Üdv Drága Olvasóim!
Ahogy ígértem a fejezet megérkezett. Nem akarom ismételten ecsetelni miért most érkezett, már elmondtam és ennek nem itt van most a helye.
A szokáshoz híven először egy közérdekű információval érkezek. Az Utolsó Ígéret részt vett egy versenyen, ahol sikerült a dobogót megszereznie. Nagyon örültem a helyezésnek, nem gondoltam volna, hogy felérek a dobogó fokára. A helyezésért kapott jutalmat oldalra kiteszem :)
Térjünk rá a részre és a történetre. Már említettem a végéhez közeledik a történet, ezért is lett ilyen, amilyen a fejezet. Most szakítottam a szokásaimmal. Elárulok egy kis titkot, többnyire egy szám hatására írok meg egy fejezetet. Most is ez volt, de nem éreztem magaménak. Ezért így hajnal fél 3 környékén befejeztem ismételten azt a fejezetet amit eddig késznek gondoltam. Valahogy nem éreztem az enyémnek, így kikapcsolva a zenét igyekeztem magamat beleadni. Remélem sikerült. A fejezet főleg áthidaló lesz, de hordoz lényegi dolgokat. Most nem egy csattanó a lényeg, ami igazán fontos ott van a sorokban a szavak mögé rejtve. Erre kell figyelni csupán. Remélem ti is magatokénak érzitek majd egy kicsit és tudtok azonosulni majd vele.
A folytatás időpontját most nem tudnám nektek megmondani, igyekszek minden esetre.
Nagyon-nagyon örülnék a visszajelzéseknek most is, amit ismételten nagyon köszönök az előző résznél is!
Nem fecsegek tovább és energiatartalékaim is kimerülőben vannak már.
Jó olvasást és kellemes időtöltést!
Puszi
Térjünk rá a részre és a történetre. Már említettem a végéhez közeledik a történet, ezért is lett ilyen, amilyen a fejezet. Most szakítottam a szokásaimmal. Elárulok egy kis titkot, többnyire egy szám hatására írok meg egy fejezetet. Most is ez volt, de nem éreztem magaménak. Ezért így hajnal fél 3 környékén befejeztem ismételten azt a fejezetet amit eddig késznek gondoltam. Valahogy nem éreztem az enyémnek, így kikapcsolva a zenét igyekeztem magamat beleadni. Remélem sikerült. A fejezet főleg áthidaló lesz, de hordoz lényegi dolgokat. Most nem egy csattanó a lényeg, ami igazán fontos ott van a sorokban a szavak mögé rejtve. Erre kell figyelni csupán. Remélem ti is magatokénak érzitek majd egy kicsit és tudtok azonosulni majd vele.
A folytatás időpontját most nem tudnám nektek megmondani, igyekszek minden esetre.
Nagyon-nagyon örülnék a visszajelzéseknek most is, amit ismételten nagyon köszönök az előző résznél is!
Nem fecsegek tovább és energiatartalékaim is kimerülőben vannak már.
Jó olvasást és kellemes időtöltést!
Puszi
Talán egyszer
Két örök érvényű dolog van az életben. A születés és a
halál. Erre a világra érkezni és távozni innen egy bizonyos idő után. Évekkel
ezelőtt érkezett valaki. Egy aprócska csodának tartották. Megeshet túlságosan
is vágyott arra, hogy a világra érkezzen, hisz hamarabb született meg, mint
ahogy várták. Olyan aprócska volt, hogy amikor édesanyja a kezébe vette, szíve
szakadt meg. A piciny testhez különböző műszerek voltak kapcsolva, hogy éljen.
Segítséggel magához emelte gyermekét és érezte a kis test melegét, megmagyarázhatatlan
érzés kerítette hatalmába. Csak állt és élvezte azt a kis időt, míg karjaiban
tarthatja. A kislány érezte nincs egyedül a világon és küzdött. Élete első
pillanatától kezdve folyamatosan. Megmagyarázhatatlan erő, élni akarás lakozott
benne. Túlélte azt, amire sok orvos azt mondta szinte lehetetlen. Folyamatos
kis csatákat vívott meg, azért hogy a végső győzelem is az övé lehessen. Ahogy
cseperedett többször hallotta azt a szót, hogy különleges. Őt illeték ezzel a
jelzővel, de ő nem értette miért aggatnak rá ez emberek ilyen szavakat. Amikor
nagyobb lett édesanyja elmagyarázta neki miért is különleges ő. Áhítattal
hallgatta a kimondott szavakat, és kezdte elhinni, hogy valóban is az. Úgy
érezte egyedi, akiből nincs még egy. Viszont az élet megtanította még egy két
fortélyra. Rájött, hogy különlegesnek lenni nem éppen a legjobbat is
jelentheti.
Mióta hazajöttünk a Christian szüleinél tett látogatásból
eltelt némi idő. Olykor úgy érzem gyorsan elszállt egy-egy nap, máskor úgy,
hogy alig akart telni az idő. Mindez a hangulatomtól függően változik.
Belegondolva nem teltek el évek, nem telt el nagyon sok hónap csupán pár hét,
mégis annyi változás és új pillanat lett az életünkben, hogy az eddig átlagos
jelzővel úgy gondolom nem ellátható életünk még jobban átalakult és
összekuszálódott. Többnyire eddig is a szálakat bogoztuk, ezek után pedig még
több munkára lesz szükségünk a szálak egyenkénti megtalálásához. Az események
és kész tények befolyásoltak minket, és megváltozott némileg a kapcsolatunk más
emberekkel is. A változás iránya pedig különböző. Azt hiszem, ennek a nevezzük
lavinának az elindítója a betegségem alakulása volt. Mintha csak egy
mézesmadzag lett volna előttünk elhúzva. Úgy vélem ez az egy mondat hordozza az
egész mondandóm lényegét. Itt volt az idő. Úgy alakultak az események, hogy
szembenézhetünk a műtéttel és az esélyek és százalékok már nem csak egy későbbi
dolog velejárói lesznek, ott állunk a változás kapujában. Rendszeres orvosi
vizsgálat, idegtépő várakozással telő percek, többszöri egyeztetés és kontroll
után Mike azt mondta nekünk, pár nap múlva műt. Szinte felfoghatatlan volt, de
pár nap választott el a döntésemtől. Féltem és némileg elbizonytalanodtam, de
Christian mellettem állt és segített nekem. Velem volt amikor kellett, akkor is
mikor nem kértem. Ő adta a pluszt és a hitem. Lassan kezdtem megbarátkozni a gondolattal,
hogy a hajam le lesz borotválva, hogy valaki a fejemben fog különböző
eszközökkel bizonyos dolgokat csinálni én pedig mit sem tudva erről
mozdulatlanul fekszek majd a műtőasztalon. Erre igazából akkor is gondolnom
kellett volna, amikor rábólintottam és annyira akartam ezt a műtétet, de ezek a
lényegi dolgok csak az utolsó előtti pillanatban tudatosodtak bennem. Christianra
visszatérve olyannyira ott volt mellettem minden pillanatban, hogy előfordult
miattam mondta le valamelyik hivatalos teendőjét. Reméltem azt, hogy miattam
nem veszíti el az állását, de szerencsére megértőek voltak vele és velem is.
Nem mindenki tud a minket körülvevő és közös életünket alapjaiban formáló
betegségemről, de akik tudják, amiben lehet segítenek megkönnyíteni az életünk
és meg is őrzik ezt az információt. Mindezért pedig csak hálásak lehetünk neki.
Megmondom őszintén néha már úgy éreztem önző vagyok vele szemben és volt, hogy
mondtam neki most az egyszer a teendőjét helyezze előtérbe, de ő ragaszkodott
ahhoz, hogy én vagyok az első, történjék akármi. Ezt jó volt hallani tőle. Így
alakult az, hogy minden egyes nap a kórházban ott volt mellettem és fogta a
kezem, vagy épp tartotta bennem a lelket, ha kellett. Pont úgy, mint akkor,
amikor Mike végül azt mondta kell még némi idő és a műtét időpontja el lesz
halasztva. Én olyan típus vagyok, aki előre megtervezi a közeljövőt és kalkulál,
de ezzel mindent felborított. Tudni akartam mi az, amiért hirtelen ezzel a
ténnyel fogadott minket. Megdöbbentem, de tudni akartam mi ennek a döntésnek az
oka. A kérdésemre olyan választ kaptam, amit magam sem értettem, de szerintem
ezzel nem voltam egyedül. Úgy tűnt az igazi választ akarja elkerülni ezért is
bombáz minket különböző szakszavakkal és idegen kifejezésekkel. Így már azt
hiszem helyt álló a korábban elhangzott mézesmadzagos mondatom. Egyébként
részünkről nem lett volna gond a műtét költségeinek a fedezése sem. Pár napja
érkezett ugyanis egy érdeklődő a ház iránt. Találtunk egy ingatlanközvetítőt,
aki a segítségünkre volt. Pontosítok Christian talált ugyanis egyet. Egy ideig
nem találtunk senkit, aki esetleg potenciális vevő lehetne a házra, de
megbeszéltük, ha a műtétig nem lesz eladva a ház párom kisegít én pedig miután
eladtam, visszafizetek neki mindent. Ragaszkodtam ahhoz, hogy én álljam a
költségeket. Megörültem megmondom őszintén amikor az első és komolynak tűnő
érdeklődő a színre lépett, mert szükség volt a pénzre, de ugyanakkor fájt is
belül a szívem. Gyakorlatilag a múltam és a gyerekkorom, az emlékeimtől válok
meg ezzel a döntésemmel és adom oda egy számomra idegen embernek. Ez a bizonyos
érdeklődő szándékai komolynak bizonyultak, minden jel arra utalt ő lesz az az
említett idegen.
A betegségem másképp is befolyásolta az életem. Megismerkedtem új emberekkel és új rálátásokkal. Mike a segítségemet kérte. Létezik ugyanis egy kisebb közösség, amiben olyan emberek tagok, akik ugyanazzal a betegséggel küzdenek, mint én. Ők azonban azt a végletet képviselik, akik fel akarják adni a küzdelmet. Úgy gondolta Mike beszélgessek velük és találkozzak velük, próbáljam meg őket is meggyőzni és mutassam meg nekik a napos oldalt. Azt, aminek létezésében néha én is kételkedem. Én belementem. Nem dolgozok, időm rengeteg van, és míg velük vagyok, addig sem ülök otthon és gondolkozok, teszek fel magamnak újabbnál újabb kérdéseket és igyekszek a dolgok értelmét megkeresni. Elég volt már ebből. Eddig gyakorlatilag ezt csináltam, értelme pedig nem volt. Nem lettem tőle okosabb és nem is gyógyultam meg. Persze tudom, a beavatkozással sem jelenthetem ki, hogy egészséges vagyok, mert én már sosem leszek az, mégis élhetek egy közel normális életet. Nem kell majd óriási háborúkat megnyerjek, csak aprócska csatákban kell majd diadalmaskodjak. Így hát megpróbáltam nekik elmondani miért is érdemes harcolni, miért nem szabad feladni. Egy életünk van, mindenkinek más hosszúságú. Előre nem határozható meg és semmilyen eszközzel sem mérhető. Éppen ezért minden napot úgy kell megélni, mintha az az utolsó lenne. Olyan könnyű beledugni a fejünket a homokba és azt mondani nekem ez nem megy vagy hogy én feladom. Tapasztalatból beszélek velem is megfordult már. Sokkal könnyebb volt, mint ez a mostani állapot, de nem értem el vele semmit, nem voltam előrébb. Személy szerint bármit teszek, igyekszek a legjobb tudásommal és szívvel lélekkel megtenni. De ha azt mondtam volna itt a vége és ne tovább a szív és a lélek hiányzott volna. Így pedig már nem jó. Nem szabad önzőnek lennünk, amikor azt mondjuk feladjuk, mert akik mellettünk állnak nem érdemlik meg azt, hogy csak így lemondjunk mindenről. A küzdés nem tesz gyengébbé minket, sőt mit is mondok, az mutatja meg igazi jellemünk. Ha felismerjük mik a gyengeségeink és belátjuk mennyi esélyünk van, de ha kevés is mégis felvesszük a kesztyűt a legerősebbek leszünk a világon. A világnak pedig pontosan ilyen emberekre van szüksége. Ne azt érezzem, ha elejtek valamit, vagy éppen nem tudok kinyitni egy zacskót, hogy milyen szerencsétlen vagyok, mert előfordul és nem is ritkán. Nevessek és lássam a másik végletet. Ne keseredjek el, mert minden megoldható. Persze nem minden karikacsapásra, de valahol minden problémára van gyógyír. Meg kell találni a békét magadban és nem feladni, mert ha feladod, vagy úgy indulsz neki az egésznek, hogy nem tudod magadról állítani azt, hogy győztes vagy, úgy biztos el fogsz bukni. El kell hinned és sugároznod kell, nem lehet téged legyőzni. Voltak, akik miután meghallgattak többször, megváltoztatták a véleményük, de voltak olyanok, akik továbbra sem. Emlékszek egyikőjük feltett nekem egy kérdést, amire nem tudtam választ adni és napokig gondolkoztam, mígnem rájöttem. Miért nem adtam fel? Nem én voltam az elsődleges ok, az igazi ott volt mindig is mellettem. Sokszor találkozok ezekkel az emberekkel, és kellemesen eltöltünk mikor mennyi időt együtt. Hihetetlenek. Olyanokon nevetnek és mosolyognak, amin mások nem. Ők bizony azok, akik megérdemlik a jelzőt: különlegesek.
Az eltelt idő alatt igyekeztünk kihasználni azt a szabad időt, amit egymással tudunk tölteni. Praktikusan és jól. Ennek érdekében választottunk egy alternatív megoldást. Összeköltöztünk, de mégsem teljes egészében. Első hallásra kicsit furcsának hangozhat ez a kijelentés, de annyira nem az. Amikor Christian itthon van, akkor az ő lakásában együtt élünk, s addig az én lakásom üresen tátong, de amikor nem tud hazajönni a saját lakásomban töltöm az időt. Érdekes megoldás lett részünkről, de eddig a rendszer működik, és egyelőre megfelel ez nekünk. Bár jobban örülnék annak, ha többször fordulna elő az, hogy az ő lakásában élünk, de egyelőre viszont többször vagyok egyedül, mint vele. Ez pedig nem a legjobb. Hiányzik sokszor. Szegény igyekszik, de sűrűn előfordul, hogy hajnalig görnyed az íróasztala felett és épp az aktuális elintéznivalót végzi. Néha megállok az ajtóban és figyelem őt. Van, hogy akár fél órát is állok ott, de ő nem vesz észre. Volt olyan is, hogy nem bírtam és odamentem hozzá. Megmasszíroztam a vállait, azt akartam, hogy pihenjen le egy kicsit, látszott ugyanis rajta, hogy kimerült. Nem is csodáltam ezt. Pár percet pihent, végül újra folytatta. Azt mondta feküdjek le, ne várjam meg őt. Én hallgattam rá. Nagyon sokáig forgolódtam az ágyban és csak néztem az órát. Hajnali háromkor még mindig nem jött lefeküdni. Visszamentem hozzá, ő pedig még mindig dolgozott.
- Kimerült vagy nagyon, gyere, feküdj le. – mondtam neki ennyit.
- Dolgom van! Feküdj vissza, engem meg hagyj, had fejezzem be! – pirított rám.
- Ne haragudj, hogy csak a jót akarom neked! – szóltam vissza és indultam vissza a hálóba.
Azon az éjjelen nem jött lefeküdni. Másnap reggel nem találkoztam vele, csak egy cetlit találtam az asztalon azzal az üzenettel, hogy: „El kellett menjek, nemsokára jövök” A nemsokára nem egészen hordozta a szónak a jelentését. Ez az alkalom ismételt mérföldkőnek számított. A korábbi minden alkalommal való mellettem lét kezdett megcsappanni. Túl sok elvárással kellett szembenéznie, ez pedig teljesen megváltoztatta. Nem tudott többfelé szakadni, kénytelen volt rangsorolni. Sose hoztam szóba és kértem számon miért nem jött velem, elfogadtam ezt az életet vele, tudtam, hogy nem lehetek mindig első és nem is vártam el. Nem is ez volt, ami bántott. Ahogy utaltam rá, egyre kevesebb idő jutott nekem és egyre több másoknak, egyre többször hallottam egy bizonyos nevet: Olivia.
Valami bennem is megváltozott. Kezdett fogyni azoknak az embereknek a száma, akik közel állnak hozzám. Úgy éreztem Jess-t is kezdtem elveszíteni. Egy aprócska dolgon összevesztünk, olyannyira, hogy régóta nem láttuk egymást és nem is beszéltünk egymással. Nem tudom, hogy viseli a terhességét, nem tudom milyen az élete. Ő sem tudja én milyen napokat élek meg. Furcsa ez így nekem. Sosem volt még ilyen. Egy dologban azonban biztos vagyok, hogy egy kapocs mindig is ott lesz köztünk, ez pedig úgy gondolom, egyszer még újra egy útra terel majd minket, csak a saját büszkeségünk egyelőre még gátat szab nekünk, de ha az egyszer eláll az útból, remélem, bízok benne és valahol mélyen tudom, lehetünk és leszünk még azok, akik korábban voltunk.
Az idő múlása nem csak ránk volt hatással. Sebastian élete sem a jó irányba haladt. Valami nem volt benne egész és eltörött odabent. Ránézve azt mondanám sok darabra tört. Teljesen más volt, mint eddig. Maga a megjelenése, a kiállása, a gesztusai mind ezt sugallták. Türelmetlen volt, ha valami nem úgy alakult egy versenyhétvégén dühöngött és mindenkit hibáztatott, csak éppen önmagát nem. Mikor kinek ordította le a haját, munkatársai pedig ennek ellenére türelmesek voltak vele és hagyták had dühöngje ki magát. Amennyire én tudom senki sem kérdezte meg mi a baja úgy igazán, bár nem is biztos, hogy elmondta volna bárkinek is. Ez is lehet az őt körülvevő hol ezt, hol azt hajazó történeteknek az oka. Sok pletykát lehetett hallani, mindegyik másra utalt, de az igazi okot csak ő tudta és rajta kívül még egy valaki, aki a csapathoz köthető valamilyen úton-módon, vagyis én. Magam sem gondoltam volna, hogy úgymond beavatott leszek az életébe. Az egyik futam alkalmával én is elkísértem páron. Akkor nagyon kevés időt töltöttünk el együtt, apám is nyüstölt, szeretett volna látni. Úgy voltam vele, elutazok ez egyszer én is, kibírom a hétvégét és többet is lehetek együtt Christiannal. A fejemben előre kikalkulált események nem úgy zajlottak. Egész hétvégén azt néztem az a fiatal, barna hajú, csinos nő miként élvezi a társaságát páromnak, bájolog vele, nevetteti meg, amire sajnos én képtelen voltam az utóbbi időben. Hiába próbáltam és igyekeztem csak nagy ritkán sikerült mosolyt csaljak az arcára. Neki viszont sikerült. Folyton körülötte keringett valamelyik ismert figura is ráadásul, ahogy az újságírók fogalmaztak, igazi karakterek. Ott volt tőlem nem messze, de ennek a sok embernek a gyűrűjében úgy éreztem hatalmas távolságra van mégis. Christian egyre jobban ennek az egésznek a rabja lett, újra a munkája lett az élete. Akkor hagytam had élvezze az őt körülvevő újságírók és média forgatagát és kerestem egy helyet ahol egyedül lehetek. Megint visszatértem a rossz szokásomhoz, hogy buta és ócska kérdéseket teszek fel magamnak, amikre úgyis tudom, nem tudok válaszolni, mégis úgy nyugszik meg a lelkem, ha ezeket megkérdezem önmagamtól. De ez csak egy darabig volt így, nem merenghettem gondolataimba, nem nézhettem üres tekintettel a világra. Társaságom lett. A semmiből érkezett, mégis hatással lett rám. Nem kérdeztem semmit, nem érdekelt melyik pletyka igaz, mégis megtudtam az ő valóságát. Meghallgatva pedig nem volt már értelme tovább merengeni.
- Te vagy az egyetlen, aki nem kérdezi mi az igazi oka annak, amiért ilyen vagyok.
- Ha nem akarod elmondani, akkor mindegy megkérdezem-e vagy sem.
- Akkor téged nem is érdekel… - rögtön ezt a következtetést vonta le.
Nem reagáltam rá, ő pedig fogta magát felállt mellőlem és elindult. Hallottam léptei hangját, ahogy dühösen csapkodta a lábát a földhöz. Egyszer csak elhalkult ez a hang, majd erősödött és újra megszűnt. Ott állt újfent mellettem.
- Nem csak te vagy az, akinek elcseszett az élete! – dobálózott a szavakkal, én pedig nem néztem rá, mintha meg se hallottam volna, amit mond – Nem itt kellene ülnöd, hanem ott lenni vele! Őt választottad, mert szereted, ezt sugalltad folyamatosan, erre fel itt ülsz és merengsz a semmibe! Gratulálok hozzá!
- Nem kértem kioktatást! – vágtam mondandója közbe.
- Csak közöltem veled, hogy túlságosan magaddal foglalkozol… - hirtelen betelt a pohár. Felpattantam és hevesen mutogatva és éles hangon visszaszóltam neki.
- Ne mondd meg mit kellene tegyek vagy mit nem! – szemeim szikrákat szórtak. - Először is nem tudod milyen az életem, nem te éled meg. Sejtelmed sincs minek ülök itt, vagy hogy mi a bajom. Marhára nincs jogod arra, hogy kioktass vagy oszd az észt és tudod mit? Nem is kérek belőle. – vontam meg a vállam gúnyosan. - Másodsorban meg messze nem állunk olyan kapcsolatba, hogy a tanácsaidat osztogasd. Ki vagy te? – mutattam rá és hagytam egy lélegzetvételnyi időt arra, hogy esetleg bármi hozzáfűznivalóval éljen - Ráadásul te osztod a tanácsokat és az észt, akinek látszólag messze nem egy álomélete van. Nézd már magadra! Széthullottál! Nem vagy ott fejben és sehogy. Csak süllyedsz! Nem az vagy, mint akit akkor láttam a pályán mikor ide kerültem. Jó persze mindenkinek van gondja, de te, ahogy neveznek profi vagy. Nem itt kellene műsort rendezned és hibáztatnod mindenkit, csak éppen azt nem észrevenni, hogy te vagy a hiba forrása! Ha meg valóban profi vagy és nem csak rád aggatták ezt a jelzőt, akkor meg szedd össze magad! Engem meg hagyj békén, had szenvedjek itt, ha akarok és had tegyem azt, amit belátásom szerint akarok! Ha majd életmódtanácsra lesz szükségem, jelentkezek! – majd fogtam magam és újra helyet foglaltam. Minden bennem lakozó düh ezzel elszállt.
- Szerinted az normális hogy más gyerekét neveljem? – emelkedett hangvételben tette fel nekem kérdését. - Kötelezzem el magam olyan mellé, akit csak emiatt ez egész éra miatt kell úgymond látszatba szeressek, holott semmit nem érzek iránta? Akit szeretek az pedig nem szeret. Szerinted ez így van rendjén, flottul megy az életem? – várt rám, de részemről reakció nem érkezett. - Talán megértheted miért is lettem más, nem az, akit akkor láttál a pályán körözni.
- Sajnálom.
- Ugyan mit? – kérdezett vissza.
- Azt, hogy így viselkedtem veled az előbb. – nem kellett volna így beszéljek vele, beláttam.
- Megvolt az okod. – ült vissza mellém.
- Egyikünknek se könnyű az élete, sőt biztos vagyok benne rajtunk kívül is vannak hasonló cipőben járók. – ezzel mind a kettőnket próbáltam bíztatni.
- Ilyen elcseszettek… - elnevette magát kínjába és én is hozzá hasonlóan.
- Egyszer rendbe jön majd minden.
- Te hiszel még ebben? – kérdezett vissza meglepetten.
Ránéztem és határozottam azt mondtam:
- Igen, hisz csak ebben hihetek. Ha nem hiszek, akkor nincs értelme. Valamiben kell. Egyedül a hitem tud átlendíteni a mindennapokon. Ez tesz erőssé. Hiszem azt, minden nap felkel a nap, hiszem azt, érdemes kikelni az ágyból reggelente, hiszem azt, minden helyrejöhet egyszer, a nagy számok törvénye alapján a sok bukás után győzelem jön, és miért ne lehetne épp ez az? Hiszem azt, hogy nincs végtelen, csak épp egy olyannak tűnő véges dolog. Így lesz az, hogy minden helyrejön, másképp nem alakulhat. Azt már nem bírnám elviselni.
- Jó neked. Tudsz hinni, erős vagy. Téged nem befolyásol semmi, magad ura vagy, az én szememben te vagy az, aki a legyőzhetetlenséget testesíti meg.
- Nem nehéz dolog hinni.
- Nekem igen.
- Tudom, egyszer minden helyrejön. – jelentettem ki újra, hogy bíztassam.
- Vielleicht einmal. – szólalt meg anyanyelvén.
- Mit mondtál? – kérdeztem rá azonnal.
- Nem fontos. - csak ennyi volt a válasz.
- Kérlek, áruld el.
- Nem lényeges.
- Rendben. – fordítottam el ismételten a fejem.
Ettől kezdve másképp álltam hozzá a vele való dolgoknak. Ha találkoztam vele véletlenül, nem csaptam félre a fejem, megálltam vele váltani néhány szót, megkérdeztem tőle hogy van. Felnőtt emberek vagyunk, a megbocsátás nagy erény. Még akkor is, ha első benyomásra nem érdemli meg az illető a bocsánatunk. Azt mondják, mindenkinek esélye van arra, hogy nyissuk egy új lapot neki. Ha újra ott ülnénk és beszélgetnénk, azt mondanám neki igaza volt, minden megváltozhat talán egyszer.
A betegségem másképp is befolyásolta az életem. Megismerkedtem új emberekkel és új rálátásokkal. Mike a segítségemet kérte. Létezik ugyanis egy kisebb közösség, amiben olyan emberek tagok, akik ugyanazzal a betegséggel küzdenek, mint én. Ők azonban azt a végletet képviselik, akik fel akarják adni a küzdelmet. Úgy gondolta Mike beszélgessek velük és találkozzak velük, próbáljam meg őket is meggyőzni és mutassam meg nekik a napos oldalt. Azt, aminek létezésében néha én is kételkedem. Én belementem. Nem dolgozok, időm rengeteg van, és míg velük vagyok, addig sem ülök otthon és gondolkozok, teszek fel magamnak újabbnál újabb kérdéseket és igyekszek a dolgok értelmét megkeresni. Elég volt már ebből. Eddig gyakorlatilag ezt csináltam, értelme pedig nem volt. Nem lettem tőle okosabb és nem is gyógyultam meg. Persze tudom, a beavatkozással sem jelenthetem ki, hogy egészséges vagyok, mert én már sosem leszek az, mégis élhetek egy közel normális életet. Nem kell majd óriási háborúkat megnyerjek, csak aprócska csatákban kell majd diadalmaskodjak. Így hát megpróbáltam nekik elmondani miért is érdemes harcolni, miért nem szabad feladni. Egy életünk van, mindenkinek más hosszúságú. Előre nem határozható meg és semmilyen eszközzel sem mérhető. Éppen ezért minden napot úgy kell megélni, mintha az az utolsó lenne. Olyan könnyű beledugni a fejünket a homokba és azt mondani nekem ez nem megy vagy hogy én feladom. Tapasztalatból beszélek velem is megfordult már. Sokkal könnyebb volt, mint ez a mostani állapot, de nem értem el vele semmit, nem voltam előrébb. Személy szerint bármit teszek, igyekszek a legjobb tudásommal és szívvel lélekkel megtenni. De ha azt mondtam volna itt a vége és ne tovább a szív és a lélek hiányzott volna. Így pedig már nem jó. Nem szabad önzőnek lennünk, amikor azt mondjuk feladjuk, mert akik mellettünk állnak nem érdemlik meg azt, hogy csak így lemondjunk mindenről. A küzdés nem tesz gyengébbé minket, sőt mit is mondok, az mutatja meg igazi jellemünk. Ha felismerjük mik a gyengeségeink és belátjuk mennyi esélyünk van, de ha kevés is mégis felvesszük a kesztyűt a legerősebbek leszünk a világon. A világnak pedig pontosan ilyen emberekre van szüksége. Ne azt érezzem, ha elejtek valamit, vagy éppen nem tudok kinyitni egy zacskót, hogy milyen szerencsétlen vagyok, mert előfordul és nem is ritkán. Nevessek és lássam a másik végletet. Ne keseredjek el, mert minden megoldható. Persze nem minden karikacsapásra, de valahol minden problémára van gyógyír. Meg kell találni a békét magadban és nem feladni, mert ha feladod, vagy úgy indulsz neki az egésznek, hogy nem tudod magadról állítani azt, hogy győztes vagy, úgy biztos el fogsz bukni. El kell hinned és sugároznod kell, nem lehet téged legyőzni. Voltak, akik miután meghallgattak többször, megváltoztatták a véleményük, de voltak olyanok, akik továbbra sem. Emlékszek egyikőjük feltett nekem egy kérdést, amire nem tudtam választ adni és napokig gondolkoztam, mígnem rájöttem. Miért nem adtam fel? Nem én voltam az elsődleges ok, az igazi ott volt mindig is mellettem. Sokszor találkozok ezekkel az emberekkel, és kellemesen eltöltünk mikor mennyi időt együtt. Hihetetlenek. Olyanokon nevetnek és mosolyognak, amin mások nem. Ők bizony azok, akik megérdemlik a jelzőt: különlegesek.
Az eltelt idő alatt igyekeztünk kihasználni azt a szabad időt, amit egymással tudunk tölteni. Praktikusan és jól. Ennek érdekében választottunk egy alternatív megoldást. Összeköltöztünk, de mégsem teljes egészében. Első hallásra kicsit furcsának hangozhat ez a kijelentés, de annyira nem az. Amikor Christian itthon van, akkor az ő lakásában együtt élünk, s addig az én lakásom üresen tátong, de amikor nem tud hazajönni a saját lakásomban töltöm az időt. Érdekes megoldás lett részünkről, de eddig a rendszer működik, és egyelőre megfelel ez nekünk. Bár jobban örülnék annak, ha többször fordulna elő az, hogy az ő lakásában élünk, de egyelőre viszont többször vagyok egyedül, mint vele. Ez pedig nem a legjobb. Hiányzik sokszor. Szegény igyekszik, de sűrűn előfordul, hogy hajnalig görnyed az íróasztala felett és épp az aktuális elintéznivalót végzi. Néha megállok az ajtóban és figyelem őt. Van, hogy akár fél órát is állok ott, de ő nem vesz észre. Volt olyan is, hogy nem bírtam és odamentem hozzá. Megmasszíroztam a vállait, azt akartam, hogy pihenjen le egy kicsit, látszott ugyanis rajta, hogy kimerült. Nem is csodáltam ezt. Pár percet pihent, végül újra folytatta. Azt mondta feküdjek le, ne várjam meg őt. Én hallgattam rá. Nagyon sokáig forgolódtam az ágyban és csak néztem az órát. Hajnali háromkor még mindig nem jött lefeküdni. Visszamentem hozzá, ő pedig még mindig dolgozott.
- Kimerült vagy nagyon, gyere, feküdj le. – mondtam neki ennyit.
- Dolgom van! Feküdj vissza, engem meg hagyj, had fejezzem be! – pirított rám.
- Ne haragudj, hogy csak a jót akarom neked! – szóltam vissza és indultam vissza a hálóba.
Azon az éjjelen nem jött lefeküdni. Másnap reggel nem találkoztam vele, csak egy cetlit találtam az asztalon azzal az üzenettel, hogy: „El kellett menjek, nemsokára jövök” A nemsokára nem egészen hordozta a szónak a jelentését. Ez az alkalom ismételt mérföldkőnek számított. A korábbi minden alkalommal való mellettem lét kezdett megcsappanni. Túl sok elvárással kellett szembenéznie, ez pedig teljesen megváltoztatta. Nem tudott többfelé szakadni, kénytelen volt rangsorolni. Sose hoztam szóba és kértem számon miért nem jött velem, elfogadtam ezt az életet vele, tudtam, hogy nem lehetek mindig első és nem is vártam el. Nem is ez volt, ami bántott. Ahogy utaltam rá, egyre kevesebb idő jutott nekem és egyre több másoknak, egyre többször hallottam egy bizonyos nevet: Olivia.
Valami bennem is megváltozott. Kezdett fogyni azoknak az embereknek a száma, akik közel állnak hozzám. Úgy éreztem Jess-t is kezdtem elveszíteni. Egy aprócska dolgon összevesztünk, olyannyira, hogy régóta nem láttuk egymást és nem is beszéltünk egymással. Nem tudom, hogy viseli a terhességét, nem tudom milyen az élete. Ő sem tudja én milyen napokat élek meg. Furcsa ez így nekem. Sosem volt még ilyen. Egy dologban azonban biztos vagyok, hogy egy kapocs mindig is ott lesz köztünk, ez pedig úgy gondolom, egyszer még újra egy útra terel majd minket, csak a saját büszkeségünk egyelőre még gátat szab nekünk, de ha az egyszer eláll az útból, remélem, bízok benne és valahol mélyen tudom, lehetünk és leszünk még azok, akik korábban voltunk.
Az idő múlása nem csak ránk volt hatással. Sebastian élete sem a jó irányba haladt. Valami nem volt benne egész és eltörött odabent. Ránézve azt mondanám sok darabra tört. Teljesen más volt, mint eddig. Maga a megjelenése, a kiállása, a gesztusai mind ezt sugallták. Türelmetlen volt, ha valami nem úgy alakult egy versenyhétvégén dühöngött és mindenkit hibáztatott, csak éppen önmagát nem. Mikor kinek ordította le a haját, munkatársai pedig ennek ellenére türelmesek voltak vele és hagyták had dühöngje ki magát. Amennyire én tudom senki sem kérdezte meg mi a baja úgy igazán, bár nem is biztos, hogy elmondta volna bárkinek is. Ez is lehet az őt körülvevő hol ezt, hol azt hajazó történeteknek az oka. Sok pletykát lehetett hallani, mindegyik másra utalt, de az igazi okot csak ő tudta és rajta kívül még egy valaki, aki a csapathoz köthető valamilyen úton-módon, vagyis én. Magam sem gondoltam volna, hogy úgymond beavatott leszek az életébe. Az egyik futam alkalmával én is elkísértem páron. Akkor nagyon kevés időt töltöttünk el együtt, apám is nyüstölt, szeretett volna látni. Úgy voltam vele, elutazok ez egyszer én is, kibírom a hétvégét és többet is lehetek együtt Christiannal. A fejemben előre kikalkulált események nem úgy zajlottak. Egész hétvégén azt néztem az a fiatal, barna hajú, csinos nő miként élvezi a társaságát páromnak, bájolog vele, nevetteti meg, amire sajnos én képtelen voltam az utóbbi időben. Hiába próbáltam és igyekeztem csak nagy ritkán sikerült mosolyt csaljak az arcára. Neki viszont sikerült. Folyton körülötte keringett valamelyik ismert figura is ráadásul, ahogy az újságírók fogalmaztak, igazi karakterek. Ott volt tőlem nem messze, de ennek a sok embernek a gyűrűjében úgy éreztem hatalmas távolságra van mégis. Christian egyre jobban ennek az egésznek a rabja lett, újra a munkája lett az élete. Akkor hagytam had élvezze az őt körülvevő újságírók és média forgatagát és kerestem egy helyet ahol egyedül lehetek. Megint visszatértem a rossz szokásomhoz, hogy buta és ócska kérdéseket teszek fel magamnak, amikre úgyis tudom, nem tudok válaszolni, mégis úgy nyugszik meg a lelkem, ha ezeket megkérdezem önmagamtól. De ez csak egy darabig volt így, nem merenghettem gondolataimba, nem nézhettem üres tekintettel a világra. Társaságom lett. A semmiből érkezett, mégis hatással lett rám. Nem kérdeztem semmit, nem érdekelt melyik pletyka igaz, mégis megtudtam az ő valóságát. Meghallgatva pedig nem volt már értelme tovább merengeni.
- Te vagy az egyetlen, aki nem kérdezi mi az igazi oka annak, amiért ilyen vagyok.
- Ha nem akarod elmondani, akkor mindegy megkérdezem-e vagy sem.
- Akkor téged nem is érdekel… - rögtön ezt a következtetést vonta le.
Nem reagáltam rá, ő pedig fogta magát felállt mellőlem és elindult. Hallottam léptei hangját, ahogy dühösen csapkodta a lábát a földhöz. Egyszer csak elhalkult ez a hang, majd erősödött és újra megszűnt. Ott állt újfent mellettem.
- Nem csak te vagy az, akinek elcseszett az élete! – dobálózott a szavakkal, én pedig nem néztem rá, mintha meg se hallottam volna, amit mond – Nem itt kellene ülnöd, hanem ott lenni vele! Őt választottad, mert szereted, ezt sugalltad folyamatosan, erre fel itt ülsz és merengsz a semmibe! Gratulálok hozzá!
- Nem kértem kioktatást! – vágtam mondandója közbe.
- Csak közöltem veled, hogy túlságosan magaddal foglalkozol… - hirtelen betelt a pohár. Felpattantam és hevesen mutogatva és éles hangon visszaszóltam neki.
- Ne mondd meg mit kellene tegyek vagy mit nem! – szemeim szikrákat szórtak. - Először is nem tudod milyen az életem, nem te éled meg. Sejtelmed sincs minek ülök itt, vagy hogy mi a bajom. Marhára nincs jogod arra, hogy kioktass vagy oszd az észt és tudod mit? Nem is kérek belőle. – vontam meg a vállam gúnyosan. - Másodsorban meg messze nem állunk olyan kapcsolatba, hogy a tanácsaidat osztogasd. Ki vagy te? – mutattam rá és hagytam egy lélegzetvételnyi időt arra, hogy esetleg bármi hozzáfűznivalóval éljen - Ráadásul te osztod a tanácsokat és az észt, akinek látszólag messze nem egy álomélete van. Nézd már magadra! Széthullottál! Nem vagy ott fejben és sehogy. Csak süllyedsz! Nem az vagy, mint akit akkor láttam a pályán mikor ide kerültem. Jó persze mindenkinek van gondja, de te, ahogy neveznek profi vagy. Nem itt kellene műsort rendezned és hibáztatnod mindenkit, csak éppen azt nem észrevenni, hogy te vagy a hiba forrása! Ha meg valóban profi vagy és nem csak rád aggatták ezt a jelzőt, akkor meg szedd össze magad! Engem meg hagyj békén, had szenvedjek itt, ha akarok és had tegyem azt, amit belátásom szerint akarok! Ha majd életmódtanácsra lesz szükségem, jelentkezek! – majd fogtam magam és újra helyet foglaltam. Minden bennem lakozó düh ezzel elszállt.
- Szerinted az normális hogy más gyerekét neveljem? – emelkedett hangvételben tette fel nekem kérdését. - Kötelezzem el magam olyan mellé, akit csak emiatt ez egész éra miatt kell úgymond látszatba szeressek, holott semmit nem érzek iránta? Akit szeretek az pedig nem szeret. Szerinted ez így van rendjén, flottul megy az életem? – várt rám, de részemről reakció nem érkezett. - Talán megértheted miért is lettem más, nem az, akit akkor láttál a pályán körözni.
- Sajnálom.
- Ugyan mit? – kérdezett vissza.
- Azt, hogy így viselkedtem veled az előbb. – nem kellett volna így beszéljek vele, beláttam.
- Megvolt az okod. – ült vissza mellém.
- Egyikünknek se könnyű az élete, sőt biztos vagyok benne rajtunk kívül is vannak hasonló cipőben járók. – ezzel mind a kettőnket próbáltam bíztatni.
- Ilyen elcseszettek… - elnevette magát kínjába és én is hozzá hasonlóan.
- Egyszer rendbe jön majd minden.
- Te hiszel még ebben? – kérdezett vissza meglepetten.
Ránéztem és határozottam azt mondtam:
- Igen, hisz csak ebben hihetek. Ha nem hiszek, akkor nincs értelme. Valamiben kell. Egyedül a hitem tud átlendíteni a mindennapokon. Ez tesz erőssé. Hiszem azt, minden nap felkel a nap, hiszem azt, érdemes kikelni az ágyból reggelente, hiszem azt, minden helyrejöhet egyszer, a nagy számok törvénye alapján a sok bukás után győzelem jön, és miért ne lehetne épp ez az? Hiszem azt, hogy nincs végtelen, csak épp egy olyannak tűnő véges dolog. Így lesz az, hogy minden helyrejön, másképp nem alakulhat. Azt már nem bírnám elviselni.
- Jó neked. Tudsz hinni, erős vagy. Téged nem befolyásol semmi, magad ura vagy, az én szememben te vagy az, aki a legyőzhetetlenséget testesíti meg.
- Nem nehéz dolog hinni.
- Nekem igen.
- Tudom, egyszer minden helyrejön. – jelentettem ki újra, hogy bíztassam.
- Vielleicht einmal. – szólalt meg anyanyelvén.
- Mit mondtál? – kérdeztem rá azonnal.
- Nem fontos. - csak ennyi volt a válasz.
- Kérlek, áruld el.
- Nem lényeges.
- Rendben. – fordítottam el ismételten a fejem.
Ettől kezdve másképp álltam hozzá a vele való dolgoknak. Ha találkoztam vele véletlenül, nem csaptam félre a fejem, megálltam vele váltani néhány szót, megkérdeztem tőle hogy van. Felnőtt emberek vagyunk, a megbocsátás nagy erény. Még akkor is, ha első benyomásra nem érdemli meg az illető a bocsánatunk. Azt mondják, mindenkinek esélye van arra, hogy nyissuk egy új lapot neki. Ha újra ott ülnénk és beszélgetnénk, azt mondanám neki igaza volt, minden megváltozhat talán egyszer.
