16. fejezet

16. fejezet

„Gyermekként álmodtam, s azt hittem úgy lesz,
hittem az életben, s nem fájt a szívem.
Tudtam, hogy én váltom meg majd a világot,
láttam a jövőmet és semmi sem bántott. …

… Csalódtam sokszor már és sok mindent bánok,
a mélyből én inkább a magasba vágyok. …

… küzdeni fogok, míg bírja szívem, nem adom fel,
hisz mindig küzdeni kell.”

Felvette apu a telefont:
- Szia kislányom!- kezdte így.
- Szia apu! Ráérsz? Beszélgethetnénk.
- Egy fél óra múlva szabad leszek, találkozzunk a szálloda halljában.
- Rendben. Akkor egy fél óra múlva.

Majd letettem a telefont. Most elérkezett az idő, hogy elmondjam apunak a dolgokat. Már nyomaszt egy ideje, hogy vajon mit fog reagálni, de ezt neki is kell tudnia. Ő mégis csak az apám!

Míg nem találkoztunk lent addig, elkezdtem a ruháimat kipakolni. Azért nem kell azt elképzelni, hogy mindent kivettem a bőröndből, hisz elvégre csak pár napot fogok itt tölteni, de a fontosabb dolgokat kicsomagoltam. Elszöszmötöltem a szobában és a percek bizony igen csak gyorsan peregtek, így a fél óra is hamar elröpült. Mikor ez bennem is tudatosodott, ugyanis annyira el voltam foglalva a pakolászással, meglepődtem, még az előbb kezdtem el és máris hagyhatom abba, mert eljött a pillanat, az igazság pillanata.
Kiléptem a szobámból, majd indultam a lifthez. Megnyomtam a hívó gombot, és most szerencsém volt, a lift nem a 12.-ről jött le. A földszintről érkezett és ráadásul hozott is valakit. Ezt persze csak akkor tudtam meg, amikor előttem kinyílt az ajtó. Nem számítottam senkire se a liftben, így hirtelen meglepődtem. Az utas egyébként Sebastian volt, aki szintén meglepődött mikor meglátott, de nem volt hajlandó hozzám szólni, sőt még köszönni se. Mivel ő nem köszönt úgy gondoltam akkor ezentúl én sem koptatom fölöslegesen a szám, maradhatok csendbe is, legalább a hangszalagjaimat is kímélem így. Én beszálltam, ő pedig kiszállt a liftből. Becsukódott az ajtó, majd megnyomtam a gombot, hogy a földszintre szeretnék menni. Nagyon gyorsan leértem és utamat a már ülő apámhoz vettem. Odaléptem mellé:
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia! – majd felpattant a székből és átölelt.
Miután elengedett mind a ketten leültünk egymással szembe.
- Régóta vársz rám?

- Dehogy! Néhány perce jöttem csak. –s elmosolyodott.
Ezt a mosolyt amolyan büszke apa mosolynak vettem.
- Akkor jó. – s én is visszamosolyogtam. – És hogy vagy? – kérdeztem azonnal.
- Jól vagyok, igaz egy kicsit fáradt vagyok. Tudod, az utóbbi időben nem igazán tudok aludni. Főleg meg most, hogy a következő futam helyszínével akadt egy kis gond. Szóval hosszú. Nem akarlak fárasztani vele.
- Á csak nyugodtan.
- Ó nem lényeg. Meg fog oldódni. – s legyintett egyet a kezével. – És te hogy vagy? – kérdezett vissza.
- Jól.

- És kislányom mit akarsz velem most megbeszélni? Tudod mikor beszéltünk telefonon múlt héten, mondtad, hogy szeretnél valamit elmondani. Azóta pedig csak ezen gondolkoztam
- Igen. Szóval az van, hogy…. – s hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. - , hogy… apu nem gondolod, hogy jobb lenne, egy másik helyet keresni ehhez a beszélgetéshez? Nem lesz egy sétagalopp, amit mondani akarok.
- Nem, most már nem. Jó lesz itt. – mondta határozottan. – Megijesztesz, és már nem bírok várni, szeretném ha elmondanád, ha valami baj van.
- Rendben. – s hezitáltam egy kicsit.

Igazából nem azzal volt a probléma, hogy azon dilemmáztam, hogy elmondjam-e vagy nem, hanem azzal, hogy hogyan. Mégis, hogy tálaljam neki? Csak vágjam oda, hogy lehet, hogy beteg vagyok vagy mi?
- Mondjad kicsim! Megijesztesz!

- Oké. Akkor kezdjünk bele.
- Hallgatlak.
- Emlékszel mi volt a baja a nagypapának?
- Bill-re gondolsz? (ugyanis Billnek hívták édesanyám apukáját)
- Igen rá.
- Ha jól emlékszek, valami súlyos betegsége volt nem? Alzheimer-kóros vagy Parkinson kóros volt. Ugye?
- Igen, jól emlékszel Parkinson kóros volt.
- De nem értelek, hogy jön ide nagyapád betegsége? Kezdek összezavarodni.

- Úgy jön ide, hogy lehet én is ebben a betegségben szenvedek. – kimondtam kerek perec, nincs mire várni, nincs mit megkerülni, nincs mit szépíteni, hisz ez a valóság.
- Micsoda? – döbbent le. – Miből gondolod? És egyáltalán, mi a bajod? Mi történt? Mindent mondj el!

- Az egész pár hete kezdődött. – kezdtem el.
- Micsoda? – szakított félbe.
- Kérlek hallgass végig. Az egész pár hete kezdődött. Egy váratlan pillanatban elkezdett remegni a kezem. Tudod mit, pontosítok neked, az évadnyitó futamon, vasárnapi napon, amikor Adammal tárgyaltunk. Akkor nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Elmúlt és kész. De a baj akkor kezdődött mikor megint megtörtént. Azonban még akkor sem foglalkoztam vele. Letudtam azzal, hogy ideges vagyok, és emiatt van az egész. Aztán egyre sűrűbben jelentkezett. Aztán két héttel ezelőtt keddre kaptam egy időpontot Georgtól. Tudod ő anyu kezelőorvosa volt, George Holt. Elvégeztük a vizsgálatot és azóta várok.
- De ő pontosan mégis mit mondott? – kérdezett aggódva.
- Kimondom amit mondott. Azt mondta 60% esély van arra, hogy beteg vagyok.
- 60! – s mikor ezt kimondta könnybe lábadt a szeme.
Ekkor már én sem bírtam cérnával és nekem is könny szökött a szemeimbe.
- De azt is mondta, ott van még a 40%, abban kell bízzak.
- És miért nem szóltál nekem semmit? Se a remegésről, sem a vizsgálatról?
- Nem akartalak megijeszteni.
- Még most kaptalak vissza, és ilyenekkel sokkolsz!
- Apu! Sajnálom, hogy ezt kell hallanod, hidd el nekem se könnyű.
- Persze édesem. - s megfogta a kezem. – Én melletted leszek, bármi is történjen.
- Köszönöm.

- És lányom mikor lesz eredmény?
- Nem tudom én sem. Erre várok már pár napja és George-val is beszéltem, de ő is csak annyit tudott mondani, hogy várnom kell és ő majd hív, ha lesz eredmény.
- Tudod, most nem is tudom, mit gondoljak. Egy olyasfajta dolgot érzek, amit még sosem. Nagyon féltelek és ezt az érzést magam sem tudom megmagyarázni. Nem tudom. – s már egy könnycsepp is utat tört magának s legördült az arcán. Levette a szemüvegét, majd megtörölgette a szemét.
- Kérlek ne sír apu! Rendben lesz minden meglátod!
- Tudom kislányom!
- Nagyon rossz látni, hogy sírsz. De tudod én … én néha azt érzem, hogy minden rendben lesz, és akkor erősnek érzem magam, úgy érzem, hogy elpusztíthatatlan vagyok, máskor pedig épp az ellenkezőjét. Sokszor azon veszem észre magam, hogy kedvetlen vagyok, úgy érzem nincs értelme ennek a sok szenvedésnek, belefáradtam és talán fel kellene adni.
- Ezt azonnal verd ki a fejedből! Neked küzdeni kell!
- Csak úgy érzem néha, hogy szétfoszlott az életem. Azt érzem, hogy: „Egy álom lassan elgurult.”
- Nem adom fel.
- Igen, de ezt honnan tudod.
- Ez a mondat a Nem adom fel című előadásodon hangzott el, ezt mondtad, majd utána nem sokkal előadtad a szólótáncod. Azt a táncot, melyet mindenki nagy ámulattal nézett. Ez volt az az előadás, amelyen utoljára léptél fel, és amikor a karriered csúcsán voltál. Várj, mutatok valamit. –s elkezdett a zsebében matatni.
Mikor ezeket mondta meglepődtem. Pontosan tudta, hogy melyik előadásomon hangzott el, és hogy mi volt az előadáson. De mégis honnan? Erre a kérdésemre hamar megszületett a válasz. Ugyanis elővette a zsebéből a pénztárcáját és kivett belőle két képet. Először csak az egyiket nyújtotta felém.

- Ez akkor készült. – mondtam meglepődve és a szám elé kaptam a kezem, miközben az én könnyeim is utat törtek.
- Igen, ez akkor készült, azon az előadáson.
- De mégis hogy?
- Én is ott voltam, én is megnéztelek téged. Láttam, ahogy táncolsz, ahogy ott mozogsz kecsesen, ahogy élvezed amit csinálsz, ahogy bejárod a teret, ahogy uralod a színpadot, ahogy minden mozdulatod milyen tökéletes és kifinomult, ahogy boldogan táncolod körbe a színpadot, ahogy megteremted a varázst.
- Te ott voltál?
- Igen ott voltam ezen is, és az összes előadásodon.
Most még jobban előtört belőlem a sírás. Félreismertem apámat. Eddig azt hittem, hogy nem foglalkozott velem, és most kiderült, hogy nagyon is fontos voltam neki, minden előadásomat végignézte. Most tudom igazán sajnálni azt a sok évet. Mindig azt hittem, hogy nem érdeklem őt és mégis!
- De miért nem kerestél fel soha?
- Jobb volt ez így. Láttalak téged, és én ettől is boldog voltam. És nagyon büszke. Az pedig csak még jobban büszkévé tett, ahogy láttam azt, hogy milyen elismert táncos lettél, mennyire meg tudtad valósítani az álmod, egy elismert művész lettél.
- Sajnálom. Tudod én ezt nem gondoltam volna, Nem hittem volna, hogy te ott vagy. Mindig azt hittem, hogy nem érdekkelek téged, pedig nagyon is.
- Semmi baj édesem! – s megint sírt ő is, majd elém nyújtotta a másik képet is.

Mikor ezt megpillantottam elmosolyodtam, és ő is egy pillanatra.
- Jó régen készült! – jegyeztem meg egy halvány mosollyal és előretörő emlékekkel.
- Emlékszel még rá? Ekkor döntöttél úgy, hogy balett-táncos leszel.
- Hogyne emlékeznék! Ekkor lett az álmom a tánc és ekkor határoztam úgy, hogy ha nagy leszek meg is valósítom. De apu hogy, hogy ezek a képek nálad vannak?
- Ezek a képek mindig nálam vannak. Te vagy a lányom és én szeretlek téged. Sajnos sok év kimaradt, de ezek a képek erőt adtak nekem, a nehéz pillanatokban. Sajnos ez az egyetlen kép a gyerekkorodból.
- Ezt én is sajnálom.
- Tudod, sajnálom lányom, hogy nem voltam jó apád! – mondta megint sírva.
- Te jó apa vagy, csak az élet alakította így a dolgokat.
Majd mind a ketten felálltunk sírva és megöleltük egymást. Most igazán úgy éreztem, hogy igen nem vagyok egyedül, nekem is van apám! És nem csak a vér köt össze minket, hanem a törődés is, az aggodalom, a szeretet. Így álltunk pár percig, majd elengedtük egymást. Mind a ketten hevesen törölgettünk a szemeinket. Majd visszaültünk még egy kicsit. Most igazán jól éreztem magam apám társaságában és nem akartam, hogy ez a beszélgetés megszakadjon. Ez most más volt. Ez őszinte volt, mind a kettőnk részéről.
- Apu kérdeznék valamit. Tudod, ha azt nem mutatod most meg, akkor én sose fogom megtudni, ezeket a dolgokat. Mégis miért mutattad ezt meg nekem?
- Láttam rajtad, hogy ez a betegség és az ezzel kapcsolatos dolgok nagyon nehezek neked. Mikor elkezdted azt mondani, hogy talán feladod, megdöbbentem. Te már kislány korodban sem ilyen voltál. Akkor akaratos voltál és bármiről volt szó megharcoltál érte. És féltem, hogy ez a tűz most el fog benned aludni.  Úgy éreztem ez meg kell mutassam, hogy  ezt visszahozzam beléd. És éppenséggel annak az előadásos képnek is megvan a jelentősége. Gondolom emlékszel a történetre?
- Persze. – mondtam szipogva.
- Az a lényeg, hogy akit alakítottál elbukott. Elgurult az álma, de ő felállt és megkereste ezt az elgurult álmot. Talpra állt és újra kezdte az életét. Harcolt, küzdött, tett és végül győzött. És akit megformáltál az pont olyan volt, mint te. Tudom, hogy sokszor kellett az elgurult álmot megkeresned, a széthullott élet darabjait felvenned a földről, és összeragasztanod és ez nem könnyű. De már megtetted. És most is meg tudod tenni! Most is felállsz majd és küzdesz! Attól függetlenül, hogy nem voltam melletted, mindig tudtam mi történik veled. Tudtam, hogy küzdesz sok mindennel, és mindig helyt álltál. Hatalmas erő lakozik benned lányom! És nem akarom, hogy ez az erő szertefoszlódjon.
Minden szava olyan hatással volt, mint amiből erőt meríthetek. Persze nem volt könnyű ez végig hallgatni. És ezzel arra célzok, hogy megint eltörött a mécses. Immár sokadszor. Azonban mégis úgy érzem, jobb, ha az érzelmeinket a felszínre hozzuk, kimutatjuk a világ számára, hisz ha elfolytjuk magunkban, az belülről megőröl majd minket.

Azonban semmi sem tart örökké. Így ez a beszélgetés sem. Beszélgetésünket ugyanis apu telefonjának csörgése zavarta meg. Előkapta a készüléket, rápillantott a kijelzőre, majd gyorsan megtörölgette a szemét, erőt vett magán és felvette. Gyorsan letudta a beszélgetést.
- Kislányom, remélem nem haragszol meg rám, de most félbe kell szakítsuk a beszélgetést.
- Nem haragszok.
- Ez most azzal a kis gonddal kapcsolatos, amiről már meséltem.
- Persze megértelek, menj csak nyugodtan, és máskor majd folytatjuk.
Felálltam a fotelből és átöleltem még egyszer, majd elbúcsúztunk egymástól.
- Szia apu!
- Szia kislányom!

Elindult volna, de hirtelen megállítottam még.
- Apu!
Ő rám nézett és várta amit mondok.
- Kérlek, ezt ne meséld el senkinek, nem szeretném, ha az emberek sajnálattal néznének rám!
- Persze. Nem fogom elmondani.
- Köszönöm.
Majd elindult.

Miután elváltunk, utamat a szobám fele vettem. Ehhez pedig először az emeletre kellett feljussak. Ismételten a liftet használtam fel ehhez.
Beszálltam a liftbe és érzelmeim megint eluralkodtak rajtam. Eszembe jutottak apám szavai, amiket mesélt, ahogy biztatott, ahogy bátorított. Őszinte leszek, eddig akárhányszor kimondtam a nevem mindig is úgy éreztem a vezetéknevem nem más, csupán betűk összjátéka. Most ez viszont megváltozott. Meg is telt tartalommal. Megtelt érzelmekkel, büszkeséggel, szeretettel. Most már igazán büszkén és boldogan mondom ki a nevem, azt hogy Claire Ecclestone-nak hívnak. És most már apámat is egészen más szemmel látom. Be kell lássam, hogy ő sohasem hagyott magamra, annak ellenére amit hittem róla. Ő nemcsak egy látszat apa, ő valóban egy jó apa.
Megszólalt a hang, megállt a lift. Kinyílt az ajtó és szerencsémre senki se tartózkodott a folyosón. Kiszálltam, majd elkezdtem könnyeim törölgetni és gyors léptekkel haladtam a szobám felé. Nem néztem szét, csak az agyamba betáplált úti cél lebegett előttem: a szobám, és az, hogy minél gyorsabban oda is érjek. Nos, ez sikerült. Elkezdtem keresgélni a kulcsom. Annyira siettem azzal, hogy minél hamarabb bent legyek, hogy kiesett a kezemből, le  a földre. Lehajoltam érte és mikor felnéztem egy kék szempárral találtam magam szembe. Nem voltam valami csúcs-szuper látvány, gondolom a sírás meglátszott rajtam és a szemfesték se úgy állhatott rajtam, mint amikor azt magamra tettem. Nem szóltam ennek a gyönyörű kék szempár tulajdonosához semmit, csak a szobaajtó felé fordultam, behelyeztem a kulcsot és kinyitottam az ajtót. Beléptem és mielőtt becsuktam volna vetettem még egy utolsó pillantást Sebastianra, majd becsuktam magam mögött az ajtót.


SZERK MEGJEGYZÉSE:  Sziasztok!
Megérkezett a friss rész! :)
Nem akarom a szót szaporítani, így szerintem vágjunk is bele. A friss epizód igazán érzelmesre sikeredett, igazából Claire életében egy meghatározó rész lett.
Szeretném megköszönni a véleményeket és a dicsérő szavakat! Most is kíváncsian várom majd a véleményeket. :)
Emellett hoztam egy új fejlécet, és nem tudom eldönteni, hogy melyik a jobb, ezért ismételten megkérdezlek titeket és kiírok egy új szavazást. Kérlek titeket szavazzatok, mert kíváncsi vagyok mit gondoltok az új fejlécről.
És már csak annyit akarok, hogy jó szórakozást kívánjak a fejezethez!
Puszi
Zsömi