49. fejezet

Sziasztok!

A mai napi ajándékom hozom most nektek.

Először egy kis technikai információval kezdem: Minden ajándékom során közzéteszem a korábbi ajándékokat is, hogy aki még nem nézte meg tudjon róla :)

1. ajándék: Beautiful (egy kattintással elérhető )

Ami pedig a mai ajándékot illeti:

A facebook oldalon kitettem egy idézetet. Némi módosítás következett be a fejezet megírása során így azzal az idézettel a következő fejezetben találkozhattok majd!

Sokszor halljuk azt, hogy második esély. Esély valamire, egy újabb lehetőség. A fejezet most ezt a címet kapta. Úgy gondolom az első néhány sor elmond mindent.

Ez egy átkötő nyugodtabb rész lett.

Nem rabolom tovább az időtöket, jó szórakozást!

Puszi

49. fejezet

Második esély

Második esély. Ki dönti el kinek adható meg? Csak egy apró reménysugár, mégis hitet és erőt adhat valakinek. Megérdemli? Lehet mérlegelni. Kaphat még egy lehetőséget, kaphat egy szeletet egy régi álomból? Vagy ez csak egy újabb olyan lehetőség, ami nem azt hozza, amire vágyik? Visszakaphat valamit az áhított boldogságból és felszabadultságból?

Gyermekként hiszünk a mesékben. Úgy gondoljuk a valóság is olyan, mint amit egy-egy színes és képekkel teli könyvben olvasunk. Hisszük minden megoldható, nincs szenvedés, csak nevetés és boldogság van. Elképzelünk egy világot, és ahogy egyre idősebbek leszünk, úgy csalódunk. Apránként rájövünk a világ nem is olyan, mint amilyennek elképzeltük, rájövünk minden más.
Mindenkinek van egy társa a nagyvilágban. Megeshet, hogy már ismerjük, megeshet, hogy csak később fogjuk megismerni. Lehet, hogy ott lakik a szomszédban, lehet egy utcával arrébb, lehet egy másik városban, lehet egy óceán választ el minket egymástól. Ha az igaz szerelem valakire rátalál az képes túllépni minden nehézségen. Igaz szerelem valóban létezik vagy csak a mesékben van? Mégis igaz valami a mesékből, vagy minden csak egy kitalált világ része?

A kórház várótermében ücsörögni nem éppen a legkellemesebb dolog. Nem tudod, mi történik az ajtón túl, csak ülsz ott a kemény széken és vársz. Minden egyes perc csigalassúsággal telik, minden egyes pillanatot idegesség és feszültség jellemez.
Igyekeztem pótcselekvéssel levezetni a bennem felgyülemlett feszültséget. A lábam rángattam idegesen, vagy pedig szinte percenként változtattam az ülőpozícióm. És hogy miért nem voltam odabent? Sajnos nem lehettem, pedig ott akartam lenni. Minden egyes ilyen alkalomkor ott voltam eddig és támasz voltam, de most nem tudtam. Minden egyes alkalommal éreztem ugyanezt, amit most, csak annyi volt a különbség, hogy tudtam is mi zajlik odabent, most viszont nem. Ott voltam és bátorításképp szorítottam a kezét.
Lehet furcsán fog hangzani, de ezen a napon éreztem, hogy valami másképp fog alakulni.
…

Mindig van lehetőségünk választani. Két út volt előttem és én most ezt választottam. Hova vezet? Nem tudhatom, csak remélhetem, hogy a boldogság felé.
Gondolkoztam. Mérlegeltem. Eldöntöttem mit akarok tenni, nyomot akarok hagyni magam után, még mielőtt elmegyek. Egy ember vagyok a sok közül, olyan mintha csak egy csepp lennék a tengerben. Eltörpülök a mindenség mellett, én is csak egy aprócska rész vagyok, egy alkotó elem. Észrevenné valaki, ha ez az alkotóelem hiányozna? Történne bármi is, ha ez az aprócska rész nem lenne?
 Vannak rövid távú és hosszabb távú terveim. Fel akarom építeni az életem, összeszedni a kirakós minden darabját, és ha felteszem magamnak a kérdést, hogy „Sikerült?” azt tudjam rá mondani, hogy: Igen. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű, de mindenért meg kell küzdeni. Az élet örök küzdelem, ahol nincs lehetőség szünetet kérni, hogy pihenhessek egy kicsit, mindig résen kell lenni és harcolni. Nem tehetem meg, hogy feltartom a kezem, miközben fújtatok, hogy csak egy percet várjunk, itt nincs egy perc.
Az ajtó nyílását vártam. Minden neszt minden másik ajtó nyitódását annak a bizonyos ajtó nyitásának képzeltem. Mindig odakaptam a tekintetem, de mindhiába. Azon az ajtón keresztül semmi mozgás nem volt, nem hagyta el a szobát senki.
Ismételten eltelt egy fél óra. Továbbra is csak ücsörögtem és vártam. Eszembe jutott Christian. Sikerült egy időre kiverni a fejemből, de csak egy időre. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ő ilyen. Nem engem szeret, csak a nevemet szereti.
Elmélkedésem ajtónyitás zavarta meg. Barátnőm és az orvos lépett ki rajta. Ahogy ránéztem Jess arcára nem tudtam mit leolvasni róla. Sem örömöt, sem szomorúságot.
Felálltam a székből és odasiettem. Mire odaértem már csak a beszélgetés végét hallottam.
- Köszönök mindent doktor úr!
- Kérem.
- Viszont látásra!
- Viszlát doktor úr! – köszöntem el én is.
- Viszont látásra! – búcsúzott az orvos is, majd visszament és becsukta maga mögött az ajtót.
- Mit mondott? – rohamoztam azonnal kérdésemmel.
- Menjünk. – akarta lezárni ezzel a témát.
- Mi az, hogy menjünk? Mit mondott? – kérdeztem értetlenül.
- Elmesélem a kocsiban. – próbálta ismételten a témát lezárni.
A reakciójából csak arra tudtam gondolni, hogy valami rossz történt. Az orvos valószínűleg olyat mondott neki, ami… Az is átfutott a fejemen, hogy lehet, a babát nem tudja kihordani.
Nem volt esélyem feltenni még egy kérdést vagy bármit is mondani, hisz ő már elindult a kijárat felé. Szapora léptekkel haladtam, hogy utolérjem. Végül sikerült.
- Állj meg! – állítottam meg. – Jess mi történt odabenn?
- Semmi. – válaszolt szűkszavúan.
- Jess szerinted nem látom, hogy van valami?
- Nyisd ki kérlek az ajtót. – így reagált.
Nem tudtam mit mondani, rájöttem fölösleges. Nem akarja elmondani. Úgy gondolom, kell egy kis idő, hogy tudjon róla beszélni. Megnyomtam a gombot és kinyitottam az autót. Ő azonnal beszállt a kocsiba én pedig követtem őt ebben. A kulcsot bedugtam és már a kuplungot is kinyomtam, mikor elkezdett sírni. Hirtelen előtörtek belőle az érzelmek, nem tudta már tovább raktározni magában. Fejét lehajtotta és kezével a homlokát fogta. Vállára tettem oldalról a kezem. Ekkor rám nézett.
- Mi történt?
Nem mondott semmit továbbra sem, csak zokogott.
- Ha nem mondasz semmit, csak arra tudok gondolni, hogy nem tarthatod meg a babát. Ez történt?
Bár még továbbra sem szólalt meg, de a fejével jelzett. Rázta a fejét, hogy nem ez történt.
- Akkor mi?
Pár perc alatt összeszedte magát. Addig nem hagytuk el a parkolót.
- Megtarthatom a babát. – mondta szipogva. – Csak nem tudom, hogy fogom végig csinálni.
- A betegség miatt félsz?
- Is.
- Még mitől?
- Egyedül nem leszek elég a gyereknek. De én nem akarom elveszíteni. – nézett kétségbeesetten rám és közben a hasára tette a kezét. – Tudom, hogy nem az a személy az apja, akit szeretek, de ő nem tehet erről. Anya szeretnék lenni, de apára is szüksége van.
- Mondd el Sebastiannak!
- Nem hinném, hogy…
- Akkor mi legyen? Gregor?
- Ő nem bocsátja ezt meg nekem. Claire mit tegyek?
- Pont olyan embertől kérsz tanácsot, aki maga sem tudja az életét rendezni.
- Te mindig tudod mi a helyes döntés.
- Nem tudom, hidd el. Szerintem mondd el Sebastiannak. Ő is megérdemli, hogy tudja, még ha olyan is amilyen, a gyereked és Hanna is.
- És akkor mi lesz, ha nem kell neki? Egyedül maradok majd.
- Nem fogsz egyedül maradni! Én mindig itt leszek, segítek neked!
- Köszönöm.
Megnyugodtam, hogy a babát megtarthatja, de a betegsége továbbra is aggasztott.
- Jess, az orvos mit mondott? A kezelések, gyógyszerek mi a helyzet ezekkel?
- El kell majd menjek a kezelőorvosomhoz és vele kell majd egyeztessek, nem lesz semmi baja a picinek.
- És neked?
- Nekem sem. – mondta határozottan.
- Helyes. – rámosolyodtam bátorításképp, majd beindítottam az autót és elindultunk haza. Az út nem volt rövid, hisz baleset történt és kerülővel kellett menjünk.
- Mit mondott a mostani rosszullétedre?
- Pihennem kell, és amint tudok, mihamarabb el kell menjek az orvoshoz.
- Akkor most hazamegyünk, és holnap elrepülök veled haza, elviszlek az orvoshoz és majd haza jövök.
- Nincs szükség arra, hogy miattam fölöslegesen utazz.
- Nem hagyom, hogy egyedül menj, nem vagy 100%-os és ezt te is jól tudod. Nem nyugodna a lelkem, ha csak egyedül hazaengednélek.
- Nem akarlak terhelni a gondjaimmal.
- Nem is akarok erről többet hallani, szépen hazakísérlek és kész!
Megérkeztünk.
- Végre! – fejtettem ki véleményem.
Kiszálltunk az autóból, majd megmásztuk a lépcsősort és mikor beléptünk az ajtón ki tudtuk nyilvánítani, hogy hazaértünk.
Fáradtan dőltem le a kanapén. Háttal nekidőltem és elkezdtem a plafont bámulni. Barátnőm is leült mellém.
- Csak mi vagyunk, akiket ennyire ver a sors? – kérdeztem tőle.
- Nem tudom, de az biztos, hogy nem kímél minket.
- Lehet, hogy amikor kislány voltam túl sokat képzeltem a világról? Vagy anyu túl sok mesét olvasott nekem?
Ezen nevetett egyet.
- Most min nevetsz? – kérdeztem én is mosolyogva.
- Azon, ahogy ezt mondtad, hogy anyukád túl sok mesét olvasott neked.
Egyre hangosabban nevetett és én is elkezdtem nevetni.
Egy kis ideig még ott tespedtem a kanapén, majd hatalmas erőfeszítés árán összeszedtem magam. Megnéztem a hűtőszekrényt, ami kongott az ürességtől.
- Nemsokára elmegyek vacsoránakvalót venni! – ordítottam a konyhából. – Mit főzzek?
- Dönts te! – hallottam a nappaliból a választ.
Bezártam a hűtő ajtaját, majd visszamentem a nappaliba.
- Ezzel sokat segítettél!
Megcsörrent a telefonom. A kijelzőn egyik régi ismerősöm Elisa nevét láttam. Meglepetten néztem Jess-re.
- Mi az, ki keres? – kérdezte érdeklődve
- Elisa.
- Elisa Peterson?
- Igen.
-  De vajon miért keres?
- Ez egy jó kérdés. Mindjárt megtudom! – majd felvettem a hívást.
- Szia Elisa! – köszöntem a telefonba.
- Szia Claire! Zavarlak?
- Nem, nem zavarsz.
- Ez nagyszerű! Azért telefonálok, mert sikerült megnyitnunk a férjemmel a tánciskolánkat és tanárt keresünk. Azért kereslek, hogy érdekelne-e a téged. Vagy dolgozol most igaz? Tényleg. Akkor…
- Várj Elisa! Már nem dolgozok ott.
- Igen? És érdekelne a dolog?
- Persze!
- Nagyszerű! Mikor tudnánk találkozni? Meg kellene beszélni a részleteket és minden formalitást. Tudod még most fog beindulni, most írtuk ki a jelentkezést a gyerekek számára így még nem tudunk biztosat mondani arról, hány csoport alakul ki.
- Nektek mikor lenne jó, hogy találkozzunk?
- Igazából holnap és holnap után sajnos nem leszünk itthon, viszont utána ráérünk. Neked jó lenne, mondjuk csütörtök délután?
- Tökéletes.
- Pontos időt nem akarok neked most ígérni, de még hívlak ez ügyben.
- Köszönöm, hogy rám gondoltatok!
- Akkor hívlak majd!
- Rendben várom a hívásod! Szia!
- Szia!
Mikor kinyomtam, felszakadt belőlem valami. Kaptam egy lehetőséget, egy szeletet a régi életemből, amire annyira vágytam. Újra az lehetek, mint aki voltam. Ez lenne a második esély? Hatalmas mosoly ült az arcomon.
- Mit mondott? – kíváncsiskodott Jess a kanapéról.
- Felajánlott egy állást.
- De milyen állást? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled!
- Megalapították a férjével a tánciskolát, amit nagyon szerettek volna, és felkértek, hogy tanítsak majd ott.
- Ez nagyon jó! – lelkesedett Jess is
- Nagyon örülök neki. Annyira vágytam már arra, hogy visszakapjak valamit a régi életemből és ugyebár a színházból már kiöregedtem, de most van egy újabb lehetőségem.
- Nagyon örülök neki!
- Én is, én is!
Egy rövid idő múlva már Jess-t nyaggattam, hogy készülődjön és kísérjen el bevásárolni. Egy kis séta jót tenne neki és nekem is lenne legalább társaságom.
- Gyere már! – könyörögtem neki
- Ó Claire! – nyöszörgött ő is
- Ne csináld velem! – elővettem a cipőjét és odavittem hozzá – Tessék felhúzni és eljönni velem! – néztem rá szigorúan.
- Na jó, megadom magam!
- Szuper!
Felhúzta a cipőjét, elővettem mindent amire szükségünk lesz, majd elindultunk otthonról. A legközelebbi boltot tűztük ki úti célul. Csak pár utcára volt a lakásomtól. Nem egy hatalmas bolt volt, de mindent lehetett kapni, amire szükségünk volt. Gyorsan beledobáltuk a kosárba a vásárolni valót, majd egy rövid, a sorban töltött várakozás és fizetés után hazafelé sétáltunk. Közben meg-megálltunk, amikor a kirakatokban valami olyat láttunk, ami megfogta a szemünk. Egy kis időre mind a ketten félre tettük a rossz dolgokat és megpróbáltuk az életet egy kicsit megélni, mint ahogy régen is tettük.
- Ugye, hogy ki lehetett bírni? – kérdeztem Jess-t miközben már a konyhában pakolgattam.
- Igen, teljes mértékben!
- Nekikezdek akkor a vacsorának!
- Segítsek?
- Nem kell, pihenj csak!
- Akkor bemegyek, ledőlök egy kicsit a szobába.
- Menj csak.
Ő bevonult a szobába én pedig nekikezdtem a főzésnek. Mindent a tervezett menetrend szerint készítettem, mikor megzavartak. Csöngettek. Nem tudtam ki lehet. Gyorsan megmostam a kezem, majd megtöröltem egy konyhakendőbe.
Kinéztem a kukucskálón és nem hittem a szememnek. Második esély. Nem csak nekem jár.
Kinyitottam az ajtót. A túloldalon Gregor állt, Jess szerelme.
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia! Jess itt van nálad?
- Mit szeretnél tőle? Ha csak jobban össze akarod roppantani, akkor jobb, ha máris visszafordulsz és elindulsz arra amerre jöttél!
- Beszélni akarok vele! Nem akarom bántani, meg kell beszéljünk mindent! – láttam rajta valamit és hittem is neki.
- Gyere be! – hívtam be. – Bent van a szobában, gyere velem.
Odamentünk a vendégszoba ajtajához, majd kopogtam.
- Még nem alszok! – szólt az ajtó túloldaláról.
- Jess valaki jött hozzád! – mondtam s közben nyitottam az ajtót
Mikor meglátta ki áll ott mellettem meglepődött.
- Jess! Beszélni szeretnék veled! – mondta azonnal Gregor.
- Gyere be. – hívta be
- Én kimegyek, folytatom a vacsora elkészítését. – mondtam majd csuktam be magam mögött az ajtót.
Visszamentem a konyhába és folytattam a főzést. Csak remélni tudtam, hogy Gregor valóban helyre akarja hozni a dolgokat és nem akar nagyobb pusztítást csinálni. Amikor megláttam őt az ajtóban újra elkezdtem hinni a mesékben. Talán mégiscsak igaz az, hogy nincs akadály az igaz szerelem előtt? Talán mégis van valami igazság abban a világban, amit elképzeltünk? És az én mesém?
Már az utolsó simításokat végeztem, amikor hallottam az ajtó nyitódását. Mind a ketten bejöttek a konyhába. Jess szemén látszott, hogy sírt.
- Jess rendben vagy? Remélem, hogy…
- Igen minden rendben. – mondta, majd megölelték egymást. – Sikerült mindent megbeszéljünk. – s miközben mondta mosolygott.
- Ennek örülök. – léptem közelebb – Ne haragudj, hogy letámadtalak. – mondtam Gregornak.
- Semmi baj.
Később elmesélték, hogy együtt fognak visszautazni, de mivel késő van már felajánlottam nekik, hogy aludjon itt Gregor is és majd másnap délelőtt kiviszem őket a reptérre és haza tudnak menni. A vacsora kellemesen telt, beszélgettünk.
Később elmosogattam, majd mindannyian bevonultunk a szobánkba. Miután már nyugovóra tértek, elmentem lezuhanyozni. Jó volt őket látni és örültem a boldogságuknak, de valahol az én szívem mégis elfacsarodott egy kicsit. A zuhany alatt utat engedtem az érzelmeimnek. Sírtam. Eddig csak hátrébb-hátrébb soroltam és elnyomtam a saját problémám. Míg másokkal foglalkoztam addig nekem is jobb volt. Hiába kaptam egy új lehetőséget, nem biztos, hogy tudni fogok vele élni. Akarok, mindennél jobban akarok, de félek, hogy az akaratom kevés lesz, félek, hogy beárnyékolja majd az életem a betegségem. A vízcseppek szüntelenül hulltak rám, én pedig sírva csúsztam le folyamatosan a háttal a csempének dőlve.
A sötét szobában feküdtem és bámultan a semmibe. Nem tudtam aludni. Sok minden járt a fejemben, de legfőképpen egy valaki.

Jess szemszöge:

Saját magamra is nehezen ismerek. Hogy tudtam neki mosolyogva azt mondani, hogy nincs semmi baj? Hazudtam neki, pedig ő mellettem áll. De éppen ezért.  Nem akarom őt terhelni, nem akarom, hogy miattam is féljen. Semmi sincs rendben. Választás elé kerültem, vagy a baba vagy én. Én pedig döntöttem!

Claire szemszöge:

Kialvatlanul ébredtem. Az éjszaka folyamán nem sokat aludtam, és amikor aludtam az sem volt igazi pihenés. Szinte óránként néztem meg, hogy mennyi az idő.
A többiek még aludtak, legalábbis ezt a következtetést szűrtem le, hisz semmi mozgás nem volt még a lakásban. Felöltöztem, elkészültem, rendbe szedtem magam, majd elmentem reggelit venni. Van a közelben egy nagyszerű pékség, ahol finom reggelit tudok venni. Sokszor járok ide, az eladók már ismernek.
Miközben sétáltam nem sok emberrel találkoztam. Akikkel pedig összefutottam ők többnyire munkába siettek.
Már a bejárat előtt éreztem a finom illatot a boltból. Mikor kinyitottam az ajtót a csengő megszólalt. Szippantottam egy hatalmasat az illatból, majd elindultam nézelődni. Az ízletesnek tűnő kínálatból nagyon nehezen tudtam választani. Legszívesebben mindenből vittem volna magammal. Pár perces gondolkodás után végül eldöntöttem mit akarok. Kiszolgáltak, majd kifizettem amit vettem. Megfordultam, hogy elindulok, és szembe találtam magam Christiannal…

…
Ma reggel elveszítettem a munkám. A főnököm megelégelte a sorozatos szívességkérést, és behívatott. Kulturáltan közölte, hogy meg kell tőlem válnia, amit én megértettem, de mégis rosszkor jött ez. Ezért ülök most kint. De vajon meddig fogok még itt ülni? Mikor lesz már eredmény?
Elég volt ezt a kérdést feltennem magamnak, nyílt az ajtó. A szívem a torkomban dobogott. Azonnal felpattantam és léptem hozzájuk.
- Rendben, akkor minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük.
- Viszont látásra!
- Viszlát Doktor Úr!
- Mi történt? Mit mondott? – kérdeztem azonnal.
Az ajtó becsukódott és ekkor megkaptam a választ.
- Kérlek, nyugodj meg!
- De miért?
Megteltek szemei könnyel, majd nekikezdett a mondandójának.
- Drága kislányom, most tudtam meg, hogy újra kiújult… - ekkor elcsuklott a hangja
Előtört belőlem a sírás.
- Nem ez nem lehet! Ezt már legyőztük! – mondogattam.
Ő két kezével közrefogta az arcom.
- Nézz a szemembe Claire! Jól figyelj rám! Kiújult, de nem adjuk fel, már egyszer sikerült, sikerülni fog még egyszer!
Sikerült? Sajnos nem…

Ha most újra felteszem a kérdést: Sikerülni fog-e? milyen válasz születik majd rá?