46. fejezet
Mert
mindennek ára van…
Azt mondják már a
születésünk pillanatában meg van pecsételődve a sorsunk. Abban a pillanatban,
mikor ebbe a világba kerülünk, életünknek értelme van. Azt viszont senki se
tudhatja, neki milyen sors van szánva és milyen élet. Hosszú, rövid, boldog,
boldogtalan és még lehetne sorolni a különbözőbb jelzőket. Egy dologban van
igazság: Nem tudjuk igazán értékelni azt, amink van, míg rá nem jövünk mit is
veszíthetünk…
Többször megesik velünk életünk során, hogy megbántanak
minket, fájdalmat okoznak nekünk. Mindegyik nyomot hagy bennünk bizonyos
mértékben, mégis az a legrosszabb, ha mindezt olyan személy teszi velünk,
akiben bízunk és szeretünk.
Christian szemszög:
Rettentően dühös voltam, de még jobban csalódott.
Mikor reggel felébredtem és megnéztem őt magam mellett nem számítottam erre. Boldogság árasztotta el a testem és ez mosolyban is a világ tudtára került. Ott feküdt az ágyban és békésen aludt, mintha misem történt volna és nem hazudott volna a szemembe. Emlékszem még egy puszit is nyomtam a homlokára, mielőtt kimentem a szobából. Boldog voltam, hisz úgy éreztem lezáródott egy szakasz az életemben. Nincsenek az emberek tisztában a helyzetemmel, nem tudja senki milyen az én cipőmben járni, mi van mögöttem. Nem csak nevetés, nem csak öröm, annak ellenkezője is. Reggel úgy éreztem ez az a nap, amikor sínre került az életem, találtam magam mellé valakit és végre lezárt lett már az a szörnyű fejezet az életemben. Mindez történt addig, míg le nem ültem a konyhában az asztalhoz és a kezembe vettem az újságot. Átlapoztam először olvasás nélkül, mint ahogy azt minden reggel szoktam. Megeshet, hogy furcsa szokás, de ez valahogy belém rögződött. Egy cikken megakadt a szemem. Volt egy kép is társítva, ahol Sebastian és Claire vannak. A testbeszédük az én szememben magáért beszélt. Elolvastam a cikket is, majd összeállt a fejemben a kép. Hazudott nekem és lehet, hogy…
Nem tudtam először mit gondoljak. Meglepődtem és csak kapkodtam a fejem. Miért mondta azt, hogy Elisa-val volt, miközben teljesen máshol töltötte az idejét? Csalódtam benne, az én Clairem-ben. A korábban érzett boldogságom elillant, egy pillanat alatt köddé vált, az a gondolat pedig, hogy az életem utóbbi és sötét fejezete lezárult abban a pillanatban vesztette el jelentőségét és morzsolódott porrá.
Megsértett. Nem, ha ezt mondom nem fejezi ki azt, amit éreztem. Hazudott, becsapott, belém gázolt.
Egyszer csak neszt hallottam. Tudtam, hogy ő lesz az. Igyekeztem vonásaim és gondolataim rendezni. Azt akartam, hogy elmondja, akkor …
Kijött ő is a konyhába.
- Szia. – köszönt, mögém lépett és egy puszit nyomott az arcomra.
- Szia. – válaszoltam, s szerintem érzékelhette ő is a hangsúlyomból, hogy történt valami.
Odalépett a pulthoz és magának is töltött kávét, majd leült velem szembe az asztalhoz. Vártam, hátha mond valamit, de nem tette csak belekortyolt a kávéjába és nézett rám gyönyörű szemeivel. Elkezdtem összehajtogatni az újságot, de nem a rendes hajtás mentém, hanem úgy, hogy a róluk szóló cikk látszódjon. Mikor ez sikerült azzal a bizonyos cikkel lefelé letettem az asztalra.
- Szerinted az őszinteség fontos egy kapcsolatban? – kérdeztem tőle
Furcsán tekintett rám, valószínűleg azt furcsállta, hogy korán reggel miért kérdezek ilyeneket.
- Igen fontos. Miért szerinted nem? – kérdezett vissza
- De fontos. Én mindig őszinte vagyok hozzád. Te is mindig őszinte vagy? - mikor feltettem a kérdést szívem a torkomban dobogott és valahol a lelkem legmélyén bíztam abban és vártam, hogy elmondja. Úgy érzem akkor talán könnyebb lett volna elfogadni a helyzetet és…
- Nem értem ez most, hogy jön ide. – mondta értetlenkedve.
- Csak egy egyszerű kérdés: Te mindig őszinte vagy velem? – nem hagytam a témát annyiban, tudni akartam, hogy ismételten a szemembe hazudik, vagy őszinte lesz velem.
- Igen. - adta meg a válaszát végül.
Mikor ezt kimondta akkor változott meg bennem valami. Összetörtem és elvesztettem valamit. Elvesztettem a bizalmat iránta. Mindig őszinte hozzám. Ezt mondta. Nem akartam hinni a fülemnek. Ekkor rúgta belém az utolsót.
Hirtelen rengeteg érzés keltődött bennem, amik összekavarodva káoszt keltettek. Csalódott, megbántott, dühös, szomorú, bánatos voltam.
- Persze. – mondtam neki, felemeltem az újságot és odadobtam elé a lefordított oldallal felfelé. – Nem értelek néha, miért nem vagy őszinte velem? – tettem fel még az utolsó kérdést. – Felpattantam a székből és a szinte teli kávés csészét elvettem az asztalról, odaléptem vele a mosogatóhoz és behajítottam abba. Hallottam, hogy a csésze több darabra tört, de akkor az zavart a legkevésbé. Megálltam még mellette.
- Gondolom jó volt Elisa-val beszélgetni! – mondtam majd otthagytam őt.
Indulatokkal tele a szobába mentem, ahol gyorsan magamra rángattam néhány ruhadarabot. Úgy éreztem kár a fáradozásért. Fölösleges hitegetni magam, hisz minden nyilvánvaló.
Rettentően dühös voltam, de még jobban csalódott.
Mikor reggel felébredtem és megnéztem őt magam mellett nem számítottam erre. Boldogság árasztotta el a testem és ez mosolyban is a világ tudtára került. Ott feküdt az ágyban és békésen aludt, mintha misem történt volna és nem hazudott volna a szemembe. Emlékszem még egy puszit is nyomtam a homlokára, mielőtt kimentem a szobából. Boldog voltam, hisz úgy éreztem lezáródott egy szakasz az életemben. Nincsenek az emberek tisztában a helyzetemmel, nem tudja senki milyen az én cipőmben járni, mi van mögöttem. Nem csak nevetés, nem csak öröm, annak ellenkezője is. Reggel úgy éreztem ez az a nap, amikor sínre került az életem, találtam magam mellé valakit és végre lezárt lett már az a szörnyű fejezet az életemben. Mindez történt addig, míg le nem ültem a konyhában az asztalhoz és a kezembe vettem az újságot. Átlapoztam először olvasás nélkül, mint ahogy azt minden reggel szoktam. Megeshet, hogy furcsa szokás, de ez valahogy belém rögződött. Egy cikken megakadt a szemem. Volt egy kép is társítva, ahol Sebastian és Claire vannak. A testbeszédük az én szememben magáért beszélt. Elolvastam a cikket is, majd összeállt a fejemben a kép. Hazudott nekem és lehet, hogy…
Nem tudtam először mit gondoljak. Meglepődtem és csak kapkodtam a fejem. Miért mondta azt, hogy Elisa-val volt, miközben teljesen máshol töltötte az idejét? Csalódtam benne, az én Clairem-ben. A korábban érzett boldogságom elillant, egy pillanat alatt köddé vált, az a gondolat pedig, hogy az életem utóbbi és sötét fejezete lezárult abban a pillanatban vesztette el jelentőségét és morzsolódott porrá.
Megsértett. Nem, ha ezt mondom nem fejezi ki azt, amit éreztem. Hazudott, becsapott, belém gázolt.
Egyszer csak neszt hallottam. Tudtam, hogy ő lesz az. Igyekeztem vonásaim és gondolataim rendezni. Azt akartam, hogy elmondja, akkor …
Kijött ő is a konyhába.
- Szia. – köszönt, mögém lépett és egy puszit nyomott az arcomra.
- Szia. – válaszoltam, s szerintem érzékelhette ő is a hangsúlyomból, hogy történt valami.
Odalépett a pulthoz és magának is töltött kávét, majd leült velem szembe az asztalhoz. Vártam, hátha mond valamit, de nem tette csak belekortyolt a kávéjába és nézett rám gyönyörű szemeivel. Elkezdtem összehajtogatni az újságot, de nem a rendes hajtás mentém, hanem úgy, hogy a róluk szóló cikk látszódjon. Mikor ez sikerült azzal a bizonyos cikkel lefelé letettem az asztalra.
- Szerinted az őszinteség fontos egy kapcsolatban? – kérdeztem tőle
Furcsán tekintett rám, valószínűleg azt furcsállta, hogy korán reggel miért kérdezek ilyeneket.
- Igen fontos. Miért szerinted nem? – kérdezett vissza
- De fontos. Én mindig őszinte vagyok hozzád. Te is mindig őszinte vagy? - mikor feltettem a kérdést szívem a torkomban dobogott és valahol a lelkem legmélyén bíztam abban és vártam, hogy elmondja. Úgy érzem akkor talán könnyebb lett volna elfogadni a helyzetet és…
- Nem értem ez most, hogy jön ide. – mondta értetlenkedve.
- Csak egy egyszerű kérdés: Te mindig őszinte vagy velem? – nem hagytam a témát annyiban, tudni akartam, hogy ismételten a szemembe hazudik, vagy őszinte lesz velem.
- Igen. - adta meg a válaszát végül.
Mikor ezt kimondta akkor változott meg bennem valami. Összetörtem és elvesztettem valamit. Elvesztettem a bizalmat iránta. Mindig őszinte hozzám. Ezt mondta. Nem akartam hinni a fülemnek. Ekkor rúgta belém az utolsót.
Hirtelen rengeteg érzés keltődött bennem, amik összekavarodva káoszt keltettek. Csalódott, megbántott, dühös, szomorú, bánatos voltam.
- Persze. – mondtam neki, felemeltem az újságot és odadobtam elé a lefordított oldallal felfelé. – Nem értelek néha, miért nem vagy őszinte velem? – tettem fel még az utolsó kérdést. – Felpattantam a székből és a szinte teli kávés csészét elvettem az asztalról, odaléptem vele a mosogatóhoz és behajítottam abba. Hallottam, hogy a csésze több darabra tört, de akkor az zavart a legkevésbé. Megálltam még mellette.
- Gondolom jó volt Elisa-val beszélgetni! – mondtam majd otthagytam őt.
Indulatokkal tele a szobába mentem, ahol gyorsan magamra rángattam néhány ruhadarabot. Úgy éreztem kár a fáradozásért. Fölösleges hitegetni magam, hisz minden nyilvánvaló.
Claire szemszög:
Most követtem el életem legnagyobb baklövését. Belegondolva
mire is számítottam? Magam sem tudom. Nem kell semmivel sem takaróznom, most
már nincs értelme. Hazudtam neki és ezt megtudta. Elég volt csak ránéznem a
képre, ami ott virított az újságban. Akkor készült mikor ott álltunk az
ablaknál és Sebastian karját megsimítottam bátorításképpen. Beleolvastam a
cikkbe, de pár sor után abbahagytam.
Kitoltam magam a székkel, felálltam és azonnal indultam utána. A dolgozószobában volt. Ott állt az asztalnál és iratokat rakosgatott. Odaléptem mögé és a karját megsimítottam.
- Christian beszéljünk! – mondtam neki.
Ő viszont nem mondott semmit, csak rántott egyet a karján, hogy engedjem el és tovább folytatta az iratok pakolászását.
Újra megfogtam a karját, amit ő ismételten elrántott.
- Úgy érzem, nincs miről beszéljünk! Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt tőled. Én mindent megadok neked, ettől többet már nem tudok nyújtani. De úgy látszik ez is kevés. Nem várok tőled sok dolgot. Szerelem. Ismered ezt a szót? Tudod mit jelent? Nem hinném, hogy érzed is irántam. Tudod… hagyjuk nincs értelme ennek az egésznek!
Kitoltam magam a székkel, felálltam és azonnal indultam utána. A dolgozószobában volt. Ott állt az asztalnál és iratokat rakosgatott. Odaléptem mögé és a karját megsimítottam.
- Christian beszéljünk! – mondtam neki.
Ő viszont nem mondott semmit, csak rántott egyet a karján, hogy engedjem el és tovább folytatta az iratok pakolászását.
Újra megfogtam a karját, amit ő ismételten elrántott.
- Úgy érzem, nincs miről beszéljünk! Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt tőled. Én mindent megadok neked, ettől többet már nem tudok nyújtani. De úgy látszik ez is kevés. Nem várok tőled sok dolgot. Szerelem. Ismered ezt a szót? Tudod mit jelent? Nem hinném, hogy érzed is irántam. Tudod… hagyjuk nincs értelme ennek az egésznek!
- Kérlek hallgass végig! – megállt egy pillanatra, ez pedig
jelzés volt számomra.
- Nem arról van szó amire gondolsz! – kezdtem bele
Gúnyosan nevetett egyet.
- Mégis mi akkor? Hazudtál! Azt mondtad Elisa-val voltál, erre fel meg Sebastiannal töltötted az időt. Aztán semmi hír felőled. Szerinted mire gondoljak? Nem kell a szép körítés, mondd ki!
- Félre érted! Hazudtam, ezt pedig nem tagadom…
- Fölösleges! – vágott mondandómba
- A kórházban futottunk össze, egy rajongóját ment meglátogatni, aki halálos beteg. Megkért arra, hogy menjek vele. Összefutottunk egy ápolónővel, aki mesélt a kisgyerekről. Sebastian nagyon meghatódott és elbizonytalanodott. Amit a képen látsz az csak annyi, hogy bátorításképp végigsimítottam a karját.
- Nem értem, ha csak ez történt, akkor miért nem mondtad el?
- Nem arról van szó amire gondolsz! – kezdtem bele
Gúnyosan nevetett egyet.
- Mégis mi akkor? Hazudtál! Azt mondtad Elisa-val voltál, erre fel meg Sebastiannal töltötted az időt. Aztán semmi hír felőled. Szerinted mire gondoljak? Nem kell a szép körítés, mondd ki!
- Félre érted! Hazudtam, ezt pedig nem tagadom…
- Fölösleges! – vágott mondandómba
- A kórházban futottunk össze, egy rajongóját ment meglátogatni, aki halálos beteg. Megkért arra, hogy menjek vele. Összefutottunk egy ápolónővel, aki mesélt a kisgyerekről. Sebastian nagyon meghatódott és elbizonytalanodott. Amit a képen látsz az csak annyi, hogy bátorításképp végigsimítottam a karját.
- Nem értem, ha csak ez történt, akkor miért nem mondtad el?
- Mert… - s haboztam
- Látod itt a bökkenő!
- Látod itt a bökkenő!
Valahol igaza volt. Odalépett elém a szemembe nézett.
Könnybe borult a szeme, láttam rajta, hogy fájt neki.
- Fejezzük be. – mondta halkan
Mikor kimondta az én szemem is könnybe lábadt. Nem akartam, hogy ezt mondja, nem akartam, hogy vége legyen.
- Christian… - mondtam én is halkan, de ő félbe szakított ismét.
- Elveszítettem az irántad érzett bizalmat. Nem tudom mit gondoljak. Nem érdemeltem meg ezt, nem így kellett volna erre rájöjjek. Öltözz fel és menj el! Ez így lesz a legjobb. Felnőtt emberek vagyunk és tudjuk kezelni ezt a szakítást. Emiatt nem kell kilépned a csapattól, én szétválasztom a munkám és magánéletem, tedd te is. A csapatnak szüksége van rád, ezt te is tudod. Így jobb lesz, ez a helyes döntés. Ezek szerint nem egymásnak vagyunk szánva.
- Én szeret…
- Én már elveszítettelek téged. – súgta oda, megfordult visszalépett az asztalhoz és megtörölte a szemét, majd újra az iratait pakolgatta.
Vége, ennyi volt. Nem tudtam meggyőzni arról, ami valójában történt. Tudomásul kellett vegyem, amit akar. Megfordultam, majd a hálószobába mentem, ahol felvettem magamra a ruháimat, összeszedtem a táskám és kiléptem a nappaliba. Felhúztam a cipőm a lábamra. Megálltam, nem akartam mozdulni onnan. Christian megállt velem szembe és csak ennyit mondott:
- Ég veled!
Vettem egy mély lélegzetet, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem. Óvatosan csuktam be magam után. Kiérve előtört bennem a sírás.
Christian szemszög:
Most azt éreztem, mintha ezer vagy annál is több parányi darabra hullottam volna. Jól döntöttem. Addig, amíg csak ennyi idő van mögöttünk, kell kimondani, nem kell az, hogy csak tovább szenvedjünk. Úgy éreztem velem volt, de nem ugyanazért, amiért én vele. Így jobb. Csak ezt tudtam magamban hajtogatni, hogy meggyőzzem magam, ennek így kellett lennie, nem most sétált el a boldogságom.
Nem csak szomorú és rettentően csalódott voltam, hanem ideges is. A papírokhoz nyúltam az asztalon, de nem voltam rendben. Hirtelen lesöpörtem az asztalról őket, majd rácsaptam egyet az asztalra. Megtöröltem szemem, s a konyhába mentem.
- Fejezzük be. – mondta halkan
Mikor kimondta az én szemem is könnybe lábadt. Nem akartam, hogy ezt mondja, nem akartam, hogy vége legyen.
- Christian… - mondtam én is halkan, de ő félbe szakított ismét.
- Elveszítettem az irántad érzett bizalmat. Nem tudom mit gondoljak. Nem érdemeltem meg ezt, nem így kellett volna erre rájöjjek. Öltözz fel és menj el! Ez így lesz a legjobb. Felnőtt emberek vagyunk és tudjuk kezelni ezt a szakítást. Emiatt nem kell kilépned a csapattól, én szétválasztom a munkám és magánéletem, tedd te is. A csapatnak szüksége van rád, ezt te is tudod. Így jobb lesz, ez a helyes döntés. Ezek szerint nem egymásnak vagyunk szánva.
- Én szeret…
- Én már elveszítettelek téged. – súgta oda, megfordult visszalépett az asztalhoz és megtörölte a szemét, majd újra az iratait pakolgatta.
Vége, ennyi volt. Nem tudtam meggyőzni arról, ami valójában történt. Tudomásul kellett vegyem, amit akar. Megfordultam, majd a hálószobába mentem, ahol felvettem magamra a ruháimat, összeszedtem a táskám és kiléptem a nappaliba. Felhúztam a cipőm a lábamra. Megálltam, nem akartam mozdulni onnan. Christian megállt velem szembe és csak ennyit mondott:
- Ég veled!
Vettem egy mély lélegzetet, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem. Óvatosan csuktam be magam után. Kiérve előtört bennem a sírás.
Christian szemszög:
Most azt éreztem, mintha ezer vagy annál is több parányi darabra hullottam volna. Jól döntöttem. Addig, amíg csak ennyi idő van mögöttünk, kell kimondani, nem kell az, hogy csak tovább szenvedjünk. Úgy éreztem velem volt, de nem ugyanazért, amiért én vele. Így jobb. Csak ezt tudtam magamban hajtogatni, hogy meggyőzzem magam, ennek így kellett lennie, nem most sétált el a boldogságom.
Nem csak szomorú és rettentően csalódott voltam, hanem ideges is. A papírokhoz nyúltam az asztalon, de nem voltam rendben. Hirtelen lesöpörtem az asztalról őket, majd rácsaptam egyet az asztalra. Megtöröltem szemem, s a konyhába mentem.
Claire szemszög:
A napok észrevétlenül teltek. Elmentek mellettem anélkül,
hogy megéltem volna azokat. Mióta Christiannal vége valami bennem is megváltozott.
Most döbbentem rá különböző dolgokra. Megmondom volt olyan pillanat, amikor
beszélni akartam vele, mikor már a kezembe vettem a telefont és kikerestem a
számát a névjegyzékből, csak a hívást indító gombot nem nyomtam meg, vagy mikor
felöltöztem és elindultam, bár csak az ajtóig jutottam.
Most olyan helyzetbe kerültem ahol csak 1 ember maradt nekem. Apámmal nem találkoztam azóta, és nem is beszéltem vele és ugyanez volt a helyzet Christiannal is, sajnos…
Ismételten a munka töltötte be a napomat. Furcsa érzéssel ébredtem a hotelszobában. Magam sem tudom miért kerített egyfajta félelem a hatalmába. Talán azért, hogy mi lesz, ha találkozok Christiannal. A fürdőszobába mentem, hogy a szokásos reggeli előkészületen átessek, majd felöltöztem. Mindent összeszedtem, amire csak szükségem lehet, majd elhagytam a szobámat. A lifthez siettem. Megnyomtam a hívó gombot és röpke pillanatok múlva az oda is ért hozzám. Becsukódott az ajtó, majd elindultam lefelé. Egyedül tettem meg azt a három emeletet, ami elválasztotta a szobámat a földszinttől. Megérkeztem. Jelzett a hang és kinyílt az ajtó. Velem szembe pedig megpillantottam őt. Nem tudtam mit is mondjak. Ő lépett be, majd én pedig ki. Teljesen zavarban voltam. Mielőtt becsukódott volna a liftajtó ennyit mondott:
- Később szeretnék veled beszélni! – mindezt abban a régi hangnemben.
Esélyem sem volt válaszolni. Mire kiböktem volna valamit, az ajtó már bezáródott. Nem álltam ott, indultam a dolgomra.
A későbből végül aznap semmi sem lett. Nem is láttam azután őt. Viszont mással találkoztam.
- Szia! – köszönt apám.
- Szia. – válaszoltam neki.
Nem akartam vele beszélgetni, egy cseppet sem volt se kedvem se pedig energiám ahhoz, hogy az életünk kérdésein merengjünk és próbáljunk rájönni hogyan rontottuk el a családunk. Család. Ilyen szavakat használok, de ezek nem hordozzák magukban az igazságot, ami minket illet. Mit takar az a szó, hogy család? Mindenkinek mást. Nekünk pedig igazából semmit… Bár a vér nem válik vízzé, de más megváltozik.
Csak ott állt mellettem, de nem szólt hozzám. Nem néztem még rá se, bízva abban, hátha rájön arra, hogy nem akarok vele beszélni. Ő azonban nem tágított.
- Tudok neked valamiben esetleg segíteni?
- Nem segítségre van szükségem. – mondta határozottan
- Akkor dolgoznék tovább.
- Meddig fogsz még haragudni rám?
- Hagyjuk!
- Nem hagyjuk!
Ránéztem és heves érzelmekkel elmondtam a mondanivalóm.
- Szerinted hogy esett nekem? Tudom, hogy az élőkkel kell foglalkozni, de egy nap- és az ujjammal is mutattam – csak egy nap lett volna az egész. Sőt nem is egy, elég lett volna egy délután.
- Sajnálom. – vágott a szavamba
- Én is sok mindent sajnálok és bánok, de nincs mit tenni. Megkaptam már, hogy nem kellene ennyit foglalkozzak az egésszel és túl kellene lépjek már rajta, de nem megy! Nem tudom miért nem hagy a lelkem nyugodni, mintha lenne egy elszámolnivalóm még vele. Tudom azt is, hogy egy csőd vagyok! – s ekkor már sírtam. – Mindenkit elveszítek és én vagyok a hibás, egyszerűbb lenne, ha eltűnnék innen örökre! – nem hagytam, hogy mondjon bármit is, elindultam onnan amilyen messzire csak lehet tőle és közben megtöröltem szemeimet, hogy mások ne lássák, hogy sírtam.
Most olyan helyzetbe kerültem ahol csak 1 ember maradt nekem. Apámmal nem találkoztam azóta, és nem is beszéltem vele és ugyanez volt a helyzet Christiannal is, sajnos…
Ismételten a munka töltötte be a napomat. Furcsa érzéssel ébredtem a hotelszobában. Magam sem tudom miért kerített egyfajta félelem a hatalmába. Talán azért, hogy mi lesz, ha találkozok Christiannal. A fürdőszobába mentem, hogy a szokásos reggeli előkészületen átessek, majd felöltöztem. Mindent összeszedtem, amire csak szükségem lehet, majd elhagytam a szobámat. A lifthez siettem. Megnyomtam a hívó gombot és röpke pillanatok múlva az oda is ért hozzám. Becsukódott az ajtó, majd elindultam lefelé. Egyedül tettem meg azt a három emeletet, ami elválasztotta a szobámat a földszinttől. Megérkeztem. Jelzett a hang és kinyílt az ajtó. Velem szembe pedig megpillantottam őt. Nem tudtam mit is mondjak. Ő lépett be, majd én pedig ki. Teljesen zavarban voltam. Mielőtt becsukódott volna a liftajtó ennyit mondott:
- Később szeretnék veled beszélni! – mindezt abban a régi hangnemben.
Esélyem sem volt válaszolni. Mire kiböktem volna valamit, az ajtó már bezáródott. Nem álltam ott, indultam a dolgomra.
A későbből végül aznap semmi sem lett. Nem is láttam azután őt. Viszont mással találkoztam.
- Szia! – köszönt apám.
- Szia. – válaszoltam neki.
Nem akartam vele beszélgetni, egy cseppet sem volt se kedvem se pedig energiám ahhoz, hogy az életünk kérdésein merengjünk és próbáljunk rájönni hogyan rontottuk el a családunk. Család. Ilyen szavakat használok, de ezek nem hordozzák magukban az igazságot, ami minket illet. Mit takar az a szó, hogy család? Mindenkinek mást. Nekünk pedig igazából semmit… Bár a vér nem válik vízzé, de más megváltozik.
Csak ott állt mellettem, de nem szólt hozzám. Nem néztem még rá se, bízva abban, hátha rájön arra, hogy nem akarok vele beszélni. Ő azonban nem tágított.
- Tudok neked valamiben esetleg segíteni?
- Nem segítségre van szükségem. – mondta határozottan
- Akkor dolgoznék tovább.
- Meddig fogsz még haragudni rám?
- Hagyjuk!
- Nem hagyjuk!
Ránéztem és heves érzelmekkel elmondtam a mondanivalóm.
- Szerinted hogy esett nekem? Tudom, hogy az élőkkel kell foglalkozni, de egy nap- és az ujjammal is mutattam – csak egy nap lett volna az egész. Sőt nem is egy, elég lett volna egy délután.
- Sajnálom. – vágott a szavamba
- Én is sok mindent sajnálok és bánok, de nincs mit tenni. Megkaptam már, hogy nem kellene ennyit foglalkozzak az egésszel és túl kellene lépjek már rajta, de nem megy! Nem tudom miért nem hagy a lelkem nyugodni, mintha lenne egy elszámolnivalóm még vele. Tudom azt is, hogy egy csőd vagyok! – s ekkor már sírtam. – Mindenkit elveszítek és én vagyok a hibás, egyszerűbb lenne, ha eltűnnék innen örökre! – nem hagytam, hogy mondjon bármit is, elindultam onnan amilyen messzire csak lehet tőle és közben megtöröltem szemeimet, hogy mások ne lássák, hogy sírtam.
* *
*
Másnap is minden ugyanúgy kezdődött, mint az előző reggel.
Kedvetlenül ébredtem és szinte kényszernek éreztem azt, hogy elkészüljek. Erőt
vettem magamon, összeszedtem magam, majd nekivágtam a napomnak. Néha úgy
érezzük magunkat, mintha semmi sem érdekelne, mintha minden folyna a saját
medrében és mi csak úgy vagyunk valahol ennek a nagy mindenségnek a közepén. Én
is úgy éreztem magam. Megeshet, hogy arra vágytam, hogy legyen valaki, aki
megért engem, akinek nem kell semmit se mondjak, csak rám néz és tudja mi
zajlik bennem. Választ ad arra is, amit magam sem tudok, és visszavisz engem is
régi önmagamhoz. Hogy én is részeseként legyek ott az életnek.
Ha ki kellene emelni valami fontos dolgot, ezen a napon sem tudnék. Minden a megszokott rendje szerint ment én is dogoztam, igyekeztem a munkára koncentrálni.
Ebédeltem mikor megpillantottam Jesst. Furcsa volt, nézelődött és egy kicsit idegesnek is tűnt. Mikor észrevettem jeleztem neki. Felfigyelt rám és még idegesebb lett. Odajött végül hozzám.
- Szia. – köszöntem neki. – Régen láttalak már.
- Szia. Figyelj… - idegessége tovább fokozódott – most mennem kell, dolgom van, később beszélünk. Szia
- Rendben. – csak ennyit tudtam mondani, hisz már el is indult.
Nagyon furcsa volt, nem tudtam mire vélni az egészet. Megebédeltem végül egyedül. Miután elfogyasztottam felálltam az asztaltól és belebotlottam Sebastianba. Igazából nem akartam vele sem foglalkozni. Azt nem tudom megtenni, hogy ne beszéljek vele, hisz a munka összeköt minket, de ettől többet nem.
- Láttad az újságot? – kérdezte
- Láttam. – válaszoltam halkan és indultam tovább az utamra őt otthagyva.
Viszont ez nem egészen valósult meg így. Ahelyett, hogy ő megebédelt volna, inkább utánam jött.
- Várj egy percet. – s fogta meg a karom. – Mi történt?
- Vége.
- De minek vége?
- Christian szakított velem.
- Az újság miatt? – kérdezte
- Igen és… - de nem folytattam. – Megyek. – s készültem is indulni, de ő nem hagyott elmenni
- És? Mi és? Claire tudod, hogy milyen az én helyzetem, mondtam neked a kávézóban is.
- Sebastian…
- Claire…
Nem akartam elmondani, senkinek nem akartam semmit sem mondani, el akartam onnan menni és egy kis magányra vágytam. Megfordultam, hogy otthagyom, de mikor megláttam ki áll mögöttem a szívem elkezdett ezerrel verni. Christian volt azt.
- Beszélni akartam veled, de majd máskor, nem zavarlak titeket.
- Nem zavarsz… - akartam befejezni a mondatot, de nem hagyta.
- Semmi baj, majd máskor nem olyan fontos. – mondta majd elment végül
Most valahogy a helyzetem még rosszabbnak tűnt.
- Megyek. – fordultam vissza Sebastianhoz, miután Christian magunkra hagyott minket.
- Fejezd be kérlek amit elkezdtél! Addig nem hagylak elmenni! – erősködött
Úgy döntöttem végül elmondok mindent. És nem csak neki. Már sok mindent tartottam meg magamban, amik lassan megfojtanak és felemésztenek belülről.
- Hazudtam neki. Nem mondtam el, hogy veled voltam. Erre rájött és szakítottunk.
- Miért nem mondtad neki? Talán - s emelte fel a fejem – érzel valamit irántam?
- Nem tudom miért nem mondtam el. Burkolóztam magyarázatok mögé, de nem tudom, Össze vagyok zavarodva. Te múlt vagy ő jelen, de elveszítettem és a múlt lett ő is. Én szeretem őt, de te… Nem tudom.
Ezzel befejeztem a beszélgetést vele, majd otthagytam őt.
Christian hallotta amit Sebastian az előbb nekem mondott és tudom, hogy arra is rájött másban is hazudtam neki. Meg akartam őt keresni és el akartam neki mindent mondani. Elég volt a sok titokból elég volt mindenből! Már saját magamból is. Most saját magamat is utáltam, az egész életemet. Önmagam gyűlöltem. Nem tudom, hogy mindez hova vezet, nem tudok semmit, nem tudom mit miért teszek, nem vagyok tisztában semmivel. Amit jónak érzek az nem az, belülről lassan felőrlődtem és ez mindent megváltoztat, saját magam is és elvesztek mindent. Egyedül maradok, és csak nézem majd azokat, akik velem voltak, élek majd egy üres életet, nem lesz senkim. Kereshetem a hibákat, próbálhatom megfejteni mit jelentenek a dolgok, de sose fogok rájönni. Döntenem kell még ha fáj is és nem csak nekem. Tiszta lappal kell játsszak és nem csak magamért. El kell varrjam a szálakat, választ kell találjak a megválaszolatlan kérdésekre és pontot kell minden végére tegyek. Ennek az első állomása pedig az, ha odaállok Christian elé és elmondok neki mindent, a legelső pillanattól kezdve a legvégéig. Megérdemli.
Nem tudtam hova mehetett. Elővettem a telefonom és most nem hátráltam meg. Felhívtam. Felvette.
- Szia. – köszöntem azonnal.
- Szia. – válaszolt.
- Hol vagy most? Beszélnünk kell.
- Figyelj, ha …
- Beszélnünk kell! – folytattam határozottan. – Kérlek! – mondtam még végül.
- Mark autójánál vagyok.
- Mindjárt ott leszek. – majd bontottuk a vonalat.
Elvettem a fülem mellől a telefont és miközben magam elé vettem átfutott a fejemen az, hogy ez lesz a helyes? Magamból és az utóbbi időből kiindulva nem lehet tudni. Semmit nem lehet tudni, minden a bizonytalanság talaján áll. Sóhajtottam egy nagyot, a telefont a zsebembe csúsztattam és elindultam. Minden egyes lépés egyre közelebb vezetett az igazsághoz.
Már láttam őt. Egyedül állt ott és a kezében volt néhány papír, amit rendezgetett. Odaléptem elé.
- Meg kell, hogy hallgass. – kezdtem bele. Úgy éreztem, ha rögtön a közepébe vágok minden egyszerűbb lesz.
- Claire, én most igyekszek túllépni mindenen. Tudod kimondom szeretlek, de ez most kevés. Egyszerűen…
- Christian - s az ujjam a szájára tettem. – kérlek. Tudom, hogy nem akarod újból és én vagyok a hibás. De nem bírom. Én akarom, de nem tudok már magamban tartani néhány dolgot. – kezdtem neki mindennek, de megcsörrent a telefonom. Kivettem a zsebemből. Jess neve villogott a kijelzőn. Furcsa volt, hisz ma olyan volt, mint aki kerül engem és most hív. Kinyomtam. Egy fontos dolgot akarok elintézni és jelenleg Christiant helyeztem előtérbe. Visszatettem a készüléket a zsebembe. – Nem akarok már senkinek se több fájdalmat okozni és magam is meg akarom menteni. Saját magam is utálom. Christian tudnod kell mindent. – ekkor könnybe lábadt a szemem- Nem is tudom, hogy kezdjem. Mikor… - a határozottságom apránként kezdett elmúlni, és mondandóm ismételten megzavarta valami.
Megint megcsörrent a telefonom. Ismételten Jess hívott. Néztem a készüléket, de nem tudtam mit tegyek. Ránéztem és jelezte nekem a tekintetével, hogy vegyem fel.
- Szia! – szóltam a készülékbe, viszont választ nem kaptam.
Furcsa hangokat hallottam a vonal másik végéről.
- Jess! Ott vagy?
Semmi reakció. Nagyon megijedtem, hogy történt vele valami.
- Hol vagy és mi történt?
- Sajnálom. – bökte ki sírva.
- Hol vagy? – kérdeztem azonnal, viszont csak ismételten azt a fura hangot hallottam, amit már azonosítani is tudtam, vagyis a sírása volt.
- Claire… - kezdte a mondandóját, de nem folytatta
Egy pillanatra elhúztam a telefonom a fülemtől.
- Baj van. Szerettem volna elmondani neked valamit, szerettem volna, ha megértesz. Most mennem kell, szüksége van rám. – és már fordultam is.
Otthagytam őt gyors léptekkel haladtam, bár azt nem tudtam hol van Jess.
- Hol vagy? Jess mondd meg!
Végül megmondta. A telefont nem tettem le, mindvégig beszéltem hozzá. Futottam, míg oda nem értem. Mikor beléptem nem találtam sehol.
- Jess! – hangosan szólítottam. Hol vagy?
Végül a megtaláltam. Az illemhelyiségben volt és ott kuporgott a legutolsó mosdókagylónál a földön. Össze volt zuhanva. Sírt. Azonnal odamentem hozzá. A haja kócos volt, a szemei kisírtak, arcán pedig ült egy kis pír. Kezemmel azonnal megfogtam az arcát és magam felé fordítottam.
- Mi történt? – próbáltam erős lenni, de féltem, hogy valami komoly dologról van szó.
Ő megfogta a kezeim és tovább sírt.
- Sajnálom.
- De mit sajnálsz és mi történt?
- Bocsáss meg nekem!
Nem akart semmit sem mondani.
- Beszélj már! – szinte kiabáltam rá.
- Claire … Gregor elhagyott, magamra hagyott.
- De miért mi történt?
- Nem tudta megbocsátani, amit tettem. És te sem fogod. De kérlek, bocsáss meg nekem. Egyedül nem fog menni. Nem tudom véghezvinni.
- De mégis miről beszélsz? Mit nem tudok megbocsátani? Megijesztesz. - csak néztem rá értetlenül.
- Terhes vagyok. – mondta ki
- De ez nagyszerű. Ezért hagyott el Gregor?
- Igen ezért. – folytatta sírva. – Egyedül nem fogom tudni végigcsinálni. A betegségem miatt sem. Mi lesz, ha meghalok? Mi lesz, ha magára hagyom a kicsit? Gregor hallani sem akar rólam és róla se.
- De nem értem, hisz ti szeretitek egymást. Mi a baj?
- Nem tőle vagyok terhes.
- Micsoda? Miről beszélsz? Kitől? – leforrázott szinte amit mondott
Erre már nem akart válaszolni, csak nézett rám és sírt.
- Nem akarom elvetetni, mert nem lehetek terhes többé, kifutok az időből.
- Jess, kitől vagy terhes? Mit tettél? Ki a gyerek apja?
- Sebastian.
Ha ki kellene emelni valami fontos dolgot, ezen a napon sem tudnék. Minden a megszokott rendje szerint ment én is dogoztam, igyekeztem a munkára koncentrálni.
Ebédeltem mikor megpillantottam Jesst. Furcsa volt, nézelődött és egy kicsit idegesnek is tűnt. Mikor észrevettem jeleztem neki. Felfigyelt rám és még idegesebb lett. Odajött végül hozzám.
- Szia. – köszöntem neki. – Régen láttalak már.
- Szia. Figyelj… - idegessége tovább fokozódott – most mennem kell, dolgom van, később beszélünk. Szia
- Rendben. – csak ennyit tudtam mondani, hisz már el is indult.
Nagyon furcsa volt, nem tudtam mire vélni az egészet. Megebédeltem végül egyedül. Miután elfogyasztottam felálltam az asztaltól és belebotlottam Sebastianba. Igazából nem akartam vele sem foglalkozni. Azt nem tudom megtenni, hogy ne beszéljek vele, hisz a munka összeköt minket, de ettől többet nem.
- Láttad az újságot? – kérdezte
- Láttam. – válaszoltam halkan és indultam tovább az utamra őt otthagyva.
Viszont ez nem egészen valósult meg így. Ahelyett, hogy ő megebédelt volna, inkább utánam jött.
- Várj egy percet. – s fogta meg a karom. – Mi történt?
- Vége.
- De minek vége?
- Christian szakított velem.
- Az újság miatt? – kérdezte
- Igen és… - de nem folytattam. – Megyek. – s készültem is indulni, de ő nem hagyott elmenni
- És? Mi és? Claire tudod, hogy milyen az én helyzetem, mondtam neked a kávézóban is.
- Sebastian…
- Claire…
Nem akartam elmondani, senkinek nem akartam semmit sem mondani, el akartam onnan menni és egy kis magányra vágytam. Megfordultam, hogy otthagyom, de mikor megláttam ki áll mögöttem a szívem elkezdett ezerrel verni. Christian volt azt.
- Beszélni akartam veled, de majd máskor, nem zavarlak titeket.
- Nem zavarsz… - akartam befejezni a mondatot, de nem hagyta.
- Semmi baj, majd máskor nem olyan fontos. – mondta majd elment végül
Most valahogy a helyzetem még rosszabbnak tűnt.
- Megyek. – fordultam vissza Sebastianhoz, miután Christian magunkra hagyott minket.
- Fejezd be kérlek amit elkezdtél! Addig nem hagylak elmenni! – erősködött
Úgy döntöttem végül elmondok mindent. És nem csak neki. Már sok mindent tartottam meg magamban, amik lassan megfojtanak és felemésztenek belülről.
- Hazudtam neki. Nem mondtam el, hogy veled voltam. Erre rájött és szakítottunk.
- Miért nem mondtad neki? Talán - s emelte fel a fejem – érzel valamit irántam?
- Nem tudom miért nem mondtam el. Burkolóztam magyarázatok mögé, de nem tudom, Össze vagyok zavarodva. Te múlt vagy ő jelen, de elveszítettem és a múlt lett ő is. Én szeretem őt, de te… Nem tudom.
Ezzel befejeztem a beszélgetést vele, majd otthagytam őt.
Christian hallotta amit Sebastian az előbb nekem mondott és tudom, hogy arra is rájött másban is hazudtam neki. Meg akartam őt keresni és el akartam neki mindent mondani. Elég volt a sok titokból elég volt mindenből! Már saját magamból is. Most saját magamat is utáltam, az egész életemet. Önmagam gyűlöltem. Nem tudom, hogy mindez hova vezet, nem tudok semmit, nem tudom mit miért teszek, nem vagyok tisztában semmivel. Amit jónak érzek az nem az, belülről lassan felőrlődtem és ez mindent megváltoztat, saját magam is és elvesztek mindent. Egyedül maradok, és csak nézem majd azokat, akik velem voltak, élek majd egy üres életet, nem lesz senkim. Kereshetem a hibákat, próbálhatom megfejteni mit jelentenek a dolgok, de sose fogok rájönni. Döntenem kell még ha fáj is és nem csak nekem. Tiszta lappal kell játsszak és nem csak magamért. El kell varrjam a szálakat, választ kell találjak a megválaszolatlan kérdésekre és pontot kell minden végére tegyek. Ennek az első állomása pedig az, ha odaállok Christian elé és elmondok neki mindent, a legelső pillanattól kezdve a legvégéig. Megérdemli.
Nem tudtam hova mehetett. Elővettem a telefonom és most nem hátráltam meg. Felhívtam. Felvette.
- Szia. – köszöntem azonnal.
- Szia. – válaszolt.
- Hol vagy most? Beszélnünk kell.
- Figyelj, ha …
- Beszélnünk kell! – folytattam határozottan. – Kérlek! – mondtam még végül.
- Mark autójánál vagyok.
- Mindjárt ott leszek. – majd bontottuk a vonalat.
Elvettem a fülem mellől a telefont és miközben magam elé vettem átfutott a fejemen az, hogy ez lesz a helyes? Magamból és az utóbbi időből kiindulva nem lehet tudni. Semmit nem lehet tudni, minden a bizonytalanság talaján áll. Sóhajtottam egy nagyot, a telefont a zsebembe csúsztattam és elindultam. Minden egyes lépés egyre közelebb vezetett az igazsághoz.
Már láttam őt. Egyedül állt ott és a kezében volt néhány papír, amit rendezgetett. Odaléptem elé.
- Meg kell, hogy hallgass. – kezdtem bele. Úgy éreztem, ha rögtön a közepébe vágok minden egyszerűbb lesz.
- Claire, én most igyekszek túllépni mindenen. Tudod kimondom szeretlek, de ez most kevés. Egyszerűen…
- Christian - s az ujjam a szájára tettem. – kérlek. Tudom, hogy nem akarod újból és én vagyok a hibás. De nem bírom. Én akarom, de nem tudok már magamban tartani néhány dolgot. – kezdtem neki mindennek, de megcsörrent a telefonom. Kivettem a zsebemből. Jess neve villogott a kijelzőn. Furcsa volt, hisz ma olyan volt, mint aki kerül engem és most hív. Kinyomtam. Egy fontos dolgot akarok elintézni és jelenleg Christiant helyeztem előtérbe. Visszatettem a készüléket a zsebembe. – Nem akarok már senkinek se több fájdalmat okozni és magam is meg akarom menteni. Saját magam is utálom. Christian tudnod kell mindent. – ekkor könnybe lábadt a szemem- Nem is tudom, hogy kezdjem. Mikor… - a határozottságom apránként kezdett elmúlni, és mondandóm ismételten megzavarta valami.
Megint megcsörrent a telefonom. Ismételten Jess hívott. Néztem a készüléket, de nem tudtam mit tegyek. Ránéztem és jelezte nekem a tekintetével, hogy vegyem fel.
- Szia! – szóltam a készülékbe, viszont választ nem kaptam.
Furcsa hangokat hallottam a vonal másik végéről.
- Jess! Ott vagy?
Semmi reakció. Nagyon megijedtem, hogy történt vele valami.
- Hol vagy és mi történt?
- Sajnálom. – bökte ki sírva.
- Hol vagy? – kérdeztem azonnal, viszont csak ismételten azt a fura hangot hallottam, amit már azonosítani is tudtam, vagyis a sírása volt.
- Claire… - kezdte a mondandóját, de nem folytatta
Egy pillanatra elhúztam a telefonom a fülemtől.
- Baj van. Szerettem volna elmondani neked valamit, szerettem volna, ha megértesz. Most mennem kell, szüksége van rám. – és már fordultam is.
Otthagytam őt gyors léptekkel haladtam, bár azt nem tudtam hol van Jess.
- Hol vagy? Jess mondd meg!
Végül megmondta. A telefont nem tettem le, mindvégig beszéltem hozzá. Futottam, míg oda nem értem. Mikor beléptem nem találtam sehol.
- Jess! – hangosan szólítottam. Hol vagy?
Végül a megtaláltam. Az illemhelyiségben volt és ott kuporgott a legutolsó mosdókagylónál a földön. Össze volt zuhanva. Sírt. Azonnal odamentem hozzá. A haja kócos volt, a szemei kisírtak, arcán pedig ült egy kis pír. Kezemmel azonnal megfogtam az arcát és magam felé fordítottam.
- Mi történt? – próbáltam erős lenni, de féltem, hogy valami komoly dologról van szó.
Ő megfogta a kezeim és tovább sírt.
- Sajnálom.
- De mit sajnálsz és mi történt?
- Bocsáss meg nekem!
Nem akart semmit sem mondani.
- Beszélj már! – szinte kiabáltam rá.
- Claire … Gregor elhagyott, magamra hagyott.
- De miért mi történt?
- Nem tudta megbocsátani, amit tettem. És te sem fogod. De kérlek, bocsáss meg nekem. Egyedül nem fog menni. Nem tudom véghezvinni.
- De mégis miről beszélsz? Mit nem tudok megbocsátani? Megijesztesz. - csak néztem rá értetlenül.
- Terhes vagyok. – mondta ki
- De ez nagyszerű. Ezért hagyott el Gregor?
- Igen ezért. – folytatta sírva. – Egyedül nem fogom tudni végigcsinálni. A betegségem miatt sem. Mi lesz, ha meghalok? Mi lesz, ha magára hagyom a kicsit? Gregor hallani sem akar rólam és róla se.
- De nem értem, hisz ti szeretitek egymást. Mi a baj?
- Nem tőle vagyok terhes.
- Micsoda? Miről beszélsz? Kitől? – leforrázott szinte amit mondott
Erre már nem akart válaszolni, csak nézett rám és sírt.
- Nem akarom elvetetni, mert nem lehetek terhes többé, kifutok az időből.
- Jess, kitől vagy terhes? Mit tettél? Ki a gyerek apja?
- Sebastian.
