Sziasztok Drága Olvasóim!

Elnézést kérek amiért nem teljesítettem időben a következő programrészt, de közbejött pár dolog így csúszás következett be. Természetesen kész van a rész, de mielőtt felteszem egy-két részleten még szeretnék csiszolni, ezért is kérek egy kis türelmet.

A következő program, tehát az Utolsó Ígéret 63. fejezete vasárnap reggel 8 órára felkerül!

Addig is kérlek titeket legyetek türelemmel és nézzétek el a csúszást nekem!

Megújult az oldal, remélem tetszik nektek.

Ezért a csúszásért pedig a későbbiekben igyekszek majd titeket kárpótolni valamivel!

Hamarosan jelentkezem! :)
Puszi

PROGRAM 8 - Rose 4. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Ismételten itt vagyok és hozom is a következő programot. Sajnos nem jött össze, az előző írásnál a kért szám, de itt vagyok most.
Lassan a végéhez ér a maraton, de ez persze még semmi más végét sem jelenti majd. Bár megsúgom nektek, ebből a történetből sincs már sok hátra.

Szeretnék most is ajánlani nektek egy számot.
Ajánlott szám: 5

Tehát, szerintem már tudjátok, ha estig megérkezik a kért szám, akkor holnap reggel érkezik az utolsó iromány az Utolsó Ígéret folytatása.

Nincs más dolgom hátra, Jó szórakozást kívánok!

Puszi

Rose

4. fejezet

Azt kívánni bárcsak itt lenne, butaság, hisz ő már nem lehet ott. Azt kívánni, hogy segítsen lehetetlenség. Ő már elment és elbúcsúzott, csak éppen tőle nem búcsúztak még el az emberek és Rose sem. De itt hagyott valamit a lány számára, amit még ő sem tud. Mit sem sejt az egészről. Csak egy vallomás, csak egy válasz és maga is megtudja mi az, ami itt maradt számára.

Változások. Hordozta ezt a másnap. Másképpen mondva egy ismeretlen utat. Rose nehézkesen ébredt fel. Fáradtnak érezte magát, pedig nem volt késő amikor nyugovóra tért. Kitakarta magát, majd hirtelen kipattant az ágyból és az ágy szélén ülve próbált meg ébredezni. Nézett le a földre és gondolkozott. Egy ideig azon, hogy a noteszét hol hagyhatta el. Gyakorlatilag létfontosságú volt számára, minden találkozója abban van feljegyezve, e nélkül fogalmazhatunk úgy meg van lőve. Nagyokat ásítozott és egy hatalmasat is nyújtózott. Végül felállt. Beledugta mamuszába lábát, majd kicsoszogott a hálószobából. Elkezdett készülni, futtában pedig bekapott pár falatot reggeli gyanánt. Összeszedett mindent, majd a fehér borítékba helyezett felmondólevelét vette kezébe. Itt volt a döntése a kezében. Érdekes érzés kerítette hatalmába, míg fogta azt a bizonyos borítékot. Ez volt a garancia arra, hogy a cégtől távozik, ezzel együtt pedig Brian elnyomásától is megszabadul. Táskájába helyezte, majd útnak indult. Helyesbítésre van szükség, indult volna. Lenyomta a kilincset és épp egy csengetni készülő barna hajú, karcsú, nővel találta magát szembe. A nő meggyötörtnek tűnt, olyannak, mint aki mögött már több évtized van. Rose ismerte őt. Meglepődött, hisz egyáltalán nem számított rá. Már egy ideje nem találkoztak, s amikor találkoztak is, akkor is a nő segítségért fordult a lányhoz.

-          Szia! – köszönt elsőnek az ajtóban álló nő.

Rose szemügyre vette. Rájött már rég nem olyan, mint amilyen volt. Megváltozott. Az őt ért hatások megtörték, elvesztette életkedvét és meg kellett tanulnia küzdeni. Ebben a kegyetlen világban a mindennapokért. Arcán több fájdalom, mint öröm ült.

-          Szia. – köszönt ő is. – Mit keresel itt? – kérdezte tőle kissé nyersen.

-          A segítségedre van szükségem. Beszélnünk kell! – mondta el azonnal, bármiféle csel nélkül.

Rose nem válaszolt semmit, gesztusa többet mondó volt. Beengedte a nőt az ajtón. Tudott, ez a nő többnyire akkor látogatja meg Rose-t, amikor szüksége van a segítségre. Így ez most sem volt meglepő. De Rose úgy érzi kötelessége segíteni és akárhányszor jön el hozzá, mindig kihúzza a bajból. Egyébként a nőt nem érdekli, mi van a lánnyal, nem foglalkozik azzal, mi zajlik körülötte, sikerült-e már feldolgoznia a történteket, így pedig a segítséget sem tudja és nem is viszonozza Rose számára. Mivel Rose pedig nem olyan ember, hogy ne segítene, ezért állja meg helyét egy korábbi kijelentés. Történetesen ez már a többedik ilyen alkalom, amikor itt áll a nő és Rose segít. Belelátni a lelkébe és abba mit gondol és érez nehéz, de igazából nem a nő miatt teszi azt, amit. A kislánya és Henry miatt. Mindig is csak őket tartotta a szeme előtt, nem pedig az itt lévőt. Azt sem lehet elmondani, hogy nem érti meg őt, hisz Rose számára is világos, hogy nem egyserű a nő élete, sőt egyáltalán nem, de…

-          Valami baj van? – kérdezte Rose.

-          Pénzre lenen szükségem. - mondta nyíltsággal.

-          Mi történt megint? – tudta, hogy ezért jött el a nő és rezzenéstelen volt az arca, amikor feltette felé kérdését.

-          Nem tudom fizetni a törlesztőt és elveszik a házat a fejünk felől! – mondta kétségbeesetten és bízva abban Rose szíve ismét megenyhül irányába.

-          De hisz ezt a múltkor elrendeztük! – úgy gondolta, hülyének akarja őt nézni a nő.

-          Tudom, de nem sikerült. Adódtak újabb problémák. Nem tudtam rendezni. Elvesztettem az állásom és valamiből meg kellett élni. Viszont most találtam másik állást, de Rose könyörgöm, ki kell minket húznod a bajból! – kérlelte továbbra is a lányt, akinek megesett ismételten a szíve rajta. – Ha kell itt a percen térden állva könyörgök neked! – Rose meglepődött, hisz a nő ehhez tett mozdulatokat. Megkapta karját, majd végre megszólalt.

-          Egy dolgot ne veszíts el, a méltóságod! Segítek rajtad, eddig is segítettem, hisz gyakorlatilag család lettünk. Én megtartom az ígéretem, nem úgy, mint mások és segítek. Mennyire lenne szükséged?

-          Mint a múltkor. – mondta hálálkodva a nő.

Előkotort egy csekket, kitöltötte a kért összegre, majd átnyújtotta a papírost. Rettentő hálás volt érte, amiért a lány ismételten segített rajta. Viszont ez a segítségnyújtás nem épp a legjobbkor jött Rose számára. Azzal, hogy azt a pénzt odaadta eldobta az álmait. Csak a megtakarított pénze volt, amit néha napján megcsapolt ez a nő és ő csak ebből tudott adni neki mind ahányszor az ő segítségére volt szükség. A nő megköszönte és kérte, hogy ha tud segíteni ő is, forduljon hozzá Rose. Elment végül és Rose számára kitépődtek azok a bizonyos új lapok az új életből és visszatért a régihez, de egy elhatározástól még nem szabadult meg. Brian és közte vége mindennek! Így végül a felmondólevelét egy könnyed mozdulattal a szemetesbe dobta. Ismételten nekifutott az elindulásnak. Úti célja nem változott. A munkahelyére ment. Beszélnie kelett Brian-nal.

A munkahelyéhez vezető úton beleszaladt egy baleset miatti útlezárásba. Kerülő útra kényszerült emiatt. Így pedig volt egy kis ideje gondolkozni azon, innentől kezdve miként alakítsa sorsa szálait. Megérkezett, majd leparkolt. Markolta továbbra is kormányt, noha az autó már megállt. Meredten nézett előre. Pár perces csend után kiszállt az autóból, majd belépett az épületbe. Az üvegfalakon keresztül a napfény áramlott be, megtörve ugyan azokon, de színesebbé tette az egész épületet. A liftet választotta, mint közlekedési formát. Az emeltre érve szempárok sokasága tapadt rá, akik minden mozdulatát leesték. Kerestek apróbb, avagy nagyobb jeleket, de nem találtak. Rose mestere volt azok eltüntetésének. Figyelték arcát, figyelték karjait, nincs-e rajtuk bármiféle ütésnyom, nézték miként lépked és halad el mellettük. Eljutott irodájáig. Becsukta maga mögött az ajtót, majd az asztalra tekintett. Meglátta a papírhegyet és elszörnyülködött. Kész káosz uralkodott az asztalon. A kíváncsiság vezérelte, egy-két iratba beleolvasott. Teljesen elmerült egyik áttanulmányozásában, olyannyira, hogy arra lett figyelmes csak, hogy az ajtó becsapódott. Megfordult és Brian-nal találta magát szembe. A férfi odalépett hozzá és igyekezett némi gyengédséggel a lány felé közeledni. Ő védekezőleg és távolságtartólag hátrébb lépett egyet. Brian követte őt, Rose pedig ismételt lépés megtételére készült, de íróasztala megakadályozta ebben. Brian még közelebb lopózott és igyekezett azt éreztetni, hogy nem kell tőle félnie a lánynak.

-          Rose. Megváltozok, bármit megteszek, amit csak akarsz. - kezdte azonnal a bűnbánó és bocsánatkérő szövegét. Ismerős lehetett Rose számára, majdnem minden alkalommal ugyanígy hallhatta vissza és mindig hatással volt rá.

-          Brian… - nekikezdett. Ki kellett mondani, hogy a kapcsolatuknak vége.

Brian azonban nem tágított és nem hagyta azt, hogy Rose végig mondja a mondandóját.

-          Szeretlek. – nézett mézédesen a lány szemeibe és ismételten sikerült neki. Valami hatással lett Rose-ra. Megmondani annak a kérdésnek a válaszát, hogy Rose miért gyengült el ismét, nem lehet és nekem nem is reszortom.

Néha hagyni kell a másikat, hogy tévedhessen. Eldönthessen valamit és csak elfogadni, hogy az esetleges hibájából a végső és helyes következtetést le tudja vonni. Hagyni kell így hát Rose-t is. Maximum egy személy lehet, aki ebben megakadályozza, de számára Rose ugyanolyan idegen jelen pillanatban, mint akárki. Csak egy kevés együtt eltöltött idő, egy érzéki és forró tánc és egy kijelentés teszi mássá a többi embertől.

-          Nemsokára Vincent-el lesz egy találkozód. Bízom benned és a cég is. – az utolsó szavak kiejtésekor tekintete megváltozott erőteljes és fölényes volt.

-          Tisztában vagyok vele. – tudatosította, hogy teendőjéről nem feledkezett meg.

A férfi hirtelen ismételten elővarázsolt magából némi gyengédséget és próbált továbbra is hatni Rose-ra. Valamicske érzelem élhetett Brian Kay-ben is, valahol mélyen, hisz voltak olyan pillanatok a kapcsolatukban, amikor szinte bármelyik nő azt mondta volna, neki az a férfi kell. Brian mindig is tudta, hogy ki ő és mit akar. Konkrét elképzelései voltak az életéről, a birodalmáról, a saját világáról. Bár az ehhez vezető útjának első métereit édesapja kövezte ki, hisz tőle örökölte meg azt, amije most van. Mégis úgy érzi az nem segített neki abban, hogy ez a Brian Kay legyen.

-          Este átmegyek hozzád. – ejtette még el ezt a mondatot, majd a lány homlokára nyomott egy puszit és óvatosan hátrébb lépkedve elhagyta az irodát.

Rose gyenge nő volt. Akarata, álmai és célja melletti kitartása nem sokáig maradt meg. Megint egyszerűen lemondott róluk, abban a pillanatban, hogy Brian elmondta szereti őt. Azt nem lenne helyes mondani, hogy ítéljük meg mi egyszerű külső szemlélődők őt. Az vesse rá az első követ… nem szükséges a mondat befejezése, úgy érzem.

Ennek értelmében Rose találkozójának a célja is megváltozott ismételten. Már nem arra készült, hogy közölje a férfival, hogy sem ő sem pedig a cég nem állnak szolgálatára, hanem egyezség megkötésére készült. Abba nem is gondolt bele, hogy mi történik akkor, ha bármi oknál fogva ez meghiúsul. A korábban szétszedett iratokat összetette egy kupacba, majd az iroda elhagyására készült. Kilépve irodájából az íróasztalnál ülő, eléggé lenge, vagy talán a kissé hiányos kifejezés jobban passzol öltözetű hölgy munkatársához fordult némi segítségért. Megkérte ugyanis ezt a hölgyet, hogy a holnapi napra egy 10 órás találkozó időpontját egyeztesse le a reklámipar egyik híres feltörekvő és ugyanakkor tehetséges szakemberével egy reklámtervezettel kapcsolatos végső döntések lefixálása miatt. A nő kevésbé volt készséges Rose-val szemben, de tudta Rose szava erősebb az övénél, így kérését teljesítette. A barna hajú nőn látszott, hogy gyűlöli Rose-t, pedig a lány nem tett ellene semmit, ő mégsem szívlelte. Egyes irodai pletykák szerint a háttérben az állt, hogy ez a bizonyos nő mérhetetlenül beleszeretett az agresszív Brian-be s nem bírja elviselni, hogy a férfinak Rose kell nem pedig ő. Flegmán elejtett pár szót, majd közölte Rose-val, hogy megtette, amire kérte.

-          Köszönöm a kedvességet. - jegyezte meg Rose

-          Szívesen. –ejtette el a szót, majd amikor Rose ellépett mellőle megforgatta a szemeit.

Rose autójához ment, majd útnak eredt lakásába. Elkezdett készülődni a találkozóra.

Christian alig várta, hogy elindulhasson Rose találkozójára. Egyrészt, hogy végre újra láthassa a lányt, másrészt, hogy végre mindenre fényt derítsen, ami közte és a lány között van, valamint arra is, ami a lányt körülveszi. Eltökélte, hogy a foltokra is rákérdez, hiszen ha sejtése bizonyosságot nyer, az illetőnek, aki ezt tette a lánnyal, bűnhődnie kell. De egyelőre nem jelenthető ki semmi, hisz ez csak egy feltételezés a részéről és nem állíthat ekkora horderejű dolgokat biztosan, alapos bizonyíték nélkül. Miután lezuhanyozott és felöltözött egy ingbe és farmerbe, beszállt króm fekete autójába és az étteremhez hajtott. Izgatottsága egyre jobban erősödött az étteremhez közeledve. Miután leparkolt még ült egy kicsit autójában és átgondolta mit és hogyan fog mondani. Tudta nem állíthat csak oda és kérdezheti meg tőle. Ha valóban beigazolódik a sejtése, a lány úgysem mondana neki semmit. Ott üldögélve látta, hogy Rose éppen az ablak mellett egy asztalnál foglal helyet. Kifelé nézett az ablakon, majd kihozták rendelését és elkezdte kavargatni a csésze tartalmát. Hirtelen haja előrebukott, amit egy könnyed mozdulattal hátrafésült. Belenyúlt táskája és kivett belőle valamit. Nem látta tisztán Christian mi volt az, de látta amint Rose elmosolyodott. Ujját végighúzta azon a bizonyos dolgon, majd visszatette táskájába. Ekkor jött rá, mi is volt az, amit a lány szorongatott. Egy fénykép. Szíve ismételten nagyot dobbant, igazából maga sem értette miért vált ki Rose látványa ilyen reakciókat belőle, mindenesetre valamiért megdörzsölte bal mellét a szívénél, gondolván egy kicsit lenyugtatja a szaporán verő szervet. Tovább figyelte a lányt. Látta, ahogyan egy férfi megáll Rose asztalánál, mire a lány feláll hozzá. Ekkor egy autó látómezőjét eltakarta. Megállt, mert egy gyalogost elengedett maga előtt, s mire elhajtott onnan a lány és az a férfi már az asztalnál ültek egymással szemben. Christianban rögtön az a kérdés fogalmazódott meg, hogy vajon ő Rose kedvese? Nézte mozdulataikat, nézte gesztusaikat, figyelte Rose arckifejezését, de nem tudta eldönteni mi közük lehet egymáshoz és azt sem, hogy a férfi jó vágású-e vagy sem. Igaz nem reszortja az ilyesfajta megfigyelés, hiszen ő magét sem tartotta egy Adonisznak.

Rose míg várt Vincent-re rendelt magának egy kávét. Kicsit sűrűnek érezte a mai napját, de tudta az a találkozó most életbevágó lesz több szempontból is. Elmerengett és eszébe jutott régen mennyi időt töltött itt. Akkoriban még csak egy egyszerű kávézóként üzemelt ez a helyiség, mára azonban feltornázta magát, ha szabad így fogalmazni és átalakult. Nézett ki az ablakon, majd meghozták a rendelését. Megköszönte kedvesen. Kávéját elkezdte kavargatni, hogy fogyasztásra alkalmas állapotba hozza. Szájához emelte a gőzölgő italt, de az túlságosan is forró volt még, így nem volt alkalmas arra, hogy megigya. Belenyúlt a táskájába egy zsebkendőért, de nem azt vette ki. Helyette egy fénykép akadt a kezébe. Ezt a képet mindig magával hordozza, így egy kicsikét olyan, mintha ott lenne vele. Kivette majd kezében fogta. Mosolygott. Annyi minden tört elő belőle, annyi boldog pillanat. Ujja hegyével megsimította a képen lévő férfi arcát. Hiányzott neki az a pillanat. Nézte még egy darabig, majd visszatette eredeti helyére a képet. Nem sokkal később megérkezett Vincent. Magabiztos kisugárzása messziről érezhető volt már. Rose felállt a székből és üdvözölte őt. Kezet fogtak, majd hellyel kínálta az aranyhalacskát. Vincent nem az a típus volt, aki sokat teketóriázott volna, rögtön a tárgyra tért. Megkezdődtek tehát a megbeszélés percei.

 Christian várt még körülbelül 10 percet a kocsiban, vett egy nagy levegőt, fogta a bőrkötéses könyvecskét és azzal együtt kiszállt a kocsiból. Szétnézett, mielőtt átment az úttesten, de így is egy figyelmetlen sofőr, majdnem elütötte. A sofőr ahelyett, hogy elnézést kért volna, sűrűn mérgelődött, de ez Christiant különösebbképpen nem érintette meg. Belépett az étterembe. A bejáratnál egy kedves recepciós hölgy megtudakolta, hogy foglalt-e asztalt, mire Christian azt felelte nem, de várnak rá. A hölgy mosolyogva bólintott és hagyta a vendéget bemenni. Christian kicsit lassabb léptekkel haladt a célnak számító asztalhoz, majd mikor arra lett figyelmes, hogy a férfi goromba módon beszél a lánnyal és még a hangját is megemeli vele szemben, gyorsított léptein. A férfi csapkodni kezdett az asztalnál, mire Rose láthatóan meg-megrendült. Szája elé kapta kezét, majd felnézve megpillantotta őt. Pár másodpercig csak némán nézték egymást, majd Christian erőt vett magán és a férfi felé fordult.

-          Maga mit képzel magáról, hogy így beszél a hölggyel? Otthon is ezt csinálja ugye? Csak akkor még jól meg is veri, nem igaz? Na de most közlöm önnel, hogy ennek vége! Ugyanis hívom a rendőrséget és bevitetem, amiért erőszakoskodik Rose-val! A foltok mindent elárulnak és az, ahogyan a lány meg van rémülve öntől! – gondolkodás nélkül a férfihoz vágta ezeket a mondatokat. Hallva ezeket Rose megdöbbent egy pillanatra, de hasonló volt Vincent arckifejezése is.

-          Maga mit képzel? Mit gyanúsítgat engem ilyen dolgokkal? És ki a fene maga egyáltalán? – kérdezett vissza Vincent

-          Christian… - dadogta Rose az idegességtől.

Ahogy a férfi rápillantott nem azt látta a szemében, mint amire számított. A hála és köszönet helyett a tekintete inkább szikrákat szórt, és ha szemmel ölni lehetne, Rose már rég padlóra küldte volna őt.

-          Rose? – torpant meg Christian és furcsa érzése támadt.

Az étterem vendégei természetesen mind az iménti incidens jelenetét nézték és várták a folytatást. Kellemetlen helyzet volt ez mindhármuk számára. Rose szemei könnybe lábadtak, majd kezébe temette az arcát.

-          Christian! – mondta ki újra a férfi nevét. – Ő itt Vincent egy nagyon régi megbízója a cégnek ahol dolgozom és éppen egy munkamegbeszélésbe csöppentél! – vázolta fel a helyzetet Rose remegő hangon.

-          Az a helyzet kedves Rose… - kezdte Vincent egy teljesen más hangvételbe, mint amikor Christianhoz szólt – hogy engem még ilyen szégyenbe senki nem hozott, mint most az ön ismerőse… - közben pakolgatni kezdte az iratait vissza a dossziéba – sőt senkinek ezt meg nem engedem! Azt kell mondjam maga és a cég ahol dolgozik még nincs felnőve arra a feladatra, hogy az új megbízásomon dolgozzon. Azt hittem a korábbi pozitív tapasztalatok után, hogy hatalmasat fejlődtek és önök lesznek a legjobb választás, de tévedtem. El kell tekintsek az önök munkájától a jövőben és egy másik vállalatot kell keresnem, ahol úgy bánnak velem, ahogyan azt én megérdemlem.

-          Ne! Kérem… Vincent… - próbálta menteni a menthetőt a lány, de a férfi felemelte húsos kezét és megálljt parancsolt vele a lány szavainak.

Fogta az aktatáskáját és elhagyta az éttermet. Rose az asztalra borult csalódottságában, majd nagy levegőt vett és megsemmisítően nézett Christianra.

-          Gratulálok… sikerült tönkre tenned az év üzlettét! Köszönöm! – mondta, majd fogta a táskáját ő is és kiviharzott a helyről.

Ekkor még nem foglalkozott a megtörténtek esetleges következményeivel, s főképpen nem Brian reakciójával. Csak a dühöt érezte Christian iránt. Christian rohant utána és a parkolóban végül sikerült utolérnie.

-          Rose várj már! Hallgass meg kérlek! – Rose megállt, de nem fordult meg. – Nagyon sajnálom és nem is tudom mi ütött belém, én csak el akartam hozni ezt, mert tegnap ott felejtetted a lépcsőmön. - felemelte kezét a kis notesszal, bár hiába Rose nem látta azt. -  Bizonyára kieshetett a táskádból és mivel nem tudom hol laksz, ezért belenéztem és láttam, hogy ma itt lesz találkozód, ezért jöttem ide… és azért is még, hogy… hogy végre beszéljünk! – nyögte végül ki mit is szeretne. – Végre mondd el, mi a fene folyik itt, mi a fene folyik közöttünk! Honnan ismerjük egymást? Ki vagy te? Mi közünk egymáshoz? Az a helyzet Rose, hogy mióta találkoztunk úgy érzem felelős vagyok érted, de nem értem miért. Annyit gondolkoztam már ezen, de nem tudom! Honnan jön ez az érzés? Segíts nekem! Kérlek… - fújta ki magát a férfi – Kérlek, beszélj végre és mondd el, mi ez az egész!

Rose idegesen fordult hátra olyan erővel, hogy hosszú barna haja repülve követte a forgás irányát.

-          Tényleg tudni akarod Christian Horner ki vagyok én valójában?

-          Igen! – hangzott az egyértelmű válasz.

PROGRAM 7 - Blank Page 6. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Itt is vagyok a következő bejegyzéssel. Nagyon szépen köszönöm az érkezett véleményeket, minden formában! Nagyon hálás vagyok nektek!

Most pedig itt a Blank Page folytatása.

Ha rákattintotok a történethez tartozó fülre, máris elérhetitek a friss részt!
A további részleteket megtaláljátok ott!
Jó szórakozást!
Puszi

PROGRAM 6 - Győztesek és vesztesek (S.V.)

Drága Olvasóim!

Fantasztikusak vagytok! Ismételten a kezetekbe vettétek az irányítást, és a kért szám megérkezett. Nagyon szépen köszönöm nektek!

Ennek megfelelően érkezik is a következő történet. Ez szintén egy novella lesz, mégpedig Sebastian Vettel szereplésével. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket.

Ajánlanék most is egy számot, ez pedig: 4

Szerintem már tudjátok, vagyis, ha estig megérkezik a kért szám, akkor holnap jön a következő történetfolytatás. :)

Jó szórakozást!

Puszi

Győztesek és Vesztesek

Az autóversenyzés egy másik világ. Egy rövid időre minden egy lapra tevődik fel. Egy szériától függ minden. Nyer valaki, vagy éppenséggel elbukik. Ilyenkor az akarat csak másodlagos, hisz mi vagyunk a lap, amit egy kéz tesz le. Ha nyerünk felfoghatatlan érzés kerít hatalmába, egyfajta mámor, ha elbukunk, megízleljük a másik végletet. Lehetséges az azonban, hogy egyszerre nyerjünk, és ugyanakkor veszítsünk is?

-          Gyerünk! – bíztatta kisfiát az édesapa.

A gyermek nem hallotta, hisz épp a versenypályán körözött. Most indult el a versenyzés útján. Kezdi ízlelgetni az érzést, érzi az adrenalint a testében áramlani, pont úgy, mint ahogy az édesapja is érezte ezt. Számára látni a fiát ugyanazon az úton, ahol valamikor ő tette meg első lépéséit hihetetlen. Tegnap még ő is az autóban ült. Kizárt mindent és mindenkit a világából, csak a pályát látta maga előtt. Lehunyta a szemét és fejében kirajzolódott és körvonalazódott egy tökéletes kör. Újra és újra lepörgette lelki szemei előtt. Ezt akarta minél többször megvalósítani és diadalmaskodni. Ott ült az autóban a rajtrácson és várta a fények kigyulladását. Egyesével gyulladtak ki a piros lámpák. Minden egyes fény megjelenésénél nyelt egyet. A nyakában lévő ütőér elkezdett láthatóan mozogni, noha azt bukósisak fedte és láthatatlan volt bárki más számára. Kezét a kormányra helyezte. Gyorsan ujjait még átmozgatta, s várt az utolsó jelre. Majd elindult. Ilyenkor számára nem létezett semmi a világon, csak az adott pillanat. Nem látta feleségét és kisfiát maga előtt, csak a kanyarok és a pálya volt látóterében. Apránként de megtette utolsó lépéseit egy úton. Minden egyes méterrel változott benne valami. Elköszönt újra és újra ettől a különleges érzéstől, ettől a hangulattól, ettől a világtól. Tudta, amint áthalad a kockás zászlón és kiszáll, vége szakad mindennek. Egy új élet kezdődik meg számára, amiben már nem a benzingőz, a gumik és az autó játszik főszerepet, ő lesz a főszereplő egy család életében. Végül elérkezett az utolsó kör. Még egy végső erőfeszítést tett és harcolt a méltó befejezésért. Nem titok első akart lenni. Első egy olyan sportágban ahol csak a legjobbak számítanak, ahol nem a másodikat vagy a harmadikat jegyzik meg az emberek, mindenki csak az elsőre, a győztesre figyel. Úgy érezte immáron neki kell győznie, rá kell szegeződnie a világ szemének. Kockáztatott. Talán többet is, mint kellett volna és ez okozta a hibát. Az utolsó előzési kísérletében több volt a rizikófaktor. Azt mondták neki, aki mer és álmodik, megvalósíthat bármit. Ő akkor mert és álmodott, látta magát a pódium tetején és ezt nem akarta elveszíteni. De az a kép köddé veszett. Megcsúszott és kénytelen volt a fékre taposni. Így végül csak harmadik lett. Megelőzték őt, ez pedig csalódást okozott számára. Kiszállt autójából, s a bukósisak védelme mögül integetett könnyes szemmel a tömegnek. Senki se tudta, hogy sír. Bevonult, levette sisakját és megtörölte arcát. Eltüntette könnyei nyomait. Gratulált az előtte végzőknek. Felvette sapkáját, ivott egy korty vizet majd kiállt a tömeg elé. Óriási tapsot kapott. Megkapta a helyezéséért járó jutalmat, majd felcsendült két nemzeti himnusz. A második, vagyis a konstruktőri saját hazájának nemzeti himnusza volt. Úgy érezte neki is szól. Feltekintett az égre, majd lecsukta szemeit és még egyszer utoljára elénekelte ott, mindenki előtt a himnuszt. Az emberek őt figyelték. A zene egyszer csak leállt és a pillanat megtört. Lezárult, egy korszak véget ért. Volt benne nagyon sok öröm, s némi bánat is, nagyon sok munka, fárasztó pillanatok, a siker élménye. Nagyon sokat köszönt ennek a külön világnak. Kezébe adtak egy mikrofont s nemsoká kérdeztek tőle. Arra kérték írja le érzéseit, ő viszont csendben maradt. Nem volt megfelelő kifejezés arra, amit ott érzett. Elnézést kért az emberektől, majd megpróbálta körbemagyarázni a benne zajló érzelmeket. Elsősorban köszönetet mondott. Úgy érezte hálával tartozik sokaknak, amiért támogatták őt. Nem feltétlen csak a csapattagjaira és családjára gondolt, azokra ez egyszerű emberekre, akik a lelátón skandálták a nevét, akik megtapsolták őt egy-egy sikere alkalmával. Beszéde végén óriási tapsvihar keletkezett. Rámosolygott az emberekre, majd lassan elhagyta a pódiumot, s ezzel együtt a száguldó cirkuszt is. Most pedig saját szemeivel látott egy gyermeket, aki ugyanakkora élvezettel vezeti azt a kis autót, mint ahogy ő tette. A fia is kicsit hasonló helyzetben van, mint ő korábban volt. Vágyik a sikerre és akarja, olyan akar lenni, mint az édesapja. Kockáztat és próbálkozik, apjával ellentétben neki sikerül is. Első lesz. A trónról letaszított kisfiú is nagyon akarta. Fiatalabb volt, mint ő és kissé elkeseredett. A győzteshez odalépett édesapja. Megveregette fia vállát büszkén, majd megölelgette a gyermeket.

-          Ügyes voltál fiam! – a gyermek sugárzott a boldogságtól. A győzelemnél százszorta többet ért neki ez a mondat az apjától.

Belátta az édesapa is, az életük már nem megoldás. Nem sok időt tölt fiával, aki pedig vágyik rá. Minden percben rajta csüng, amikor megteheti, ő pedig eddig sokszor háttérbe szorította őt. De ez már megváltozott és ezért is döntött a visszavonulás mellett. A másik kisfiút édesanyja vigasztalta. Megölelgette a gyermeket és nyugtatta. Azt hitte meglesz neki élete első sikere és elvették tőle, pedig oly sokat dolgozott érte. Jelen helyzetben ő volt az, aki az adott játszmát elvesztette és a másik gyermek pedig a győztes. Az édesanya megnyugtatta a gyermeket, majd megkérte gratuláljon a győztesnek és emelt fővel vegye át a jutalmát, hisz megérdemli. A kisfiú megfogadta édesanyja szavát, de megkérte kísérje őt az úton. A nő így tett. Odalépett a kisfiúval a gyermek és a háttal álló apa elé, majd gratuláltak. A férfi azonban megrezzent egy pillanatra. Egy ismerős hangot hallott meg. Megfordult, majd megdermedt. A nő, amikor tekintetét ráemelte a férfira hasonlóképp tett.

-          Annabell. – szólt a férfi.

-          Sebastian. – szólította a nő is nevén.

Ahogy már említve volt, akadnak egy játszmában győztesek és vesztesek. Ők pedig mindkettők. Nyertek is valamit, de ugyanakkor el is vesztettek. Sebastian nyert egy óriási karriert, és egy családot, Annabell hozzá hasonlóan egy kisfiút. Veszíteni pedig mit veszítettek? A válasz egyszerű: Egymást.

PROGRAM 5 - Utolsó Ígéret 62. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Ismét itt vagyok, így ez egy dolgot jelent, a kért számot megkaptam. :) Nagyon szépen köszönöm az érkezett véleményeket!

Elérkezett a félidő. Ez pedig egy Utolsó Ígéret részt jelent. A szokáshoz híven most is teszek egy ajánlatot.
Az ajánlott szám: 5

Tehát, amint tudjátok, ha estig megérkezik az 5 vélemény, holnap már érkezik a következő program.

Míg el nem felejtem, szeretném veletek megosztani, ez a 100. bejegyzés! Elértem ezt is, fantasztikus érzés. :)

Szeretnék még pár gondolatot megosztani veletek a fejezettel kapcsolatban.

Először is látni fogjátok, nem lesz hosszú rész. Másrészt pedig olvashattok majd több szemszöget is. Vannak jelenleg a történetben olyan pontok, amelyek egyesével is óriási fordulatokat jelentenek, együtt pedig huuhhh...
Mindkét főszereplőnek vannak bizonyos sérelmei, de a közös hangot kell megtalálni. Sikerülni fog szerintetek? Most vagy pedig később esetleg?
Most pedig itt is a fejezet!
Jó szórakozást!
Puszi

62. fejezet

Titkok

Mindannyian rejtegetünk valamit. Egy olyan dolgot, amiről senki sem tud. Egy múltbeli eseményt, vagy éppen egy folyamatban lévőt. Énünk egy olyan cselekedetét, amit sose akarunk mások tudtára adni. Ha megragadom azt a szót, hogy titok, nem biztos, hogy a teljes tartalmát meg tudom magyarázni. Valami, amiről senki sem tud. Ez a hétköznapi és legegyszerűbb magyarázata. Különböző titkaink vannak. Az egészen aprótól kezdődően az óriásiig is terjedhetnek. Nem érezzük azt, hogy bárki is alkalmas lenne ennek a megőrzésére, és ha mégis elmondjuk valakinek, akkor már nem is titoknak kell hívni. Mivel nem vagyunk egyformák, mindannyian másképp kezeljük ezeket. Akadnak olyan emberek, akiket egészen felőröl egy-egy titok. Azt hiszem én is ismerek egy ilyen személyt…

Jess szemszög:

Egyre nehezebben viselem. Nem tudom, meddig őrizhetem meg ezt a titkot. Senki nem tud róla, pedig kellene. Annyi mindenen változtatna. El akarom mondani Claire-nek, hisz ezzel néhány dolog megváltozna. De valahol érzem és látom előre, mi lesz ennek a következménye, azt pedig nem akarom. Már ott volt előttem a lehetőség nemrég, csak egy aprócska hajszál választott el attól, hogy elmondjam. Utólag már bánom, viszont tudom, rossz lenne. Nekem is és neki is. Ezt pedig nem akarom. Csak remélni tudom és bízni benne, hogy egyszer megbocsát. Meg kell, hogy bocsásson nekem!
Hajnal van és nem tudok aludni. Lassan felőröl már és egyre kevesebbet is alszok. Kint ülök többnyire a fotelben és nézem a nagy feketeséget. Bízok abban, hátha álom jön a szememre és végre az álmok világába menekülhetek erről a helyről. Emlékszek a testvérének hívott, de félek már nem fog így többé nevezni. Remélem, megérti majd. Meg kell értse! Csak ezek a gondolatok jártak a fejemben, egyszerűen semmire se tudtam odafigyelni. Lehet az lett volna a legegyszerűbb, ha fogom a telefonom és felhívom. Elmondok neki mindent és megkönnyebbülök. Majd arra jutottam, hogy nem valószínű. Akkor csak a tudat bánt majd.
Érzékeny vagyok amúgy is mostanában, ez a helyzet pedig csak rátesz egy lapáttal. Elkezdtem sírni. Igyekeztem halk maradi, de párom megébredt. Kijött hozzám, majd felkapcsolta a villanyt. A hirtelen felvillanó fény miatt hunyorítottam egy kicsit és kezeim gyorsan a szememhez tettem. Odajött azonnal hozzám.
- Jól vagy Jess? – kérdezte aggódva tőlem.
Csak bólogattam. Nem jött ki egy hang se a torkomon, egyszerűen nem tudtam értelmes választ kinyögni. Fejem lehajtottam és továbbra is a kezeimbe temettem az arcom.
- Jess, nézz rám, kérlek!
Én csak a fejem ráztam nemleges választ adva.
- Mi a bajod? Nem jól érzed magad? – féltett.
Ismételten csóváltam a fejem.
- Akkor? Nézz rám! – fejem államnál fogva felemelte, kezeimet pedig elvette az arcomtól. – Miért sírsz?
- Se…se…semmi – mondta szipogva.
- Nem úgy tűnik! Mondd el nekem! – nézett mélyen a szemembe.
Megint ráztam a fejem.
- Tudni szeretném!
Nem mondtam semmit.
- Miért nem mondod el? – kissé megharagudott rám. – Azt hittem mindent meg tudunk beszélni!
Várt, hátha mondok valamit, de nem szólaltam meg. Felállt és idegesen otthagyott. Nem állítottam meg, nem kiáltottam utána. Ő sem tud róla. Ő sem tudja azt, mi az, amit magamban őrzök, ami annyi ember életére hatással van. Igen az övére is. Neki is tudnia kell róla! Belátom már túlnőtt ez a titok rajtam, ideje, hogy megszabaduljak tőle…

Claire szemszög:

A feltett kérdésemre nem kaptam választ. Ez a nap ismételten csak rontott a helyzeten. Lehet ettől még rosszabb? Vagy egyáltalán lesz ez még másképp? Már készültem neki a mondandómnak, el akartam apám ajánlatát mondani neki, azt hogy döntésképtelen vagyok, hogy ő mennyire számít és le akarom zárni ezt az egészet, amikor tovább folytatta.
- Bizalomnak hívják a dolgot.  – tett egy kijelentést.
Érdekes volt ezt az ő szájából hallani, aki pontosan ugyanolyan bizalmatlan az irányomba. Eddig nem fordult volna meg ilyen gondolat a fejemben, de most, hogy láttam azt a nőt, meginogtam. Messze nem nevezhető rózsásnak a helyzetünk és még most ő is itt van. Ráadásul úgy tűnik ő is képbe van. Be kell valljam, valóban gyönyörű nő és elhiszem, ha megakad a férfiak szeme rajta, de láttam amit látok, akar valamit attól a férfitól, akit én szeretek.
- Ezt ugyanúgy neked is a fejedbe kellene vésni! – tettem én is egy kijelentést. – De… - megint a szavaimba vágott.
- Azt hittem normálisan együtt ebédelhetünk, de már étvágyam sincs! – közölte ezt velem.
- Beszélnünk kell! – erősködtem.
- Majd később beszélünk! – fogta magát és otthagyott.
Nem tudtam mire vélni. Rosszul esett, hogy csak így itt hagyott. Azzal pedig csak jobban belém gázolt, hogy megvárta a nőt, míg odaér hozzá, majd együtt távoztak. Erre értette volna Sebastian azt, amit mondott? Egyáltalán ez a nő mióta van a csapattal? És… Szemeim megteltek könnyel, de elnyeltem a sírást.  Egy óriási gombócot éreztem a torkomban. Mégsem kellene őt belekalkuláljam a döntésembe, talán lefutott dolog lenne már a kapcsolatunk? Annyiszor mondtuk már ki azt, hogy vége, hogy talán már el is hittük, hogy ez így is van. Az utóbbi időben tény és való több negatív jellegű pillanatunk volt, mint ami mosollyal telt volna. Nem értettem igazából most őt. A hajnalban azt láttam rajta, hogy akarja még, azt hogy szeret és nem adja fel, de most egy pillanat alatt képes volt lemondani rólunk egyszerűen felállni és elmenni. Bevallom össze voltam zavarodva. Nem tudtam hányadán áll a helyzetünk.

Christian szemszög:

Elegem volt már ebből az egészből. Abból, hogy én vagyok a hibás, abból, ahogy viselkedik. Jön itt a kérdésével ki is Olivia. Nem hisz nekem, hogy csak egy csapattag. Pedig így van. Egy csapattag, akivel szívesen elbeszélgetek. Meghallgat és tanácsot ad, és az a legrosszabb megesik, úgy érzem, többet törődik velem azzal, hogy meghallgat mint ő. Nem is tudja Claire mit érzek odabent. Nem tudja, hogy úgy érzem kicsúszott a lábam alatt talaj. Már nincs meg a tekintélyem sem, már nem ugyanolyan a munkám és az életem sem.  Nagyon sok problémám van és sok gond nyomja  a vállam, de úgy érzem  nem segít levenni a terhet róla. Eléggé kint van a lábam a csapatból, nem ér a szavam annyit, mint régen. Úgy elmondanám neki, de úgy érzem nincs kinek. Mintha őt is elvesztettem volna. Olivia, akire féltékeny, meghallgat.
- Végeztél?  - kérdezte tőlem Olivia, miután megvártam.
- Igen. Te is? – kérdeztem vissza.
- Igen és készen állok, hogy folytassam a munkám!
- Ilyen munkaerő kell a csapatnak!
Elnevette magát. Én viszont savanyú arcot vágtam. Lassan elhagytuk az ebédlőt és ő megállított.
- Tudom, hogy ez a te magánügyed, de minden rendben? Mesélted a múltkor, hogy nem vagytok meg olyan jól, mint régen. Látom az arcodon, hogy valami baj van. Elmondod?
Én pedig megnyíltam. Nem ismertem magamra. A bizalmamba engedtem. Kedves volt velem és figyelmes. Épp erre vágyok, és erre van szükségem, vágyok arra, hogy ezt attól is megkapjam, akit annyira szeretek.

Claire szemszög:

Összeszedtem magam és felhívtam apámat.
- Szia!
- Szia! – köszönt vidáman a telefonba. – Azért hívsz, mert döntöttél? – tette fel elharapva kérdését.
- Még nem. Tudnom kell valamit és beszélnünk kell. Kint vagyok a pályán. Tudnál velem találkozni? – volt valami, amit tudnom kellett. Azt hiszem az egyik legfontosabb tényező Christian mellett.
- Persze. Hol talállak meg?
- Itt vagyok a csapatnál az ebédlőben.
- Nemsokára ott leszek!
- Várlak. – mondtam majd bontottam is a vonalat.
Valóban hamar odaért hozzám.
- Itt is vagyok! – köszönt nagy vidáman, de amikor meglátta az arcomat, a jó kedve őt is elhagyta.
- Négyszemközt szeretnék veled beszélni. – jelentettem ki, mire ő félre hívott.
- Figyelek rád.
- Egy kérdést akarok feltenni és szeretném, ha őszinte lennél velem! Bűnös vagy? – tettem fel azonnal a kérdést arra vonatkozóan, ami érdekelt.
- Nem. – jelentette ki egyszerűen.
- Anyám emlékére esküdj meg! Mondd azt még egyszer, hogy ártatlan vagy! – erősködtem és hallani akartam még egyszer, tudva azt, hogy így is kimondja.
Nyelt egy nagyot.
- Bűnös vagyok. Nem mondhatom azt, hogy nem tettem semmit. – meghökkentem. – Valóban kenőpénzt adtam, de ezt nem tudja senki se rám bizonyítni. Nagyobb lapok vannak a kezemben, mint azt bárki is hiszi. Ártatlannak fognak titulálni, de muszáj segítened. Hazudtam az előbb, sajnálom. Remélem nem csalódtál bennem nagyobbat. – most az egyszer őszinte volt.
- Legalább tisztán látok! Muszáj volt tudnom, mindenképpen, mielőtt döntök. Őszinte voltál, ezt értékelem.  De ezt most még fel kell dolgozzam… most megyek. – egy szempillantás alatt ott is hagytam őt. Bevallom valahol titkon nem erre a válaszra számítottam. Nem kalkuláltam be ezt és nem készültem fel lelkileg. Ezért is menekültem el tőle.
Ha egy szóval kellene kifejezni, ami abban a pillanatban rám volt jellemző, az a döbbenet lenne. Hazudni próbált egyszer, majd bevallotta. Ráadásul bűnös is. Könnyedén elszámol a lelkével, tényleg az élete a Forma 1. Ez azonban együtt egy kicsit sok volt. Ahogy utaltam rá, bíztam abban, hogy ártatlan, de nem és ismételten meginogtam. Úgy döntöttem a szállodába menekülök vissza. Úgy éreztem nem volt a pályán semmi keresnivalóm, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy nézzem azt, miként élvezi Christian a nőnek a társaságát megfeledkezve rólam.
Felkavarva értem vissza a szállodába. Lehuppantam az ágyba, majd egy egyszerű mozdulattal hátradobtam magam az ágyon. Lehunytam a szemeim és kívántam. Azt kértem tudjuk megoldani a kialakult helyzetet. Meg akartam nyugodni, de nem sikerült. Mindig előttem volt az a nő és Christian. Végül a telefonom csörgése zökkentett vissza a valóságba. Nagyon meglepődtem, amikor a kijelzőre pillantottam. Mike volt a hívó, az orvosom. Fogadtam a hívását.
- Szia! – köszönt bosszúsan.
- Szia! - köszöntem azonnal, majd automatikusan az alábbiakat mondtam: - Külföldön vagyok, mindjárt visszahívlak.
- Redben. – szólt, majd bontotta a vonalat.
Mikor letettem már sejtettem azt, miért volt ilyen a hangja. Elég, ha annyit mondok, önmagam ismét a háttérbe szorítottam. Gyorsan visszahívtam, ő pedig egy csörgés után fel is vette a készüléket.
- Ez így nincs rendben! - förmedt rám azonnal. Kissé érdekes volt a szituáció. Nem vagyunk olyan viszonyban, mint korábbi kezelőorvosommal, de ő mégis megengedte ezzel a kijelentéssel a megemelkedett hangsúlyt. – Tudod, hogy nem játék a betegséged és nem jössz el! Megegyeztünk és megbeszéltük!
Végül is teljesen jogos volt a reakciója.
- Tudom, hogy nem mentem el, de nem volt problémám szerencsére. Adódtak gondjaim, és most is vannak, de ez nem tartozik ide. - mentegetőztem.
- Oké, elhiszem, hogy vannak gondjaid, de ez nem mentség! Az orvosod vagyok és az én felelősségem is bizonyos szinten a betegséged!
- Igazad van, sajnálom. Nem mentem el.
- Igen, már több mint egy hete kellett volna. – folytatta tovább. – De most már mindegy. - egy lélegzetvételnyi csönd következett, majd tovább folytatta. - Elnézést igazából, amiért így beszéltem veled. – utóbbi mondatát már más hangsúllyal mondta.
- Nem történt végül is semmi. Ezért hívtál? – szegeztem neki kérdésem hívásának oka miatt.
- Nem teljesen. – nem tudtam mi lehet még az, ami miatt hívott. – Először is fel akarok tenni pár kérdést. Szeretném tudni, hogy vagy. Jól érezted magad az utóbbi időben? Nem történt semmi? Van bármilyen panaszod?
- Jól vagyok. – válaszoltam tőmondatban.
- Kezed sem remegett? – faggatott tovább.
- Nem.
- Ennek örülök! El kell, hogy gyere hozzám minél hamarabb! Az elmaradt vizsgálatot be kell pótoljuk.
- Nem tudok most. – úgy gondoltam csak a vizsgálatot hajtaná végre. Nem akartam. Most nem.
Ekkor azonban még nem is sejtettem azt, hogy többről van szó a vizsgálatnál.
- Értsd meg fontos! Az utolsó lehetőséged tudom most felajánlani.

PROGRAM 4 - Jégkirálynő

Üdvözöllek Titeket Drága Olvasóim!

Immáron hamarabb jelentkezem, hiszen a kért kommentszám megérkezett, így ahogy ígértem hamarabb megkapjátok a következő programot. Nagyon szépen köszönöm, hogy írtatok nekem, nagyon örülök neki! 

Most akkor térjünk a mai programhoz. 

Jégkirálynő. 

Nos, nem sok mindent árultam el róla. Ez egy novella lesz, melyet a Novellák fülre el is érhettek. 

Azt hiszem ennyivel zárom is a mondandóm, beszéljen a novella helyettem! :)
Jó szórakozást!
Puszi

PROGRAM 3 - Beautiful - 5. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Igazából most így csak úgy tudom kezdeni, hogy sajnálom, hogy nem érkezett meg a kért szám. Elárulom nektek készülök, hogy ha a programok lefutnak haladok tovább a történetekkel, de igazából jól esne egy kis ösztönzés.

Most a Beautiful 5. fejezet következik. Ezt nem teszem ki ide külön, ha rákattintotok a történethez tartozó fülre, máris az oldalon lesztek és olvashatjátok a ropogós részt.
Minden egyéb információt ott megtaláltok!
Jó szórakozást!
Puszi

PROGRAM 2 - Rose 3. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Sajnálattal láttam, hogy nem érkezett meg az 5 komment, így nem jött hamarabb a következő iromány. Először is szeretném megköszöni mindenki véleményét, mind a kommentelők, mind a pipálók és a bloglovinon véleményt kifejtőknek! Nagyon örülök, hogy írtok nekem, adtok némi visszajelzést! Viszont ahogy mondtam 2 naponta érkeznek az írások, így ennek most van itt az ideje. Oldalra kikerült a program, így most minő meglepetés egy Rose résszel érkeztem. Még mielőtt továbblépnék szeretnék veletek megosztani egy gondolatot. Úgy gondolom ez nem csak a következő irományokra lesz jellemző, megeshet az életünket is jellemezheti.

" Van úgy, hogy már csak egy lehetőség marad: Elengedni. Hagyni, hogy maga döntsön. El kell fogadni, meg kell tanulni a döntésével együtt élni. Együtt mégis nélküle. Mást nem tehetünk, hisz szeretjük. Elengedjük, mert szeretjük, semmi másért csak miatta. Ő döntött, s idővel kiderül rosszul tette-e azt, vagy a helyes utat választotta. Csak elengedni, mert szeretjük. "

Most pedig pár szó erejéig szólnék a Rose 3. fejezetéről. 

Túl sok sebet és fájdalmat hordoz Rose, de van előtte lehetőség és választás. Ő dönt és az első lépéseket megteszi, de mindig akadnak kisebb bökkenők az út során.
Ez a rész sok információt hordoz, az elkövetkezők pedig apránként az igazságra vezetnek. Ha figyeltek most is felfedezhettek valamit.
Az ajánlott szám: 5

Merek még egyszer nagyot álmodni :)
Tehát ha estig megérkezik az 5 komment, akkor holnap reggel már a következő program kerül fel.
Jó szórakozást kívánok, mind a magam mind írótársnőm nevében!
Puszi
V. & Zs.

Rose

(3. fejezet)

A világunk megváltozott. Az értékrendek fölcserélődtek, az emberek megváltoztak. Messze menő következtetések levonása értelmetlen és fölösleges, a helyzet változatlan maradna így is és úgy is. Amikor egy meghatározó pillanat negatív eseményeket generál, képes egy egész élet fenekestül felfordulni, rommá dőlni, egy ember pedig önmagától eltávolodik, majd egy új életet kezd, amiben a remény még él és lendületet ad, de a változás szelei nem biztos, hogy a megfelelő irányból fújnak.

Adódnak alkalmak, amiket kudarcként titulálnak el az emberek, noha nem feltétlen azok. Megesik elesünk, de igyekszünk felállni. Nem létezik olyan ember és olyan élet, amiben legalább egy felállás ne lett volna. Aki mégis ezt mondja, az hazudik. Előfordulhat azonban, hogy a többszöri elesés olyannyira tehetetlenné tesz bennünket, hogy már nem érezzük magunkban az erőt az ismételt talpra álláshoz. Ezt csak elég, ha egy életre vetítem, elég, ha megnézzük Rose életét. Rose egy nem mindennapi nő. Megéli az adott pillanatokban a mindennapi poklot, mégis képes a megújulásra. Mutat mosolyt, némi boldog pillanatot, még ha legbelül fél is és egyedül is érzi magát, de valahonnan merít erőt. Vesz egy mély lélegzetet és emelt fővel halad el az emberek között, akik mit sem sejtik lelke mennyire is meggyötört. Most azonban egy akkora csapás érte, amikor úgy döntött változtat. Itt a vége és innen ne tovább! Hátorozott, ez volt az utolsó. Több ütést már nem bír elviselni és változtat életén. Az első lépés azonban még bizonytalan. Bármennyire is akarja a változást a bizonytalanság és félelem végigcsörgedez ereiben.

Már pár napja színét se látták munkahelyén. Nem ment be dolgozni. Nem ez volt az első eset, amikor kényszerpihenőre került, munkatársai pedig sejtik, sőt tudják is mi áll a háttérben. Azok, akik figyelmeztették korábban most sajnálattal veszik tudomásul, hogy a lány nem hallgatott akkor rájuk. Most csak egy üres szék tátong egy üres irodával, papírhegyekkel az asztalon és döbbent kollégákkal. Az ütések mára már jól látható jeleket öltöttek testén, melyek rendkívül érzékenyek. Hirtelen hasító fájdalom veszi hatalmába akár gyengéd érintés alkalmával is. Odaállva az egész alakos tükör elé nézte magát. Felhúzta felsőjét és az oldalát vette szemügyre. Alig bírt magára nézni. Undorodott a látványtól. Nem pusztán a látvány, a belső ütések és pofonok, amik a lelkét bántalmazták adták fájdalmát. Finoman hozzáért az érintett területhez és felszisszent. Jobban fájt, mint ahogy képzelte. Könnyei útnak eredtek. Letörölte a sós cseppeket arcáról és szeme körül, vonásait pedig igyekezett rendezni. Leült az asztalhoz a kistükör elé. Elővette sminkkészletét. Az arcán lévő foltok nem fájtak annyira neki, ami igazán dühítette és egyben a fájdalmat is jelentette számára a tehetetlensége. Ujja hegyével végigsimított az ütés nyomán. Tapintásilag senki sem érzett volna különbséget. Volt már tapasztalata az effajta nyomok eltüntetésében. Profi sminkest meghazudtolva tudta elrejteni a világ elől a nyilvánvalót. Senkinek se tűnt fel soha semmi. Előfordult már olyan is, hogy a tükör előtt ülve a sírással küszködve hajtotta ezt végre. Az első verés alkalmával megpróbálta elrejteni az ütések látható jeleit, de nem sikerült neki. Brian észrevette rajta, hogy a jobb szeme alján kirajzolódik az akkor még sárga folt, és amiért a lány majdnem kellemetlen helyzetbe hozta a munkatársai előtt ismételten megverte. Most igyekezett, aprólékosan és gondosan rejtette a smink alá a fájdalma forrását. Hiába volt azonban bármilyen smink is egy dolgot nem tudott elrejteni: azt, amit úgy könyvelt el a saját szégyene. Rövid időn belül elkészült, átöltözött, felkapta táskáját, majd az elhatározását meghozta: Mindez már csak a múlté lesz! Egy mozzanat várt még magára, de szerencsére ez is bekövetkezett, a változás útjára lépett.

Nagyon sokat gondolt az utóbbi napokban Christianra. Foglalkoztatta, hogy vajon a férfival mi van. Még mindig olyan, mint régen? Már megváltozott? Bízhat benne? Támasza lehetne? Azon az estén odabentről felszakadt benne valami, ami a felszínre vágyik, még ha ő harcol is ellene. Megmagyarázhatatlan, kellemes érzés, számára pedig idegen. Nem tudja kiverni a fejéből azt a pillanatot, amikor hozzásimult a férfihoz, érezte szíve heves dobbanását, ahogy megemelkedett a mellkasa miközben lélegzett. Érezte illatát, amit beszippantott és elraktározott. Az a röpke idő képes volt az őrületbe kergetni. Újra és újra megélte a pillanatot magában merengve, s egészen hosszasan elmélyülve. Attól a perctől, amikor odalépett hozzá, egészen addig, míg a repülőtéren a lelkes szurkolók közre nem fogták. Bánta azt, hogy nem várt ott pár percet, hogy olyan titokzatosan eltűnt és sajnálta azt, hogy azóta nem látta újra a férfit. Megállapította minden egyes elmélkedés során, hogy változott Christian. Arca vonásai erőteljesebbek lettek, néhány gödröcske megjelent már rajta. De valami nem változott. Ugyanolyan volt a tekintete, mint korábban. Egy igazán kevés idő is elég volt arra, hogy a tekintete ismét elvarázsolja, mint ahogy valamikor réges régen. Azóta viszont a dolgok megváltoztak. Sajnál Rose nagyon sok mindent, de a bűnbánat már kevés a múlt eseményinek megváltoztatásához. De most itt van előtte egy új lehetőség. Egy második esély, számára pedig egy teljesen új élet kezdete, amiben nincs Brian, nincsenek az ütések fájdalmai és nyomai, ahol megvalósíthatja önmagát és álmát. Az a Rose lehet, aki mindig is akart lenni, aki megáll a saját talpán és boldog.

Elfordította a kulcsot a zárjában és készült beletenni a táskájába, de neszt hallott maga mögött és megrémült. Azt hitte Brian az. Az utóbbi napokban nem reagált a férfi hívásaira, egyszerűen kizárta őt az életéből. De párja hajthatatlan és üldözte őt bocsánatával és ahogy ő fogalmazott őszinte és tiszta érzelmeivel. Rose-nak viszont már hányingere volt a férfitól. Minden egyes porcikáját gyűlölte. Kulcsát kiejtette kezéből, az pedig egészen nagy robajjal csapódott a földnek. Megfordult és csak reménykedett. Nem Brian volt az. Egy hatalmas kő gördült le a szívéről. Nyelt egy nagyot, majd felvette a földön lévő kulcscsomót. Szinte menekülve valami elől hagyta el lakásának ajtaját. Az ajtón kiérve nagyokat fújtatott. Sikerült. Kijutott egy másik világba és készült megtenni az első lépéseket.

Nagyon sokan nyüzsögtek az utcán. Siető emberek sokasága, akiknek nincs idejük arra, hogy megálljanak és észrevegyék, Rose mekkora segítségre szorul. Másoknak nem számít a többi ember nyomora, elég, ha a sajátjukkal megküzdenek. Senkinek nem tűnik fel, még ha az illető ott is megy el a másik közvetlen közelében, hogy valami problémája van. Rose pedig egyszerűen felvette álarcát most is, mint eddig akárhányszor. Ha szükséges volt mosolygott az emberekre, ha nem, csak megpróbálta elfeledni a szörnyűségeket. Jelen esetben volt egy úti célja, egy konkrét cím, ott a noteszében. Kivette táskájából barna bőrkötéses noteszét, felütötte a kis könyvecskét, majd kikereste a címet. Egy pillanatra megtorpant, feltette magában a kérdést, biztos, hogy akarja ezt? Kell ez? Meg kell tennie? Azonnali válasz érkezett számára: Igen! A változtatás és a tiszta lap első lépéséhez szükséges. Meg kell találni a kérdésre a választ, ez pedig csak ott és abban a bizonyos pillanatban valósítható meg. Noteszét visszacsúsztatta táskájába, a cipzárolásról megfeledkezve azt vállára csapta és útnak indult. Ez a cím egy személyhez volt köthető, nem akárkihez ahhoz, aki szívét megdobbantotta, Christianhoz. Korábban lakott itt a férfi, Rose pedig bízott abban, hogy esetleg még most is itt lakik. Megérkezett. Ott állt a bejárathoz vezető lépcső előtt földbe gyökerezett lábakkal. Ismerős volt számára az épület. Állt csupán és belülről remegett. Mások mérgelődtek rá, amiért útjukat állta. Ezek az emberek zökkentették vissza a jelenbe. Ahelyett azonban, hogy megbizonyosodott volna arról, hogy a cím valóban jó-e, egyszerűen eltűnt a tömeggel. Sokadik próbálkozás után megelégelte bátortalanságát és odalépett az ajtó elé. Végigböngészte a neveket, majd amikor rátalált Christian nevére izgatottság és idegesség fogta el. Ott toporzékolt az ajtó előtt és már emelte fel kezét, hogy csöngessen, de megtorpant. Hirtelen nagyon sok kép zúdult elé, egyrészt a régmúltból, másrészt pedig a közelmúltból. Csóválta fejét, meggyőzte magát helytelen döntés lenne megnyomni a csengőt. Lefelé lépkedett a lépcsőn, majd megállt és leült az egyik lépcsőfokra. Egy dolog hajtotta abban a pillanatban, hogy megkérdezhesse Christiantól, hogy valóban nem tudja ki ő? Ha belenéz a szemébe, nem rémlik fel neki senki? Elfelejtette már Henry-vel együtt őt is?

Az idő gyorsan röpült, már lassan 2 órája üldögélt a lépcsőn. A ház előtt elsétáló emberek nem foglalkoztak vele, mintha ő nem is létezett volna. Eljött a pillanat, amikor azt mondta vége. Retikülje fogóját megmarkolta és felállt. Amikor oldalra nézett, a tőle alig pár méterre álló Christian-t pillantotta meg. Az élet másképp írta meg sorsa szálait. Eljött az idő, a válasz egy karnyújtásnyira volt csupán tőle, Christian volt a keresett válasz.

Christian távolról kiszúrta már magának a lépcsőn ülő idegent. Közeledve lakásához Rose-t vélte felfedezni az ott ülőben Ahogy egyre közelebb és közelebb ért, kezdte elhinni azt, amit látni vélt. Egészen biztos az idegen személyében csak akkor lett, amikor felállt a földről a lány. Rose volt. A hétköznapi szépségével, amely Christian számára többet jelentett bármilyen pompánál is. Szíve elkezdett hevesebben dobogni. Rose még gyönyörűbb volt számára, mint eddig bármikor. Szürkés szemeiben ismételten elveszett egyetlen pillantás alatt. Haját egy kisebb szél arrébb fújta, így az eltakart arcrészlet is láthatóvá vált számára. Közelebb lépett és csak nézte őt. Nem hitte, hogy újra fognak még találkozni, kisebb csodának tartotta ennek a lehetőségét. Csodák viszont léteznek, amik az egyszerű és hétköznapi emberek életét szebbé varázsolják. Azt mondják a bölcsek, csak azoknak jut az efféle ajándékból, akik szívük mélyén tiszta emberek, ők kik megérdemlik, hogy a csillagok is rájuk ragyogjanak. Nagyon boldog volt Christian. Már ez a pillanat is a felhők közé repítette őt. Odalépett Rose elé, rámosolygott és üdvözölte. Rose csak nézte őt és fontolgatta, hogy megkérdezze azt, amiért ide eljött. Maga sem értette honnan jött ismételten ez a bizonytalanság és kétség afelé, hogy lezárhassa ezt a dolgot, ami már oly régóta nyomasztja. Belevágott, elvégre ez egy új lap kezdete számára. Úgy érezte mihamarabb túl akar esni mindenen, felteszi a kérdést.

-          Őszinte leszek. – nekivágott mondandójának. – Tudnom kell valamit.

-          Hallgatom. – válaszolt érdeklődve a férfi.

-          Valóban… - nyelt egy nagyot. Nehéz volt megfogalmazni a kérdését. Oly nagy jelentősége van, érzelmileg is egy nehéz pillanat. Már csak néhány szó választotta el az igazságtól. – valóban nem… nem – Megtorpant. Nem tudta egyszerűen feltenni a kérdést. – Felejtse el. Nem akartam az idejét rabolni. - úgy döntött elmegy. Csalódott kissé magában, hisz képtelen volt megkérdezni a férfit. Elfordította fejét és már az első lépést tette meg.

-          Várjon! – állította meg Christian. A nő ránézett és várta mit akar tőle.

Mielőtt azonban bármit is mondott volna, észrevett valamit. A Rose szeme körül lévő egyik foltot. Ujját végighúzta a nő arcán. Óvatosan és gyengéden érintette meg a bársonyos bőrt, Rose pedig egészen beleremegett. Brian sose ért hozzá ilyen finoman.

-          Mi történt magával? A szeme…

Rose hirtelen odakapta a kezét és igyekezett eltakarni a szeme körül láthatóvá vált foltot. Történt ismételten valami. Egy valaki észrevette a világban Rose elesettségét és őszintén érdeklődött felőle. Mindenki elnézett mellette, de Christian nem.

-          Nem történt semmi velem. – tagadott azonnal. Tudott, egy ismert reakció a bántalmazott nők körében.

-          Kérem, ne mondja, látom, amit látok!

-          Tényleg semmi, csak… csak ügyetlen voltam. – próbált egy áltörténetet kitalálni, de csak ennyire futotta hirtelen tőle. – Nagytakarítást végeztem és megütöttem magam.

-          Rose…

-          Most… most mennem kell. Butaság volt eljönni ide. – úgy érezte jobb, ha elmegy.

-          Várjon! – állította meg az elmenni készülő nőt. – Mit akart kérdezni? - bízott abban Christian, hátha ez marasztalja egy kicsit és még egy kis időt eltölthet vele.

-          Azért jöttem, hogy választ találjak. Valóban… - nem fejezte be mondatát, egy kislány zavarta meg őket.

A kislány láthatóan nagyon örült Christiannak. Odafutott hozzá és megölelgette őt. A férfi is örült a gyermeknek. Rose viszont nagyon kellemetlenül érezte magát az adott helyzetben, megfordult a fejében, hogy a kérdése képes lehetett volna akár egy boldog életet is megzavarni. Elég volt már az is, hogy megkereste Christiant, az hogy valami megmozdult benne, ha ennek a kislánynak a boldogságát pedig elrontotta volna, nem emésztette volna meg. Család érzése járta be körülöttük a levegőt. Ez pedig fojtogatta Rose-t. Neki nincs már családja, csak Brian volt, igen csak volt… Úgy érezte itt az idő menni kell. Elfordult és ismételten eltűnt onnan.

Christian csak nézte a lány elfutó kecses alakját és nem értette a kialakult helyzetet.

-          Christian bácsi! – szólította meg a szomszéd kislány. Végleg elvesztette Rose-t, hisz amikor visszapillantott már nem látta ismételten sehol.

-          Mondd csak Molly! – simította meg a szőke hajú fonott buksit.

-          Holnap megyünk anyával az állatkertbe, velünk jössz te is?

-          Kicsim, Christiannak rengeteg a dolga, nem hiszem, hogy ráér velünk jönni! – nyugtatta meg az édesanya a kislányt.

-          Aaaaaaahj… - sütötte le a tekintetét Molly és a babáját kezdte birizgálni.

Christian nagyon szerette ezt a kislányt. Ott lakott a szomszédjában. Édesapja elhagyta őt is és az anyukáját. A nő egyedül neveli a kis szeme fényét, de a gyermeknek akár fiú akár lány szüksége van egy apára is. Christian valami hasonló szerepet pótol. Amolyan nagybácsi szerű, noha semmilyen rokoni kapcsolat nem fűzi őket össze. Mégis képes a kislánnyal törődni és segíteni az édesanyán ha tud és szükséges. Az utolsó nő az életében pont ezt nehezményezte. Christian viszont nem tudott elszakadni a kislánytól. Megeshet talán azért is, mert neki nincs sajátja, pedig vágyik már egy gyermekre. Így jelenleg Molly tölti be a kislánya szerepet az életében.

-          Sajnálom Molly – guggolt le a kislányhoz. – Tényleg sok a munkám, de talán majd legközelebb és akkor elmehetünk abba a szuper cukrászdába is, ami ott van az állatkert mellett és ahol azt a finom fagyi kelyhet lehet kapni! Mit szólsz hozzá?

-          Szupeeeeer! – örvendezett a kislány. Édesanyja kézen fogta és elbúcsúztak a férfitól.

Christian leült a lépcsőre, oda ahol Rose várta és gondolataiba menekült. Mi tagadás eddig a pillanatig is sokat gondolt Rose-ra. Egyszerűen nem sikerült neki kiverni a fejéből. Akkor ott volt egy karnyújtásnyira tőle, most mégis elérhetetlen számára. Azt azonban nem értette mi baja Rose-nak. Távolságtartó lett. Nem értette az a közvetlenség miként alakult át. Ráadásul megpillantotta a foltokat is. Aggasztották. Takarítás közben ilyen foltokat nem lehet szerezni. Szinte kizárta ennek a lehetőségét, és egy esetleges esését is. Majd bevillant számára valami. Düh kerítette hatalmába. Reménykedett abban, hogy nem az zajlik a lánnyal, ami most az ő fején is átfutott és amelyet jelenleg egyetlen lehetőségnek tart. Oldalra fordította fejét és észrevett valamit maga mellett. Egy kis könyvecske hevert a földön. Kezébe vette a barna színű bőrkötéses kis könyvet és beleolvasott. Látta egy notesz és Rose neve szerepel benne. Biztosan kiesett a táskájából, amikor hirtelen felkapta azt, más magyarázat nemigen létezett. Belelapozott pedig nem szokása mások életébe vájkálni, de a kíváncsiság hajtotta. Elért ahhoz a héthez amit éppen írnak és látta, hogy másnapra találkozója van a lánynak egy bizonyos Vincent Mckurty-vel. Az időpont délután fél 1, a helyszín pedig a Liliom Garden étterem és kávézó.

Christian abban a pillanatban elhatározta, hogy másnap odamegy a találkozóra és visszaadja Rose-nak a határidőnaplót és a mai dolgot is megbeszéli vele. A másnapi találkozás ígérte izgalmakkal telve tért be lakásába és folytatta munkáját.

Rose zaklatottan dobta le magát hófehér bőr kanapéjára. Christian észrevette rajta az ütés nyomait, de bízott abban, hogy talán sikerült elhitetnie vele, hogy csak egy kis szerencsétlen baleset következményei azok a bizonyos foltok. Habár tudta a férfi nem hülye.

Előhalászta mobilját a táskájából és látta, hogy Brian többször is kereste. Nagy valószínűséggel a holnap nap miatt. Viszont nem foglalkozott vele. Már eldöntötte véget vet ennek a kapcsolatnak és elhatározta holnap reggel az első dolga az lesz, hogy bemegy a céghez és benyújtja a felmondását. Most és mindenkorra a Brian Kay-el való kapcsolatának vége! Ehhez pedig a következő lépés az lesz, hogy feladja a jól fizető állását és elkezdi megvalósítani az álmait. Régóta szeretne egy saját vállalkozást alapítani, ami rendezvények megszervezésével foglalatoskodik. Az évek óta félretett vagyonából pedig lehetősége van a megvalósításra. Csak találnia kellene valakit, aki az első lépések megtételekor támogatja és segíti.

Másnap lesz egy találkozója a cég egyik megbízójával Vincent-el, aki Brian szerint a vállalat számára az egyik legfontosabb aranyhalacska. Már ostobaság lenne lemondani, azért úgy döntött elmegy a találkozóra és ott közli a férfival, hogy nem állhat a rendelkezésére. Újra a táskájában kutakodott a notesze után, hogy ellenőrizze a találkozó időpontját, de akárhogy keresgélt, a noteszt nem találta meg a táskában. Idegesen csapta le a retikült. Elhagyta…