2012. december 31., hétfő

50. fejezet


Sziasztok!

Itt az év utolsó bejegyzése!
Ezúton szeretném megköszönni minden kedves olvasómnak, hogy kitartott mellettem, a hullámvölgyeimben is itt volt velem! Nagyon hálás vagyok nektek! Köszönöm a támogatást, köszönöm a hozzászólásokat, köszönöm a kattintásokat!
Szeretném megköszönni barátnőmnek Klau5555-nek, hogy sokszor nyüstölt és mindig hajtott, a sok ötletelést! :)

És akkor a fejezetről:

Úgy gondolom ha meghozunk egy döntést, megeshet, hogy közben hibát követünk el. Nem vagyunk tökéletesek, ugyanúgy ahogy azok a "személyek" sem akiket megpróbálok előttetek megformálni. Nem vagyunk egyformák és ez jó, ezért olyan változatos a világ. Az általam betűk által megjelenített Claire is hordoz pozitív és ugyanakkor negatív tulajdonságokat is. Talán ebben a fejezetben is egy negatív tulajdonsága fogja őt irányítani, rossz döntést fog hozni?
Egy újabb szál kezdődik meg a történetben most, ami még befolyásolni fogja a folytatást!
Remélem elnyeri a tetszéseteket!

Ezúton szeretném az alkalmat megragadni és Minden Kedves Olvasómnak Sikerekben Gazdag Boldog Új Évet Kívánok! Kívánom mindenki álma valósuljon meg, sokat nevessen és mosolyogjon 2013-ban! Kívánom, hogy mindenki mondja majd azt: 2013 az én évem!

Jó szórakozást!
Puszi


50. fejezet

Kezdet: nélküle


Az idő múlásával egyre több embert veszítünk el. Van, akivel közülük soha többet nem találkozunk, de van, akivel még újra összefuthatunk. Láthatjuk egymást, szólhatunk egymáshoz, de a szívünkben és a lelkünkben mégis elveszett.

Az emberek szerepet játszanak, szerepet a világnak. Ha végigsétálunk az utcán megannyi emberrel, megannyi szereppel találkozunk. Túlságosan felszínesek vagyunk, nem figyelünk a részletekre, az apróságokra. Ha ránézünk két emberre, látunk valamilyen különbséget? Látjuk a különbséget két mosoly között? Érezzük a hangsúlyt két szó között? 
Vannak olyanok, akiken nem látszik, hogy szerepet játszanak. Túlontúl tökéletesítették már képességüket, „színészek”. Valóban nehéz észrevenni, mikor csak egy színdarab az életünk, amikor egy profi színésszel van dolgunk? Tudjuk mikor valós minden?
Én is ebbe a hibába estem? Nem voltam elég alapos?

Ott találtam magam Christiannal szembe. Elég fáradtnak tűnt, nem volt a legjobb formájában. Szívem legmélyéről kaptam egy olyan üzenetet, hogy öleljem meg, de eszem tudta nem szabad. Azzal csak saját magamat hoznám rosszabb helyzetbe. Fel kell fogja a szívem is, hogy ismételten rossz embert választott magának. Már tanulhatott volna a korábbi hibájából, de most úgy tűnik még egyszer elkövette ugyanazt. Vetettem rá még egy utolsó pillantást, majd megkerültem és elindultam. Ő hátulról megragadta a karom és anélkül, hogy mindez bárkinek is feltűnt volna megállított.
- Claire, kérlek beszéljünk! 
- Mégis miről? – szegeztem neki a kérdést. – Elég világos voltál utoljára!
- Nem úgy van, higgy nekem! 
- Már nem tudok hinni!
- Kérlek.
- Csak újra azt tudom kérdezni, miről beszéljünk Christian? – ekkor már elengedte karom. 
- Az életünkről. – mondta nemes egyszerűséggel.
- Mikor érkeztél vissza? – szegeztem neki a kérdést.
- Ma reggel. – válaszolt.
- Hogy ment a csapatnak? – egy újabb kérdés
- Jó eredményt értünk el.
- Látod beszéltünk!
Majd sarkon fordultam és elhagytam a pékséget. Mindezt jelezte az ajtó fölötti csengő is. Határozott voltam, hisz tudtam, hogy ez megint csak előadás lett volna tőle. Tudtam, de mégis fájt. Érzelmileg elég instabil vagyok, de meg kell erősödjek. Szemeim megteltek könnyel. Elindultam hazafelé. Gyors léptekkel haladtam, közben pedig könnyeimet is törölgettem. Az egyik gyalogos átkelőnél pirosat mutatott a lámpa és ő így utolért.
- Ennyi? – kérdezte tőlem.
- Hagyj! – próbáltam rideg lenni
- Ez neked beszélgetés volt az életünkről?
Zöldet jelzett a lámpa és elindultam. Ő velem együtt jött. Nem szóltam hozzá egy szót sem. Tudom, hogy nem a legmegfelelőbb módja volt a dolgok lerendezésének, de nem tudtam mit mondani neki. Végül egészen hazáig velem jött. Utamat elállta a bejárat előtt.
- Nem fogom hagyni, hogy belépj! Mondj valamit, könyörgök! 
- Mit mondjak? Kaptam egy új állást? Megfelel? Már az én életemről is beszélgettünk!
- Ne csináld ezt!
- Mit vársz tőlem, de most komolyan? – néztem rá kérdőn, de nem válaszolta meg a kérdésem. – Figyelj! Sikerült a tudtomra juttatnod mi volt ez egész dolognak a lényege. Kibukott belőled az a mondat. Emlékszel még rá, mit mondtál? Segítek, ha gondolod! Most mi lesz, ha megtudja… Megkönnyítem az életed, nem kell senkinek semmit sem megtudnia. Te elindulsz egyik én pedig a másik irányba. Ilyen egyszerű a történet!
- Így is érzel amit gondolsz? – szegezte nekem a kérdést
- Az most nem számít mit érzek. Az számít, hogy  játszottál velem. De elárulhatom, mit érzek. Érdekel? – vártam néhány másodpercet. Könnyes szemekkel fejeztem be mondandóm. – Csalódást érzek. Úgy érzem ismételten megsebeztek. Nehéz a körülöttem lévő védőburkon átjutni, de neked sikerült. Azt érzem megint becsaptak és fáj a szívem, miattad! – Csak néztem rá és sírtam előtte. 
Ő megfogta az arcom és kezével simította azt, letörölte a könnyeim. 
- Claire…
- Fejezzük be! – elhúzódtam tőle, majd besétáltam mellette a házba. Nehéz kifejezni amit éreztem. Szeretem őt ebben biztos vagyok, de mégis emellett nagyon csalódtam.
Valami olyasmihez tudnám hasonlítani az életem mintha, csak egy kötéltáncos lennék. Sokszor táncolunk kötélen, ez nyilvánvaló. Irigylem az artistákat. Lehet furán hangzik, de így van. Egy vékony kötélen sétálnak, miközben senki sem látja az arcukon a félelmet. Mosolyognak, miközben haladnak előre. Az évek során tökéletesítették képességüket, tudásukat, végig tudnak menni. Egyetlen rossz lépés és lezuhannak. Nem céltalanul haladnak a kötélen, egyik végből eljutnak a másikba. Néha én is úgy érzem, egy kötélen sétálok. Sétálok, mert el kellett induljak az egyik végéről. Most pedig valahol a közepén járok. Megakadtam. Amikor felemelem a lábam, hogy elinduljak, a kötél meginog alattam, így inkább visszateszem azt.  Sajnos nekem nincs meg az egyensúlyérzékem ahhoz, hogy továbbhaladjak, pedig egyszer el kell majd jussak a másik végre. Kétségbeesetten állok középen és várom a csodát.
Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, elhatároztam lezárom ezt a dolgot végleg. Gyorsan fellépkedtem a lépcsőkön. Benyitottam az ajtón. Csendben igyekeztem mozogni, hisz nem tudtam fent van-e már valaki. Szerencsém volt, senki sem kelt még fel. A konyhába vittem a vásárolt dolgokat, majd elmentem a fürdőszobába, hogy rendezzem vonásaimat. Megmostam az arcom, mély lélegzetet vettem, próbáltam kiverni a fejemből a nemrégen megtörtént dolgokat. Kinyitottam a tükrös szekrény ajtaját és kivettem belőle a gyógyszeres dobozom. Nagyon könnyűnek bizonyult. Megráztam és üres volt. Levettem a tetejét, hogy szemmel is megbizonyosodjak róla, hogy valóban üres-e. Belenéztem, de minden úgy volt, mint ahogy ezt már megállapítottam.
- Remek! – majd dobtam a mosdókagylóba az üres dobozt.
Kimentem a fürdőszobából be a hálószobámba és elkezdtem a táskámban kutakodni. Mindig veszek ki külön a gyógyszerből és magammal viszem a táskámba, ha elutazok itthonról. Reménykedtem, hogy találok még benne egy szemet. Már szinte mindent kivettem a táskámból. Idegesen rángattam a kezemben, bízva abban, hátha történik valami és megtalálom, amit keresek. Nem volt benne. Elkezdtem a fiókomban keresgélni. Ott is mindent szanaszét dobáltam, de sehol sem találtam. Elkezdtem fel –alá mászkálni és közben azon gondolkoztam, hol lehet. Végül beugrott. Ott hagytam a szállodában. Eszembe jutott, hogy kivettem reggel a táskámból és bevettem belőle egy szem gyógyszert, aztán azt letettem az asztalra. Amikor összeszedtem a cuccaim azt nem is néztem, és ott maradt. Ez azt jelenti, hogy gyógyszer nélkül maradtam. Nem tudom mi lesz, ha a mai napit nem veszem be, hisz holnap úgy is mennem kell az orvoshoz akkor iratok fel. De…
Elmélkedésem barátnőm zavarta meg, aki szinte berontott a félig nyitott ajtón.
- Minden rendben egyben vagy? Mi történt? – kérdezte
Még most ébredt, látszott rajta. 
- Csak a gyógyszer fogyott el.
- Azt hittem, hogy… ott van nyitva a szekrényajtó és a doboz a mosdókagylóban…
- Nincs semmi, csak elfogyott a gyógyszerem, ami meg volt azt a hotelben hagytam.
- Ma akkor elmész a dokihoz ugye?
- Igazából holnap kell menjek és csak egy nap…
- Ne szórakozz velem! Elrángatlak akkor én! – emelte fel a hangját
- Nyugodj meg.
- Mi ez a hanyagság tőled ez a nemtörődömség? – szegezte nekem kérdését Jess.
- Ez hogy érted?
- Úgy ahogy mondom! Azt mondtad itt minden fontos, és ahhoz, hogy nyerj, mindenre odafigyelsz erre most meg jössz, hogy csak egy nap!
Lehajtottam a fejem. 
- Az a baj, hogy ezen az átkozott világon vagyok!
- Hé hé héé! Álljunk csak meg!- jött közelebb. – Mindent el kell mondj! – tudta, hogy történt valami.
Leültünk az ágyamra és nekikezdtem.
- Találkoztam Christiannal.
- Beszéltetek?
- Elmondtam neki, amit az eszem mondatott.
- Ezt most nem értem.
- Elmentem a pékségbe hozni reggelit. Láss csodát ő is oda jött. Azt mondta beszéljünk. Megkérdeztem tőle, hogy mégis miről kellene, hisz sikerült rájönnöm mire ment ki a dolog. Erre ő azt felelte, hogy az életünkről. Én meg, mint egy hülye, – ekkor megtöröltem jobb szemem – megkérdeztem tőle mikor érkezett vissza és hogy ment a csapatnak, majd rávágtam, hogy máris beszéltünk az életünkről, majd otthagytam. Siettem nem akartam vele beszélni. Pech vagy nem tudom mi, de pirosat kaptam és utolért. Folytatta tovább. Kérdezte, hogy ennyi az egész, meg hogy mondjak valamit, de nem szóltam hozzá. - megint megtöröltem a szemem. – Aztán nem hagyta, hogy bejöjjek. Elmondtam neki, hogy kaptam egy új állást. Jó persze tudom, hogy még nincs lebeszélve, de jelezni akartam, hogy túllépek. Majd elmondtam, hogy megtudtam igazából milyen és, hogy egyszerű legyen minden, ő menjen az egyik én meg majd megyek a másik irányba. Feltette a kérdését, hogy így is érzem, amit gondolok? – ismételten a szemem készültem megtörölni, de Jess megfogta a karom.
- Engedd útjára, megkönnyebbülsz! És mit válaszoltál?
- Azt válaszoltam, hogy… – ekkor engedtem és folyt arcomon. Vettem ez levegőt, majd folytattam – …azt válaszoltam, hogy az nem számít mi érzek, de végül mégis kiböktem neki. Csalódtam érted? Hatalmasat. Nagyon fáj! Miért kell nekem beleszeretnem valakibe? – kérdeztem 
- Azért, hogy boldog légy. Én is feltettem magamnak ezt a kérdést nagyon sokszor, de látod, itt vagyok. Átléptük az akadályt. 
- De más a helyzet. Ti szeretitek egymást, viszont mi…
- Ti nem szeretitek egymást?
- Én szeretem, de ő… Már nem tudom, mit gondoljak. Te hogy reagálnál azokra, amiket ő mondott nekem?
- Nem tudom. De én valahol úgy érzem, ő szeret. Nem véletlenül jött utánad, mikor telefonáltam neki.
- Nem tudom, mit gondoljak Jess. Össze vagyok zavarodva. Már egyszerűen nem tudom, mit hihetnék. Szeretem őt, de a csalódás óriási. Kettős érzésem van. Nagyon megbántott és ő talán nem is szeret, de én miért szeretem őt? Egyszerűen nem tudom megmagyarázni amit érzek. Lehet valakit egyszerre szeretni és mégis csalódást érezni, tudva hogy el kell felejtsem?
- Nem tudom.
- Mondd, mit csináljak? Csak lépjek egyszerűen túl mindenen? Hogy verjem őt ki a fejemből, és hogy tépjem ki a szívemből?
- Biztos, hogy ezt kell tenni? Biztos vagy abban, hogy minden úgy van, ahogy te gondolod?
- Mégis hogy lehetne? 

Megvártuk míg Gregor is felkelt, majd együtt megreggeliztünk. Jó volt, hogy itt voltak, addig sem éreztem egyedül magam, addig sem kergettem saját magam az őrületbe. Ők egy kicsit elterelték a gondolataimat a mostani helyzetemről.
Eljött a búcsú ideje. Kivittem őket a reptérre, ahol elbúcsúztunk egymástól. Jess rám kötötte, hogy ma igenis elmegyek az orvoshoz. Én pedig Gregorra, hogy vigye el őt. Megölelgettük egymást és végül elbúcsúztunk. 
Megint egyedül maradtam. Visszasétáltam a parkolóban álló autómhoz, majd beültem. Még mielőtt elindultam volna elővettem a telefonom. Kikerestem Dr. Harris telefonszámát, majd felhívtam.
- Igen tessék Dr. Harris. – hallottam a vonal másik végről
- Jó napot Claire Ecclestone vagyok. Zavarhatnám néhány percig?
- Ön nem zavar. Miben segíthetek?
- Igazából azért telefonálok, mert történt egy kisebb malőr és elfogyott a gyógyszerem. Írna fel nekem esetleg?
- Természetesen.
- Mikor tudnám zavarni?
- Már mondtam, hogy nem zavar. – egy kisebb szünet. – Tudja hol talál meg, kopogjon.
- Rendben. Nemsokára ott leszek!
- Várom!
- Viszont hallásra!
- Viszont hallásra!
Letettem a telefont, odadobtam az ülésre mellém, majd beindítottam az autót és utamat Dr. Harris-hez vettem. Hamar odaértem. Kiszálltam az autóból, majd haladtam tovább. Megmásztam megint a lépcsőfokokat, majd az ismerős folyosóra kanyarodva haladtam tovább. Megálltam a fehér ajtó előtt, amire rá volt téve, hogy Dr. Mike Harris. Kezem felemeltem, majd kopogtam. Három kopogás és már hallottam is a választ odabentről.
- Szabad!
Ekkor beléptem. Egy mosolygós orvos fogadott az íróasztala mögött.
- Jó napot! – köszöntem
- Üdvözlöm! Kérem, foglaljon helyet! – s jelzett a szék felé.
Én leültem.
- Köszönöm.
- Nos, miben segíthetek magának? – kulcsolta közbe össze két kezét és ráhelyezte az asztalra
- Elfogyott a gyógyszerem.
- Ki kellett volna tartania a szemeknek. – ezzel finoman érdeklődött mi történt.
- Tudom, csak igazából, kettészedtem a gyógyszert, és amit magammal vittem azt otthagytam jó pár száz kilométerre a hotelben.
- Értem. – s mosolyodott el. – Semmi baj írunk fel!
Elővett egy receptet, majd nekilátott felírni a szükséges gyógyszert.
- Egyébként hogy van? Minden rendben? – kérdezgetett közben
- Igen jól vagyok. Nem tapasztaltam még semmilyen tünetet.
- Ez nagyszerű! – s nézett fel rám. – Nem akarom elkiabálni, de akkor a gyógyszer úgy hat, ahogy kell!
Befejezte, majd átnyújtotta.
- Köszönöm! És még egyszer elnézést doktor úr, hogy ezzel zavartam.
- Nem zavart már mondtam! Kérem csak Mike. – megint egy mosolyt eresztett el. 
- Rendben. – ekkor már felálltam és elindultam az ajtó irányába ő pedig jött velem. 
- Holnap találkozunk. Várom! – én néztem rá egy kicsit furcsán. Ő zavarba jött. – Ne haragudjon, máskor jobban megy! Jézusom! – szólalt meg, olyan volt mintha csak magában gondolkozott volna, csak azt hangosan tette. – Beszélek össze vissza, most úgy gondolja, hogy kattant vagyok ugye? Nem szoktam… szerintem jobb lesz, ha inkább nem folytatom, ebből csak rosszul jöhetek ki! Elfelejthetnénk ezt most?
Elmosolyodtam.
- Holnap találkozunk! –majd kiléptem az ajtón.
Kedves nagyon Mike és nem mellesleg nagyon sármos is, de úgy gondolom valaki másnak. Most vagyok túl ezen az egészen Christiannal, még most kezdem a sebeim nyalogatni. A szavaiból úgy vettem észre, hogy talán akar valamit. Ha ez valóban így van, az holnap kiderül. Ha pedig így, akkor elmondom neki, hogy nekem most egy barátra van szükségem, de amúgy is úgy gondolom, hogy egy orvos –beteg kapcsolat veszélyes kombináció.
Immáron a recepttel kezemben tettem meg az utat vissza az autómig. Hamar megküzdöttem a lépcsővel és már az utómban ültem pár perc múlva. Beindítottam az autót, majd elmentem kiváltani a gyógyszerem. Hosszú sort kellett kivárjak. Előttem mindenki idegesen toporzékolt, mögöttem pedig fújtattak és mérgelődtek, hogy miért nem lehetne gyorsabb a kiszolgálás. Én pedig? Nem tettem semmi csak álltam és vártam mikor következek sorra. A mellettem lévő sorba kiszúrtam két embert. Egy pár voltak. Fiatalok voltak és boldogok. A nő terhes volt, ez már kirajzolódott, látszott a pocakja. Párja ott volt mellette. Mosolyogtak, nevettek, elütötték az időt. Ekkor elszorult a szívem. Félre néztem. Ekkor megint kiszúrtam magamnak két embert. Egy idős pár volt. Az idős férfi megpuszilta felesége arcát. Az érzésem csak erősödött. Nagyon rosszul éreztem magam ott, alig vártam, hogy végre én kerüljek sorra és elmehessek onnan. Úgy éreztem én vagyok az egyedüli, aki boldogtalan. A percek múlásával az előttem lévők száma is folyamatosan csökkent. Csak előre néztem, majd lesütöttem a szemem, úgy éreztem így könnyebben átvészelem az itt eltöltött időt. Már csak egy ember volt előttem, amikor megint oldalra néztem. A fiatal párt láttam. Csak néztem őket és észre se vettem, hogy én következek.
- Miben segíthetek? – szólalt meg a patikus. Ekkor eszméltem.
- Elnézést, csak elbambultam. – odatettem elé a receptet. – Ezt szeretném.
- Aranyosak együtt! – jelentette ki, miközben a számítógépben kereste, hogy van-e a gyógyszerből nekik.
- Igen azok. – válaszoltam és erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Azonnal hozom. – mondta a gyógyszertáros hölgy, majd bement hátra a raktárba. Már jó pár perce várakoztunk rá. Hallottam, hogy hátul megint mérgelődtek, és engem is kritizáltak és sértegettek, amiért feltartom a sort, holott én is ugyanúgy vártam. Hallottam, sőt meg is fordultam, hogy meglássam az arcot, ne csak a hangot halljam, de nem foglalkoztam vele különösebbképpen. Miután visszafordultam már az illető is abbahagyta.
- Itt is vagyok. – mondta kedvesen a hölgy.
Behúzta a dobozon lévő kódot, majd megmondta az összeget. Egy kisebb vagyont hagytam ott, de az egészségem és az életem fontosabb a gyógyszer áránál. A pénzt letettem a műanyag kis tálkára, ő betette nekem egy papírzacskóba a gyógyszert, elvette a pénzt, majd a visszajárót ideadta nekem.
- Köszönöm! Viszlát! – köszöntem el
- Viszlát! – köszönt a hölgy is kedvesen.
Még mielőtt elhagytam volna a gyógyszertárat vetettem egy utolsó pillantást arra, aki úgy mérgelődött a sorban. 
Beraktam magam mellé az ülésre a gyógyszert és elindultam haza. Egy hirtelen jött változtatás következtében módosítottam azonban az útitervemen. Az egyik lámpánál nem abba a sávba soroltam be, amelyik haza visz, hanem lekanyarodtam balra. Még egy kanyar, egy ismételt lámpa és már ott is voltam. Behajtottam autóval ameddig lehetett. Még az autóban ültem mikor megpillantottam valakit. Ott állt anyu sírjánál. Nem tudtam ki lehet. Figyeltem mit csinál ott, de amikor leállítottam az autót ő is észrevett engem. Hirtelen elindult. Otthagyta a sírt. Én gyorsan kipattantam a kocsimból, és zártam le azt, utána akartam indulni, hogy megtudjam ki ő. De mire mindezt megtettem már eltűnt a sírok között…

2012. december 27., csütörtök

Blank Page


Sziasztok!

Itt az ígért ajándék!

A korábbi ajándékok:

1. ajándék: Beautiful (kattintással elérhető)
2. ajándék: Utolsó Ígéret 49. fejezete
3. ajándék: Utolsó Ígéret: Csomagolatlan ajándék 


Még mielőtt az ajándékot megosztom veletek, szeretnék valamit leírni nektek:

"Alkotunk. Lehet az akár egy apró dolog is mégis jelentős. Jelentős, hisz a miénk, s önmagunkat is jobban megismerjük.

Amikor tollat veszek a kezembe és írok, a szívem egy kis darabját is oda adom. Megpróbálok átadni egy érzést, nem feltétlenül a legfelemelőbbet. Teszem, mert úgy érzem, adok valamit. Nem egy hatalmas, nagyon drága dolgot, de adok valamit. Lehet az egy szó, lehet az egy mondat, lehet az bármi. És hogy mi az üzenet? Aki a sorok mögé lát, megérti."


A mai ajándék pedig:

Blank Page (ha rákattintottok eléritek)

Remélem holnap is tudok nektek még ajándékot hozni, de ezt nem ígérem!
Jó szórakozást!
Puszi

2012. december 24., hétfő

Utolsó Ígéret: Csomagolatlan ajándék

Sziasztok!


Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

A mai nap is megérkezett az ajándékom! Mint ahogy azt tegnap is mondtam először felsorolom a korábbiakat:

1. ajándék: Beauiful (egy kattintással elérhető)

2. ajándék: Utolsó Ígéret 49. fejezet 


Ami pedig a mai ajándékot illeti. Hoztam nektek egy novellát. A novella szereplőit már ismeritek, hisz mindannyian ennek a történetnek a szereplői. Ez az ajándékom egy amolyan "különkiadás". Szeretném leszögezni, hogy ez nem a folytatás és nincs köze az elkövetkező részekhez, ez amolyan lehetne akár ez is majd egyszer történet. A novellában vannak momentumok amiket a történetből ragadtam ki és vannak, amiket a megírásakor találtam ki. Remélem tetszeni fog és megleptek ajándékként néhány hozzászólással. :)

A következő ajándék Dec. 27-én fog felkerülni!

Még egyszer Mindenkinek Kellemes Ünnepeket!

Jó szórakozást!
Puszi


Csomagolatlan ajándék

Karácsony. Talán a valaha hallott egyik legszebb szó. Egy ünnep, ami a szeretetről szól, arról, hogy akik fontosak nekünk ott legyenek velünk.
Míg kint hull a hó és hideg van, addig odabenn a házban áll egy feldíszített fenyő, finom illatok, meleg és kellemes hangulat van. Ez az az ünnep amikor nem számít ki kicsoda, mindenkinek jár egy szelet a boldogságból. Lehet, hogy valaki egyedül tölti ezt az ünnepet, magányosan, mert elveszített valakit, de mégis tud mosolyogni, mert hisz. Ezen a napon mindannyian hiszünk. Hiszünk a csodákban, elfelejtünk mindet, hisszük egy percre megáll a világ, egy pillanatra csupán önfeledten boldogok vagyunk. Ekkor lelkünkben valahol a magasban szárnyalunk, a csillagok között és ott újra találkozunk, még ha csak egy pillanatra is azokkal, akik igazán hiányoznak nekünk, akik fizikailag nem fogják meg a kezünk a fa mellett állva, de abban a pillanatban és ott láthatatlan kezükkel megsimítják arcunk. Érezzük, s abban a pillanatban a hiányuktól sajduló szívünk nem fáj.
Én is ezt teszem egy pillanatra, mint ahogy azt már néhány éve. Behunyom a szemem és egy rövid időre a magasba szállok, újra látom őt, majd visszatérek. Elmosolyodok, mert ott volt.
A mögöttem álló idő, nagyon sok mindent hozott. Küzdelmet, erőt, fájdalmat, könnyet, de mindemellett támogatást, boldogságot, szerelmet.
A konyhában vagyok és készülődök. A sütemény már a sütőben. A krémet készítem el a tetejére. A recept alapján haladok. Nem vagyok egy tökéletes háziasszony, és ez főleg a süteménysütésnél mutatkozik meg, de igyekszek. Karácsony van és sütemény kell!
Christian odasettenkedett a hátam mögé, majd karjaival hátulról átölelt.
- Milyen finomságot készítesz?
- Megpróbálkozok ezzel a süteménnyel. – s mutattam a papírra, majd a krémre a tálban.
- Megkóstolhatom? – kérdezte
- Persze. – egy kis krémet tettem az ujjam végére, majd nyújtottam felé, de nem tudta megkóstolni, mert rányomtam az orrára.
Elkezdtem nevetni.
- Hékás!
Ő is belenyúlt a krémbe és engem is össze akart maszatolni. Én megpróbáltam elhúzódni tőle, de nem sikerült, én is krémes lettem. Nagyot kacagtunk a másikon. Nyakánál átöltem majd közelebb hajoltam hozzá, míg homlokunk össze nem ért. Ő derekamnál fogva átkarolt.
- Szeretlek. – súgtam neki.
- Én is szeretlek. – súgta ő is.
Adtam egy puszit neki. Elengedtük egymást, majd folytattam tovább a krémkészítést. Ő mégis megkóstolta.
- Finom! – adott még egy puszit az arcomra majd elhagyta a konyhát.
Nem sokkal később elkészültem a süteményekkel. Levettem magamról a kötényt, majd betettem a krémes csodát a hűtőbe.
Kilépve a konyhából nem találtam sehol párom.
- Christian merre vagy?
Hirtelen kilépett a hálószobából.
- Itt vagyok!
- Mit csináltál?
- Azt nem árulhatom el! – mondta mosolyogva, majd finoman arrébb tessékelt a szobától. – Díszítsük fel a fát! – lelkesedett.
Elmosolyodtam rajta, majd nekikezdtünk. A fa már be volt állítva a helyére. Elővette párom a díszeket és odahozta a fához. Mind a ketten vettünk ki az ezüstszínű gömbökből és elkezdtük azokat egyenként feltenni a fára.
Hosszú idő után egy olyan karácsony küszöbén állok, ami nem megszokott, legalábbis számomra nem. Érzem már a levegőben is a boldogságot és ez fantasztikus.
Csörrent egyet a telefonom. Ez a hang jelezte, hogy egy üzenetet kaptam. Odasétáltam az asztalhoz, kezembe vettem a készüléket, majd megnéztem kitől kaptam.
A feladó Jess volt, az üzenet pedig az alábbi:
„Épp most küldtem egy angyalt, hogy vigyázzon rád, de az visszajött, mert az angyaloknak nem kell egymásra vigyázniuk!”
Az üzenethez volt mellékelve egy fotó is, amin hárman vannak rajta. Gregor, ő és a kislányuk. Ott vannak a karácsonyfájuk előtt.
Boldogságom tovább fokozódott.
- Christian nézd mit kaptam! – szóltam, s közbe már vittem hozzá a telefont. - Milyen boldogok együtt! – mondtam.
- Igen azok! Megérdemelték. – majd megölelt.
Egy kis ideig csak ott álltunk egymáshoz bújva és néztük a képet, amit elküldött.

- Ez kerüljön ide! – szólalt meg, mikor már csak az utolsó simítások voltak hátra.
- Várj! Odaadom!
- Tartom a kezem!
- Tessék!
Feltette az utolsó díszt is és ezzel végeztünk.
- Gyönyörű lett! – jelentettem ki.
- Igen az! – elmosolyodott miközben rám nézett.

Már végeztem az átöltözéssel. Christiannak is kikészítettem egy inget és egy másik nadrágot, hogy azt vegye fel.
- Kiraktam az ágyra az inget és a nadrágot öltözz át!
- Rendben asszonyom. – mondta majd elindult a hálószobába.
Ránéztem az órára. Megnyugodtam még időben voltam. Minden pont úgy haladt, mint ahogy azt a telefonban megbeszéltük. Halk kopogásra lettem figyelmes. Kinéztem a kukucskálón. Elmosolyodtam. A lehető leghalkabban kinyitottam az ajtót. Ott álltak Christian szülei az ajtó másik oldalán.
Ez az év nem csak nekem okozott váratlan eseményeket, hanem neki is. Volt neki is egy hullámvölgye, amikor nagyon elmérgesedett közte és a szülei között a viszony. Olyannyira elfajult, hogy bezárták előtte az otthonuk kapuját. Édesapja azt mondta neki, hogy már nem az az ember, mint akit nevelt, ő már nem a fia. Édesanyja szótlanul és sírva az édesapja mellé állt. Ekkor pedig Christian is megtört. Sokáig láttam rajta, hogy ez nagyon fáj neki, de az idő múlásával apránként megpróbálta leplezni. Tudom, hogy vágyik arra, hogy meg tudjanak egymásnak bocsátani és a büszkeségét mindenki félre tudja tenni. Én pedig ezt szeretném megadni neki. Pár héttel ezelőtt elutaztam a szüleihez. Beszélgettem velük, meséltem nekik a fiúkról. Elmondtam azokat is, amiket ő szavakkal nem mondott nekem, de én mégis láttam. Az édesapja félre tudta tenni a büszkeségét és belátta, hogy ő is hibázott.
- Jöjjenek be! – suttogtam.
- Christian? – kérdezte édesanyja
- Bent öltözik.
Elvettem tőlük a kabátjaikat, felakasztottam, majd bentebb invitáltam őket a lakásba.
- Megyek, előcsalogatom! – mondtam mosolyogva
Benyitottam a szobába. Már az ingjét gombolta össze.
- Felöltözött már ez a sármos úriember itt előttem?
Elnevette magát. Lépett közelebb, minden egyes lépéssel csökkentette a köztünk lévő távolságot.
- A világ legszebb nőjének megadom erre a választ. Elkészültem.
- Helyes. – adott egy puszit.
- Segítened kellene egy kicsit a konyhában. – próbáltam ezzel mihamarabb kicsalogatni a szobából.
- Egy pillanat és megyek!
- Kint várlak. – majd elhagytam a szobát.
A szülei ott álltak a kanapé előtt és nézték közben az általunk feldíszített fát. Mikor mozgásra lettek figyelmesek azonnal odakapták a fejüket a hang forrásához és nézték feszülten ki lép ki az ajtón. Mikor én jöttem ki egy kicsit csalódtak.
- Mindjárt jön. – suttogtam izgatottan.
Láttam rajtuk is, hogy várják ezt a pillanatot.
Nyílt az ajtó. Lélegzetvisszafojtva várták fiúk megjelenését, és én is vártam, hogy miként fog alakulni ez a pillanat.
- Már itt is vagyok! – mondta kilépve a szobából. – Miben kell… - itt megakadt a szava, meglátta a szüleit.
Édesanyjának könnybe lábadt a szeme. Christian annyira meglepődött, hogy szinte földbe gyökerezett a lába. Senki nem szólalt meg, így végül megtörtem a csendet.
- Tudom, hogy vágysz arra, hogy a szüleiddel együtt tölthesd az ünnepet! – ekkor rám nézett. Meg volt hatódva, az ő szemébe is könnyek gyűltek. – Most itt a lehetőség, menj oda és adjatok a családotoknak még egy esélyt! – az utóbbi mondatot, már csak neki súgtam.
Ő hallgatott rám és odament a szüleihez. Megölelte először az édesanyját és adott egy puszit az arcára, majd édesapját is átölelte. A szülőkben is felszakadt valami. Már nyoma sem volt a korábbi veszekedésnek. Mindannyian elkezdtek sírni. Én is megkönnyeztem. Látni a boldogságukat felemelő érzés volt. Nekitámaszkodtam a falnak és úgy figyeltem őket. Mindenki hevesen törölgette a szemét.
- Fiam! – mondta még egyszer az apukája, s még egyszer újra magához szorította.
Miután elengedték egymást odajött hozzám Christian és megölelt.
- Köszönöm az ajándékot! Többet ért bárminél! – súgta a fülembe és hallottam a hangján, hogy még mindig sír.
- Nekem te vagy a legfontosabb, és boldognak látni téged mindennél többet jelent! – súgtam neki.
Elengedett. Fejét odahajtotta az enyémhez és mélyen a szemembe nézett:
- Köszönöm! – súgta ismét, majd megcsókolt. – Szeretném én is átadni az ajándékom. – mondta miután ajkaink elváltak egymástól - Gyere, ülj le. – húzott a kanapéhoz.
Nem tudtam elképzelni milyen ajándékot akar adni. Bement a hálószobába, majd egy DVD lemezzel a kezében jött ki. Megállt előttem.
- Tudom, hogy nem egy óriási ajándék, de neked sokat jelent. – betette a DVD lejátszóba a lemezt, majd elindította.
Egy régi felvétel volt. Egy kisgyermek karácsonya. Egy kislányé, aki ott sertepertél édesanyja mellett, mindenben segíteni akar, aki igyekezetével több kárt csinál, mint hasznot, aki csak feltartja az édesanyját. Aki ott áll a fa előtt és lelkesen készül díszíteni a fát, aki odaszól a kamera mögött álló édesapjának, hogy menjen ő is segíteni. Odafut a kamerához és rángatja az édesapját, így a felvétel is remeg.  A következő képkocka már a díszített fenyőfát mutatja, ami előtt ott áll a kislány, mellette pedig édesanyja guggol. A kamera mögött álló édesapa egyre közeledik hozzájuk. Majd megszólal a kislány és az édesanya egyszerre:
- Boldog Karácsonyt!
Nevetnek és boldogok. Itt pedig a felvétel megszakad.
Magamra ismertem. Én voltam az a kislány. Elkezdtem sírni. Ez az ajándék egyszerűen szavakkal leírhatatlan volt. Azt hittem ez elveszett örökre. Volt egy tűz, amiben leégett a régi házunk. Minden elpusztult, mindent magával ragadott a tűz. Akkor úgy éreztem a korábbi életem porrá lett, féltem, hogy ha már nem látom a régi felvételeket, amiket apu vagy anyu csinált, akkor el fogom felejteni. Féltem, hogy nem csak kézzel fogható mivoltukban, hanem az emlékeimben is eltűnnek, és csak azt veszem majd észre, hogy már nem látom az akkori arcukat. Kezembe temettem az arcom és zokogtam. Most, hogy újra láttam az arcát, minden olyan valóságos volt, mintha újra az a kislány lettem volna.
Odatérdepelt elém és fejem felemelte.
- Nem akartam, hogy szomorú légy!
- Nem azért sírok, mert szomorú vagyok, ezek az öröm könnyei. Újra láttam ezt a felvételt… - s közben simítottam meg az arcát - …visszaadtál egy kis részt abból, amit azt hittem a tűz elpusztított, és amit féltem, hogy az emlékeimben is eltűnik majd örökre. Köszönöm. - s adtam neki én is egy csókot - Hogy sikerült megmentened ezt a felvételt? – kérdeztem tőle
- Az maradjon titok. – mosolyodott el.
Megtörölgettem én is a szemem. Csöngettek.
- Nyitom! – mondtam majd felpattantam a kanapéról.
Kinyitva az ajtót apám pillantottam meg magammal szembe.
- Szia! – köszöntem neki
- Boldog Karácsonyt! – köszöntött így
- Boldog Karácsonyt! Gyere be! – bejött én pedig megöleltem őt.
Hosszú időbe telt, de rájöttünk valamire. Félre kell tegyük a múltat. Nem kérhetem, hogy válasszon köztünk, és ő sem áll úgy a dolgokhoz, mintha mindig is velem lett volna. Összeszedtük a régi sérelmeket, betettük egy dobozba, és ezt a dobozt a szekrény mélyére eldugtuk. Elvettem a kabátját.
- A többiek a nappaliban vannak! – mondtam neki ő pedig elindult hozzájuk.
Mindenki üdvözölte az újonnan érkezőt. Én is csatlakoztam hozzájuk. Odaálltam Christian mellé és oldalról átkarolt. Beszélgettünk, nevettünk, boldogok voltunk.
Később közösen étkeztünk meg, majd előkerült a krémes csodám is. Mindenkinek ízlett.  Együtt volt a család, mindenki ünnepelt. Félre lett téve minden régi sérelem, ami elpusztult az újra épült. Mindannyian tudtunk nevetni.
Ez az ünnep csodákra képes. Reményt csillant előttünk és kapaszkodót nyújt. Tart egy kezet, ami felemel minket. Meg kell fogjuk, a kézbe kell kapaszkodjunk! Ha a magasból újra visszaérünk, érezve az érintést és mosolyt csalva az arcunkra, osszuk meg mindazt azokkal, akik számítanak nekünk. Adjunk nekik is reményt, mutassuk meg nekik is az utat a magasba, hogy ők is úgy érkezzenek vissza mint mi, ne érezzék, hogy szárnyaszegetten hulltak a földre…

2012. december 23., vasárnap

49. fejezet


Sziasztok!

A mai napi ajándékom hozom most nektek.
Először egy kis technikai információval kezdem: Minden ajándékom során közzéteszem a korábbi ajándékokat is, hogy aki még nem nézte meg tudjon róla :)

1. ajándék: Beautiful (egy kattintással elérhető )


Ami pedig a mai ajándékot illeti:
A facebook oldalon kitettem egy idézetet. Némi módosítás következett be a fejezet megírása során így azzal az idézettel a következő fejezetben találkozhattok majd!
Sokszor halljuk azt, hogy második esély. Esély valamire, egy újabb lehetőség. A fejezet most ezt a címet kapta. Úgy gondolom az első néhány sor elmond mindent.
Ez egy átkötő nyugodtabb rész lett.

Nem rabolom tovább az időtöket, jó szórakozást!
Puszi



49. fejezet

Második esély

Második esély. Ki dönti el kinek adható meg? Csak egy apró reménysugár, mégis hitet és erőt adhat valakinek. Megérdemli? Lehet mérlegelni. Kaphat még egy lehetőséget, kaphat egy szeletet egy régi álomból? Vagy ez csak egy újabb olyan lehetőség, ami nem azt hozza, amire vágyik? Visszakaphat valamit az áhított boldogságból és felszabadultságból?

Gyermekként hiszünk a mesékben. Úgy gondoljuk a valóság is olyan, mint amit egy-egy színes és képekkel teli könyvben olvasunk. Hisszük minden megoldható, nincs szenvedés, csak nevetés és boldogság van. Elképzelünk egy világot, és ahogy egyre idősebbek leszünk, úgy csalódunk. Apránként rájövünk a világ nem is olyan, mint amilyennek elképzeltük, rájövünk minden más.
Mindenkinek van egy társa a nagyvilágban. Megeshet, hogy már ismerjük, megeshet, hogy csak később fogjuk megismerni. Lehet, hogy ott lakik a szomszédban, lehet egy utcával arrébb, lehet egy másik városban, lehet egy óceán választ el minket egymástól. Ha az igaz szerelem valakire rátalál az képes túllépni minden nehézségen. Igaz szerelem valóban létezik vagy csak a mesékben van? Mégis igaz valami a mesékből, vagy minden csak egy kitalált világ része?

A kórház várótermében ücsörögni nem éppen a legkellemesebb dolog. Nem tudod, mi történik az ajtón túl, csak ülsz ott a kemény széken és vársz. Minden egyes perc csigalassúsággal telik, minden egyes pillanatot idegesség és feszültség jellemez.
Igyekeztem pótcselekvéssel levezetni a bennem felgyülemlett feszültséget. A lábam rángattam idegesen, vagy pedig szinte percenként változtattam az ülőpozícióm. És hogy miért nem voltam odabent? Sajnos nem lehettem, pedig ott akartam lenni. Minden egyes ilyen alkalomkor ott voltam eddig és támasz voltam, de most nem tudtam. Minden egyes alkalommal éreztem ugyanezt, amit most, csak annyi volt a különbség, hogy tudtam is mi zajlik odabent, most viszont nem. Ott voltam és bátorításképp szorítottam a kezét.
Lehet furcsán fog hangzani, de ezen a napon éreztem, hogy valami másképp fog alakulni.
Mindig van lehetőségünk választani. Két út volt előttem és én most ezt választottam. Hova vezet? Nem tudhatom, csak remélhetem, hogy a boldogság felé.
Gondolkoztam. Mérlegeltem. Eldöntöttem mit akarok tenni, nyomot akarok hagyni magam után, még mielőtt elmegyek. Egy ember vagyok a sok közül, olyan mintha csak egy csepp lennék a tengerben. Eltörpülök a mindenség mellett, én is csak egy aprócska rész vagyok, egy alkotó elem. Észrevenné valaki, ha ez az alkotóelem hiányozna? Történne bármi is, ha ez az aprócska rész nem lenne?
 Vannak rövid távú és hosszabb távú terveim. Fel akarom építeni az életem, összeszedni a kirakós minden darabját, és ha felteszem magamnak a kérdést, hogy „Sikerült?” azt tudjam rá mondani, hogy: Igen. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű, de mindenért meg kell küzdeni. Az élet örök küzdelem, ahol nincs lehetőség szünetet kérni, hogy pihenhessek egy kicsit, mindig résen kell lenni és harcolni. Nem tehetem meg, hogy feltartom a kezem, miközben fújtatok, hogy csak egy percet várjunk, itt nincs egy perc.
Az ajtó nyílását vártam. Minden neszt minden másik ajtó nyitódását annak a bizonyos ajtó nyitásának képzeltem. Mindig odakaptam a tekintetem, de mindhiába. Azon az ajtón keresztül semmi mozgás nem volt, nem hagyta el a szobát senki.
Ismételten eltelt egy fél óra. Továbbra is csak ücsörögtem és vártam. Eszembe jutott Christian. Sikerült egy időre kiverni a fejemből, de csak egy időre. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ő ilyen. Nem engem szeret, csak a nevemet szereti.
Elmélkedésem ajtónyitás zavarta meg. Barátnőm és az orvos lépett ki rajta. Ahogy ránéztem Jess arcára nem tudtam mit leolvasni róla. Sem örömöt, sem szomorúságot.
Felálltam a székből és odasiettem. Mire odaértem már csak a beszélgetés végét hallottam.
- Köszönök mindent doktor úr!
- Kérem.
- Viszont látásra!
- Viszlát doktor úr! – köszöntem el én is.
- Viszont látásra! – búcsúzott az orvos is, majd visszament és becsukta maga mögött az ajtót.
- Mit mondott? – rohamoztam azonnal kérdésemmel.
- Menjünk. – akarta lezárni ezzel a témát.
- Mi az, hogy menjünk? Mit mondott? – kérdeztem értetlenül.
- Elmesélem a kocsiban. – próbálta ismételten a témát lezárni.
A reakciójából csak arra tudtam gondolni, hogy valami rossz történt. Az orvos valószínűleg olyat mondott neki, ami… Az is átfutott a fejemen, hogy lehet, a babát nem tudja kihordani.
Nem volt esélyem feltenni még egy kérdést vagy bármit is mondani, hisz ő már elindult a kijárat felé. Szapora léptekkel haladtam, hogy utolérjem. Végül sikerült.
- Állj meg! – állítottam meg. – Jess mi történt odabenn?
- Semmi. – válaszolt szűkszavúan.
- Jess szerinted nem látom, hogy van valami?
- Nyisd ki kérlek az ajtót. – így reagált.
Nem tudtam mit mondani, rájöttem fölösleges. Nem akarja elmondani. Úgy gondolom, kell egy kis idő, hogy tudjon róla beszélni. Megnyomtam a gombot és kinyitottam az autót. Ő azonnal beszállt a kocsiba én pedig követtem őt ebben. A kulcsot bedugtam és már a kuplungot is kinyomtam, mikor elkezdett sírni. Hirtelen előtörtek belőle az érzelmek, nem tudta már tovább raktározni magában. Fejét lehajtotta és kezével a homlokát fogta. Vállára tettem oldalról a kezem. Ekkor rám nézett.
- Mi történt?
Nem mondott semmit továbbra sem, csak zokogott.
- Ha nem mondasz semmit, csak arra tudok gondolni, hogy nem tarthatod meg a babát. Ez történt?
Bár még továbbra sem szólalt meg, de a fejével jelzett. Rázta a fejét, hogy nem ez történt.
- Akkor mi?
Pár perc alatt összeszedte magát. Addig nem hagytuk el a parkolót.
- Megtarthatom a babát. – mondta szipogva. – Csak nem tudom, hogy fogom végig csinálni.
- A betegség miatt félsz?
- Is.
- Még mitől?
- Egyedül nem leszek elég a gyereknek. De én nem akarom elveszíteni. – nézett kétségbeesetten rám és közben a hasára tette a kezét. – Tudom, hogy nem az a személy az apja, akit szeretek, de ő nem tehet erről. Anya szeretnék lenni, de apára is szüksége van.
- Mondd el Sebastiannak!
- Nem hinném, hogy…
- Akkor mi legyen? Gregor?
- Ő nem bocsátja ezt meg nekem. Claire mit tegyek?
- Pont olyan embertől kérsz tanácsot, aki maga sem tudja az életét rendezni.
- Te mindig tudod mi a helyes döntés.
- Nem tudom, hidd el. Szerintem mondd el Sebastiannak. Ő is megérdemli, hogy tudja, még ha olyan is amilyen, a gyereked és Hanna is.
- És akkor mi lesz, ha nem kell neki? Egyedül maradok majd.
- Nem fogsz egyedül maradni! Én mindig itt leszek, segítek neked!
- Köszönöm.
Megnyugodtam, hogy a babát megtarthatja, de a betegsége továbbra is aggasztott.
- Jess, az orvos mit mondott? A kezelések, gyógyszerek mi a helyzet ezekkel?
- El kell majd menjek a kezelőorvosomhoz és vele kell majd egyeztessek, nem lesz semmi baja a picinek.
- És neked?
- Nekem sem. – mondta határozottan.
- Helyes. – rámosolyodtam bátorításképp, majd beindítottam az autót és elindultunk haza. Az út nem volt rövid, hisz baleset történt és kerülővel kellett menjünk.
- Mit mondott a mostani rosszullétedre?
- Pihennem kell, és amint tudok, mihamarabb el kell menjek az orvoshoz.
- Akkor most hazamegyünk, és holnap elrepülök veled haza, elviszlek az orvoshoz és majd haza jövök.
- Nincs szükség arra, hogy miattam fölöslegesen utazz.
- Nem hagyom, hogy egyedül menj, nem vagy 100%-os és ezt te is jól tudod. Nem nyugodna a lelkem, ha csak egyedül hazaengednélek.
- Nem akarlak terhelni a gondjaimmal.
- Nem is akarok erről többet hallani, szépen hazakísérlek és kész!
Megérkeztünk.
- Végre! – fejtettem ki véleményem.
Kiszálltunk az autóból, majd megmásztuk a lépcsősort és mikor beléptünk az ajtón ki tudtuk nyilvánítani, hogy hazaértünk.
Fáradtan dőltem le a kanapén. Háttal nekidőltem és elkezdtem a plafont bámulni. Barátnőm is leült mellém.
- Csak mi vagyunk, akiket ennyire ver a sors? – kérdeztem tőle.
- Nem tudom, de az biztos, hogy nem kímél minket.
- Lehet, hogy amikor kislány voltam túl sokat képzeltem a világról? Vagy anyu túl sok mesét olvasott nekem?
Ezen nevetett egyet.
- Most min nevetsz? – kérdeztem én is mosolyogva.
- Azon, ahogy ezt mondtad, hogy anyukád túl sok mesét olvasott neked.
Egyre hangosabban nevetett és én is elkezdtem nevetni.
Egy kis ideig még ott tespedtem a kanapén, majd hatalmas erőfeszítés árán összeszedtem magam. Megnéztem a hűtőszekrényt, ami kongott az ürességtől.
- Nemsokára elmegyek vacsoránakvalót venni! – ordítottam a konyhából. – Mit főzzek?
- Dönts te! – hallottam a nappaliból a választ.
Bezártam a hűtő ajtaját, majd visszamentem a nappaliba.
- Ezzel sokat segítettél!
Megcsörrent a telefonom. A kijelzőn egyik régi ismerősöm Elisa nevét láttam. Meglepetten néztem Jess-re.
- Mi az, ki keres? – kérdezte érdeklődve
- Elisa.
- Elisa Peterson?
- Igen.
-  De vajon miért keres?
- Ez egy jó kérdés. Mindjárt megtudom! – majd felvettem a hívást.
- Szia Elisa! – köszöntem a telefonba.
- Szia Claire! Zavarlak?
- Nem, nem zavarsz.
- Ez nagyszerű! Azért telefonálok, mert sikerült megnyitnunk a férjemmel a tánciskolánkat és tanárt keresünk. Azért kereslek, hogy érdekelne-e a téged. Vagy dolgozol most igaz? Tényleg. Akkor…
- Várj Elisa! Már nem dolgozok ott.
- Igen? És érdekelne a dolog?
- Persze!
- Nagyszerű! Mikor tudnánk találkozni? Meg kellene beszélni a részleteket és minden formalitást. Tudod még most fog beindulni, most írtuk ki a jelentkezést a gyerekek számára így még nem tudunk biztosat mondani arról, hány csoport alakul ki.
- Nektek mikor lenne jó, hogy találkozzunk?
- Igazából holnap és holnap után sajnos nem leszünk itthon, viszont utána ráérünk. Neked jó lenne, mondjuk csütörtök délután?
- Tökéletes.
- Pontos időt nem akarok neked most ígérni, de még hívlak ez ügyben.
- Köszönöm, hogy rám gondoltatok!
- Akkor hívlak majd!
- Rendben várom a hívásod! Szia!
- Szia!
Mikor kinyomtam, felszakadt belőlem valami. Kaptam egy lehetőséget, egy szeletet a régi életemből, amire annyira vágytam. Újra az lehetek, mint aki voltam. Ez lenne a második esély? Hatalmas mosoly ült az arcomon.
- Mit mondott? – kíváncsiskodott Jess a kanapéról.
- Felajánlott egy állást.
- De milyen állást? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled!
- Megalapították a férjével a tánciskolát, amit nagyon szerettek volna, és felkértek, hogy tanítsak majd ott.
- Ez nagyon jó! – lelkesedett Jess is
- Nagyon örülök neki. Annyira vágytam már arra, hogy visszakapjak valamit a régi életemből és ugyebár a színházból már kiöregedtem, de most van egy újabb lehetőségem.
- Nagyon örülök neki!
- Én is, én is!
Egy rövid idő múlva már Jess-t nyaggattam, hogy készülődjön és kísérjen el bevásárolni. Egy kis séta jót tenne neki és nekem is lenne legalább társaságom.
- Gyere már! – könyörögtem neki
- Ó Claire! – nyöszörgött ő is
- Ne csináld velem! – elővettem a cipőjét és odavittem hozzá – Tessék felhúzni és eljönni velem! – néztem rá szigorúan.
- Na jó, megadom magam!
- Szuper!
Felhúzta a cipőjét, elővettem mindent amire szükségünk lesz, majd elindultunk otthonról. A legközelebbi boltot tűztük ki úti célul. Csak pár utcára volt a lakásomtól. Nem egy hatalmas bolt volt, de mindent lehetett kapni, amire szükségünk volt. Gyorsan beledobáltuk a kosárba a vásárolni valót, majd egy rövid, a sorban töltött várakozás és fizetés után hazafelé sétáltunk. Közben meg-megálltunk, amikor a kirakatokban valami olyat láttunk, ami megfogta a szemünk. Egy kis időre mind a ketten félre tettük a rossz dolgokat és megpróbáltuk az életet egy kicsit megélni, mint ahogy régen is tettük.
- Ugye, hogy ki lehetett bírni? – kérdeztem Jess-t miközben már a konyhában pakolgattam.
- Igen, teljes mértékben!
- Nekikezdek akkor a vacsorának!
- Segítsek?
- Nem kell, pihenj csak!
- Akkor bemegyek, ledőlök egy kicsit a szobába.
- Menj csak.
Ő bevonult a szobába én pedig nekikezdtem a főzésnek. Mindent a tervezett menetrend szerint készítettem, mikor megzavartak. Csöngettek. Nem tudtam ki lehet. Gyorsan megmostam a kezem, majd megtöröltem egy konyhakendőbe.
Kinéztem a kukucskálón és nem hittem a szememnek. Második esély. Nem csak nekem jár.
Kinyitottam az ajtót. A túloldalon Gregor állt, Jess szerelme.
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia! Jess itt van nálad?
- Mit szeretnél tőle? Ha csak jobban össze akarod roppantani, akkor jobb, ha máris visszafordulsz és elindulsz arra amerre jöttél!
- Beszélni akarok vele! Nem akarom bántani, meg kell beszéljünk mindent! – láttam rajta valamit és hittem is neki.
- Gyere be! – hívtam be. – Bent van a szobában, gyere velem.
Odamentünk a vendégszoba ajtajához, majd kopogtam.
- Még nem alszok! – szólt az ajtó túloldaláról.
- Jess valaki jött hozzád! – mondtam s közben nyitottam az ajtót
Mikor meglátta ki áll ott mellettem meglepődött.
- Jess! Beszélni szeretnék veled! – mondta azonnal Gregor.
- Gyere be. – hívta be
- Én kimegyek, folytatom a vacsora elkészítését. – mondtam majd csuktam be magam mögött az ajtót.
Visszamentem a konyhába és folytattam a főzést. Csak remélni tudtam, hogy Gregor valóban helyre akarja hozni a dolgokat és nem akar nagyobb pusztítást csinálni. Amikor megláttam őt az ajtóban újra elkezdtem hinni a mesékben. Talán mégiscsak igaz az, hogy nincs akadály az igaz szerelem előtt? Talán mégis van valami igazság abban a világban, amit elképzeltünk? És az én mesém?
Már az utolsó simításokat végeztem, amikor hallottam az ajtó nyitódását. Mind a ketten bejöttek a konyhába. Jess szemén látszott, hogy sírt.
- Jess rendben vagy? Remélem, hogy…
- Igen minden rendben. – mondta, majd megölelték egymást. – Sikerült mindent megbeszéljünk. – s miközben mondta mosolygott.
- Ennek örülök. – léptem közelebb – Ne haragudj, hogy letámadtalak. – mondtam Gregornak.
- Semmi baj.
Később elmesélték, hogy együtt fognak visszautazni, de mivel késő van már felajánlottam nekik, hogy aludjon itt Gregor is és majd másnap délelőtt kiviszem őket a reptérre és haza tudnak menni. A vacsora kellemesen telt, beszélgettünk.
Később elmosogattam, majd mindannyian bevonultunk a szobánkba. Miután már nyugovóra tértek, elmentem lezuhanyozni. Jó volt őket látni és örültem a boldogságuknak, de valahol az én szívem mégis elfacsarodott egy kicsit. A zuhany alatt utat engedtem az érzelmeimnek. Sírtam. Eddig csak hátrébb-hátrébb soroltam és elnyomtam a saját problémám. Míg másokkal foglalkoztam addig nekem is jobb volt. Hiába kaptam egy új lehetőséget, nem biztos, hogy tudni fogok vele élni. Akarok, mindennél jobban akarok, de félek, hogy az akaratom kevés lesz, félek, hogy beárnyékolja majd az életem a betegségem. A vízcseppek szüntelenül hulltak rám, én pedig sírva csúsztam le folyamatosan a háttal a csempének dőlve.
A sötét szobában feküdtem és bámultan a semmibe. Nem tudtam aludni. Sok minden járt a fejemben, de legfőképpen egy valaki.

Jess szemszöge:

Saját magamra is nehezen ismerek. Hogy tudtam neki mosolyogva azt mondani, hogy nincs semmi baj? Hazudtam neki, pedig ő mellettem áll. De éppen ezért.  Nem akarom őt terhelni, nem akarom, hogy miattam is féljen. Semmi sincs rendben. Választás elé kerültem, vagy a baba vagy én. Én pedig döntöttem!

Claire szemszöge:

Kialvatlanul ébredtem. Az éjszaka folyamán nem sokat aludtam, és amikor aludtam az sem volt igazi pihenés. Szinte óránként néztem meg, hogy mennyi az idő.
A többiek még aludtak, legalábbis ezt a következtetést szűrtem le, hisz semmi mozgás nem volt még a lakásban. Felöltöztem, elkészültem, rendbe szedtem magam, majd elmentem reggelit venni. Van a közelben egy nagyszerű pékség, ahol finom reggelit tudok venni. Sokszor járok ide, az eladók már ismernek.
Miközben sétáltam nem sok emberrel találkoztam. Akikkel pedig összefutottam ők többnyire munkába siettek.
Már a bejárat előtt éreztem a finom illatot a boltból. Mikor kinyitottam az ajtót a csengő megszólalt. Szippantottam egy hatalmasat az illatból, majd elindultam nézelődni. Az ízletesnek tűnő kínálatból nagyon nehezen tudtam választani. Legszívesebben mindenből vittem volna magammal. Pár perces gondolkodás után végül eldöntöttem mit akarok. Kiszolgáltak, majd kifizettem amit vettem. Megfordultam, hogy elindulok, és szembe találtam magam Christiannal…


Ma reggel elveszítettem a munkám. A főnököm megelégelte a sorozatos szívességkérést, és behívatott. Kulturáltan közölte, hogy meg kell tőlem válnia, amit én megértettem, de mégis rosszkor jött ez. Ezért ülök most kint. De vajon meddig fogok még itt ülni? Mikor lesz már eredmény?
Elég volt ezt a kérdést feltennem magamnak, nyílt az ajtó. A szívem a torkomban dobogott. Azonnal felpattantam és léptem hozzájuk.
- Rendben, akkor minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük.
- Viszont látásra!
- Viszlát Doktor Úr!
- Mi történt? Mit mondott? – kérdeztem azonnal.
Az ajtó becsukódott és ekkor megkaptam a választ.
- Kérlek, nyugodj meg!
- De miért?
Megteltek szemei könnyel, majd nekikezdett a mondandójának.
- Drága kislányom, most tudtam meg, hogy újra kiújult… - ekkor elcsuklott a hangja
Előtört belőlem a sírás.
- Nem ez nem lehet! Ezt már legyőztük! – mondogattam.
Ő két kezével közrefogta az arcom.
- Nézz a szemembe Claire! Jól figyelj rám! Kiújult, de nem adjuk fel, már egyszer sikerült, sikerülni fog még egyszer!
Sikerült? Sajnos nem…
Ha most újra felteszem a kérdést: Sikerülni fog-e? milyen válasz születik majd rá?

2012. december 22., szombat

Beautiful


Sziasztok!

A visszaszámláló lepörgött!

Ezennel kezdetét veszi az ajándékozásom! Az elkövetkező napokban esténként kaptok majd tőlem valamilyen kis ajándékot.
Remélem tetszeni fog nektek!

Nem is szaporítom tovább a szót.
Az alábbi címre kattintva eléritek az első meglepetésem:



Jó szórakozást hozzá!

2012. december 14., péntek

48. fejezet


48. fejezet

Ne engedj el…


Van, amikor pillanatok döntenek el fontos dolgokat. Van, amikor rögtön kell döntenünk, cselekednünk valamit. Nem tudjuk mi lesz egyik illetve másik esetben. Szárnyalunk vagy a mélybe zuhanunk? Keserűséget vagy a boldogságot választjuk? Helyes-e amit teszünk vagy éppen a legrosszabb döntést hozzuk meg?

Amikor a kezünkbe veszünk egy tollat és a papírhoz nyomva betűket formálunk, alkotunk valamit. Lehet az egy szó, lehet az egy mondat, lehet az valakinek a története. Akkor a kezünkben van az általunk papíron megszemélyesített illető sorsa, mi döntjük el miként cselekedjen, mi történjen vele, de mi a helyzet velünk? A mi életünket és sorsunkat is megírja valaki? Milyen sorsot szán nekünk? Milyen akadályok elé állít minket, kik okoznak nekünk még csalódást? Milyen befejezést szán a mi történetünknek?

Váratlanul érte a felmondásom, meglepődött. Láttam mindezt kiülni az arcára.
- Ezt nem fogadhatom el! – reagált így a kezében lévő borítékra, majd anélkül, hogy felbontotta volna nyújtotta felém.
Én eltoltam magamtól a kezét.
- Ki szeretnék lépni, ha ezt nem most, akkor mihelyst lehet megteszem! – próbáltam határozott lenni.
Erre nem mondott semmit, csak fogta és eltépte az egészet.
- Claire…
- Elég volt! – néztem rá, de alig bírtam türtőztetni magam, hogy ne sírjak – Elmondtad mit gondolsz és elég volt! Sajnálod, hogy belém szerettél… Most adok esélyt arra, hogy nélkülem folytathasd az életed!- egy egyszerű mozdulattal felkaptam Jess bőröndjét és megkerültem őt. Ő viszont nem hagyott elmenni. Magához húzott. Kezemből kiesett a bőrönd fogója, ő pedig tartott. Ha azt mondom, hogy szorított az erős kifejezés, de jelezte, hogy szeretné, ha az ő akarata dominálna most. Arcát egyre közelebb tolta az enyémhez. Szinte érintették egymást bőreink. Azt vártam, hogy mondjon valamit, de nem. Kezem szorításából lassan engedett, míg végül elengedte azt.
- Claire. – súgta ismételten a nevem
Nyeltem egy nagyot. A torkomban éreztem egy hatalmas gombócot, és érzéseim egyre jobban győzedelmeskedni akartak felettem.
- Nem kell folytatni… - mondtam egyre halkuló hangon, s közben szemem is lehunytam.
- Ne menj el!
- Elmegyek. – szólaltam meg ismételten. – Nem tudom elfelejteni amit mondtál… - akartam még beszélni, de már nem tudtam. Az érzéseim győztek.
Elhúzódtam tőle, kezembe vettem ismételten a bőrönd húzóját és újra nekiindultam.
Egy egyszerű dolognak tűnik az egész mégis hihetetlenül nehéz volt nekem. Akárhogy is nem tudom elfelejteni és nem tudom megbocsátani, amit mondott. Büszkeség. Nevezhető ennek is, de akkor belém gázolt. Elégszer tapostak már belém és most itt az ideje, hogy elég legyen mindennek. Vannak olyan pillanatok, amikor szárnyalok, de sokszor érzem azt, hogy egy óriási gödör mélyén vagyok. Többnyire pedig az utolsó variáció érvényes. Újra a magasban akarok lenni, újra úgy akarok élni, mint azelőtt. Talán ez az idő, amit itt töltöttem egy külön állomás volt számomra, ahonnan most tovább utazok, és nem térek már vissza.  Elköszönök mindenkitől és mindentől, elfelejtek mindent és mindenkit és egy új életet kezdek.
A csendes folyosón hallatszottak lépteink, hallatszott a bőrönd kerekének kisebb robaja. A lifthez mentünk és megvártuk, míg értünk jön. Hamar megérkezett és mi beszálltunk. A recepciónál Jess elintézett mindent.
Elindultunk a szobámhoz, hogy én is össze tudjak pakolni.
- Gyere, ülj le egy kicsit, még összepakolok és hívok egy taxit. – mondtam barátnőmnek. - Rendben vagy amúgy Jess? – érdeklődtem felőle, hisz féltem őt és megijesztett, mikor rosszul lett.
- Persze. Bár csak egy kicsit játszottam rá a dologra, de jól vagyok. – nyugtatott meg
- Ki fogod bírni az utat?
- Persze.
Ő leült a fotelbe én pedig nekikezdtem összeszedni minden holmim. A ruháimat igazából nem is nagyon pakoltam ki a bőröndből. Csak egy-két apróságot kellett összeszedjek, majd egy egyszerű mozdulattal összehúztam a bőrönd cipzárját. Odavittem a másik bőröndhöz az ajtó mellé és felállítottam. Elővettem a telefonom. A kijelzőre nézve észrevettem, hogy van nem fogadott hívásom. Megnyomtam a gombot és megnéztem ki keresett. Ez az illető Christian volt.
Megnyomtam a kilépés gombot, majd tárcsáztam és hívtam egy taxit. Azt mondták egy fél óra múlva érkezik, így addig azt a kis időt a szobámban töltöttük még. Ez alatt a rövid idő alatt volt lehetőségem gondolkozni. Odaálltam az ablakhoz és meredtem néztem ki az üvegen keresztül. Néztem, de mégsem láttam, nem ott jártam fejben. Az érzések kavarogtam bennem, de legfőképp csalódást éreztem. Ismételten felszínre akartak törni, de én ezt nem akartam, csak el akartam fojtani azokat. Azonban ez nem úgy sikerült, mint ahogy azt fejben elterveztem. Könnyeim csordogáltak arcomon, amiket én egy egyszerű kézmozdulattal félre söpörtem. Jess meghallotta, hogy sírok. Odalépett mellém és bátorításképpen megsimította a karom.
- Nem lenne jobb, ha beszélnél róla?
- Nem tudom.
- Mi történt Claire? – kérdezte
Könnybe lábadt szemmel válaszoltam neki.
- Felmondtam.
- Mit csináltál? – kérdezte meglepődve.
- Felmondtam. – megtöröltem közben a szemeim.
- De…
- Elmondtam neki amit érzek. Egyszerűen nem tudom lenyelni amit mondott.
- Nem úgy gondolta… - kezdte menteni – De mi történt a szobában?
- Azt mondta nem fogadja el a felmondásom, és egyszerűen csak széttépte. Aztán azt mondta, hogy bocsássak meg neki. Ott akartam hagyni, de ő a karomnál fogva megragadott, odahúzott magához és súgta, hogy ne menjek el. Én pedig csak azt mondtam neki, hogy nem tudom elfelejteni amit mondott és otthagytam.
- Nem akartam beleavatkozni az életedbe és sajnálom, hogy odahívtam, de… - szabadkozott, de én félbeszakítottam.
- Nem baj, így legalább le tudtunk mindent zárni.
- Ezzel most mire akarsz célozni?
- Arra, hogy kiléptem és ezzel vége. Sajnos megszegtem az anyunak szánt ígéretem, de nem bírom betartani. Nem tudom csinálni ezt a se veled, se nélküled dolgot. Ez lassan belülről felőröl. Amúgy is van… mindegy.
- De nem mindegy! Látom rajtad, hogy sok összegyűlt.
- Jobb lesz. Csak felejtek és kész.
- Biztos vagy te ebben, hogy jó-e a döntésed? Szerinted menni fog ez a felejtéses dolog?
- Igen. – mondtam bizonytalanul
Beszélgetésünket telefonon ismételt rezgése zavarta meg, amit odatettem az asztalra. Jess odalépett az asztalhoz, felvette onnan a készüléket, majd odaadta a kezembe.
- Eleget hallgattam már, hogy csörög, vedd fel!
Elvettem tőle a készüléket. Egy pillantást vetettem a kijelzőre, majd megnyomtam a gombot. A zöld helyet, viszont a pirosat.
Nem sokkal ezután összeszedelőzködtünk, majd elhagytuk a szobám és kijelentkeztem a szállodából. Ott álltunk kint és vártuk a taxink. Olyan volt az egész, mintha csak egy filmben lettünk volna, ahol egyszer csak történik valami és minden más lesz. Azonban az a különbség a vászonra vetített élet és a valóság között, hogy mindaz csak kitaláció. Az életben semmi sem olyan egyszerű, nem léteznek csodák, nem megy minden olyan könnyen.
A rendelt taxink megérkezett. Leparkolt a hotel előtt. Kiszállt a sofőr. Nagyon segítőkész és kedves férfi volt, elvette tőlem a bőröndöket és betette a csomagtartóba. Megköszöntem a segítséget és ezt a kedves gesztusát egy mosollyal is jutalmaztam.
Az ajtót készültem kinyitni. Nehezebbnek bizonyult, mint amennyire annak kellett volna lennie.
- Szállj be! – szóltam Jess-nek. Ő beszállt, majd bentebb csúszott.
- Gyere, be tudsz te is ülni. – mondta nekem.
Készültem beszállni a taxiba, de nem sikerült. Megakadályoztak ugyanis ebben. Egy kéz ragadott meg hátulról.
- Nem hagyhatlak elmenni! – hallottam mögülem a hangot.
Megfordultam. Christian állt ott és fújtatott nagyokat.
- Christian… - nem hagyta, hogy folytassam.
- Csak egy percet adj! – könyörgött.
Közben hallottam Jess-t is megszólalni az autóból.
- Beszélj vele!
Arrébb léptünk pár lépést.
- Claire kérlek szépen…
- Már elmondtam mit érzek.
- Sajnálom.
- „Sajnálod, hogy belém szerettél…” - nem tudom elfelejteni.
- Én nem tudom…
- Zárjuk le!
- Kérlek, ne engedj el!
- El kell egymást engedjük!
- Én nem tudlak! Én szeretlek téged és nem akarlak elveszíteni.
- Meg akarom neked köszönni, hogy boldog voltam veled. Régen éreztem már ehhez hasonló boldogságot. – lehajtottam a fejem. –Sajnos sokáig rossz úton jártam, de miattad léptem erre az útra aminek most itt a vége. - újra felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Már mondtam neked mi az oka. Nem akarok itt veszekedni vagy ordibálni, jelentet rendezni. Annak semmi értelme. Nem tudom kiverni a fejemből, amit és legfőképpen, ahogy mondtad. A szemed akkor mindent elárult, láttam rajtad, hogy komolyan is gondoltad amit mondtál. Leforrázott. Nem hittem annak, amit akkor látok.
- Claire én a bocsánatodért esedezek. Mindennél jobban szeretlek és az, hogy most el akarsz menni ráébresztett mindenre. Ideadtad azt a borítékot és elmondtad, hogy ki akarsz lépni. És az életemből is. Ezt nem hagyhatom, nem hagyhatom, hogy elsétálj. Nekem szükségem van rád. Nekem te vagy a jövőm. Ezt már akkor is éreztem, mikor a túra után a csillagokat néztük és megcsókoltál. Akkor pedig, mikor ezt mondtam neked, nem úgy viselkedtem, mint ahogy kellett volna.
- Nem tudok máshogy érezni. Nem tudom kiverni a fejemből, nem megy. Váljunk el csendben egymástól.
- Menj csak el így könnyebb lesz! – vágta a fejemhez.
Meglepetten néztem rá. Hirtelen egy másik véglet állt előttem.
- Jössz ezzel a csendben váljunk el dologgal. Biztos, hogy szerettél? Ha szerettél és szeretsz, ennyi miatt nem hajíthatsz el magadtól! Csak jöttél beléd szerettem és most itt hagysz had fájjon!
- Kár, hogy nem látod magad!
Ideges lett.
- Ez nem így működik. Most mi lesz, ha megtudja…
- Ha megtudja mi? A média vagy az apám? – vontam kérdőre. Téged csak az érdekel? Csak a hírnév és apám támogatása? Ez most komoly?
- Claire, én nem így gondoltam. – kezdett mentegetőzni
- Tudod az futott át az agyamon, hogy te vajon ugyanaz az ember vagy akibe beleszerettem, vagy csak egy színész? Hát persze, mi más is lenne! Jöttem és amint megtudtad a nevem fordult a sorsod. Odakerültem a csapathoz és érdekes módon apámmal is jobb lett a viszonyod, sőt mit mondjak egyre jobb a csapat helyzete! Micsoda véletlenek ugye? Szánalmas vagy… Nem vagy különb ember Sebastiannal. Még róla gondoltam azt, hogy egy sajnálatra sem méltó ember és most te is.
Ekkor olyan szinten csalódtam emberben, mint még soha. Kereshetem a megfelelő szavakat, de nem találom. Elhúzott előttem egy mézesmadzagot, mutatott nekem egy jövőt, elhitetett velem egy boldog életet. De csak egy színjáték volt. A helyzetnek köszönhetően megmutatkozott a valódi énje.
Csak ott akartam őt hagyni, nem akartam már neki semmit sem mondani, de úgy érzem nem is tudtam volna.
Léptem egyet hátra, de ő gyorsan utánam lépett, két kezével közrefogta az arcom és megcsókolt. Viszonoztam a csókot. Egy hosszabb pillanatnyi varázs volt, de tudom ez csak az én részemről.
Ajkaink elváltak egymástól és lassan ő is távolodott tőlem.
- Ez is bizonyítja, hogy nem úgy van, ahogy te gondolod!
Szemeim megteltek könnyel, de még elmondtam neki amit akartam:
- Jól vésd az emlékezetedbe ezt a csókot, én is azt teszem hisz ez lesz köztünk az utolsó…

Mindannyian hordozunk sebeket, ki kisebbeket, ki nagyobbakat. Mélyen elrejtjük magunkban, hogy mások ne lássák a beforradó sebeket, vagy a régi hegeket. Ezek mindig velünk lesznek és emlékeztetnek minket arra, amiken valaha is átestünk életünk során, amik formáltak minket, erősítettek, ráébresztettek dolgokra, amik miatt azok lettünk, akik most vagyunk. Okozhatnak ismételt könnyeket, de rájövünk mégis így kellett mindennek lennie. Csalódhatunk sokszor, jöhetnek kihívások erősnek kell lennünk és ki kell bírnunk. Hisz nem tudjuk, mikor jön el valóban az Utolsó…


Este minden kiderül! :)

2012. november 29., csütörtök

Sziasztok!

Két dolog miatt jelentkezek most. :)
Egyrészt:
Az oldal látogatottsága a napokban meghaladta a 40.000! Ez óriási dolog, nagyon boldog vagyok! Örülök annak, hogy nyomon követtek részről részre. Köszönöm nektek!
Másrészt:
Hamarosan kikerül egy visszaszámláló az oldalra. A további részleteket később megtudjátok! ;)
Legyen szép estétek!

Puszi

2012. november 18., vasárnap

47. fejezet


47. fejezet

Ami nem öl meg, az megerősít…

Hihetjük azt, hogy ez a törés az utolsó, érezhetjük azt, hogy nincs tovább, nincs felállás, mégis lesz valami, ami felállásra késztet minket. Gyűlhet sok dolog, kaphatunk még nagyobb rúgásokat de ez is csak egy a sok közül. Ha később visszagondolunk mindezekre, megeshet, hogy hálásak leszünk, hogy ezeket megéltük, mert lehet valami sokkal rosszabbtól óvnak meg minket…

Váratlan pillanatok sokszor érnek minket. Olyan dolgokat látunk, hallunk, érzékelünk, amik első pillantásra megdöbbentenek minket. Választás elé kerülünk, ami sose könnyű. De csak ekkor tudjuk meg, ki az aki igazán számít nekünk…
Sebastian. Csak ez a név csengett a fülemben. Olyan volt akár egy visszhang újra és újra ismétlődik, szüntelenül. Ezt követően pedig néhány kérdés. De mégis mikor? És egyáltalán hogy történt ez meg? Sose beszélt nekem erről a dologról.  Meglepett a dolog, hisz azt hittem, ha valami ilyen dolog történik vele akkor elmondja.
Csak néztem Jess-re aki pedig nézett rám és várta, hogy fogok reagálni a dolgokra.  Nem tudtam mit mondjak, de azt tudtam mit fogok tenni. Szinte a vér is meghűlt bennem, mikor már eljutott a tudatomig ki a gyerek apja. Az a férfi, aki csak tönkre teszi mindenki életét, aki egyszerűen lerombol mindent. Ránéztem barátnőmre, akin láttam, hogy kétségbeesett. Viszont nem tudtam mit mondani neki. Akármennyire is fájt belül, hogy így látom őt, nem tudtam mit mondani. Ő csak sírt és sírt. És én mit tettem? Vettem egy mély lélegzetet, majd felálltam onnan. Könnyed mozdulat volt az egész, csak egy lendület, majd a hideg padló már nem érintette testem a ruhán keresztül. Megálltam előtte  egy másodpercre, majd elmentem.

Jess szemszög:

Tudtam legbelül, hogy ez lesz. Sikerült mindent tökre tegyek. Nem tudom mit képzeltem akkor, mikor azon az estén megtettem ezt. Akkor is amolyan mélyponton voltam. Az életem nekem sem könnyű, ugyanúgy én is küzdök az akadályokkal mint Claire, csak én igyekszek ezeket az akadályokat arrébb gurítani, hogy egy kis időt nyerhessek, míg megküzdök velük. Rossz hozzáállás, de valahogy így könnyebb megélnem az életet s a velejáróját mindennek. Akkor pedig, azon az estén nem sikerült az elém gördült akadályt elgörgetni és egyszerűbb volt az ő karjaiba menekülni. Mély pont ide mély pont oda, nehéz élet, mégis úgy érzem életem legrosszabb döntése volt. Elvesztettem vele most mindenkit. Azt akit szeretek tiszta szívből, akivel megküzdöttünk a szerelmünkért és azt a személyt is, aki a testvéremnek tekintek. Elvesztettem, pedig most lenne rá szükségem. Mindent elvesztettem. Fel fogok innen állni?
Nem volt erőm felállni onnan, egyszerűbb volt ott ülni és utat engedni a könnyeimnek. Legszívesebben csak ott maradtam volna, nem volt erőm azoknak a szemébe nézni akiket ennyire megbántottam és elmartam magamtól. Sírtam. Azt hittem így egyszerűbb lesz. Azt kívántam bárcsak visszamehetnék az időben, hogy ne rontsak el mindent. Végül rájöttem össze kell magam szedjem. Lassan felálltam. Odaálltam a tükör elé. Belenéztem. Szörnyen festettem ki. Megnyitottam a csapot és megmostam az arcom. A hajam is igyekeztem rendbe tenni. Nem sokkal néztem ki jobban. De össze kellett magam szedjem, muszáj volt. Erőt kellett valahonnan gyűjtsek. A tükörbe nézve tudatosult bennem, hogy elvesztettem barátnőm. Csak álltam ott és néztem a velem szemben lévő arcot. Ez nem én voltam. Eddig mindig talpra álltam és most ebből a helyzetből is fel kell álljak. Pár perc után, végül elhagytam a mosdót.
Igyekeztem az emberek tekintetét kerülni, nem akartam, hogy bárki is észrevegyem, úgy éreztem mindenki tudja már mi történt és féltem a reakcióktól. Csak haladtam, de most céltalanul. Csak a  földre szegeztem tekintetem, nem figyeltem a mellettem elhaladó embereket, míg végül bele nem botlottam egy ismerős személybe.

Claire szemszöge:

Nem céltalanul haladtam előre utamon. Már nem foglalkoztam a korábban felmerült kérdésekkel, tiszta lett bennem minden. Néha fel kell tegyünk magunknak egy hatalmas kérdést, és a válaszból mindent megtudhatunk. Megismertem magam. A korábbi bizonytalanságnak nyoma sem volt bennem. Csak haladtam előre, s gyors tempóban lépkedtem, tudtam az idő fontos.
Utamat azonban elállta Sebastian. Mikor megláttam, az arckifejezésem megváltozott. Minden leolvasható volt, csak annyit kellett tennie, hogy rám nézni.

Christian szemszög:

Claire-t kerestem, de helyette másba botlottam bele, pont abba a személybe akit ő is keresett. Mikor megláttam azt az összetört lányt, nekem is elfacsarodott a szívem. Mi történhetett?
- Jess. Rendben vagy? Claire keresett. Megtalált? – halmoztam kérdéseimmel, miközben megfogtam karját.
Nem akart rám nézni, kerülte a tekintetem.
- Semmi baj sincs. – s hallottam hogy közbe sír.
- Mi  a baj? Tudom, hogy Claire nem hagyná, hogy így bolyongj. Mi történt?
Mikor feltettem a kérdést rám nézett. A szemébe nézve és megpillantva az arcát, rájöttem valami van a háttérben.
- Elveszítettem a barátnőm, akit testvéremnek tekintek. Megbántottam. És nem csak őt.
- Jess, nekem elmondhatod mi a baj. - erősködtem
- Egyedül maradtam. – mondta halkan.
- De miért? – kérdeztem értetlenkedve.
- Nincs értelme, hogy titkolózzak. Úgy érzem el kell mondjam. Talán te nem úgy fogsz rám nézni mint ők. De kérlek ne mondd el senkinek.
- Nem fogom. – ígértem meg neki
Nagyon összetört volt. Nem régóta ismerem, de akárhányszor találkoztam vele, mindig mosolygós, életvidám nőt láttam magam előtt, és most egy összezuhant embert. Nem tudom mi történhetett, de valami olyasminek kell a háttérben lenni ami egy hatalmas dolog. Elvesztette Claire-t? Azonnal ez a kérdés villant be. Claire testvérének tekinti mit tehetett?
- Elvesztettem a szerelmem és a barátnőm is. Azokat akik közel álltak hozzám egy buta dolog miatt. Egyszerűbbnek éreztem azt, ha akkor a karjaiba menekülök. - Most összezavarodtam. Kinek a karjaiba menekülhetett? – De megtörtént aminek nem kellett volna, és most még rosszabb is. Terhes vagyok. – mondta ki. Furcsán néztem rá, hisz ez egy nagyszerű dolog, mikor valaki gyereket vár.
- De miért veszítetted el őket?
- Mert az a személy akitől terhes vagyok az egyik pilótád. –  ráfagyott minden vonás az arcomra. Nem volt kérdés a név, tudtam ki lehet az, aki miatt Claire is magára hagyta őt.
- Sebastian?
Nem adott választ, csak bólintott egyet a fejével.
Ekkor leszűrtem azt, hogy Claire Sebastian-t szereti. Csak ez lehet az egyetlen magyarázata annak, hogy csak így itt hagyta és nem segített rajta. Ekkor bennem is keletkezett még egy seb. Megöleltem Jess-t.
- Nyugodj meg! Én segítek neked! – mondtam neki halkan, miközben az én szememből is legördült egy könnycsepp.
Azt hittem könnyebb lesz az egészen túllépjek, és már nem jöhet semmi meglepetés de ez nem így van. Igaz az, hogy az élet mindig tartogat nekünk még újabb fordulatokat és újabb meglepetéseket, amiket el sem tudunk képzelni. Összeszedem magam és segítek rajta is. Egyedül maradt és kétségbe van esve, nem hagyhatom őt is elsüllyedni, nem hagyhatom, hogy lélekben meghaljon.
- Gyere, most elviszlek a hotelbe. Pihenj le, nagyon megviselt téged ami történt, kibuktál. Egy kicsit pihenned kell, hogy tisztán lásd a helyzetet.
Ő nem ellenkezett bízott bennem. Elindultunk végül együtt a szálloda felé.

Claire szemszög:

Jobbnak láttam, ha nem szólok hozzá. Csak elsétáltam mellette, anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki. De ő nem hagyott szó nélkül elmenni.
- Hová sietsz ennyire? – kérdezte
- Nem mindegy az neked?
- Miért beszélsz így?
- Helyre teszem a romokat.
- Milyen romokat? Csak nem...  – s ekkor utánam jött már és megállított. – Christianra gondolsz?
- Tudod nem is tudom mit néztem benned. Minden világos.
- Miről beszélsz?
- Figyelj rájöttem kik számítanak nekem az életben és te nem tartozol közéjük.
- Pedig érzel irántam valamit… - s közelebb hajolt.
- Igen érzek irántad, de csak szánalmat, amiért ilyen ember vagy!
- Most meg mi a bajod? Mit tettem ellened?
- Ellenem semmit, de mással igen… - mondtam ennyit majd otthagytam.
Most már semmi nem akadályozhatott meg abban, hogy eljussak a hotelig a szobámba. A folyosón az  utolsó métereknél már egy kicsit nehezebben vettem a levegőt. Odaérve az ajtóhoz fújtam egy nagyot pihenésképpen. Benyitottam a szobámba, majd a táskámat kerestem. Elkezdtem benne kutakodni, míg végül megtaláltam azt, amit akartam. Kivettem onnan, majd tettem, amit tennem kellett.
A kezembe vettem a táskámból még egy címzetlen borítékot is, majd kiléptem a szobámból.
Indultam vissza oda ahonnan jöttem. Elég sok időbe telt, míg oda értem. Benyitottam, de már nem volt ott. Elővettem a telefonom és felhívtam. Sokadik csörgésre felvette.
- Hol vagy?  - kérdeztem tőle köszönés nélkül. Féltem, hogy hova lett, esetleg tett valamit.
- A szobámban. – mondta meg tartózkodási helyét.
- Melyik hotel és melyik szobaszám?
Megmondott végül mindent.
- Indulok. – mondtam, majd letettem a telefont.
Újra elindultam, immáron viszont abba a szállodába ahol Jess szállt meg. Miután sikerült megérkezzek és láttam, hogy a lift épp mozgásban van, ezért úgy döntöttem a lépcsőt válaszom. Sikerült megküzdjek a lépcsőfokok okozta akadályokkal. Felértem végül az emeletre. A tekintetem lefelé szegeztem és úgy tettem meg pár lépést, majd mikor felemeltem a fejem meglepődtem, hisz nem gondoltam volna, hogy itt fogunk találkozni. Megálltam egy pillanatra mikor Christiannal találtam magam szembe. Kapkodtam a levegő után, de erőt vettem magamon és indultam tovább. Mikor megpillantott ő is megállt egy pillanatra, majd közeledett ő is. Egyre gyorsabban jött felém és ahogy közeledett láttam érzéseit kiülni. Vonásai erőteljesek voltak és nem tudta előttem takarni azt, amit érez és gondol. Mikor egyre csökkent a távolság ő is és én is lassítottunk, míg végül meg nem álltunk egymással szemben. Csak néztünk egymás szemébe. Láttam benne, hogy még jobban csalódott.
- Nem gondoltam volna, hogy egy olyan személyt is, mint Jess, aki melletted volt csak egyszerűen félredobsz egy férfi miatt.
Megráncoltam a homlokom. Nem tudtam miről beszélt.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem rá.
- Láttad őt, hogy nézett ki? Otthagytad!
- Honnan tudsz te minderről?
- Kerestelek téged… - kezdte, de én félbeszakítottam
- Engem? Miért? – kérdeztem arra, amit tudni akartam.
- Már nem számít, hisz rájöttem.
- Mire?
- Te Sebastian-t szereted. – jelentette ki. Ahogy néztem a szemeit az tükröződött vissza, hogy most tört apró darabokra a szíve.
- Ez nem igaz! Én nem szeretem őt! – mondtam neki is, amit érzek.
- Nem kell mondanod, tudom!
- Mit tudsz? Nem szeretem! Értsd már meg, hogy nem! – mondtam egy kicsit erőteljesebben.
- Nem gondoltam volna soha rólad, hogy ilyen vagy! Félredobod azt a személyt, akiről azt mondtad nekem, hogy olyan mintha a testvéred lenne, egy olyan valakiért, aki nem szeret téged, aki egyszerre több emberrel játszik! Félreismertelek! Te nem az vagy, akibe beleszerettem, te egy képmutató ember vagy, aki csak játszadozik másokkal és könnyen félredob embereket nem törődve azokkal.
Szavai a legnagyobb bántást jelentették nekem. Ezt gondolja rólam? Olyan embernek képzel és gondol, aki ezt megtenné. A lehető legnagyobb bántást kaptam tőle. Láttam rajta, hogy hideg lett egy pillanat alatt felém.
- Ezt gondolod rólam? – kérdeztem tőle
- Igen ilyen vagy. – mondta határozottan – Sajnálom, hogy beléd szerettem!
Utolsó rúgás. Ez volt a legnagyobb mindegyik  közül. Ezek a szavai jelentették a legnagyobb pofont.
- Sajnálom, hogy beléd szerettem. – mondtam neki, majd otthagytam egy pillanat alatt.
Ismét felgyorsítottam a tempón, igyekezve nem törődni azzal, amit mondott nekem. De nem tudtam kitörölni. Sajnos nincs olyan a fejünkben, hogy Törlés gomb, ez nem megy könnyen. Végül eljutottam Jess szobájához. A könnycseppjeimet letöröltem, vettem egy mély levegőt, nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy bármi is történt. Kopogtam az ajtón.
- Jess én vagyok! – jeleztem is neki
Hamarosan kinyitotta az ajtót. Amikor szembe találtam magammal láttam, hogy arca meglepett volt, nem tudta mire számítson tőlem. Végül beléptem a nyitott ajtón. Nem tudtam most se mit mondani, elindultam az ágya felé és a szobájában lévő dolgait elkezdtem az ágyra pakolni. Majd megkerestem a bőröndjét és azt is feltettem az ágyra.
- Claire mit csinálsz? – kérdezte tőlem értetlenül
- Neked most szükséged van egy vizsgálatra. A betegséged miatt is. Az egészséged fontos, és már a kicsivel is törődnöd kell.
- Claire … – s megállított a cselekedetemben. Látszódott rajtam, hogy történt velem is valami. Bár igyekeztem előtte ezt most eltitkolni, de nem tudtam. Már a szemem is könnybe volt lábadva.
- Beszélj! – mondta nekem.
Ránéztem, de nem tudtam semmit se mondani. Megöleltem őt, közben pedig elkezdtem zokogni.
- Ne haragudj rám! – mondta még egyszer, de hallottam a hangján, hogy ő is sírt.
- Eddig se haragudtam! – mondtam neki.
- Azt hittem…
- Tudom, hogy  nem szótlanul kellett volna elmenjek és nem kellett volna otthagyjalak. Bocsáss meg!
Elengedtük egymást.
- Mi történt veled?
- Nem lényeges. – próbáltam terelni a témát és töröltem meg a szemem, majd újra elkezdtem pakolni a cuccait. – Kérlek, add már azt ide. – mutattam közben egy ruhadarabra.
Idenyújtotta felém, de mikor el akartam azt venni, megfogta a kezem ahelyett, hogy elengedte volna a felsőjét.
- Mondj el mindent! – mondta határozottan.
- Jess, most el kell utaznunk már megbeszéltem az orvossal, hogy fogad téged. Tisztában vagy te is a betegséged súlyával és tudod azt is, hogy minél előbb meg kell vizsgálnia egy szakorvosnak is. És mi lesz, ha rosszul leszel? Tudod pontosan azt, hogy mivel jár az életed, tudod azt, hogy meg van kötve a kezed, be kell tartanod minden játékszabályt. És tudod azt is, hogy nem szabad most elhanyagolnod semmit, és el kell menni az orvoshoz!
- Claire most ne velem foglalkozz, hanem magaddal.
- Jess kérlek…
- Mondd már el mi történt! Szerinted nem látom rajtad?
Végül már nem bírtam. Elkezdtem sírni.
- Hatalmasat rúgott belém.
- Ki? Christian?  - kérdezte
- Igen ő. – mondtam neki összeszedve minden erőmet.
- Mégis mivel?
- Épp hozzád siettem, mikor összefutottam vele. Azt mondta, hogy tudja, hogy Sebastian-t szeretem és hogy félreismert. Egy képmutató ember vagyok, aki mindenki másra tesz és félredobom őket akár egy rongyot.
- Szó szerint ezt mondta? – tette fel nekem a kérdést meglepődve.
- Nem teljesen így mondta, de ez volt a lényege a mondandójának. Mégis azonban nem ez fájt a legjobban. Azt mondta sajnálja, hogy belém szeretett.
- Nem így gondolta ezt! – próbálta menteni, és megpróbált összeszedni a padlóról. Pont ő aki szintén ott van.
- Már nem számít. Szeretem, de elég volt. Egyszer fel kell adni, hát most jött el az ideje. – megtöröltem a szemem. – Innentől kezdve nem érdekel, elfelejtem és kész. Higgye ezt, ha már ezt állítja és nem hisz nekem.
- De Claire, ez nem így működik.
- De, ez így működik. Azt mondtam neki, hogy sajnálom én is, hogy beleszerettem.
- És erre mit mondott?
- Semmit, otthagytam.
Ismételten megtöröltem az újból útjára indult könnyeimet. Magamra erőltettem egy mosolyt.
- Téged a testvéremnek tekintelek, és most pedig összeszedjük a cuccaid és szépen rám hallgatsz, majd elutazunk az orvoshoz.
- Nem! – makacskodott. –Nekem nincs semmi bajom! Most menj el és beszélj vele, hogy nem úgy van, amit ő gondol!
- Jess!
- Claire… - gyer..gyerünk… - kezdte volna a mondandóját, de hirtelen rosszul lett. A betegsége része, hogy légzési nehézségei lehetnek. Nagyon oda kell figyelnie magára. Az én betegségem se egy sétagalopp, de szerencsétlen lány a sorstól egy nagyobb pofont kapott. Nem tudja senki sem, hogy beteg, csak azok az emberek akik közel állnak hozzá. Ez is egyfajta különleges kötelék ami még szorosabbá fűzi barátságunk. Ő tudja mit érezhetek a betegségemmel kapcsolatban és én is tudom mit érez. Azóta él ezzel a betegséggel, mióta anyukám meghalt. Sose fogom elfelejteni a támogatását. Elutazott hozzám és végig ott állt mellettem, még betegen is. Először egy egyszerű megfázásnak tűnt, de nem maradt abba a láza. Nem tudtuk egyszerűen lehúzni a lázát és addig erősködtem, míg végül beadta a derekát, hogy menjünk el egy orvoshoz. Én azonnal tudni akartam, hogy mi a baja, miért nem megy le a láza és miért vesz nehezen levegőt, ezért George-hoz vittem el. Később mindennek megtudtuk az okát. Cisztikus fibrózisban szenved, ami olyasmit tesz ki, hogy nagyon oda kell figyelnie magára, kiegyensúlyozott életet kell élnie, minden egyes apró részletre oda kell figyelnie. Elfárad könnyen, az étkezésre is figyelni kell és ami a legrosszabb, hogy légzési nehézségei vannak. Emiatt meghatározott időnként kezelésre kell járnia. Ő egy kész csoda, hisz ez a betegség hamar szedi az áldozatait. Ezért is mondta azt, hogy kifut az idejéből. 
Tudtam mit kell tenni és megtettem minden tőle telhetőt. Miután jobban lett lefektettem az ágyra.
- Meg se mozdulj, én összeszedem a ruháid és mindened, utána pedig elmegyünk. Elsétálunk szépen az én szobámhoz, ráérünk, nem kell sietni, ott gyorsan felvesszük az én bőröndöm is majd egy taxit hívok és kimegyünk  repülőtérre. Már intézkedtem az úttal kapcsolatosan is.
- De Claire nem menj csak így el innen, beszélj Christiannal én kibírom.
- Nem, ő már a múlt! – mondtam neki, majd a fürdőszobába mentem ki.

Christian szemszög:

Kiadtam mindent magamból, azonban mégsem volt jobb. Hoztam egy elhatározást, hogy itt van vége mindennek. Innentől kezdve a felejtés útjára lépek és mindent elteszek egy olyan helyre, ahonnan soha nem fogom már elővenni.
Gondolatmenetemen a telefonom csörgése zavarta meg. Jess hívott. Felvettem.
- Szia valami baj van? – kérdeztem azonnal.
- Szia! Igen van. – mondta nehézkesen.
- Mi a baj?
- Mit csináltál? – tette fel a kérdését. – Mindent elrontottál! Nem tudod miről beszélsz! – mikor ez mondta köhögött egyet.
- Claire-ről beszélsz?
- Igen róla. Hogy… - egy kisebb szünet- mondhattál neki ilyeneket, nem tudod miről beszélsz!
- Te miről beszélsz! Te véded mikor ott hagyott téged! Sebastiant szereti és minket egyszerűen félresöpört. Jess térj észhez! – próbáltam hatni rá, hogy nyíljon ki a szeme.
- Nem! – erősködött, s egy pár másodpercig nem szólalt meg. – Nem tudsz semmiről és elítéled!
- Miért véded? Otthagyott! – emeltem meg a hangom
- De fogalmad sincs miért!
- Nyilván nem a veled törődése vezérelte!
- De az vezérelte! – folytatta tovább a képtelenségét.
- Jess magadra hagyott!
- Igen ezért van itt és szedi össze a cuccaimat ugye?
- Miről beszélsz? Mit csinál? És miért? – halmoztam kérdéseimmel
- Jól hallottad épp a fürdőszobában van és sírva szedi össze a holmiaim. Nem magával foglalkozik, hanem velem. És ne ítéld el!
- Ne védd! – förmedtem rá.
- Én beteg vagyok. – monda ezt.  Először elképedtem, hogy mégis miről beszél ez a lány. Egy ilyen súlyos kijelentést tesz csak úgy. – Már évek óta beteg vagyok, amiről alig tud valaki. Súlyos betegség, ami rendszeres orvosi kezeléssel jár. És miattam ment el. Felhívott egy orvost, szerzett repülőjegyet és menni akar. El akar menni és elvinni engem orvoshoz.
- Tessék?
- Feltartom egy rövid ideig. – mondta majd kinyomta hirtelen.
Csak néztem előre, a készüléket tartottam a kezemben és próbáltam feldolgozni a halott információkat.

Claire szemszög:

Sikerült mindent összeszedjek. Azonnal vittem a táskájához és még azt a pár darab ruhát beletettem, amit előzőleg félredobtam. Összecsuktam, majd nyugtáztam, hogy kész vagyok. Felé fordultam.
- Induljunk! Eltettem mindent.
Odaléptem mellé és fel akartam segíteni. Erőlködött, hogy felkeljen, majd végül sikerült. Bőröndjének húzóját kihúztam majd jobb kézzel megfogtam Jess-t míg bal kezemmel pedig a bőrönd húzóját. Megtettük az első lépést.
- Várjunk egy kicsit. – mondta zilálva
- Jó rendben. – álltunk végül ott. – Ha indulhatunk szólj. – Nem mondott semmi csak a kezével jelzett, hogy rendben, közben pedig a földet nézte.
Pár perc mozdulatlanság én némaság után úgy éreztem kezdeményeznem kell.
- Induljunk, gyerünk, szedd össze magad egy kicsit.
- Jó. – mondta halkan.
Nagyon lassan tettünk meg a lépéseket. Haladtunk az ajtó felé. Mikor megálltunk előtte, ő belekapaszkodott abba a kis szekrénybe ami ott volt a közelébe, míg én az ajtóhoz léptem gyors mozdulattal és kinyitottam azt. Az ajtó másik oldalán Christian állt. Nem mondott semmit, csak automatikusan belépett. Rávetett egy pillantást Jess-re és én is. Ő ránk nézett és már sokkal jobban volt.
- Nem indulhatsz még el- mondta nekem, majd kiment a szobából.
Ekkor jöttem rá, hogy a nehézkes mozgás és az, hogy várjunk itt egy kicsit csak megjátszás volt azért, hogy Christiannal beszéljek. Már nem volt mondanivalóm neki, csupán egy elintézetlen dolgunk volt már, aminek most eljött az ideje, hogy lezárjuk.
- Claire… - szólított nevemen. Én viszont nem akartam már tőle semmit se hallani. Már vége. Felejteni akarok. Nem akarom, hogy tovább gyűljön el kell engedjem a fájdalom egy részét.
- Nem kell az, hogy még egyszer megbánts! Én nem akarok veled veszekedni, nem akarok kiabálni, én már nem akarom… - vettem egy mély levegőt. -  Tudod nagyon jó, hogy összefutottunk, van még egy elintéznivalónk. Sajnos én nem tudom a magánéletemet elválasztani a munkától. Nekem nem megy. Gondolkoztam. Napok óta gondolkoztam. Tudnod kell azt is, hogy akit előtted szerettem Sebastian volt. De annak vége! Sajnos azonban te ezt nem látod. Nem kell több fájdalom az élettől, nem kell több megbántás tőled, elég volt ennyi. Nem kell semmit mondanod, csak vedd el. – sóhajtottam egy nagyot majd folytattam, miközben odanyújtottam neki a borítékot. - Ez lesz a legjobb döntés.
Elvette tőlem.
- Mi ez Claire? – tette fel kérdését
- A felmondásom.