2012. július 12., csütörtök

40. fejezet

40. fejezet

Claire





Életünk során, az idő múlásával mindannyian változunk. Vannak, akik kisebb és vannak, akik nagyobb mértékben. Más szemmel látjuk a világot, más dolgot mozgatnak minket, más események befolyásolják életünket. Viszont személyiségünk ezzel formálódik. Azok, akik voltunk régen, soha nem feledjük el, csak elrejtjük egy távoli helyre.

Megpróbáltam felkészülni, de lehetetlen volt. Nem tudhattam mit akar mondani. Lehet, hogy legrosszabb fog bekövetkezni?
Szorítottam Christian kezét, kapaszkodtam szinte belé, szükségem volt rá.
- George kérlek, mond ki kerek perec, hogy mekkora a baj! Nagy igaz?
- Attól függ, honnan nézzük.
- Ez mit jelent? – kérdezett Christian.
- Nos, akkor figyeljetek ide. – elővette az eredményem és elkezdte mondandóját. – Mondtad, hogy nem volt semmi tüneted. Ez nagyszerű hír. Viszont eredmények azt  állapították meg, hogy az állapotod romlott… - ekkor megteltek szemeim könnyel és egy azonnal lecsordult arcomon - de nem óriási mértékben.  Fejezte be a mondatot.
Megtöröltem a szemem és még mielőtt folytathatta volna közbekérdeztem.
- Ez mégis mit takar? – mondtam szipogva. – Nem óriási mértékben? Tehát mennyire?
- Ez azt jelenti, hogy romlott, de műtétre lesz lehetőség. – mikor ezt mondta egy kicsit megnyugodtam és most az öröm könnyei csordultak le az arcomon.
Ránéztem Christianra és sírva mosolyogtam. Ő egy puszit nyomott a homlokomra, s odasúgta:
- Látod minden rendben!
Visszanéztünk mind a ketten George-ra és folytatta.
- Van azonban még egy kis bökkenő.
Most, hogy ezt mondta az az öröm elillant. Ellentétes érzések váltakoztak bennem, szinte pillanatok alatt.
- Mi? – kérdeztem.
- Beszéltem az orvossal, aki a műtétet végzi és legközelebb csak 2 hónap múlva lesz időpont a műtétre. – kimondta és elcsodálkoztam. Az könnyek már nem az öröm miatt folytak.
- Olyan sokára?
- Igen sajnos.
- És az állapota? Nem fog romlani? – kérdezte Christian s hallottam a hangján, hogy félt a választól.
- Mivel most is romlott, ezt meg kell előzzük. Erősebb gyógyszert fogok felírni. Nem adjuk fel a küzdelmet Claire! – megsimította a karom. – Ugye?
Én nem tudtam válaszolni, csak bólogattam.
- Akkor itt vannak azok a gyógyszerek, amikre szükséged lesz. De most kérem, figyeljetek rám! Ezeknek a gyógyszereknek erős mellékhatásai vannak. Szinte minden betegnél előfordul, ami a gyógyszer egyik mellékhatása is egyébként a hangulatváltozás. Gyakori és igen feltűnő. Ha ezt tapasztaljátok, ne ijedjetek meg. Viszont ezen kívül vannak olyanok is, amelyek komolyabbak. Akár rohamod is lehet tőle, erőteljesebben remeghet a kezed, vagy akár átterjedhet más testészedre is a remegés, sőt gyakori orrvérzés is ide tartozik. Sajnos ezek nem az összes mellékhatások, a tájékoztatóban van még pár. Ha ezek közül, és ez nagyon fontos, bármelyiket tapasztaljátok, azonnal abba kell hagyni a gyógyszer szedését. Ez most nem játék, ez véresen komoly, ha ezeket a mellékhatásokat tapasztalod és nem hagyod abba, az életeddel is játszhatsz!
- És ha abba kell hagyni, akkor műtét sem lehet?
- Igen, akkor nagy az esély arra, hogy nem.
Én ránéztem Christianra.
- Mi lesz velünk ezután? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Héé nyugodj meg! – s megölelt. Ekkor valami átszakadt és elkezdtem zokogni.
Nem tudom, minek köszönhetem ezt. Nem tudom, mivel érdemlem meg, hogy ha egyszer boldog leszek, az egy pillanat alatt megváltozzon. Mintha a méz, ami édes hirtelen keserű lenne.
Lassan összeszedtem magam és elmentünk Christiannal. Elbúcsúztunk George-tól és megköszöntem neki mindent. Megígértette velem, hogy ha tényleg bármi mellékhatás fellép, szólok neki. Mielőtt még kimentünk volna Christiant félre hívta. Tudom mit akart tőle. Ismerem már őt. Nagy valószínűséggel megkérte őt, hogy ha én nem szólnék, szóljon ő neki.
Már az autóhoz sétáltunk. Nagyom el voltam keseredve. Hittem abban, hogy az állapotom nem romlott. Ebbe a hitbe kapaszkodtam és támaszkodtam. Valahol legbelül e miatt éreztem magam erősnek. Ebbe kapaszkodtam és emiatt is hittem újra, hogy sziklaszilárd vagyok.
Az elkeseredettség és csalódottság most minden érzelmem fölül írt bennem. Csak George szavai jártak a fejemben. Olyannyira, hogy észre se vettem, hogy odaértünk az autóhoz. Látta rajtam Christian, hogy olyan vagyok, mintha nem is ezen a bolygón lennék, látta, hogy testileg itt, de gondolatban teljesen máshol járok. Még mielőtt beszálltam volna a kocsiba megakadályozott, megfogta az ajtót és nem hagyta, hogy kinyissam. Én ránéztem, hogy mégis mit akar ő most. Mélyen a szemébe néztem és elkezdte mondani, amit akart:
- Claire, édesem! Látom rajtad, hogy csalódtál és szomorú vagy. Látom rajtad, hogy másra számítottál. Látom rajtad, hogy ez a betegség fenekestül felforgatta az életed. De nem szabad most hagynod, hogy ez a negatív dolog teljesen rányomja a bélyegét az egész életedre, életünkre. Veled együtt harcolok és kitartok. Nem érdekel senki és semmi, ha kell még a csillagokat is lehozom az égről neked, csak lássam a mosolyod és ne lássam, hogy ilyen szomorú vagy. Most kaptál egy új gyógyszert, s ott leszek veled. Látom, hogy félsz a mellékhatásoktól, az egész előtted álló harctól. De én ott leszek veled. És fogom a két kezed. És szeretném, ha ezt megjegyeznéd: Igaz, hogy most egy csatát „elveszítetünk”, de a háborút mi fogjuk megnyerni!
Hihetetlen, de minden szava erőt öntött belém. Mindent elhittem és boldoggá tett azzal, hogy ezeket mondta.
Elmosolyodtam, s mosolyom neki szólt, hogy tudja nincs szükségem egy csillagra se az égről,
csupán rá.
- Köszönöm. - mondtam neki.
- Mit köszönsz? – kérdezte tőlem mosolyogva.
- Azt, hogy vagy nekem.
Az autóban ülve most másabb volt a légkör. Nem ültünk szótlanul.
- Claire!
- Christian!
- Anna ma utazik vissza Svájcba. És szeretném és ő is szeretné, ha eljönnél kikísérni.
- Szívesen elmegyek veled. –nem lesz szerinted kellemetlen helyzet, hogy tudod…
- Nem lesz! Ő mindent tud és azt is mondta nekem, hogy a lehető legjobb társat választottam magamnak. És azt még tudnod kell, hogy mikor elmondtál mindent és hallotta, hogy elmentél kirontott a szobából és szinte utánad rugdosott.
Elnevettem magam.
- Most elképzeltelek titeket.  – miután abbahagytam a nevetést folytattam tovább. – Akkor rendben. Igazából fura lett volna a helyzet.
- Gondolom, de ő szakavatott és nem lesz fura, majd meglátod.
- Tudod, most, hogy belegondolok rájöttem arra, hogy sokat köszönhetünk a hozzánk közel állóknak.
- Mire gondolsz? Vagy kikre gondolsz?
- Főleg Jess-re és Anna-ra
- Jess?
- Igen, tudod ő volt az, aki engem lökdösött, körülbelül úgy, mint téged Anna.
- Akkor köszönjük nekik.
- Igen.
Megérkeztünk Christian lakására. Úgy volt, hogy Anna-t mi visszük ki a reptérre, értesültem Christiantól a tervekről, de mikor beértünk a házba az üres volt. Kereste Anna-t de ő már nem volt a lakásban. Elővette telefonját, majd hívta Anna-t. Sikerült elérnie.
- Hol vagy? – kérdezte tőle azonnal. … Akkor megyünk oda. … Nem! … Nem értem miért nem vártál meg minket! ... Máris megyünk, ott találkozunk, szia! – majd letette.
- Mi az, hol van? – kérdeztem tőle.
- Éppen taxiban ül, a repülőtérre megy.
- Akkor menjünk mi is!
Visszaszálltunk az autóba és azonnal indultunk a repülőtérre. Láttam rajta, hogy egy kicsit ideges volt Anna miatt.
Odaértünk és miután ismételten felhívta megtaláltuk testvérét.
- Sziasztok! – köszönt nekünk Anna.
- Szia! – köszöntem én is.
- Most miért csinálsz belőlem hülyét? – vonta kérdőre testvérét Christian.
- Ne haragudj rám! Azt hittem, nem értek haza időbe.
- Jó már mindegy. – válaszolt Christian visszafogottabban.
- Claire még mielőtt elmennék, váltanánk pár szót négyszemközt? – kérdezte tőlem Anna.
- Persze. – mondtam, s kíváncsi voltam mit akar tőlem.
- Addig vigyázok a bőröndödre. – mondta párom.
Mi félrevonultunk Anna-val.
- Gondolom, most furcsállod, hogy így félrehívtalak beszélni.
- Igen. – mondtam neki őszintén.
- Csak azt szeretném, hogy tudd, nagyon örülök, hogy ti együtt vagytok és szeretném, ha vigyáznál Christianra. Én nem leszek ott mellette már. Tudom, hogy nálad jobb társat nem találhatott volna magának, kérlek titeket, szeressétek egymást és maradjatok együtt. Had legyek nyugodt, abban a tudatban, hogy jóra bízom őt.
- Köszönöm, hogy ezt gondolod rólam, de olyan furcsán beszélsz? Miért hagynád őt magára? Vagyis ezt vettem ki a szavadból.
- Ez egy hosszú történet és most nem tudom neked elmondani, de ígérem, még ezt egyszer megbeszéljük.
- Rendben.
Visszamentünk Christianhoz. Anna mondatai furcsák voltak nekem. Én egyáltalán nem akadályoznám meg őt abban, hogy testvérével töltse az időt.
Mielőtt elindult volna megölelgette Christiant, és elpityeredett egy kicsit. Mikor ezt láttam és a szavai ismét eszembe jutottak, beugrott valami. De jobb lett volna, ha nem…
Megölelt engem is és még indulás előtt odasúgott nekem valamit.
- Tudom, hogy már tudod. – mondta pityeregve. – Ne mondd el senkinek, csak ha eljön az ideje és megkérlek rá. Megígéred?
Ekkor elszörnyülködtem.
- Megígérem. – súgtam neki vissza.
Még mielőtt elengedett volna, ennyit mondott.
- Köszönöm.
Majd megszorongatta Christian kezét és elbúcsúzott tőlünk.
- Vigyázzatok egymásra, sziasztok!
- Szia!
- Szia!
Christian átkarolt és néztük, ahogy Anna elmegy. Majd miután eltűnt látósugarunkból, mi is elindultunk.
Christian egy kicsit szomorú volt az úton. Láttam rajta, hogy örült annak, hogy a testvére ott volt vele, és most hogy elment ős i kedvetlenebb lett egy kicsit.
- Nemsokára még látjátok egymást. – mondtam neki.
- Tudom. – válaszolt szűkszavúan. – Csak jó volt újra látni, mióta a család szétesett szinte most töltöttünk el együtt több időt először.
- Lesz még ilyen alkalom.
- Mit mondott neked? – kérdezte.
- Mármint ki? Anna?
- Igen.
- Csak annyit, hogy örül annak, hogy mi együtt vagyunk és megkért, hogy vigyázzunk egymásra. Tudod nagyon kedvelem testvéred. Mikor azt hittem, hogy ő a párod akkor is furcsa módon könnyen megtaláltuk a közös hangot, és jót beszélgettünk, míg rád vártam.
- Ő is kedvel téged!
Visszaértünk Christianhoz. Leparkolt, majd kiszálltunk az autóhoz.
- Christian! – nézett rám, hogy figyeli, mit akarok. -  Még mielőtt ellenkeznél, vagy bármi más, szeretném, ha velem jönnél. – jelentettem ki és mosolyogtam, hisz tegnap ő pontosan ugyanezt mondta.
- Miért hová mész? – kérdezett vissza mosolyogva.
Viszont a válaszom eltérő volt a tegnapitól.
- Szeretném, ha megismernéd azt az énem, aki régen volt, és még ma is bennem él, de el van mélyen rejtőzve, azt a valakit, aki régen voltam, aki sokat tanult és látott az életből, azt akiből lettem. Kíváncsi vagy rá?
- Igen, szeretném megismerni. – mondta mosolyogva.
- Akkor indulhatunk? – kérdeztem tőle.
- Mehetünk. – válaszolt.
Megfogtam a kezét, majd elindultunk. Sétáltunk, hisz ma több mindent szeretnék vele megosztani és ennek az első állomása itt van nem messze. És amúgy is ma szinte még egész nap csak az autóban csücsültünk, jót tesz nekünk, ha sétálunk egy kicsit.
- Messze lesz?
- Nehogy azt mondd, hogy elfáradtál! – mondtam nevetve
- Nem.
- De nem lesz.
- És hova megyünk?
- Majd meglátod.
- Kérlek.
- Egy számomra nagyon fontos helyre.
Sétálgattunk egy kicsit még, majd megérkeztünk. Elvittem a színházhoz. Ahhoz a színházhoz, ahol elkezdődött minden, ahol lettem valaki, egy elismert táncos, ahol beteljesült az álmom.
- Nos, ez lenne az.
- És nem megyünk be?
- Megpróbálhatjuk.
- Próbáljuk!
Beléptünk az ajtón, majd találkoztam egy régi ismerőssel, a biztonsági őrrel, Garry-vel.
- Claire, Claire Ecclestone! – köszöntött. – Csak nem a szemeim kápráznak?
- Szia Garry! Nem kápráznak
- Jó napot! – köszönt Christian
- Jó napot önnek is! – válaszolt Garry.
- Oh de buta vagyok, bemutatlak titeket egymásnak. Őt itt Christian, a párom – s mutattam rá Ő pedig a közkedvelt biztonsági őr Garry.
- Mi szél hozott ide? – kérdezte tőlem Garry.
- Be szeretnénk menni.
- Az sajnos nem lehet.
- Miért? Csak nem igazak a hírek? Felhívott nemrégen Max, de gondoltam volna…
- De sajnos igazak, és most nem mehet be senki sem.
- Garry. – s kérni kezdtem tőle valamit. – nem lehet, hogy mégis teszel egy aprócska kivételt.
- Claire…
- Garyy…
- Na jó, de ne legyetek bent sokáig.
- Köszönjük! – mondtam majd kacsintottam rá egyet.
Ezzel pedig elindultunk. Ahogy haladtunk a színpad felé, láttuk még kiakasztva a fényképeket. Minden táncos, aki a társulat tagja illetve volt, ki van rakva a falra. Így ott vagyok köztük én is.
- A te képed merre van?
- Megmutatom. – s elmentünk oda.
- Gyönyörű vagy rajta!
Miután megnézegette a képeket elrángattam oda, ahova igazán szerettem volna. Közben haladtunk a bársony szőnyegeken és a régi érzés visszatért. Mikor régen haladtam itt el, amikor még jómagam is részese voltam a színház életének.
Mikor végig haladtunk rajta eljutottunk végre oda, ahova akartam. Ez pedig a színpad volt. Felmásztunk rá. Odaálltunk a közepére, majd a nézőtér felé fordultunk. Hirtelen egy hatalmas tér tárult elénk, széksorokkal, páhollyal. Behunytam a szemem és úgy éreztem most is egy darab kellős közepén vagyok. Füleimmel szinte hallottam a nézők kisebb mértékű zajongását, és hallottam a tapsot, ami a legnagyobb elismerés egy táncos számára. Mikor a kezek összeütköznek, és csattanó hangot adnak ki, az a munkánk legnagyobb elismerése. És ez a színpad nem csak az effajta elismerést hozta meg.
- Tudod ez a hely azért fontos nekem, mert itt valósítottam meg az álmom. Itt éreztem magam a legjobban a világon. Kiléptem onnan, –s mutattam közbe hátra – és egy csoda tárult elém. Megszólalt a zene és éreztem a ritmust, beivódott szinte minden porcikámba, a mozdulatokon egy másodpercig se gondolkoztam, minden érzésből és szívből jött. És mikor a közönség a végén megtapsolt, a legnagyobb elismerést jelentette. Tudod ez a hely volt az ugródeszka számomra és az egész társulatra nézve. Innen erről a színpadról lettünk híresek, váltunk közkedvelt és elismert táncosokká. De elmentem és lassan a többiek is elszállingóztak és ez a hely sem lesz már soha a régi.
- Ezt hogy érted?
- Hallottad, hogy Garry említette, hogy nem jöhet be senki.
- Igen.
- Ennek egyetlen oka van. Hamarosan a színház végleg bezárja kapuit. Én kaptam nemrégen egy telefonhívást, amiben Max, a színház igazgatója hívott, hogy van-e szándékom visszatérni. Akkor nemet kellett mondjak. Elmondta, hogy mennyire rossz a helyzet, s most ez beigazolódott. Egy kedves helyet vesztek el örökre.
Még megmutattam neki az öltözőmet, ahol még a székembe mindig benne volt a monogramom. Az épület többi részét is megmutattam, majd távoztunk és Garry-től is elbúcsúztam.
- Örülök, hogy megmutattad nekem, ezt a darabkát az életedből. – mondta nekem, miközben ott álltunk a színház előtt.
- Gyere, még nem mutattam meg azt, amit akartam.
Ezzel elindultunk és visszasétáltunk hozzám haza.
- Ide jöttünk? – kérdezte Christian.
- Nem. Ez csak egy kiinduló pont lesz.
- És hova fogunk tartani?
- Majd megtudod, aki kíváncsi hamar megöregszik. – mondtam neki mosolyogva.
Felrohantam gyorsan a kocsi kulcsomért, visszasiettem hozzá, majd meglebegtettem előtte a kulcsot.
- Csak ezért jöttünk.
Beszálltunk az autóba.
Igazából arra a helyre akartam vinni, ahonnan elindultam, de nem mint táncos, hanem mint ember. Arra a helyre, amit otthonnak nevezek. Ő nem tud semmit se a családomról, a régi életemről és most szeretném, ha ő is látná.  Látná nem csak kívülről, hanem belülről, hogy megértse és tudja, mit miért teszek, miért dobtam fel egy életet. Tudom, hogy ő már járt arra, ezért hogy ne tudja hova viszem, egy másik irányból fogjuk megközelíteni a célunkat.
- Hova viszel? – kíváncsiskodott Christian.
- Nem árulhatom el.
- Claire, milyen szép az autód! –s elkezdte a műszerfalat simogatni.
Eszembe jutott, hogy én is ezt csináltam vele. Rám tört a kacagás és nem bírtam magam türtőztetni. Muszáj volt félrehúzódjak és utat törnöm az érzelmeimnek.
- Mi olyan vicces?
- Az, hogy… - de nem tudtam elmondani.
Körülbelül 5 percbe került, mire összeszedtem magam.
- Tetszik, amikor ilyen édesden kacagsz. – mondta nekem Christian.
- Tudod ez most jól esett.
- Igen?
Bólogattam.
- És elárulod min kacagtál?
- Persze. Szóval tudod mikor elvittél a tóhoz én is ezt csináltam veled.
- Tudom ezért csináltam én is.
- Valahogy gondoltam. – mondtam s megint elkezdődött, de most visszafogtam magam.
- Eszembe jutott, az arcod, mikor nyafiztam és közöltem, hogy kiszállok. Bocsánat, hogy kinevetlek.
- Hát köszönöm szépen! – durcáskodott.
Én hirtelen komoly arcot vágtam, lefagyott a mosoly az arcomról.
- Haragszol? Ezért most megharagudtál?
Nem mondott semmit csak karba font kézzel ült.
- Most komolyan megsértődtél? – kérdeztem tőle.
Ismételten csak hallgatott.
- Rendben akkor forduljunk vissza. Én nem akartalak megsérteni, de úgy tűnik ennyire érzékeny vagy.
Beindítottam a kocsit és kiraktam az irányjelzőt, de mégsem indultunk el, mert Christian hirtelen behúzta a kéziféket.
- Mit csinálsz? – néztem rá.
Ő nem mondott semmit csak mosolygott.
- Most miért fordulsz vissza? – kérdezte.
- Megharagudtál.
Elkezdett nevetni. Rögtön rájöttem, hogy az egész színészkedés volt.
- Te kis…
- Mi? – kérdezte bazsalyogva.
- Hmm... –s úgy csináltam, mint aki gondolkodik.
- De kiengesztelhetsz valamivel.
- Nem tudom, hogy ki szeretnélek-e. – most megjátszottam én a durcásat.
- Akkor majd én téged.
Odahajolt és megcsókolt. Ajkaink elváltak egymástól, majd kérdezett.
- Elárulod, hogy hova viszel.
- Majd meglátod.
Nem sokat utaztunk és megérkeztünk. Kiszálltunk az autóból, majd feltettem neki egy kérdést:
- Ismerős?
- Már igen.
- Gyere. – a kezénél fogva húztam magam után.
Megkerestem a pótkulcsot, és beletettem a zárba. Elfordítottam, majd kinyitottam az ajtót.
- Most meg szeretnék neked mutatni egy másik Claire Ecclestone-t, aki itt –s megfogtam a kezét és a szívemre tettem. – lakik belül, de valahol mélyen, az, aki egykoron ott állt a színpadon ahol te is.
Beléptünk az ajtón. Mikor mind a ketten bent voltunk becsuktam magam után. Először a nappalin haladtunk végig. Elővettem egy-két fotót és megmutattam neki.
- Tudod, ezek a régi életem egy-két emlékképei, ami közül vannak olyanok, amiket kitörölnék örökre, vannak amit soha nem akarok elfelejteni. És van a most, amit meg akarok őrizni sokáig, hogy ne csak egy emlék legyen, hanem egy folytonos állapot.
Elővettem egy képet anyáról is.

- Ő volt az anyukám! – nyújtottam oda neki a képet s közben éreztem, hogy szemeim megteltek könnyel.
- Hasonlítotok egymásra. – jelenttette ki
- Úgy gondolod?
- Igen.
- Tudod, nem sokan mondják ezt, de ez különleges dolog, hogy azt mondod, hasonlítok rá. Nekem ő nagyon fontos volt, de elment, és meg kellett tanulnom ezt kezelni. De erről nem beszélek senkinek, csak neked, mert te fontos vagy nekem. Benned megbízom, nekem te vagy a jelenem és a jövőm. Tudod, ezt a helyet kevesen ismerik. Csupán pár ember, de ő mind fontosak nekem. Úgy éreztem itt az ideje, hogy megmutassam ezt még valakinek.
Mutattam neki még pár emléket és meséltem a családomról. Megmutattam neki a ház több részletét, majd elvittem az én szobámba.
- Mióta eljöttem innen, semmi se lett elmozdítva.
Körbenézett és leültünk az ágyra. Észrevette a lefordított képet, felfordította.
- Az arcod ragyogott a boldogságtól. – mondta.
- Igen boldog voltam, de egy álomvilágban. Lehet a boldogságom is csak egy álom volt, de az már elmúlt. – majd elvettem tőle a képet és visszafordítottam. – Ennek nincs jelentősége, elmúlt, emlék marad, ami az elfelejtendő kategória.
- És most boldog vagy?
- Boldogabb, mint valaha. Egy csodás embert tudhatok magam mellett, aki törődik velem. Kívánhatok jobbat?
Christian sugárzott a boldogságtól. Jó volt őt így látni. Sokszor csak a feszült arcát, a munkától idegeskedő Christiant lehet látni, most viszont más valakit. Akinek most nem számít a munka, aki most csak a pillanatnak él.
Felállt az ágyról és odalépkedett a falhoz. Ahhoz a falhoz, amin a felakasztott balettcipőm volt.
- Ez akkor került ide, mikor úgy határoztam abbahagyom.
- És nem akarod visszahúzni?
- Szeretném, de én már öreg vagyok ahhoz, hogy újra színpadra álljak, ha elfogadtam volna Max ajánlatát, nem sokszor szerepelhettem volna ott. Jobb ez így. Most beteljesítem az egyik kívánságod.
- Melyikre gondolsz?
- Mikor a tetőn piknikeztünk azt mondtam, hogy egyszer majd megmutatom, hogy táncolok.
Nem válaszolt semmit, hanem fogta és levette a cipőmet a helyéről, majd odanyújtotta nekem.
Bementünk egy külön szobába, oda ahol régebben gyakoroltam. Ez a szoba direkt erre a célra volt berendezve.
Egy széket velem szembe helyeztem, majd miután átöltöztem elkezdtem néhány mozdulatot végezni, nyújtottam egy kicsit, hisz már régen nem hajtottam végre ilyen mozdulatokat.


Miután bemelegítettem bekapcsoltam a zenét. Elkezdődött és lehunytam a szemem. Lelki szemeim előtt megjelent a szoba, pont úgy, mint régen. A zene ritmusa pedig kezdte átjárni a testem, éreztem és a testem is tudtam, mely ütemhez milyen mozdulatnak kell párosulni. Elkezdtem táncolni.
Míg a zene szólt, én sem álltam meg egy mozdulatra sem. Úgy éreztem magam, miközben táncolok, mint egy madár, aki éppen szárnyra kel, aki előtt nincs akadály. Úgy éreztem tökéletes vagyok, úgy éreztem egy pillanatra magam, mint régen, mikor nem volt előttem egy hosszú harc, nem volt előttem ennyi kérdőjel, akkor egyszerű volt minden, igaz akkor nem volt mellettem az a valaki, aki most igen és így nem mondhatom azt, hogy tökéletes volt az akkori életem.
Igaz sokszor hiányzik, hiányoznak az emberek belőle, akik vagy nem lehetnek velem, vagy pedig csak egyszerűen nem is keresnek.
Akkor tudom, hogy boldog voltam és most ebből van egy kis szelet az életemben. És ezt a részt Christian tölti meg boldogsággal.
A zene egyszer csak véget ért, és a mozdulataim is. A szemeim újra kinyitottam és ott álltam a pillanatnyi színpad közepén, előttem pedig az az egyszemélyes közönség, akinek táncoltam. Nem kellett volna most oda több száz vagy ezer ember, egy is elég volt, de a legfontosabb személy volt az.
Odalépkedtem elé.
- Ez vagyok én. Ez a régi Claire, aki most elrejtőzve van bennem.
- Régi vagy új Claire, káprázatos. Tudod, ahogy most itt táncoltál láttam, ahogy átélsz minden mozdulatot, ahogy szállsz. Gyönyörű voltál. Örülök, hogy megismerhettem ezt a Claire-t itt. – s odatetet kezét a szívemhez - aki abban a csodálatos nőben lakozik, akit én szeretek.
Egymásra néztünk, majd odahajolt és megcsókolt. Lágy csókokat lehelt ajkamra. Egyik pillanatban megfogott és az ölébe kapott. Elvitt a régi szobámba. Letett a földre az ágyam előtt. Végigsimított az arcomon, majd újra megcsókolt. A kezével először végigsimított a hasamon, majd az oldalamon és a hátamon. Levette rólam a felsőm, majd csókokkal bombázott. Én is megszabadítottam őt a felsőjétől. Háttal óvatosan ledöntött az ágyon. Érintései, csókjai jól estek. Megszabadítottuk egymást a ruháinktól, majd összekulcsoltuk a kezünket. Ezen az éjszakán nem a szavak számítottak. Sokkal fontosabb volt a törődés az érzelem, a gyengédség. Most a tettek, érintések töltötték be a legfontosabb szerepet.

A SZÁM:

SZERK. MEGJEGYZÉSE: 
Sziasztok!
Megérkezett a folytatás! Most egy hosszabb részt hoztam nektek, remélem tetszeni fog. Emellett, már facebook-on jeleztem, hogy lesz egy bejelenteni való is. Nos ez a következő lenne: Mivel nem szeretnék ígéretekbe fogadkozni, ezért a legvalószínűbb tényt mondom most el nektek. A folytatás legközelebb és a legnagyobb valószínűséggel csak augusztusban fog felkerülni. Remélem addig még olvassátok majd a történetet és ha jelentkezek akkor is felnéztek majd ;)
Ha tudok természetesen hamarabb hozom! öszönöm a véleményeket, kérlek titeket lepjetek meg párral, ez nagy lendületet jelenteni a folytatáshoz! ;) Valamint szeretném megragadni az alkalmat és azokat szavazásra buzdítani akik még nem tették meg. Kérlek titeket szavazzatok, a történet a kezetekben van. Amint tudok jelentkezek és kiteszek majd egy visszaszámlálót a másik történet megjelenésének idejéről is.
UI: most csatolok egy számot a fejezethez, alul megtaláljátok később kikerül majd oldalra is.
És még egy dologra kérlek titeket, hogy a novellákkal kapcsolatosan is fejtsétek ki véleményeteket.http://novellakzsomi.blogspot.hu/  Végül, de nem utolsó sorba jó szórakozást kívánok a fejezethez! Puszi

2012. július 7., szombat

39. fejezet

39. fejezet

Döntések, lehetőségek, esélyek…

Döntések.  Csak akkor tudunk döntést meghozni, ha van választási lehetőség. Választási lehetőség pedig akkor van, ha alternatívák is vannak. Elég csupán két különböző lehetőség máris választás elé kerülhetünk, és egy döntést hozhatunk meg. Jelen esetben is meg kell hozni egy döntést, ki kell mondani egy választ. Két lehetőség van, harmadik nincs. Igen vagy nem!

Felfeszítették végre az ajtót, megnyugodott, őszintén bevallott egy hazugságot és szerelmet vallott. Röviden ennyi az utóbbi percek eseménye. Én mintha le lennék forrázva, nézek rá, de szám nem nyílik válaszadásra. Ő pedig, aki korábban alig várta a szabadságot, most rám vár és a válaszomat várja.
- Kérem siessenek! – szólt ránk az egyik munkás. Egyrészt megmentett, hisz amint mondtam, meg se tudtam szólalni. Azonban Christian nem mozdult, még mindig várt rám, én pedig szintén nem tudtam mozdulni, mert a kezem megfogta és nem engedett el. Nem akart elengedni, mígnem választ kap. – Jöjjenek, két emelet között vagyunk! – szólt ránk még egyszer a férfi és nyújtotta felém a kezét.
Én kihámoztam a kezem Christian kezei közül, majd nyújtottam a férfi irányába. Belekapaszkodtam s, miután a mentésemhez minden körülmény adott lett, kiszedtek a liftből. Röviddel utánam Christiant is. Én már akkor javában a telefonáltam George-nak, de ő nem vette fel első hívásomra. Nem pótcselekvésnek szántam a dolgot…
Ő odajött azonnal hozzám.
- Adj egy választ! Már nem tudok várni! Mondj egy igent vagy egy nemet! Tudnod kell azt is, ha igent mondasz, a világon a legboldogabb emberré teszel, ha nemet elfogadom a döntést és többé nem „zaklatlak” ezzel.
Én végigsimítottam az arcán, mélyen a szemébe néztem és válaszoltam:
- Azért mentem el, mert rendezni akartam a dolgokat és mikor ott voltunk a liftben és a közelemben voltál olyan jó volt. Úgy érzem, esélyt kell adjunk magunknak.
Mikor elmondtam amit akartam, elmosolyodott és boldogság ült az arcára. Átölelt és megcsókolt. Amikor elváltak ajkaink egymástól ennyit mondott nekem mosolyogva:
- A világon a legboldogabb emberré tettél!
Jó volt itt lenni vele és a karjaiban lenni. De akármennyire is jó volt, ezt meg kell szakítani, beszélnem kellett George-val.
Tárcsáztam és most harmadik csöngésre felvette:
- Szia George nagyon sajnálom, hogy ma nem mentem el, de történt egy … - ő félbeszakított.
- Szia, ugye nem lettél rosszul?
- Nem, nem lettem szerencsére, hanem beszorultam egy liftbe és még csak most tudtak kiszabadítani.
- Megnyugodtam akkor.
- Kerestelek már egyszer.
- Nem vettem észre.
- Azt szeretném megtudni, hogy mikor tudnál fogadni legközelebb?
- Holnap a délelőtt folyamán nekem jó. De 11 óráig, mert utána dolgom lesz. Neked megfelel?
- Nekem tökéletes. És ne haragudj, hogy nem mentem el ma.
- Héé semmi baj. – mondta nekem. – Holnap találkozunk majd!
- Rendben.
- Szia!
- Szia!
Majd bontotta a vonalat. Christian rám nézett és érdeklődött.
- Mit mondott?
- Holnap délelőtt vár.
- És mi a baj? Azt hittem örülsz majd a dolognak, hogy tud fogadni.
- Semmi. Örülök neki. - eleresztettem a kényszermosolyt.
Ezután hazamentünk. Mind a ketten reggel külön autóval érkeztünk és most külön autóval is távoztunk.
Sikerült hazaverekednem magam a délutáni forgalmon. Beléptem a házba, ledobtam a cipőmet, majd leültem a kanapéra. Hátradőltem és csak ültem ott egy darabig. Miután már jó ideje ott tespedtem, felálltam, elmentem fürödni és átöltöztem. Ezután felhívtam barátnőm Jesst.
- Halihó! – szólalt bele a telefonba.
- Szia! Mi újság?
- Semmi különös. Veled?
- Hát velem történt egy s más.
- Gyerünk, mesélj!
- Úgy volt, hogy ma… - és elmeséltem neki mindent.
Mikor megtudta, hogy Christiannak igent mondtam sikított egy hatalmasat a telefonba.
- Gratulálok! Jaj igen, végre kinyílt a szemetek! Sok boldogságot nektek!
- Köszönjük.
Mesélt ő is, majd beszélgetésünket megzavarta a csengő.
- Jött valaki nálam. – s mentem az ajtóhoz közben. – Majd beszélünk. Szia!
Közben pedig kinyitottam az ajtót.
- Szia! És mesélsz még majd! – hallottam Jess hangját a vonal másik végéről, majd bontotta is a vonalat.
Az ajtó másik oldalán Christian volt.
- Gyere be! – hívtam azonnal be.
Ő egy puszit adott a számra ezzel üdvözölt.
- Még mielőtt ellenkeznél, vagy bármi más, arra kérlek, gyere velem.
- Miért hova mész? – tettem fel neki eme költői kérdésem.
- Szeretném, ha nálam vacsoráznánk ma.
- Hmm. – húztam egy kicsit.
- Szóval akkor indulhatunk?
- Igen. - mondtam neki mosolyogva.
Gyorsan bedobáltam a telefonom és az irataim a táskámba, bezártam az ajtót és már indultunk is. Lefelé menet megfogta Christian a kezem, s mikor az autóhoz értünk kinyitottam előttem az ajtót.
- Ohh egy lovag! –ő elmosolyodott és én is.
Az úton sokat beszélgettünk. Sokszor megnevetetett, nagyon jól éreztem magam vele. Egy csodás ember és ezt már most állítom, nagyon jó vele minden egyes eltöltött perc. Megérkeztünk.
Mikor beléptem a házba egy csoda fogadott. A lakás gyönyörű volt, a nappali kellős közepén volt egy nagyszerűen megterített asztal, minden csodálatos volt.
- Christian nem is mondtad, hogy étterembe viszel! – mondtam neki még mindig ámuldozva.
Bentebb mentünk.
- Hölgyem üdvözlöm önt a Horner étteremben! – mondta mosolyogva.
- Jó estét uram! Van egy asztalom foglalva a párom foglaltatta, de...  – s szétnéztem, mintha csak keresnék valakit – a párom még nincs itt, úgy látom.
- És hányas asztal az öné?
- Azt nem tudom megmondani, csak annyit, hogy a legszebb asztal. Odakísérne?
- Kérem, jöjjön velem.
Elmentünk az asztalhoz és hellyel kínált.
- Kérem foglaljon helyet.
- Köszönöm.
Én ekkor nevettem el magam. Annyira komolyan elő tudta magát adni. Teljesen azonosult a szerepével, komolyan mondom, megpróbálhatná a színészetet.
- Mindjárt hozom a főztömet! – mondta adott egy puszit, majd bevonult a konyhába.
Jó pár percet bent töltött már. Közben persze semmi hang se szűrődött ki. Kezdtem megijedni, hogy csak nem csinált valamit. Bementem hát utána.
- Minden rendben?
- Igen.
- Segíthetek? – kérdeztem tőle.
- Nem, szeretnélek most én kiszolgálni téged.
- Jó. – majd visszamentem a nappaliba.
Rövidesen ő is követett. Felszolgálta a vacsorát, ami nagyon finom volt. Mellé bort is hozott, de én nem ittam belőle. Nem azért nem ittam, mert meg akartam sérteni nem tehettem meg. Szedem a gyógyszert és nem fogyaszthatok alkoholt.
Minden tökéletes volt. Vacsora után kivittük a konyhába a tányérokat, majd Christian visszahúzott a nappaliba. Bekapcsolt egy kellemes zenét.
Felkért táncolni én pedig elfogadtam a felkérést. Odabújtam hozzá és lassúztunk a zene ritmusának megfelelően.
Most csodálatos volt minden. Nem érdekelt mi vesz körül, csak az, hogy ő itt van mellettem. Eddig ellenkeztem és igyekeztem távol tartani magamtól, azt hittem úgy jobb lesz. De tévedtem, jobb ha itt van mellettem, ha a közelemben tudhatom. Eddig úgy éreztem, hogy a szívem foglalt Sebastian rabolta el, és az hittem, hogy amit Christian irányába érzek az barátság. De most már nem mondhatom ezt. Ha ez csak barátság lenne nem zavart volna, hogy van valaki mása és nem érezném ezt az érzést, amit akkor érzek, ha ott van mellettem. És ez furcsa. De nem az a furcsa, hogy ilyet érzek, hanem az, hogy még soha nem éreztem. Volt vőlegényemet nagyon szerettem, de mellette sem éreztem ezt. Ez valami új nekem, de tetszik az új és élvezem ezt az új érzést.
Mikor elért a dal ahhoz a részlethez, hogy „ I love you” Christian rám nézett és az énekessel együtt énekelte ő is. Majd újra átölelt és folytattuk a táncot.
Később Christian mondott valamit.
- Tudod féltem, hogy nemet mondasz.
- Miért?
- Mert én idősebb vagyok nálad pár évvel, te pedig gyönyörű vagy és azt hittem, hogy ez nyom majd a latba.
- Nem az a lényeg ki hány éves, hanem ki milyen. Lehet valaki fiatal és szép, ha belül nem olyan ember lakozik benne, mint akire szükségünk van. Nekem a testedben lakozó férfira van szükségem.
- Nekem pedig rád. Claire, holnap szeretnék veled menni. – jelentette ki.
- George-hoz?
- Igen. Szeretnék ott lenni veled, melletted akarok lenni, veled együtt akarok mindent végigcsinálni. Részese akarok lenni életed minden percének.
- Boldoggá tennél, ha holnap ott lennél velem.
Később hazavitt, majd elbúcsúztunk egymástól. Úgy beszéltük meg, hogy értem jön majd reggel és együtt megyünk el George-hoz.
Lefekvés előtt gondolkoztam a nap eseményein. És eszembe jutott az is, hogy Christian a korkülönbséget megemlítette. Igaz, nekem nem volt még ekkora korkülönbség köztem és a párom között. Korábban néha furán néztem azokra, akik között 10 év fölötti korkülönbség van. Régen úgy hittem, a saját korosztályunkban találjuk meg a párunkat. És ezen csak az az érzés nyomott, hogy Parker és köztem csupán 2 év volt a korkülönbség. És most itt vagyok, és ha belegondolok, kiszámolhatom, hogy Christian 14 évvel idősebb tőlem. Most viszont már nem érdekel a korkülönbség, vele ez nem számít. És szeretném, ha ezzel ő sem foglalkozna. Töprengésem lassan befejeztem és álomba szenderültem.
Reggel fáradtan ébredtem. Azt nem mondom, hogy nem aludtam, csak kipihenni nem tudtam magam. Mindig gyötört valamilyen álom. Felültem az ágyon és gondolkoztam. Az ágy szélén töltöttem jó pár percet. Tudtam ez a nap mérföldkő lesz az életemben, hisz az egy dolog, hogy eldöntöttem, hogy megműtettem magam, ahhoz előbb még George beleegyezése is kell. Viszont jó tudni, hogy mellettem lesz Christian. Támaszom, és úgy érzem, kapaszkodhatok belé. Mégis azonban van valami, ami nem hagy nyugodni. Nem tudom magam sem megmagyarázni, de van egy érzés, ami nem hagy nyugodni. És sajnos rossz érzésem van. Az esetek többségében az érzéseim nem csalnak meg és félek, hogy most is így lesz. Most boldog vagyok. Ezt pedig régóta nem tudtam már kimondani. Nem akarom, hogy elillanjon ez az érzés, szinte még most kezdtem el érezni és én még akarom!
Felálltam és nekiláttam a készülődésnek. Felöltöztem, a hajam is megcsináltam, de nem reggeliztem, hisz nem tudom előre, hogy lesz-e vizsgálat, és ha lesz előtte nem szabad ennem.
A megbeszélt időre megérkezett Christian is. Mikor belépett az ajtón láttam rajta, hogy benne is van némi feszültség. Azonban megpróbálta magát előttem nyugodtnak mutatni. Én úgy tettem, mintha el is hinném ezt a nyugodtságot, de jól esett, hogy ilyen kis gesztusokat tesz felém. Elkészültem, s Christian feltette a nagy kérdést:
- Indulhatunk?
Én ránéztem, hogy némi erőt vegyek magamon, vettem egy mély levegőt majd válaszoltam:
- Indulhatunk.
Az egész úton nagyon ideges voltam. Az a rossz érzés nem akart megszűnni, és egyre csak erősödött, amitől pedig feszült is lettem. Most nem beszéltem. Magamra koncentráltam és próbáltam megnyugodni. Úgy éreztem, ha kinézek az ablakon és nézem a mellettünk mozdulatlan, bár akkori helyzetünkben mégis mozgónak tűnő házakat jobb lesz. De nem lett. Hiába igyekeztem ez a feszültség csak megmaradt bennem. Christian is észrevette rajtam, hogy nyugodtnak egyáltalán nem nevezhető állapotban vagyok. Jobb kezével megfogta a bal kezem, megszorította és igyekezett némi bátorságot belém szorítani. Én ránéztem, de nem mondtam semmit, csak a pillantásommal jeleztem, hogy köszönöm a támogatását. Ő érthette, hogy mit akarok neki kifejezni, hisz elmosolyodott, a szájához emelte csuklóm, majd adott rá egy puszit. Most nem a szavak, a tettek, a pillantások beszéltek helyettünk.
Megérkeztünk és leparkoltunk. Legszívesebben visszafordultam volna, de már itt voltam szinte a célszalagnál és már nem szabad meghátrálnom, rendeznem kell a sorsom. Christian odalépett mellém és kéz a kézben haladtunk George-hoz. Mikor már a bejáraton is beléptünk a feszültség csak fokozódott és ez a tetőpontjára Geroge-nál hágott. Bekopogtunk és kedvesen kinyitotta az ajtót, majd üdvözölt minket.
- Szia Geroge!
- Szia! Jó napot! - s nyújtotta kezét Christian felé, akivel kezet fogtak, majd folytatta tovább. - Dr. George Holt vagyok Claire kezelőorvosa.
- Jó napot, én pedig Christian Horner vagyok, Claire párja.
Olyan furcsa volt ezt most kimondani, de mégis jó.
Bentebb mentünk, majd leültünk George-val szemben.
- Tudod Claire örülök, hogy felhívtál azzal a szándékkal, hogy a kezelésedről beszéljünk. Remélem alaposan átgondoltad és meghoztál egy jó döntést.
- Nos, igen alaposan átgondoltam és meghoztam a döntésem.
- Műtét mellett döntöttél?
- Igen.
- És melyik?
- A mélyagyi stimuláció mellett döntöttem.
- Szerintem a legjobb döntést hoztad!
Christian nem mondott közben semmit, figyelt minket.
- Akkor mielőtt bármi részletbe bele mennénk, elvégzünk nálad néhány vizsgálatot, majd intézkedek a műtét ügyében, aztán pedig minden tájékoztatást megadok neked. Azonban tudnod kell, hogy ezt a műtétet ebben a kórházban sajnos nem tudjuk elvégezni, de a műtétet egy nagyon jó barátom csinálja majd, viszont előre be kell jegyeztesselek nála.
- De te ott leszel majd ugye?
- Ott leszek megígérem. Na de akkor menjünk és kezdjünk is neki a vizsgálatoknak. – felállt a székből és mi is így tettünk. – Uram. – szólt Christianhoz- megkérhetném, hogy kint várakozzon?
Ránéztem Christianra, aki vetett még rám egy bátorító pillantást, majd megválaszolta George kérdését.
- Igen. Kint várlak majd. – ezt már nekem mondta.
- Rendben.
Majd kilépett. George pedig nekilátott a vizsgálatoknak. Megint átmentünk a másik szobába ahol azok a fura eszközök vannak. Elkezdte a vizsgálatokat. Közben igyekezett elmagyarázni, hogy melyik vizsgálat mit takar. Valahol tudtam, hogy vizsgálat is lesz ma, valami legbelül ezt súgta, de viszont azt csak sejtettem, hogy ennek befolyása van a műtétre is. Úgy éreztem rá kell kérdezzek.
- George ez az eredmény nagyban fogja a műtétet is befolyásolni? Lehet, hogy most butaságot kérdezek, de ez nyugtalanít.
- Őszinte vagyok veled, mint a hogy szoktam. Igen ez döntő befolyású lesz. Most meg szeretném tudni az állapotod mennyire változott, és megeshet az is, ez pedig a legrosszabb, de tudnod kell, hogy már nem lehet műtétről szó.
Én nyeltem egy nagyot, a szemeim megteltek könnyel.
- És az eredményt mikor tudom meg?
- Hamarosan.
- És a hamarosan mit takar? Napokat?
- Nem. Rövid időn belül, még a mai nap.
- Értem.
- Látom, most nagyon megijedtél.
- Nem kicsit. Most talált rám a boldogság, nem akarom, hogy ennyi legyen. Nem akarom, hogy a betegségem rosszabbodjon.
- Szerintem ettől nem kell tartanod, de muszáj a vizsgálat. Volt mostanában bármi tüneted?
- Nem. – mondtam neki.
- Akkor meg nyugalom. Ha rosszabbodna, akkor lenne tünet, bár…
Megint kétségek között hagyott. Az az utolsó szó, ami megint megingatott.
- Te mennyi esélyt látsz ara, hogy rosszabb lett?
- Ezt nem tudom neked megmondani. Ismerlek téged, tudom, hogy előfordul, hogy nem mondod el, hogy ha van valami, mert nem akarod az emberek sajnálatát megkapni. De légy velem őszinte! Valóban nem történt semmi mostanában?
- Nem. Az előbb is őszinte voltam, nem történt semmi.
Még feltettem neki pár kérdést. Majd más témára tereltem. Megkérdeztem, hogy van a családja, hogy van a kisfia. Mesélt róluk. Mikor a kisfia került szóba láttam a mérhetetlen büszkeséget rajta. És ez így is volt rendjén.
Végeztünk a vizsgálatokkal, majd odakísért Christianhoz.
- Várjatok itt, nemsokára szólok nektek, ha kész lesz az eredmény és telefonálok is.
- Rendben. – mondtam neki.
Ő visszament én pedig leültem Christian mellé.
- Mi történt?
- Elvégeztük a szükséges vizsgálatokat.
- Minden rendben ugye?
- Nem tudom és ős se tudja. – mondtam letörve.
- Minden rendben lesz, meglátod majd!
Átölelt és úgy várakoztunk. Néhány perc csend után megszólaltam és elmondtam neki, ami a lelkem gyötri.
- Félek. – mondtam neki.
- Mitől félsz?
- Már reggel óta van egy érzésem. És rossz érzésem. És most beszélgettünk George-val és kérdezősködtem a vizsgálatról és kérdeztem azt is, hogy ez összefüggésben van-e a műtéttel.
- És mit mondott?
- Azt mondta, hogy hatással van a vizsgálat. Befolyásolja az állapotom a műtétet, és ha esetleg olyan mértékben romlott az állapotom, akkor műtétre már nincs lehetőség. Christian én nem akarom ezt. – s szemeim megint megteltek könnyel.
Ő igyekezett megnyugtatni. Magához húzott és nyugtatott.
- Ez meg se forduljon a fejedben! Jól vagy és szerencsére semmi jele nincs annak, hogy rosszabb az állapotod. Verd ki ezt a butaságot a fejedből!
- Azt mondta előfordul, hogy nincs jele. – mondtam s közben szipogtam.
- Meglátod minden rendben lesz!
Körülbelül egy vagy másfél órát várakoztunk. Nagyon nehéz volt ott ülni. Tudni akartam már az eredményt, tudni akartam a műtét sorsát. Mikor kinyílt az ajtó és kilépett még idegesebb lettem. Azt hittem ezt már nem lehet fokozni, de tévedtem. Alig bírtam felállni és bemenni, de szerencsére végig kísért Christian. Kerestem George tekintetét le akartam róla olvasni valamit. Mikor megpillantottam egy komoly arcot találtam. Ekkor éreztem azt, hogy a baljós megérzésem nem csalt.
- Gyertek, üljetek le. – s leültünk. – Meg kell beszéljünk valamit. - mondta határozottam és rettentő komolyan.
Megszorítottam Christian kezét, próbáltam felkészülni George mondandójára…

SZERK MEGJEGYZÉSE:
Sziasztok!

Felkerült egy újabb novella aminek a címe Büntetés.
Eléritek itt: 
http://novellakzsomi.blogspot.hu/
Valamint megérkezett a folytatás is. Most megtudjátok mi lesz Claire válasza.
Várom a véleményeket a novellával és a fejezettel kapcsolatosan is! :)
És ismételten köszönöm a véleményeket!

Kérlek titeket szavazzatok a másik történet sorsáról is :)
És még egy dologra kérlek titeket, hogy a novellákkal kapcsolatosan is fejtsétek ki véleményeteket.
http://novellakzsomi.blogspot.hu/ 


Végül, de nem utolsó sorba jó szórakozást kívánok a fejezethez!
Puszi

2012. július 2., hétfő

38. fejezet

38. fejezet

Pánik


Néha előfordulnak véletlenek. Vannak, amikor az események úgy alakulnak, hogy a befolyásunk nem hat, amikor tőlünk függetlenül történnek dolgok. Előfordulnak nem csak a véletlenek, hanem félreértések is. Megesik, hogy a félreértések tisztázódnak, de az is előfordulhat, hogy ezek örökké megmaradnak, s emiatt változnak meg a dolgok. Emiatt tűnik el egy esély, lesz valami más, igazán új, ami megeshet, hogy végül pozitív, de előfordulhat, hogy negatív lesz.

Claire szemszöge:

Megnyugodtam, hogy elmondtam azt, amit a múltkor is akartam. Az az erő is eltűnt és tényleg valami megváltozott. Nem akartam azt, hogy a boldogságukat tönkretegyem, de mégis elmondtam. Jobb volt ez így és kész. Gyorsan lépkedtem a lépcsőkön, siettem le, majd kiérve a házból még nem haza indultam. Úgy éreztem, szükségem van egy kis sétára. Kell egy kis levegő, ki kell tisztuljon bennem minden, és lassan de biztosan felejtenem is kell. Még volt mozgás, a város nem halt ki, persze ez érthető volt, hisz nem volt késő és amúgy is egy nagyváros, ahol elmondható, hogy minden napszakban zajlik az élet, hol itt, hol pedig ott. Még világos is volt, de ez nem is csoda, hisz este 6 óra körül járt az idő. Mentem a járdán és néztem közben a kirakatokat.

Christian szemszöge:

Nem jött vissza, nem hallotta meg. Bíztam benne.
Anna kirohant a szobából.
- Te még itt vagy? – kérdezte tőlem.
Én csak néztem rá.
- Menj már utána, ne állj itt! – mondta hangosan.
Én nem mondtam neki semmit, csak megfogadtam amit mondott és elmentem. Elindultam az otthonába, hisz ha nem is érem utol, de akkor, ha hazaért otthon találom. De mégis reménykedtem, hogy még hazafele menet elkapom. Futottam, s mikor a kanyarhoz értem bíztam abban, hogy ott van. De nem volt. Odamentem a lakására és csengettem, de senki nem nyitott ajtót. Vártam, hátha csak nem vették észre, vagy lassabb a reakcióidő, de semmi. Még vagy kétszer vagy háromszor nyomogattam a csengőt, de még akkor sem jött ki senki. Ekkor már tudtam, hogy nem jött haza. Elkedvetlenedtem, majd összeszedtem magam és elindultam vissza. Hazafele menet már jóval lassabb tempóban haladtam. Már nem számított semmi. Rájöttem elszúrtam az esélyem, hisz abban a pillanatban nem ragadtam meg, nem állítottam meg, nem ordítottam utána, csak álltam ott és halkan odasúgtam magam elé egy mondatot és hittem abban, hogy meghallja. De hogy is halhatta volna meg! Mire hazaértem belekerült egy fél órába is ha nem többe.

Claire szemszöge:

Mindegyik kirakat nyújtott valami újat, mindegyik más volt. Néztem őket, de egyiknek se volt különösebb jelentősége. Csak bábuk rajtuk ruhákkal, ékszerek, táskák és egyéb tárgyak voltak benne. Az embereknek az élet kellékei, azt hiszik ezek a dolgok olyan fontosak és megváltoztatják az életüket, de rádöbbennek majd később, hogy ezek pusztán csak dolgok, amik kiegészítik életüket, más dolgok ennél sokkal fontosabbak. Én már abban a stádiumban vagyok, hogy erre rájöttem. De ha a stádiumról van már szó, mennyi az esélyem a betegségemben? Ott már átléptem egy következő stádiumba, rosszabbodott az állapotom, vagy még nem? Végül is eldöntöttem mit akarok, így az lenne a legjobb, ha George tudtára is adnám. Mivel még nem volt késő előkerestem a telefonom és felhívtam.
- Szia Claire! – köszönt mihelyst felvette
- Szia George! Zavarlak? – kérdeztem tőle.
- Nem zavarsz.
- Akkor jó. Igazából azért hívtalak, hogy megbeszéljek veled egy időpontot, amikor le tudnánk ülni és beszéli. Döntöttem.
- Ez nagyszerű. Holnap ráérsz?
- Reggel 10-től ott kell legyek egy interjún, de ha neked jó lesz délután olyan fél 4 körül, akkor én elmegyek szívesen.
- Nekem tökéletes. Várlak majd.
- Ott leszek. Szia!
- Szia!
S bontottam is a vonalat. Még sétáltam egy ideig. Tekintetem már nem csak a kirakatokra, hanem az emberekre is meredt. Különböző emberek vagyunk, mindenkinek megvan a saját élete, mindenki a maga ritmusában él. Volt, aki csak elrohant mellettem telefonnal a kezében. Volt, aki búsan várt az egyik postaláda mellett és olyan is volt, akin látszott, hogy felhőtlenül boldog. Úgy döntöttem elmegyek a parkba. Legalább egy kicsit a természetben leszek, már ha lehet ezt mondani a nagyvárosban. Szépen lassan elsétáltam odáig. A park olyan megnyugtató volt. Itt csak sétáló vagy bicikliző embereket láttam, sehol egy autó, semmi. Találtam egy üres padot és leültem. A szél elkezdett lengedezni. Felfrissülést hozott a levegőbe. Jól esett, ahogy a lágy szellő végigsimogatja a bőröm és a hajammal játszik. Kellemes volt. Ott ültem és néztem csak. Persze gondolkoztam közben. De most csak amolyan felszínesen gondolkoztam, s egy pillanatra egy idősebb házaspár ragadta meg figyelmem. Kézen fogva, vidáman sétáltak el előttem. Biztos már több éve házasok lehetnek, de szinte egy csodával ért fel, hogy láthattam a szemüket. Olyanok voltak, mint a tinédzserek, csak úgy látszott a szemükben a lobogás, az érzelmek, a szerelem. Ez pedig csodás. Én is így képzeltem el régen az életem. Megöregszek majd, körbevesz majd a családom. Lesznek gyermekeim, unokáim majd, és én is majd valaha a férjemmel kéz a kézben ugyanazzal a tűzzel és szenvedéllyel sétálok majd. De már nem tudom ebből mi fog megvalósulni. Jelenleg ott állok, hogy semmi…
Már estére járt az idő, mikor hazaértem. Apám is hazaért már a tárgyalásról, de pakolt. Odamentem hozzá, hogy megtudjam mi ennek az oka.
- Hát te? Miért pakolsz? Nem érzed jól magad nálam?
- Nem szó sincs róla. – nyugtatott meg. – Más az oka.
- Mi? – kíváncsiskodtam.
- El kell utazzak, holnap korán reggel lesz pár tárgyalásom, néhány jövőbeli futamhelyszínnel kapcsolatban.
- Értem. És mikor jössz vissza?
- Üljünk le édesem egy kicsit. – s leültünk az ágyra.
- Úgy néz ki négy nap múlva visszajövök, de csak a cuccaimért.
- Miért?
- Mert hazautazok utána. Nem akarok púp lenni a hátadon.
- De nem vagy az. Örülök, hogy kibékültünk és rendeztük a kapcsolatunk. Ha púp lennél, nem mondtam volna, hogy gyere ide.
- Tudom lányom. - mondta kedvesen. – Ne értsd félre nem úgy értettem. Tudom, hogy nem vagyok neked púp, de te fiatal vagy még és megvan a saját életed és a saját magánszférád. Ez a ház pedig a te magánszférád része ahol én egy darabig vendég voltam. De hála már jól vagyok, és már tudok magamról gondoskodni. És amúgy se leszek annyira messze. És tudod, hogy bármikor hívsz, azonnal felveszem, bármikor jössz számodra nyitva az ajtó. – s mikor ezt kimondta a kezembe nyomott egy kulcscsomót. – Tessék, ezzel be tudsz jönni a lakásomba.
- Apu…
- Semmi apu! Hallgass most végig! Neked is megvan az életed és azt magadnak kell itt éld. Nekem amúgy is sok a munkám, sok a papírom, nem akarom a te házadat is elárasztani vele. – s elkezdett nevetni és vele együtt én is. – De most hazamegyek. Nem is tudod milyen boldog voltam, hogy itt laktam veled, ez fantasztikus volt, hisz azt jelentette nekem elfogadsz az apádnak és tényleg úgy tekintesz rám, és nem csak azért, mert a vér összeköt minket. De tudod, most megyek, és hamarosan hazaköltözök, és ha bármi van, vagy szükséged van valamire, engem elérsz és akkor jössz hozzám, amikor akarsz. Megegyeztünk? - s végigsimított arcomon, s látta könnyben úszó szemeimet.
- Meg. - s felálltunk mind a ketten és megöleltük egymást.
Miután elengedtük a másikat, ő összehúzta a bőröndje cipzárját, majd elindult.
- Ne vigyelek ki a reptérre? – kérdeztem tőle.
- Nem kell, már korábban hívattam egy taxit, ami 5 percen belül meg kell, hogy érkezzen.
Már az ajtónál jártunk. Megöleltük még egymást.
- Vigyázz magadra! Szeretlek! – mondta nekem.
- Te is vigyázz magadra és jó utat! Én is szeretlek! – majd elengedtük egymást.
- Szia! – köszönt nekem.
- Szia!- köszöntem neki vissza, kilépett az ajtón, s még intett egyet, majd becsuktam az ajtót.
Ezek szerint elmegy majd tőlem. Ennyi volt az együtt élés. Engem ő nem zavart, de neki is igaza van, szükségem van saját életre és neki is sajátra. Az együttlakás megtanított arra, hogy ő jó ember és büszkén mondhatom, hogy az apám Bernie Ecclestone!
A mai estém így már magányosan telt el. Egyedül voltam a házban és ez fura volt. Igaz eddig is egyedül laktam itt, de ez a kis idő, amit itt töltött apu, rászokatott arra, hogy mindig van velem valaki. Kerestem magamnak vacsorát, megmelegítettem és megettem miközben leültem a tv elé. Kapcsolgattam és keresgéltem a műsorok között, de semmi érdekfeszítőre nem bukkantam. Így úgy döntöttem megfürdök, aztán pedig lefekszek. S így is cselekedtem s viszonylag hamar el is aludtam.
Másnap időben keltem, hisz ma volt az interjú napja. Semmi kedvem nem volt az egészhez, de tudjuk ez nem kedv kérdése.
 Gyorsan elkészültem és a reggelim is bekaptam. Azért is kellett korábban elkészüljek, hisz a papírok is rám vannak még bízva.
Miután elkészültem s minden nálam volt, amire csak szükségem volt, elindultam. Először ehhez a támogatóhoz mentem. Elintéztem a papír sorsát, s mikor rápillantottam az órámra rájöttem igencsak sietnem kell, nehogy elkéssek. Bepattantam a kocsimba és beletapostam a gázba. Megmondom egy kicsit gyorsabban közlekedtem, mint ahogy az szabályos lett volna, de szerencsémre nem állítottak meg. Viszont mire odaértem késtem egy kicsit. Az a kicsi 5 percet jelent. Christian ott állt az ajtóban. Kiszálltam és mentem oda hozzá.
- Szia, ne haragudj, hogy késtem. – mondtam neki lihegve- Csak…
- A pontosság egy fő erény! Főleg meg ebben a szakmában! – jegyezte meg, s láthatóan dühös volt.
Ezek szerint megeshet, hogy azzal, hogy kiöntöttem a lelkem, mégis galibát okoztam közöttük. Mérges és dühös lehet rám, de ezt a hangsúlyt azért mellőzhetné.
- Legközelebb nem rendezem akkor a csapat támogatóinak sorsát! – válaszoltam neki.
Majd elindultunk be mind a ketten. Az interjú a 13. emeleten volt ebben a hatalmas házban. Miért is ne? Egyébként 13 ez amolyan misztikus szám…
A lifthez mentünk, s Christian megnyomta a lifthívó gombot. Hamar odaérkezett a lift, s beszálltunk mind a ketten. Megnyomtam a 13-as gombot, majd pár perc némaság következett és végül elértük a célt. Kiszálltunk, majd mentünk tovább, mígnem találkoztuk az interjú készítőivel. Köszöntöttük őket, s Christian hirtelen megváltozott. Kedves lett, vagy csak hogy is mondjam bájolgott ezekkel az emberekkel.
Az interjúnak és az azt követő „tiszteletkörnek” bő két és fél óra alatt vége lett. Őszintén már alig vártam, hogy letudjuk ezt és elválhassanak útjaink és hazamehessek.
Christian is elbúcsúzott végre és elindulhattunk. Ismételten a liftet választottuk. Beszálltunk és megint megnyomtam a gombot. Az ajtó bezáródott és elindultunk. Haladtunk, de történt valami. Hirtelen lökődtünk egy nagyot a lifttel, majd megállt az egész. Megakadtunk. Említettem már, hogy a 13. emeleten voltunk? És a 13-as szám?
De van erre egy egyszerű magyarázat. Ami elromolhat, az egyszer elromlik.
- Remek. – jegyeztem meg halkan.
- Hívjunk segítséget!- mondta Christian, majd megnyomta a liften azt a jelző gombot.
Már körülbelül egy fél órája, hogy berekedtünk a liftbe. Azt hittem ez időre már rég kint leszünk. De tudjuk hinni nem itt kell.
Viszont Christian olyan furcsán viselkedett. Ideges volt és zavart. Ezt furcsálltam és arra gondoltam, hogy esetleg klausztrofóbiás. De nem szóltam hozzá.
Ismételten egy fél óra telt el. Ekkor már a földön ültem szemben Christiannal és a fejem a lift oldalának támasztottam. Ő viszont egyre furcsább lett. Izzadt és már a nyakkendőjét is levette és elkezdte az ingjét is kigombolni. Rám nézett, majd megszólalt.
- Sajnálom.
- Mit sajnálsz? –kérdeztem tőle.
- Amiért reggel úgy beszéltem veled.
- Biztos meg volt rá az okod.
- Épp ellenkezőleg. – kezdett szabadkozni. – Nem volt rá okom.
- Akkor biztos személyem érdemelte meg. – s fordítottam oldalra a fejem.
- Kérlek, nézz rám! – én pedig ránéztem. – Nem akartam úgy viselkedni veled.
- Mégis úgy viselkedtél.
- Tudom. Reggel az egyik beszállító bekavart és ideges voltam és sajnos rajtad vezettem le a dühöm. Bocsáss meg kérlek!
Én azonban nem válaszoltam semmit. Elgondolkoztam azon, hogy talán így jobb is lenne. Megváltozna közöttünk a viszony és így könnyebb lenne az Anna-val való kapcsolatára nézve is. De belegondoltam annyira mégse lenne jó. Igen megváltozna valami, de ez biztosan hatna a munkakapcsolatunkra is. S csak gondolkoztam azon, hogy ez most jó-e vagy nem, hogy nem válaszolok, de amint ránéztem megint furcsán kezdett el viselkedni. Megint gombolt még egy gombot ki a ingjén és idegesen a homlokát kezdte simogatni. Most már biztos voltam benne, hogy valami nem kerek vele.
- Christian minden rendben? – kérdeztem tőle, és az aggodalom kiült az arcomra is.
- Igen minden.  – s továbbra is piszkálta magát.
Újabban már legyezgette is magát és már pánikszerű érzelmek kezdtek az arcára kiülni.
Közelebb mentem hozzá és leültem vele szembe.
- Nézz rám! – mondtam neki erőteljesebben.
De ő nem akart. Én a két kezemmel megfogtam az arcát és felém fordítottam.
- Nekem ne hazudj, hogy minden rendben, nekem ne! Klausztrofóbiás vagy igaz?
- Nincs semmi bajom. –makacskodott.
- Rendben.
Én pedig visszaültem oda ahol az előbb voltam.
Még mindig nem történt semmi, és az idő pedig röpült. Christian továbbra is a korábbihoz hasonló pótcselekvéseket hajtott véghez. Én ránéztem az órára és rájöttem, hogy nem fogok tudni elmenni George-hoz.
- Szuper! - mormoltam magamban.
Elővettem a telefonom és hívni akartam, de ez nem valósult meg, fránya térerő…
- Ettől jobb nem is lehetne! – jegyeztem meg hangosabban mérgemben.
- Mi a baj?
- Semmi. – mondtam neki.
Továbbra is csak vártunk, s Christian egyre nehezebben kezdte viselni, hogy ide vagyunk bezárva.
- Elég legyen most már! – mondtam neki erőteljesebben. – Mikor mondod már ki végre, hogy klausztrofóbiás vagy?
- Igen az vagyok!
- És eddig miért nem mondtad?
- Mert nem akartam, hogy megtudd. Talán mást gondolnál rólam…
- Dehogy is! Erről te nem tehetsz. Van egy ilyen fóbiád és kész. Ettől te nem vagy más. De nem félj nem lesz semmi baj!
Megint csend honolt közöttünk. Most viszont én törtem meg a csendet.
- Az előbb azért voltam mérges, mert mára lenne egy találkozóm George-val és nem úgy néz ki, hogy egyhamar kijutunk innen és így lekésem.
- Ugye nincs… - kérdezett, de tudtam mire akar kilyukadni.
- Nem nincs semmi, csak… - s lenéztem egy pillanatra a földre, majd a szemébe – csak eldöntöttem mi legyen a sorsom. Tudom, mit akarok.
- És mit? – kérdezte.
- Meg akarom műttetni magam. Sokat hezitáltam, de ezt találom a legjobb döntésnek és mikor George mesélt a betegségről ő is ez ajánlotta. Ezt fogom. Ha kell egyedül is, de megteszem.
- Nem leszel egyedül. – mondta nekem.
Én csak néztem őt ő pedig engem. Nem mondtunk semmit, csak figyeltük egymást. Majd egyik pillanatban tekinteteink szétrebbentek.  Még egy perc se telt el, én felálltam és odaültem mellé. Megfogtam a kezét.
- Meglátod, hamarosan kijutunk!
Ő rám nézett én rá, de megint csak szótlanul ültünk egymás mellett. Hátradöntöttem a fejem a lift oldalának és csak néztem előre, de nem engedtem el a kezét.
- Alig bírom már! Úgy érzem meg fogok fulladni!  - mondta, s közben megszorította a kezem.
- Kérlek. nyugodj meg! Nem fogsz megfulladni és kijutunk! Bízz bennem!
Csak ültünk továbbra is némán. Christianra viszont rátört egy pánikroham. Én azonnal megpróbáltam őt megnyugtatni.
- Christian! – szóltam neki, de ő továbbra is csak pánikolt. - Nézz rám!
- Meg fogunk fulladni!
- Nem fogunk! –s próbáltam őt csillapítani, de nem tudtam.
- De!! – mondta egyre hangosabban.
- Christian, kérlek, nézz most rám! – s sikerült lefognom mind a két kezét. – Nem lesz semmi baj! Nyugodj meg! Nem fogunk megfulladni! – s hogy lenyugtassam, odanyomtam a homlokom az övéhez. – Nyugodj meg! – mondtam halkabban. – Hunyd le a szemed és ne foglalkozz azzal, hogy itt vagyunk, csak nyugalom! – s én is lehunytam a szemem.
Így voltunk már pár perce, de én ezt nem bántam egy okból, hisz jó volt a közelében lenni. És ő pedig szépen lassan megnyugodott. Csak csendben ültük így és hallottam, hogy nyugodtan egyenletes tempóban veszi a levegőt, nem pedig kapkodja, mint amikor pánikolt.
- Megnyugodtál? – kérdeztem tőle, szinte suttogva.
- Meg. – mondta.
Vett egy mély levegőt, ekkor egy pillanatra megijedtem, azt hittem megint rátör a pánik, de nem így történt. Valami más történt helyette.
- Claire! – mondta a nevem.
- Tessék.
- El kell mondjak valamit.
- Figyelek rád.
- Tudnod kell valamiről. Én… - s habozott egy picit. – én hazudtam neked.
Elemeltem a homlokom és néztem rá kérdőn.
- Remek! – jegyeztem meg, s mérges lettem egy kicsit és elengedtem a kezét, de most ő fogta meg az enyém és nem engedte el.
- Meg kell, hogy hallgass!
- Megint hazudsz majd valamit?
- Hazudtam neked, tudom. De el kell mondjam. Anna-ról van szó. Az a nő, akit te megismertél Anna Horner.
- Tessék? – vágtam értetlen arcot. – Ő a te barátnőd!
- Nem ő nem az! Ő a testvérem!
- Na jó, ez nem jó vicc!
- Ez nem az! Ő Anna Horner a testvérem, a kishúgom.
- És ezt eddig miért nem mondtad nekem? – s néztünk közben farkasszemet.
- Azt hittem van valakid.
- De én elmondtam neked, hogy nincs senkim.
- Tudom, de addig azt hittem van.
- És mégis ki lenne az?
- Mikor elutaztál megkerestelek és apád kibökött annyit, hogy mikor fogsz megérkezni. Én pedig kimentem a reptérre. Ott pedig láttalak a volt vőlegényeddel, akiről még akkor nem tudtam, hogy kicsoda. Ott ölelkeztetek és fájt. Azt hittem van valakid. Úgy éreztem eldobtál és ő kellett neked, ezért úgy voltam akkor elfelejtelek. Én érzéseket táplálok irántad, és amikor megláttalak vele, rögtön csak az jutott az eszembe, és nem tudom, de olyan volt, minta még egy hatalmas rúgást kaptam volna. Aztán megjelentél nálam. És akkor jött Anna. És nem tudom, de úgy éreztem el kell hitessem veled, hogy én is túlléptem rajtad. Úgy éreztem jobb, ha felveszem az elhidegült stílust, megkönnyítem a saját dolgom azzal, hogy így elmarlak magamtól és egyszerűbb lesz elfelejteni. – s közben elengedte a kezem.  – De nem. Téged nem tudlak! Aztán eljöttél tegnap és kitálaltál. Elmondtál mindent és rájöttem, mekkora hülye vagyok. És még nagyobb vagyok azért, mert abban a pillanatban nem fékeztelek meg, nem állítottalak meg. Elmentél és elmondtam az orrom alatt halkan, amit most neked. Nem tudom mit hittem, hogy meghallod. S majd kirontott Anna a szobából, aki azonnal utánad zavart. Elmentem hozzád, de te nem voltál otthon. Anna-t is megkértem, hogy játssza el, hogy hitelesebb legyen a dolog. Sajnálom. De el kellett mondjam, ahogy te is mondtad tegnap magad miatt el kellett ,és most nekem is magam miatt.
Én nem is jutottam szóhoz. Csak néztem rá és hallgattam. És nem is tudom, hogy mit gondoljak. Mindeddig azt hittem Anna a barátnője, de nem, ő a testvére. Én pedig már felkészültem arra, hogy eltávolodok tőle és elveszítem, és most, most ilyeneket mond nekem.
- Meg tudsz bocsátani?
- Én… -s csak néztem a szemébe – Én nem tudom, most mit gondoljak. Eddig azt hittem Anna a barátnőd és most az mondod nekem ő a testvéred.
- Igen, mert ez így van.
- De miért mondtad most el?
- Mert úgy éreztem tudnod kell.
Közelebb hajolt és most ő fogta meg két kezével az arcom.
- Én szeretlek téged. Nekem te a mindent jelented és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Nekem szükségem van rád!
Hajolt egyre közelebb, s ajkaink egyszer csak találkoztak és csókban forrtak össze. Mikor elváltak ajkaink a szemembe nézett és feltett egy kérdést:
- Szeretném, ha megpróbálnánk, nekem szükségem van rád! Látsz esélyt arra, hogy együtt legyünk?
Én néztem rá és épp válaszolni készültem, amikor szétfeszítették az ajtót és kiszabadultunk. Ő hiába várta ezt a pillanatot, a szabadságét, nem mozdult, csak nézett rám és várta a válaszom…

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!

Megérkezett a folytatás! Kiderül hogy Claire és Christian kapcsolata merre fog alakulni, beszélhetünk-e még valamiről, vagy mind a ketten felejtenek és mást keresnek majd.
Köszönöm a véleményeket és kíváncsian várom mit szóltok az új fejezethez! :)

Kérlek titeket szavazzatok a másik történet sorsáról is :)
És még egy dologra kérlek titeket, hogy a novellákkal kapcsolatosan is fejtsétek ki véleményeteket.
http://novellakzsomi.blogspot.hu/ 
Felkerült egy újabb novella is címe: Emlékek: Egy angyal

Végül, de nem utolsó sorba jó szórakozást kívánok a fejezethez!
Puszi

2012. július 1., vasárnap

Sziasztok!

Ismételten hoztam egy novellát.





A mai este vagy holnap a folytatás is megérkezik, addig is jó szórakozást a novellához!
Puszi