Sziasztok!

Két dolog miatt jelentkezek most. :)
Egyrészt:
Az oldal látogatottsága a napokban meghaladta a 40.000! Ez óriási dolog, nagyon boldog vagyok! Örülök annak, hogy nyomon követtek részről részre. Köszönöm nektek!
Másrészt:
Hamarosan kikerül egy visszaszámláló az oldalra. A további részleteket később megtudjátok! ;)
Legyen szép estétek!

Puszi

47. fejezet

47. fejezet

Ami nem öl meg, az megerősít…

Hihetjük azt, hogy ez a törés az utolsó, érezhetjük azt, hogy nincs tovább, nincs felállás, mégis lesz valami, ami felállásra késztet minket. Gyűlhet sok dolog, kaphatunk még nagyobb rúgásokat de ez is csak egy a sok közül. Ha később visszagondolunk mindezekre, megeshet, hogy hálásak leszünk, hogy ezeket megéltük, mert lehet valami sokkal rosszabbtól óvnak meg minket…

Váratlan pillanatok sokszor érnek minket. Olyan dolgokat látunk, hallunk, érzékelünk, amik első pillantásra megdöbbentenek minket. Választás elé kerülünk, ami sose könnyű. De csak ekkor tudjuk meg, ki az aki igazán számít nekünk…

Sebastian. Csak ez a név csengett a fülemben. Olyan volt akár egy visszhang újra és újra ismétlődik, szüntelenül. Ezt követően pedig néhány kérdés. De mégis mikor? És egyáltalán hogy történt ez meg? Sose beszélt nekem erről a dologról.  Meglepett a dolog, hisz azt hittem, ha valami ilyen dolog történik vele akkor elmondja.
Csak néztem Jess-re aki pedig nézett rám és várta, hogy fogok reagálni a dolgokra.  Nem tudtam mit mondjak, de azt tudtam mit fogok tenni. Szinte a vér is meghűlt bennem, mikor már eljutott a tudatomig ki a gyerek apja. Az a férfi, aki csak tönkre teszi mindenki életét, aki egyszerűen lerombol mindent. Ránéztem barátnőmre, akin láttam, hogy kétségbeesett. Viszont nem tudtam mit mondani neki. Akármennyire is fájt belül, hogy így látom őt, nem tudtam mit mondani. Ő csak sírt és sírt. És én mit tettem? Vettem egy mély lélegzetet, majd felálltam onnan. Könnyed mozdulat volt az egész, csak egy lendület, majd a hideg padló már nem érintette testem a ruhán keresztül. Megálltam előtte  egy másodpercre, majd elmentem.

Jess szemszög:

Tudtam legbelül, hogy ez lesz. Sikerült mindent tökre tegyek. Nem tudom mit képzeltem akkor, mikor azon az estén megtettem ezt. Akkor is amolyan mélyponton voltam. Az életem nekem sem könnyű, ugyanúgy én is küzdök az akadályokkal mint Claire, csak én igyekszek ezeket az akadályokat arrébb gurítani, hogy egy kis időt nyerhessek, míg megküzdök velük. Rossz hozzáállás, de valahogy így könnyebb megélnem az életet s a velejáróját mindennek. Akkor pedig, azon az estén nem sikerült az elém gördült akadályt elgörgetni és egyszerűbb volt az ő karjaiba menekülni. Mély pont ide mély pont oda, nehéz élet, mégis úgy érzem életem legrosszabb döntése volt. Elvesztettem vele most mindenkit. Azt akit szeretek tiszta szívből, akivel megküzdöttünk a szerelmünkért és azt a személyt is, aki a testvéremnek tekintek. Elvesztettem, pedig most lenne rá szükségem. Mindent elvesztettem. Fel fogok innen állni?
Nem volt erőm felállni onnan, egyszerűbb volt ott ülni és utat engedni a könnyeimnek. Legszívesebben csak ott maradtam volna, nem volt erőm azoknak a szemébe nézni akiket ennyire megbántottam és elmartam magamtól. Sírtam. Azt hittem így egyszerűbb lesz. Azt kívántam bárcsak visszamehetnék az időben, hogy ne rontsak el mindent. Végül rájöttem össze kell magam szedjem. Lassan felálltam. Odaálltam a tükör elé. Belenéztem. Szörnyen festettem ki. Megnyitottam a csapot és megmostam az arcom. A hajam is igyekeztem rendbe tenni. Nem sokkal néztem ki jobban. De össze kellett magam szedjem, muszáj volt. Erőt kellett valahonnan gyűjtsek. A tükörbe nézve tudatosult bennem, hogy elvesztettem barátnőm. Csak álltam ott és néztem a velem szemben lévő arcot. Ez nem én voltam. Eddig mindig talpra álltam és most ebből a helyzetből is fel kell álljak. Pár perc után, végül elhagytam a mosdót.
Igyekeztem az emberek tekintetét kerülni, nem akartam, hogy bárki is észrevegyem, úgy éreztem mindenki tudja már mi történt és féltem a reakcióktól. Csak haladtam, de most céltalanul. Csak a  földre szegeztem tekintetem, nem figyeltem a mellettem elhaladó embereket, míg végül bele nem botlottam egy ismerős személybe.

Claire szemszöge:

Nem céltalanul haladtam előre utamon. Már nem foglalkoztam a korábban felmerült kérdésekkel, tiszta lett bennem minden. Néha fel kell tegyünk magunknak egy hatalmas kérdést, és a válaszból mindent megtudhatunk. Megismertem magam. A korábbi bizonytalanságnak nyoma sem volt bennem. Csak haladtam előre, s gyors tempóban lépkedtem, tudtam az idő fontos.
Utamat azonban elállta Sebastian. Mikor megláttam, az arckifejezésem megváltozott. Minden leolvasható volt, csak annyit kellett tennie, hogy rám nézni.

Christian szemszög:

Claire-t kerestem, de helyette másba botlottam bele, pont abba a személybe akit ő is keresett. Mikor megláttam azt az összetört lányt, nekem is elfacsarodott a szívem. Mi történhetett?
- Jess. Rendben vagy? Claire keresett. Megtalált? – halmoztam kérdéseimmel, miközben megfogtam karját.
Nem akart rám nézni, kerülte a tekintetem.
- Semmi baj sincs. – s hallottam hogy közbe sír.
- Mi  a baj? Tudom, hogy Claire nem hagyná, hogy így bolyongj. Mi történt?
Mikor feltettem a kérdést rám nézett. A szemébe nézve és megpillantva az arcát, rájöttem valami van a háttérben.
- Elveszítettem a barátnőm, akit testvéremnek tekintek. Megbántottam. És nem csak őt.
- Jess, nekem elmondhatod mi a baj. - erősködtem
- Egyedül maradtam. – mondta halkan.
- De miért? – kérdeztem értetlenkedve.
- Nincs értelme, hogy titkolózzak. Úgy érzem el kell mondjam. Talán te nem úgy fogsz rám nézni mint ők. De kérlek ne mondd el senkinek.
- Nem fogom. – ígértem meg neki
Nagyon összetört volt. Nem régóta ismerem, de akárhányszor találkoztam vele, mindig mosolygós, életvidám nőt láttam magam előtt, és most egy összezuhant embert. Nem tudom mi történhetett, de valami olyasminek kell a háttérben lenni ami egy hatalmas dolog. Elvesztette Claire-t? Azonnal ez a kérdés villant be. Claire testvérének tekinti mit tehetett?
- Elvesztettem a szerelmem és a barátnőm is. Azokat akik közel álltak hozzám egy buta dolog miatt. Egyszerűbbnek éreztem azt, ha akkor a karjaiba menekülök. - Most összezavarodtam. Kinek a karjaiba menekülhetett? – De megtörtént aminek nem kellett volna, és most még rosszabb is. Terhes vagyok. – mondta ki. Furcsán néztem rá, hisz ez egy nagyszerű dolog, mikor valaki gyereket vár.
- De miért veszítetted el őket?
- Mert az a személy akitől terhes vagyok az egyik pilótád. –  ráfagyott minden vonás az arcomra. Nem volt kérdés a név, tudtam ki lehet az, aki miatt Claire is magára hagyta őt.
- Sebastian?
Nem adott választ, csak bólintott egyet a fejével.
Ekkor leszűrtem azt, hogy Claire Sebastian-t szereti. Csak ez lehet az egyetlen magyarázata annak, hogy csak így itt hagyta és nem segített rajta. Ekkor bennem is keletkezett még egy seb. Megöleltem Jess-t.
- Nyugodj meg! Én segítek neked! – mondtam neki halkan, miközben az én szememből is legördült egy könnycsepp.
Azt hittem könnyebb lesz az egészen túllépjek, és már nem jöhet semmi meglepetés de ez nem így van. Igaz az, hogy az élet mindig tartogat nekünk még újabb fordulatokat és újabb meglepetéseket, amiket el sem tudunk képzelni. Összeszedem magam és segítek rajta is. Egyedül maradt és kétségbe van esve, nem hagyhatom őt is elsüllyedni, nem hagyhatom, hogy lélekben meghaljon.
- Gyere, most elviszlek a hotelbe. Pihenj le, nagyon megviselt téged ami történt, kibuktál. Egy kicsit pihenned kell, hogy tisztán lásd a helyzetet.
Ő nem ellenkezett bízott bennem. Elindultunk végül együtt a szálloda felé.

Claire szemszög:

Jobbnak láttam, ha nem szólok hozzá. Csak elsétáltam mellette, anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki. De ő nem hagyott szó nélkül elmenni.
- Hová sietsz ennyire? – kérdezte
- Nem mindegy az neked?
- Miért beszélsz így?
- Helyre teszem a romokat.
- Milyen romokat? Csak nem...  – s ekkor utánam jött már és megállított. – Christianra gondolsz?
- Tudod nem is tudom mit néztem benned. Minden világos.
- Miről beszélsz?
- Figyelj rájöttem kik számítanak nekem az életben és te nem tartozol közéjük.
- Pedig érzel irántam valamit… - s közelebb hajolt.
- Igen érzek irántad, de csak szánalmat, amiért ilyen ember vagy!
- Most meg mi a bajod? Mit tettem ellened?
- Ellenem semmit, de mással igen… - mondtam ennyit majd otthagytam.
Most már semmi nem akadályozhatott meg abban, hogy eljussak a hotelig a szobámba. A folyosón az  utolsó métereknél már egy kicsit nehezebben vettem a levegőt. Odaérve az ajtóhoz fújtam egy nagyot pihenésképpen. Benyitottam a szobámba, majd a táskámat kerestem. Elkezdtem benne kutakodni, míg végül megtaláltam azt, amit akartam. Kivettem onnan, majd tettem, amit tennem kellett.
A kezembe vettem a táskámból még egy címzetlen borítékot is, majd kiléptem a szobámból.

Indultam vissza oda ahonnan jöttem. Elég sok időbe telt, míg oda értem. Benyitottam, de már nem volt ott. Elővettem a telefonom és felhívtam. Sokadik csörgésre felvette.
- Hol vagy?  - kérdeztem tőle köszönés nélkül. Féltem, hogy hova lett, esetleg tett valamit.
- A szobámban. – mondta meg tartózkodási helyét.
- Melyik hotel és melyik szobaszám?
Megmondott végül mindent.
- Indulok. – mondtam, majd letettem a telefont.
Újra elindultam, immáron viszont abba a szállodába ahol Jess szállt meg. Miután sikerült megérkezzek és láttam, hogy a lift épp mozgásban van, ezért úgy döntöttem a lépcsőt válaszom. Sikerült megküzdjek a lépcsőfokok okozta akadályokkal. Felértem végül az emeletre. A tekintetem lefelé szegeztem és úgy tettem meg pár lépést, majd mikor felemeltem a fejem meglepődtem, hisz nem gondoltam volna, hogy itt fogunk találkozni. Megálltam egy pillanatra mikor Christiannal találtam magam szembe. Kapkodtam a levegő után, de erőt vettem magamon és indultam tovább. Mikor megpillantott ő is megállt egy pillanatra, majd közeledett ő is. Egyre gyorsabban jött felém és ahogy közeledett láttam érzéseit kiülni. Vonásai erőteljesek voltak és nem tudta előttem takarni azt, amit érez és gondol. Mikor egyre csökkent a távolság ő is és én is lassítottunk, míg végül meg nem álltunk egymással szemben. Csak néztünk egymás szemébe. Láttam benne, hogy még jobban csalódott.
- Nem gondoltam volna, hogy egy olyan személyt is, mint Jess, aki melletted volt csak egyszerűen félredobsz egy férfi miatt.
Megráncoltam a homlokom. Nem tudtam miről beszélt.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem rá.
- Láttad őt, hogy nézett ki? Otthagytad!
- Honnan tudsz te minderről?
- Kerestelek téged… - kezdte, de én félbeszakítottam
- Engem? Miért? – kérdeztem arra, amit tudni akartam.
- Már nem számít, hisz rájöttem.
- Mire?
- Te Sebastian-t szereted. – jelentette ki. Ahogy néztem a szemeit az tükröződött vissza, hogy most tört apró darabokra a szíve.
- Ez nem igaz! Én nem szeretem őt! – mondtam neki is, amit érzek.
- Nem kell mondanod, tudom!
- Mit tudsz? Nem szeretem! Értsd már meg, hogy nem! – mondtam egy kicsit erőteljesebben.
- Nem gondoltam volna soha rólad, hogy ilyen vagy! Félredobod azt a személyt, akiről azt mondtad nekem, hogy olyan mintha a testvéred lenne, egy olyan valakiért, aki nem szeret téged, aki egyszerre több emberrel játszik! Félreismertelek! Te nem az vagy, akibe beleszerettem, te egy képmutató ember vagy, aki csak játszadozik másokkal és könnyen félredob embereket nem törődve azokkal.
Szavai a legnagyobb bántást jelentették nekem. Ezt gondolja rólam? Olyan embernek képzel és gondol, aki ezt megtenné. A lehető legnagyobb bántást kaptam tőle. Láttam rajta, hogy hideg lett egy pillanat alatt felém.
- Ezt gondolod rólam? – kérdeztem tőle
- Igen ilyen vagy. – mondta határozottan – Sajnálom, hogy beléd szerettem!
Utolsó rúgás. Ez volt a legnagyobb mindegyik  közül. Ezek a szavai jelentették a legnagyobb pofont.
- Sajnálom, hogy beléd szerettem. – mondtam neki, majd otthagytam egy pillanat alatt.
Ismét felgyorsítottam a tempón, igyekezve nem törődni azzal, amit mondott nekem. De nem tudtam kitörölni. Sajnos nincs olyan a fejünkben, hogy Törlés gomb, ez nem megy könnyen. Végül eljutottam Jess szobájához. A könnycseppjeimet letöröltem, vettem egy mély levegőt, nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy bármi is történt. Kopogtam az ajtón.
- Jess én vagyok! – jeleztem is neki
Hamarosan kinyitotta az ajtót. Amikor szembe találtam magammal láttam, hogy arca meglepett volt, nem tudta mire számítson tőlem. Végül beléptem a nyitott ajtón. Nem tudtam most se mit mondani, elindultam az ágya felé és a szobájában lévő dolgait elkezdtem az ágyra pakolni. Majd megkerestem a bőröndjét és azt is feltettem az ágyra.
- Claire mit csinálsz? – kérdezte tőlem értetlenül
- Neked most szükséged van egy vizsgálatra. A betegséged miatt is. Az egészséged fontos, és már a kicsivel is törődnöd kell.
- Claire … – s megállított a cselekedetemben. Látszódott rajtam, hogy történt velem is valami. Bár igyekeztem előtte ezt most eltitkolni, de nem tudtam. Már a szemem is könnybe volt lábadva.
- Beszélj! – mondta nekem.
Ránéztem, de nem tudtam semmit se mondani. Megöleltem őt, közben pedig elkezdtem zokogni.
- Ne haragudj rám! – mondta még egyszer, de hallottam a hangján, hogy ő is sírt.
- Eddig se haragudtam! – mondtam neki.
- Azt hittem…
- Tudom, hogy  nem szótlanul kellett volna elmenjek és nem kellett volna otthagyjalak. Bocsáss meg!
Elengedtük egymást.
- Mi történt veled?
- Nem lényeges. – próbáltam terelni a témát és töröltem meg a szemem, majd újra elkezdtem pakolni a cuccait. – Kérlek, add már azt ide. – mutattam közben egy ruhadarabra.
Idenyújtotta felém, de mikor el akartam azt venni, megfogta a kezem ahelyett, hogy elengedte volna a felsőjét.
- Mondj el mindent! – mondta határozottan.
- Jess, most el kell utaznunk már megbeszéltem az orvossal, hogy fogad téged. Tisztában vagy te is a betegséged súlyával és tudod azt is, hogy minél előbb meg kell vizsgálnia egy szakorvosnak is. És mi lesz, ha rosszul leszel? Tudod pontosan azt, hogy mivel jár az életed, tudod azt, hogy meg van kötve a kezed, be kell tartanod minden játékszabályt. És tudod azt is, hogy nem szabad most elhanyagolnod semmit, és el kell menni az orvoshoz!
- Claire most ne velem foglalkozz, hanem magaddal.
- Jess kérlek…
- Mondd már el mi történt! Szerinted nem látom rajtad?
Végül már nem bírtam. Elkezdtem sírni.
- Hatalmasat rúgott belém.
- Ki? Christian?  - kérdezte
- Igen ő. – mondtam neki összeszedve minden erőmet.
- Mégis mivel?
- Épp hozzád siettem, mikor összefutottam vele. Azt mondta, hogy tudja, hogy Sebastian-t szeretem és hogy félreismert. Egy képmutató ember vagyok, aki mindenki másra tesz és félredobom őket akár egy rongyot.
- Szó szerint ezt mondta? – tette fel nekem a kérdést meglepődve.
- Nem teljesen így mondta, de ez volt a lényege a mondandójának. Mégis azonban nem ez fájt a legjobban. Azt mondta sajnálja, hogy belém szeretett.
- Nem így gondolta ezt! – próbálta menteni, és megpróbált összeszedni a padlóról. Pont ő aki szintén ott van.
- Már nem számít. Szeretem, de elég volt. Egyszer fel kell adni, hát most jött el az ideje. – megtöröltem a szemem. – Innentől kezdve nem érdekel, elfelejtem és kész. Higgye ezt, ha már ezt állítja és nem hisz nekem.
- De Claire, ez nem így működik.
- De, ez így működik. Azt mondtam neki, hogy sajnálom én is, hogy beleszerettem.
- És erre mit mondott?
- Semmit, otthagytam.
Ismételten megtöröltem az újból útjára indult könnyeimet. Magamra erőltettem egy mosolyt.
- Téged a testvéremnek tekintelek, és most pedig összeszedjük a cuccaid és szépen rám hallgatsz, majd elutazunk az orvoshoz.
- Nem! – makacskodott. –Nekem nincs semmi bajom! Most menj el és beszélj vele, hogy nem úgy van, amit ő gondol!
- Jess!
- Claire… - gyer..gyerünk… - kezdte volna a mondandóját, de hirtelen rosszul lett. A betegsége része, hogy légzési nehézségei lehetnek. Nagyon oda kell figyelnie magára. Az én betegségem se egy sétagalopp, de szerencsétlen lány a sorstól egy nagyobb pofont kapott. Nem tudja senki sem, hogy beteg, csak azok az emberek akik közel állnak hozzá. Ez is egyfajta különleges kötelék ami még szorosabbá fűzi barátságunk. Ő tudja mit érezhetek a betegségemmel kapcsolatban és én is tudom mit érez. Azóta él ezzel a betegséggel, mióta anyukám meghalt. Sose fogom elfelejteni a támogatását. Elutazott hozzám és végig ott állt mellettem, még betegen is. Először egy egyszerű megfázásnak tűnt, de nem maradt abba a láza. Nem tudtuk egyszerűen lehúzni a lázát és addig erősködtem, míg végül beadta a derekát, hogy menjünk el egy orvoshoz. Én azonnal tudni akartam, hogy mi a baja, miért nem megy le a láza és miért vesz nehezen levegőt, ezért George-hoz vittem el. Később mindennek megtudtuk az okát. Cisztikus fibrózisban szenved, ami olyasmit tesz ki, hogy nagyon oda kell figyelnie magára, kiegyensúlyozott életet kell élnie, minden egyes apró részletre oda kell figyelnie. Elfárad könnyen, az étkezésre is figyelni kell és ami a legrosszabb, hogy légzési nehézségei vannak. Emiatt meghatározott időnként kezelésre kell járnia. Ő egy kész csoda, hisz ez a betegség hamar szedi az áldozatait. Ezért is mondta azt, hogy kifut az idejéből. 
Tudtam mit kell tenni és megtettem minden tőle telhetőt. Miután jobban lett lefektettem az ágyra.
- Meg se mozdulj, én összeszedem a ruháid és mindened, utána pedig elmegyünk. Elsétálunk szépen az én szobámhoz, ráérünk, nem kell sietni, ott gyorsan felvesszük az én bőröndöm is majd egy taxit hívok és kimegyünk  repülőtérre. Már intézkedtem az úttal kapcsolatosan is.
- De Claire nem menj csak így el innen, beszélj Christiannal én kibírom.
- Nem, ő már a múlt! – mondtam neki, majd a fürdőszobába mentem ki.

Christian szemszög:

Kiadtam mindent magamból, azonban mégsem volt jobb. Hoztam egy elhatározást, hogy itt van vége mindennek. Innentől kezdve a felejtés útjára lépek és mindent elteszek egy olyan helyre, ahonnan soha nem fogom már elővenni.
Gondolatmenetemen a telefonom csörgése zavarta meg. Jess hívott. Felvettem.
- Szia valami baj van? – kérdeztem azonnal.
- Szia! Igen van. – mondta nehézkesen.
- Mi a baj?
- Mit csináltál? – tette fel a kérdését. – Mindent elrontottál! Nem tudod miről beszélsz! – mikor ez mondta köhögött egyet.
- Claire-ről beszélsz?
- Igen róla. Hogy… - egy kisebb szünet- mondhattál neki ilyeneket, nem tudod miről beszélsz!
- Te miről beszélsz! Te véded mikor ott hagyott téged! Sebastiant szereti és minket egyszerűen félresöpört. Jess térj észhez! – próbáltam hatni rá, hogy nyíljon ki a szeme.
- Nem! – erősködött, s egy pár másodpercig nem szólalt meg. – Nem tudsz semmiről és elítéled!
- Miért véded? Otthagyott! – emeltem meg a hangom
- De fogalmad sincs miért!
- Nyilván nem a veled törődése vezérelte!
- De az vezérelte! – folytatta tovább a képtelenségét.
- Jess magadra hagyott!
- Igen ezért van itt és szedi össze a cuccaimat ugye?
- Miről beszélsz? Mit csinál? És miért? – halmoztam kérdéseimmel
- Jól hallottad épp a fürdőszobában van és sírva szedi össze a holmiaim. Nem magával foglalkozik, hanem velem. És ne ítéld el!
- Ne védd! – förmedtem rá.
- Én beteg vagyok. – monda ezt.  Először elképedtem, hogy mégis miről beszél ez a lány. Egy ilyen súlyos kijelentést tesz csak úgy. – Már évek óta beteg vagyok, amiről alig tud valaki. Súlyos betegség, ami rendszeres orvosi kezeléssel jár. És miattam ment el. Felhívott egy orvost, szerzett repülőjegyet és menni akar. El akar menni és elvinni engem orvoshoz.
- Tessék?
- Feltartom egy rövid ideig. – mondta majd kinyomta hirtelen.
Csak néztem előre, a készüléket tartottam a kezemben és próbáltam feldolgozni a halott információkat.

Claire szemszög:

Sikerült mindent összeszedjek. Azonnal vittem a táskájához és még azt a pár darab ruhát beletettem, amit előzőleg félredobtam. Összecsuktam, majd nyugtáztam, hogy kész vagyok. Felé fordultam.
- Induljunk! Eltettem mindent.
Odaléptem mellé és fel akartam segíteni. Erőlködött, hogy felkeljen, majd végül sikerült. Bőröndjének húzóját kihúztam majd jobb kézzel megfogtam Jess-t míg bal kezemmel pedig a bőrönd húzóját. Megtettük az első lépést.
- Várjunk egy kicsit. – mondta zilálva
- Jó rendben. – álltunk végül ott. – Ha indulhatunk szólj. – Nem mondott semmi csak a kezével jelzett, hogy rendben, közben pedig a földet nézte.
Pár perc mozdulatlanság én némaság után úgy éreztem kezdeményeznem kell.
- Induljunk, gyerünk, szedd össze magad egy kicsit.
- Jó. – mondta halkan.
Nagyon lassan tettünk meg a lépéseket. Haladtunk az ajtó felé. Mikor megálltunk előtte, ő belekapaszkodott abba a kis szekrénybe ami ott volt a közelébe, míg én az ajtóhoz léptem gyors mozdulattal és kinyitottam azt. Az ajtó másik oldalán Christian állt. Nem mondott semmit, csak automatikusan belépett. Rávetett egy pillantást Jess-re és én is. Ő ránk nézett és már sokkal jobban volt.
- Nem indulhatsz még el- mondta nekem, majd kiment a szobából.
Ekkor jöttem rá, hogy a nehézkes mozgás és az, hogy várjunk itt egy kicsit csak megjátszás volt azért, hogy Christiannal beszéljek. Már nem volt mondanivalóm neki, csupán egy elintézetlen dolgunk volt már, aminek most eljött az ideje, hogy lezárjuk.
- Claire… - szólított nevemen. Én viszont nem akartam már tőle semmit se hallani. Már vége. Felejteni akarok. Nem akarom, hogy tovább gyűljön el kell engedjem a fájdalom egy részét.
- Nem kell az, hogy még egyszer megbánts! Én nem akarok veled veszekedni, nem akarok kiabálni, én már nem akarom… - vettem egy mély levegőt. -  Tudod nagyon jó, hogy összefutottunk, van még egy elintéznivalónk. Sajnos én nem tudom a magánéletemet elválasztani a munkától. Nekem nem megy. Gondolkoztam. Napok óta gondolkoztam. Tudnod kell azt is, hogy akit előtted szerettem Sebastian volt. De annak vége! Sajnos azonban te ezt nem látod. Nem kell több fájdalom az élettől, nem kell több megbántás tőled, elég volt ennyi. Nem kell semmit mondanod, csak vedd el. – sóhajtottam egy nagyot majd folytattam, miközben odanyújtottam neki a borítékot. - Ez lesz a legjobb döntés.
Elvette tőlem.
- Mi ez Claire? – tette fel kérdését
- A felmondásom.