Üdv Drága Olvasóim!
Sajnos most nem tudtam betartani az ígéretem, és csúsztam a friss résszel. Ennek nagyon sok oka van, jobb is ha nem forszírozom. Viszont még mielőtt elolvasnátok a fejezetet néhány gondolatot szeretnék veletek megosztani.
Először a résszel kapcsolatban. Kicsit beleláthattok abba milyen háttér van Christian mögött. Kicsit elgondolkodtató lett szerintem a rész, de mindenképpen fontos egy mozzanat szempontjából.
A másik dolog amiről szeretnélek titeket tudatni az, hogy a történet szélsebesen száguld a végéhez. Be kell lássam végzős egyetemista vagyok, egyre kevesebb időt és energiát tudok fektetni az írásra. Nagyon szeretem csinálni, de muszáj ezt a háttérbe szorítsam. Így ez azt jelenti, hogy a történetet be fogom fejezni hamarosan. Pár rész kialakult még a fejemben, s ezeket természetesen megosztom majd veletek is. Érzékelni fogjátok szerintem ti is, hisz kisebb ugrás lesz a történetben, de egy nagyon fontos dolog még hátra van!
Szeretném megköszönni a támogatásotokat, a visszajelzéseket, s remélem most is számíthatok rátok!
Igyekszek a következő részt időben hozni.
Jó szórakozást kívánok nektek!
Sajnos most nem tudtam betartani az ígéretem, és csúsztam a friss résszel. Ennek nagyon sok oka van, jobb is ha nem forszírozom. Viszont még mielőtt elolvasnátok a fejezetet néhány gondolatot szeretnék veletek megosztani.
Először a résszel kapcsolatban. Kicsit beleláthattok abba milyen háttér van Christian mögött. Kicsit elgondolkodtató lett szerintem a rész, de mindenképpen fontos egy mozzanat szempontjából.
A másik dolog amiről szeretnélek titeket tudatni az, hogy a történet szélsebesen száguld a végéhez. Be kell lássam végzős egyetemista vagyok, egyre kevesebb időt és energiát tudok fektetni az írásra. Nagyon szeretem csinálni, de muszáj ezt a háttérbe szorítsam. Így ez azt jelenti, hogy a történetet be fogom fejezni hamarosan. Pár rész kialakult még a fejemben, s ezeket természetesen megosztom majd veletek is. Érzékelni fogjátok szerintem ti is, hisz kisebb ugrás lesz a történetben, de egy nagyon fontos dolog még hátra van!
Szeretném megköszönni a támogatásotokat, a visszajelzéseket, s remélem most is számíthatok rátok!
Igyekszek a következő részt időben hozni.
Jó szórakozást kívánok nektek!
66. fejezet
Múlt, jelen… jövő?
Akármi is történik körülöttünk, akármennyi kérdőjel és bizonytalanság
lesz benned, nézz rám és tudni fogod, a biztos pontja az életednek ott van
előtted…
A remény az utolsó szalmaszál. Ha ez eltűnik, csak a borzalom
hálózza be perceink. Ilyenkor viharfelhők gyülekeznek körénk. Először
igyekszünk nem figyelni rájuk, de amikor érezzük a változás szelét és érezzük a
távolból keltetődő robajt, a fékezhetetlen erőt, rájövünk, foglalkozni kell a
viharfelhőkkel, fel kell készülni a viharra, meg kell találni azt a rést, ahol
a napfény át tud hatolni, azt ahol még az utolsókon túl is van remény. Mert
remény mindig van, még akkor is, ha úgy hisszük az utolsó szalmaszálnyi
kapaszkodó épp abban a pillanatban csúszott ki a kezünkből. Mindig lesz új
esély és van új nap. Az új esély neve pedig a holnap.
Már egy ideje utaztunk. Folyamatosan láttam az arcán némi
nyugtalanságot, és némi gondot. Nem tudta letagadni, elárulta az arca.
Rákérdezni viszont többedjére már nem tettem meg. Eddig mindig csak azt mondta
nekem, hogy nincsen semmi baja. Úgy döntöttem adok neki egy kis időt, majd újra
megpróbálom. Kinéztem az ablakon. Jó volt a távolba elmerengeni, egy kicsit
kikapcsolni. Néha szükség van az ilyen pillanatokra. Korábban mikor a gondjaim
felgyűltek, amikor nagyon sok problémám volt és kilátástalannak tituláltam az
életem, néha leültem egy percre és figyeltem. Észrevettem akkor olyan dolgokat,
amiket egyébként nem figyeltem volna meg. Elkezdtem másokkal foglalkozni.
Megpróbáltam belelátni az ő életükbe. Azzal foglalkoztam, nekik milyen
problémáik vannak, így a sajátjaimról megfeledkeztem, el is felejtettem a saját
nyomorom. Megeshet furcsán fog hangzani, de jó volt mással foglalkozni, más
emberek sorsába belegondolni, vagy bele is látni. Sokat gondolkodtam az
életről, a szenvedésről, az apró győzelmekről és sikerekről. Akkor azt mondtam
az életem apró győzelmekkel vagy épp vereségekkel tarkított napok összessége.
Kerestem egy pontot, egy úgynevezett valamit, ami mögé képzelve azt találom,
amire igazán vágyok. A boldogságot és egy végérvényű győzelmet. De rá kellett
jöjjek, nem menekülhetek el a saját életem elől, nem foglalkozhatok másokkal,
magammal kell foglalkozzak.
A távolban sötét felhőket láttam gyülekezni. Netán viharfelhők lennének? Ez egy jel arra, hogy nyitott szemmel kell járni? Elfordítottam a fejem. Christian arca ugyanazt sugallta, mint eddig is. Amikor újra kitekintettem megfordult a fejemben, lehet ezek a felhők nem is az én viharom első jelei. De ebben sem vagyok biztos. Azt azonban tudom bármelyikünké is, a napfényt kell keressük, a rést, a változást, a reményt, vagy lehet teljesen valami mást. Ami egyelőre még definiálatlan.
- Már egy ideje megpróbálom belőled kiszedni és bár mindig azt mondod neked ugyan semmi bajod nincs, látom rajtad. Áruld el, kérlek. És ne mondd megint azt, hogy nincs semmi bajod! Látom és kész! – törtem meg a csendet és kérlelésnek már nem igazán nevezhető, amit mondtam neki.
- Mondtam már neked, hogy rossz a viszonyunk a szüleimmel és nem tudom mi lesz most. Ez a bajom. Látni fogod te is és nem akarom, hogy kellemetlenül vagy rosszul érezd magad emiatt. Nehezem tudom elviselni amiket kapok, legfőképp apámtól. De megígérem neked, hogy kettőnket helyezem előtérbe, történjen bármi.
- Minden rendben lesz. – akartam bátorítani és megsimítottam a váltón lévő kézfejét.
Ő felém fordult és elmosolyodott.
Később már oldottabb volt a hangulat. Mosolygott és kezdtem látni az arcán, hogy az, ami eddig nyomta a lelkét, mintha elillant volna. Viszont ekkor némi félelem bennem keltetődött. Vártam a pillanatot, hogy találkozzak a szüleivel, de volt mégis egy fura érzésem.
Megérkeztünk. Leállította a motort, majd szinte egyszerre nyitottuk ki az ajtót. Kiszálltunk az autóból és elővette a csomagunkat. Kézen fogva lépkedtünk el a családi ház bejárati ajtójáig. Egy kellemes környéken voltuk, távol a nagyváros forgatagától, ahol van esély arra, hogy fellélegezzenek az emberek, ahol első pillantásra minden olyan nyugodtnak tűnik. Megfogta a kilincset majd egyszerűen benyitott a házba. Amikor beléptünk senkit sem találtunk, majd egyik pillanatban édesanyja lépett elő. Meglepődött fia láttán és rám is meglepetten nézett. Kedvesen ránk mosolyogott majd azonnal megölelte párom. Christian bemutatott anyukájának, aki nagyon aranyosan fogadott engem, számára egyelőre egy idegent. Bentebb lépkedtünk, s a következő személy akivel találkoztunk számomra már ismerős volt. Anna lépett azonnal hozzánk, majd megölelgetve üdvözölt ő is minket. Amikor épp engem ölelt halkan annyit mondott:
- Örülök, hogy mind a ketten itt vagytok ma!
Elmosolyodtam. Úgy éreztem ő nemcsak mondta ezt, hanem valóban így is gondolta. Emlékszek még az első találkozásunkra. Azt hittem ő Christian párja. Furcsán viselkedtem vele, annak képzeltem, aki csak el akarja rontani azt a kis lehetőséget is, ami még ott volt nekünk. Aztán leültem vele beszélgetni és megkedveltem, de valahol abban a hitben továbbra is, hogy vele boldog az, akit szeretek, utálatot keltett bennem. Amikor megtudtam végül, hogy ők ketten rokonok fellélegeztem. Mára pedig eljutottunk odáig, hogy jóba lettünk. Ezt követően találkoztam a család legidősebb férfi tagjával, az előbb említett személyek édesapjával. Ő már nem egészen úgy fogadott minket, mint a család másik két női tagja. Christiannal közelebb léptünk hozzá, s a bemutatkozásom is furcsára sikeredett.
- Apa! – kezdte így párom, s közeledett édesapja felé.
- Christian! – hangzott párom neve, s végül egy kézfogás lett a köszönés eredménye.
Ezt követően Christian a derekamnál fogva közelebb terelt és bemutatott.
- Ő a párom Claire.
- Üdvözlöm!
- Én is! – majd végül kaptam az arcomra két puszit.
Ezt követően kissé csínos csend alakult ki, amit Anna tört meg rendkívül ügyesen.
- Vigyétek fel a csomagotokat, aztán beszélgetünk egy hatalmasat. Anyu gyere én meg segítek neked!
A pakolás igazából annyit tett ki a részünkről, hogy a csomagokat leraktuk a szekrény elé. Míg én jobban szemügyre vettem a szobát, addig Christian leült az ágyra. El volt kenődve, ez nyilvánvaló volt. Lehuppantam mellé, majd kezem ráhelyeztem a combjára.
- Apukád miatt vagy ilyen ugye?
Hátradőlt, majd a plafont kezdte el bámulni.
- Nem tudja túltenni magát a múlton. – mondott végül ennyit.
Hozzá hasonlóan cselekedtem végül én is, így immáron ketten néztük a plafont. Vártam még arra, hogy mondjon valamit, de hiába volt.
- Így nem is fog semmi se megváltozni! – jegyeztem meg.
. Hogy érted, hogy így? – jött meg azonnal a hangja.
- Egyikőtöknek meg kell törni a jeget, akármi is történt. Figyelj! – ekkor megemelkedtem és fölé hajoltam. Mélyen belenéztem a szemébe, abba a szempárba, ami akkor megannyi kételyt sugárzott felém. – Itt fekszel és gondolkozol. Biztos vagyok benne, hogy a múlton rágódsz, és egész úton is ezt tetted. Most pedig fogod magad szépen, felkelsz az ágyból és odamegyünk a családodhoz beszélgetni.
Így is tettük. Úgy éreztem segítek neki abban a pillanatban elindulni egy olyan ösvényen, ami a változást hozhatja számára. Sokszor azt mondta nekem, szerencsés vagyok apámmal kapcsolatba, noha én azt nem egészen úgy éreztem. Mégis talán kezdtem sejteni van igazság abban, amit mond. Azt hiszem átértékeltem a dolgokat. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen a háttere, hogy a mögött a férfi mögött, aki támaszt nyújt nekem, mennyi kis aprócska vagy nagyobb fájdalom van, mert van benne, csak épp nem árulja el. Az, aki nekem támaszom, pont ugyanannyira támaszra szorul, mint én. Egy dolgot akkor azonban még nem tudtam, az az ösvény vagy nevezzük útnak, amire én lökdöstem, nem a legjobb és okoz olyat, ami talán örök érvényű és megváltoztathatatlan.
Furcsa volt a hangulat ez nem is kérdéses. Legalább sikerült azt elérni, hogy mindenki beszéljen egy kicsit, de Garry-n, párom édesapján látszott némi neheztelés fia iránt. Dena párom anyukája figyelte a két férfi reakciót. Én igazából megpróbáltam beszélgetni, de kevésbé volt sikerem. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam. Anna egyik pillanatban elcsábított onnan egy olyan ajánlattal, hogy segítsek neki a konyhában, am igazából mondva jól is jött. A készülő finomságokat néztük meg. Közben pedig lehetőség akadt egy kis beszélgetésre.
- Anna jól érzem az elutasítást apukád felől? – tettem fel azonnal a kérdést.
- Ne érezz ilyet! – nyugtatott meg azonnal. – Apu Christianra dühös nem pedig rád.
- De miért dühös rá? Christian azt mondta nem tudja magát túltenni a múlton. Nem értem. És ráadásul nem is mond semmit.
- Hát figyelj, ez több dologból tevődik össze. – kezdte így magyarázatát. - Apu nem tolerálja az életét és többször nagyon csúnyán összekaptak már.
- És anyukád? Ő is így áll hozzá?
- Anyu apu mellé állt. Megpártolta már bátyám, de végül apu mellet kötött ki. Ő csendes az ilyen dolgokban. Nem avatkozik bele, olyan mint a strucc hogy beledugja a homokba a fejét, pedig utálja ezt nézni ami zajlik, mégse tesz semmit. Nem tudom ez miért jó neki. Apu pedig nem tud egyszerűen megbocsátani.
- És mi lenne, ha te egy kicsit megpróbálnál hatással lenni apukádra? Hátha valami mégis változna benne. – próbálkoztam ezzel.
- Szerinted nem próbáltam még? – mosolyodott el. – Dehogynem, de nem hatja őt meg semmi és senki.
- És ha esetleg én is… - vetettem fel ezt a lehetőséget is.
- Szerintem jobb lesz, ha nem. Nem kell olajat önteni a tűzre, mert apu csak felkapja a vizet. Jó lenne, ha lenne végre egyszer egy olyat alkalom, amikor nem történik semmi. Értem ezalatt, hogy nem vesznek megint össze.
- Rendben, de… de annyira rossz ilyennek látni. – forszíroztam továbbra is a témát.
- Nekem is rossz.
Egy kis csönd ült a beszélgetésünkbe, majd Anna másra terelte a szót.
- Veletek amúgy minden rendben?
- Igen, most már az. – mosolyodtam el. – Volt megint egy összezörrenésünk, de úgy beszéltük meg a legutolsó esélyt megadjuk még magunknak. Eljött hozzám és biztosított a támogatásáról, pedig hallani sem akart róla azelőtt.
- Miben támogat? Már ha nem indiszkrét.
- Tudod, kaptam egy hívást az orvosomtól, hogy a legutolsó esélyem él még. Iszonyú volt ezt hallani. De nem foglalkoztam a betegségemmel és valahol meg is érdemeltem. Én akartam az utolsó esélyt és ekkor haragba voltunk. Úgy jött rá, hogy eladó házakat nézegettem az interneten. Azt hitte el akarok költözni, de a családi házam akarom eladni a műtét fedezése miatt. Ekkor elmondtam neki mit is takar a műtét, de ő közölte velem, hogy sajnálja és nem támogat. Én összeszedtem magam és hazarepültem, de az orvosnál ott várt. Ezután beszéltük meg mindezt és döntöttünk így.
- Akkor ezért mondta, hogy késni fogtok. – jegyezte meg.
- Hogy érted? – néztem rá kissé meglepetten.
- Úgy volt, hogy még tegnap eljöttök.
- Várj! Én nem is tudtam eddig erről, tegnap mondta, hogy jöjjek el vele.
- Szerintem azért nem mondta, mert most mondtad, nemrég békültetek ki.
- Igen, igazad lehet.
- De egy dologban biztos vagyok. – mondta – Neki te vagy a mindene. Nem fordult meg itt csak egy ember rajtad kívül, de akkor nem láttam azt a szemében a bátyámnak, mint akkor, amikor rád néz. Hatással vagy rá és szeret téged. És tudom fura egy természet, - ekkor mind a ketten elmosolyodtunk – de nem unalmas vele az élet. Én úgy látom kívülről, te is így érzel vele kapcsolatban.
- Igen én is. – szóltam a mondandójához.
- Ezért is vagytok jók együtt és ezért is oldjátok meg a gondjaitokat. Mert a legfontosabb a szeretet. –lélegzetvételnyi szünet következett, majd folytatta - Kicsit irigyellek is titeket miatta.
- Irigyelsz? – igazán meglepett a kijelentése.
- Igen, mert én nem fogom megtalálni még egyszer ezt, és elvesztettem. Ezt már feldolgoztam, de belátom a hibám.
- Meg fogod találni hidd el, mert megérdemled.
- Jól esik amit mondasz, de tudom nem.
A távolban sötét felhőket láttam gyülekezni. Netán viharfelhők lennének? Ez egy jel arra, hogy nyitott szemmel kell járni? Elfordítottam a fejem. Christian arca ugyanazt sugallta, mint eddig is. Amikor újra kitekintettem megfordult a fejemben, lehet ezek a felhők nem is az én viharom első jelei. De ebben sem vagyok biztos. Azt azonban tudom bármelyikünké is, a napfényt kell keressük, a rést, a változást, a reményt, vagy lehet teljesen valami mást. Ami egyelőre még definiálatlan.
- Már egy ideje megpróbálom belőled kiszedni és bár mindig azt mondod neked ugyan semmi bajod nincs, látom rajtad. Áruld el, kérlek. És ne mondd megint azt, hogy nincs semmi bajod! Látom és kész! – törtem meg a csendet és kérlelésnek már nem igazán nevezhető, amit mondtam neki.
- Mondtam már neked, hogy rossz a viszonyunk a szüleimmel és nem tudom mi lesz most. Ez a bajom. Látni fogod te is és nem akarom, hogy kellemetlenül vagy rosszul érezd magad emiatt. Nehezem tudom elviselni amiket kapok, legfőképp apámtól. De megígérem neked, hogy kettőnket helyezem előtérbe, történjen bármi.
- Minden rendben lesz. – akartam bátorítani és megsimítottam a váltón lévő kézfejét.
Ő felém fordult és elmosolyodott.
Később már oldottabb volt a hangulat. Mosolygott és kezdtem látni az arcán, hogy az, ami eddig nyomta a lelkét, mintha elillant volna. Viszont ekkor némi félelem bennem keltetődött. Vártam a pillanatot, hogy találkozzak a szüleivel, de volt mégis egy fura érzésem.
Megérkeztünk. Leállította a motort, majd szinte egyszerre nyitottuk ki az ajtót. Kiszálltunk az autóból és elővette a csomagunkat. Kézen fogva lépkedtünk el a családi ház bejárati ajtójáig. Egy kellemes környéken voltuk, távol a nagyváros forgatagától, ahol van esély arra, hogy fellélegezzenek az emberek, ahol első pillantásra minden olyan nyugodtnak tűnik. Megfogta a kilincset majd egyszerűen benyitott a házba. Amikor beléptünk senkit sem találtunk, majd egyik pillanatban édesanyja lépett elő. Meglepődött fia láttán és rám is meglepetten nézett. Kedvesen ránk mosolyogott majd azonnal megölelte párom. Christian bemutatott anyukájának, aki nagyon aranyosan fogadott engem, számára egyelőre egy idegent. Bentebb lépkedtünk, s a következő személy akivel találkoztunk számomra már ismerős volt. Anna lépett azonnal hozzánk, majd megölelgetve üdvözölt ő is minket. Amikor épp engem ölelt halkan annyit mondott:
- Örülök, hogy mind a ketten itt vagytok ma!
Elmosolyodtam. Úgy éreztem ő nemcsak mondta ezt, hanem valóban így is gondolta. Emlékszek még az első találkozásunkra. Azt hittem ő Christian párja. Furcsán viselkedtem vele, annak képzeltem, aki csak el akarja rontani azt a kis lehetőséget is, ami még ott volt nekünk. Aztán leültem vele beszélgetni és megkedveltem, de valahol abban a hitben továbbra is, hogy vele boldog az, akit szeretek, utálatot keltett bennem. Amikor megtudtam végül, hogy ők ketten rokonok fellélegeztem. Mára pedig eljutottunk odáig, hogy jóba lettünk. Ezt követően találkoztam a család legidősebb férfi tagjával, az előbb említett személyek édesapjával. Ő már nem egészen úgy fogadott minket, mint a család másik két női tagja. Christiannal közelebb léptünk hozzá, s a bemutatkozásom is furcsára sikeredett.
- Apa! – kezdte így párom, s közeledett édesapja felé.
- Christian! – hangzott párom neve, s végül egy kézfogás lett a köszönés eredménye.
Ezt követően Christian a derekamnál fogva közelebb terelt és bemutatott.
- Ő a párom Claire.
- Üdvözlöm!
- Én is! – majd végül kaptam az arcomra két puszit.
Ezt követően kissé csínos csend alakult ki, amit Anna tört meg rendkívül ügyesen.
- Vigyétek fel a csomagotokat, aztán beszélgetünk egy hatalmasat. Anyu gyere én meg segítek neked!
A pakolás igazából annyit tett ki a részünkről, hogy a csomagokat leraktuk a szekrény elé. Míg én jobban szemügyre vettem a szobát, addig Christian leült az ágyra. El volt kenődve, ez nyilvánvaló volt. Lehuppantam mellé, majd kezem ráhelyeztem a combjára.
- Apukád miatt vagy ilyen ugye?
Hátradőlt, majd a plafont kezdte el bámulni.
- Nem tudja túltenni magát a múlton. – mondott végül ennyit.
Hozzá hasonlóan cselekedtem végül én is, így immáron ketten néztük a plafont. Vártam még arra, hogy mondjon valamit, de hiába volt.
- Így nem is fog semmi se megváltozni! – jegyeztem meg.
. Hogy érted, hogy így? – jött meg azonnal a hangja.
- Egyikőtöknek meg kell törni a jeget, akármi is történt. Figyelj! – ekkor megemelkedtem és fölé hajoltam. Mélyen belenéztem a szemébe, abba a szempárba, ami akkor megannyi kételyt sugárzott felém. – Itt fekszel és gondolkozol. Biztos vagyok benne, hogy a múlton rágódsz, és egész úton is ezt tetted. Most pedig fogod magad szépen, felkelsz az ágyból és odamegyünk a családodhoz beszélgetni.
Így is tettük. Úgy éreztem segítek neki abban a pillanatban elindulni egy olyan ösvényen, ami a változást hozhatja számára. Sokszor azt mondta nekem, szerencsés vagyok apámmal kapcsolatba, noha én azt nem egészen úgy éreztem. Mégis talán kezdtem sejteni van igazság abban, amit mond. Azt hiszem átértékeltem a dolgokat. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen a háttere, hogy a mögött a férfi mögött, aki támaszt nyújt nekem, mennyi kis aprócska vagy nagyobb fájdalom van, mert van benne, csak épp nem árulja el. Az, aki nekem támaszom, pont ugyanannyira támaszra szorul, mint én. Egy dolgot akkor azonban még nem tudtam, az az ösvény vagy nevezzük útnak, amire én lökdöstem, nem a legjobb és okoz olyat, ami talán örök érvényű és megváltoztathatatlan.
Furcsa volt a hangulat ez nem is kérdéses. Legalább sikerült azt elérni, hogy mindenki beszéljen egy kicsit, de Garry-n, párom édesapján látszott némi neheztelés fia iránt. Dena párom anyukája figyelte a két férfi reakciót. Én igazából megpróbáltam beszélgetni, de kevésbé volt sikerem. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam. Anna egyik pillanatban elcsábított onnan egy olyan ajánlattal, hogy segítsek neki a konyhában, am igazából mondva jól is jött. A készülő finomságokat néztük meg. Közben pedig lehetőség akadt egy kis beszélgetésre.
- Anna jól érzem az elutasítást apukád felől? – tettem fel azonnal a kérdést.
- Ne érezz ilyet! – nyugtatott meg azonnal. – Apu Christianra dühös nem pedig rád.
- De miért dühös rá? Christian azt mondta nem tudja magát túltenni a múlton. Nem értem. És ráadásul nem is mond semmit.
- Hát figyelj, ez több dologból tevődik össze. – kezdte így magyarázatát. - Apu nem tolerálja az életét és többször nagyon csúnyán összekaptak már.
- És anyukád? Ő is így áll hozzá?
- Anyu apu mellé állt. Megpártolta már bátyám, de végül apu mellet kötött ki. Ő csendes az ilyen dolgokban. Nem avatkozik bele, olyan mint a strucc hogy beledugja a homokba a fejét, pedig utálja ezt nézni ami zajlik, mégse tesz semmit. Nem tudom ez miért jó neki. Apu pedig nem tud egyszerűen megbocsátani.
- És mi lenne, ha te egy kicsit megpróbálnál hatással lenni apukádra? Hátha valami mégis változna benne. – próbálkoztam ezzel.
- Szerinted nem próbáltam még? – mosolyodott el. – Dehogynem, de nem hatja őt meg semmi és senki.
- És ha esetleg én is… - vetettem fel ezt a lehetőséget is.
- Szerintem jobb lesz, ha nem. Nem kell olajat önteni a tűzre, mert apu csak felkapja a vizet. Jó lenne, ha lenne végre egyszer egy olyat alkalom, amikor nem történik semmi. Értem ezalatt, hogy nem vesznek megint össze.
- Rendben, de… de annyira rossz ilyennek látni. – forszíroztam továbbra is a témát.
- Nekem is rossz.
Egy kis csönd ült a beszélgetésünkbe, majd Anna másra terelte a szót.
- Veletek amúgy minden rendben?
- Igen, most már az. – mosolyodtam el. – Volt megint egy összezörrenésünk, de úgy beszéltük meg a legutolsó esélyt megadjuk még magunknak. Eljött hozzám és biztosított a támogatásáról, pedig hallani sem akart róla azelőtt.
- Miben támogat? Már ha nem indiszkrét.
- Tudod, kaptam egy hívást az orvosomtól, hogy a legutolsó esélyem él még. Iszonyú volt ezt hallani. De nem foglalkoztam a betegségemmel és valahol meg is érdemeltem. Én akartam az utolsó esélyt és ekkor haragba voltunk. Úgy jött rá, hogy eladó házakat nézegettem az interneten. Azt hitte el akarok költözni, de a családi házam akarom eladni a műtét fedezése miatt. Ekkor elmondtam neki mit is takar a műtét, de ő közölte velem, hogy sajnálja és nem támogat. Én összeszedtem magam és hazarepültem, de az orvosnál ott várt. Ezután beszéltük meg mindezt és döntöttünk így.
- Akkor ezért mondta, hogy késni fogtok. – jegyezte meg.
- Hogy érted? – néztem rá kissé meglepetten.
- Úgy volt, hogy még tegnap eljöttök.
- Várj! Én nem is tudtam eddig erről, tegnap mondta, hogy jöjjek el vele.
- Szerintem azért nem mondta, mert most mondtad, nemrég békültetek ki.
- Igen, igazad lehet.
- De egy dologban biztos vagyok. – mondta – Neki te vagy a mindene. Nem fordult meg itt csak egy ember rajtad kívül, de akkor nem láttam azt a szemében a bátyámnak, mint akkor, amikor rád néz. Hatással vagy rá és szeret téged. És tudom fura egy természet, - ekkor mind a ketten elmosolyodtunk – de nem unalmas vele az élet. Én úgy látom kívülről, te is így érzel vele kapcsolatban.
- Igen én is. – szóltam a mondandójához.
- Ezért is vagytok jók együtt és ezért is oldjátok meg a gondjaitokat. Mert a legfontosabb a szeretet. –lélegzetvételnyi szünet következett, majd folytatta - Kicsit irigyellek is titeket miatta.
- Irigyelsz? – igazán meglepett a kijelentése.
- Igen, mert én nem fogom megtalálni még egyszer ezt, és elvesztettem. Ezt már feldolgoztam, de belátom a hibám.
- Meg fogod találni hidd el, mert megérdemled.
- Jól esik amit mondasz, de tudom nem.
Azt hiszem a vacsora után lett csak rosszabb ez a látogatás.
Végzett mindenki és miután elpakoltuk a tányérokat és mindent az asztalról
visszaültünk és próbáltunk végre családként viselkedni. Bár én nem mondhattam
magam a család tagjának, de ez a környezet és életvitel sem hasonlított egy
családi élethez.
A szülőket immáron mindannyian felköszöntöttük házassági évfordulójuk alkalmából, de ez nem éppen úgy sikerült, mint ahogy azt szerettük volna. Christian és Garry között ismételten vita alakult ki. Nem lehetett megakadályozni őket, szó szót követett és sikerült ismételten egymásba gázolniuk.
Az egész úgy kezdődött, hogy Christian-t mobilon keresték. Ő felvette a telefont, majd egy negyed óra múlva visszajött.
- Megint a munka? – kérdezte apukája ridegen.
- Igen. Egy-két dolgot el kellett intézni. – válaszolt párom.
- Mint mindig. – tett egy megjegyzést ismételten Garry.
- Ezzel mire célzol?
- Arra, hogy éled ezt az életed, ami szerintem csak egy…
- Egy? – ekkor robbant igazán a bomba. Mi hozzá se tudtunk szólni és nem tudtunk beleavatkozni, hiába próbáltuk.
- Apu! – szólt Anna közbe.
- Ebbe ne avatkozz bele lányom! – pirított rá Garry. - Miért nem élsz másként, hogy büszke lehessek rád? – utóbbi kérdését már Christian-hoz intézte.
- Bocsáss meg, hogy ilyen vagyok, akire nem lehetsz büszke! Sajnálom, hogy ez az életem, nem pedig az, amit te terveztél! De boldog vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek, fogadd el apa! Nem fogom azt élni, amit te tervezel, mert nem az vagyok. Nem értem mit blamálsz ezen? Tedd túl magad rajta könyörgök!
- Ne beszélj így velem! Jobb lett volna, ha el sem jössz ide!
- Ez komolyan mondod? – kérdezett idegesen vissza.
- Igen komolyan! – kitartott kijelentése mellett Garry.
- Akkor jobb lenne, ha el is mennék apa!
- Nekem te nem vagy a fiam! A fiam meghalt. Te egy idegen vagy nekem, aki itt ül velem szembe!
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Christian felpattant és dühösen elhagyta az étkezőt. Nagyon megbántotta most az édesapja. Én rosszallóan csóváltam a fejem, majd elnézést kértem és távoztam az asztaltól. Siettem párom után, akit már a szobában találtam meg. Lehajtott fejjel ült az ágy szélén. Sírt. Megértettem őt. Azonnal odalépkedtem hozzá és átöleltem.
- Sajnálom, hogy így alakult.
- Kérlek, ne engedj el. – súgta halkan.
- Nem engedlek el. – súgtam vissza.
Kezemmel beletúrtam a hajába. Rám nézett és csak figyelt.
- Biztosan nem így gondolta apád amiket mondott.
Kényszeredetten elmosolyodott.
- Most is, mint ahogy ezt már párszor.
- Áruld el, miért ilyen? – tudni szerettem volna a viselkedésük okát.
- Azon nem tud túllépni, hogy nem az ő nyomdokait követem, hogy mertem álmodni és változtatni. Hibásnak tart.
- De ez butaság. – simítottam végig az arcán.
- Volt egy bátyám. – kezdett neki mondandójának. Ebben a pillanatban nyílt meg igazán előttem. – Mindig is olyan akartam lenni, mint ő, tudod Matthew volt az első szülött fiúgyermek, ő volt a példakép nekem, a büszkeség hozó gyerek pedig apám számára. – megtörölte szemeit. – Ő autóversenyző akart lenni midig is. Talán miatta is letten az aki, ha most így belegondolok. Apám támogatta őt ebben, mindent biztosított számára, amit csak lehetett és szükséges volt. Én is elkezdtem ugyanazt az utat, amit ő is egyszer, de nem szentelt rám figyelmet. Elkezdtem a ranglétrát végigjárni, de egyszer apám elvette tőlem azt a bizonyos létrát és a következő fokra már nem mászhattam. Valahogy úgy éreztem az ő szemében én csak másodhegedűs lehetek, ahogy a húgom is. Apám úgy gondolta nekem mást kell csináljak mint neki. Úgy tervezte egyetemre járok majd, diplomás ember leszek, aki valamilyen cég feje lesz és az üzleti életben leszek nagykutya. De én nem akartam. Mindig elmentem a bátyámhoz, aki hagyta, hogy belecsöppenhessek az ő világába egyre jobban és jobban. Megfertőzött, nem az akartam lenni, akinek apám akart kreálni. Volt, hogy beleülhettem bátyám autójába, amit ő megtudott aztán rettentő dühös volt. Ekkor mondtam neki, ne azt akarja, hogy az legyek akit ő szeretne, hanem az aki én akarok lenni. Ez viszont nem hatotta meg. Majd az egyik verseny előtt a bátyám összeveszett vele. 8 év volt közöttünk, mégis nagyon jól megértettük egymást. Azon a versenyen, a bátyám balesetet szenvedett. Iszonyatos erővel száguldott bele az egyik kanyarba a gumifalba. – legurult egy könnycsepp az arcán. – Nem láttunk mást csak egy óriási sebességgel száguldó, megfékezhetetlennek tűnő járművet, ami egyre jobban közelít a falba. Porfelhő kísérte útján, majd becsapódott. Megmutatták a felvételeket, s látszott, igyekezett fékezni, de hiba lett a versenyautóban, így nem tudott mit tenni. Az autó a becsapódás után visszapattant onnan, majd még egy kisebbet lökődött oldalról. Soha életemben nem láttam még addig olyat. Ő olyan pilóta volt, akinek addig sosem volt még balesete, de ez az egy megváltoztathatatlan volt. Minden olyan kaotikus volt. Rádión üzentek neki, de nem reagált, vártuk hátha megmozdul, lélegzetvisszafojtva néztük a belső kamerás felvételt. De nem mozdult. Azonnal odarohantak hozzá, hogy segítséget nyújtsanak neki. – ekkor már az én könnycseppjeim is útnak indultak. – Túlélte, de életveszélyes állapotban azonnal kórházba szállították. Azonnal megműtötték őt. Emlékszek azt mondták egy 24 éves fiatal szervezetről van szó, akinek vannak esélyei. De ez nem így volt. Az éjszaka folyamán elvesztettük őt. Először sikerült újraéleszteni, s bíztattak minket, ne adjuk fel a reményt. Apám ott állt mindvégig az ágy szélén és sírt. Anyám összetörve az ágy mellett. Én fel sem tudtam fogni mi történt, húgom pedig még nagyon kicsi volt, nem értette anyuék miért sírnak és Matthew miért fekszik az ágyban mozdulatlanul. Majd bekövetkezett, a szervezete végleg feladta a küzdelmet ekkor pedig már nem tudták újra megmenteni és visszahozni hozzánk. A bátyám meghalt. Nem hiszek a reményben. A remény csak kecsegtet és fájdalmat okoz. Akkor reménykedtem bíztam abban, hogy felkel az ágyból, de nem tette meg. Ekkor összetört mindenki. Megváltozott minden. Apám minden emléket, ami a bátyámhoz köthető, és ami az autóversenyzéssel kapcsolatos igyekezett kiirtani a családból. A kupáit eltette, amik még mai napig is a dobozban állnak. Én megfogadtam megvalósítom az álmom, Matthew hitt bennem és bizonyítani akarom neki, okkal hitt. Kis idő múlva egyre jobban belecsöppentem abba a világba. Folyton az ő szobájába lógtam, mindig a cuccait viseltem és egyszer autóba ültem. Apám fékezhetetlen dühétől és haragjától nem menekülhettem. Azt mondta miattam halt meg a fia. Miattam veszett össze vele, azért nem tudott koncentrálni és én voltam a hibás. Ezt követően megváltozott teljesen a kapcsolatunk. Én abbahagytam azt az életet amit ő tervezett nekem és megvalósítottam azt, amire vágytam. Ezt pedig ő nem tudja elfogadni, ugyanúgy azt a kissrácot látja bennem, aki miatt akkor Matthew összeveszett vele, aki beült az autóba, aki azt mondta neki nem.
Nem tudtam mit mondani neki hirtelen. Egy pillanatra sem gondoltam volna azt, hogy ez áll mögötte. Elvesztette a testvérét és megtudtam azt, ami miatt ilyen a kapcsolata az édesapjával. Magamhoz húztam még jobban, s csak üldögéltünk csendben.
Később, amikor lenyugodott egymás karjaiban pihentünk az ágyban. Kezdetben nem beszélgettünk, majd ő kérdezett.
- Claire, a műtéttel mi lesz?
- Hogy hogy mi lesz? Elvállalom, de azt tudod.
- Nem úgy értettem.
- Akkor? – meglepettem néztem rá.
- Arra céloztam… - kicsit hezitált – hogy szeretném, ha a segítségemet elfogadnád. – bökte ki, amit akart.
- Ugye nem akarod kifizetni? – kérdeztem vissza.
- De.
- Nem, ezt nem szeretném. – tiltakoztam azonnal - Ha segíteni akarsz, segíts eladni a házat.
- De én…
- Kérlek szépen…
- Rendben. – sóhajtott egy hatalmasat. – Van egy ingatlanos ismerősöm.
- Köszönöm.
Kicsivel később úgy döntött jár egyet a házban. Én maradtam a szobában. Pár perc múlva kopogásra lettem figyelmes. Anna dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón.
- Zavarlak? – kérdezte kissé bátortalanul.
- Dehogyis, gyere be nyugodtan. – hívtam be.
Bentebb jött, majd húzódtam az ágyon és leült mellém.
- Jobban van Christian? Annyira sajnálom, hogy megint ez alakul ki.
- Talán. Elmondta mi történt régen, és hogy miért hibáztatja édesapátok. De erről ő nem tehet. – fejeztem ki egy tömör mondatba a véleményem.
- Persze, hogy nem tehet! Matthew halála nem az ő hibája. Valahol szerintem apu nem fogta fel mi történt akkor. Persze tudom, a világon a legrosszabb elveszíteni egy gyermeket és eltemetni, de akkor nem egyet vesztett el, hanem kettőt, sőt úgy érzem néha az összest.
- Annyira rossz ezt látni.
- Már lassan megszokom. – rántott egyet a vállán. – Christian viszont sosem fogja, újra és újra belegázol apám a lelkébe.
- Tudod, sokszor mondta, hogy szerencsés vagyok apám miatt és nem hittem neki. Nekünk se rózsás a helyzetünk, de mégis másabb és egy fokkal jobb.
Beszélgettünk volna még, de megint veszekedésre lettünk figyelmesek. Hallottam, hogy Garry kiabál, majd egy ajtócsapódás. Azonnal odamentünk megtudni, hogy mégis mi történt.
- Apa Christian robogott ki? – faggatta azonnal Garry-t Anna.
- Igen. – vágta rá azonnal.
- Hova ment? – kérdeztem én.
- Nem tudom.
Felkaptam a cipőm, majd kimentem én is. De előtte még szóltam Garry-hez. Igazából nem dolgom beleszólni ebbe, de szörnyű látni, ahogy viselkedik és mindig újabb törést okoz a saját fiában. Így nem érdekelt, hogy megsértődik-e arám, úgy éreztem Christian miatt szólnom kell neki.
- Sikerült elvesztenie még egy gyermekét! Azt, aki amúgy szereti önt, csak nem tudja őt értékelni. Tudja ő nagyon jó ember és lett valaki. Nekem pedig a mindent jelenti és nem nézhetem ezt tovább. Haragudjon meg rám nyugodtan, ön döntése, de ne a fiát büntesse azért, ami nem az ő hibája…
Majd kiléptem az ajtón.
Az embereket a köztük lévő kapcsok tartják össze. Akikkel életünk során bármikor is találkozunk, már nem csak egyek lesznek a sok közül, egy icipici ideig hozzánk kapcsolódnak. Ezek a kapcsok azonban gyengék és elszakadnak. Vannak azonban meghatározó személyek az életünkben. A köztünk lévő kapcsok már másak, sokkal erősebbek, hisz ők azok, akik az életünk mindennapjait valamiképp alakítják. Ki így közülük, ki úgy. Érzelmeket keltenek bennünk, különbfélébb érzeteket társítunk hozzájuk. Idővel rájövünk, vannak, akiket közülük el kell engedjünk, s lesznek olyan emberek akik még csak később fognak hozzánk kapcsolódni. Van azonban olyan kapocs, ami örök érvényű, s csak egy dolog választhatja el tőlünk azt a személyt. Egy örök érvényű és megmásíthatatlan dolog. Ez a kapocs az, ami a hozzá tartozó személlyel teszi lényegében mássá és különlegessé az életünk. S ha egyszer a kapocs elszakad, a mi életünk is egészében átszellemül majd, s meglehet, nem leszünk képesek egy újabb kapocs és személy befogadására. Ha… Feltételes mód. Ez is történhet és az is. Elég pusztán egy aprócska hiba, van egy kis figyelmetlenség. Teljes egészében megváltozhat minden, egy karikacsapásra felfoghatatlanná válhat a pillanat, elveszítetünk egy támaszt, darabokra hullhatunk és elveszhetünk mi is az örök sötétségben. Egyszer érkezett egy robajló vihar, s hatalmas pusztításokat okozott. Lerombolt mindent, ami csak az útjába került. Lényegtelen volt melyikünk vihara, az eredmény volt az, ami felfoghatatlan. Olyan erejű vihar, ahol esély sem volt megtalálni a fényt, a reményt. Vannak, akik e nélkül sem találják, vagy nem hisznek benne. Így már nincs utolsó szalmaszál, nincs amibe kapaszkodjunk, ha az előre megírt életünk egy olyan részhez érkezik, amit anélkül nem biztos, hogy túlélünk.
A szülőket immáron mindannyian felköszöntöttük házassági évfordulójuk alkalmából, de ez nem éppen úgy sikerült, mint ahogy azt szerettük volna. Christian és Garry között ismételten vita alakult ki. Nem lehetett megakadályozni őket, szó szót követett és sikerült ismételten egymásba gázolniuk.
Az egész úgy kezdődött, hogy Christian-t mobilon keresték. Ő felvette a telefont, majd egy negyed óra múlva visszajött.
- Megint a munka? – kérdezte apukája ridegen.
- Igen. Egy-két dolgot el kellett intézni. – válaszolt párom.
- Mint mindig. – tett egy megjegyzést ismételten Garry.
- Ezzel mire célzol?
- Arra, hogy éled ezt az életed, ami szerintem csak egy…
- Egy? – ekkor robbant igazán a bomba. Mi hozzá se tudtunk szólni és nem tudtunk beleavatkozni, hiába próbáltuk.
- Apu! – szólt Anna közbe.
- Ebbe ne avatkozz bele lányom! – pirított rá Garry. - Miért nem élsz másként, hogy büszke lehessek rád? – utóbbi kérdését már Christian-hoz intézte.
- Bocsáss meg, hogy ilyen vagyok, akire nem lehetsz büszke! Sajnálom, hogy ez az életem, nem pedig az, amit te terveztél! De boldog vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek, fogadd el apa! Nem fogom azt élni, amit te tervezel, mert nem az vagyok. Nem értem mit blamálsz ezen? Tedd túl magad rajta könyörgök!
- Ne beszélj így velem! Jobb lett volna, ha el sem jössz ide!
- Ez komolyan mondod? – kérdezett idegesen vissza.
- Igen komolyan! – kitartott kijelentése mellett Garry.
- Akkor jobb lenne, ha el is mennék apa!
- Nekem te nem vagy a fiam! A fiam meghalt. Te egy idegen vagy nekem, aki itt ül velem szembe!
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Christian felpattant és dühösen elhagyta az étkezőt. Nagyon megbántotta most az édesapja. Én rosszallóan csóváltam a fejem, majd elnézést kértem és távoztam az asztaltól. Siettem párom után, akit már a szobában találtam meg. Lehajtott fejjel ült az ágy szélén. Sírt. Megértettem őt. Azonnal odalépkedtem hozzá és átöleltem.
- Sajnálom, hogy így alakult.
- Kérlek, ne engedj el. – súgta halkan.
- Nem engedlek el. – súgtam vissza.
Kezemmel beletúrtam a hajába. Rám nézett és csak figyelt.
- Biztosan nem így gondolta apád amiket mondott.
Kényszeredetten elmosolyodott.
- Most is, mint ahogy ezt már párszor.
- Áruld el, miért ilyen? – tudni szerettem volna a viselkedésük okát.
- Azon nem tud túllépni, hogy nem az ő nyomdokait követem, hogy mertem álmodni és változtatni. Hibásnak tart.
- De ez butaság. – simítottam végig az arcán.
- Volt egy bátyám. – kezdett neki mondandójának. Ebben a pillanatban nyílt meg igazán előttem. – Mindig is olyan akartam lenni, mint ő, tudod Matthew volt az első szülött fiúgyermek, ő volt a példakép nekem, a büszkeség hozó gyerek pedig apám számára. – megtörölte szemeit. – Ő autóversenyző akart lenni midig is. Talán miatta is letten az aki, ha most így belegondolok. Apám támogatta őt ebben, mindent biztosított számára, amit csak lehetett és szükséges volt. Én is elkezdtem ugyanazt az utat, amit ő is egyszer, de nem szentelt rám figyelmet. Elkezdtem a ranglétrát végigjárni, de egyszer apám elvette tőlem azt a bizonyos létrát és a következő fokra már nem mászhattam. Valahogy úgy éreztem az ő szemében én csak másodhegedűs lehetek, ahogy a húgom is. Apám úgy gondolta nekem mást kell csináljak mint neki. Úgy tervezte egyetemre járok majd, diplomás ember leszek, aki valamilyen cég feje lesz és az üzleti életben leszek nagykutya. De én nem akartam. Mindig elmentem a bátyámhoz, aki hagyta, hogy belecsöppenhessek az ő világába egyre jobban és jobban. Megfertőzött, nem az akartam lenni, akinek apám akart kreálni. Volt, hogy beleülhettem bátyám autójába, amit ő megtudott aztán rettentő dühös volt. Ekkor mondtam neki, ne azt akarja, hogy az legyek akit ő szeretne, hanem az aki én akarok lenni. Ez viszont nem hatotta meg. Majd az egyik verseny előtt a bátyám összeveszett vele. 8 év volt közöttünk, mégis nagyon jól megértettük egymást. Azon a versenyen, a bátyám balesetet szenvedett. Iszonyatos erővel száguldott bele az egyik kanyarba a gumifalba. – legurult egy könnycsepp az arcán. – Nem láttunk mást csak egy óriási sebességgel száguldó, megfékezhetetlennek tűnő járművet, ami egyre jobban közelít a falba. Porfelhő kísérte útján, majd becsapódott. Megmutatták a felvételeket, s látszott, igyekezett fékezni, de hiba lett a versenyautóban, így nem tudott mit tenni. Az autó a becsapódás után visszapattant onnan, majd még egy kisebbet lökődött oldalról. Soha életemben nem láttam még addig olyat. Ő olyan pilóta volt, akinek addig sosem volt még balesete, de ez az egy megváltoztathatatlan volt. Minden olyan kaotikus volt. Rádión üzentek neki, de nem reagált, vártuk hátha megmozdul, lélegzetvisszafojtva néztük a belső kamerás felvételt. De nem mozdult. Azonnal odarohantak hozzá, hogy segítséget nyújtsanak neki. – ekkor már az én könnycseppjeim is útnak indultak. – Túlélte, de életveszélyes állapotban azonnal kórházba szállították. Azonnal megműtötték őt. Emlékszek azt mondták egy 24 éves fiatal szervezetről van szó, akinek vannak esélyei. De ez nem így volt. Az éjszaka folyamán elvesztettük őt. Először sikerült újraéleszteni, s bíztattak minket, ne adjuk fel a reményt. Apám ott állt mindvégig az ágy szélén és sírt. Anyám összetörve az ágy mellett. Én fel sem tudtam fogni mi történt, húgom pedig még nagyon kicsi volt, nem értette anyuék miért sírnak és Matthew miért fekszik az ágyban mozdulatlanul. Majd bekövetkezett, a szervezete végleg feladta a küzdelmet ekkor pedig már nem tudták újra megmenteni és visszahozni hozzánk. A bátyám meghalt. Nem hiszek a reményben. A remény csak kecsegtet és fájdalmat okoz. Akkor reménykedtem bíztam abban, hogy felkel az ágyból, de nem tette meg. Ekkor összetört mindenki. Megváltozott minden. Apám minden emléket, ami a bátyámhoz köthető, és ami az autóversenyzéssel kapcsolatos igyekezett kiirtani a családból. A kupáit eltette, amik még mai napig is a dobozban állnak. Én megfogadtam megvalósítom az álmom, Matthew hitt bennem és bizonyítani akarom neki, okkal hitt. Kis idő múlva egyre jobban belecsöppentem abba a világba. Folyton az ő szobájába lógtam, mindig a cuccait viseltem és egyszer autóba ültem. Apám fékezhetetlen dühétől és haragjától nem menekülhettem. Azt mondta miattam halt meg a fia. Miattam veszett össze vele, azért nem tudott koncentrálni és én voltam a hibás. Ezt követően megváltozott teljesen a kapcsolatunk. Én abbahagytam azt az életet amit ő tervezett nekem és megvalósítottam azt, amire vágytam. Ezt pedig ő nem tudja elfogadni, ugyanúgy azt a kissrácot látja bennem, aki miatt akkor Matthew összeveszett vele, aki beült az autóba, aki azt mondta neki nem.
Nem tudtam mit mondani neki hirtelen. Egy pillanatra sem gondoltam volna azt, hogy ez áll mögötte. Elvesztette a testvérét és megtudtam azt, ami miatt ilyen a kapcsolata az édesapjával. Magamhoz húztam még jobban, s csak üldögéltünk csendben.
Később, amikor lenyugodott egymás karjaiban pihentünk az ágyban. Kezdetben nem beszélgettünk, majd ő kérdezett.
- Claire, a műtéttel mi lesz?
- Hogy hogy mi lesz? Elvállalom, de azt tudod.
- Nem úgy értettem.
- Akkor? – meglepettem néztem rá.
- Arra céloztam… - kicsit hezitált – hogy szeretném, ha a segítségemet elfogadnád. – bökte ki, amit akart.
- Ugye nem akarod kifizetni? – kérdeztem vissza.
- De.
- Nem, ezt nem szeretném. – tiltakoztam azonnal - Ha segíteni akarsz, segíts eladni a házat.
- De én…
- Kérlek szépen…
- Rendben. – sóhajtott egy hatalmasat. – Van egy ingatlanos ismerősöm.
- Köszönöm.
Kicsivel később úgy döntött jár egyet a házban. Én maradtam a szobában. Pár perc múlva kopogásra lettem figyelmes. Anna dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón.
- Zavarlak? – kérdezte kissé bátortalanul.
- Dehogyis, gyere be nyugodtan. – hívtam be.
Bentebb jött, majd húzódtam az ágyon és leült mellém.
- Jobban van Christian? Annyira sajnálom, hogy megint ez alakul ki.
- Talán. Elmondta mi történt régen, és hogy miért hibáztatja édesapátok. De erről ő nem tehet. – fejeztem ki egy tömör mondatba a véleményem.
- Persze, hogy nem tehet! Matthew halála nem az ő hibája. Valahol szerintem apu nem fogta fel mi történt akkor. Persze tudom, a világon a legrosszabb elveszíteni egy gyermeket és eltemetni, de akkor nem egyet vesztett el, hanem kettőt, sőt úgy érzem néha az összest.
- Annyira rossz ezt látni.
- Már lassan megszokom. – rántott egyet a vállán. – Christian viszont sosem fogja, újra és újra belegázol apám a lelkébe.
- Tudod, sokszor mondta, hogy szerencsés vagyok apám miatt és nem hittem neki. Nekünk se rózsás a helyzetünk, de mégis másabb és egy fokkal jobb.
Beszélgettünk volna még, de megint veszekedésre lettünk figyelmesek. Hallottam, hogy Garry kiabál, majd egy ajtócsapódás. Azonnal odamentünk megtudni, hogy mégis mi történt.
- Apa Christian robogott ki? – faggatta azonnal Garry-t Anna.
- Igen. – vágta rá azonnal.
- Hova ment? – kérdeztem én.
- Nem tudom.
Felkaptam a cipőm, majd kimentem én is. De előtte még szóltam Garry-hez. Igazából nem dolgom beleszólni ebbe, de szörnyű látni, ahogy viselkedik és mindig újabb törést okoz a saját fiában. Így nem érdekelt, hogy megsértődik-e arám, úgy éreztem Christian miatt szólnom kell neki.
- Sikerült elvesztenie még egy gyermekét! Azt, aki amúgy szereti önt, csak nem tudja őt értékelni. Tudja ő nagyon jó ember és lett valaki. Nekem pedig a mindent jelenti és nem nézhetem ezt tovább. Haragudjon meg rám nyugodtan, ön döntése, de ne a fiát büntesse azért, ami nem az ő hibája…
Majd kiléptem az ajtón.
Az embereket a köztük lévő kapcsok tartják össze. Akikkel életünk során bármikor is találkozunk, már nem csak egyek lesznek a sok közül, egy icipici ideig hozzánk kapcsolódnak. Ezek a kapcsok azonban gyengék és elszakadnak. Vannak azonban meghatározó személyek az életünkben. A köztünk lévő kapcsok már másak, sokkal erősebbek, hisz ők azok, akik az életünk mindennapjait valamiképp alakítják. Ki így közülük, ki úgy. Érzelmeket keltenek bennünk, különbfélébb érzeteket társítunk hozzájuk. Idővel rájövünk, vannak, akiket közülük el kell engedjünk, s lesznek olyan emberek akik még csak később fognak hozzánk kapcsolódni. Van azonban olyan kapocs, ami örök érvényű, s csak egy dolog választhatja el tőlünk azt a személyt. Egy örök érvényű és megmásíthatatlan dolog. Ez a kapocs az, ami a hozzá tartozó személlyel teszi lényegében mássá és különlegessé az életünk. S ha egyszer a kapocs elszakad, a mi életünk is egészében átszellemül majd, s meglehet, nem leszünk képesek egy újabb kapocs és személy befogadására. Ha… Feltételes mód. Ez is történhet és az is. Elég pusztán egy aprócska hiba, van egy kis figyelmetlenség. Teljes egészében megváltozhat minden, egy karikacsapásra felfoghatatlanná válhat a pillanat, elveszítetünk egy támaszt, darabokra hullhatunk és elveszhetünk mi is az örök sötétségben. Egyszer érkezett egy robajló vihar, s hatalmas pusztításokat okozott. Lerombolt mindent, ami csak az útjába került. Lényegtelen volt melyikünk vihara, az eredmény volt az, ami felfoghatatlan. Olyan erejű vihar, ahol esély sem volt megtalálni a fényt, a reményt. Vannak, akik e nélkül sem találják, vagy nem hisznek benne. Így már nincs utolsó szalmaszál, nincs amibe kapaszkodjunk, ha az előre megírt életünk egy olyan részhez érkezik, amit anélkül nem biztos, hogy túlélünk.
