Nem számítottam senkire se a liftben, így hirtelen meglepődtem. Az utas egyébként Sebastian volt, aki szintén meglepődött mikor meglátott, de nem volt hajlandó hozzám szólni, sőt még köszönni se. Mivel ő nem köszönt úgy gondoltam akkor ezentúl én sem koptatom fölöslegesen a szám, maradhatok csendbe is, legalább a hangszalagjaimat is kímélem így. Én beszálltam, ő pedig kiszállt a liftből. Becsukódott az ajtó, majd megnyomtam a gombot, hogy a földszintre szeretnék menni. Nagyon gyorsan leértem és utamat a már ülő apámhoz vettem. Odaléptem mellé:
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia! – majd felpattant a székből és átölelt.
Miután elengedett mind a ketten leültünk egymással szembe.
- Régóta vársz rám?
- Dehogy! Néhány perce jöttem csak. –s elmosolyodott.
Ezt a mosolyt amolyan büszke apa mosolynak vettem.
- Akkor jó. – s én is visszamosolyogtam. – És hogy vagy? – kérdeztem azonnal.
- Jól vagyok, igaz egy kicsit fáradt vagyok. Tudod, az utóbbi időben nem igazán tudok aludni. Főleg meg most, hogy a következő futam helyszínével akadt egy kis gond. Szóval hosszú. Nem akarlak fárasztani vele.
- Á csak nyugodtan.
- Ó nem lényeg. Meg fog oldódni. – s legyintett egyet a kezével. – És te hogy vagy? – kérdezett vissza.
- Jól.
- És kislányom mit akarsz velem most megbeszélni? Tudod mikor beszéltünk telefonon múlt héten, mondtad, hogy szeretnél valamit elmondani. Azóta pedig csak ezen gondolkoztam
- Igen. Szóval az van, hogy…. – s hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. - , hogy… apu nem gondolod, hogy jobb lenne, egy másik helyet keresni ehhez a beszélgetéshez? Nem lesz egy sétagalopp, amit mondani akarok.
- Nem, most már nem. Jó lesz itt. – mondta határozottan. – Megijesztesz, és már nem bírok várni, szeretném ha elmondanád, ha valami baj van.
- Rendben. – s hezitáltam egy kicsit.
Igazából nem azzal volt a probléma, hogy azon dilemmáztam, hogy elmondjam-e vagy nem, hanem azzal, hogy hogyan. Mégis, hogy tálaljam neki? Csak vágjam oda, hogy lehet, hogy beteg vagyok vagy mi?
- Mondjad kicsim! Megijesztesz!
- Oké. Akkor kezdjünk bele.
- Hallgatlak.
- Emlékszel mi volt a baja a nagypapának?
- Bill-re gondolsz? (ugyanis Billnek hívták édesanyám apukáját)
- Igen rá.
- Ha jól emlékszek, valami súlyos betegsége volt nem? Alzheimer-kóros vagy Parkinson kóros volt. Ugye?
- Igen, jól emlékszel Parkinson kóros volt.
- De nem értelek, hogy jön ide nagyapád betegsége? Kezdek összezavarodni.
- Úgy jön ide, hogy lehet én is ebben a betegségben szenvedek. – kimondtam kerek perec, nincs mire várni, nincs mit megkerülni, nincs mit szépíteni, hisz ez a valóság.
- Micsoda? – döbbent le. – Miből gondolod? És egyáltalán, mi a bajod? Mi történt? Mindent mondj el!
- Az egész pár hete kezdődött. – kezdtem el.
- Micsoda? – szakított félbe.
- Kérlek hallgass végig. Az egész pár hete kezdődött. Egy váratlan pillanatban elkezdett remegni a kezem. Tudod mit, pontosítok neked, az évadnyitó futamon, vasárnapi napon, amikor Adammal tárgyaltunk. Akkor nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Elmúlt és kész. De a baj akkor kezdődött mikor megint megtörtént. Azonban még akkor sem foglalkoztam vele. Letudtam azzal, hogy ideges vagyok, és emiatt van az egész. Aztán egyre sűrűbben jelentkezett. Aztán két héttel ezelőtt keddre kaptam egy időpontot Georgtól. Tudod ő anyu kezelőorvosa volt, George Holt. Elvégeztük a vizsgálatot és azóta várok.
- De ő pontosan mégis mit mondott? – kérdezett aggódva.
- Kimondom amit mondott. Azt mondta 60% esély van arra, hogy beteg vagyok.
- 60! – s mikor ezt kimondta könnybe lábadt a szeme.
Ekkor már én sem bírtam cérnával és nekem is könny szökött a szemeimbe.
- De azt is mondta, ott van még a 40%, abban kell bízzak.
- És miért nem szóltál nekem semmit? Se a remegésről, sem a vizsgálatról?
- Nem akartalak megijeszteni.
- Még most kaptalak vissza, és ilyenekkel sokkolsz!
- Apu! Sajnálom, hogy ezt kell hallanod, hidd el nekem se könnyű.
- Persze édesem. - s megfogta a kezem. – Én melletted leszek, bármi is történjen.
- Köszönöm.
- És lányom mikor lesz eredmény?
- Nem tudom én sem. Erre várok már pár napja és George-val is beszéltem, de ő is csak annyit tudott mondani, hogy várnom kell és ő majd hív, ha lesz eredmény.
- Tudod, most nem is tudom, mit gondoljak. Egy olyasfajta dolgot érzek, amit még sosem. Nagyon féltelek és ezt az érzést magam sem tudom megmagyarázni. Nem tudom. – s már egy könnycsepp is utat tört magának s legördült az arcán. Levette a szemüvegét, majd megtörölgette a szemét.
- Kérlek ne sír apu! Rendben lesz minden meglátod!
- Tudom kislányom!
- Nagyon rossz látni, hogy sírsz. De tudod én … én néha azt érzem, hogy minden rendben lesz, és akkor erősnek érzem magam, úgy érzem, hogy elpusztíthatatlan vagyok, máskor pedig épp az ellenkezőjét. Sokszor azon veszem észre magam, hogy kedvetlen vagyok, úgy érzem nincs értelme ennek a sok szenvedésnek, belefáradtam és talán fel kellene adni.
- Ezt azonnal verd ki a fejedből! Neked küzdeni kell!
- Csak úgy érzem néha, hogy szétfoszlott az életem. Azt érzem, hogy: „Egy álom lassan elgurult.”
- Nem adom fel.
- Igen, de ezt honnan tudod.
- Ez a mondat a Nem adom fel című előadásodon hangzott el, ezt mondtad, majd utána nem sokkal előadtad a szólótáncod. Azt a táncot, melyet mindenki nagy ámulattal nézett. Ez volt az az előadás, amelyen utoljára léptél fel, és amikor a karriered csúcsán voltál. Várj, mutatok valamit. –s elkezdett a zsebében matatni.
Mikor ezeket mondta meglepődtem. Pontosan tudta, hogy melyik előadásomon hangzott el, és hogy mi volt az előadáson. De mégis honnan? Erre a kérdésemre hamar megszületett a válasz. Ugyanis elővette a zsebéből a pénztárcáját és kivett belőle két képet. Először csak az egyiket nyújtotta felém.
- Ez akkor készült. – mondtam meglepődve és a szám elé kaptam a kezem, miközben az én könnyeim is utat törtek.
- Igen, ez akkor készült, azon az előadáson.
- De mégis hogy?
- Én is ott voltam, én is megnéztelek téged. Láttam, ahogy táncolsz, ahogy ott mozogsz kecsesen, ahogy élvezed amit csinálsz, ahogy bejárod a teret, ahogy uralod a színpadot, ahogy minden mozdulatod milyen tökéletes és kifinomult, ahogy boldogan táncolod körbe a színpadot, ahogy megteremted a varázst.
- Te ott voltál?
- Igen ott voltam ezen is, és az összes előadásodon.
Most még jobban előtört belőlem a sírás. Félreismertem apámat. Eddig azt hittem, hogy nem foglalkozott velem, és most kiderült, hogy nagyon is fontos voltam neki, minden előadásomat végignézte. Most tudom igazán sajnálni azt a sok évet. Mindig azt hittem, hogy nem érdeklem őt és mégis!
- De miért nem kerestél fel soha?
- Jobb volt ez így. Láttalak téged, és én ettől is boldog voltam. És nagyon büszke. Az pedig csak még jobban büszkévé tett, ahogy láttam azt, hogy milyen elismert táncos lettél, mennyire meg tudtad valósítani az álmod, egy elismert művész lettél.
- Sajnálom. Tudod én ezt nem gondoltam volna, Nem hittem volna, hogy te ott vagy. Mindig azt hittem, hogy nem érdekkelek téged, pedig nagyon is.
- Semmi baj édesem! – s megint sírt ő is, majd elém nyújtotta a másik képet is.
Mikor ezt megpillantottam elmosolyodtam, és ő is egy pillanatra.
- Jó régen készült! – jegyeztem meg egy halvány mosollyal és előretörő emlékekkel.
- Emlékszel még rá? Ekkor döntöttél úgy, hogy balett-táncos leszel.
- Hogyne emlékeznék! Ekkor lett az álmom a tánc és ekkor határoztam úgy, hogy ha nagy leszek meg is valósítom. De apu hogy, hogy ezek a képek nálad vannak?
- Ezek a képek mindig nálam vannak. Te vagy a lányom és én szeretlek téged. Sajnos sok év kimaradt, de ezek a képek erőt adtak nekem, a nehéz pillanatokban. Sajnos ez az egyetlen kép a gyerekkorodból.
- Ezt én is sajnálom.
- Tudod, sajnálom lányom, hogy nem voltam jó apád! – mondta megint sírva.
- Te jó apa vagy, csak az élet alakította így a dolgokat.
Majd mind a ketten felálltunk sírva és megöleltük egymást. Most igazán úgy éreztem, hogy igen nem vagyok egyedül, nekem is van apám! És nem csak a vér köt össze minket, hanem a törődés is, az aggodalom, a szeretet. Így álltunk pár percig, majd elengedtük egymást. Mind a ketten hevesen törölgettünk a szemeinket. Majd visszaültünk még egy kicsit. Most igazán jól éreztem magam apám társaságában és nem akartam, hogy ez a beszélgetés megszakadjon. Ez most más volt. Ez őszinte volt, mind a kettőnk részéről.
- Apu kérdeznék valamit. Tudod, ha azt nem mutatod most meg, akkor én sose fogom megtudni, ezeket a dolgokat. Mégis miért mutattad ezt meg nekem?
- Láttam rajtad, hogy ez a betegség és az ezzel kapcsolatos dolgok nagyon nehezek neked. Mikor elkezdted azt mondani, hogy talán feladod, megdöbbentem. Te már kislány korodban sem ilyen voltál. Akkor akaratos voltál és bármiről volt szó megharcoltál érte. És féltem, hogy ez a tűz most el fog benned aludni.  Úgy éreztem ez meg kell mutassam, hogy  ezt visszahozzam beléd. És éppenséggel annak az előadásos képnek is megvan a jelentősége. Gondolom emlékszel a történetre?
- Persze. – mondtam szipogva.
- Az a lényeg, hogy akit alakítottál elbukott. Elgurult az álma, de ő felállt és megkereste ezt az elgurult álmot. Talpra állt és újra kezdte az életét. Harcolt, küzdött, tett és végül győzött. És akit megformáltál az pont olyan volt, mint te. Tudom, hogy sokszor kellett az elgurult álmot megkeresned, a széthullott élet darabjait felvenned a földről, és összeragasztanod és ez nem könnyű. De már megtetted. És most is meg tudod tenni! Most is felállsz majd és küzdesz! Attól függetlenül, hogy nem voltam melletted, mindig tudtam mi történik veled. Tudtam, hogy küzdesz sok mindennel, és mindig helyt álltál. Hatalmas erő lakozik benned lányom! És nem akarom, hogy ez az erő szertefoszlódjon.
Minden szava olyan hatással volt, mint amiből erőt meríthetek. Persze nem volt könnyű ez végig hallgatni. És ezzel arra célzok, hogy megint eltörött a mécses. Immár sokadszor. Azonban mégis úgy érzem, jobb, ha az érzelmeinket a felszínre hozzuk, kimutatjuk a világ számára, hisz ha elfolytjuk magunkban, az belülről megőröl majd minket.
Azonban semmi sem tart örökké. Így ez a beszélgetés sem. Beszélgetésünket ugyanis apu telefonjának csörgése zavarta meg. Előkapta a készüléket, rápillantott a kijelzőre, majd gyorsan megtörölgette a szemét, erőt vett magán és felvette. Gyorsan letudta a beszélgetést.
- Kislányom, remélem nem haragszol meg rám, de most félbe kell szakítsuk a beszélgetést.
- Nem haragszok.
- Ez most azzal a kis gonddal kapcsolatos, amiről már meséltem.
- Persze megértelek, menj csak nyugodtan, és máskor majd folytatjuk.
Felálltam a fotelből és átöleltem még egyszer, majd elbúcsúztunk egymástól.
- Szia apu!
- Szia kislányom!
Elindult volna, de hirtelen megállítottam még.
- Apu!
Ő rám nézett és várta amit mondok.
- Kérlek, ezt ne meséld el senkinek, nem szeretném, ha az emberek sajnálattal néznének rám!
- Persze. Nem fogom elmondani.
- Köszönöm.
Majd elindult.
Miután elváltunk, utamat a szobám fele vettem. Ehhez pedig először az emeletre kellett feljussak. Ismételten a liftet használtam fel ehhez.
Beszálltam a liftbe és érzelmeim megint eluralkodtak rajtam. Eszembe jutottak apám szavai, amiket mesélt, ahogy biztatott, ahogy bátorított. Őszinte leszek, eddig akárhányszor kimondtam a nevem mindig is úgy éreztem a vezetéknevem nem más, csupán betűk összjátéka. Most ez viszont megváltozott. Meg is telt tartalommal. Megtelt érzelmekkel, büszkeséggel, szeretettel. Most már igazán büszkén és boldogan mondom ki a nevem, azt hogy Claire Ecclestone-nak hívnak. És most már apámat is egészen más szemmel látom. Be kell lássam, hogy ő sohasem hagyott magamra, annak ellenére amit hittem róla. Ő nemcsak egy látszat apa, ő valóban egy jó apa.
Megszólalt a hang, megállt a lift. Kinyílt az ajtó és szerencsémre senki se tartózkodott a folyosón. Kiszálltam, majd elkezdtem könnyeim törölgetni és gyors léptekkel haladtam a szobám felé. Nem néztem szét, csak az agyamba betáplált úti cél lebegett előttem: a szobám, és az, hogy minél gyorsabban oda is érjek. Nos, ez sikerült. Elkezdtem keresgélni a kulcsom. Annyira siettem azzal, hogy minél hamarabb bent legyek, hogy kiesett a kezemből, le  a földre. Lehajoltam érte és mikor felnéztem egy kék szempárral találtam magam szembe. Nem voltam valami csúcs-szuper látvány, gondolom a sírás meglátszott rajtam és a szemfesték se úgy állhatott rajtam, mint amikor azt magamra tettem. Nem szóltam ennek a gyönyörű kék szempár tulajdonosához semmit, csak a szobaajtó felé fordultam, behelyeztem a kulcsot és kinyitottam az ajtót. Beléptem és mielőtt becsuktam volna vetettem még egy utolsó pillantást Sebastianra, majd becsuktam magam mögött az ajtót.


SZERK MEGJEGYZÉSE:  Sziasztok!
Megérkezett a friss rész! :)
Nem akarom a szót szaporítani, így szerintem vágjunk is bele. A friss epizód igazán érzelmesre sikeredett, igazából Claire életében egy meghatározó rész lett.
Szeretném megköszönni a véleményeket és a dicsérő szavakat! Most is kíváncsian várom majd a véleményeket. :)
Emellett hoztam egy új fejlécet, és nem tudom eldönteni, hogy melyik a jobb, ezért ismételten megkérdezlek titeket és kiírok egy új szavazást. Kérlek titeket szavazzatok, mert kíváncsi vagyok mit gondoltok az új fejlécről.
És már csak annyit akarok, hogy jó szórakozást kívánjak a fejezethez!
Puszi
Zsömi

2011. december 8., csütörtök

15. fejezet

15. fejezet

Mindennek megvan az oka

A hét további része eseménytelenül telt. Georgnak még nem szóltam a remegésről, magamban fixáltam, hogy ez az idegesség miatt van. A megszokott rendben zajlott az életem. Találkoztam barátnőmmel és megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat. Az utóbbi időben, ha lehet így fogalmazni elhanyagoltuk a barátságunk, de most mind a ketten részletesen beszámoltunk a másiknak a történtekről. Az én legjobb barátnőmet Elisanak hívják. Vele akkor ismerkedtem meg, amikor beindult a karrierem. Akkoriban úgy voltunk vele, ha a fellépések megszűnnek majd, alakítunk egy tánciskolát. De hát ez is csak álom maradt. Ő egyedül nem mert, és nem is tud bele vágni és most szegénynek neki is megvannak a bajai. Az utóbbi idő neki is elég húzós volt. Szóval miután elmondtam neki a bajomat, ő egyszerűen fogalmazva nem tudott mit reagálni rá. Ő maga sem tudott rajtam segíteni, nem tudott most tanácsot adni, holott sokszor az ő tanácsainak köszönhettem, hogy megoldottam az ügyeimet. Arról persze biztosított, hogy bármi is történjék velem, ő mellettem fog állni. S ezt a betegségre is értette. Neki ugyanis meséltem az egészről ő már amúgy is ismerte az életem szinte egészét. Aztán én is meghallgattam őt. Ő is elmondta mi nyomja lelkét és megpróbáltam őt biztatni. Szerintem mind a kettőnknek jót tett az, hogy kiönthettük a lelkünk.
Amint már említettem az idő gyorsan röpült. Azt hittem most már eredményt fogok kapni a vizsgálatról, de semmi. Ez persze nyugtalanított egy kicsit.

Már hétfő volt és még mindig semmi hír. Egész nap velem volt a telefonom. Mindenhova magammal vittem, állandóan azt néztem, nem merült-e le, sokszor már szinte beképzeltem, hogy csörög, de semmi.

Ugyanígy telt el a keddi és a szerdai nap is. Folytonos várakozással. Végül szerdán már nem bírtam tovább cérnával és úgy gondoltam érdeklődök én az eredményről. Így felhívtam Georgot.
- Szia Claire! Valami baj van? – kezdte rögtön így a beszélgetést.
Hirtelen elgondolkoztam rajta, hogy említsem-e meg a remegést, de végül úgy döntöttem, hogy inkább nem mondom el neki.
- Nem…, nincsen semmi baj, csak érdeklődnék. Azt szeretném megtudni, hogy van-e már eredménye a vizsgálatnak.
- Még nincs. Sajnos a labor most le van maradva az eredmények megállapításával, így csak annyit tudok mondani, hogy várnod kell még egy kicsit.
- Értem. Kérlek ne haragudj, hogy ezzel zaklatlak.
- Semmi baj, megértelek. Ideges vagy miatta?
- Őszinte leszek veled. Nagyon ideges vagyok. Már gyötör az, hogy nem tudom.
- Ezzel mindenki így lenne. Megértelek. De kérlek nyugodj meg. Megígéred?
- Megígérem.
- És azóta nem volt semmi? – kérdezte tőlem.
Most rátapintott a lényegre és már az előbb elhatároztam, hogy nem mondom el, de most mit tegyek? Rákérdezett, mintha csak megérezte volna. A lelkem mélyén azt súgta valami, hogy csak az idegesség okozta, de mégis mi van, ha nem. Megváltoztattam a döntésem és mégis megemlítettem neki.
- Nos…, az az igazság, hogy volt azóta egyszer remegésem, de akkor ideges voltam. Biztos vagyok benne, hogy az idegesség miatt. – mondtam azonnal.
- Claire! Mikor volt ez?
- Még a múlt héten.
- Arra kértelek, hogy mondd el, ha történt valami. Miért nem szóltál?
- Ne haragudj, csak úgy gondoltam az idegesség miatt van. Azon a napon nagyon stresszes voltam. Ne haragudj, hogy nem szóltam.
- Rendben nem haragszok, ha lesz eredmény, akkor majd hívlak. De azért azt hittem hívni fogsz. Te tudod, hogy ez nem játék.
- Köszönöm, és még egyszer elnézést. Csak úgy gondoltam tényleg. Persze tudom, hogy nem játék.
- Semmi gond, vigyázz magadra.
- Jó rendben.
- Szia!
- Szia!

Aztán elérkezett a csütörtöki nap. A repülőm délelőtt 11 órakor indult Malajziába. Így reggel korán keltem. A tegnapi nap nem pakoltam be így ez a feladat is mára maradt. Beraktam pár napi ruhadarabot, elkészítettem az irataimat, ettem természetesen, majd miután átöltöztem az utazásra szánt ruhámba és leellenőriztem, hogy mindent be zártam-e és bezártam az ajtót is elindultam. Még gyorsan az ajtóban leellenőriztem, hogy megvan-e mindenem, nem szerettem volna ha bármilyen iratom is itthon maradt volna, majd miután mindezt nyugtáztam is magamban, és valóban minden iratom meg is volt, egy taxit hívtam. Az autó 10 percen belül ott volt a ház előtt. Ez pont jó volt, addigra lecipeltem a bőröndöm, ami mellesleg elég nehéz volt, holott tényleg nem vittem túlzásba a pakolást.
A taxi sofőr kedves volt és berakta a csomagomat a csomagtartóba. Láttam rajta, hogy küzd ő is rendesen vele. Hát akkor én mennyire harcolhattam vele, ha egy férfi is küzdött?
Egész úton csak nézelődtem. Néztem az ismerős épületeket, melyek kifutottak a látóteremből.
Hamar kiértünk a repülőtérre. Kifizettem a fuvart és a sofőr nagyon kedves volt, kiemelte a csomagom a csomagtartóból. Megköszöntem neki, majd elköszöntem tőle. Így utamat most már tovább folytathattam. Elindultam be az épületbe, hogy mindent sikeresen elintézzek az utammal kapcsolatban.
Miután mindezeken túl estem, már az idő is ott járt, hogy a beszálláshoz álltam sorba.  Hamar végeztem majd beszálltam és elfoglaltam a helyem. Most nagyon jó helyen ültem, az ablak mellett.
Lassan elérkezett a felszállás pillanata is.
Már a levegőben jártunk és én csak bámultam ki az ablakon. Néztem az eget, bámultam a körülöttünk lévő felhőket és töprengtem. Töprengtem az életemen, az elmúlt nap történésein, azon, hogy kétségeim vannak, azon, hogy hogy viselkedek. És ekkor eszembe jutott, ahogy Sebastiannal bántam. Nagyon goromba és durva voltam hozzá. Olyan voltam, mint aki teljesen kifordult önmagából. Magamra se ismertem. Én alapjában véve nem ilyen vagyok, de a bennem kavargó érzések, ezek szerint ilyeneket is kiváltanak. Vagy lehet az a kényszer szülte ezt, hogy megfeleljek annak az elhatározásomnak, hogy ne bántsak meg senkit. Nagyon jó elhatározás, csak egy dolgot nem kalkuláltam bele, én fogok ebbe tönkremenni. Elbukok hamar, megváltozok, összeroppanok, vagy ki tudja. Mindig is híres voltam arról, hogy jól fel tudom mérni a dolgokat, de ezek szerint most rosszul kalkuláltam. De hibázhatunk, hiszen emberek vagyunk. Sokszor szoktam elmélkedni és gondolkozni azon, hogy mi történik velem. Nem tudom megmagyarázni én sem, mi zajlik le bennem. Azt sem tudom megmondani, mi lesz holnap. Régebben mindig volt valami ötletem, tudtam mit kell tegyek, de ez a képességem most cserben hagy úgy látszik. Sokszor nem tudom mi tévő legyek, csak azon veszem észre magam, hogy meghozok egy elhatározást és nem tudom betartani, vagy ha mégis, megesik, hogy másokba gázolok. Csak úgy összekuszálódtak a dolgaim. Egy hatalmas csomó lett az életem, amire még sajnos nem tudom a kibogozást. Olyan mintha egy keskeny jégtáblán sétálnék, mely bármikor beszakadhat és beleesek a mélybe.
Az viszont megállapítottam, hogy egy kicsit nyers voltam Sebastiannal. Igaz tudom ott az elhatározás meg minden, de valami azt súgja, bocsánatot kell kérjek tőle.
Sokat gondolkodtam. Ez az út jó volt arra, hogy ráébredjek egy dologra. Megváltoztam, s nem jó irányba. Vagy mondjam azt, hogy már nem a régi fényemben tündöklök.
De meg kell, hogy ezt a változást állítsam. Újra a régi ember kell, hogy legyek. Így ennek érdekében csak annyit tehetek, hogy elmegyek. Igaz ezt most azonnal nem teszem meg, mert betartom a szavamat és addig segítem a csapatot, amíg a régi sajtós vissza nem tér. Ezt az elhatározást találtam a legésszerűbbnek és legcélszerűbbnek.
Persze az is lehet a megváltozásom oka, hogy a kétségek gyötörnek. Nem tudom, de valószínű.
Már magam is összezavarodtam.
Egész úton csak gondolkoztam. Miután a gép landolt és a csomagomat is megtaláltam egy taxival a pályához vitettem magam. Szerencsére itt sem volt messze a szállásunk a pályától. Hogy pontosítsak a szálloda ott volt a pálya mellett. Ez nekem most tökéletes volt, hisz ezt a nehéz bőröndöt nem szívesen cipeltem. Így is elég volt eljutni a szállodához. Beléptem az ajtón és fújtattam egy nagyot, majd a recepcióhoz pontosabban a pulthoz vettem az irányt.
Odamentem a recepcióhoz s készültem bejelentkezni. Megkaptam a szokásos nyomtatványt és elkezdtem kitölteni, hogy ma este egy szobában, kényelmes ágyon tudjam a fáradalmaimat kipihenni. De nem voltam egyedül. Sebastian ugyanis utánam érkezett vagy két perccel. Ránéztem s láttam rajta, hogy haragszik rám. Persze érthető, hisz csúnyán viselkedtem vele. Ott álltunk egymás mellett, s nem szóltunk egymáshoz. Végül én törtem meg a kínos csendet.
- Szia! – köszöntem neki.
De ő nem válaszolt.  Még a fejét se fordította felém, az arcán pedig látszódott a harag, az hogy goromba voltam vele, mellesleg ha így utólag belegondolok egy butaság miatt és ő ezt nem nyelte le. Rendben felfogtam, vettem az adást. Ő rettenetesen haragszik rám és meg is értem. Ezek szerint sikerült az elhatározásom, hogy eltaszítom magamtól.
Megkaptam a kulcsom és készültem elindulni, de előtte még ránéztem. Ő viszont ügyet se vetett rám. Nem volt mit tenni, megkaptam a bőröndöm húzóját és elindultam a lift irányába. Mikor odaértem megnyomtam a lifthívó gombot. De mivel a lift a 12. emeletről jött le, így vártam ott egy darabig. Mire a lift leért Sebastian is ide ért. Beszálltunk mind a ketten a liftbe, de egyikőnk se szólt a másikhoz. Úgy éreztem itt az idő bocsánatot kell tőle kérni, még akkor is, ha ő egy szót se fog hozzám szólni. Már épp készültem kimondani, de megtorpantam, nem jött ki egy hang se a torkomon. Mire megint rákészültem a lift megállt és most kibukkant belőlem:
- Tudom, hogy elvetettem a sulykot, sajnálom.
De nem kaptam semmi választ, az ajtó pedig kinyílt így kiléptem a liftből. Mind a kettőnk szobája ugyanazon az emeleten volt, így ő is kiszállt velem együtt a liftből. Úgy éreztem nincs mire várni, így sebesen haladtam a szobámhoz. Ő továbbra sem foglalkozott velem. Már épp készültem belépni a szobámba, mikor ő elhaladt mellettem. Én ránéztem, de ő még arra sem méltatta magát, hogy rám nézzen.
Most már biztos vagyok abban, hogy ő nem fog nekem megbocsátani. Ez egy kicsit elkedvetlenített, de ha belegondolok, nem várhattam mást, jogos a viselkedése. Csúnyán kioktattam és most megérdemlem ezt a bánásmódot.
De ha átgondolom a dolgokat, rájövök, már azt sem tudom mit szeretnék. Egyik cselekedtem keresztezi a másikat egy elhatározásom épp ellenkezője a másiknak. Azt akartam, hogy minél távolabb kerüljön tőlem erre most meg a bocsánatát várom. Azt várom, mikor szól hozzám. El kellene végre döntsem mit akarok. Ez az állapot nem jó, se nekem se neki. El kell dönteni azt, hogy mit akarok. Őt vagy lemondani róla és esetleg megpróbálni Christiannal. Sose voltam ilyen. Mindig tudtam mit akarok, erre fel most meg itt tétovázok. Néha úgy vagyok vele, hogy egy szerencsétlen ember vagyok, aki képtelen meghozni egy döntést. Most azonban egyet meghoztam. Igaz ennek nincs köze se Sebastianhoz, se Christianhoz, ennek apámhoz van köze. Úgy döntöttem most elmondom neki, mi történt velem.
 Leraktam a cuccom, és leültem egy kicsit pihenni. Csupán pár percre, hisz ma még apuval is megbeszélem a dolgokat, ahogy már eldöntöttem. El akarom neki mesélni a vizsgálatot, és el is fogom, igaz ehhez kell egy kis lelki erő, össze kell kapjam magam egy kicsit. Ez már nem tűr halasztást. Majd elővettem a telefonom és felhívtam aput. Harmadik csörgésre felvette a telefont...

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Megint itt van a friss rész!
Csak annyit akarok a frissel kapcsolatosan, hogy ez megint nem valami "akciódús", de a későbbiekben jelentőséggel fog bírni.
És a Sebastian fanoknak üzenem, megint itt van a fejezetben! :D
Az utolsó résznél sok véleményt kaptam, és ennek iszonyatosan örültem. Nagyon boldog voltam, hogy olvashattam a véleményeiteket és köszönöm a dicséreteket is!
Remélem most is kapok majd pár sort! :)
Már csak annyi dolgom van, hogy jó szórakozást kívánjak a fejezethez!
Puszi
Zsömi

2011. december 2., péntek

14. fejezet

14. fejezet

Darabokra törve…

Volt 4 nem fogadott hívásom. De miért kereset Sebastian? Ezen eltöprengtem, de úgy éreztem különösebb jelentőséget nem kell neki tulajdonítsak. Így nem foglalkoztam vele a megszokott ritmusom szerit alakítottam a napom további részét.
Nekikészültem megvacsorázni. Nem volt kedvem főzőcskézni és ha még esetleg neki is álltam volna bármit is összedobni, mire elkészült volna már késő lenne. Így elkezdtem a hűtőmben kotorászni. Találtam egy kis felvágottat és csináltam magamnak egy szuper szendvicset. Ezt a szendvicset „mega örömnek” neveztem el. Azért adtam ezt a nevet neki, mert minden finomságot beleraktam. Miután összedobtam, behuppantam a kanapémba és bekapcsoltam a tv-t. Kapcsolgattam és szinte csak az alábbiakat találtam: szappanopera, krimisorozat, szappanopera, egy katasztrófafilm, krimisorozat, autósport és elölről az egész. Na jó, gondoltam ez már azért sok. Kapcsoltam még, aztán találtam egy vetélkedőt. Ezt megfelelőnek találtam. Úgy érzetem most kipróbálom én is milyen nagy tudású ember vagyok. Úgy vettem, amit most fel fognak tenni kérdéseket megpróbálom én is megválaszolni. Nagyon komolyra vettem a figurát, még a félig megevett szendvicset is ráhelyeztem a tányérra, azt leraktam magam mellé a kanapéra és odakoncentráltam a kérdésekre. Az első kérdés nagyon könnyű volt én megválaszoltam a televízió készüléknek és a játékos is jól válaszolt. Gondoltam ez könnyű lesz, menetelünk majd előre. Jöttek a kérdések. Én is megválaszoltam a készüléknek és a játékos is megválaszolta, így gyarapította a nyereményét. Egyre nehezedtek a kérdések, egyre többet töprengtem a kérdéseken. Már ott járt a játékos és én is hogy milliós kérdés következett. Gondolkoztam, majd megjelöltem a válaszom. A játékos is gondolkozott, majd megjelölte a válaszát. Feszülten néztem a készüléket, már meg is feledkezve a szendvicsemről és vártam, hogy jó lesz-e a válasz. Szinte pislogás nélkül figyeltem a tv-t, mikor megijedtem. Megcsörrent a telefonom. Odanyúltam a kisasztalhoz és megnéztem ki keres. Apám volt.
- Szia apu.
- Szia lányom.
- Valami baj van? – tettem fel neki a kérdést.
- Nincs semmi, de miért kérdezed?
- Csak azért mert ilyenkor hívsz.
- Nincs semmi bajom, csak a hangod akartam hallani. Jól vagy? Nem beszéltünk és kerestelek vasárnap, de hamar elmentél.
- Jól vagyok. Vasárnap nem volt kedvem ott maradni, így inkább hazajöttem.
Most pedig megfordult a fejemben, hogy el kellene neki mondani, hogy elmentem a vizsgálatra. De mégis hogy tálaljam neki? Személyesen jobb lenne. Igen ez az! Elmondom neki majd csütörtökön.
- Nem lenne kedved jövő héten leülni és beszélgetni majd egy kicsit? – tette fel a kérdését.
- De lenne. Én is ezt akartam kérdezni. Tudod, lenne valami, amit meg kellene beszéljünk.
- Komolyan hangzik. Csak nem valami történt?
- Történni történt… - úgy érzetem nem idegesítem fel, majd megtudja akkor, inkább egy kegyes hazugságot alkalmazok. – de nincs semmi baj. Nyugodj meg!
- Rendben kislányom.
 A részleteket majd megbeszéljük, vagy tudod mit? Megkereslek majd csütörtökön.
- Rendben. Akkor majd…
- Jó apu.
- Szeretlek kislányom, jó éjszakát!
Egy kicsit meglepődtem.
- Én is, jó éjt neked is! Szia.
Majd letettem a telefont.
Igazából nem számítottam apám hívására. És azt mondta szeret. Máris kezd úgy viselkedni, mint egy apa.
Míg beszélgettem megszületett a kérdés válasza is. Szerintem rossz választ adtam én is és a játékos is, mert már más játékos küzdött a nyereményért.
Már a félig megevett szendvicsem sem kívántam, így felvettem a kanapéról a tv-t kikapcsoltam majd kivittem a konyhába.
Majd készültem megfürdeni. Úgy gondoltam egy kis kényeztetést megengedek magamnak. Gyertyákat raktam a kád mellé, bekészítettem a kedvenc fürdősómat majd miután vízzel teleengedtem a kádat belemásztam és folytattam az egyik könyvem olvasását. Nagyon belemerültem a könyvbe. Olvastam és olvastam, egyre csak lapozgattam. Nagyon megfogott ez a könyv. Éppen egy izgalmas résznél jártam, amikor megint megcsörrent a telefonom. Feleszméltem, hogy sikeresen kint hagytam az asztalon. Gyorsan kipattantam a kádból és körbetekertem magam a kendőmmel. Rohantam a telefonomért és mire odaértem abbahagyta a csörgést. Ez nem lehet igaz! Hogy lehetek ilyen peches. Kimásztam a kádból, félbeszakítottam a könyvet és mire kiértem abbahagyta a csörgést. Megnéztem ki keresett miután kibosszankodtam magam. Megint Sebastian volt. Ezek szerint nagyon akar valamit. Miután ezt sikeresen megállapítottam visszamásztam a kádba és folytattam a könyvet. Miután újabb két fejezetet kivégeztem, a víz kezdett már kihűlni én meg a sok vízben eltöltött perctől elkezdtem ráncosodni. Így úgy döntöttem ennek véget vetek. Kimásztam a kádból, megtörölköztem, felvettem a hálóingem, majd a gyertyákat elpakoltam és elindultam lefeküdni. Ez a mai nap összességében jó volt és ez a kiruccanás Christiannal egy kicsit leszívott, de én nagyon jól éreztem magam. A mai estén sikerült hamar elaludnom.
Éjfél körül volt az idő mikor felébredtem.  De nem ok nélkül. Megszólalt a telefonom az éjjeliszekrényemen. Ki a franc kereshet ilyenkor? Gondoltam ezt miközben félálomban ránéztem az órára és csak annyit láttam ezt is nagy nehézségek árán, hogy éjfél múlt el pár perccel. Miután ezt megállapítottam felkaptam a telefonom és a nélkül, hogy megnéztem ki keres felvettem. Igaz lehet nem is láttam volna a félig becsukott szemeimmel, a hívó nevét.
- Halló – szóltam bele álmosan.
- Claire végre! – hallotam a másik végről.
- Végre? Miért kivel beszélek? – tettem fel álmosan a kérdést.
- Sebastian vagyok. – mikor ezt kimondta azért megébredtem egy kicsit.
- Miért keresel?
- Beszélni akartam veled és egész nap hiába hívtalak. Már azt hittem bajod van.
- Mi lenne? Elraboltak volna? Nem kellek senkinek, ne izgulj, ha ezért hívtál!
- Miért beszélsz velem így?
- Figyelj, szerintem nem ez a legalkalmasabb idő! Tudod, te hány óra van! – csattantam fel, mert kiverte az álmosságot belőlem.
- Csak féltettelek!
- Nagylány vagyok!
- Akkor tudod mit leteszem, ha ilyen vagy!
- Helyes! – vágtam vissza.
- Tudod hallani akartam a hangod, és beszélni veled. Vasárnap ugyanis elmentél és nem tudtam beszélni veled. De ha téged nem érdekel, akkor rendben.
- Most ezért hívtál ilyenkor! De komolyan! Mindig azt mondod beszélni akarsz velem, de valami mindig jön! Hagyjuk már! Ha beszélni akarsz valakivel akkor megteszed és kész!
Mondtam mindezt én, aki ugyanúgy tett mint ő, akinek mindig közbejött valami. Egyébként is, békén kell őt hagynom, neki meg engem. Neki ott van Hanna, aki ki tudja, lehet terhes, nekem meg lesz valaki, vagy alakulóban van, vagy én sem tudom. Minden esetre nem piszkíthatok bele mások életébe, nekem nincs jogom arra. Pontosan tudom, milyen, ha mások belepiszkolnak. Engem hagytak már el egy másik nőért és nagyon rosszul esett. Pontosan tudom, mennyire fáj. Ráadásul mindig csak az a kérdés jár ilyenkor egy nő fejében, hogy vajon az a másik nő mivel több mint ő. Mit tud, vagy mégis mije van, ami miatt az a másik fontosabb lett? Ez mindig nagy sebet ejt egy nő lelkében így én minek tegyem ezt? Tapossak bele Hannaba, aki egyébként még a barátnőm is? Én nem ilyen vagyok!
Nem szóltam semmit a telefonba utána. Ő se egy darabig majd folytatta.
- Itt vagy még Claire?
- Miért hol lennék? Lementem volna futni vagy mi?
- Fejezd ezt be kérlek!
- Jaj, ne fárassz már! Egyébként is miért most hívsz? Tisztelhetnéd a másikat azzal, hogy hagyod pihenni! Ha meg ilyenkor telefonálgatsz a barátnőd hívogasd! Neki szüksége van rád! – s kioktattam.
- Tudod mit akkor én ezt most befejeztem!
- Azt hittem már abbahagytad! Hamarabb levonhattad volna ezt a következtetést!
- Jó éjt! – vágta még ide dacosan majd lecsapta a telefont.
Muszáj volt így viselkednem. Egyrészt ezt már kifejtettem többször is másrészt, fontos dolog rólam azt tudni, hogy én nem vagyok egy hirtelen haragú ember. Csak egy dolog tud zavarni, de az nagyon. Ha megvazarnak pihenés közben. Ezért pedig iszonyatosan tudok haragudni. Ilyenkor legszívesebben az ébresztőmet elküldeném melegebb éghajlatra nyaralni. Úgy vélem az este azért van, hogy pihenjük ki magunkat egyébként másnap olyanok vagyunk mint a mosott sz…( nos nem szerettem volna ecsetelni) Az persze nem számít ilyenkor nálam, hogy ki az az illető aki megzavart, mindenkivel ugyanúgy viselkedek. Ilyenkor nagyon goromba és bunkó tudok lenni. Persze lehet, hogy másoknak nem ez a véleményre erről, de én ilyen vagyok és kész. Így kell szeretni.
Miután a kedélyem lecsillapodott nagy nehezen visszaaludtam.
Másnap frissen és üdén ébredtem, persze nem is kelhettem volna másképpen 11 órakor.
Kimásztam az ágyból és készítettem egy jó kis teát magamnak. Épp szürcsölgettem mikor megint kerestek. Ugyanaz az illető keresett, aki hajnalba.
- Mit akarsz már megint? Elfelejtettél hajnalba valamit közölni? – vettem fel indulatosan a készüléket és ugyanezzel az indulattal kezdtem a beszélgetést is.
- Nem, de gondoltam most beszélek veled.
- Beszéltél megfelel?
- Bocsánatot akartam kérni, de úgy látszik nincs kihez beszélni!
- Nagy lesz a számlád!
- Már megint kezded?
- Most komolyan mit vártál hajnalba? Ezt talán „Jaj Sebastian de jó hogy hívtál hajnalba és alukáltam, de beszélgessünk, nem vagyok fáradt egyáltalán talán esti mesét akarsz mondani?” – mondtam kényesen és gunyorosan egyszerre.
- Nem gondoltam volna, hogy így viselkedsz.
- Még te vagy felháborodva ezek szerint! Hajnalba felhívsz, mikor alszok szerinted, hogy reagálnék! Látszik, hogy nagyon nem ismersz!
- Azt hittem eddig, hogy ismerlek, de kezdek kételkedni!
- Szerintem hagyjuk ezt abba! Nincs nekem ahhoz kedvem, hogy itt veled veszekedjek a hülyeségeden, és elrontsam az egész napom!
- Nekem sincs időm erre!
- Akkor könyörgök miért hívtál?
- Már mindegy!
- Jó akkor mindegy! Egyéb óhaj sóhaj? – tettem fel gúnyosan
- Nincs és nem is lesz!
- Biztos, hogy nincs semmi kérdés, panasz vagy bármi? Nem fogsz megint valami miatt keresni? Tisztázzuk most, mert sok dolgom lesz ma!
- Nem kell félni, nem foglak hátráltatni az elfoglaltságodban!
- Ennek örülök Sebastian.
- Rendben akkor végeztünk!
- Biztos vagy?  Jól gondold meg! – ismét gúnyolódás részemről.
- Biztos. – majd letette a telefont.
Most komolyan nem volt elég, hogy hajnalba felhúzott, még most is zaklat. Nem olyan könnyű nekem, hogy így bánjak vele. Nem könnyű nekem egy cseppet sem eltaszítanom magamtól, de úgy érzem nincs mire várnom. Várok arra, hogy a sült galamb a számba röpüljön? Vagy mégis mire? Egyébként mire alapoznám a várást? Egy cseppet sem biztos, hogy érez irántam valamit. Egyébként, ha meg várnék várjak arra, hogy kiderül terhes-e Hanna?És ha nem akkor meg arra, hogy hátha otthagyja, és akkor boldogok leszünk? De mi van ha nem is hagyja ott? Nem! Így kell tennem! El kell taszítsam magamtól! Míg mások azért harcolnak foggal-körömmel, hogy megszerezzék maguknak a másikat én addig azért küzdök, hogy távol tartsam magam tőle.
Ezzel a hívással, még a kedvem is elvette a mai naptól és a nagyon finomra sikeredett teától. Megjegyezném nekem nagyon ritkán sikerül ilyen finomra elkészíteni a teát.
Megfogtam a bögrét és le akartam rakni a konyhapultra, mikor megint elkezdett remegni a kezem. A bögre kiesett a kezemből és lehullott a földre. Ott pedig ezer darabkára tört.
Elkezdtem sírni. Megint elkezdődött. Most megijedtem. Sírva guggoltam le és vártam, hogy abbamaradjon a remegés. Miután abbamaradt könnyes szemekkel kezdtem neki a csészedarabok összeszedésének. Most szóljak Georgnak? Biztos csak az idegesség miatt van. De lehet ez egy jel? Talán ahogy a csésze is rengeteg darabra tört úgy fog az én életem is? …


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Itt van a friss rész. A mostani alkalommal egy kicsikét korábban hoztam meg, nem pedig este fele. Remélem nem okoz nagy gondot! :D
Csak annyit a mostani részről, hogy jelentem most Sebastian is szerepet játszik! :) Akik rá vártak most megérkezett! :) Na de nem is akarok sokat fecsegni!
Nagyon szépen köszönöm a véleményeket! Jól estek. Remélem most is kapok pár sort.
Emellett köszönöm, hogy szavaztok is.
Nincs is már más dolgom csak ennyi, hogy jó szórakozást kívánjak a fejezethez!
Puszi
Zsömi

2011. november 25., péntek

13. fejezet

13. fejezet

Kizárni a világot egy nyugodt helyen…

Nem tudtam nem elfogadni Christian hívását. Úgy érzem vele, hogy ő el tudná velem feledtetni Sebastiant. De viszont azt sem szeretném, hogy őt félrevezessem és megbántsam.
Azt írta nekem a levélben, hogy készítsek meleg ruhát is. Mégis hova akar vinni? Mennyire meleg ruhát készítsek? Most jól elgondolkodtatott. De kitaláltam azt, hogy előveszek több ruhát is, különböző vastagságúakat, és ha eljön értem Christian, akkor megkérdezem tőle mégis milyen hidegre számítsak, majd döntök akkor. Már ott járt az idő, hogy készülődtem. Gyorsan bekaptam a reggelim és elővettem a ruhám amibe menni akartam. Nem vettem túl elegánsra a figurát, vagyis nem készültem magas sarkút felhúzni. Még fél tíz se volt, de megint csöngettek az ajtómon. Kinéztem a kukucskálón, majd ajtót nyitottam. Az ajtóban pedig Christian állt.
- Szia. Hamar jöttem? – tette fel a kérdést majd átnyújtott egy szál vörös rózsát.
- Köszönöm. – s elfogadtam az ajándékot, majd beleszippantottam a friss rózsaillatba és elmosolyodtam. Ránéztem majd behívtam.
- Még nincs tíz óra és még el sem készültem, de kérlek, gyere be. Ülj le míg elkészülök.
Ő bejött majd leült a kanapéra.
- Kérsz valamit? Inni esetleg?
Kérdeztem tőle, miközben a rózsát beleraktam a tegnapihoz.
- Nem kérek köszönöm.
- Christian mégis hova akarsz engem vinni?
- Miért kérdezed?
- Csak azért, mert nem tudom, hogy öltözzek fel. De ahogy téged nézlek. – s elkezdtem őt méregetni – Hát…
- Te most engem méregetsz? – kérdezte incselkedve.
- Igen. – s mosolyogtam. – szóval úgy veszem észre, lazára veted a figurát.
- Lazára vettem a figurát. – s elkezdett nevetni.
- És már azt is tudom, hogy mit veszek fel.
Előkészítettem magamnak egy farmernadrágot, egy v kivágású felsőt és egy fenékig érő krém színű garbós kötött pulóvert, mivel láttam, hogy ő is vastag pulóvert hozott magával. A lábamra pedig egy lapos talpú csizmát húztam, ami nem volt béléses, de ha olyan helyre megyünk azért mégse ázik be és egyebek. Miután megtaláltam magamnak a megfelelő ruhadarabokat kiléptem a szobából és beszáguldoztam a fürdőszobába, de előtte még odaszóltam a kanapén ülő Christiannak.
- Ja, egyébként érzed magad otthon, mindjárt kész leszek, addig nézz nyugodtan tv-t.
Majd körülbelül 15 percet töltöttem a fürdőszobában. A hajam megfésültem és hagytam, hogy enyhén hullámos fürtjeim lelógjanak, melyek egészen a mellem alá érnek, egy kis szempillaspirált tettem fel, mert meg akartam természetességem őrizni, majd kiléptem a nappaliba.
- Kész vagyok.
- Hú és milyen szép is vagy! – dicsért meg.
- Köszönöm.
- Akkor indulhatunk? – tette fel a kérdést és pattant fel a kanapéról.
- Felőlem mehetünk. – majd lekaptam a kulcsom és miután bezártam az ajtót zsebre vágtam.
Elindultunk le a lépcsőn, ki az ajtón egészen az autójáig. Udvariasan ajtót nyitott nekem, majd ős is beszállt az autóba és elindultunk. Nagyon szép autója volt, de hát mire is számítottam egy forma1-es csapat főnökénél! Szétnéztem és láttam, hogy a hátsó ülésen egy kosár van. Olyan, mint amikor piknikezni szoktunk menni.
- Christian feltehetek egy kérdést?
- Persze, hallgatlak.
- Hova megyünk? Csak nem piknikezni?
- Ez maradjon titok.
- Ne csináld már, áruld el kérlek. – kérleltem őt elővéve a boci szemeket.
- Szeretném, ha meglepetés lenne.
- Ó ne csináld már, kérlek áruld el nekem!
- Nem Claire, ezt nem teszem meg. – incselkedett velem.
- Okés, akkor tudod mit, kiszállok a kocsiból. – mondtam ezt durcásan, hátha meghatja a dolog.
- Még az kellene! De egyébként jó trükk! – s mosolygott.
Én is elkezdtem mosolyogni. Ha még ez se hatotta meg akkor mit kellene kitaláljak, hogy elárulja?
Elkezdtem a műszerfalat babrálni, anélkül, hogy bármit is szóltam volna Christianhoz. Ő csak nézett rám kérdőn, majd meg is szólalt:
- Claire, …öö… mit csinálsz?
- Ja, nem árulhatom el.
- Értem. – nyugtázta, hogy én is csak húzom őt.
Pár percig így utaztunk, majd megtörtem a csendet.
- Szép autó!
- Köszönöm.
- Úgy látom rendben is tartod, jó állapotba van.
- Igyekszek. Egy kérdés.
- Hallgatlak Christian.
- Ennyire érdekel az autóm?
- Ja, úgy gondoltam, mivel úgyse árulsz el semmit arról, hogy hova megyünk, akkor keresek más témát.
- Cseles vagy, nem mondom.
- Cseles?
- És meseszép is!
- Jaj, ne csináld, még elpirulok. – s valóban elpirultam egy kicsit, mert jól esett a bókja.
- Azt látom! – mondta mosolyogva.
- Micsoda! – néztem értetlenül, komolyan elpirultam? Majd terelni próbáltam rólam a tekintetét – Ne nézz rám így kérlek, árt a hírnevemnek.
Ő elkezdett nevetni.
- Jaj Claire! Na jó, elárulok valamit.
- Igen? – néztem abban bizakodva, hogy elmondja hova megyünk. – Elmondod hova megyünk?
- Nem.
- Azt hittem. – mondtam lelombozva.
- Annyit mondok neked róla, hogy ez egy olyan hely, ahol nyugalomra lelek, és amit csak kevés embernek mutatok meg.
- Ezek szerint kiváltságos vagyok?
- Igen az vagy.
- Ennek örülök. – mihelyst kimondtam ő megfogta a kezem. Én ránéztem, ő pedig rám, majd elmosolyodott. Ezt én is egy mosollyal nyugtáztam.
Már nem sokáig utaztunk. Mikor megérkeztünk elcsodálkoztam. Olyan gyönyörű hely volt. Volt itt egy tó és szó szerint a természet lágy ölén voltunk. Volt ott pár ház is. Csak csodálkoztam, amit persze Christian is észrevett.
- Tetszik?
- Gyönyörű ez a hely!
- Tudod, itt van a csalásunknak egy háza. Sok időt töltöttem itt, amikor szükségem volt arra, hogy elzárjam magam a külvilágtól. De gyere, menjünk közelebb.
El is indultunk. Odaértünk a házhoz, majd bementünk, de mielőtt még bentebb mentünk volna Christian megállt.
- Már régen voltam itt sajnos, szóval elnézést azért, ha egy kicsi rendetlenséget találsz.
- Jaj, hagyd már! – s mosolyogtam.
Megmutatta nekem a házat, majd kimentünk és kívül leültünk egy padra. Rárakta a kosarat és elkezdtük valóban a piknikünket. Nagyon jól éreztem magam, sokat nevettünk és egész finom dolgokat hozott a piknikre. Ez jó pont volt nagyon. Miután végeztünk úgy döntöttünk sétálunk egyet a tó körül.
Jól döntöttem, hogy ezt a felsőt vettem fel, hisz itt tényleg hűvös volt egy kicsit. Mentünk egymás mellett, majd egyik pillanatban átkarolt és úgy haladtunk tovább. Nagyon szép volt az egész hely és romantikus is volt. De azt nem tudtam kiverni a fejemből, hogy őt nem kell megbántsam és őszintének kell vele legyek.
Egyik percben megálltunk. Úgy éreztem, most elmondom neki. Egy kicsit gondterhelt voltam. Ez pedig meg is látszódott rajtam.
- Valami baj van? Nem érzed itt jól magad? Vagy a társaságomban?
- Nem dehogy is! Gyönyörű ez a hely és jól is érzem magam. A társasággal sincs semmi bajom.
- Akkor?
- Csak annyi, hogy én nem akarlak megbántani.
- Mármint mivel?
Egymással szemben álltunk, s belenéztem a szemébe, majd komoly arccal elkezdem.
- Tudod, nem gondoltam volna, hogy ilyen kedves és figyelmes vagy és hogy ilyen jó veled lenni. Nagyon jól érzem magam veled, de valamiről tudnod kell.
- Mégis miről?
- Nem is tudom, hogy kezdjek bele. Tudod, én úgy érzem, hogy neked a szándékaid komolyak. Én viszont nem akarlak megbántani téged. Tudod én valaki mást szeretek, de el akarom őt felejteni. Ő is hirtelen toppant az életembe akárcsak te, de őt el akarom és el is kell felejtsem. Te viszont más vagy. Te egy nagyon jó ember vagy. Szeretném, ha egyszer úgy néznék rád, ahogy most te rám. Meg tudod érteni, hogy nem tudok neked hirtelen érzéseket, vagyis szerelmet adni? Ha nem akkor mond meg nyugodtan. Komolyan.
Ő nyugodtan nézett rám, mint akit a hír egyáltalán nem zökkentett ki.
- Nos Claire, jól látod, valóban komolyak a szándékaim. Úgy gondolom, hogy te egy gyönyörű, magabiztos nő vagy, aki megérdemli azt, hogy törődjenek vele, megérdemli, hogy kényeztessék, hogy ott álljanak mellette. Én tudok rád várni. Nekem te túl értékes vagy ahhoz, hogy csak úgy hagyjalak elveszni. És várok rád. Várok, ameddig csak kell.
- Köszönöm.
Majd megölelt. Jó volt a karjaiban. Mintha biztonságba lettem volna, egy védő pajzs vet volna körül és nem hagyná, hogy bármi ártson nekem.. Becsuktam a szemem és elfelejtettem egy percre a világot. De beugrott valami. Ugyanígy éreztem, amikor Sebastian karjaiban voltam, amikor megpróbált megnyugtatni miután apámmal összevesztem. Elengedtük egymást majd sétáltunk tovább. Igazán jól éreztem magam továbbra is és megmondva meg is könnyebbültem. Úgy éreztem itt az idő, hogy elfelejtsem Sebastiant és erre itt van Christian akivel e mellett még jól is érzem magam. Egyik pillanatban megálltunk, mert megláttam egy kacsacsaládot a tavon úszkálni. Úgy megörültem ennek, mint egy hat éves kislány, amikor egy új babár kap.
- Nézd már, milyen aranyosak!
Ő mögém állt, majd hátulról átkarolt.
- Igen azok.
Majd néztük, ahogy úszkálnak tovább. Egészen addig néztük őket, míg el nem tűntek a látóterünkből. Ezután pedig folytattuk utunkat.
- Mesélnél nekem a családodról és persze magadról? – tettem fel a kérdést.
- Hát a szüleim itt élnek Angliába egy kisvárosban. Van egy húgom. Tudod ő nagyon makacs és önfejű. Én pedig hamar elkerültem otthonról. Tudod én versenyző voltam. Először gokartoztam. Aztán válaszút elé kerültem. Vagy a versenyzés vagy az egyetem. Sikerült a versenyzői karrierem egyengetni így e mellett maradtam. Aztán csapatfőnök lettem és most itt vagyok. Egyébként én is itt lakom Angliában, bár időm nagy részét a csapattal töltöm, és sokszor vagyok a gyárba is. Tesztidőszakban haza sem jövök.
- És a szüleiddel sokszor találkozol?
- Csak ritkán. Tudod ők nem voltak túlságosan a hívei annak, hogy versenyeztem így egy kicsit a kapcsolatunk hűvösebb lett. De ők a szüleim én pedig szeretem őket.
Azta! Nem gondoltam volna, hogy így megnyílik előttem. Elmesélte az életét.
- És te? Mesélj te is.
Úgy éreztem elmondom a dolgokat. Ő is elmondta az ő történetét én is mesélek magamról.
- Tudod, én egyedüli gyerek vagyok. Vannak féltestvéreim, de velük nem tartom a kapcsolatot. Én egészen kicsi korom óta csak egy álmot dédelgettem. Táncosnő akartam lenni. A balett volt a mindenem. Sokszor néztem balettelőadásokat és irigykedtem, hogy milyen kecsesek és milyen szépek a balett-táncosok. Így azon kezdtem el fáradozni, hogy ezt megvalósítsam. Szerencsére volt érzékem hozzá. Már kislányként elkezdtem és iskolás éveim alatt folytattam a táncot. Aztán művészeti iskolába jelentkeztem és felvettek. Akkor úgy éreztem az álmomat sikerül majd megvalósítani. És igen, elvégeztem az iskolát. Majd beindult a karrierem. Elismert táncos voltam. Csillogtam a rivaldafényben élveztem az életem. Majd anyukám kérésére elvégeztem egy másik iskolát is. Így újságíró lettem. És most itt vagyok.
- És a szüleiddel milyen a viszonyod?
- Apuval igazából nem sokszor találkoztam. Tudod a viszony megromlott közöttünk, de nemrégen kibékültünk és a kapcsolatunk javításán fáradozunk.
- És édesanyád?
- Édesanyámat elveszítettem. – s lehajtottam a fejem, mert nem akartam, hogy lássa, hogy ez még mindig mélyen érint, s hogy a szemem könnybe lábadt.
Megálltunk, ő a kezével felemelte a fejem, majd ennyit mondott:
- Sajnálom!
Megtöröltem a szemem.
- Semmi baj, nem tudhattad. De erről nem szeretnék beszélni most.
- Megértem.
Ezután egy darabig csendben sétáltunk tovább. Visszaértünk a házhoz és az idő is gyorsan elröpült már.
Megbeszéltük, hogy elindulunk haza. Út közben még beszélgettünk, majd körülbelül egy órás vagy másfél órás út után (mivel kifogtunk egy szuper kis dugót ahol egy negyed óra és egy fél óra közötti időt vesztegeltünk) megérkeztünk. Még mielőtt kiszálltam volna az autóból Christian arcára nyomtan egy puszit:
- Köszönöm ezt a napot! Jól éreztem magam!
- Örülök neki!
- Jó éjt Christian!
- Neked is Claire!
Kiszálltam a kocsiból és elindultam fel a lakásomba. Gyorsan bejutottam a házamba. Ledobtam a kulcsomat az asztalra. Leültem a kanapéra és gondolkoztam. Elárultam az életemből egy részletet egy jó nagy darabot, Christiannak. Biztos jól cselekedtem? Ő is mesélt magáról. Amúgy is elhatároztam, hogy megpróbálom vele, mert el akarom felejteni Sebastiant, és vele pedig jól érzem magam. Ahhoz pedig meg kell egymást ismerjük. Akkor mikor meséltem magamról úgy éreztem megbízhatok benne.  Persze azért 100%-osan nem bízok még benne így az apróbb részleteket nem árultam el neki. Nem árultam el milyen volt az utolsó négy évem, vagy az, hogy miért vagyok itt, miért lettem újságíró és, hogy esetleg én is beteg vagyok. Ez azért sok lett volna. De ha több fog kialakulni ebből, akkor megosztom vele a dolgokat. Annak azonban örültem, hogy ő az mondta vár rám. Így megcsillant még egy remény arra, hogy én is boldog lehetek valaki mellett. Megeshet, hogy idősebb tőlem pár évvel, de megért engem és boldog vagyok mellette. Akkor mégis mit számítanak az évek? Felálltam a kanapéról elmélkedésem után, hogy megnézzem hátha keresett ma valaki telefonon, hiányoztam-e valakinek. Körülbelül 10 perc keresgélés után megtaláltam a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és elképedtem. 4 nem fogadott hívásom volt. Mindegyik egy személytől, Sebastiantól…


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Meghoztam a friss részt! Nos nem késő délutánra, hanem estére került fel. Köszönöm a jókívánságokat még egyszer és jelentem már jól vagyok! :D
Ami a részt illeti. Tudom, hogy vannak akik hiányolják Sebastiant, de nekik üzenem nem sokat kell várni! :) Ő nem tűnt el, sőt nagyon is képben van még! :D
Igyekeztem minél jobb részt összehozni, remélem sikerült és elnyeri a tetszéseteket!
Nagyon szépen köszönöm a véleményeket! Jól esnek a szavaitok! Köszönöm még egyszer minden egyes rendszeresen kommentálónak és persze azoknak is akik nem minden részhez írnak véleményt. Nagyon számít a véleményetek! Csak annyit tudok még egyszer mondani, hogy köszönöm! Persze azért most is szívesen fogadom a véleményeket! :)
Amii az új külsőt illeti az csak később érkezik meg. :(
Nem is szaporítom tovább a szó! Jó szórakozást kívánok a fejezethez!
Puszi
Zsömi

2011. november 18., péntek

12. fejezet

12. fejezet

Én hittem rosszul?

Elérkezett a keddi nap. Ez nagyon nehéz nap nekem. Félek attól, hogy mi lesz velem. De muszáj valamit cselekednem, mert különben ez a bizonytalanság fog tönkre tenni. Reggel nem volt nehéz felébredni, mivel alig aludtam valamit az este. Egész éjszaka csak gondolkoztam. Gondolkoztam azon mi lesz most velem. Mi lesz akkor, ha kiderül, nem vagyok beteg. S mi lesz akkor, ha mégis beteg vagyok. Aztán gondolkodtam még Christianon is. Olyan jó volt az a vacsora, nagyon jól éreztem magam vele, és mikor vele voltam mindent elfelejtettem. De ugyanakkor én Sebastiant szeretem, s őt sem tudom kiverni a gondolataimból. És hiába éreztem magam jól a vacsora alatt, másnap nem is találkoztam Christiannal, sőt olyan érzésem támadt vasárnap, mintha tudomást sem akarna rólam venni. Na szép kis helyzetben vagyok! Csömörből vödörbe! Hogy miért is gondolom ezt? Azért mert hiába szeretem Sebastiant ő nem az enyém, és amikor Christiannal vacsoráztunk szinte megfeledkeztem Sebastianról és csak élveztem a pillanatot. És ő nem keresett másnap. Ez pedig csak egyet jelent. Megismert és nem ilyennek képzelt el, amilyen vagyok, és szépen leráz. Másrészt pedig azt se tudtam kiverni a fejemből amit Hannah mondott.HH
Most reggel 8 óra volt és az ágyban feküdtem. Csak pislogtam és hanyattfekvésem közepette a plafont bámultam. Felsóhajtottam egyik pillanatban majd kipattantam az ágyból, hogy induljak azonnal elkészülni. Gyorsan rendbe szedtem az ágyat, majd elindultam a fürdőbe. Reggeli rituálém elvégeztem,  és felkaptam a ruhámat. Most nem reggeliztem, mert szükséges, hogy a vizsgálat előtt ne egyek semmit. Elővettem a táskám, gyorsan bepakoltam a holmiimat, majd lekaptam az akasztóról a kocsi kulcsom és kiléptem az ajtón. Bezártam majd elindultam a lépcsőn lefele. Nem sokat kellett lépcsőzzek, ugyanis a második emeleten lakom. Még mielőtt elindultam volna, benéztem a postaládámba, ahol levelek voltak. Elkezdtem nézni, s miután tisztáztam, hogy mindegyik számla, bedobtam a táskámba majd elindultam a kocsimhoz. Nem valami nagy szám a kocsim, egy 2008-as Mini Cooper. Kis csajos autó és én imádom. Nem túl nagy, így könnyen tudok vele parkolni, a vásárlásnál tökéletes, szóval imádom a kis kocsim. Kikapcsoltam a riasztót, kinyitottam az ajtót, magam mellé dobtam a táskám, behelyeztem a kocsi kulcsot és beindítottam, majd elindultam. A klinika nem volt messze, de úgy éreztem mégis nekem kell előbb odaérjek, a vizsgálat nem fog megvárni, amúgy is örülhetek, hogy ilyen hamar kaptam időpontot. Természetesen ezért csak George-nak jár köszönet. Mikor megérkezem, leállítottam a motort és nem mozdultam a kocsiból. Csak bámultam az épületet, majd vettem egy nagy levegőt és adtam magamnak egy kis bátorítást:
- Gyerünk Claire, most bemész, hamar elvégzik a vizsgálatot és már jöhetsz is. Nem kell félni, minden rendben lesz!
Majd nyugtáztam magamban, hogy ennek így kell lenni és nem lehet másképp, s felkaptam a táskám és kiszálltam. Lezártam a kocsit és elindultam be a klinikába. A recepciónál megállítottak.
- Jó napot hölgyem! Segíthetek? Keres valakit?
- Jó napot! Igen Dr Holt-hoz jöttem.
- Vizsgálatra hölgyem?
- Igen.
- A második emeletre kell felmenni és ott ki lesz írva aztán, hogy…
- Tudom, köszönöm. – szakítottam félbe. – Nagyon kedves, hogy útbaigazít, de sajnos tudom. Viszlát.
- Viszlát. – kaptam választ.
Felmentem a második emeletre, s minden egyes lépéssel, egyre nehezebb volt nekem. Hiába voltam minden egyes lépéssel közelebb, mégis egyre nehezebb volt és egyre jobban kezdett a szívem dobogni. Végül odaértem. Ki volt írva az ajtóra, hogy DR. GEORGE HOLT. Ránéztem az órámra, 9:48 volt az idő. Vettem egy nagy levegőt, majd kopogtam.
- Szabad. – hallottam odabentről.
Lenyomtam a kilincset, majd benyitottam. Egyre nagyobb résre nyílt az, majd már teljesen s én beléptem.
- Szia Claire! – köszöntött George, s már fel is pattant a székéből és jött üdvözölni engem.
- Szia George! – s mire már kimondtam ott volt előttem, s megölelt.
Én is viszonoztam a baráti gesztust, majd miután elengedett, mutatott a székre, hogy üljek le, ő pedig becsukta az ajtót. Ezután pedig leült velem szembe és komolyra fordítva a szót elkezdett kérdezősködni.
- Nos, örülök, hogy látlak először is, bár az lenne a legjobb, ha nem így találkoznánk. Akkor kezdjünk is neki jó?
- Jó.
- Kérlek mesélj, mit érzel és mi történik veled.
- Annyi történik, hogy hirtelen elkezd remegni a kezem és olyan mintha önálló életre kelne, és nem tudom irányítani. Hiába igyekszek megfékezni a remegést, egyszerűen nem tudom megállítani.
- Értem. És mikor kezdődött?
- Körülbelül két héttel ezelőtt, azt hiszem vasárnap.
- És akkor nem voltál ideges?
- De akkor éppenséggel igen.
- És azóta volt már?
- Igen.
- És milyen gyakran jelentkezik ez nálad?
- Mikor hogy.  Utána múlt héten kedden jelentkezett és szerdán, valamint pénteken is azelőtt mielőtt felhívtalak.
- Értem, és akkor milyen idegállapotban voltál?
- Volt amikor idegeskedtem, de volt olyan is amikor nem.
- Értem. – s elkezdett gondolkozni
Már vagy két perce nem szólt semmit így én kérdeztem.
- Mi a véleményed? Mit gondolsz? Nagy a baj? – kérdeztem aggódva.
Ő komolyan rám nézett és elkezdte mondandóját.
- Őszinte leszek veled.
- Csak nyugodtan, mondd ki ha nagy baj van, ne kertelj, ki fogom bírni! – vágtam közbe.
- Mondtad, hogy mikor kezdődött ez nálad. Ehhez a rövid időintervallumhoz képest elég sokszor jelentkezett nálad a tünet.
- Akkor ez nagy bajt jelent. Igaz?
- Nem tudok biztosat mondani. De tisztában vagy vele, hogy neked nagy esélyed van arra, hogy te is ebben a betegségben szenvedsz.
- Igen tudom, éppen ezért kértem tőled időpontot.
- Nos mivel a családodban volt aki Parkinson kóros volt így mindenféleképpen elvégezzük a vizsgálatot.
- Jó. – mondtam elfojtott hangon, s könnybe lábadt szemekkel.
- De ne félj, még semmi sem biztos. Másnak is lehet a tünete a kézremegés. Túl sok stressz, esetleg adódhat idegrendszeri zavarból is, kimerültség, a test sokféleképpen jelezhet nekünk.
- Rendben. De azért megválaszolnál nekem egy kérdést?
- Persze.
- Szerinted hány százalék az esélyem arra, hogy beteg vagyok?
- Én úgy gondolom a hallottak és a kortörténeted alapján sajnos azt kell mondjam, szerintem olyan 60% esélyed van arra, hogy beteg vagy.
Mikor kimondta ledöbbentem. Legördült egy könnycsepp az arcomon.
- 60% - csak ennyit mondtam.
- Kérlek nyugodj meg! Még nem kell ezzel foglalkoznod!
- Igyekszek. – s töröltem meg könnyeimet.
- Na gyere végezzük el a szükséges vizsgálatokat!
S ezzel felálltunk a székből, majd elindultunk, hogy a szükséges vizsgálatoknak eleget tegyek. Beértünk egy másik szobába, ami tele volt műszerekkel. Különbfélébbnél különbfélébb műszerek voltak ott, amikről én persze nem tudtam micsodák.
- Ülj fel ide az ágyra. Most először vért veszek tőled.
És engedelmeskedtem és felültem. Majd elkezdtük a vizsgálatokat.
Körülbelül egy óra alatt végeztünk és mielőtt még elmentem volna visszamentünk a rendelőjébe. Visszaültünk az asztalhoz.
- Félsz? – kérdezte tőlem.
- Igen félek. Félek attól, hogy beteg vagyok! Én nem tudom, hogy tudnám elviselni! – s megint elkezdtem sírni.
- Hé Claire nyugodj meg, már mondtam neked, még semmi sem biztos. Minden esetre, ha gyakrabban jelentkezne, és esetleg fokozódna vagy bármi lenne arra kérlek azonnal hívj.
- Rendben.
- És ha mégis akkor kezelés… - kezdtem mire ő félbeszakított.
- Tudom mire akarsz kilyukadni. Van kezelési lehetőség, de szerintem ezzel te is tisztában vagy.
- Igen csak, tudod…
- Persze, nincs is gond vele, hogy rákérdeztél. Tudod, van a gyógyszeres kezelés, de mellette van más beavatkozás is. Nos nem akarok előre szaladni, de ha mégis beteg vagy, én inkább azt ajánlom neked, hogy mellőzük a gyógyszeres kezelést.
- Értem. – adtam elszomorodva választ.
- Claire! Nézz rám kérlek!
Majd felemeltem a fejem és könnyes szemekkel néztem őt.
- Jól figyelj most ide! Még nem biztos semmi, így erről nem beszélünk többet. Megegyeztünk?
- Meg. – mondtam szipogva.
- És egy dologra kérlek még.
- Hallgatlak.
- Most próbálj meg nem idegeskedni.
- De George mégis hogy ne idegeskedjek, ha nem tudom mi van velem. Csak az fog a fejemben járni, hogy mi van velem.
- Próbálj meg nem ezzel foglalkozni. Szervezz magadnak valamilyen programot, töltsd az időt a barátaiddal és igyekezz a gondolataidat elterelni erről. Rendben?
- Rendben. És George mikorra várható az eredmény? – szegeztem neki a kérdést.
- Még nem tudom, 1 vagy másfél hét, de az is megeshet, hogy kettő vagy három, minden a laboron múlik, de én telefonon értesíteni foglak, ha megvan az eredmény.
- Rendben. Még egyszer köszönök mindent s felálltam a székből.
Ő is felállt s elkísért az ajtóig.
- Igazán nincs mit, ha tudok segítek neked bármiben! Vigyázz magadra és beszélünk majd. – majd megöleltük egymást és kiléptem az ajtón.
- Szia. – szóltam meg.
- Szia. – hallottam a választ s a következő pillanatban bezárta az ajtót.
Én pedig elindultam lefele. A recepciónál elköszöntem a hölgytől majd miután a kocsimhoz értem és beszálltam, lemerevedtem. Olyan voltam, mint egy ködarab. Fogtam mindkét kezemmel a kormányt s néztem előre, könnyeim pedig folytak le arcomon. Mindeközben George szavai jártak az eszemben. Az, hogy 60% esélyem van arra, hogy beteg vagyok. De igyekeztem nyugtatni magam, hogy mástól is lehet a remegés. És 40% ott van még arra, hogy nem az a bajom. Az pedig sok! Ebből kell erőt merítsek. S meg is ígértem, hogy nem fogok ezen sokat gondolkodni mert csak ideges leszel tőle. Össze szedem magam és amit megígértem, hogy igyekszem elfelejteni azt fogom tenni és senkinek se fogom elárulni. Megtöröltem a könnyeimet, majd beindítottam a kocsimat és elindultam haza. Nem sokáig kocsikáztam. Leparkoltam a ház előtt, majd beléptem a bejárati ajtón. Elindultam felfele a lépcsőn s kinyitottam az ajtóm, majd felakasztottam a kulcsom a helyére, leraktam a táskám, lehúztam a cipőm s leültem a kanapéra. Ott ültem és megint csak bámultam a falat. Úgy éreztem, ha kiderül, hogy beteg vagyok az életem darabjaira fog széthullani. Mintha csak egy fa lombját néznénk. Tavaszi kizöldülés után gyönyörű lomkoronája van, majd ősszel elsárgul és lehullnak a levelek, így a korábbi egész darabokban széthullik. Az én életemben a rügyezési állapot az akkor volt mikor bekerültem a tánciskolába, majd a karrierem ívelt felfelé és elismert táncos voltam, aztán szépen lassan három éve megkezdődött az elsárgulás és lehet most jön a széthullás. De bízom abban mint ahogy a fa is újra kirügyezik úgy az én életem is újra jóra fordul.
Már 13 óra is elmúlt és éhes is voltam, ezért hozzákészülődtem az ebédhez. Tegnapról maradt egy kis leves, azt melegítettem meg, s ettem is meg végül. Ebéd után gondolkoztam azon, hogy elmegyek vásárolni, vagy felhívom egyik barátnőmet, hogy üljünk be valahova beszélgetni. De igazából egyikhez se volt kedvem. Visszaültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t. Semmi izgalmas nem ment benne. Csak váltogattam a csatornákat néztem az unalmasabbnál unalmasabb műsorokat. Ezaz! Végre találtam valamit! Egy film volt. Igaz a címét nem tudom, de mikor bekapcsolódtam le tudta a figyelmem kötni így a mellett döntöttem, hogy ezt nézem. Azért annyira mégsem volt érdekes, hisz elaludtam rajta. Arra riadtam fel, hogy csöngetnek az ajtón. Hát ez meg ki lehet? Gondoltam magamban. Összeszedtem magam felálltam a kanapéról és elindultam az ajtó irányába. Kinéztem a kukucskálón és egy futár volt ott egy csomaggal.
Kinyitottam az ajtót.
- Jó napot!
- Önnek is!
- Ön Claire Ecclestone?
- Igen én vagyok. – adtam választ.
- Akkor ezt önnek küldték. – s a kezembe nyomta a rózsát a hosszú díszes dobozban lévő csomagot.. – Kérem itt írja alá. – s mutatott a papírra.
- Várjon egy pillanat, had tegyem le. – s leraktam a csomagot a kisasztalra.
- Itt is vagyok. – s gyorsan aláfirkantottam.
- Viszont látásra szép napot önnek!
- Önnek is viszlát! –s mihelyst kimondtam a futárfiú sarkon fordult és már útnak is indult.
Én becsuktam az ajtót, majd jobban szemügyre vettem a csomagot. Nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne, így kinyitottam. Egy szál vörös rózsa volt benne és egy levél. Olyan jó illata volt! Lehuppantam a kanapéra és forgattam a kezemben a rózsát. Majd a levelet kezdtem nézegetni. Néztem érdeklődve vajon ki küldhette nekem. Elkezdtem a borítékot vizsgálni. Nem volt rajta semmi. Így hát kibontottam. A levelet nekem címezték s a következő állt benne:

Kedves Claire!

Sajnos vasárnap nem sikerült beszélnem veled. Szeretném, ha nem hinnéd azt, hogy nem érdekelsz engem. Szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy szombaton nagyon jól éreztem magam a vacsora alatt. Teljesen elvarázsoltál. Szeretném, ha megismételnénk valamikor.
Igaz jelentkezhettem volna hamarabb, de egy egész napomba került mire megtudtam a címed. Drága Claire! Kérlek ne haragudj rám, amiért vasárnap nem beszéltünk. Most itt leszek Angliában, holnap érkezem, és két vagy három napot itt töltök. Szeretnék veled újra találkozni. Remélem nincs ellen kifogásod.
Arra kérlek holnapra ne tervezz semmilyen programot. Holnap érted megyek reggel 10-re és szeretnélek téged elvinni valahova. De hogy hova az legyen meglepetés. Ne izgulj, nem kell kiöltöznöd, de készíts elő melegebb ruhát is.
Remélem nem fogsz ellenkezni.
Christian.

Erre nem számítottam. Nagyon jól esett nekem ez a rózsa és ez a levél is. Ezek szerint nem akar engem lerázni. De mégis hova akar engem elvinni?


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Ismét megérkezett a friss rész. Azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén a dolgoknak, de a betegség ismételten legyűrt. :( Emellett el is vagyok havazva. De nem is akarok itt panaszkodni nektek!
Inkább nézzük is a friss részt. Igyekeztem minél jobbat összehozni. Ebben a részben egy kicsit jobban beleláthattok Claire fejébe, megtudhatjátok mitől fél, milyen kétségei vannak.
Remélem tetszeni fog nektek a rész! Köszönöm szépen a dicsérő szavakat! Kíváncsi vagyok most is a véleményetekre. :)
Jó szórakozást a fejezethez!
Puszi
Zsömi