45. fejezet (Maratoni Hétvége / 3)

Sziasztok!

A Maratoni Hétvége utolsó állomás elérkezett. A mai estén ennek a történetnek a folytatását olvashatjátok. Remélem jól szórakoztatok eddig a hétvége során és remélem a rész is tetszeni fog nektek!

Kérlek titeket írjátok meg a véleményeteket a fejezettel kapcsolatban!

Egy kicsit hossza lett a rész, remélem nem okoz gondot! :)

Jó szórakozást!

45. fejezet

Érintő

„Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.”

Claire szemszög:

Nem tudtam hazamenni azután, miután Sebastiant otthagytam. Igazából a kifejezés helytelen, nem akartam hazamenni. Szükségem volt egy is sétára, fejszellőztetésre. A mai napon túl sok információt tudtam meg, túl sok dolog lett számomra is világos. Egyszerűbb lett volna, ha ezeket homály fedi, hisz ilyenkor csak azon gondolkozok, mi lett volna ha. Már említettem többször, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a „ha” nem létezik, de mégis erre gondoltam. Ha Hanna nem állítja azt, hogy Sebastian a gyerek apja, engem választ, ha ez így történik nem ismertem volna meg Christiant, ha… Talán jobb, ha ezekez a fölösleges „ha”-kat hagyjuk is. De valahol mégsem ez zavart a legjobban. Feltett nekem egy kérdést, mit érzek szerelmet vagy szeretet és nem tudtam erre mit mondani válaszként.
Beszálltam az autómba, majd elindultam. Céltalanul kocsikáztam a városban. Az egyik kereszteződésben pirosat kaptam. Csak néztem előre. Majd egyszer oldalra pillantottam. Egy férfi haladt a járdán kutyát sétáltatva. Csak néztem őket, míg elhaladtak a kocsim mellett. Annyira el voltam foglalva velük, hogy észre se vettem, hogy a lámpa zöldre váltott. Csak akkor eszméltem mikor a mögöttem várakozó autós rám dudált. Azonnal észbe kaptam és elindultam. Közben jeleztem egy mozdulattal, hogy elnézést kérek. Még egy ideig kocsikáztam, köröztem a városban, majd leparkoltam a házam előtt. Kiszálltam az autóból, de ahelyett, hogy bementem volna a házba, elsétáltam az ajtó mellett. Most már volt célom: a parkba akartam elmenni a padomhoz. A másnap nagyon nehéz napnak ígérkezett, legfőképp érzelmileg, és ez már akkor rám nyomta a bélyegét. Hamar odaértem a parkba és szerencsém is volt, hisz a padom is üresen állt. Lehet rám várt? Leültem és nézelődtem. Nagyon jó idő volt és most a szél sem lengedezett. A napfény kellemesen simogatta a bőröm, és jó volt csak ülni és nézelődni. Néztem az embereket, akik ott sétáltak el előttem. Mindegyikük más volt valamiben, mindenkinek más érzés tükröződött az arcáról. Volt olyan, akit én úgy ítéltem meg, hogy nagyon összezuhant, de volt olyan is, aki ennek az ellenkezőjét mutatta a külvilág számára. Ekkor döbbentem rá arra, hogy igaz az a mondás, hogy senki sem egyforma. Mindenfelé nézelődtem csak azért, hogy kiszellőztessem a fejem. Még egy részem a beszélgetésnél tartott, egy másik pedig ott, hogy mi lesz holnap. Bár a kettő eseménynek nem sok köze volt egymáshoz, de egy dologban mind a kettő közös volt mégis: érzelmileg felráz.
Az idő gyorsasággal telt. Szinte észre se vettem.
Belenyúltam a táskámba, kíváncsi voltam, hogy keresett-e Christian. Igen, ráadásul nem is egyszer. Nagyon sok nem fogadott hívásom volt tőle. Úgy tűnik véget ért a megbeszélése és immáron rám is van ideje. Azt is láttam, hogy érkezett hangposta üzenetem, és hogy pontosítsak nem is egy. Mind a kettőt ő hagyta. Meghallgattam hát az üzeneteimet:
Az első ez volt:
Hívtalak már párszor, de ezt észre fogd venni. Merre vagy? Hiányzol. Ha meghallgattad hívj. Szeretlek
A második pedig az alábbi:
Nem tudom, hol lehetsz. Itt vagyok a házad előtt és látom, hogy az autód itt áll, viszont te nem tudom hol vagy. Nem akarsz felengedni? Hol vagy? Aggódom nagyon. Hívj fel!

Meghallgattam mind a kettőt, majd a telefonom visszatettem a táskámba. Nem indultam el, hanem továbbra is csak ültem ott és tettem ugyanazt, mint eddig.
Lassan elkezdett esteledni. Ekkor úgy éreztem nincs értelme tovább itt ülni, nincs értelme nézelődni és merengeni azon, amin nem változtathatok. Sok időt töltöttem itt, s ez alatt az idő alatt Christian keresett még párszor, de egyik hívására sem reagáltam. Úgy éreztem jobb egyedül lenni, és ha vele lennék, akkor sem tudnám elmondani, ami bánt.
Összehúztam magamon a kabátom, majd elindultam. Az idő hűvösebb lett, a korábbi jó időnek lassan már nyoma sem volt. Elindultam vissza a lakásomhoz, viszont mikor odaértem és kezemben a kulccsal már az ajtó előtt álltam, megtorpantam. Kulcsom visszatettem a táskámba, majd elindultam. Az új úti célom Christian lakása volt. A kis távolságnak köszönhetően hamar odaértem. Nem kellett csengessek, hisz szerencsémre az egyik kedves ott lakó beengedett. Megköszöntem ezt a gesztust, majd elindultam a lépcsőkön felfelé.
Ott álltam az ajtóban. Igazából nem tudtam milyen reakcióra számítsak tőle ha meglát, hisz nem reagáltam a hívásaira és az üzeneteire sem. Megnyomtam végül a csengőt.
Rövid várakozás után neszt hallottam, majd az ajtó nyitódott. Arcáról igazából vegyes érzelmeket olvastam le. Egyrészt némi örömöt, másrészt némi haragot.
- Szia. – köszöntem neki
- Hol voltál? – kérdezett köszönés nélkül. – Hívtalak, de nem vetted fel! Hagytam neked üzenetet, de semmi reakció. Aggódtam érted! Merre jártál?
- Sajnálom, hogy nem hívtalak vissza.
- De mégis hol jártál?
- Egyedül akartam egy kicsit lenni.
- És mégis én? Egy pár vagyunk, vagy te nem így gondolod? Aggódok érted, el nem tudom képzelni, hogy hol lehetsz. Képzeld magad az én helyembe. – mikor már ezeket mondta inkább csak a haragot láttam az arcára kiülve. – Ott áll az autód a házad előtt, de te sehol sem vagy. Kérdezősködtem, de nem láttak bemenni. Mire gondoljak?  –s közbe már a kezével is erőteljesen mutogatott, jelezve, hogy nem tudott az akkor kialakult helyzettel mit kezdeni – Nem tudom mi történt az orvosnál, nem tudom hol voltál, nem tudom kivel voltál, vagy egyedül voltál-e, nem tudok semmit. Ilyenkor mire gondoljak?
- Igazad van. Szükségem volt egy kis egyedüllétre.
Egy kis csend uralkodott immár. Ő se és én se mondtunk semmit.
- Lehet jobb lesz, ha hazamegyek. – szólaltam meg végül.
- Ne menj! Gyere be.
A szemébe néztem és láttam, hogy a haragja elillant. Megnyitotta jobban az ajtót, majd beléptem. Beérve levettem a kabátom és felakasztottam a fogasra, a táskám pedig letettem a kisasztalra. A cipőmet húztam le, majd miután ezt is sikeresen megoldottam közelebb lépett hozzám. Kezével megsimította az arcom, majd átölelt.

- Vártam már, hogy újra velem légy. Ne haragudj, hogy ennyire kiakadtam, csak szeretlek és aggódtam érted.
- Nem haragszok, igazából én vagyok a hibás. Ne haragudj azért, amiért eddig nem jelentkeztem.
Elengedtük egymást.
- Nem szokásom, hogy csak így eltűnjek, de most ez kellett.
. Történt valami? Volt valami az orvosnál? Gyere, mesélj el mindent.
Leültünk a kanapéra egymással szembe fordultunk. Elkezdtem neki mesélni.
- Az egész úgy kezdődött, hogy az orvos késett. Ott vártam rá, de nem volt sehol. Kisebb várakozás után elindultam, hogy a nővérpultnál a doktor után érdeklődhessek. A lépcsőnél azonban egy telefonnal közlekedő doktornak majdnem nekimentem. Kiderült később, hogy ő az orvosom. Igazából elmondta, hogy mit várhatok, tudatta velem, hogy a műtét, még ha sikeres is lesz, nem gyógyít meg és további gyógyszereket kell majd szedjek. Felhívta a figyelmem az esetleges variációkra, elmondta, hogy a gyógyszer erős és magáról a műtétről is mesélt. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte milyen esélyeim vannak. Igazából semmi konkrétumot nem mondott erre. Adott egy telefonszámot és egyeztettünk egy időpontot, ami minden hétre fix a vizsgálat miatt. – vázoltam dióhéjban a történteket.
- Milyen vizsgálat?
- Minden héten elvégezzük majd a vizsgálatot azért, hogy megtudjuk az állapotom változott-e, romlott-e.
- És mondott még valamit?
- Igazából nem.
- De hol voltál ezután? Egész délután kerestelek.
- Találkoztam valakivel és beszélgettünk egy kicsit, aztán pedig elmentem egy kicsit kiszellőztetni a fejem.
- Kivel találkoztál? – kérdezősködött tovább.
- Egy barátommal.
- Ismerem?
- Mi ez a nagy kérdezősködés? – néztem rá egy kicsit furcsán
- Érdekel az, hogy merre voltál. Talán baj?
- Nem baj, csak furcsállom.
- Ha gondolod, akkor nem kérdezek tőled semmit. – láttam rajta, hogy megsértődött – Úgy látom, ma nem lehet hozzád szólni. – s készült felállni a kanapéról.
Megfogtam a kezét, amire ő visszafordult.
- Elisa-val voltam. – hazudtam. Nem akartam neki azt mondani, hogy Sebastiannal voltam, mert azt a beszélgetést én is el akarom felejteni. – Egyszer már meséltem neked róla, de még sosem találkoztál vele.
Nem válaszolt semmit, csak megszorította a kézfejem, majd elengedett. A konyhába ment én pedig maradtam ülve a kanapén. Lehet jobb lett volna, ha nem hazudok, de attól tartok akkor azonnal elkezdett volna kombinálni és ha nem mondtam volna semmit, kinéztem volna belőle, hogy Sebastiant is felkereste volna a hátam mögött. És ki tudja őt meg hogy találja meg és még akár… Jobb ez így. Úgysem tud meg semmit.
Pár percig ott ültem még a kanapén, majd felálltam és utánamentem. Ott volt a pultnál és éppen a vacsorát készítette nekünk.
- Ezt fogjuk csinálni egész este? – kérdeztem tőle.
Választ nem kaptam, hanem csak állt ott és folytatta azt, amit eddig is csinált. Úgy viselkedett, mintha nem is hallotta volna, hogy beszéltem hozzá.
- Most nem fogsz hozzám szólni? – kérdeztem újra, de erre sem válaszolt.
Odaléptem mellé és néztem rá kérdőn, de ő még rám sem pillantott. Kikaptam a kezéből a kést és letettem a pultra. Ő most se nézett rám, csak a pultot bámulta.
- Tudod nekem most sok minden összegyűlt. Nem tudod, de most kivagyok. Szerettem volna dolgokat, de nem úgy alakultak, ahogy én akartam. Tudom, hogy buta voltam a mai nap során és rosszul esett, hogy nem hívtalak vissza, de ezen már nem tudok változtatni. Holnap rossz napom lesz és szükségem lenne a támogatásodra, de úgy látom, erre nem kell számoljak, majd egyedül oldom meg ismételten. Mondd azt, ha menjek el. Elmegyek, de akkor legalább nem ezt kell egész este műveljem, hogy beszélek és te meg nem szólsz hozzám.
- Tudod ma sok mindennel megbántottál. – végre megszólalt. – Bántott, hogy hívtalak többször is te pedig eltűntél se szó se beszéd és az se tudtam hol vagy. Aggódtam érted. Csak egy életjelet kellett volna küldened magadról, hogy nincs semmi bajod. Csak ennyit akartam. Most eljöttél és érdekelt mi volt veled, te pedig nem akartál semmit se elmondani. Nem tudom miért nem lehetett elmondani, hogy Elisa-val voltál. Tudom, hogy téged meg bánt, hogy ma nem voltam veled, de nem tudtam mit tenni. Szerinted hol lettem volna szívesebben? Melletted! És bánt az is, hogy nem mondasz el néhány dolgot. Nem tudom azt sem, hogy mi lesz holnap. Szerinted mit mondjak?
- Egyikőnk sem tökéletes. Én bevallom rosszul esett, hogy nem jöttél el, de elfogadtam. Tudom, hogy milyen az életed. És sajnálom. Nem akartalak megbántani, csak most… - vettem egy mély lélegzetet, majd folytattam. - Holnap igazából anya születésnapja lesz. Ez minden évben egy nagyon rossz nap nekem. Minden évben elmegyek egyedül a sírjához, odateszem mellé a virágom és leülök. Beszélgetek hozzá és szinte egész nap ott vagyok. Máskor is kimegyek hozzá a temetőbe, de ez a nap mégis más. Veszek mindig egy gyertyát azzal a számmal ahány éves lenne. Odateszem a virágcsokor mellé. Ülök, és úgy teszek, mintha ő is ott ülne. Tudom, hogy ez furcsa, de így könnyebb nekem ez a nap.
- Miért nem mondtad?
- Igyekszek erre a napra minél kevesebbet gondolni. Mindenki életében vannak ilyen napok, nekem a holnap. De tudod, most örülök, mert más lesz. Apa is kijön velem. A múltkor azt mondta, együtt kimegyünk majd. – s egy halvány mosolyt elengedtem.
Ő nem mondott semmit, csak megölelt. Ott tartott az ölelésében és ez jó volt. Bevallom elpityeredtem közben.
- Ne haragudj, hogy én is bántottalak és így viselkedtem.
- Nem bántottál, igazad volt. Te ne haragudj. – súgtuk egymás fülébe.
- Én nem tudok rád haragudni.
- Megyek, felhívom aput. – mondtam neki miután elengedtük egymást és közben megtörölgettem a szemeim.
- Rendben, én meg addig készítem a vacsorát.
Adott egy puszit, majd bementem a nappaliba a telefonomért. Leültem a fotelbe, kikerestem gyorsan apu telefonszámát majd felhívtam. Nem vette fel. Letettem a telefont a dohányzóasztalra, s indultam volna vissza a konyhába, mikor megcsörrent a készülék. Mikor a kijelzőre pillantottam ismert lett számomra a hívóm neve. Apám volt.
- Szia. – köszöntem.
- Szia. – köszönt ő is. – Mire ideértem a telefonhoz abbamaradt a csörgés. Pedig siettem. Tudod milyen gyors vagyok. – próbált viccelődni.
Visszaültem a kanapéra.
- Persze tudom.
- És hogy vagy lányom?

- Megvagyok. Ma voltam az orvosnál.
- És mi volt?
- Elmondott mindent, amiről tudnom kell, egyeztettünk egy időpontot, mert hetente vizsgálatot fogunk csinálni, hogy az állapotomat folyamatosan nyomon tudjuk követni.
- És milyen volt az orvos?
- Ezt hogy érted?
- Mennyire jó abban, amit csinál?  Fiatal, öreg? Kedves?
- George ajánlotta és igazából a hallottak alapján érti a szakmáját. Egyébként ahhoz képest meglepően fiatal. Amúgy pedig kedves és szimpatikus is.
- Ennek örülök.
- És te hogy vagy? – érdeklődtem én is hogyléte felől
- Jól vagyok most. Minden rendben, túl vagyok egy nagy tárgyaláson és most pihenek egy kicsit.
- Nagyszerű. Apu, igazából azért is kerestelek telefonon, hogy akkor a holnapi nap részleteit megbeszéljük.
- Holnap? – kérdezett.
- Igen holnap. Tudod anyu születésnapja lesz és úgy volt, hogy együtt megyünk a temetőbe. Nem igaz?
- De igen úgy beszéltük meg… - s ahogy kezdett a mondat végére érni egyre jobban halkult a hangja.
- Miért csendesedtél el? – kérdeztem, de éreztem már valahol a választ.
- Nem tudok holnap kimenni veled. – mondta ki végül.
- Értem.
- Ne haragudj kicsim. – mondta
- Nem, nem… – próbáltam hihetően mondani. Gondoltam neki is közbejött valami munka. Hittem ezt egészen addig a pillanatig, amikor a háttérben nem hallottam meg egy ismerős hangot.
- Apu! – szólt nyávogó hangon. -  Gyere, nézd meg melyik ruhába leszek ! – elég volt ennyit is hallani, s amint ezt meghallottam összeállt a fejemben egy kép.
- Ki van a háttérben?
- Senki – próbált terelni.
- Tamara ugye?
Nem válaszolt.
- Tudom, hogy ő nem vagyok bolond!
- Igen ő az. – mondta ki végül
- Holnap vele lesz dolgod? – kérdeztem
- Ami azt illeti igen. Tamara tart egy összejövetelt ahol fontos…
- Nem nagyon érdekel! – szakítottam félbe – Tudod azt hittem változtál valamit, hogy én is érek neked valamennyit. Persze Tamara igen ő a lányod, én meg akkor vagyok jó, ha ápolni kell. Nem baj, a lányod vagyok szívesen tettem. Az apám vagy, de te nem tudom, hogy szeretsz-e. Azt mondtad szeretted anyámat, de a születésnapjánál mégis fontosabb Tamara partija. Jobb is, ha nem jössz velem. Tudod mit, nem is kell kifáradnod soha többet a sírjához!
- Claire, ne vedd ennyire a szívedre.
- Á szóval ne vegyem? Nem fogom, nyugodj meg, nem számítotok! Neked ő a családod én csak egy kolonc vagyok. Sose kellettem neked, ezt most is bizonyítod. Ezért hagytál ott minket és nem úgy alakult a múlt, mint ahogy te állítottad.
- Claire kérlek.
- Most leteszem, dolgom van! Nem akarlak amúgy sem titeket zavarni!
- Ne tedd már le! Ne haragudj …
- Szia! – mondtam dühösen, majd kinyomtam.
Azonnal kikapcsoltam a telefonom és odadobtam a kanapéra. Elkezdtem sírni. Most nagyot csalódtam apámban. Elhittem neki, hogy szerette anyámat és ő volt az igaz szerelme, hittem minden egyes szavának. Megígérte nekem, hogy egy család leszünk és a kimaradó éveken valahogy túllépünk, több időt töltünk egymással. Azt mondta bánta a döntését. Mondott olyat is, hogy anyámért mindent meg tett volna, és sokszor emlékszik még vissza rá. Erre fel most nem tudta mi lesz holnap, hallottam a hangsúlyán mikor visszakérdezett, hogy sejtelme sem volt, hogy holnap anyu születésnapja. Ha igazán anyu volt a mindene ez a nap neki is számítana valamit. Elhitette velem, hogy együtt megyünk majd ki a temetőbe és én hittem ezt, úgy gondoltam ez a holnapi nap nem csak szomorú lesz, hanem némi halvány sugarat odavarázsol a boldogságból. Ott lett volna velem. Már régen megbeszéltük ezt, és megígérte, hogy eljön velem, persze Tamara. Ő mindig is fontosabb volt neki, mint én. Erre már kislányként is rá kellett jöjjek. Igazából utálom Tamarát és ezzel most nem túlzok, de nem ezért. Azt már taglaltam, de valahol mégis irigylem őt a szívem legmélyén. Azért lehet, mert apámnak mindig is ő volt a legfontosabb. Mikor új családja lett több gyereke is született, de közülük mindig is Tamarát részesítette előnyben. Igazából most nagyon mélyre csúszott a szememben, ahonnan nem tudom lesz-e a visszaút neki.
Érzelmeimnek és legfőképpen csalódottságomnak muszáj volt utat engedjek. Sírtam. Azt hittem ezzel jobb lesz. Észre se vettem mikor Christian bejött a nappaliba és azt sem tudom mennyi ideje sírhattam már ott.

Christian szemszög:

Már régóta kiment a nappaliba. Míg főztem rájöttem néhány dologra. Mind a ketten bután viselkedtünk. Megbántottuk mind a ketten a másikat és mind a ketten a másiktól vártuk el, hogy beismerje a hibáját, de így lett végül a legrosszabb. De sikerült megbeszélnünk, mind a kettőnknek engednünk kellett egy kicsit. Még most kezdtünk egy párt alkotni, még mind a kettőnknek tanulnunk kell azért, hogy gördülékenyen tudjunk egymás mellett élni. Igen, mert én ezt nem rövid távra tervezem. Tudom, hogy nem minden út sima és egyenletes, előfordulnak kisebb-nagyobb gödrök, illetve emelkedők, de ezeken túl kell lépnünk. Elkészültem a vacsorával és Claire már régóta kint volt, úgy gondoltam kimegyek és szólok neki, hogy elkészültem. Amikor azonban megláttam őt, nem éppen erre a látványra számítottam. Össze volt zuhanva és sírt.

Claire szemszög:

- Mi történt? – kérdezte Christian, aki már ott volt mellettem.
- Már megint… - mondtam sírva
- Mi megint?
- Nem jön el, de megígérte. – mondtam neki.
- Nyugodj meg! – s közben az arcom simította és az útba lógó hajtincseimet rendezte a fülem mögé.
Mikor egy kicsit csillapodott a sírásom, a kezemnél fogva felhúzott a fotelből, majd leültünk a kanapéra együtt. Telefonom arrébb sodorta és nézett rám, várta, hogy elmondjam.
- Már korábban megígérte, hogy eljön velem. De Tamara megint fontosabb volt. Tudod igazából nem ez bánt a legeslegjobban, ezt már megszokhattam gyerekkorom óta. Mindig is a háttérbe voltam szorulva, ez nem újdonság nekem. De tudod az zavar a legjobban, hogy elhitette velem azt, hogy neki anyám volt a nagy ő. Sokszor mondta, hogy bánja azt amikor úgy döntött otthagy minket. Azt mondta szerette és sokszor előjönnek az emlékek. Elhittem akkor azt a mesét is, amit arról mondott, miért ment el tőlünk. De már csak gondolom mese volt. Mintha csak egy kolonc lennék, ha egy fölösleg lennék, aki púp a hátán.
- Ez biztos nem így van!
- De ezt érzem. Mikor rákérdeztem, hogy mi lesz holnap, beszéljük meg a részleteket visszakérdezett, hogy holnap? Nem tudta, nem hallottad a hangsúlyát. Csak kamu volt, ez a szerelem dolog. De nem baj, nem kell apa nekem, eddig se volt családom.
- De van családod! Én itt vagyok neked és én kimegyek majd veled. Rendben?
Nem tudtam megszólalni, csak bólogattam. Hátradőlt a kanapén,odahúzott magához és átkarolt. Csak ültünk ott.
- Köszönöm. – mondtam neki végül. Erre ő megpuszilta a fejem búbját.
Még egy kis ideig csak ültünk, majd megszólalt.
- Gyere, menjünk vacsorázni.
- Már biztosan kihűlt.
- Nem baj, megmelegítjük. – mondta mosolyogva.
Én is rámosolyogtam, majd felálltunk és elindultunk mind a ketten a konyhába. A vacsorát megmelegítettük, elfogyasztottuk. Vacsora közben nem sokszor szóltunk egymáshoz. Nagyon finomat főzött, ezt azért úgy érzem fontos megemlíteni. Nem ez volt az első alkalom, hogy tudását megcsillogtatta már előttem. Miután befejeztük, el akartam mosogatni, de Christian megállított ebben.
- Majd én megcsinálom. – mondta
- Segítek. – akadékoskodtam.
Végül az lett az egészből, hogy egyikőnk sem mosogatott el.
Miután megfürödtünk befeküdtünk az ágyba. Egymással szemben feküdtünk és csak néztük a másikat. Így feküdtünk egy darabig, majd egymás ölelésében lassan álomba szenderültünk.

Másnap reggel a karjaiban ébredtem.  Egy puszit nyomtam a szájára, amire ő is elkezdett ébredezni.
- Hány óra? – ez volt az első kérdése
- Fél 10 múlt pár perccel.
- Akkor még korán van, hogy kikeljünk. – mondta majd odahúzott magához. Nem akart elengedni és addig forgolódtunk, míg végül én kerültem fölé. Karjaival körbezárt és nem tudtam mozdulni. Csak néztem őt ő pedig engem. Lassan engedett a szorításból, míg végül teljesen szabad lettem. Kezével a hajam elfésülte.
- Reggeli után indulunk, úgy jó lesz?
- Persze.
Kimásztunk az ágyból, majd miután a reggeli készülődésen mind a ketten túlestünk, elfogyasztottuk együtt a reggelit is. Miután mindennel készen voltunk, elindultunk. Autóval mentünk. Első állomásunk egy bolt volt, ahova gyorsan beszaladtam azért, hogy a gyertyát megvegyem. Mikor visszaszálltam utána egy virágboltot kerestünk. Miután sikerült leparkolnunk mind a ketten kiszálltunk és együtt vettük meg a virágokat. Mikor már ezeket is a kezemben tudtam, akkor éreztem magam úgy, hogy elmehetek anyukám sírjához.
Csendben utaztunk. Ahogy közeledtünk a temetőhöz az érzések egyre jobban elkezdtek rajtam uralkodni. Tudtam, hogy ma még ezek a tetőpontjukra hágnak. Ez a nap olyan nap, amikor ez biztosan megtörténik. Körülbelül fél órát utaztunk, mire megérkeztünk. Megállt Christian. Ránéztem, de már ekkor könnybe volt lábadva a szemem.
- Itt vagyok veled. – mondta
Nem tudtam megszólalni, hanem a kezét szorítottam meg. Kapaszkodó volt, most is, mint eddig már párszor. Rájöttem a mi kapcsolatunk egy törékeny dolog. Azért is, mert úgy alakult ki, hogy előtte egy nehéz döntést kellett meghozzak. Magam sem tudom felfogni, miért volt olyan erős az érzelmem Sebastian iránt és most sem tudom felfogni, hogy tegnap miért tudott megzavarni. De már nem. Itt ül velem egy autóban Christian, aki különleges nekem, aki egy olyan helyet foglal el a szívemben, amit még más nem. Most pedig eljön velem anyukámhoz.
Kiszálltunk az autóból, kivettük a virágokat és a gyertyát, majd kézen fogva elindultunk a sírhoz. Ahogy néztem a köveket eszembe jutott, hogy minden egyes sír egy-egy hatalmas elvesztést, fájdalmat jelent valakinek, vagy valakiknek. Könnyeket, nehéz perceket. Édesanyám sírja egy fa lombja alatt volt.  Mikor odaértünk elé lefolyt egy könnycsepp az arcomon. Ránéztem a sírkőre, amibe bele volt írva a neve. Már megkopott, a 3 év időjárási viszontagsága rajta is meglátszott. Kopott volt, de nekem mégis többet jelentett mindennél, egy olyan személyt jelképzett, akinek sok mindent köszönhetek, de legfőképpen egyet: az életemet. Mikor magamra hagyott, akkor elment egy másik helyre, oda ahova én nem követhettem őt, pedig vele tartottam volna. Elment egy jobb helyre, egy jobb világba. Csak egy valakit hagyott itt, mégpedig engem. Magamra hagyott, nem adott már nekem soha jó tanácsot, nem vidított fel, mikor rossz passzba voltam, nem terelt már a helyes útra. Pedig kellett volna, segíthetett volna nekem, ott lehetett volna velem.

Úgy szerettem volna csak még egyszer megérinteni, csak még egyszer látni a mosolyát, azt, hogy a szél a göndör haját meglengeti, azt, ahogy nevet, csak még egyszer azt hallani tőle: lányom szeretlek.
De rá kellett jöjjek, ez már csak egy örök vágy marad és ilyenformán az emlékeimben él.
- Szia anyu! – köszöntem
Lehet, hogy furcsának tartotta ezt Christian, de én szoktam anyához beszélni mikor itt vagyok. Sajnos válaszolni már nem tud, de tudom azt, hogy hallja amit mondok neki.
- Itt vagyok. Tudom, hogy hallod odafent, amit most mondok neked. Látod, nem vagyok egyedül. – s töröltem meg könnyeim. – Szeretném neked bemutatni a párom. Ő Christian. Tudd ő különleges ember és szeretem őt. – sírtam továbbra is. Elengedtem Christian kezét és leguggoltam a sírkő elé. – Nem is tudom mit mondjak neked anyu. Olyan hosszú ideje már annak, hogy nem látlak. Hiányzol. Annyiszor gondolok rád, annyi emlékemben élsz, de nem vagy itt velem. Úgy szerettem volna, ha nem így mutatom be neked a társam. Olyan jó lett volna, ha te is meg tudtad volna ismerni, ha élőben találkozhattatok volna. De ez nem lehet így. Ennek így kellett alakulni csak ezt hallom mindig, de nem értem meg. Miért? – néhány levéldarab és néhány ág, amit nemrégen törhetett le egy kisebb vihar, a síron volt. Azokat félresöpörtem. Letettem a virágokat a sírra, majd a gyertyát is. – Még egy év. Elröpült. Néha olyan, mintha még csak tegnap lett volna az, hogy itt hagytál, de ha jól belegondolok, évek teltek el. – Christian is odaguggolt mellém és megsimította a fejem, majd odadugta a fejét az enyémhez.
Ott töltöttünk még egy kis időt. Beszéltem anyuhoz, és Christian is megtette. Először furán érezte magát, de később felengedett.
Elérkezett a búcsú ideje.  Felálltunk. Megölelt és vettünk egy végső búcsút.
- Szeretlek anyu! – mondtam, majd odaléptem a sírkőhöz és megsimítottam azt. Csak akkor vettem észre, hogy a fejfa mögött ott van egy kisebb csokor virág. Értetlenül néztem először a virágra, utána pedig Christianra.
- Mi láttál?
- Itt egy csokor virág.
- Ki hozhatta? – kérdezett.
- Nem tudom.
Igazából csak sejtésem volt, hogy ki lehetett az, aki a virágokat odatette. Egy ember jutott csak eszembe és az apám volt. Más nem lehetett. Mikor erre a felismerésre jutottam, dühös lettem. Nem kell, hogy kifejezze „fájdalmát” ezzel a virággal. Végül is a virágot nem vettem el onnan, ha már valaki odatette, nincs jogom arra, hogy azt elhajítsam, pusztán azért mert engem megbántott.
Odaléptem Christianhoz, majd vetettem még egy utolsó pillantást anyu sírjára. Az az utolsó pillantás nem csupán egy pillanatnyi dolog volt, pár percig csak néztem őt és sírtam.
- Menjünk. – mondtam végül alig hallhatóan.
Christian megfogta a kezem és elindultunk vissza az autóhoz. Lassan sétáltunk és egyre jobban távolodtunk anyutól.  Már az autóhoz értünk, mikor valaki megszólított.

- Lányom! – szólt apám
Megfordultam és igyekeztem erőt gyűjteni magamon.
- Nem kell ide eljönnöd! – mondtam neki sírva és erőteljesen. - Megmondtam a telefonba is, hogy nem kell! Tamara vár rád, fölösleges ide kijönnöd. Nem tartozunk és nem tartoztunk hozzád!
- Ez nem így van!

- De így van! Tudod mit, szedd össze azt a virágcsokrot, amit otthagytál anyu sírjánál és vidd el magaddal!  Nem jobbat tudok! Majd én összeszedem és el is mehetsz, nem kell azért odafáradnod! – mondtam egyre hangosabban és egyre indulatosabban.
Christian közben megpróbált visszafogni egy kicsit, de nem sok sikere volt.
- Nem tudom miről beszélsz! Én nem voltam ma még kint és nem tettem virágot anyád sírjára!
- Mi? – néztem értetlenül. – Ott van… - mondtam ennyit, de a szavam elakadt, mikor megláttam, hogy az autóból kivesz egy csokor virágot.
Csak néztem értetlenül, nem tudtam elképzelni, hogy ki vitte azt oda.
- Menjünk.  Mondtam ismételten Christiannak
- Biztos? Nem akarsz apáddal…
- Nem! – vágtam rá azonnal és be is szálltam az autóba, ő pedig utánam.
Beindította az autót, majd elindultunk.
Egy darabig nem szóltunk egymáshoz. Nem voltam nyugodt ez idő alatt, csak az járt a fejemben, hogy ki lehetett az, aki odatette a virágot. Egy halvány ötletem se akadt. Bár ha az emlékeimben elkezdek kutakodni arra a megállapításra jutok, hogy nem az első alkalom, hogy rajtam kívül valaki visz virágot ezen a napon anyu sírjára. Eddig annak tudtam be, hogy apu volt, de most összezavarodtam. Nem tudtam egyszerűen, hogy ki lehet az, aki odatette eddig a virágokat.
- Akarsz róla beszélni? – törte meg gondolatmenetem kérdésével párom.
- Ki lehet? Csak ez a kérdés jár a fejemben. - mondtam
- Ezt hogy érted?
- Láttad te is a virágcsokrot, amire azt mondtam nem tudom ki tehette oda.

- Igen.
- Azt hittem apám volt. Ezen gondolkoztam eddig és rájöttem, nem csak ez az egyetlen alkalom, hogy valaki odatett egy virágcsokrot. Mióta meghalt anyu minden évben van ott egy. Eddig azt hittem apám volt az, de most jöttem rá és most bizonyosodott be, hogy nem. De ki lehet?

- Anyukádnak nem volt testvére? – kérdezte
- Nem.
- És a nagyszüleid?
- Ők már régen meghaltak.
- Nem lehet, hogy van mégis valaki, akiről nem tudsz?
- Mire célzol?
- Anyukádnak volt más házassága is?
- Mi?
- Igen és esetleg a volt férje, vagy…
- Vagy egy gyerek? Ezt most komolyan kérdezed?
- Miért tudsz más magyarázatot adni?
- Ebben biztos vagyok, hogy nem! – mondtam erőteljesebb hangnemben, nyomatékosítva, hogy biztos vagyok benne, hogy nem volt neki másik házassága.
Pár perc csend után megszólaltam ismét:
- Ne haragudj, hogy az előbb így rád förmedtem. Össze vagyok zavarodva.
- Semmi baj, tudom, hogy nehéz nap ez a mai.
Lassan hazaértünk. Ismételten nem hozzám mentünk, hanem nála. Kiszálltunk az autóból és indultunk a ház irányába.
- Itt maradsz ma este is velem?
- Szeretnéd?
- Igen, nagyon szeretném.
- Maradok.
Bementünk a házba, majd ledobtuk a cuccaink. Csak álltam egy helyben, majd két erős kezet éreztem meg a vállamon. Elkezdett masszírozni Christian. Nagyon jól esett. Ellazultam teljesen.
A nap további részében a szokásos tennivalókat végeztük el. Christian közben dolgozott egy kicsit, addig én a nappaliban kuksoltam. Elkészítettük együtt a vacsorát, majd el is fogyasztottuk.
Este megfürödtünk, majd befeküdtünk az ágyba. Egymás karjaiban aludtunk el.
Reggel mikor felébredtem Christiant nem találtam magam mellett. Kikeltem az ágyból, majd kicsoszogtam a konyhába. Megtaláltam. Ott ült az asztalnál és éppen a kávéját szürcsölte, közben pedig a reggeli újságot olvasta.
- Szia. – köszöntem neki és léptem mögé majd egy puszit nyomtam az arcára.
- Szia.

Válasza hideg volt és látszódott, hogy ideges. Kiöntöttem magamnak is egy kis kávét, majd leültem vele szembe. Összehajtotta az újságot, de érdekes módon nem a rendes hajtás mentén, majd a felé lévő oldallal lefordította az asztalra.
- Szerinted az őszinteség fontos egy kapcsolatban? – tette fel a kérdését, amit furcsálltam. Nem értettem, hogy jön ez a kérdése reggel. Csak nézett rám és láttam, hogy nem kerek vele valami.
- Igen fontos. Miért szerinted nem? – kérdeztem vissza.
- De fontos. Én mindig őszinte vagyok hozzád. Te is mindig őszinte vagy? – kérdezte ezt. Arca komoly volt. Valami történt. Jutottam erre a következtetésre.
- Nem értem ez most, hogy jön ide. – mondtam értetlenkedve.
- Csak egy egyszerű kérdés: Te mindig őszinte vagy velem? – nem tágított ettől a témától

- Igen. – válaszoltam neki.
- Persze. – mondta, majd felemelte az újságot és odadobta elém a lefordított oldallal felfelé. – Nem értelek néha, miért nem vagy őszinte velem? – felpattant a székből odalépett a mosogatóhoz, belehajította a kávéval együtt a bögréjét, ami összetört az odacsapódástól. Elindult kifelé a konyhából, de előtte megállt még mellettem.
- Gondolom jó volt Elisa-val beszélgetni…

Maratoni Hétvége / 2

Sziasztok!

Második este, második állomás. A mai estén egy folytatással érkeztem, ami nem más, mint a Melissa Clayton című történeté.
A folytatás elérhető az alábbi képre kattintva:

Remélem lesz érdeklődés és kapok visszajelzést is.
Legyen szép estétek!
Jó szórakozást a fejezethez!
Puszi

A Maratoni Hétvége utolsó állomása holnap lesz, amikor ismételten hozok nektek valamit, amiben érzelmekben nem lesz hiány! 

Maratoni Hétvége

Sziasztok!

Amolyan maratoni hétvégét tervezek a hétre. Az azt takarja, hogy három estén keresztül szeretnék nektek hozni friss írást. Ezek ha úgy vesszük folytatások, viszont nem egy történetéé.
A maratoni hétvége első állomása a mai este, amikor ugyanis egy novellát olvashattok tőlem, amiben olyan szereplővel találkozhattok, akiről már általam olvashattatok.
A történet az alábbi képre kattintva elérhető:

Minden este jelentkezek majd (remélhetőleg nem lesz majd akadálya a terveim megvalósításának )!
Remélem sokan olvassátok majd és kifejtitek véleményeteket is.
Jó szórakozást kívánok az olvasáshoz!
Azoknak akik még nem olvasták az Utolsó Ígéret folytatását lentebb görgetve megtalálják. Várom ott is a visszajelzéseket!
Legyen szép estétek!
Puszi

Egy szó mint száz:

A maratoni hétvége tehát megkezdődött!

44. fejezet

44. fejezet

Viharfelhők

Csend, nyugalom, béke. Szavak melyek egymáshoz társítva valami jó dolgot takarnak. Valami olyat, ami közel áll ehhez a kifejezéshez: boldogság. Akárcsak a természet, minden csodálatos, míg egyszer csak közeledik valami. Egy sötét dolog, ami folyamatosan eltakarja a csodás kék égboltot és a korábbi napsütést eltüntetve sötétséget hoz maga után. A boldogságra utaló jelzők eltűnnek, helyette mások érkeznek. Nagy robaj és villámlás. Felborul a korábbi csend és béke, elkezdődik valami…

Claire szemszög:

Úgy gondolom, életem egyik fontos állomása előtt állok, fontos, hisz ez a jövőmet meghatározza. Ezennel elkezdődik a harc, most kezdődik az összecsapás. Egy meghatározó lépcsőfok, ahol jól kell lépjek és nem szabad megbotoljak. Egy mindent meghatározó műtét küszöbén vagyok és most az ehhez vezető első lépéseket kell megtegyem. Ezek és ehhez hasonló gondolatok röpködtek a fejemben. Talán ezzel is tudat alatt magam akartam erősíteni, ösztönözni arra, hogy itt az idő és harcolni kell. Fontos pillanat, meghatározó műtét. Ez a két kifejezés lebegett csak előttem már, miközben erőt vettem magamon és idegességemen, hogy kopogjak. Kezem ökölbe szorítottam felemeltem és lendítettem. Háromszor ütközött neki az ajtónak és hang jelezte szándékom a bent tartózkodónak. Elemeltem a kezem és vártam a jelzést, azt, hogy szabad és bemehetek, viszont nem kaptam meg. Csak idegesebb lettem. Eddig is mondhatjuk, hogy szinte összeszűkült gyomorral álltam itt, de ez most valahogy mégis fokozódott. Ismételten kopogtam, de továbbra se érkezett reakció. Ezt furcsálltam egy kicsit. Ránéztem az órámra, hogy megnézzem hány óra lehet. Már 3 óra elmúlt pár perccel, viszont az orvos nem volt itt. Úgy döntöttem várok itt még vagy egy fél órát, és ha addig sem érkezik, akkor érdeklődök holléte felől. Ott álltam egyedül az ajtó előtt és továbbra is rettentő ideges voltam. Igyekeztem magam lekötni, ezért sétálgattam, járkáltam fel-alá a folyosón. Nem nyugtatott meg, sőt csak rosszabb lett, maga a hely is csak rám nyomta a bélyegét, olyan rideg volt ez a folyosó. Csend uralkodott, csak az én lépteim és szuszogásom hallatszottak és minden fehér volt. Jó lett volna, ha nem egyedül várakozok akkor ott, de így alakult. Ha Christian ott lett volna, biztosan megnyugtatott volna. Magam nem voltam képes arra, hogy csillapítsam ezt a feszültséget bennem. A gondolataim elterelése már odáig fajult nálam, hogy azon kezdtem el gondolkozni, hogy merre lehet az orvos. Olyan variáció is felmerült bennem és ez tűnt a leglogikusabban, hogy egy váratlan eset miatt nincs most itt.
Igazából leülhettem volna a folyosón egy székre, de nem tudtam. Úgy éreztem így jobb lesz, könnyebb lesz elterelni a gondolataimat és némiképp nyugalomra lelni.

Már egy negyed órája volt, hogy ott várakoztam. Semmi mozgás nem volt.
Teltek a percek és én pedig készültem már feladni a várakozást. Lassan már egy fél órája vártam. Elindultam. Lassú léptekkel haladtam, s minden egyes léptem hallatszott a csendes folyosón. Minden egyes lépés egy kopogást jelentett. Már a lépcsőnél voltam, amikor

szembejött velem egy orvos.

Éppen telefonált. Nem is vettem azonnal észre, csupán akkor mikor majdnem nekimentem. Megtorpantunk mind a ketten, majd ő rám mosolygott én pedig vissza rá.
- Elnézést. – mondtam
- Semmi baj. – válaszolt kedvesen
Nem akartam hallgatózni, de véletlenül fél füllel meghallottam egy-két szót abból, amit mondott.
- Éppen késésben vagyok, 3 órára vártam az egyik betegem… - ő haladt tovább én pedig mikor ezeket meghallottam megálltam. Hátrafordultam és láttam, hogy az orvos halad a folyosón ahhoz az ajtó felé ahol nemrégen kopogtam. Először szinte földbe gyökerezett a lábam, majd elindultam, hisz nincs vesztenivalóm és a hallottak alapján csak ő lehetett Dr. Harris.
Ott állt azelőtt az ajtó előtt ahol én is korábban. Mérgelődött egy kicsit. Siettem hozzá, tudtam, hogy ő lesz az orvosom. Lépteim most is hallatszottak, s erre az orvos is felfigyelt. Nézett rám. Rövid idő alatt odaértem hozzá.
- Jó napot! – köszöntem neki először – Dr. Mike Harris-hez van szerencsém? – kérdeztem rá
- Jó napot! Igen én vagyok Dr. Harris. – válaszolt. Ön Claire Ecclestone akivel ma találkozóm van? – kérdezett ő is.
- Igen Claire vagyok. – válaszoltam, s nyújtottunk egymásnak kezet.
Sikerült immáron bemutatkoznunk egymásnak. Én néztem őt, ő pedig engem. Olyan volt, mintha mid a ketten vártunk volna valamire.
- Kérem, jöjjön be. – szólalt meg végül az orvos s nyitotta az ajtót, majd jelezte számomra, hogy menjek be, én pedig vettem a jelzést és beléptem. Ő követett, majd becsukta az ajtót.

- Üljünk le. – mondta.
Leültünk mind a ketten az asztal másik oldalára. Ő mosolygott rám. Egy kicsit zavarban is éreztem magam a helyzet miatt, ahogy folyamatosan csak mosolygott. Szimpatikus volt, akkor is mikor majdnem nekimentem, de ez a szüntelen mosoly egy kicsit zavarba ejtő volt.
- Elnézést szeretnék kérni. – kezdte a mondandóját. -  Nem úgy terveztem, hogy rögtön az első találkozásunk alkalmával ennyit késni fogok, csak közbe jött egy sürgős eset.
- Semmi baj nem történt. – mondtam egy halvány mosoly kíséretében.
Ismételten csend volt, hasonló volt a helyzet, mint pár perccel ezelőtt.

- Szerintem kezdjünk is bele- kezdte így - Nem tudom mennyire tájékozott a műtéttel kapcsolatban és magával az egész betegséggel. Tudja Dr. Holt mesélt nekem önről, mondta, hogy egy fiatal nő szorul segítségre. Tudom és szerintem ön is tudja, hogy ilyen fiatalon ez a betegség nagyon ritka. Dr. Holt megkért arra, hogy segítsek magán. Nagyon jó barátom, így igent mondtam.
- Ezért pedig hálás vagyok. Igazából George már beszélt nekem a betegségről, de a műtétről részletesen nem.
- Rendben. Akkor most mesélek önnek róla. Ön ugyebár a mély agyi stimulációt választotta, mint gyógykezelési módot. Gondolom, tisztában van azzal, hogy ez a betegség nem gyógyítható, de megakadályozható a hirtelen állapotromlás és hosszú évekig kiegyensúlyozottan és panaszmentesen lehet élni. – kezdte el a mondandóját, amire én nagyon figyeltem. – Ez maga egy olyan műtét.. – folytatta, majd közelebb gurult az asztalhoz és miközben beszélt mutogatott is. - … ami annyit tesz, hogy az agy bizonyos területébe egy elektróda segítségével egy magas frekvenciájú ingerlést alkalmazunk. Átnéztem az anyagát és abban az szerepel, hogy kézremegése van. Fontos lenne megtudnom, hogy továbbra is csak a jobb vagy mind két kezén érzékelte a remegést?
- Eddig csak a jobb kezem remegett.
- Nos, akkor ez azt jelenti, hogy a bal agyfélteke lesz műtve. Mivel a bal kezén nem észlel semmit, így ahhoz az oldalhoz nem nyúlunk. Azt nem tudom, hogy George mondta-e önnek, hogy ez nem fogja azt jelenteni, hogy meggyógyult véglegesen. Ezzel a műtéttel ennek a zavarnak az okát és magát ezt fogjuk tudni megakadályozni, de a sikeres felépülés és a teljes élet eléréséhez szükség lesz további gyógyszeres kezelésre is. Persze ez még a műtéttől is függ. Tudom, hogy most is szed gyógyszert. Megmutatná, hogy mit szed? Itt van önnél?
- Igen. – válaszoltam, majd a táskámban kezdtem el kotorászni, míg végül a kezembe akadt a gyógyszeres doboz. – Tessék. – s nyújtottam az orvosnak.
- Köszönöm. Had nézzem. – elvette majd fentebb emelte és megnézte. – Ez erős gyógyszer. – jelentette ki. – Sok mellékhatással járhat a szedése és ezek fellépése akadályozza a műtétet is, ugyanis, akkor azonnal abba kell hagyni. A gyógyszert pedig szükséges szedni a műtét előtt.
- Tudom. – mondtam halkan, közben ő pedig visszaadta nekem a gyógyszeremet.
- Eddig fellépett már bármiféle mellékhatás?
- Nem, még nem. – mondtam azonnal.
- Ez nagyszerű. Tudnunk kell pontosan az állapotának a változásit esetlegesen, ezért hetente el fogunk végezni egy vizsgálatot egészen a műtétig. Ezzel azt is el szeretném kerülni, hogy bármilyen komplikáció fellépjen majd. Azért is kértem önt, hogy ma találkozzunk, hiszen egy fontos konferenciára megyek majd, ahol támogatást akarok szerezni a klinikának. Egyeztetnünk kell egy olyan időpontot, amikor el tud jönni és a vizsgálatot el tudjuk végezni. Mit szólna a keddi napokhoz?
- A kedd tökéletes lenne. – válaszoltam
- Akkor hogy pontosítsunk, keddenként a 10 óra megfelelne? – kérdezte az orvos
- Igen az jó lenne.
- Rendben akkor minden héten kedden 10 óra. – fixálta immáron a dolgot
Felvetődött bennem egy kérdés. Ha ezután hetente vizsgálat lesz, akkor mos is elvégezzük?
- Doktor úr! Most is elvégezzük a vizsgálatot?- kérdeztem meg végül

- Nem. A mai alkalommal nem szükséges, mert George elküldte nekem az eredményeit. Van esetleg bármilyen kérdése?
Lenne-e még kérdésem? Rengeteg. De sok olyan kérdés, amikre ő sem tudna nekem választ adni. Folyamatosan ott lebegnek előttem a jelenleg még megválaszolatlan kérdések, amikre csak az idő adhat választ.
Emlékszek arra, mikor ezt megkérdezték már tőlem. Akkor hirtelen kellett döntsek, olyan dologról, amiről nem tudtam szinte semmit. Már volt olyan, hogy egy élet volt a kezemben, egy sors akiről döntenem kellet. Össze voltam akkor zavarodva. Nem tudtam mit tegyek, hogy döntsek. Elhangzottak előttem szavak, mondatok, amiket akkor abban a pillanatban nem tudtam értelmezni. Hatalmas nyomás volt rajtam és az idő is szorított. Végül döntöttem akkor. Tisztában vagyok azzal, hogy életem során sok rossz döntést hoztam már meg, de azt a döntésemet nem tudom kategorizálni, nem tudom rá mondani, hogy jó vagy esetleg rossz döntés volt.
- Tudja – kezdtem mondandóm, de egy kicsit hezitáltam, hogy végül hogyan is fejezzem ki magam. Kerestem a megfelelő szavakat a mondandómra. – Most itt ülök maga előtt. Ez ugyebár azt jelenti, hogy a sorsom magára, az ön kezébe bízom. Ez számomra egyfajta bizalmat jelent. Nálam a bizalom pedig őszinteséggel párosul. Bizalommal fordulok önhöz és kérem, őszintén mondja meg mennyi esélyt lát nekem.
- Ön egy kivételes eset. Igazából minden beteg más, mindenkinek más a szervezete, máshogy reagál. Nem akarok itt számokkal dobálózni és igazából értelme sincs. Jók az esélyei, de már most elmondom, hogy a műtét sikeressége az azt követő napokban fog eldőlni. Én minden esetre mindent megteszek a sikerünk érdekében.
- Köszönöm, hogy válaszolt. Más kérdésem most nincs.
- Ha bármi van, történik esetleg valami, kérem hívjon. – mondta, majd ideadott egy névjegykártyát.
- Rendben hívni fogom, köszönöm. – felálltam a székről, majd az orvos is.
Elindultam az ajtó irányába, s a doktor is követett.
- Akkor két hét múlva kedden találkozunk. Vigyázzon magára.
- Megpróbálok. Viszlát. – köszöntem el.
- Viszlát. – köszönt az orvos is, majd rám mosolygott.
Kiléptem végül az ajtón.
Immáron túl voltam az első találkozón. Valahol nem erre számítottam. Ezt úgy értem azt hittem rettentő ideges leszek ott bent is, de az orvos jelenléte és ő maga megnyugtatott.
Vettem egy mély lélegzetet és mintha csak egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Előkerestem a telefonon, hogy felhívjam Christiant. Kikerestem a számát, majd elindítottam a hívást. Kicsöngött, de egyik csöngésre se érkezett reakció felőle, nem vette fel a telefont. A hangpostája jelentkezett. Úgy döntöttem rábeszélek, és ha észreveszi majd, hogy kerestem, akkor felhív.
- Én vagyok. Túl vagyok a találkozón, ha lesz időd hívj fel. Szeretlek.
Mondtam ezt a rövid üzenetet, majd megnyomtam a piros telefon gombot. Egy picit csalódott voltam, hogy nem tudtam vele beszélni, de tudom, hogy neki ez a megbeszélés fontos és biztos, hogy eltart egy jó darabig.
Elindultam ismételten a lépcső felé. Egyenletes tempóban vettem a lépcsőfokok okozta akadályt, majd hamarosan egy emelettel lentebb voltam. Itt viszont egy nem várt személlyel futottam össze. Annál a bizonyos személynél volt egy plüssmackó. Egymásra néztük és szinte megfagyott körülöttünk minden. Csak néztük egymást, de egyikünknek se jött ki egy hang se a torkán. Végül ő törte meg a csendet.
- Szia Claire. – köszönt.
- Szia. – köszöntem én is.
Igazából nem akartam beszélgetést kezdeményezni, csak haladni akartam tovább. Mellette készültem elmenni, mikor megállított.
- Hogy vagy?
- Ez hosszú. És te, vagyis ti? – kérdeztem vissza
- Hanna és a pici jól, de én nem. – válaszolt. - Claire! Van egy kis időd?
Először nem tudtam mit mondjak. Ez a „beszélgetés” is elég hadilábon állt. Nem tudtam, ha azt mondom neki, hogy van, akkor tudnánk beszélgetni egyáltalán vagy csak csendben lennénk mind a ketten, ami pedig elég kínos.
- Nem tudom mit mondjak erre.
- Mond azt, hogy van! – mondta határozottan. – Szükségem van most rád! –s nézett közben rám. Láttam a szemében, hogy szinte könyörög, hogy most valóban szükség van rám.
- Van időm. De egyáltalán mit csinálsz te itt?
- Van egy beteg kisfiú, akit jöttem meglátogatni. Halálos beteg és az egyik álma, hogy találkozzunk. Szeretném neki ezt megvalósítani.
- Ez nagyon kedves tőled. – mondtam neki. -  De én mire kellek? – kérdeztem meg azt, amire kíváncsi voltam.
- Egyedül nem megy.
- És Hanna? Nem vagy egyedül.
- De tévedsz, egyedül vagyok. Kérlek, kísérj el. – mondta s közben megfogta a kézfejem. Puha bőre hozzám ért és nem tudom megmagyarázni, de nagyon jó érzés volt.
- Elkísérlek. – mondtam neki végül, majd elindultunk fel az emeletre.
Hamar odaértünk a szoba elé. Az ablakon keresztül be lehetett látni. Szegény kisfiú nagyon rosszul nézett már ki. A szobából kijött egy nővér. Megpillantotta Sebastiant és elmosolyodott.
- Nagyon boldog lesz Jake. – mondta. –Üdvözlöm önöket. –s nyújtott kezet. – Én Marta vagyok.
- Sebastian Vettel. – nyújtott kezet a nőnek, s utána én is.
- Claire Ecclestone.
- Tudják ez a kisfiú nagyon beteg. Nagyon kevés ideje van már neki hátra. Sokszor mesél önről. – s nézett Sebastianra – Ön a példaképe. Ez a találkozás a mindent jelenti majd neki. Életének utolsó álma valósul meg.
Mikor ezeket mondta a nővér, láttam, hogy Sebastian szeme könnybe lábadt. Ennek a kisfiúnak ő sokat jelent és ezt ő is tudja. Tudom, hogy a férfiak nem szívesen mutatják ki az érzéseiket, főleg ha sírnak, de ez mégis számomra is egészen más volt. Még mondott pár szót a nővér majd elment és otthagyott minket. Sebastian nem tudott egy darabig megszólalni csak nézett be az ablakon és nézett a kisfiúra. Láttam, hogy valami belül zaklatta. Odaléptem mellé és magsimítottam a karját.
- Mi bánt?
- Ez nem megy nekem. – mondta s továbbra is csak nézett előre.
- Mi nem megy?
- Nem tudom, ha bemegyek mi lesz utána. Hallottad amit a nővér mondott. Ezzel nem tudok mit kezdeni.
- Figyelj rám. Ő olyan, mint egy másik gyerek. Vannak példaképei, vannak álmai, és te egy példakép vagy neki. Neki az egyik álma az, hogy veled találkozzon. Örömöt okozol neki, ha belépsz az ajtón. Ne azt lásd benne, hogy haldoklik, mert azt ő is észrevenné és rossz lenne neki is, azt a kisgyereket lásd benne, aki neked szurkol.
- De nem tudom, hogy azt csak úgy félre tudom tenni, amit a nővér mondott. Tisztában voltam vele, hogy egy beteg kisfiúhoz jövök, de most megtorpantam. Nézz rá, egy fiatal kis emberke, aki előtt ott van az élet, de nem élheti meg.
- Érte menj be. Ha rám nézel mit látsz?
- Ezt hogy érted? – nézett rám.
- Én is beteg vagyok. Mit látsz bennem, a beteg nőt, vagy azt a Claire-t akit azelőtt mikor ezt az egészet megtudtad? Én se leszek már soha teljesen egészséges, de azt szeretném, ha nem ezt látnád, ha rám nézel vagy velem beszélgetsz, mert azt én is észrevenném.
- Erre még sosem gondoltam. Az én szememben te egyik sem vagy. Te egy olyan nő vagy, aki megdobogtatja még mindig a szívem.
- Ezt hagyjuk abba. – mondtam neki, majd elfordultam az ablak irányába. – Most ez mellékes, a kisfiú vár rád.
Nem mondott semmit csak állt ott, mint akár egy szobor. Nem mozdult, még szinte azt sem lehetett látni, ahogy levegőt vesz. Percekig állt, én nem szóltam neki. Végül elindultam mellőle, be a kisfiú szobájába.
A kisgyerek feküdt az ágyon. Mikor meglátta, hogy bemegyek hozzá felült és mosollyal fogadott.
- Szia. – köszönt nekem.
- Szia Jake. – köszöntem neki én is.
- Honnan tudod a nevem? –kérdezte tőlem
- Tudod egy kedves néni elárulta nekem.
- Én ismerem? – kérdezősködött
- Igen ismered.
- És téged hogy hívnak?
- Claire vagyok.
- Te is itt dolgozol a kórházba?
- Nem. Tudod, én egy olyan helyen dolgozok, ahol sok autó van. Szereted az autókat.
- Igen nagyon.
Egyszer csak neszt hallottam. A szívem legmélyén bíztam abban, hogy Sebastian készül bejönni a szobába.
- Tudod Jake van egy meglepetésem neked.
- Mi? –kérdezte kíváncsian és izgatottan.
Miután megkérdezte belépett Sebastian.
- Szia Jake. – köszönt a kisfiúnak.
A gyerek örömében elkezdett ujjongani. Nagyon örült a pilótának. Sebastian közeledett a kisfiú ágyához. Mikor odaért átadta neki az ajándékát, majd odahúzott egy széket és leült rá. A kisfiú sokat kérdezett tőle, amire ő lelkesen válaszolt. Mosolygott rá és nevettek a gyerekkel és velük együtt én is. Láttam rajta, hogy nem a halálos beteg embert látja benne, hanem azt a kisgyereket, akinek a példaképe. Játszottak is együtt a kisfiú ágyában és jól érezték magukat mind a ketten. Sajnos azonban lassan elérkezett a búcsú pillanata is. Akkor Jake egy kicsit szomorú lett, de megértette, hogy Sebastiannak mennie kell. Megölelte a pilótát és megköszönte neki, hogy eljött hozzá. Sebastian magához szorította és láttam rajta, hogy ez a kis csöpp ember ilyen rövid idő alatt, hogy bele tudta magát lopni a német szívébe. Engem is megölelt. Végül otthagytuk őt a szobában.
- Köszönöm, hogy ráébresztettél erre.
- Most megyek. – csak ennyit mondtam.
- Várj még, kérlek. – lépett mellém.
- Mire?
- Kérlek, gyere el velem. Beszélnem kel veled.
- Miről?
- Muszáj veled. Kérlek szépen had hívjalak meg valamire.

* * *

Ott ültünk a kávézóban és éppen kihozták nekünk a rendelésünk.
Belenyúltam a táskámba, hogy a telefonom elővegyem. Megnéztem, hogy hívott-e Christian, de sajnos nem. Sóhajtottam egy nagyot, majd visszacsúsztattam a táskámba.
- Valami baj van? – kérdezte Sebastian.
- Semmi. – válaszoltam halkan.
- Akkor mégis mi bánt?
- Hosszú és bonyolult.
- Van időm. – mondta kedvesen
- Nem számít. Beszéljünk arról, amit te akartál mondani.
- Mondd el, jobb lesz neked is.
Belekevertem a kávémba és nem tudtam, hogy mondjam-e el neki. Csak kevertem és közbe néztem a kezem. Végül ő megállított a cselekedetemben, mert megfogta a kezem. Én a szemébe néztem ő pedig az enyémbe.
- Tudom, hogy nyomja valami a lelked.
- Igen nyomja. Ma azért voltam a kórházba, mert találkoztam az orvosommal. Beszélt nekem a műtétről és a betegségről is. Sose leszek olyan, mint régen. Mindig ez jár a fejemben. Aztán elhatározottan és elkötelezetten mindig azon vagyok, hogy nem adom fel. Ugyanakkor van olyan pillanat is, amikor az jut az eszembe, hogy a műtétem során mi lesz velem. Más ember kezébe bízom az életem. Ez pedig rémisztő. Agyműtétem lesz. Bele se tudok gondolni részletesen. Ez olyan hihetetlen nekem, de mégis igaz. Nem tudom elképzelni, hogy csak úgy a fejemben piszkálnak. Félek, rettentően. Gyógyszert szedek, de ez sok bizonytalansággal jár. Megváltoztathat, és ha mellékhatás lép fel, akkor a műtétnek is annyi. Ezzel a bizonytalansággal nem tudok megbirkózni. – mondtam és akarva akaratlanul is könnybe lábadt a szemem.
- Nem vagy egyedül. – mondta nekem.
- Ezzel most mire akarsz célozni?
- Arra, hogy én itt leszek veled, és ha jól tudom más is veled van.
- Ha Christianra gondolsz így van.
- Boldog is vagy vele? Szereted? Ő szeret téged? – tette fel a kérdéseit.
- Ő szeret engem… - kezdtem a mondandóm, de ő félbeszakított.
- Szeret, de most sincs veled.
- Most egy fontos megbeszélésen van. – mondtam azonnal.
- Én itt lennék veled.
- Fejezd ezt be! Boldogok vagyunk! Egyikőnk sem tökéletes, de ezt elfogadjuk. Tudom, hogy a munkája fontos neki és azt is tudom, mivel jár az élete.
- Tudod, de mégis úgy érzed, háttérbe szorulsz. Claire, én érzek irántad valamit, mondhatom szeretlek téged és tudom, hogy te is érzel valamit irántam.
- Esküszöm neked, nem értelek. Azt mondtad újra megpróbálod Hanna-val, ott a gyerek és azt mondtad nekem, hogy az évek nem múlnak el nyomtalanul te szereted őt. Miért mondod akkor ezt?
- Igen az évek nem múlnak el nyomtalanul, de valami más elmúlik.
- Ez nem így működik. Megint jössz nekem ezzel. Neked is és nekem is megvan az életem. Egy párkapcsolatban élek, és szeretem Christiant, te pedig szintén így vagy. Ráadásul gyereked is lesz.
- Nekem nem lesz.
- Mi az hogy nem lesz?
- Erről akartam veled beszélni. Én nem vagyok boldog. Hiányzol, hiányzik a jelenléted. Csak annyi is elég lenne, ha legalább látnálak, ott lennél mellettem, még ha nem is beszélnél hozzám.
- Jössz azzal, hogy ha ott lennék. És velem mi lenne? Nem tudod milyen nehéz volt ott lenni melletted. De nem értem, azt mondod, nem vagy boldog. A múltkor azt láttam, hogy Hanna-n eljegyzési gyűrű van. És már teljesen össze vagyok zavarodva. Egyszer azt mondod nekem elhatározottan, hogy szereted őt, most meg, hogy én hiányzok és szeretsz. Mi ez Sebastian? Mit akarsz ezzel?
Elmosolyodott, de ez nem boldog mosoly volt, inkább egy kényszernevetés lett belőle.
- Ez a baj. A média mindenhol ott van, azt állítja, amit nem lehet. Elhatároztam, hogy kiverlek a fejemből. Őszinte leszek veled. Sokáig gondolkoztam azon mit tegyek, mit mondjak. Mindenki próbálta az életem élni helyettem. Itt volt Hanna és a gyerek és a másik oldalon te. Ha a szívemre hallgatok, akkor téged választalak, de mások is befolyásoltak és az eszem döntött. Azt mondtam neked, hogy még érzek Hanna iránt valamit, és ahogy te is mondtad, hogy az évek nem múlnak el nyomtalanul. Micsoda szöveg. De hazugság volt. Minden egyes szavam hazugság volt. Rossz volt látni téged akkor, láttam a szemedben a csalódást. A gyerek jövőjét tartottam szem előtt. A gyerekét, akiről azt hittem az enyém. Arra a kis lényre úgy tekintettem, mint a saját véremre és ez motivált csak. De már korántsem biztos, hogy az én vérem.
Nem tudtam mit is mondjak. Azt mondta akkor hazudott nekem, mikor elengedett. Az első reakcióm az volt, hogy ezt csak most találta ki, de amikor a szemébe néztem és mondta, rájöttem igazat mond.
- Most… most…
- Ne mondj semmit. Megtudtam véletlenül, hogy nem biztos, hogy Hanna az én gyerekemet várja. Miután szakítottunk lefeküdt mással, és ő sem tudja ki az apja. Nem mondta el ezt nekem, hanem véletlenül hallottam meg egy beszélgetést. Iszonyat dühös és mérges voltam. Nem is tudom mit tettem volna legszívesebben, viszont tekintettel voltam a gyerekre. Azelőtt jelent meg rólunk egy cikk, amiben az eljegyzést találgatták. Mivel nem tudja ki a gyerek apja, várunk az apasági vizsgálatig. Viszont mi már nem élünk együtt. Nem akartam a média előtt bármelyikünkből is botrányhőst csinálni. Én egy egyszerű ember vagyok és ha lehet kerülöm a médiában való szereplést. Ezért sem hoztam ezt nyilvánosságra. Nem beszélünk, csak akkor, ha a gyerekről van szó és ő a szüleinél lakik. Ezt akartam neked elmondani. Úgy éreztem, hogy összeomlott az életem. Mindent elveszítettem. Mikor a gyereket választottam téged, és most azt is, akiért akkor téged taszítottalak el.
Láttam rajta, hogy őszinte. Nem hittem a füleimnek. Hanna ezt tette meg vele és az orránál fogva vezette őt és mindenkit. Velem is elhitette, hogy ő ártatlan és csak Sebastian van egyedül neki, de most kiderült, hogy nem teljesen olyan. Most mondhatnám, hogy haragszok rá, de nem tudom. Csak sajnálni tudom azért, amiért ilyen módszerrel tud valakit maga mellett tartani. Bár miatta dobtam el Sebastiant, most mégis van valakim. Bár nem is tudom, most megkavarodtam. Ez a kis idő vele, valami nyomot hagyott bennem. Visszavitt egy rövid időre valami régihez, újra előhozott bennem valamit. De ezt a valamit nem hagyom a továbbiakban előjönni. Egy múló kis pillanatnak tekintem. Megkönnyítem az életemet és az övékét is.

Christian szemszög:

Végre vége lett a megbeszélésnek. Már azt hittem sose jön el ez a pillanat. Bár itt voltam testben, fejben mégis sokszor más helyen jártam. Claire járt az eszemben és az, hogy vajon a találkozón mi történt. Amint kezet fogtam a jövendőbeli támogatóinkkal, azonnal a telefonom kerestem meg. Láttam, hogy van nem fogadott híváson és hangposta üzenetem is. Claire volt az. Azonnal meghallgattam:
Én vagyok. Túl vagyok a találkozón, ha lesz időd hívj fel. Szeretlek.

Hallottam a hangját és éreztem benne, hogy csalódott. Azonnal elővettem a telefonom és tárcsáztam is.

Kicsöngött, de nem vette fel. Biztos nem vette észre, hogy hívom. Járt ez a gondolat a fejemben. Újra megpróbáltam, de ismételten semmi.
Vártam pár percet, majd újra tárcsáztam, de most is ugyanaz történt, mint korábban. Ismételten eljutottam a hangpostáig. Most viszont már nem bírtam és üzenetet hagytam neki.
- Hívtalak már párszor, de ezt észre fogd venni. Merre vagy? Hiányzol. Ha meghallgattad hívj. Szeretlek
Elindultam vissza és összepakoltam minden fontos iratot. Készülődtem az útra, hogy megyek vissza Claire-hez. Mielőtt elindultam volna, azonban még egyszer megpróbáltam őt felhívni, de most sem vette fel. Kezdett ez egyre jobban zavarni és ideges is lettem. Mit csinálhat most és hol lehet?

Claire szemszög:

- Ennek már nincs értelme. Én Christiannal alkotok egy párt. Boldog vagyok vele. Már elfelejtettelek. Akkor mikor azokat mondtad nekem végleg kinyílt a szemem. Akkor változott meg bennem valami. Elhatároztam elfelejtelek. Beleszerettem Christianba.
- Szerelmet érzel vagy csak szeretetet? Ő megbecsül téged és vigyáz rád, de szerelem az, amit érzel iránta? Vagy amikor azt mondod neki szeretlek, csak szeretetet érzel?
Folytatta tovább. Úgy gondoltam jobb, ha ennek a beszélgetésnek véget vetünk.
Most teljesen megkavart. Olyan dolgokat mondott el, ami más megvilágításba helyezhet dolgokat. Igazából ez a mostani beszélgetés is furcsa volt. Úgy éreztem tudja, amit el akar mondani, de kereste a megfelelő módot, hogy mindezt közölje.
- Jobb lesz, ha megyek.
- Ne, várj, ne menj még! Elfogadom, hogy ti együtt vagytok. Elfogadom azt is, hogy nem akarsz. De legalább annyit adj nekem, hogy a barátom maradsz. Leszünk barátok? – kérdezte némi kétségbeeséssel.
- Lehetünk még. – mondtam neki majd felálltam.

Sebastian szemszög:

Azt állítja, hogy ő szerelmes Christianba, de mégsem válaszolta meg a kérdésem. Talán azért mert fél saját magának is bevallani, hogy nem szerelem amit érez. Tudom, hogy még van keresnivalóm. Tudom azt is, hogy tudja, hogy most őszinte voltam vele. Látom rajta, hogy a szívében van még valami, ami hozzám köthető, nem tépett ki onnan. Azt mondta lehetünk barátok. De én nem csak a barátságát akarom, hanem őt.
Félek attól, hogy most mindent elrontottam. Eddig legalább beszélgettünk, most viszont lehet ez is félresiklott. Olyan furcsa volt neki elmondani mindent. Gyakorlatilag szinte egy hazugság volt az utóbbi életem. Sok dolgot zúdítottam rá, és csak azt akartam, hogy mindent tudjon, de lehet ezzel több kárt, mint hasznot csináltam. Egy dolgot azonban határozottan tudok: Már egyszer elveszítettem, nem akarom ezt még egyszer…

43. fejezet

Sziasztok!

Ismételten itt vagyok. Először is szeretném elmaradásom pótolni. Kaptam az utóbbi időben 2 díjat amiket nagyon köszönök!

Másrészt végeztem egy kisebb rendrakást az oldalamon. Sajnos sok olyan oldallal találkoztam a cserék között amik megszűntek, ezeket kivetem onnan, valamint pár darab modult is kivettem és a díjakat is kiegészítettem.
Legutóbb azzal jelentkeztem, hogy az oldal a születésnapját ünnepelte. Akkor rossz érzés volt, hogy nem hoztam nektek fejezetet és ezért is és egyéb okok miatt is most hozok nektek egy teljesen más dolgot. Ennek a címe Melissa Clayton. Erre a linkre kattintva elérhetitek: http://melissa-clayton.blogspot.hu/ 
 Kérlek titeket olvassátok el, és ha érdekel titeket a folytatás írjatok hozzá!
Ami pedig a folytatást jelenti. Nem voltam elégedett önmagammal, amolyan válságba keveredtem. Már nem szeretném ecsetelni különösebbképpen, úgy érzem már elmondtam nektek mi járt a fejemben. Sok lehetőség merült fel bennem a folytatásra és sokáig nem tudtam eldönteni melyik lenne a legmegfelelőbb. Végül emellett a variáció mellett döntöttem. Megeshet, hogy meglátszik a fejezeten a kimaradás. Még annyit róla, hogy ez a rész hordoz egy kisebb üzenetet, és apróbb jeleket. Ezek fontosak lesznek a későbbiekben. Kérlek titeket fejtsétek ki a véleményeteket!
Valamint egy kedves ismerősöm megkért arra, hogy mutassam meg nektek az új történetét. Itt elérhetitek:  http://novellakreni.blogspot.hu Olvassátok ezt is!
Nem szaporítom tovább a szót, jó szórakozást!

43. fejezet

Apró jelek, parányi darabok…

Az élet egy hatalmas dolgot már megtanított nekem: Küzdeni kell! Minden egyes másodpercért, a számunkra fontos emberekért, az életért. Életünk, mindennapjaink folytonos harcból állnak, amik néha már észre se vehetők, hisz már belefásulunk és már megszokott dologgá válik számunkra. Kerülhet elénk könnyebb vagy nehezebb akadály, hihetjük azt, hogy ez volt az utolsó, itt a végállomás. Nem adhatjuk fel, próbálkoznunk kell, akarni kell, harcolni kell mindaddig, míg szívünk pumpálja a testünkbe a vért, míg csak ver, amíg a létezésünkre mondhatjuk: élet.

Memoár

…Épp a balettcipőm felhúzása okoz hatalmas gondot. Néha már annyira túlzásba viszem a táncot, hogy több kárt csinálok, mint hasznot. Most is ez a helyzet. Vágyakozom a tökéletesre, minden egyes mozdulatomból a legjobbat akarom kihozni. Tegnap is ezért fáradoztam. Lelkem nem hagyott addig nyugodni, míg úgy nem éreztem az a forgás olyan lesz, mint ahogy egy igazi művész csinálja. Most pedig ennek iszom meg a levét. Tegnap tegnapelőtt és azelőtt. Sorolgathatnám a napokat, de mind hiába. Ezeken az estéken megállás nélkül tökéletesítettem mozdulataimat. A lábam viszont most iszonyatosan fáj. Be van kötve, le van ragasztva. Amennyire csak tudom, ellátom a magamnak okozott sebeimet. Próbálom a cipőmbe szorítani, de a mozdulat óriási fájdalmat okoz. Viszont nem adom fel, hisz ez a nap, ami a karrieremet meghatározhatja. Eljött az idő, a sokévi gyakorlásnak végre megérhet a gyümölcse. Előttem a lehetőség, csak nem szabad feladnom. Összeszorított fogakkal, de végül sikerült. A lábamon immár a kissé már megkopott, de minden mozdulatot látott balettcipőm van.
Nekikezdtem és az óriási fájdalom ellenére kibírtam, megcsináltam. Küzdöttem és elértem a célom. Mondhatjuk betáncoltam magam a karrieremet meghatározó darab főszerepébe…

Claire szemszög:

Van még valami, amiről nem tudsz. Ismétlődött újra és újra ez a mondat. A hangot hallottam, de Jess szája nem mozdult. Felállt a székből.
- Miről nem tudok? – kérdeztem. – Jess! Hallasz? Miről nem tudok? – mondtam és egyre kétségbeesettebb voltam, hisz ő ügyet sem vetett rám, készült kimenni. Hirtelen felpattantam a székből és megragadtam a karját.
- Áruld el könyörgöm! – mondtam neki, ő viszont rám nézett, majd a kezére, amit fogtam. Kitépte a karját a szorításomból majd otthagyott egyes egyedül. Valamiről nem tudok, de mi lehet az? Mi az a dolog, ami még nem jutott a tudomásomra? Tudnom kell mi az! Idegességemben fel akartam a széket borítani, de megállított valami belül. Odalépkedtem a falhoz, majd azt csapkodtam. Miről nem tudok? – mondtam ki hangosan. Miről? – majd tovább ütlegeltem a falat.

Hirtelen felriadtam. Szívem eszeveszettül kalapált össze vissza, homlokom pedig tiszta víz volt. Kapkodtam a levegő után, nem tudtam hirtelen mi is zajlik körülöttem. Néztem körbe, de nem fogtam fel semmit. Olyan volt mintha egy ismeretlen helyen lettem volna, ha csak néznék, de nem látnék. Fel sem tudtam fogni mi is történik igazán. Megrémültem, hisz az előbb még nem itt jártam. Épp a falat ütöttem és meg akartam tudni azt, hogy miről nem tudok, most pedig itt vagyok. Nem tudtam hova tenni az egészet. Annyira megrémültem hirtelen, hogy néhány könnycseppem utat tört magának. Mindent éreztem, félelem, idegesség, düh, bánat. Szemeim lehunytam, majd bal kezemmel magam mellé nyúltam, ahol egy férfi karját tapintottam meg. Nem mertem kinyitni a szemem. Könnyeim továbbra is folytak. Majd erőt véve magamon kinyitottam szemeim és magam mellé tekintettem. Mellettem feküdt és édesden aludt Christian. Ezek szerint csak álmodtam.
 Egy kő leesett a szívemről, hisz Christian itt feküdt mellettem, de a lelkem legmélyén nem tudtam megnyugodni, ugyanolyan zavart voltam. A fejemben újra végigjátszódott az a képsor, hogy leszúrom őt. Újra és újra, és a düh. Összeszorítottam fogaim. A gyógyszerek! Azok a gyógyszerek megtehetik ezt velem a való életben is. Ráadásul minden olyan valóságos volt. Talán ez egy jel volt? Kezeimbe temettem az arcom. Igyekeztem visszaszorítani sírásom, nem akartam őt felébreszteni. Némi erőt gyűjtöttem magamon, majd felálltam az ágyról. Míg sírtam csak az járt a fejemben, hogy ezek a gyógyszerek megváltoztathatnak és veszélyes lehetek, inkább nem szedem azokat.  El kell azokat tűntessem az életemből örökre. Nagyon rossz és zavart lelki állapotban voltam. Levettem a táskám a székből, majd elkezdtem benne kutakodni. Keresgéltem, de nem találtam azt, amit szerettem volna. Ettől idegesebb lettem. Idegességemhez párosult lassacskán egy másik érzés, de ez ismert volt számomra. Düh keletkezett bennem, hasonló, mint álmomban. Ettől még jobban megijedtem és biztosra vettem, hogy az álom jel volt. Ha azt mondom ezek után, hogy érzések netovábbja kavargott bennem egyáltalán nem túlzok. Testem reakciója pedig a sírás volt. Hiába kotorásztam egyszerűen nem találtam azt a kis dobozt. Megfogtam a táskám, felfordítottam és tartalmát a szőnyegre borítottam. Megráztam egy kicsit, hogy minden kiessen belőle. Mikor már minden kihullott, a kupac közül kiszedtem végre azt, amit kerestem. Felemeltem a kis dobozt. Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem a legjobb döntés, ha azoktól a piruláktól megszabadulok. Felálltam, majd a fürdőszobába siettem. A mosdókagyló előtt megálltam. A kagyló felett egy tükrös szekrény található, amire rátekintve magamat láttam vissza. Szörnyen néztem ki. Sírástól eltorzult arcomat figyeltem. Elmondható zavaros állapotban voltam. Néztem magam, majd megtöröltem a bal kezemmel szemeimet ezzel is meg akartam gátolni a könnyeimet. Ezután a kezemben lévő dobozra néztem. Egy pillanatra hezitáltam, de újra megerősödött bennem, hogy le kell engedjem azokat a lefolyón. Nekileselkedtem a felbontásnak. Nehezen ment egy kicsit, a körmömmel feszítettem felfelé a doboz tetejét. Végül sikerült. Már csak egy mozdulat választott el attól, hogy megszabaduljak tőlük. Csupán annyit kellett tegyek, hogy csuklóm elforgatom egy kicsit és kész. A kezem remegett, de nekikezdtem. Egy picit magasabbra emeltem a kezem a benne lévő műanyag gyógyszeres dobozzal és lassan elkezdtem kiönteni.

Christian szemszög:

Megfordultam, át akartam ölelni Claire-t. Viszont nem találtam magam mellet.  Elkezdtem tapogatózni, kerestem őt mindenhol. Mikor körbenéztem a szobában és láttam az ágy előtt a szőnyegen azt a felfordulást azonnal tudtam, hogy történt valami. Arról viszont elképzelésem sem volt, hogy mi. Gyorsan kipattantam az ágyból és odalépkedtem a kupachoz. Megnéztem mi lett kiöntve, próbáltam rájönni mi hiányozhat. Gyorsan körbefutottam, mikor rájöttem mi hiányzik: a gyógyszeres doboz. Ideges lettem, egy pillanatra azt hittem tett magával valamit. Kiléptem a szobából. Tanácstalanság fogott el azzal kapcsolatban, hogy mégis hol keressem őt. Hatalmas ez a ház és bárhova mehetett, ha nem találom meg időben ki tudja mit tett és mi lehet annak a következménye.  Elindultam hát egyenesen. A fürdőszobából fényt láttam kiszűrődni így odafutottam. Megtaláltam. Ott állt a mosdókagyló előtt, hallottam ahogy sírt és láttam, hogy készül valamire. Teljesen zavart állapotban volt. Gyorsan odaléptem mögé és megpróbáltam megakadályozni, még mielőtt bármi butaságot is tenne.

Claire szemszög:

 Már az első szem majdnem ki is hullott a dobozból, mikor Christian hirtelen megragadta a karom.
- Mit csinálsz? – kérdezte
- Megszabadulok tőlük. – mondtam neki sírva, s közben próbáltam a kezem kiszabadítani és kiönteni a gyógyszereimet.
Ő viszont nem hagyta megfogta a derekam és elhúzott onnan. Amint hátrahúzott, a kezemből a kis műanyagdobozka kiesett, lehullott a földre, tartalma pedig szanaszét gurult a padlón.
- Kérlek szépen eressz el, had szedjem össze és had öntsem ki. – kérleltem.
- Nem fogom hagyni! - mondta határozottam, majd egészen elhúzott a falig, ahol ő háttal nekidőlt a falnak, majd mind a ketten lecsúsztunk és leültünk a hideg földre. Nem tudtam kiszabadulni, de talán visszagondolva így a legjobb.

Nem engedett el, tartott a karjaiban. Én közben próbáltam kiszabadulni, kérleltem, hogy engedjen el.
- Kérlek, könyörgök neked, had szabaduljak meg tőlük!
- Nem engedlek. Miért akarsz ennyire a gyógyszerektől megszabadulni? – kérdezte
- Meg fog történni… - csak ennyit mondtam neki, s közben csak sírtam továbbra is.
- Mi fog megtörténni?
- Meg fog…
- Beszélj kérlek!
- Sajnálom.
- Mit?
- Én nem karlak bántani téged. Ezért kell a gyógyszereket leengedjem a lefolyón. – próbáltam neki elmagyarázni
- Nem értelek. Miért bántanál?
- Megváltoztatnak.
- Nyugodj meg! – mondta, próbált egy kicsit megnyugtatni s karjaiban tartott továbbra is.

Christian szemszög:

Rossz volt ezt látni. Egyik pillanatról a másikra csak így összeomlott. Feldúlt volt. Éreztem rajta, hogy mennyire zavart és nehezen emészti meg a dolgokat, hisz teste reakciója ezt súgta nekem. Szinte reszketett, s közben keservesen sírt. Ki akart szabadulni, de nem hagytam neki, majd lassacskán kezdte ezt feladni. Ez az élet, ez a sors, ez a sok nehézség lassan tönkre teszi és én ezt nem akarom. Nem hagyom, hogy kiforduljon önmagából, hogy legyőzött legyen. Erős jellem és kell a támogatás neki én pedig itt vagyok vele. Nem fogom hagyni, hogy meghátráljon. Éreztem, hogy már nem reszket, ez már jele volt annak, hogy kezdett megnyugodni. Így engedtem én is a szorításból lassacskán.

Claire szemszög:

 Ott voltam a védelmező ölelésében. Lassan sikerült megnyugodjak. Ő is észrevehette rajtam, így engedett a szorításból. Egymással szembe fordultunk.
- Elmondod mi történt? – kérdezte tőlem.
- Volt egy rémálmom. Álmomban minden olyan volt, mintha az valós lett volna. Reggel egymás mellett ébredtünk, itt töltöttük a napunkat. Bevettem a gyógyszerem és megváltoztatott. Dühös, hirtelen haragú lettem és kiszámíthatatlan. Elmentünk vásárolni, majd miután hazajöttünk én elindultam főzni. Te odajöttél hozzám és csikoltál. Én pedig leszúrtalak téged. Kórházba kerültél én pedig börtönbe. Megműtöttek és felébredtél én meg arra vártam, hogy elindítod-e ellenem az eljárást vagy sem. Aztán Jess is megjelent. Azt mondta nekem, hogy magadhoz tértél, de van még valami, amiről nem tudok. Nem mondta azt, hogy mi csak fogta magát és elment. És felriadtam. Mindent éreztem, minden érzelem valóságos volt, ez egy jel. Érted? Nem szabad szednem!
- Ezt csak álmodtad! Ez nem fog így megtörténni! – s közbe két kezével az arcom megfogta.
- De mi van ha mégis? Nem akarlak bántani téged!
- Nem is fogsz! Szeretlek és nem hagyom, hogy bármi rossz is történjen velünk!
Hitet adott minden egyes szava. Átöleltem és szinte kapaszkodtam belé. Szorítottam magamhoz. Olyan erővel szorítottam ahogy csak bírtam. Hajába is belemarkoltam. Jól esett érezni, jó volt a támogatása. Egy jó darabig szorítottam csak és erőt gyűjtöttem, majd elengedtem őt.
- Gyere, szedjük össze a gyógyszereket a földről. – mondta, majd nekiláttunk, hogy megkeressük a padlón sokfelé guruló gyógyszerszemeket. Szépen lassan sikerült összeszedjük, majd visszahelyeztük azokat a tartódobozukba, azt pedig lezárta Christian.
- Feküdjünk vissza. – állt fel mellőlem és nyújtotta felém a kezét, majd felsegített. Felálltam, majd átkarolt és visszasétáltunk a szobába. A gyógyszereimet letette az asztalra és visszafeküdtünk. Odabújtam hozzá. Fejemet a mellkasára helyeztem ő pedig átölelt.
- Megnyugodtál már? – kérdezte.
- Meg. – válaszoltam halkan, bár ez nem volt őszinte.
Nem tudtam megnyugodni, csak az járt a fejemben továbbra is mi lesz, ha ezek a gyógyszerek kihozzák belőlem ezt. Észre se vehetem akár, és csak megtörténik majd a baj.
Elkezdte a karom simogatni.
- Próbáljunk meg aludni. – mondta s egészen addig cirógatott míg el nem aludt. Éreztem ahogy egyenletes tempóban veszi a levegőt, ahogy nyugodtan és békésen pihen. Én viszont nem tudtam lehunyni a szemem. Nem akartam még egyszer ilyeneket álmodni. Csak gondolkoztam, járt az agyam. Néztem közbe a sötétbe, meredtem jobbra balra, de nem láttam sok mindent. Félek továbbra is ettől az egésztől. Tudom, hogy ez egy hatalmas harc lesz, ahol csak egy győztes lesz, annak pedig nekem kell legyek. Ez az elhatározás bennem van, ez ad erőt nekem, de e mellet egyfajta félelem is rejtőzik valahol a belsőmben. Mennyire lesz nehéz a harc? Fog-e áldozatokat követelni? Mi lesz, ha mégsem én kerülök ki győztesen? Ezek csak egy parányi részei voltak azoknak a kérdéseknek, amik megválaszolatlanul megjelentek a fejemben. Tudom, hogy nehéz az élet, de hogy ennyire!
Már régóta csak feküdtem, de továbbra se tudtam aludni. Christian még mindig ugyanúgy feküdt, tartott a karjaiban. Én meg már több órája gondolkoztam. Meddig fog ez így menni?
Már reggel hat óra volt. Azóta egy hunyásnyit sem aludtam. Úgy éreztem ekkor jött el annak az ideje, hogy kikeljek az ágyból. Semmi értelme annak, amit már órák óta műveltem. Óvatosan kimásztam az ágyból, ügyelve arra, hogy Christiant ne ébresszem fel. Betakartam, kivettem egy régi pulóvert a szekrényből, majd elindultam ki a szobából. A szobából kifelé menet megálltam egy pillanatra az asztal előtt. Felvettem a gyógyszeres dobozt és csak néztem. Ki kellett volna belőle vegyek egy szemet és egy pohár víz kíséretében le kellett volna nyeljem. Viszont nem tettem meg, egyszerűen csak visszatettem a helyére. A korábban elővett pulóvert felvettem magamra és kimentem a házból.

Odaálltam a korlát mögé, s néztem előre. Hűvös volt még, a friss levegő pedig az arcom simogatta. Jóleső érzés volt, egy kicsit ki is szakított a folytonos gondolkozásból. Néha egy kicsit erőteljesebben fújt, olyankor még a hajam is össze-vissza dobálta. Fáradt voltam, hisz mióta felriadtam az álmomból nem tudtam aludni, így most egy kicsit felfrissültem a levegőn. Néztem a természetet és lekötötte a figyelmem. Olyannyira, hogy mikor visszamentem a házba csak arra lettem figyelmes, hogy már több mint egy órája kint tartózkodtam. Visszamentem Christianhoz a szobába, aki még mindig aludt. Megsimítottam az arcát és elmosolyodtam. Megfordultam és indultam ki a szobából, mikor megfogta a kezem.
- Ne siess ennyire! – mondta álmosan és mosolyogva
- Sikerült felébresszelek, pedig nem akartam.
- Nem baj, ha te ébresztesz fel, annak örülök a legjobban, ha te vagy itt reggel mellettem mikor felébredek.
Elmosolyodtam, majd odahajoltam hozzá és adtam egy puszit a szájára.
- Megyek, csinálok reggelit.
- Megyek én is. – majd kikelt az ágyból, gyorsan átöltözött és jött utánam, hogy együtt csináljuk meg a reggelit.
Hamar megcsináltuk, majd megterítettünk és együtt elfogyasztottuk utána pedig együtt is takarítottuk fel a romokat.
- Christian! – szóltam neki – Sajnálom, hogy hajnalba annyira kiborultam, csak…
. Csak semmi baj. – szakított félbe. – Én szeretlek téged és itt vagyok melletted történjen bármi. Gördülhet egy akadály eléd én segítek majd és elgördítjük ketten. Ez a betegség már régóta terhel téged és megmérgezi az életed, de együtt legyőzzük. Lehetnek rossz napjaid, de itt leszek.
- Köszönöm . – mondtam neki majd odabújtam hozzá, ő pedig megölelt.

***

Éppen zuhanyoztam, mikor bejött a fürdőszobába Christian is.
- Telefonon keresnek!- szólt
- Ki? – kérdeztem vissza
- Egy bizonyos Dr. Mike Harris.
- Kicsoda? Dr Harris? – gondolkodtam hangosan, de hiába próbálkoztam rájönni ki lehet nem tudtam. – Egy pillanat. – mondtam, majd kiszálltam és gyorsan magamra tekertem egy törülközőt. Christian átadta a telefont.
- Igen tessék, itt Claire Ecclestone.
- Jó napot! Dr. Mike Harris vagyok.
- Jó napot doktor úr!
- Én vagyok az, akiről Dr. Holt beszélt, én fogom a maga műtétét elvégezni. Szeretném, ha találkoznánk és konzultálnánk a műtéttel kapcsolatban. Meg kell beszéljük  a részleteket, el kell mondjak önnek mindent a műtéttel kapcsolatban. Most egy hétre el kell utazzak egy konferencia miatt, így ez az alkalom lenne a legideálisabb. Önnek jó ma?
Hirtelen nem tudtam az információáradatot kezelni. Csak az ragadt meg bennem, amit utoljára mondott.
- Igen jó.
- Nagyszerű. Akkor délután 3 órakor jöjjön el a kórházba.
- Rendben. Megadná a kórház pontos címét? Tudja Dr. Holt még ezt az információt nem árulta el.
- Persze. – mondta. Gyorsan előkotortam egy papír cetlit és egy tollat és leírtam, hogy hova kell majd menjek.
- Rendben, akkor délután találkozunk. Viszont hallásra!
- Viszont hallásra! – majd letette a telefont.
- Mit akart? – kérdezte azonnal Christian
- Ő fog megműteni és azért hívott, hogy ma találkozzunk a kórházban. Azt mondta meg kell beszéljük a részleteket és tájékoztatnia kell mindenről ami a műtéttel kapcsolatos.
- Hány órakor találkozunk ma vele?
- Délután 3 órakor. Eljössz?
- Ez csak természetes. Ezt együtt csináljuk végig már mondtam. Mindvégig veled akarok maradni és ebben semmi se fog megakadályozni. Se a munka, se senki nem fog azokban a percekben mellőled elszakítani mikor ilyen fontos dolgokról van szó.
- Nem is tudod ezt mennyire jó hallani. Annyira boldoggá teszel ezzel. – mondtam neki
- Boldognak is akarlak látni. – s megsimította az arcom
Visszamentem a fürdőszobába, megtörölköztem, felöltöztem majd gyorsan hajat szárítottam. Miután végeztem indultam, hogy megkeresem Christiant, hogy mit csinál. Nem találtam sehol. Kerestem minden helyiségben, míg végül az ablakon keresztül megpillantottam. Kint ült a tornácon. Kimentem hozzá.
- Igen ezzel én is egyet értek. – mondta a telefonba.
Leszűrtem, hogy munkával kapcsolatos a telefonhívás. Leültem mellé a padra.
- Igen azt is megbeszéltem már. – folytatta.
Én csak ott ültem és figyeltem. Tudom, hogy fontos ember és nagyon elfoglalt, csak sajnálom szegényt, hogy nagyon kevés a szabadideje. Ott ültem csendben mellette és míg ő telefonált nézelődtem.
Már hosszú percek óta telefonált. Egy kicsit fölöslegesnek éreztem magam ott, ezért visszamentem a házba. Bementem a szobámba és mindent összeszedtem, hogy ha indulunk az orvoshoz ne kelljen az utolsó pillanatban kapkodni. Egyik pillanatban megint az asztal előtt találtam magam. Ott volt előttem az a bizonyos gyógyszeres doboz. Ismételten a kezembe vettem. Vettem egy mély levegőt és hoztam egy döntést. Odalépkedtem az éjjeliszekrényemhez, aminek kinyitottam a fiókját. Bele akartam tenni a dobozkát, de valami mégis megakadályozta a kezem. Visszacsuktam a fiókot, majd a táskámért nyúltam. Beletettem, majd becibzároltam.
 Nem sokkal később ő is csatlakozott hozzám. Hátulról átölelt, majd belepuszilt a nyakamba.
- Sikerült elintézned mindent? – kérdeztem tőle.
- Sikerült nagy nehezen. Néha nem mozgunk egy hullámhosszon ilyenkor egy kicsit több időbe telik, mire megoldjuk a felmerülő kisebb nagyobb ügyeket.
- Az a lényeg, hogy sikerült. – fordultam vele szembe. Mélyen a szemébe néztem és a köztünk lévő távolságot is lassan loptam. Már csak milliméterek voltak közöttünk, mikor ismételten megcsörrent a telefonja. Ránézett dühösen a telefonra, majd újra rám. Már a pillantásából is tudtam, hogy megint az a bizonyos valaki hívhatta, akivel nemrégen beszélt.
- Vedd fel. – mondtam neki.
- Megőrítenek! – sóhajtott egy hatalmasat majd felvette.
Fel alá mászkált a szobában, ebből arra következtettem, hogy ideges.
- Nem! Nem ez volt megbeszélve! – dühöngött a telefonban. – Micsoda? – mondta egyre hangosabban.
Kiment a szobából. Lehet nem akarta, hogy lássam őt kiakadni. Körülbelül egy fél órát töltöttem még én is bent, majd újra megkerestem őt és mikor megtaláltam ismételten kint, kimentem hozzá. Most nyugodtabbnak tűnt már.
Letette a telefont szinte azonnal, hogy én kimentem.
- Ne haragudj…
- Semmi baj. – szakítottam őt félbe.
- Ne haragudj, egyrészt ezért mert itt eszeveszett módjára kiabálok a telefonba, másrészt pedig mert el kell menjek.
- Hova kell? – kérdeztem egy kicsit meglepődve
- El kell menjek egy fontos tárgyalásra, ami nem tűr halasztást.
- Értem. – mondtam csalódottan.
- Haragszol érte? – kérdezte tőlem
- Nem haragszok, menj nyugodtan. – elmosolyodott, majd adott egy puszit.
- Tudom, hogy megígértem, hogy elmegyek veled, de ez közbe jött.
- Semmi baj. – mondtam neki halkan.
Azt mondta se a munka se senki nem fogja őt gátolni abban, hogy velem jöjjön. Sajnos most mégis lett egy akadály. Én pedig ezt nem fogom neki odadörgölni az orra alá. Tudom, hogy ő nagyon fontos láncszem a csapatban és hogy sok idejét leköti a munka. Egy kicsit rosszul esett, de ez van, most háttérbe szorultam pontosabban a száguldó cirkusz mögé. Belegondolva a későbbiekben is előfordulhat még ez, hozzá kell majd szokjak?
Mivel neki sietnie kellett ezért gyorsan felkaptam a táskám, bezártam a házat, majd elindultunk haza. Dél körül volt az idő, amikor megérkeztünk a háza elé.
- Nemsokára találkozunk.
- Sietek vissza. Szeretlek. – mondta
- Én is szeretlek. – mondtam neki, majd megcsókoltuk egymást.
- Ha végeztél hívj! – mondta nekem
- Rendben. – mosolyogtam rá egyet bár továbbra is csak a csalódottságot éreztem
Kiszállt az autóból én pedig elindultam haza.
Volt még egy kis időm a megbeszélt találkozóig addig igyekeztem magam felkészíteni. Átöltöztem indulás előtt majd úti célom a fejembe táplálva elindultam. Egész úton elkísért egy bizonyos kis félelem. Talán ezért éreztem ezt, mert féltem attól mi is fog történni ezen a találkozón. Megérkeztem a megadott címre. Táskám felvettem mellőlem, kiszálltam az autóból, majd lezártam és elindultam a kórház bejáratához. Miután minden szükséges információhoz hozzájutottam megkerestem az orvost. Sikerült hamar megtalálnom. Ott álltam az ajtaja előtt. Az első és ugyanakkor nagyon fontos találkozó az orvossal én pedig itt vagyok és készen állok, még most így egyedül is…