Köszöntök, minden Kedves Olvasót!
Tudom, hogy nagyon régen szóltam hozzátok és azt is, hogy eltűntem és nem folytattam a történetet. 2014 egy teljesen más év volt nekem minden tekintetben, teljes mértékben megváltozott az életem. Most azonban szeretnék hozzátok szólni. Egy olyan ünnep van előttünk, ami mindenkié és mindenkit megérint lélekben. Természetesen engem is, így érzéseimet szeretném szavakba önteni. Mindenféleképpen szeretnék nektek adni valamit ajándékba, ennek pedig ez a legmegfelelőbb módja. Egy korábbi karácsonyon megosztottam veletek egy olyan történetet, amelyben az Utolsó Ígéretben szereplő Claire és Christian voltak a főszereplők. Most ismételten ezt szeretném tenni, azonban némileg mégis egy kicsit különleges módon. Az elolvasás után pedig tudni fogjátok a különleges szó alatt mit értettem.
Az inspirációt egy Katona Klári dal adta, mely egyben a novella címe is.
Az alábbi linken el tudjátok érni, kérlek titeket hallgassátok meg, gyönyörű dal szerintem.
A novella végén még néhány sort kimelek az említett dalból, valamint szeretnék egy videót megosztani veletek, ami saját készítésű. Már jóval korábban elkészült és más szerepet szántam a videónak, de meggondoltam magam, így hát most osztom meg veletek. A videó elején egy női hangot hallhattok megszólalni. Ezt a hangot társítottam Claire-hez.
Jó szórakozást kívánok nektek hozzá és remélem tetszeni fog nektek az ajándékom!
Szeretnék még Mindenkinek Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt Kívánni!
Legyen ünnep…
Karácsony van, eljött
ismételten a Szeretet Ünnepe. Azoké a pillanatoké, amikor ha nyitottak vagyunk
lélekben, a világ legcsodálatosabb ajándékát adhatjuk a másiknak. Feledhetetlent,
ami többet ér mindennél.
A világunk
átértékelődött. Ez pedig ezekhez a napokhoz érve is megmutatkozik. Sétálok az
utcán. Gyönyörű fehérség fogad mindenhol, a tömegközlekedési eszközök pedig
ünnepi díszükben pompázva nagyritkán elsuhannak a városban, zúgó hangjukkal
átszelve a csendességet és megtörve az én gondolataimat is. Az elmúlt napokban
sokat sétáltam. Csak kiléptem az ajtón és a vállamra vettem a várost. Megannyi embert
láttam, legtöbbjük óriási táskákkal sietve szlalomoztak mások között. Ekkor
elgondolkodtam. Vajon valóban ez lenne mindennek a lényege? A megannyi ajándék?
A minél jobban feldíszített ház, a káprázat? Rájöttem, nem. A lényeg az, hogy
lelkünkben nyitottak legyünk. Éreznünk kell mit is jelent az ünnep, nem pedig
az ajándékokon keresztül kell, hogy lássuk a világot. Meg kell tudjuk érteni a
szeretet lényeget és másoknak is át kell ezt az érzést adjuk, vagy legalábbis
segítenünk abban, hogy megtalálják a Szeretet Ünnepének valódi értékét. A lelki
tisztaságot, az igaz, mélyről jövő szeretetet és hálát. Olyan rossz, hogy az
ellentétek milyen élesen kiszögeződnek. Az elmúlt napok nyüzsgése és káprázata
mögött meghúzódnak azok a sorsok, akiknek az érem másik oldala jelenti a
mindennapokat. Azok az emberek, akik elveszítették azokat, akik megmutatták
nekik a lelki boldogságot, azok, akik mindenüket elvesztvén, csupán egy meleg
helységre és némi élelemre vágyva szeretnék eltölteni a karácsonyt, akik ezeken
a csodás napokon is ágyhoz kötve küzdenek, akiknek egy apró gesztus is maga a
varázslatot, a csodát jelenti. Azok a lelket, emberek és életek, akiknek mi is
adhatunk olyan ajándékot, mellyel akár egy pillanatra is elfeledtethetjük velük
szörnyű sorsukat és felemelvén fejüket az égre, szemüket behunyva lelkük
fájdalmát egy röpke szempillantásra elengedhetik. S ki tudja, lehet nekik épp
ez a kis varázslat az, ami az igazi ajándékot jelentik azon az ünnepen, amikor
a legnagyobb kincs mindenkinek az, ha karjai között tarthatja azokat, akik
mindennapjaik csodáját jelentik nekik.
Épp az egyik metrólejáró
mellett sétálok. Már messzebbről kiszúrtam egy ott álló hölgyet. Közelebb érve
alaposabban megfigyeltem. Egy több helyen szakadt vászontáska volt mellette a
földön, ő pedig egy hosszú és vékonynak tűnő kabátban, egy edzőcipőben, egy
kopott nadrágban és sapkában állt. A hideget jól mutatta a látszódó leheletünk.
Még közelebb érve hozzá megálltam. Ő rám nézett és könnybe lábadt szemekkel és
a sírással küszködve elcsukló hangon csak ennyit mondott nekem:
-
Kérem, segítsen rajtam… könyörgöm!
Belenéztem a szemébe és
elfacsarodott a szívem. Neki ez volt a sorsa. Csak egy módon tudtam neki
segíteni, pedig legszívesebben hazavittem volna, hogy felmelegedjen, de az
szinte a lehetetlent jelentette abban a pillanatban. Belenyúltam zsebembe és
amennyi aprót csak találtam a kabátomban azt mindet odaadtam neki. Nem tudom
pontosan mekkora összeg lehetett, csupán az a gondolat járta át az egész
énemet, hogy segíthettem rajta. Megfogtam kezét. Szemében láttam a hálát és
köszönetet tükröződni.
-
Köszönöm. – mondta remegő hangon.
-
Kérem, vigyázzon magára! – kérlelten, de
én akkor már tudtam valamit. – Hamarosan találkozni fogunk még! – és egy
bátorító mosolyt küldtem irányába.
-
Boldog Karácsonyt! – mondta jókívánságát.
-
Magának is Boldog Karácsonyt!
Lassanként, apró
lépésekkel otthagytam őt és folytattam az utam. Kezem zsebembe dugtam, fejemre
pedig ráhajtottam kabátom kapucniját. Hideg volt kint, így fáztam is. Talpam
alatt sok helyen ropogott a hó. Rövid séta után megérkeztem. Felemeltem a fejem
és az ablakunkból kiszűrődő fény mosolyt csalt az arcomra. Vettem egy hatalmas
lélegzetet és kinyitottam a bejárati ajtót. Egyenként küzdöttem meg a
lépcsőfokokkal és rövid időn belül már a lakásajtó előtt találtam magam.
Elővettem kulcsom a zsebemből, behelyeztem a zárba és segítségével bejutottam a
lakásba. Azonnal a fára vetettem az első pillantást, ami már a tartójában állt,
de még díszítetlenül.
-
Halihó, itt vagyok! – köszöntem be
vidáman a ház többi lakójának
Bentről nem választ
hallottam csak kislányom nevetését, majd azt amint apját, Christiant kéri arra,
hogy ne csiklandozza.
-
Apa neeeeee - majd nevetett – kérlek ne
csikolj, apu, apu, apu!
Én is elnevettem magam,
hisz oly édesdeden tudott nevetni, hogy mindenki követte őt a vidámságban.
Kabátom levettem, felakasztottam a fogasra, cipőm is lehúztam és igyekeztem úgy
letenni, hogy ne folyjon majd nagyon szét a megolvadt hó a lakásban.
Annyi minden van már
mögöttünk. Ha ezt a kijelentést mondom, egyáltalán nem túlzok. Annyi és annyi
nehézségen mentünk túl, annyi megmagyarázhatatlan pillanat volt az életünkben,
annyiszor adtuk fel és annyiszor jöttünk rá, hogy a mi sorsunk szálai egybefonódnak,
egy örök érvényű megmásíthatatlan szerelemben. Ennek a szerelemnek pedig a gyümölcsét
is megkaptuk az élettől, egy gyönyörű, életvidám kislányt Emily-t.
A fát készülünk
feldíszíteni. Együttes erővel esünk neki a feladatnak. Mindenki kezébe veszi
azt a díszt, amit szeretne a fára helyezni így díszíti a fát. Viszonylag hamar
megvoltunk vele. A nap további része is elröpült. A sötétség leple kint átvette
az uralmat a fény felett, s a házunkba is a fánk fénye jelentette csupán az
egyetlen világosságot. Emily a szobájában volt már és aludt. Elfáradt a napi
nyüzsgésben. Christian ott állt a fa előtt. Csak meredt előre. Mögé léptem és
hátulról átkaroltam. Amennyire csak tudtam szorítottam magamhoz. Egyik
pillanatban éreztem, ahogy a teste megrezdült. Zavartan nézett körbe, mintha
csak keresett volna valakit, de nem talált senkit. Visszafordult hát a fához.
Én elé léptem megemelkedtem és egy apró csókot leheltem ajkaira. Gyönyörű
szemibe néztem, melyben most megannyi fájdalom ült.
-
Szeretlek! – súgtam neki.
Fejem mellkasához
nyomtam és nekem is könny szökött a szemembe. Felemeltem fejem, újra szemeibe
néztem. Ekkor már egy legördülő könnycseppet láttam vonásain haladni.
Automatikusan odanyúltam arcához és letöröltem a könnycseppet. Ekkor újra
megrezdült. Megint keresett tekintetével valamit.
-
Itt vagyok Szerelmem, itt állok előtted!
– mondtam neki és ő mintha meghallotta volna hangom. Rám tekintett.
-
Claire? Te vagy az? – kérdezte zavartan,
mintha maga sem hinné el. Én sem hittem el. Mintha újra megjelentem volna
szemei előtt.
Odahajoltam újra hozzá
és még egy csókot leheltem ajkaira. Behunytam a szemem, majd amikor lassan
elhúzódtam tőle és ránéztem, láttam az övéi is lehunyva voltak.
-
Szeretlek! – mondtam neki újra.
-
Én is szeretlek Téged! – hallottam a
választ.
Könnycseppek gördültek
le arcomon, nekem ez a rövid pillanat volt az ajándékom és neki is. Egy utolsó
érintés, egy utolsó csók. Kinyitotta szemeit és úgy nézett felém, mintha látott
volna, majd amikor tekintetében ismét némi zavart fedeztem fel, rájöttem
eltűntem a szemei elől.
Ott voltam még egy
rövid ideig és figyeltem őt, majd eljött a pillanat és el kellett köszönjek.
-
Ég veled Szerelmem! – mondtam neki.
-
Ég veled Szerelmem! – hallottam a
választ, de már nem nézett rám.
Ekkor tudtam ez a
pillanat csupán a véletlen utolsó ajándéka volt még. Odaléptem a bejárathoz,
felhúztam a cipőm, majd felvettem a kabátom. Itt volt az idő, mennem kellett.
Kinyitottam az ajtót, majd egy utolsó pillantást vetettem még Christianra.
-
Még találkozunk! – mondtam neki, majd
behúztam magam után az ajtót.
Rohanva jutottam le a
lépcsőfokokon és még egy pár pillanat erejéig megálltam az utcán a ház előtt. Láttam,
hogy kislányom szobájába felkapcsolódott a villany. Christian ment be hozzá.
Könnyeimet letöröltem, majd elindultam utamon, mennem kellett. Kis idő múlva
találkoztam azzal a nénivel, akinek korábban némi aprópénzt adtam. Zavartan
mászkált fel- alá és könnyek áztatta arccal állított meg.
-
Nyugodjon meg! - szóltam azonnal hozzá, próbáltam
megnyugtatni és megfogtam a kezét. – Jöjjön velem kérem, nem lesz semmi baj! –
ő hallgatott rám és velem jött, lassan pedig eltűnt lábunk alól a ropogó hó és
mi is már egy másik helyen voltunk.
Záró
gondolatként néhány sort szeretnék kiemelni az említett dalból:
Legyen ünnep az Égben
és ünnep a Földön,
de te messze vagy, nem
érlek el,
s ahogy égnek a
fények én is elégek,
ha nem lehetsz…
Miért nem lehetsz itt
közel?
Itt pedig az említett videó:
Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt!
