34. fejezet

34. fejezet

Érints meg még egyszer…

Christian szemszög:

Azt mondta vége. Nem hittem. Tudom, hogy nagyon el van keseredve. Megértem, hogy ez a hír a padlóra küldte. De ott akarok mellette lenni. Azonban hiába akarom, ő nem akarja. Nem elég, ha én, kell az is, hogy ő akarja. Hiába mondtam neki, hogy nem láncol magához, amit a fejébe vett azt nem tudja onnan kiverni. Többek között ez a tulajdonsága is megfogott. De most mégis szeretném, ha nem ez a tulajdonsága dominálna, és más döntést hozna. Ha hagyná, hogy ott legyek mellette. Nem tudok mit tenni. Nem adom fel, azt tudom, de ha elutasít, hiába az igyekezetem.
Nagyon rosszul esett és fájt. Kimondom fájt, hogy elutasított. De megtettem, amire megkért. Felálltam, otthagytam majd miután beindítottam az autóm, elhajtottam.

Claire szemszög

Nem könnyebb. A nyakamba zúdult egy ekkora dolog és még most nem tudom mit tegyek, nem tudom hogy fogom tudni azt feldolgozni. És hogy fogom ezt elmondani apámnak. Mi lesz, ha elmondom és rosszul lesz? Én ezt nem akarom. De nem akarom azt sem, hogy esetleg más által tudja meg, és azt higgye, hogy nem akarom neki elmondani. Már nem csak rá kell odafigyeljek, nagyon kell magamra is. És még egy döntést is meg kell hozzak. Mit akarok a betegséggel kezdeni. Akarok-e harcolni, vagy megadom magam, felteszem a kezem és azt mondom, kész itt vagyok, veszítettem. De ezt nem tehetem meg. Küzdenem kell nem csak magamért, azokért is, akik szeretnek engem. Mégis azonban belegondolva abba, hogy mik várhatnak rám, megfordult már a fejemben a könnyebb út is. Gyógyszeres kezelés vagy műtét? Ha műtét melyik műtét? Melyik hozhat javulást? Melyik könnyítheti meg az életem? Egyáltalán mi a garancia arra, hogy megkönnyíti az életem. Mennyi az esély arra, hogy változatlan minden marad így, s a tünetek nem szűnnek meg és csak romlok gyorsabban és gyorsabban.
Jelenleg annyi megválaszolatlan kérdés van előttem, amikre még nem találok választ. Az összezavarodás szó nem elég arra mit most érzek. Talán megfelelő szavakat se tudok rá mondani. Nem tudok egy döntést hozni jelenleg annyi az alternatíva, hogy nem tudom. Talán nem is értem.
Még ott ültem egy darabig, majd erőt vettem magamon és felálltam. Lassan odalépkedtem az ajtóhoz. A pótkulcs még mindig ott volt, ahova régen elrejtettük. Kezembe vettem, majd egy hatalmas levegővétel után beledugtam a zárba és elfordítottam. Hallottam, hogy kattant. A kilincset lenyomtam, majd kitárult előttem korábbi életem helye.  Azoknak az időknek a helye, mikor még önfeledten tudtam mosolyogni, mikor nem tudtam mondani az életemre azt, hogy keserű. Azok még a boldog szép napok voltak. Akkoriban sosem érzetem ezeket a dolgokat, mint most, s ki tudja, lehet, most azért szenvedek ennyit.
Megtettem az első lépést, beléptem. Az otthon illata csapott meg és egy megmagyarázhatatlan érzés járt át, talán ahhoz hasonló, amit akkor éreztem mikor itt éltem. De az már régen volt. Azonban minden olyan volt, mint ahogy itt hagytam. Bentebb mentem, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Hirtelen emlékek zúdultak a fejembe. Ahogy körbenéztem, rájöttem ez volt ez életem, amit itt hagytam, de most újra megtaláltam.

Lépkedtem előre és néztem körbe. A kanapén a párna még mindig ugyanúgy volt, s végighúztam a kanapén a kezem, miközben lépkedtem mellette, s még mindig ugyanolyan tapintású volt. Mit sem változott az évek alatt. A polcokon még mindig ott voltak a családi fotók. Elhaladva mellettük, még több emlék zúdult rám. Ahogy végignéztem rajtuk, egy aprócska és nagyon halovány mosoly jelent meg arcomon. A fényképeken sokszor együtt szerepeltünk anyuval. Azok voltak a szép idők, s nagyon hiányoznak. A szemeim könnyben úsztak, s a könnyfátyoltól nem láttam mindent tökéletesen. Megtöröltem a szemem és nézegettem tovább a képeket. Még több emlék jött elő.
Mikor ránéztem egy másik fotóra sírásom közepette elnevettem magam. Csak az emlék miatt.

Ez a kép akkor készült, mikor anyu kitalálta, hogy kertészkedjünk. A kertészkedés alatt nem csak egy kis virágültetést kellett érteni, az szó szerint kertészkedés volt a javából. Az egész udvart átalakítottuk. Szerencsére akkor jó idő volt és nem áztunk el. Ráadásul még anyu barátnője is eljött hozzánk, így mondhatjuk egy csajos kertészkedést csináltunk. Még az elején mind a ketten tele voltunk energiával. Én azonban már mikor a közepénél tartottunk a kertészkedésünknek kezdtem megunni. Persze hangot adtam ennek. Anyu továbbra is lelkes volt, és mondta, hogy ezt mi már nem hagyjuk abba. Addig nyafogtam neki, míg végül megragadta a locsolót és a vízzel jól lelocsolt. Nagyot nevetett rajtam, de én persze nem annyira élveztem ezt, mint ő. Sose fogom elfelejteni a nevetését, ahogy akkor olyan édesded kacagott. De ez a kertészkedés sokáig tartott. A vége fele már ő unta és ő nyafogott. Óvatosan előkerestem a locsolót és kölcsön kenyér visszajár alapon visszakapta azt, amit én korábban szenvedtem el. Ő viszont ezen is ugyanúgy kacagott, mint amikor engem öntött nyakon. Ez a nap örökké bevésődött az agyamba és most, hogy ezt a fényképet megláttam, csak újra felerősödött bennem annak a napnak az emléke és a hiánya.
Amint mondtam a házban semmi sem változott. Minden úgy állt ott, mint mióta elmentem innen. Anyu mikor állapota súlyosbodott hozzám költözött. Mindig hiányolta és mondta is nekem ezt a házat, és a nyugodt környéket. Nem tudta megszokni az emeletes ház légkörét, vágyott ide vissza, az általunk tökéletesített kertbe, a csendes környékre, a barátaihoz. Viszont nem tudtuk megengedni magunknak, hogy idejöjjünk. Nem volt annyi tartalékom, hogy itt tudjunk élni, s ráadásul a kezeléseket is ott kapta Londonban. Így sehogy sem tudtuk ezt megoldani, és ezt a kívánságát nem tudtam teljesíteni. Sajnos már soha. Mikor már a végső stádiumban voltunk, a kórházban töltötte a mindennapjait. Pontosabban az utolsó két hetet már ott töltötte. Állapota egyik pillanatról romlott a másikra, s szervei szépen sorba mondták fel a szolgálatot. Ahogyan a kertészkedős nap, úgy az is megmarad örökké bennem, mikor utoljára láttam. Ott feküdt az ágyon. S mozogni is nehezen tudott már. Arca sápadt volt, és nagyon lefogyott. Szinte csont és bőr volt. A betegség nagyon elhatalmasodott szervezetén. Mikor utoljára beszéltünk orrszondán keresztül kapta az oxigént, és már csak feküdt. Már nem volt ereje felülni sem. Akkoriban már táplálékot nem vett magához, infúzión keresztül kapta meg azokat a szükséges anyagokat, amikre a szervezetének szüksége volt. Még utoljára rám mosolygott egyet, majd azt mondta álmos. Én mondtam neki, hogy csukja le a szemét, mindjárt jövök, csak veszek egy kávét. Akkoriban nagyon nagy szükségem volt napi több adag kávéra, hisz mondhatjuk se éjjelem, se nappalom nem volt. Igyekeztem minél több időt vele, tölteni, minden egyes pillanatban attól rettegtem, hogy magamra hagy. Akkor megfogadta a tanácsom s lehunyta a szemét. Én megsimítottam az arcát, majd annyit mondtam neki: „Mindjárt visszajövök!” Felálltam mellőle a székről, és elmentem a folyosó végi automatához. Az automatánál álltam már, mikor hallottam, hogy kisebb hangoskodás van. Orvosok rohantak a folyosón, s nagyon megijedtem. Akkor pedig még jobban, mikor anyu szobája felé rohantak. Azonnal futottam én is, s félelmem beigazolódott. Anyuhoz rohantak mindannyian. Mikor a szobaajtóhoz értem már körbefogták őt. Ránéztem a monitorra, s egy egyenes vonalat mutatott s csak sípolt. Mintha egyre hangosodott volna a sípolás. Az orvosok, s köztük George is igyekeztek őt visszahozni. Láttam amint újraélesztették, s amint a defibrillátor a töltés miatt megdobja a magasba a testét. Könnyeim patakokban folytak miközben néztem és a lábaim pedig földbe karóztak. Egy hang se jött ki a torkomon. Nem is hittem el, amit látok. Még párszor végignéztem, ahogy anyu teste a magasba emelkedik, s bíztam abban, hogy a szíve újra elkezd majd működni, s meg fog még mozdulni. De ez nem így történt. A teste mozdulatlan volt, s ő már az örökkévalóság része lett.
Már a szobámban jártam. Az ágyam ugyanott volt még, a függöny ugyanúgy volt elhúzva, minden a régi volt. Vagyis minden, de tudom az ami igazán hiányzik a házból sose lesz itt. Leültem az ágyamra. Az ágytakaró tapintása ismerős volt, s ugyanolyan puha volt az ágyam, mint mindig. Az ágy mellett ott volt az éjjeliszekrényem. Az éjjeliszekrényem pedig egy másik kép a régi életemből.

Itt egy másik olyan ember, aki a múltam képezte. Nem csak a múltam képezte ő is része volt akkori boldogságomnak. De mára már ez is elmúlt. Becsapott, s elveszítettem őt. Továbbra is ültem s a kezembe vettem a képkeretben lévő képet. Sóhajtottam egy nagyot.
- Mindennél jobban szerettelek, de mindhiába!
Majd visszaraktam a képet, de már lefordítva helyeztem az éjjeli szekrényemre.
Egy kis időt még itt töltöttem. Hátradőltem az ágyon és meredtem a plafonra. Megtaláltam most is azt a pontot, amit fiatalabb koromban néztem mindig. Volt egy hely ahol a festék nem egyenletesen volt elkenve és egy kicsit sötétebb volt, mint körülötte a festék. Csak azt néztem. Egy kis idő múlva felkeltem és anyu szobája felé vettem az irányt. Nagyon határozottan lépkedtem, de az ajtónál megtorpantam. Belépek oda, ahol évekkel ezelőtt voltam, menni fog az nekem? Vetődött fel bennem a gondolat. De nem álltam ott és válaszoltam meg ezt, csak cselekedtem. Benyitottam és beléptem. Itt is minden érintetlen volt. A kezemmel mindent megtapintottam, ami mellett elhaladtam. Minden érzés ismerős volt bennem és ismételten minden csak felelevenedett. Megálltam az ő fésülködő asztala előtt, amin megtaláltam egy félig tele üveg parfümöt. Ez az övé volt. Levettem róla a kupakot, s fújtam a kezemre egy kicsit belőle. Az illat annyira ismerős volt. Becsuktam a szemem és csak az illatra hagyatkoztam. Mintha ő is ott lett volna. Az asztalon találtam egy másik képet. Mikor erre rápillantottam végleg eltörött a mécses.

Istenem milyen gyönyörű volt ezen a képen! Ez a kép az utolsó színházi fellépésem előtt készült. Elkísért engem az utolsó előadásomra. Én pedig felvittem őt egy olyan helyre, ami mindig is megnyugtatott a fellépés előtt. A képet pedig a tudtunk nélkül készítették. Most annyi mindenre mondtam már, hogy sose fogom elfelejteni, de ez is éppenséggel azok közé tartozik. Ott azt mondta nekem, hogy soha se adjam fel az álmaimat. Pontosan emlékszek rá, és ha most becsukom a szemem, visszacseng minden amit elmondott:
- Édesem, nagyon büszke vagyok rád! Tudod te megtetted azt, amit kiskorod óta akartál. És mikor látlak a színpadon és látom, ahogy oly könnyeden mozogsz, minden kivirágzik. Azért mert van egy ilyen lányom. Szeretném, ha sose adnád fel az álmaidat, sose add fel ezt, ezért te küzdöttél meg, s tehetséges vagy benne. Nem szabad, hogy valaha is feladd. Szereted csinálni és ezt látom rajtad, és nem akarom azt, hogy bármi miatt is ez megváltozzon. Én mindig melletted leszek és vigyázok majd rád!
Ezután megöleltük egymást majd, egymás kezét fogva néztük azt a csodálatot, ami elénk tárult, s ez a kép pontosan azokban a pillanatokban készült.

A további utamat az ágya felé vettem. Először leültem, majd lehúztam a cipőm. A képpel a kezemben ezután végigfeküdtem és hagytam, hogy azok az érzések, amik most a felszínre törtek, előjöjjenek. Meg akartam könnyebbülni, végre egyszer valahára kiadni az a sok fájdalmat, ami eddig csak rakódott és rakódott és egy hatalmas hegyet kezdett már lassan képezni. Talán ez a pillanat, az lesz, és végre megkönnyebbültem tudom majd tovább folytatni az életem. Körülbelül két óráig feküdtem csak így. Majd erőt vettem magamon és elővettem a telefonom. Úgy éreztem itt az ideje, beszélnem kell apuval. Most el kel mondjam. Nem húzhatom tovább a dolgot, egyszer úgy is meg kel tudnia, legyen akkor ez a pillanat. Kikerestem őt a névjegyzékből majd elindítottam a hívást. Kicsöngött és hamar felvette a telefont.
- Végre Claire! Minden rendben? – kérdezte azonnal
- Apu… - s elkezdtem ismételten sírni.

Már eltelt pár nap azóta, hogy otthon jártam. A kép még mindig nem tisztult ki a fejemben. Beszéltem George-val ismételten és kértem tőle még gyógyszert. Elmondtam neki, hogy szükségem van még egy kis időre, hogy mérlegeljek, a kockázatokat felfogjam és a lehetőségeket sorjában értelmezzem. Ő megértette, de azt tanácsolta, a lehető leghamarabb döntsek, s tudatta velem, hogy rá mindig számíthatok. Én pontosan tudom, hisz már egyszer végigcsinált velünk egy hasonló procedúrát, s akkor is az utolsó pillanatban is megpróbált segíteni. Végül is kaptam tőle egy egész doboznyi gyógyszert. Ez nem csak pár napig lesz elegendő.
Ami a munkámat illeti, még nem döntöttem, és nem is beszéltem azóta Christiannal. Pontosítok, nem csak vele nem beszéltem, apámon és Jessen kívül senkivel. Vagyis Jessel is csak addig, míg elmondtam neki mindent. Azóta a telefonom kikapcsolva hever a dohányzóasztalon. Nincs most erőm és kedvem se arra, hogy bekapcsoljam.
Mikor apámmal tudattam a hírt, estére ottmaradtam. Csak másnap utaztam haza és vasárnap már apám is hazajött. Nagyon nehéz volt a szemébe nézni. Tudom, hogy ez nem egy rossz tett vagy bármi hasonló, de féltem őt meglátni. És az embereket is kerültem. Mikor a boltba mentem akkor is szinte olyan volt, mintha az emberek csak engem néznének, ha tudnának mindenről, s csak a sajnálatot láttam azokban a szemekben, akik rám néztek, s netán esetleg váltottak velem pár szór. Mikor apu hazajött iszonyatosan nehéz pillanat volt. Elkezdett sírni amint meglátott, és rám is rám tört a sírás. Azonnal odajött hozzám és megölelt. Jó pár percig szorongatott, majd mikor elengedtük egymást megszólalt:
- Rám számíthatsz tudod! Bármi van, azonnal szólj! Renden lányom?
Én erőteljesen bólogattam neki és igyekeztem erőt venni magamon és egy köszöntet mondani.
- Köszönöm.

- Ez természetes! – mondta azonnal.
Az elkövetkező órák nagyon lassan teltek. Az óramutató csigatempóban haladt körbe és alig múltak a percek és órák.

Már kedd volt, mikor csöngettek az ajtón. Apu a szobájában volt, így a konyhából én mentem ki. Kinéztem a kukucskálón és egy ismerős arcot pillantottam meg. A láncot kioldottam, amivel belülről bezártam az ajtót, majd a kilincset is lenyomtam és megnyílt az ajtó. Az ajtó másik oldalán Jess volt.
- Szia! Végre látlak! Semmit se tudok rólad! Eltűntél! Hiába hívlak semmi, csak a hangposta! – mondta azonnal az ajtóban.
- Gyere be! – hívtam be.
Bejött.
- Kikapcsoltam a telefonom. – mondtam neki.
- És hogy vagy? – mondta visszafogottabb hangnemben.
- Ugyanúgy. Kaptam gyógyszert, azt szedem. – s közben haladtunk a kanapé felé.
- Nem úgy értettem.
- Még mindig nem hiszem el. – mondtam neki egyszerűen. – Megkínálhatlak valamivel? –terelni kezdtem a témát.
- Nem kérek, de kérlek, ne terelj. Erről beszélned kell! Nem szabad magadba fojtani azt, amit érzel.
- Nem érek vele semmit, ha elmondom.
- Miből gondolod?

- Mert én sem tudom, mit érzek. Össze vagyok zavarodva, nem tudom eldönteni mi lesz a sorsom.
- De muszáj ebből kikászálódnod! Gyere el velem a hegyekbe pár napra, szelőztesd ki a fejed! Jót fog tenni.
- Nem megyek, de köszönöm, hogy gondoltál rám.
- Miért nem jössz?  Jobb lesz szerinted, hogy szenvedsz?! – mondta emelkedettebb hangnemben ismételten. - Jobb lesz, ha itt maradsz, és nem mozdulsz ki a házból? Jobb lesz, ha kikapcsolod a telefonod és megpróbálsz eltűnni a világból?
- Nem tudod mit érzek, akkor miért teszel fel nekem ilyen kérdéseket! – mondtam én is hasonló hangnemben, s közben felálltam a kanapéról.
ő is felpattant és előtört belőle is valami.
- Én nem tudom mit érzel? – s közben mutatott magára. – Ezt te sem mondhatod komolyan! Az hiszed nekem könnyű? Nem megy flottul az életem! Ezt te pedig tudod. Nem könnyű minden reggel felkeljek és elfogadnom a tényeket! Nem könnyű néha belenézni a tükörbe, de ez van! Tudok mit tenni? Nem! De nem érek vele semmit, ha siránkozok! Szedd össze magad te is! Te egy erős jellem vagy és voltál mindig is! Pont te fogod itt megadni magad! Nem tehetd fel a kezed és nem mondhatod, hogy feladtad! Szedd össze magad! Magadért és másokért is! Nem vagy egyedül és ezt jó, ha megjegyzed! – s mind a ketten sírdogáltunk közbe, miközben ő a mondandója közepén hevesem mutogatott is.
De én tisztában vagyok ezzel. Minden egyes szavának súlya van. És nem állíthatom, hogy nem tudja, min megyek keresztül. Ezt én sem gondolhattam komolyan. De igaza van. Megvilágosodtam. Nem adhatom fel. Erőt kel vegyek magamon. Odaléptem hozzá és átöleltem barátnőm.
- Köszönöm, hogy észhez térítettél!
- Szívesen!
Majd elengedtük egymást. Megtörölgettük a szemünket.
- Haragszol rám, amiért azt vágtam hozzád? – kérdeztem tőle.
- Nem. Tudom, hogy nem úgy gondoltad, csak a pillanat műve volt. Tudom, hogy nehéz ezzel megbirkózni, én pontosan tudom. – s elkezdett mosolyogni, amolyan bátorító mosolyt eresztett el.
- Köszönöm, mondtam neki még egyszer.
- Kérhetnék valamit? – kérdezte tőlem.
- Persze. – mondta neki.
- Kaphatnék valamit mégis inni?
- Gyere velem. –s elindultunk a konyhába. Odaléptem a hűtőhöz, kinyitottam az ajtaját, majd megnéztem mi a felhozatal és közöltem is vele. – Választhatsz a narancslé és az almalé közül. Melyikből kérsz?
- Húú hát szerintem, a narancslé megteszi. Köszönöm.
Elővettem egy poharat, majd töltöttem neki belőle.
Visszamentünk a kanapéhoz és elhelyezkedtünk rajta. Elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte mi történt vele, mióta nem találkoztunk, majd ismételten a pár napos kis kiruccanásra terelte a szót.
- Biztos nem akarsz velem eljönni? Olyan jó lenne!
- Nem is tudom.
- Gyere már, ne kérettesd magad! Most amúgy is hosszú szünet van a forma 1-ben is, szóval gyere!
- De mégis mit takar az a hegyekbeli kiruccanás?
- Nos, az Alpokban lenne. Tudod, oda mennénk, ahova Thomassal is mentünk, ahova jöttél velünk te is. Emlékszel rá még nem?
Hát hogyne emlékeztem volna arra a helyre! Sokszor jártunk ott és mindig nagyon jól éreztem ott magam.
- Szóóóval? – nyújtotta meg az ó betűt és nézett rám kérően.
- Rendben, de csak mert te kéred. – mondtam neki.
- Meglátod jó lesz! És tudod mit? Ott nem lesz szó semmiről. Ott hagyjuk a betegséget, hagyjuk a gondokat, ott csak pihenünk és kikapcsolódunk, és mellesleg feltöltődsz egy kicsit! Szükséged lesz rá, úgy érzem. Jaj, már alig várom! – lelkesedett.
Majd ezután elkezdtük a részleteket megbeszélni. Az indulást és a költségeket és a hasonló dolgokat. Igazából nem kerül ez nekünk annyira sokban, hisz Jessnek vannak kapcsolatai és így némi kedvezményi is tud nekünk szerezni. De végül is visszaemlékezve a korábbi utakra, az a hely, a légkör, az ott eltöltött idő, megéri ezt a pénzt.
Még ott töltött egy kis időt, majd lassan ment is. Még ma hazautazik és csütörtökön érkezik majd, mi pedig a reptéren fogunk találkozni.

Minden úgy történt, ahogy megbeszéltük. Az úton is hamar átestünk. Mikor megérkeztünk a csodálatos táj elvarázsolt ismét. A hófödte hegycsúcsok, a kis faház, amiben megszállunk, ami igazából egy panziószerűség volt, vagyis csak szobát kaptunk benne, és már éreztem is a számban a finom forrócsokoládé ízét. Mindezen dolgok ennek a helynek a számomra való kis varázslatosságai voltak. Nagyon szeretem ezt a helyet, régebben is voltunk már itt és mindig jól éreztük magunk. Itt kezdtem a síelős szárnyaimat kibontani és fejlődtem olyan szintre, ami elfogadható. Természetesen rendesen fel voltunk pakolva és mikor beértünk a házba szinte megkönnyebbültünk, hogy letehetjük a holmijainkat. Jess rendezett nekünk szobát, s természetesen emeletet is kellett másszunk. Annyit szerencsétlenkedtünk a csomagokkal, hogy már saját magunkon nevettünk. Nagy nehézségek árán megérkeztünk a szobához. Körülbelül 5 percig próbáltuk kinyitni az ajtót, míg végül sikerült. Ezt is letudtuk. Eldöntöttük melyikünk melyik ágyon fog aludni, majd kipakoltunk. Pihentünk egy kicsit, majd Jess lerángatott az emeletről, azzal a céllal, hogy lent biztos találkozunk még itt megszálló emberekkel ismerkedjünk egy kicsit. Végül is miért ne. Így hát lementünk. Kinéztünk a kanapén magunknak két szuper helyet, de mire odaértünk már elfoglalták. Nos, ennyit a kanapéról és a tervünkről. Úgy döntöttünk, elmegyünk, és ezért beszerzünk egy kis forró csokoládét és persze bízunk abban, hogy mire a kezünkbe tudjuk a gőzölgő finomságot a kiszemelt hely a miénk lehet. És igen valóban sikerült ezt megvalósítanunk. Immáron leültünk a kanapéra.
- Milyennek találod a helyet? – kérdezte tőlem
- Mindig is szerettem. Akármikor eljöttünk ide, imádtam. És mos is hasonló. És ez a forró csoki! Mennyei! –s elkezdtünk nevetni.
Elcseverésztünk egy kicsit ott, áradoztunk a helyről és a régi emlékeken merengtünk.  Egy kis idő után Jess egyszer csak hirtelen a fejéhez kapott.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Thomas ki fog akadni. - csak ennyit mondott.
- Miért akadna ki? – kérdeztem.
- Mert megígértem, hogy ha ideérünk, felhívom. Na de ami késik, az nem múlik. Felhívom már.
Elővette a telefonját és hívta. Hamar felvette a telefont Thomas, de a kommunikációval némi gond akadt. Jess hiába beszélt nem kapott választ. Azt hitte Thomas csak szórakozik vele. Egy idő után elkezdte idegesíteni a dolog és ez kicsit emelkedettebb hangom kezdett beszélni.
- Thomas ez nem vicces! Válaszolj!
De választ nem kaphatott és egyre jobban kezdet begurulni.
- Thoooomas! – mondta hangosabban. De erre se kapott választ. Ránézett a telefonjára és rájött miért történhet ez. A térerő. Igen az a fránya térerő tréfálta meg őket.
- Keresek valami olyan helyet, ahol tudunk beszélni. Felállt a kanapéról és arrébb ment. Hallottam amint mondja, Thomas hallasz?. Valószínűleg kaphatott választ, mert elkezdett beszélni és ezt a foszlányt hallottam a beszélgetésből.
- Na, végre már, azt hittem szórakozol!
Én is felálltam a kanapéról. Közelebb mentem a kandallóhoz. Néztem egy darabig. Láttam, ahogy a tá lángjai mindent szétpusztítanak. Az ott lévő fadarabokat szépen lassan elpusztítják, s közben szinte táncot járnak. Annyira el voltam mélyülve gondolataimban, hogy észre se vettem mikor valaki odalépett mögém. Már csak arra lettem figyelmes mikor valaki megérinti a karom, s végigsimítja, majd megfogja a kezem. Az érintésre feleszméltem. Ismerős volt nagyon. De nem voltam biztos abban, hogy látatlanba az a valaki érintette meg a karom, akire gondolok. Megfordultam, s nem hittem a szememnek. El sem tudtam képzelni, hogy… hogy ő mit kereshet itt.

33. fejezet

33. fejezet

Menny vagy Pokol

A jó és a rossz dolgokat néha egy hajszál választja el egymástól. Mindannyiunkat egyaránt érintenek ilyenek, s olyanok is. Mégis bízunk abban, hogy a rossz dolgok elkerülnek bennünket.

Mióta meghallgattam az üzenetet, nem tudtam kiverni a fejemből. Egyszerűen nem ment. Felszakadt akkor belőlem valami, mikor George szavait meghallgattam, s az érzés nem múlt el. Egy kicsit olyan mintha hirtelen egy másik világba csöppentem volna bele, és a körülöttem zajló események nekem semmisek, fel sem tűnnek. Lehet, azt se venném észre, ha valaki odalépne elém és fegyvert szorítana hozzám, hogy adjam neki oda mindenem. Egyszerűen mondva most minden gondolatom egy dolog körül forog, ez pedig a vizsgálat. Bele se merek gondolni abba, hogy beteg vagyok. Egy örök optimista vagyok, s mindig is az voltam, és bízok abban, hogy a vizsgálatok nem hoznak olyan eredményt, amitől egyenesen rettegek. Sokszor nehéz megfogalmaznunk egy érzést. Lehet az pozitív vagy akár negatív is. A bennünk keltődő érzetek nagyon furcsák, s nehéz rájuk a megfelelő szavakat megtalálni, s leírni. Most pont ez a helyzet velem kapcsolatban. Érzek valamit, ami talán a félelem, idegesség és még ki tudja hány különböző érzés egyvelege.
Felértem a szobámba. Míg ideértem nem fogtam fel semmit a körülöttem zajló dolgokból. Mondhatom azt is talán, hogy láttam, de néztem. Mivel nem nagyon pakoltam ki, így az összepakolás nem okozott különösebb gondot. Inkább az, hogy fogok haza jutni. Megkerestem a telefonom, s érdeklődtem jegy felől. Hatalmas szerencsém volt, hisz még kaptam jegyet. Azonnal szereztem magamnak fuvart, s nem sokkal később már a reptéren voltam. Számoltam közben az időeltolódással is, s kikalkuláltam magamban, hogyha leszállok a repülőgéppel, akkor még arra is lesz időm, hogy a csomagomat lerakjam otthon. Miután mindenen túlestem, felszálltam a repülőgépre. Az ablak mellett kaptam helyet. Ennek örültem egy kicsit, úgy gondoltam, ha kinézek majd út közben az ablakon, egy kicsit talán hátha el tudom majd terelni a gondolataimat. Úgy tűnik rosszul gondoltam. Hiába néztem ki az ablakon nem ment a gondolatterelés. Igaz hiába tekintettem ki, nem láttam mást, mint a felhőket. Út közben számtalan lehetőség lejátszódott a fejemben. Mint egy filmet, úgy képzeltem magam elé a jelenetet amint George közli velem az eredményt. Bár a szereplők és a szituáció ugyanaz volt, mégis különböztek ezek a kis jelenetek annyiban, hogy mindannyiszor mást mondott nekem George. Láttam azt a variációt is, hogy hatalmas megkönnyebbülés után boldog leszek, de olyat is láttam, hogy zokogok. Ez pedig megrémisztett. Tisztában vagyok a százalékokkal, az esélyekkel, mégis a hitem megrendíthetetlen, s az azt mondja te egészséges vagy Claire! Csak ez tartja bennem a lelket. A hosszú repülőút után, megérkeztem haza. Összeszedtem a csomagom, majd egy taxival hazavitettem magam.
Hazaérve ledobtam a bőröndöm, s felkaptam a kocsi kulcsom, készültem elindulni. Azonban mielőtt kiléptem volna a házból, megtorpantam egy pillanatra a tükör előtt. Belenéztem, s fújtattam egy nagyot. Erős vagy, és minden rendben lesz! Mondtam ezt bátorításképpen magamban. Hittem ebben a mondatban. Néhány másodpercig ott álltam még, majd elindultam. Mikor már az autómban ültem a feszültség és félelem egyre jobban felerősödött bennem. Tudtam ez a nap, az ezt kövező órák meg fogják határozni az életem hátra lévő részét. Ott voltam a kórház parkolójában, kiszálltam a kocsiból s elindultam a célom felé. Ahogy közeledtem minden lépésem egyre nehezebb volt. És a gondolatok is egyre rosszabbakat sejtettek velem. Annyira féltem, hogy a szívem majd kiugrott a helyéből. Biztos voltam abban, hogy a pulzusom az egekben van. Minden akkora nyomást tett rám, már maga a kórház is, hogy a sírással küszködtem. Bár még nem tudtam semmilyen eredményt, érzetem, hogy sírni fogok, vagy örömömben, vagy épp bánatomban.
Az ajtó előtt állva volt a legnehezebb. Már lendítettem a kezem, hogy kopogok, de az mégsem érintette az ajtót. Elbizonytalanodtam. Vettem egy hatalmas levegőt, s megint nekikészültem. Most viszont a kezem célt ért, s kopogtam az ajtón.
- Szabad. – hallottam odabentről.
- Megnyitottam az ajtót, majd egyre nagyobb résre, s végül beléptem.
- Szia George! – köszöntem én először. Annyira féltem.
- Szia Claire! – jött felém. Megölelt, majd mutatta, hogy foglaljak helyet.
- Itt vagyok, ahogy kérted. Kérlek, kezdjünk bele. Tudni akarom mihamarabb.
- Rendben.
Vett egy mély levegőt, majd hozzákezdett:

- Claire. – kezdte így. Én nyeltem egy nagyot, s úgy éreztem baj van. Félelmem nem szűnt meg, éreztem, hogy egész testem remeg az idegességtől. Egy hatalmas kő nyomta a szívemet, s csak egyre vágytam: ez a kő hulljon le és George azt mondja, amit hallani szeretnék, hogy egészséges vagyok. – Az elvégzett vizsgálatoknak megszületett az eredménye. Mikor idejöttél egy olyan tünettel jelentkeztél, amely sok betegség előjele is lehet. Mondtam neked, hogy az emberi test különbözőképpen reagál a dolgokra, ahány ember, annyi féle reakció. - majd összekulcsolta a kezét, amit az asztalra helyezett, továbbra is a komoly arckifejezésével nézett rám és folytatta. - Amint említettem a kézremegésed vagy, hogy orvosilag is kifejezzem neked a tremor, különböző dolgok tünete lehet. Lehet akár csak pszichológiai eredetű, a külső hatások például stressz eredménye, de lehet súlyosabb dolgok következménye is. A vizsgálat során arra a kérdésre próbáltunk választ találni, hogy a tremorod milyen eredetű. De figyelembe véve azt, amit mondtál, megállapítottam, hogy nyugalmi tremorod van. Így már csak ezen belül néztem a lehetséges betegségeket. Őszinte leszek veled és nem foglak hitegetni. – ekkor tudtam, hogy nem fogja azt mondani, amit én szeretnék, azt fogja mondani, hogy beteg vagyok. A szemeim eddig is könnyben úsztak, de most könnyeim utat törtek maguknak. Éreztem, hogy a könnycseppjeim végigfolynak arcomon. – Két betegségre szűkítettünk. Az egyik a Huntigton-kór, a másik pedig a már általad is említett Parkinson-kór. Végül a koponya CT és az MR vizsgálat során kaptuk meg a választ. – összekulcsolt kezeit szétszedte, s nyúlt az irányomba. Végigsimította a karom, majd folytatta. – Sajnálom.
Mikor ezt kimondta azt hittem megszakadok. Hatalmas fájdalom ért. Elvesztettem a hitem. Eddig úgy éreztem van esélyem, én hittem azt, hogy egészséges vagyok, de már tudom nem. Elkezdtem zokogni. Ez egy hatalmas pofon volt az élettől. Sose éreztem ekkora csalódottságot. Úgy éreztem akkor, életem elvesztette értelmét. Összeszedtem magam és kérdeztem.
- É és.. és végül melyik be.. betegségben szenvedek? – mondtam küszködve a sírással.
- Sajnos beigazolódott, amitől te is tartottál.
Ekkor tudtam Parkinson- kóros vagyok.
- Parkinson igaz?
- Igen.
Csak tovább sírtam. Lekönyököltem az asztalra és az arcom a kezeimbe temettem. George nem szólt egy darabig semmit. Csak nézte, ahogy megtörök, ahogy sírok, ahogy megpróbálom feldolgozni azokat a mondatokat, amiket mondott nekem. Pár perc után végül megszólalt.
- Elmondok mindent. Jó? – s simított ismételten végig a karomon.
Én nem mondtam semmit, csak bólogattam, s közben a könnyeim törölgettem.
- Nem tudom mennyi mindent tudsz a Parkinson-kórról, ezért mindent elmondok amit tudnod kell. Nálad örökletes a betegség, bár megmondom neked ez nagyon ritka. A betegek mindössze alig 10%-nál van ez így. Azonban azt is tudnod kell, hogy a betegség csak nagyon ritkán jelent szellemi leépülést is, s azt is, hogy fiataloknál nagyon ritkán fordul elő. De sajnos előfordul. De létezik rá kezelés. És így akár 30 évet is elélhetsz anélkül, hogy bármiféle mozgáskorlátozásban szenvednél.
- És milyen kezelés van?
- 4 féle kezelési módot ismer jelenleg az orvostudomány. A legáltalánosabb és legelterjedtebb a gyógyszeres kezelés. De tudnod kell a gyógyszerek nem szüntetik meg a tüneteket, csak mérsékelni tudják azokat. Azonban ennek is van kockázata. Idővel a gyógyszerek elveszthetik hatásukat, és akár a súlyosbodást is elidézhetik. Van egy nagyon új eljárás. Ez a mélyagyi stimuláció. Ez egy műtéti eljárás és még csak nemrégen kezdték el alkalmazni. Tudnod kell, hogy a mélyagyi stimulációban elektródák közvetítik az elektromos impulzusokat a substantia nigra számára, amely egy sarló alakú, a mozgásokat felügyelő és koordináló terület az agy középpontjában. A Parkinson-kóros betegeknek az ezen a területen található dopamintermelő (ingerületátvivő) idegsejtjei pusztulnak el, remegést, merevséget, lassult mozgást és a koordinációs képességek romlását okozva. Ez az eljárás amint mondtam még nagyon új, és ennek is ugyanúgy meg vannak a kockázatai. Mivel műtétről van szó, így a műtéti kockázatot meg kell említeni. Viszont én úgy gondolom ez a leghatásosabb mód. Amint azonban említettem létezik egy harmadik gyógymód is. Ez a talamotómia. Ez a műtéti eljárás abban tekinthető speciálisnak, hogy csak a remegést lehet vele koordinálni, de egyéb tüneteken nem változtat. Itt viszont olyan kockázat is felmerül, hogy mivel ez egy agyi műtét akár beszédzavar is kialakulhat utána, vagyis olyanra gondolok, hogy például elkent beszéd, de koordinációs zavar is megjelenhet. Még megemlítem neked a pallidotómiát. Ez is egy műtéti eljárás. Ebben az esetben egy kis szövetdarabot pusztítanak el, amely felelős a kór számos tünetéért. Ez azonban nagyon fejlett technikát igényel és rendkívül költséges.
Csak hallgattam, amiket mondott. Szinte semmit se fogam fel, a sok kifejezés és a mondatai jelen pillanatban olyan idegennek tűntek nekem. Még mindig nem hittem el. Azt hittem ez csak egy rémálom és felébredek nemsokára. Nem akarom elfogadni a dolgot. Nem is tudom elképzelni a holnapot. Ez a dolog az egész életemet megváltoztatja, meg kell tanuljak ezzel együtt élni és küzdenem kel. Kezelés és hasonlók. Felkészülni, hogy bármikor bármi megtörténhet. Kell ez nekem? Talán egyszerűbb lenne feladni és véget vetni a dolgoknak. A sok szenvedésnek a sok akadálynak.

Még itt töltöttem egy kis időt, s George mindent elmondott alaposan. Elmondta, hogy mennyi esélyt lát nekem, elmondta, hogy ha bármi van forduljak hozzá, hogy ő mégis mit ajánl, majd adott pár napot arra, hogy eldöntsem akarok-e műtétes kezelést, vagy csak a gyógyszeres kezelés marad, s persze míg vissza nem jövök hozzá a döntésemmel kaptam gyógyszert. Mesélt nekem arról az eshetőségről is, ha a kezelés nem használ. Elmondta mi várható. Egészen megrémisztett.  Megeshet, hogy csak koordinációs zavarok, csoszogó menés, és a mozgásom nagyon nehézkessé válhat, de megeshet az is, hogy szellemi szinten is bekövetkezik változás. Csak hallgattam és figyeltem. Igyekeztem mindenre odafigyelni, már ha ez a sorsom, akkor tudjam mi vár rám. Csak a hangjára figyeltem, s mikor megemlített egy- két várható mellékhatást megesett, hogy láttam magam, amint ápolásra szorulok. Teljesen összeszorult a gyomrom. Én nem akarom ezt. Nem lehetne, hogy azt mondom, hogy nem és ez meg se történik? Fel kell fogjam, ez egy olyan dolog, ami következtében az életem gyökeresen megváltozik, és kihat majd minden cselekedetemre. És azt sem akarom, hogy bárkit arra kötelezzek, hogy a változásokat, amik majd rajtam végbemennek, tűrje, és ott szenvedjen mellettem. Ez neki is rossz lenne és nekem is.

Sok időt töltöttem el ott, majd elmentem. Azt hittem jobb lesz, de nem lett így. Beszálltam a kocsimba és csak kavarogtak a gondolatok a fejemben. Nem tudom felfogni, hogy lehet ezt feldolgozni, vagy csak nekem ilyen nehéz? Lehet, én látom sötéten a dolgokat? Talán azért van ez, mert már egy hasonló dolgon végigmentem? Már hittem azt, hogy a küzdésnek van reménye és nagyot csalódtam. Ez pedig megváltoztatott? Leszek-e még valaha az ki évekkel ezelőtt voltam. Vagy ez csupán egy olyan vágy, ami biztos nem fog beteljesülni? Egyáltalán érdemes-e még küzdeni? Nem lenne egyszerűbb csak feladni? Az autóban ülve is csak sírtam. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Össze voltam törve, nagyot csalódtam. Elmondhatom életem legrosszabb napja. És most mindent belevettem. Más helyzetben elfogadtam, hogy ez az élet rendje, de ezt nem tudom lenyelni. Nagy nehezen összeszedtem magam és elindultam haza. Útközben törölgettem a szemem és igyekeztem a gondolataim terelni, és a vezetésre koncentrálni, de nem igazán ment. Olyannyira, hogy a lámpánál csak akkor eszméltem, hogy zöldet mutat, miután hevesen rám dudáltak.

 Hazaértem nagy nehezen. Beléptem a házba. Az otthonomba, ami most nem ugyanolyan volt. Most az otthon szó hallatán és azt mondva nem ez a hely jutott az eszembe. Nem, nekem nem ez volt az otthonom, ez csak a lakásom. Az én igazi otthonom nem itt van. Talán ott másabb a helyzet. Talán otthon menne nekem a feldolgozás, talán ott mást mondanának nekem. Vagy ha más orvoshoz megyek ő is mást mond? Nem, valószínűleg ugyanazt. George egy remek szakember, s most csak a kétségbeesés mondatja velem ezeket a dolgokat, s hoz ilyen gondolatokat a fejembe. Bentebb mentem. Egészen a szobámba. Leültem az ágyam szélére, s a szemben lévő polcra néztem. Nem céltalanul néztem, volt azon a polcon valami. Egy kép, ami egy fehér keretben volt. Felálltam, majd levettem a képet. Édesanyám képe volt az.  Ő mindig tudta mit mondjon. De most mégsem mondott semmit. Bárcsak szólna hozzám, bárcsak nem a képen keresztül láthatnám őt. Bárcsak itt ülne most mellettem és elmondaná, hogy minden rendben lesz. Bárcsak…
A képpel a kezemben visszaültem az ágyra. Csak ültem az ágyon és sírtam. Majd szétszedtem a képkeretet és a képet kivettem belőle. Felpattantam az ágyról, majd egy hirtelen vezérelt ötletnél fogva felkaptam a kulcsom és elhagytam a lakásom. Beszálltam az autóba, anyu képét magam mellé raktam az ülésre, majd beindítottam az autót és elindultam. Nem céltalanul menten, elhatároztam, hogy hova megyek.
Elértem a célomat. Nem változott semmit a hely. Még mindig ugyanolyan volt. A fa még mindig ott állt, még mindig ugyanaz az érzés járt át, mint egykoron. Otthon voltam. Felvettem magam mellől anyu képét, kiszálltam az autóból és a bejárat felé vettem az irányt. Be akartam menni. Már nagyon régen nem jártam itt, de most be akartam menni. Akartam, de mégsem tudtam megtenni. Ahogy egyre közelebb léptem a bejárat felé, úgy kezdett az erőm is elhagyni. Minden lépés egyre nehezebb volt. Már a verandára készültem fellépkedni a lépcsőkön, s innen már csak pár lépés lett volna az ajtó. Lett volna…
Nem tudtam bemenni. Már órák óta ültem a lépcsőn. Csak néztem előre, s emlékek hada jött elő. Sok kislánykori csínytevésem, amik egy-egy pillanatban mosolyt csaltak az arcomra, s néha anya arca is bevillant. 

Majd eszembe jutott az a pillanat is, mikor anyával ültünk George-val szemben és megtudtuk a rossz hírt. Most valami hasonlón estem át, csak most megtudtam, hogy ő mit érezhetett akkor. Iszonyatos lehetett neki, hisz nekem is az. Csak ültem továbbra is, mikor valaki odaült mellém. Sóhajtott egy nagyot, s azonnal tudtam ki van mellettem.
Megint elkezdtem sírni. Könnyim szinte már saját utat alakítottak ki maguknak, ahol haladnak le. Nyeltem egy nagyot és megszólaltam.
- Nem tudok bemenni. – felemeltem a fejem és előre meredtem. Nem tudtam a szemébe nézni, hisz tudtam megbántottam. – Órák óta ülök itt, de nincs erőm felállni és bemenni. Nem tudom, miért van. Nekem ez az otthonom és most nem tudok belépni.
Ő nem szólt semmit, de ez érthető. Csalódást okoztam neki, de ő mégis itt van. Odafordultam az irányába és láttam, hogy ő is csak mered előre. Visszafordultam s én is hasonlóképpen cselekedtem. Csend honolt mindenütt. Mi se szóltunk egy darabig, csak meredtünk előre. Tudom, hogy megbántottam és csalódást okoztam neki. Sajnos ilyen vagyok. Én csak a fájdalmat cipelem magammal, és csak megbántok másokat. A csendet végül ő törte meg.
- Nagyon megbántottál. Nem tudtam mi van veled és még most sem tudom. Én elmondtam neked mindet, de te nem. Én gyakorlatilag olyan dolgokat is elmondtam neked, akit még soha senkinek. Megbíztam benned, kinyíltam előtted. Láttam esélyt magunknak, noha tudtam mindig is, hogy nem szeretsz. De te nem mondtál el nekem egy ilyen lényeges dolgot. Persze rajtam kívül más tudta -  majd egy nevetés szerű mozdulatot tett, ami nem azért jött belőle mert boldog volt, ez olyan kínból jövő volt. – Persze én olyan marha vagyok, hogy nem kell tudjak semmit sem, bábnak tökéletes vagyok. Vagy már azt sem tudom. De valamit azért szeretnék megtudni. Miért nem mondtál nekem erről semmit?
- Sajnálom. – lenéztem a földre, majd újra felemeltem a fejem és miközben újból csak néztem előre majd folytattam. – Hittem. Igen lehet buta válasz, de hittem. Bíztam abban, hogy nincs semmi bajom. Nem akartam elmondani, mert úgy éreztem, míg nem biztos, jobb, ha nem tudsz róla. Tudom, ha valaki tudomást szerez egy ilyen dologról, akkor másképpen néz az illetőre. Ezt akartam elkerülni. Nem akartam, hogy bárki is sajnálattal nézzen, hogy szegény nő kétségek között él.
- Érdekes Sebastiannak mégis elmondtad. Azt még megértem, hogy Jess tudott róla, de Sebastiant nem fogom fel.
- Ő csak azért tudta meg, mert látta egyszer, hogy remeg a kezem. De honnan tudod egyáltalán, hogy Jess tudja és egyáltalán honnan vetted, hogy itt vagyok, és honnan tudod, hogy hol laktam? – kérdeztem én is.
- Jessel beszéltem. – elég volt ennyi is, innen már mindent tudtam. - De mégis nem bíztál bennem vagy mi? Én beléd szerettem és ekkorát csalódtam benned, azt hittem te is kezdesz felém közeledni és ekkor megtudom, hogy egy ekkora dolgot titkolsz el előttem. Már nem tudom mit gondoljak. Az a Claire vagy, akit megismertem?
- Egy Claire létezik. Te pedig megismerted. És igen eltitkoltam. – a sírás felerősödött, kezemmel a mellkasom irányába nyúltam, és odafordultam felé, s érzelmeim emelkedettebb hangnemben mondatták velem a következőket – Nem könnyű ez nekem. Nem tudtam eddig mit gondoljak. Bíztam, hogy nem vagyok beteg, de amikor előjött az a nyomorult kézremegés reszkettem a félelemtől. El tudtam volna futni a világból, de nem lett volna jobb. Hiába küzdöttem az agyammal, hiába akartam, hogy abbamaradjon nem szűnt meg. Iszonyatos érzés. Tehetetlen vagyok. Még én is féltem és nem akartam azt, hogy te is lásd, hogy csak ide-oda ráng a kezem, én pedig csak nézem, mert nem tudok vele mit csinálni. – megtöröltem a szemem, majd visszafordultam.
Ismét egy kis csend honolt.
- És mi az eredmény? – kérdezte meg félve.
- Beteg vagyok. – mondtam ki egyszerűen.
- Ez nem lehet!
Ismételten felé fordultam, s láthatta a nézésemből is, hogy komolyan beszélek.
- De ez így van. Beteg vagyok. Parkinson-kóros vagyok. – s a könnyeim megint megindultak útjukra.
Ő megfogta a kezem és megszorította a kézfejem. Mikor a szemébe néztem, láttam, hogy az ő szemei is könnybe lábadtak, de nem tudtam rá nézni, nem akartam őt is sírni látni, így visszafordultam.
- Tudod az élet olyan akár egy porcelán. Nagyon törékeny. Óvatosan kell vele bánni, mert ha egyszer eltörik az a véget is jelentheti. Hiába ragasztjuk össze a darabokat, már nem lesz olyan, mint régen. Én most úgy érzem az én életem az összetört porcelán. Ragasztanám, de tudom már nem lesz a régi. Már soha se leszek a régi. Ez egy mélypont az életemben és nem tudom, mit kezdjek vele. Olyan mintha egy szakadék előtt állnék és keresném a túloldalra való utat, de nem találom. Tudom, hogy nincs kivételezés az életben. Ugyanúgy érhet bárkit jó is és rossz is. Az utóbbi időben viszont annyi pofont kaptam már az élettől. Annyi rossz dolgon estem már át. Szeretném, ha csak egy kicsit lenne kivételezés. Én nem tudom mit véthettem, hogy ennyi rossz történik velem, de szeretném, ha egyszer jó is történne. Tudod, már olyan gondolat is megfordult a fejemben, hogy egyszerűbb lenne feladni.
- Ilyet ne mondj! – s az irányába fordította a fejem. Ránéztem.
- De ezt érzem.
- Sok lehetőség áll még előtted. Te egy magabiztos ember vagy, aki soha nem adja fel, most sem teheted meg. Kellesz még nekem!
Én visszafordítottam a fejem, majd folytattam.
- George felajánlott pár lehetőséget. Azt mondta ad pár napot és válasszak, addigra pedig kaptam tőle gyógyszert. Van műtéti lehetőség, amivel olyannyira kezelhető, hogy évekig tünetmentesen élhetek és a betegség lefolyása se lenne annyira rossz. Bár ez nem igaz, hisz ez így is úgy is rossz. De elmondta előfordulhat, hogy kockázat lép fel, hisz agyműtétről van szó. És az is megeshet, hogy szellemi leépülés is bekövetkezik.
- Claire én melletted állok. Azt viszont nem szeretném, ha feladnád!
Sóhajtottam egy nagyot. Ő is hasonlóképp cselekedett.
-  Ez nem olyan egyszerű. Anyuval már küzdöttem 3 évig és minden mindhiába volt. Már azt hittük győztünk, de mégsem. Nem akarom ezt még egyszer megélni. De élni akarok. Csak nem így.
Most beszéltem végre neki erről. Bár valószínűleg már túl későn. Ahogy ős is fogalmazott én elzárkóztam előle, míg ő teljesen megnyílt előttem. Én nem akarok vele játszadozni. Még mindig mást szeretek, bár már ő is kezd érzelmeket kelteni bennem, de nem fogom magamhoz kötni, mint ahogy senkit sem. Egyedül szembeszállok majd valahogy a betegséggel és megpróbálok megtenni majd mindent. Még van olyan álmom, amit meg akarok valósítani, amit megígértem magamnak. És magamat már nem akarom becsapni. Ennyi jár nekem is. De ezt egyedül fogom megtenni. Féltem, hogy Christian majd erre a témára evez, hisz tudom, hogy ő érez irántam valamit, én pedig nem akarok neki nagy fájdalmat okozni, de ha mégis ez következik, akkor meg kell tegyem a lépést. Így lesz neki a legjobb.
- És kettőnkkel mi lesz? – tette fel a kérdést, mint ahogy én azt gondoltam is.
- Te hogy érzed, van kettőnk? – kérdeztem vissza.
- Szeretném, ha lenne. Megbántottál nagyon, de túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hagyjalak elveszni.
- Tudom, hogy megbántottalak. Te egy remek ember vagy… – s húztam ki a kezem a kezei közül.
- Nem akarom, hogy folytasd. – mondta kissé kétségbeesetten.
- De folytatom. Te remek ember vagy és jobb neked nélkülem.
- Ezt nem akarom hallani! Miből gondolod, hogy jobb nélküled nekem?
- Jobb hidd el.
- Miért?
- Christian könyörgök.
- Mond meg, hogy miért?
- Nem akarlak magamhoz láncolni.
- Nem láncolsz. – mondta azonnal
- Kérlek hallgass végig. Jobb lesz neked nélkülem. Én csak megbántalak téged. És most kiderült, beteg vagyok. Tudom, hogy ez nem lesz egy sétagalopp. Még nem tudom mihez fogok kezdeni, még nem tudom, mit válasszak. Félek a műtéttől, és félek attól is, hogy mi lesz. Mindentől. Nagyon bizonytalan vagyok, és még nem látom a holnapom. Még szinte fel se fogtam ezt az egész dolgot. De azt tudom, hogy nem akarok neked rosszat. Mi van akkor, ha a kezelés nem hat? Nem akarom azt, hogy ott őrködj felettem, hogy az egész életed tönkre tegyem. Neked van egy életed és én így nem férek bele. Te megdolgoztál azért, aki most vagy és én nem akarom ezt tönkre tenni. Jobb lesz neked nélkülem.
- Ezt nem tudom elfogadni.
- De el kell. Addig kell ezt a döntést meghozni, míg nem kötődsz annyira hozzám.
- Én szeretlek téged! – s megint felé fordította a fejem, majd közeledett felém és megcsókolt. Szenvedélyesen. Talán tudatni akarta ezzel is velem, hogy ő nem akarja, hogy elváljanak az útjaink. Miután elváltak ajkaink egymástól, fejét az arcomhoz tartotta. Éreztem, hogy az arca könnyekkel van áztatva. Nem akartam, hogy sírjon. Ez nekem is rossz, és nem akarom őt bántani. Ha nem lennék beteg, nem tenném ezt, hisz már úgy gondolom, ő az lehet, aki elfeledteti velem Sebastiant. De tudom, nincs olyan, hogy ha. Kész tények vannak, beteg vagyok, s ennek fényében kell mérlegeljek.
Döntöttem. Nem akarom őt tönkre tenni. Elemeltem arcom, majd végigsimítottam az arcán és belekezdtem még az utolsónak szánt mondandómba.
- Nézz a szemembe, kérlek. – ő megtette. – Nem akarok neked fájdalmat okozni és nem akarom az életed tönkre tenni. Legyen vége most, míg nem fáj annyira. Jobb lesz neked.
- Már nem tudom, mit tudnék mondani. Nekem te fontos vagy és nem akarlak elveszíteni. – s csak a szemembe nézett mikor ezeket mondta.
- Jobb lesz.
Lesütöttem a szemem, majd újra rá néztem és még megkértem valamire.
- Tudom, hogy nem várhatok tőled semmit, de szeretnélek megkérni valamire. Apámnak ne mondj semmit, majd én elmondom neki. Megteszed ezt nekem?
- Meg. – mondta halkan.
- Köszönöm.
- Claire… - kezdte mondatát, de én félbeszakítottam.
- Kérlek, menj el.
- Akkor ez az utolsó szavad? És mi lesz a forma1-el?
- Még nem tudom mi lesz. Megeshet, hogy abbahagyom a munkám, de értesítelek téged róla. E felől ne izgulj. Ha kilépek, akkor ha szükséges keresek magam helyett valakit. – vettem egy mély levegőt. – Igen ez az utolsó mondatom.
- Én ezt nem tudom elhinni. Nézz a szemembe és mond úgy.
Odafordultam ismételten felé, s a szemébe néztem majd folytattam:
- Kérlek, menj el.
- Rendben. – mondta végül.
Megtörölte a szemét, majd felállt mellőlem és elment. Hallottam amint becsapódik az autója ajtaja, s hallottam amint elhajt.
Fájt ezt mondanom, de tudtam, hogy jól tettem. Sebastiant szeretem, de ő is megmozgatott valahol. Elkezdtem hozzá is kötődni, de jobb most befejezni, míg egyszerűbb.
Miután elment, a korábbi napsütéses idő megváltozott. Beborult az ég, s elkezdett lassan cseperegni az eső. Talán az ég is engem sirat? Vagy ez túl önző? Talán őt siratja? Esetleg a döntésemet?...

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!

Megérkezett a vizsgaidőszak előtti utolsó fejezet. Most kiderül minden, mondhatjuk egy döntő pont lesz.
Egy kérdés: Beteg vagy egészséges Claire? Menny vagy pokol?
Mindent megtudtok a folytatásból!

Köszönöm ezúttal is a véleményeket, nagyon aranyosak vagytok! Számítok rátok most is és kíváncsian várom a visszajelzéseket a fejezettel kapcsolatban.

Egy kicsit megújult a külső is, erről is érdekel a véleményetek :))

Folytatás a vizsgák után :D
Jó szórakozást!
Puszi