34. fejezet

34. fejezet

Érints meg még egyszer…

Christian szemszög:

Azt mondta vége. Nem hittem. Tudom, hogy nagyon el van keseredve. Megértem, hogy ez a hír a padlóra küldte. De ott akarok mellette lenni. Azonban hiába akarom, ő nem akarja. Nem elég, ha én, kell az is, hogy ő akarja. Hiába mondtam neki, hogy nem láncol magához, amit a fejébe vett azt nem tudja onnan kiverni. Többek között ez a tulajdonsága is megfogott. De most mégis szeretném, ha nem ez a tulajdonsága dominálna, és más döntést hozna. Ha hagyná, hogy ott legyek mellette. Nem tudok mit tenni. Nem adom fel, azt tudom, de ha elutasít, hiába az igyekezetem.
Nagyon rosszul esett és fájt. Kimondom fájt, hogy elutasított. De megtettem, amire megkért. Felálltam, otthagytam majd miután beindítottam az autóm, elhajtottam.

Claire szemszög

Nem könnyebb. A nyakamba zúdult egy ekkora dolog és még most nem tudom mit tegyek, nem tudom hogy fogom tudni azt feldolgozni. És hogy fogom ezt elmondani apámnak. Mi lesz, ha elmondom és rosszul lesz? Én ezt nem akarom. De nem akarom azt sem, hogy esetleg más által tudja meg, és azt higgye, hogy nem akarom neki elmondani. Már nem csak rá kell odafigyeljek, nagyon kell magamra is. És még egy döntést is meg kell hozzak. Mit akarok a betegséggel kezdeni. Akarok-e harcolni, vagy megadom magam, felteszem a kezem és azt mondom, kész itt vagyok, veszítettem. De ezt nem tehetem meg. Küzdenem kell nem csak magamért, azokért is, akik szeretnek engem. Mégis azonban belegondolva abba, hogy mik várhatnak rám, megfordult már a fejemben a könnyebb út is. Gyógyszeres kezelés vagy műtét? Ha műtét melyik műtét? Melyik hozhat javulást? Melyik könnyítheti meg az életem? Egyáltalán mi a garancia arra, hogy megkönnyíti az életem. Mennyi az esély arra, hogy változatlan minden marad így, s a tünetek nem szűnnek meg és csak romlok gyorsabban és gyorsabban.
Jelenleg annyi megválaszolatlan kérdés van előttem, amikre még nem találok választ. Az összezavarodás szó nem elég arra mit most érzek. Talán megfelelő szavakat se tudok rá mondani. Nem tudok egy döntést hozni jelenleg annyi az alternatíva, hogy nem tudom. Talán nem is értem.
Még ott ültem egy darabig, majd erőt vettem magamon és felálltam. Lassan odalépkedtem az ajtóhoz. A pótkulcs még mindig ott volt, ahova régen elrejtettük. Kezembe vettem, majd egy hatalmas levegővétel után beledugtam a zárba és elfordítottam. Hallottam, hogy kattant. A kilincset lenyomtam, majd kitárult előttem korábbi életem helye.  Azoknak az időknek a helye, mikor még önfeledten tudtam mosolyogni, mikor nem tudtam mondani az életemre azt, hogy keserű. Azok még a boldog szép napok voltak. Akkoriban sosem érzetem ezeket a dolgokat, mint most, s ki tudja, lehet, most azért szenvedek ennyit.
Megtettem az első lépést, beléptem. Az otthon illata csapott meg és egy megmagyarázhatatlan érzés járt át, talán ahhoz hasonló, amit akkor éreztem mikor itt éltem. De az már régen volt. Azonban minden olyan volt, mint ahogy itt hagytam. Bentebb mentem, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Hirtelen emlékek zúdultak a fejembe. Ahogy körbenéztem, rájöttem ez volt ez életem, amit itt hagytam, de most újra megtaláltam.

Lépkedtem előre és néztem körbe. A kanapén a párna még mindig ugyanúgy volt, s végighúztam a kanapén a kezem, miközben lépkedtem mellette, s még mindig ugyanolyan tapintású volt. Mit sem változott az évek alatt. A polcokon még mindig ott voltak a családi fotók. Elhaladva mellettük, még több emlék zúdult rám. Ahogy végignéztem rajtuk, egy aprócska és nagyon halovány mosoly jelent meg arcomon. A fényképeken sokszor együtt szerepeltünk anyuval. Azok voltak a szép idők, s nagyon hiányoznak. A szemeim könnyben úsztak, s a könnyfátyoltól nem láttam mindent tökéletesen. Megtöröltem a szemem és nézegettem tovább a képeket. Még több emlék jött elő.
Mikor ránéztem egy másik fotóra sírásom közepette elnevettem magam. Csak az emlék miatt.

Ez a kép akkor készült, mikor anyu kitalálta, hogy kertészkedjünk. A kertészkedés alatt nem csak egy kis virágültetést kellett érteni, az szó szerint kertészkedés volt a javából. Az egész udvart átalakítottuk. Szerencsére akkor jó idő volt és nem áztunk el. Ráadásul még anyu barátnője is eljött hozzánk, így mondhatjuk egy csajos kertészkedést csináltunk. Még az elején mind a ketten tele voltunk energiával. Én azonban már mikor a közepénél tartottunk a kertészkedésünknek kezdtem megunni. Persze hangot adtam ennek. Anyu továbbra is lelkes volt, és mondta, hogy ezt mi már nem hagyjuk abba. Addig nyafogtam neki, míg végül megragadta a locsolót és a vízzel jól lelocsolt. Nagyot nevetett rajtam, de én persze nem annyira élveztem ezt, mint ő. Sose fogom elfelejteni a nevetését, ahogy akkor olyan édesded kacagott. De ez a kertészkedés sokáig tartott. A vége fele már ő unta és ő nyafogott. Óvatosan előkerestem a locsolót és kölcsön kenyér visszajár alapon visszakapta azt, amit én korábban szenvedtem el. Ő viszont ezen is ugyanúgy kacagott, mint amikor engem öntött nyakon. Ez a nap örökké bevésődött az agyamba és most, hogy ezt a fényképet megláttam, csak újra felerősödött bennem annak a napnak az emléke és a hiánya.
Amint mondtam a házban semmi sem változott. Minden úgy állt ott, mint mióta elmentem innen. Anyu mikor állapota súlyosbodott hozzám költözött. Mindig hiányolta és mondta is nekem ezt a házat, és a nyugodt környéket. Nem tudta megszokni az emeletes ház légkörét, vágyott ide vissza, az általunk tökéletesített kertbe, a csendes környékre, a barátaihoz. Viszont nem tudtuk megengedni magunknak, hogy idejöjjünk. Nem volt annyi tartalékom, hogy itt tudjunk élni, s ráadásul a kezeléseket is ott kapta Londonban. Így sehogy sem tudtuk ezt megoldani, és ezt a kívánságát nem tudtam teljesíteni. Sajnos már soha. Mikor már a végső stádiumban voltunk, a kórházban töltötte a mindennapjait. Pontosabban az utolsó két hetet már ott töltötte. Állapota egyik pillanatról romlott a másikra, s szervei szépen sorba mondták fel a szolgálatot. Ahogyan a kertészkedős nap, úgy az is megmarad örökké bennem, mikor utoljára láttam. Ott feküdt az ágyon. S mozogni is nehezen tudott már. Arca sápadt volt, és nagyon lefogyott. Szinte csont és bőr volt. A betegség nagyon elhatalmasodott szervezetén. Mikor utoljára beszéltünk orrszondán keresztül kapta az oxigént, és már csak feküdt. Már nem volt ereje felülni sem. Akkoriban már táplálékot nem vett magához, infúzión keresztül kapta meg azokat a szükséges anyagokat, amikre a szervezetének szüksége volt. Még utoljára rám mosolygott egyet, majd azt mondta álmos. Én mondtam neki, hogy csukja le a szemét, mindjárt jövök, csak veszek egy kávét. Akkoriban nagyon nagy szükségem volt napi több adag kávéra, hisz mondhatjuk se éjjelem, se nappalom nem volt. Igyekeztem minél több időt vele, tölteni, minden egyes pillanatban attól rettegtem, hogy magamra hagy. Akkor megfogadta a tanácsom s lehunyta a szemét. Én megsimítottam az arcát, majd annyit mondtam neki: „Mindjárt visszajövök!” Felálltam mellőle a székről, és elmentem a folyosó végi automatához. Az automatánál álltam már, mikor hallottam, hogy kisebb hangoskodás van. Orvosok rohantak a folyosón, s nagyon megijedtem. Akkor pedig még jobban, mikor anyu szobája felé rohantak. Azonnal futottam én is, s félelmem beigazolódott. Anyuhoz rohantak mindannyian. Mikor a szobaajtóhoz értem már körbefogták őt. Ránéztem a monitorra, s egy egyenes vonalat mutatott s csak sípolt. Mintha egyre hangosodott volna a sípolás. Az orvosok, s köztük George is igyekeztek őt visszahozni. Láttam amint újraélesztették, s amint a defibrillátor a töltés miatt megdobja a magasba a testét. Könnyeim patakokban folytak miközben néztem és a lábaim pedig földbe karóztak. Egy hang se jött ki a torkomon. Nem is hittem el, amit látok. Még párszor végignéztem, ahogy anyu teste a magasba emelkedik, s bíztam abban, hogy a szíve újra elkezd majd működni, s meg fog még mozdulni. De ez nem így történt. A teste mozdulatlan volt, s ő már az örökkévalóság része lett.
Már a szobámban jártam. Az ágyam ugyanott volt még, a függöny ugyanúgy volt elhúzva, minden a régi volt. Vagyis minden, de tudom az ami igazán hiányzik a házból sose lesz itt. Leültem az ágyamra. Az ágytakaró tapintása ismerős volt, s ugyanolyan puha volt az ágyam, mint mindig. Az ágy mellett ott volt az éjjeliszekrényem. Az éjjeliszekrényem pedig egy másik kép a régi életemből.

Itt egy másik olyan ember, aki a múltam képezte. Nem csak a múltam képezte ő is része volt akkori boldogságomnak. De mára már ez is elmúlt. Becsapott, s elveszítettem őt. Továbbra is ültem s a kezembe vettem a képkeretben lévő képet. Sóhajtottam egy nagyot.
- Mindennél jobban szerettelek, de mindhiába!
Majd visszaraktam a képet, de már lefordítva helyeztem az éjjeli szekrényemre.
Egy kis időt még itt töltöttem. Hátradőltem az ágyon és meredtem a plafonra. Megtaláltam most is azt a pontot, amit fiatalabb koromban néztem mindig. Volt egy hely ahol a festék nem egyenletesen volt elkenve és egy kicsit sötétebb volt, mint körülötte a festék. Csak azt néztem. Egy kis idő múlva felkeltem és anyu szobája felé vettem az irányt. Nagyon határozottan lépkedtem, de az ajtónál megtorpantam. Belépek oda, ahol évekkel ezelőtt voltam, menni fog az nekem? Vetődött fel bennem a gondolat. De nem álltam ott és válaszoltam meg ezt, csak cselekedtem. Benyitottam és beléptem. Itt is minden érintetlen volt. A kezemmel mindent megtapintottam, ami mellett elhaladtam. Minden érzés ismerős volt bennem és ismételten minden csak felelevenedett. Megálltam az ő fésülködő asztala előtt, amin megtaláltam egy félig tele üveg parfümöt. Ez az övé volt. Levettem róla a kupakot, s fújtam a kezemre egy kicsit belőle. Az illat annyira ismerős volt. Becsuktam a szemem és csak az illatra hagyatkoztam. Mintha ő is ott lett volna. Az asztalon találtam egy másik képet. Mikor erre rápillantottam végleg eltörött a mécses.

Istenem milyen gyönyörű volt ezen a képen! Ez a kép az utolsó színházi fellépésem előtt készült. Elkísért engem az utolsó előadásomra. Én pedig felvittem őt egy olyan helyre, ami mindig is megnyugtatott a fellépés előtt. A képet pedig a tudtunk nélkül készítették. Most annyi mindenre mondtam már, hogy sose fogom elfelejteni, de ez is éppenséggel azok közé tartozik. Ott azt mondta nekem, hogy soha se adjam fel az álmaimat. Pontosan emlékszek rá, és ha most becsukom a szemem, visszacseng minden amit elmondott:
- Édesem, nagyon büszke vagyok rád! Tudod te megtetted azt, amit kiskorod óta akartál. És mikor látlak a színpadon és látom, ahogy oly könnyeden mozogsz, minden kivirágzik. Azért mert van egy ilyen lányom. Szeretném, ha sose adnád fel az álmaidat, sose add fel ezt, ezért te küzdöttél meg, s tehetséges vagy benne. Nem szabad, hogy valaha is feladd. Szereted csinálni és ezt látom rajtad, és nem akarom azt, hogy bármi miatt is ez megváltozzon. Én mindig melletted leszek és vigyázok majd rád!
Ezután megöleltük egymást majd, egymás kezét fogva néztük azt a csodálatot, ami elénk tárult, s ez a kép pontosan azokban a pillanatokban készült.

A további utamat az ágya felé vettem. Először leültem, majd lehúztam a cipőm. A képpel a kezemben ezután végigfeküdtem és hagytam, hogy azok az érzések, amik most a felszínre törtek, előjöjjenek. Meg akartam könnyebbülni, végre egyszer valahára kiadni az a sok fájdalmat, ami eddig csak rakódott és rakódott és egy hatalmas hegyet kezdett már lassan képezni. Talán ez a pillanat, az lesz, és végre megkönnyebbültem tudom majd tovább folytatni az életem. Körülbelül két óráig feküdtem csak így. Majd erőt vettem magamon és elővettem a telefonom. Úgy éreztem itt az ideje, beszélnem kell apuval. Most el kel mondjam. Nem húzhatom tovább a dolgot, egyszer úgy is meg kel tudnia, legyen akkor ez a pillanat. Kikerestem őt a névjegyzékből majd elindítottam a hívást. Kicsöngött és hamar felvette a telefont.
- Végre Claire! Minden rendben? – kérdezte azonnal
- Apu… - s elkezdtem ismételten sírni.

Már eltelt pár nap azóta, hogy otthon jártam. A kép még mindig nem tisztult ki a fejemben. Beszéltem George-val ismételten és kértem tőle még gyógyszert. Elmondtam neki, hogy szükségem van még egy kis időre, hogy mérlegeljek, a kockázatokat felfogjam és a lehetőségeket sorjában értelmezzem. Ő megértette, de azt tanácsolta, a lehető leghamarabb döntsek, s tudatta velem, hogy rá mindig számíthatok. Én pontosan tudom, hisz már egyszer végigcsinált velünk egy hasonló procedúrát, s akkor is az utolsó pillanatban is megpróbált segíteni. Végül is kaptam tőle egy egész doboznyi gyógyszert. Ez nem csak pár napig lesz elegendő.
Ami a munkámat illeti, még nem döntöttem, és nem is beszéltem azóta Christiannal. Pontosítok, nem csak vele nem beszéltem, apámon és Jessen kívül senkivel. Vagyis Jessel is csak addig, míg elmondtam neki mindent. Azóta a telefonom kikapcsolva hever a dohányzóasztalon. Nincs most erőm és kedvem se arra, hogy bekapcsoljam.
Mikor apámmal tudattam a hírt, estére ottmaradtam. Csak másnap utaztam haza és vasárnap már apám is hazajött. Nagyon nehéz volt a szemébe nézni. Tudom, hogy ez nem egy rossz tett vagy bármi hasonló, de féltem őt meglátni. És az embereket is kerültem. Mikor a boltba mentem akkor is szinte olyan volt, mintha az emberek csak engem néznének, ha tudnának mindenről, s csak a sajnálatot láttam azokban a szemekben, akik rám néztek, s netán esetleg váltottak velem pár szór. Mikor apu hazajött iszonyatosan nehéz pillanat volt. Elkezdett sírni amint meglátott, és rám is rám tört a sírás. Azonnal odajött hozzám és megölelt. Jó pár percig szorongatott, majd mikor elengedtük egymást megszólalt:
- Rám számíthatsz tudod! Bármi van, azonnal szólj! Renden lányom?
Én erőteljesen bólogattam neki és igyekeztem erőt venni magamon és egy köszöntet mondani.
- Köszönöm.

- Ez természetes! – mondta azonnal.
Az elkövetkező órák nagyon lassan teltek. Az óramutató csigatempóban haladt körbe és alig múltak a percek és órák.

Már kedd volt, mikor csöngettek az ajtón. Apu a szobájában volt, így a konyhából én mentem ki. Kinéztem a kukucskálón és egy ismerős arcot pillantottam meg. A láncot kioldottam, amivel belülről bezártam az ajtót, majd a kilincset is lenyomtam és megnyílt az ajtó. Az ajtó másik oldalán Jess volt.
- Szia! Végre látlak! Semmit se tudok rólad! Eltűntél! Hiába hívlak semmi, csak a hangposta! – mondta azonnal az ajtóban.
- Gyere be! – hívtam be.
Bejött.
- Kikapcsoltam a telefonom. – mondtam neki.
- És hogy vagy? – mondta visszafogottabb hangnemben.
- Ugyanúgy. Kaptam gyógyszert, azt szedem. – s közben haladtunk a kanapé felé.
- Nem úgy értettem.
- Még mindig nem hiszem el. – mondtam neki egyszerűen. – Megkínálhatlak valamivel? –terelni kezdtem a témát.
- Nem kérek, de kérlek, ne terelj. Erről beszélned kell! Nem szabad magadba fojtani azt, amit érzel.
- Nem érek vele semmit, ha elmondom.
- Miből gondolod?

- Mert én sem tudom, mit érzek. Össze vagyok zavarodva, nem tudom eldönteni mi lesz a sorsom.
- De muszáj ebből kikászálódnod! Gyere el velem a hegyekbe pár napra, szelőztesd ki a fejed! Jót fog tenni.
- Nem megyek, de köszönöm, hogy gondoltál rám.
- Miért nem jössz?  Jobb lesz szerinted, hogy szenvedsz?! – mondta emelkedettebb hangnemben ismételten. - Jobb lesz, ha itt maradsz, és nem mozdulsz ki a házból? Jobb lesz, ha kikapcsolod a telefonod és megpróbálsz eltűnni a világból?
- Nem tudod mit érzek, akkor miért teszel fel nekem ilyen kérdéseket! – mondtam én is hasonló hangnemben, s közben felálltam a kanapéról.
ő is felpattant és előtört belőle is valami.
- Én nem tudom mit érzel? – s közben mutatott magára. – Ezt te sem mondhatod komolyan! Az hiszed nekem könnyű? Nem megy flottul az életem! Ezt te pedig tudod. Nem könnyű minden reggel felkeljek és elfogadnom a tényeket! Nem könnyű néha belenézni a tükörbe, de ez van! Tudok mit tenni? Nem! De nem érek vele semmit, ha siránkozok! Szedd össze magad te is! Te egy erős jellem vagy és voltál mindig is! Pont te fogod itt megadni magad! Nem tehetd fel a kezed és nem mondhatod, hogy feladtad! Szedd össze magad! Magadért és másokért is! Nem vagy egyedül és ezt jó, ha megjegyzed! – s mind a ketten sírdogáltunk közbe, miközben ő a mondandója közepén hevesem mutogatott is.
De én tisztában vagyok ezzel. Minden egyes szavának súlya van. És nem állíthatom, hogy nem tudja, min megyek keresztül. Ezt én sem gondolhattam komolyan. De igaza van. Megvilágosodtam. Nem adhatom fel. Erőt kel vegyek magamon. Odaléptem hozzá és átöleltem barátnőm.
- Köszönöm, hogy észhez térítettél!
- Szívesen!
Majd elengedtük egymást. Megtörölgettük a szemünket.
- Haragszol rám, amiért azt vágtam hozzád? – kérdeztem tőle.
- Nem. Tudom, hogy nem úgy gondoltad, csak a pillanat műve volt. Tudom, hogy nehéz ezzel megbirkózni, én pontosan tudom. – s elkezdett mosolyogni, amolyan bátorító mosolyt eresztett el.
- Köszönöm, mondtam neki még egyszer.
- Kérhetnék valamit? – kérdezte tőlem.
- Persze. – mondta neki.
- Kaphatnék valamit mégis inni?
- Gyere velem. –s elindultunk a konyhába. Odaléptem a hűtőhöz, kinyitottam az ajtaját, majd megnéztem mi a felhozatal és közöltem is vele. – Választhatsz a narancslé és az almalé közül. Melyikből kérsz?
- Húú hát szerintem, a narancslé megteszi. Köszönöm.
Elővettem egy poharat, majd töltöttem neki belőle.
Visszamentünk a kanapéhoz és elhelyezkedtünk rajta. Elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte mi történt vele, mióta nem találkoztunk, majd ismételten a pár napos kis kiruccanásra terelte a szót.
- Biztos nem akarsz velem eljönni? Olyan jó lenne!
- Nem is tudom.
- Gyere már, ne kérettesd magad! Most amúgy is hosszú szünet van a forma 1-ben is, szóval gyere!
- De mégis mit takar az a hegyekbeli kiruccanás?
- Nos, az Alpokban lenne. Tudod, oda mennénk, ahova Thomassal is mentünk, ahova jöttél velünk te is. Emlékszel rá még nem?
Hát hogyne emlékeztem volna arra a helyre! Sokszor jártunk ott és mindig nagyon jól éreztem ott magam.
- Szóóóval? – nyújtotta meg az ó betűt és nézett rám kérően.
- Rendben, de csak mert te kéred. – mondtam neki.
- Meglátod jó lesz! És tudod mit? Ott nem lesz szó semmiről. Ott hagyjuk a betegséget, hagyjuk a gondokat, ott csak pihenünk és kikapcsolódunk, és mellesleg feltöltődsz egy kicsit! Szükséged lesz rá, úgy érzem. Jaj, már alig várom! – lelkesedett.
Majd ezután elkezdtük a részleteket megbeszélni. Az indulást és a költségeket és a hasonló dolgokat. Igazából nem kerül ez nekünk annyira sokban, hisz Jessnek vannak kapcsolatai és így némi kedvezményi is tud nekünk szerezni. De végül is visszaemlékezve a korábbi utakra, az a hely, a légkör, az ott eltöltött idő, megéri ezt a pénzt.
Még ott töltött egy kis időt, majd lassan ment is. Még ma hazautazik és csütörtökön érkezik majd, mi pedig a reptéren fogunk találkozni.

Minden úgy történt, ahogy megbeszéltük. Az úton is hamar átestünk. Mikor megérkeztünk a csodálatos táj elvarázsolt ismét. A hófödte hegycsúcsok, a kis faház, amiben megszállunk, ami igazából egy panziószerűség volt, vagyis csak szobát kaptunk benne, és már éreztem is a számban a finom forrócsokoládé ízét. Mindezen dolgok ennek a helynek a számomra való kis varázslatosságai voltak. Nagyon szeretem ezt a helyet, régebben is voltunk már itt és mindig jól éreztük magunk. Itt kezdtem a síelős szárnyaimat kibontani és fejlődtem olyan szintre, ami elfogadható. Természetesen rendesen fel voltunk pakolva és mikor beértünk a házba szinte megkönnyebbültünk, hogy letehetjük a holmijainkat. Jess rendezett nekünk szobát, s természetesen emeletet is kellett másszunk. Annyit szerencsétlenkedtünk a csomagokkal, hogy már saját magunkon nevettünk. Nagy nehézségek árán megérkeztünk a szobához. Körülbelül 5 percig próbáltuk kinyitni az ajtót, míg végül sikerült. Ezt is letudtuk. Eldöntöttük melyikünk melyik ágyon fog aludni, majd kipakoltunk. Pihentünk egy kicsit, majd Jess lerángatott az emeletről, azzal a céllal, hogy lent biztos találkozunk még itt megszálló emberekkel ismerkedjünk egy kicsit. Végül is miért ne. Így hát lementünk. Kinéztünk a kanapén magunknak két szuper helyet, de mire odaértünk már elfoglalták. Nos, ennyit a kanapéról és a tervünkről. Úgy döntöttünk, elmegyünk, és ezért beszerzünk egy kis forró csokoládét és persze bízunk abban, hogy mire a kezünkbe tudjuk a gőzölgő finomságot a kiszemelt hely a miénk lehet. És igen valóban sikerült ezt megvalósítanunk. Immáron leültünk a kanapéra.
- Milyennek találod a helyet? – kérdezte tőlem
- Mindig is szerettem. Akármikor eljöttünk ide, imádtam. És mos is hasonló. És ez a forró csoki! Mennyei! –s elkezdtünk nevetni.
Elcseverésztünk egy kicsit ott, áradoztunk a helyről és a régi emlékeken merengtünk.  Egy kis idő után Jess egyszer csak hirtelen a fejéhez kapott.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Thomas ki fog akadni. - csak ennyit mondott.
- Miért akadna ki? – kérdeztem.
- Mert megígértem, hogy ha ideérünk, felhívom. Na de ami késik, az nem múlik. Felhívom már.
Elővette a telefonját és hívta. Hamar felvette a telefont Thomas, de a kommunikációval némi gond akadt. Jess hiába beszélt nem kapott választ. Azt hitte Thomas csak szórakozik vele. Egy idő után elkezdte idegesíteni a dolog és ez kicsit emelkedettebb hangom kezdett beszélni.
- Thomas ez nem vicces! Válaszolj!
De választ nem kaphatott és egyre jobban kezdet begurulni.
- Thoooomas! – mondta hangosabban. De erre se kapott választ. Ránézett a telefonjára és rájött miért történhet ez. A térerő. Igen az a fránya térerő tréfálta meg őket.
- Keresek valami olyan helyet, ahol tudunk beszélni. Felállt a kanapéról és arrébb ment. Hallottam amint mondja, Thomas hallasz?. Valószínűleg kaphatott választ, mert elkezdett beszélni és ezt a foszlányt hallottam a beszélgetésből.
- Na, végre már, azt hittem szórakozol!
Én is felálltam a kanapéról. Közelebb mentem a kandallóhoz. Néztem egy darabig. Láttam, ahogy a tá lángjai mindent szétpusztítanak. Az ott lévő fadarabokat szépen lassan elpusztítják, s közben szinte táncot járnak. Annyira el voltam mélyülve gondolataimban, hogy észre se vettem mikor valaki odalépett mögém. Már csak arra lettem figyelmes mikor valaki megérinti a karom, s végigsimítja, majd megfogja a kezem. Az érintésre feleszméltem. Ismerős volt nagyon. De nem voltam biztos abban, hogy látatlanba az a valaki érintette meg a karom, akire gondolok. Megfordultam, s nem hittem a szememnek. El sem tudtam képzelni, hogy… hogy ő mit kereshet itt.