PROGRAM 5 - Utolsó Ígéret 62. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Ismét itt vagyok, így ez egy dolgot jelent, a kért számot megkaptam. :) Nagyon szépen köszönöm az érkezett véleményeket!

Elérkezett a félidő. Ez pedig egy Utolsó Ígéret részt jelent. A szokáshoz híven most is teszek egy ajánlatot.
Az ajánlott szám: 5

Tehát, amint tudjátok, ha estig megérkezik az 5 vélemény, holnap már érkezik a következő program.

Míg el nem felejtem, szeretném veletek megosztani, ez a 100. bejegyzés! Elértem ezt is, fantasztikus érzés. :)

Szeretnék még pár gondolatot megosztani veletek a fejezettel kapcsolatban.

Először is látni fogjátok, nem lesz hosszú rész. Másrészt pedig olvashattok majd több szemszöget is. Vannak jelenleg a történetben olyan pontok, amelyek egyesével is óriási fordulatokat jelentenek, együtt pedig huuhhh...
Mindkét főszereplőnek vannak bizonyos sérelmei, de a közös hangot kell megtalálni. Sikerülni fog szerintetek? Most vagy pedig később esetleg?
Most pedig itt is a fejezet!
Jó szórakozást!
Puszi

62. fejezet

Titkok

Mindannyian rejtegetünk valamit. Egy olyan dolgot, amiről senki sem tud. Egy múltbeli eseményt, vagy éppen egy folyamatban lévőt. Énünk egy olyan cselekedetét, amit sose akarunk mások tudtára adni. Ha megragadom azt a szót, hogy titok, nem biztos, hogy a teljes tartalmát meg tudom magyarázni. Valami, amiről senki sem tud. Ez a hétköznapi és legegyszerűbb magyarázata. Különböző titkaink vannak. Az egészen aprótól kezdődően az óriásiig is terjedhetnek. Nem érezzük azt, hogy bárki is alkalmas lenne ennek a megőrzésére, és ha mégis elmondjuk valakinek, akkor már nem is titoknak kell hívni. Mivel nem vagyunk egyformák, mindannyian másképp kezeljük ezeket. Akadnak olyan emberek, akiket egészen felőröl egy-egy titok. Azt hiszem én is ismerek egy ilyen személyt…

Jess szemszög:

Egyre nehezebben viselem. Nem tudom, meddig őrizhetem meg ezt a titkot. Senki nem tud róla, pedig kellene. Annyi mindenen változtatna. El akarom mondani Claire-nek, hisz ezzel néhány dolog megváltozna. De valahol érzem és látom előre, mi lesz ennek a következménye, azt pedig nem akarom. Már ott volt előttem a lehetőség nemrég, csak egy aprócska hajszál választott el attól, hogy elmondjam. Utólag már bánom, viszont tudom, rossz lenne. Nekem is és neki is. Ezt pedig nem akarom. Csak remélni tudom és bízni benne, hogy egyszer megbocsát. Meg kell, hogy bocsásson nekem!
Hajnal van és nem tudok aludni. Lassan felőröl már és egyre kevesebbet is alszok. Kint ülök többnyire a fotelben és nézem a nagy feketeséget. Bízok abban, hátha álom jön a szememre és végre az álmok világába menekülhetek erről a helyről. Emlékszek a testvérének hívott, de félek már nem fog így többé nevezni. Remélem, megérti majd. Meg kell értse! Csak ezek a gondolatok jártak a fejemben, egyszerűen semmire se tudtam odafigyelni. Lehet az lett volna a legegyszerűbb, ha fogom a telefonom és felhívom. Elmondok neki mindent és megkönnyebbülök. Majd arra jutottam, hogy nem valószínű. Akkor csak a tudat bánt majd.
Érzékeny vagyok amúgy is mostanában, ez a helyzet pedig csak rátesz egy lapáttal. Elkezdtem sírni. Igyekeztem halk maradi, de párom megébredt. Kijött hozzám, majd felkapcsolta a villanyt. A hirtelen felvillanó fény miatt hunyorítottam egy kicsit és kezeim gyorsan a szememhez tettem. Odajött azonnal hozzám.
- Jól vagy Jess? – kérdezte aggódva tőlem.
Csak bólogattam. Nem jött ki egy hang se a torkomon, egyszerűen nem tudtam értelmes választ kinyögni. Fejem lehajtottam és továbbra is a kezeimbe temettem az arcom.
- Jess, nézz rám, kérlek!
Én csak a fejem ráztam nemleges választ adva.
- Mi a bajod? Nem jól érzed magad? – féltett.
Ismételten csóváltam a fejem.
- Akkor? Nézz rám! – fejem államnál fogva felemelte, kezeimet pedig elvette az arcomtól. – Miért sírsz?
- Se…se…semmi – mondta szipogva.
- Nem úgy tűnik! Mondd el nekem! – nézett mélyen a szemembe.
Megint ráztam a fejem.
- Tudni szeretném!
Nem mondtam semmit.
- Miért nem mondod el? – kissé megharagudott rám. – Azt hittem mindent meg tudunk beszélni!
Várt, hátha mondok valamit, de nem szólaltam meg. Felállt és idegesen otthagyott. Nem állítottam meg, nem kiáltottam utána. Ő sem tud róla. Ő sem tudja azt, mi az, amit magamban őrzök, ami annyi ember életére hatással van. Igen az övére is. Neki is tudnia kell róla! Belátom már túlnőtt ez a titok rajtam, ideje, hogy megszabaduljak tőle…

Claire szemszög:

A feltett kérdésemre nem kaptam választ. Ez a nap ismételten csak rontott a helyzeten. Lehet ettől még rosszabb? Vagy egyáltalán lesz ez még másképp? Már készültem neki a mondandómnak, el akartam apám ajánlatát mondani neki, azt hogy döntésképtelen vagyok, hogy ő mennyire számít és le akarom zárni ezt az egészet, amikor tovább folytatta.
- Bizalomnak hívják a dolgot.  – tett egy kijelentést.
Érdekes volt ezt az ő szájából hallani, aki pontosan ugyanolyan bizalmatlan az irányomba. Eddig nem fordult volna meg ilyen gondolat a fejemben, de most, hogy láttam azt a nőt, meginogtam. Messze nem nevezhető rózsásnak a helyzetünk és még most ő is itt van. Ráadásul úgy tűnik ő is képbe van. Be kell valljam, valóban gyönyörű nő és elhiszem, ha megakad a férfiak szeme rajta, de láttam amit látok, akar valamit attól a férfitól, akit én szeretek.
- Ezt ugyanúgy neked is a fejedbe kellene vésni! – tettem én is egy kijelentést. – De… - megint a szavaimba vágott.
- Azt hittem normálisan együtt ebédelhetünk, de már étvágyam sincs! – közölte ezt velem.
- Beszélnünk kell! – erősködtem.
- Majd később beszélünk! – fogta magát és otthagyott.
Nem tudtam mire vélni. Rosszul esett, hogy csak így itt hagyott. Azzal pedig csak jobban belém gázolt, hogy megvárta a nőt, míg odaér hozzá, majd együtt távoztak. Erre értette volna Sebastian azt, amit mondott? Egyáltalán ez a nő mióta van a csapattal? És… Szemeim megteltek könnyel, de elnyeltem a sírást.  Egy óriási gombócot éreztem a torkomban. Mégsem kellene őt belekalkuláljam a döntésembe, talán lefutott dolog lenne már a kapcsolatunk? Annyiszor mondtuk már ki azt, hogy vége, hogy talán már el is hittük, hogy ez így is van. Az utóbbi időben tény és való több negatív jellegű pillanatunk volt, mint ami mosollyal telt volna. Nem értettem igazából most őt. A hajnalban azt láttam rajta, hogy akarja még, azt hogy szeret és nem adja fel, de most egy pillanat alatt képes volt lemondani rólunk egyszerűen felállni és elmenni. Bevallom össze voltam zavarodva. Nem tudtam hányadán áll a helyzetünk.

Christian szemszög:

Elegem volt már ebből az egészből. Abból, hogy én vagyok a hibás, abból, ahogy viselkedik. Jön itt a kérdésével ki is Olivia. Nem hisz nekem, hogy csak egy csapattag. Pedig így van. Egy csapattag, akivel szívesen elbeszélgetek. Meghallgat és tanácsot ad, és az a legrosszabb megesik, úgy érzem, többet törődik velem azzal, hogy meghallgat mint ő. Nem is tudja Claire mit érzek odabent. Nem tudja, hogy úgy érzem kicsúszott a lábam alatt talaj. Már nincs meg a tekintélyem sem, már nem ugyanolyan a munkám és az életem sem.  Nagyon sok problémám van és sok gond nyomja  a vállam, de úgy érzem  nem segít levenni a terhet róla. Eléggé kint van a lábam a csapatból, nem ér a szavam annyit, mint régen. Úgy elmondanám neki, de úgy érzem nincs kinek. Mintha őt is elvesztettem volna. Olivia, akire féltékeny, meghallgat.
- Végeztél?  - kérdezte tőlem Olivia, miután megvártam.
- Igen. Te is? – kérdeztem vissza.
- Igen és készen állok, hogy folytassam a munkám!
- Ilyen munkaerő kell a csapatnak!
Elnevette magát. Én viszont savanyú arcot vágtam. Lassan elhagytuk az ebédlőt és ő megállított.
- Tudom, hogy ez a te magánügyed, de minden rendben? Mesélted a múltkor, hogy nem vagytok meg olyan jól, mint régen. Látom az arcodon, hogy valami baj van. Elmondod?
Én pedig megnyíltam. Nem ismertem magamra. A bizalmamba engedtem. Kedves volt velem és figyelmes. Épp erre vágyok, és erre van szükségem, vágyok arra, hogy ezt attól is megkapjam, akit annyira szeretek.

Claire szemszög:

Összeszedtem magam és felhívtam apámat.
- Szia!
- Szia! – köszönt vidáman a telefonba. – Azért hívsz, mert döntöttél? – tette fel elharapva kérdését.
- Még nem. Tudnom kell valamit és beszélnünk kell. Kint vagyok a pályán. Tudnál velem találkozni? – volt valami, amit tudnom kellett. Azt hiszem az egyik legfontosabb tényező Christian mellett.
- Persze. Hol talállak meg?
- Itt vagyok a csapatnál az ebédlőben.
- Nemsokára ott leszek!
- Várlak. – mondtam majd bontottam is a vonalat.
Valóban hamar odaért hozzám.
- Itt is vagyok! – köszönt nagy vidáman, de amikor meglátta az arcomat, a jó kedve őt is elhagyta.
- Négyszemközt szeretnék veled beszélni. – jelentettem ki, mire ő félre hívott.
- Figyelek rád.
- Egy kérdést akarok feltenni és szeretném, ha őszinte lennél velem! Bűnös vagy? – tettem fel azonnal a kérdést arra vonatkozóan, ami érdekelt.
- Nem. – jelentette ki egyszerűen.
- Anyám emlékére esküdj meg! Mondd azt még egyszer, hogy ártatlan vagy! – erősködtem és hallani akartam még egyszer, tudva azt, hogy így is kimondja.
Nyelt egy nagyot.
- Bűnös vagyok. Nem mondhatom azt, hogy nem tettem semmit. – meghökkentem. – Valóban kenőpénzt adtam, de ezt nem tudja senki se rám bizonyítni. Nagyobb lapok vannak a kezemben, mint azt bárki is hiszi. Ártatlannak fognak titulálni, de muszáj segítened. Hazudtam az előbb, sajnálom. Remélem nem csalódtál bennem nagyobbat. – most az egyszer őszinte volt.
- Legalább tisztán látok! Muszáj volt tudnom, mindenképpen, mielőtt döntök. Őszinte voltál, ezt értékelem.  De ezt most még fel kell dolgozzam… most megyek. – egy szempillantás alatt ott is hagytam őt. Bevallom valahol titkon nem erre a válaszra számítottam. Nem kalkuláltam be ezt és nem készültem fel lelkileg. Ezért is menekültem el tőle.
Ha egy szóval kellene kifejezni, ami abban a pillanatban rám volt jellemző, az a döbbenet lenne. Hazudni próbált egyszer, majd bevallotta. Ráadásul bűnös is. Könnyedén elszámol a lelkével, tényleg az élete a Forma 1. Ez azonban együtt egy kicsit sok volt. Ahogy utaltam rá, bíztam abban, hogy ártatlan, de nem és ismételten meginogtam. Úgy döntöttem a szállodába menekülök vissza. Úgy éreztem nem volt a pályán semmi keresnivalóm, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy nézzem azt, miként élvezi Christian a nőnek a társaságát megfeledkezve rólam.
Felkavarva értem vissza a szállodába. Lehuppantam az ágyba, majd egy egyszerű mozdulattal hátradobtam magam az ágyon. Lehunytam a szemeim és kívántam. Azt kértem tudjuk megoldani a kialakult helyzetet. Meg akartam nyugodni, de nem sikerült. Mindig előttem volt az a nő és Christian. Végül a telefonom csörgése zökkentett vissza a valóságba. Nagyon meglepődtem, amikor a kijelzőre pillantottam. Mike volt a hívó, az orvosom. Fogadtam a hívását.
- Szia! – köszönt bosszúsan.
- Szia! - köszöntem azonnal, majd automatikusan az alábbiakat mondtam: - Külföldön vagyok, mindjárt visszahívlak.
- Redben. – szólt, majd bontotta a vonalat.
Mikor letettem már sejtettem azt, miért volt ilyen a hangja. Elég, ha annyit mondok, önmagam ismét a háttérbe szorítottam. Gyorsan visszahívtam, ő pedig egy csörgés után fel is vette a készüléket.
- Ez így nincs rendben! - förmedt rám azonnal. Kissé érdekes volt a szituáció. Nem vagyunk olyan viszonyban, mint korábbi kezelőorvosommal, de ő mégis megengedte ezzel a kijelentéssel a megemelkedett hangsúlyt. – Tudod, hogy nem játék a betegséged és nem jössz el! Megegyeztünk és megbeszéltük!
Végül is teljesen jogos volt a reakciója.
- Tudom, hogy nem mentem el, de nem volt problémám szerencsére. Adódtak gondjaim, és most is vannak, de ez nem tartozik ide. - mentegetőztem.
- Oké, elhiszem, hogy vannak gondjaid, de ez nem mentség! Az orvosod vagyok és az én felelősségem is bizonyos szinten a betegséged!
- Igazad van, sajnálom. Nem mentem el.
- Igen, már több mint egy hete kellett volna. – folytatta tovább. – De most már mindegy. - egy lélegzetvételnyi csönd következett, majd tovább folytatta. - Elnézést igazából, amiért így beszéltem veled. – utóbbi mondatát már más hangsúllyal mondta.
- Nem történt végül is semmi. Ezért hívtál? – szegeztem neki kérdésem hívásának oka miatt.
- Nem teljesen. – nem tudtam mi lehet még az, ami miatt hívott. – Először is fel akarok tenni pár kérdést. Szeretném tudni, hogy vagy. Jól érezted magad az utóbbi időben? Nem történt semmi? Van bármilyen panaszod?
- Jól vagyok. – válaszoltam tőmondatban.
- Kezed sem remegett? – faggatott tovább.
- Nem.
- Ennek örülök! El kell, hogy gyere hozzám minél hamarabb! Az elmaradt vizsgálatot be kell pótoljuk.
- Nem tudok most. – úgy gondoltam csak a vizsgálatot hajtaná végre. Nem akartam. Most nem.
Ekkor azonban még nem is sejtettem azt, hogy többről van szó a vizsgálatnál.
- Értsd meg fontos! Az utolsó lehetőséged tudom most felajánlani.