2011. november 25., péntek

13. fejezet

13. fejezet

Kizárni a világot egy nyugodt helyen…

Nem tudtam nem elfogadni Christian hívását. Úgy érzem vele, hogy ő el tudná velem feledtetni Sebastiant. De viszont azt sem szeretném, hogy őt félrevezessem és megbántsam.
Azt írta nekem a levélben, hogy készítsek meleg ruhát is. Mégis hova akar vinni? Mennyire meleg ruhát készítsek? Most jól elgondolkodtatott. De kitaláltam azt, hogy előveszek több ruhát is, különböző vastagságúakat, és ha eljön értem Christian, akkor megkérdezem tőle mégis milyen hidegre számítsak, majd döntök akkor. Már ott járt az idő, hogy készülődtem. Gyorsan bekaptam a reggelim és elővettem a ruhám amibe menni akartam. Nem vettem túl elegánsra a figurát, vagyis nem készültem magas sarkút felhúzni. Még fél tíz se volt, de megint csöngettek az ajtómon. Kinéztem a kukucskálón, majd ajtót nyitottam. Az ajtóban pedig Christian állt.
- Szia. Hamar jöttem? – tette fel a kérdést majd átnyújtott egy szál vörös rózsát.
- Köszönöm. – s elfogadtam az ajándékot, majd beleszippantottam a friss rózsaillatba és elmosolyodtam. Ránéztem majd behívtam.
- Még nincs tíz óra és még el sem készültem, de kérlek, gyere be. Ülj le míg elkészülök.
Ő bejött majd leült a kanapéra.
- Kérsz valamit? Inni esetleg?
Kérdeztem tőle, miközben a rózsát beleraktam a tegnapihoz.
- Nem kérek köszönöm.
- Christian mégis hova akarsz engem vinni?
- Miért kérdezed?
- Csak azért, mert nem tudom, hogy öltözzek fel. De ahogy téged nézlek. – s elkezdtem őt méregetni – Hát…
- Te most engem méregetsz? – kérdezte incselkedve.
- Igen. – s mosolyogtam. – szóval úgy veszem észre, lazára veted a figurát.
- Lazára vettem a figurát. – s elkezdett nevetni.
- És már azt is tudom, hogy mit veszek fel.
Előkészítettem magamnak egy farmernadrágot, egy v kivágású felsőt és egy fenékig érő krém színű garbós kötött pulóvert, mivel láttam, hogy ő is vastag pulóvert hozott magával. A lábamra pedig egy lapos talpú csizmát húztam, ami nem volt béléses, de ha olyan helyre megyünk azért mégse ázik be és egyebek. Miután megtaláltam magamnak a megfelelő ruhadarabokat kiléptem a szobából és beszáguldoztam a fürdőszobába, de előtte még odaszóltam a kanapén ülő Christiannak.
- Ja, egyébként érzed magad otthon, mindjárt kész leszek, addig nézz nyugodtan tv-t.
Majd körülbelül 15 percet töltöttem a fürdőszobában. A hajam megfésültem és hagytam, hogy enyhén hullámos fürtjeim lelógjanak, melyek egészen a mellem alá érnek, egy kis szempillaspirált tettem fel, mert meg akartam természetességem őrizni, majd kiléptem a nappaliba.
- Kész vagyok.
- Hú és milyen szép is vagy! – dicsért meg.
- Köszönöm.
- Akkor indulhatunk? – tette fel a kérdést és pattant fel a kanapéról.
- Felőlem mehetünk. – majd lekaptam a kulcsom és miután bezártam az ajtót zsebre vágtam.
Elindultunk le a lépcsőn, ki az ajtón egészen az autójáig. Udvariasan ajtót nyitott nekem, majd ős is beszállt az autóba és elindultunk. Nagyon szép autója volt, de hát mire is számítottam egy forma1-es csapat főnökénél! Szétnéztem és láttam, hogy a hátsó ülésen egy kosár van. Olyan, mint amikor piknikezni szoktunk menni.
- Christian feltehetek egy kérdést?
- Persze, hallgatlak.
- Hova megyünk? Csak nem piknikezni?
- Ez maradjon titok.
- Ne csináld már, áruld el kérlek. – kérleltem őt elővéve a boci szemeket.
- Szeretném, ha meglepetés lenne.
- Ó ne csináld már, kérlek áruld el nekem!
- Nem Claire, ezt nem teszem meg. – incselkedett velem.
- Okés, akkor tudod mit, kiszállok a kocsiból. – mondtam ezt durcásan, hátha meghatja a dolog.
- Még az kellene! De egyébként jó trükk! – s mosolygott.
Én is elkezdtem mosolyogni. Ha még ez se hatotta meg akkor mit kellene kitaláljak, hogy elárulja?
Elkezdtem a műszerfalat babrálni, anélkül, hogy bármit is szóltam volna Christianhoz. Ő csak nézett rám kérdőn, majd meg is szólalt:
- Claire, …öö… mit csinálsz?
- Ja, nem árulhatom el.
- Értem. – nyugtázta, hogy én is csak húzom őt.
Pár percig így utaztunk, majd megtörtem a csendet.
- Szép autó!
- Köszönöm.
- Úgy látom rendben is tartod, jó állapotba van.
- Igyekszek. Egy kérdés.
- Hallgatlak Christian.
- Ennyire érdekel az autóm?
- Ja, úgy gondoltam, mivel úgyse árulsz el semmit arról, hogy hova megyünk, akkor keresek más témát.
- Cseles vagy, nem mondom.
- Cseles?
- És meseszép is!
- Jaj, ne csináld, még elpirulok. – s valóban elpirultam egy kicsit, mert jól esett a bókja.
- Azt látom! – mondta mosolyogva.
- Micsoda! – néztem értetlenül, komolyan elpirultam? Majd terelni próbáltam rólam a tekintetét – Ne nézz rám így kérlek, árt a hírnevemnek.
Ő elkezdett nevetni.
- Jaj Claire! Na jó, elárulok valamit.
- Igen? – néztem abban bizakodva, hogy elmondja hova megyünk. – Elmondod hova megyünk?
- Nem.
- Azt hittem. – mondtam lelombozva.
- Annyit mondok neked róla, hogy ez egy olyan hely, ahol nyugalomra lelek, és amit csak kevés embernek mutatok meg.
- Ezek szerint kiváltságos vagyok?
- Igen az vagy.
- Ennek örülök. – mihelyst kimondtam ő megfogta a kezem. Én ránéztem, ő pedig rám, majd elmosolyodott. Ezt én is egy mosollyal nyugtáztam.
Már nem sokáig utaztunk. Mikor megérkeztünk elcsodálkoztam. Olyan gyönyörű hely volt. Volt itt egy tó és szó szerint a természet lágy ölén voltunk. Volt ott pár ház is. Csak csodálkoztam, amit persze Christian is észrevett.
- Tetszik?
- Gyönyörű ez a hely!
- Tudod, itt van a csalásunknak egy háza. Sok időt töltöttem itt, amikor szükségem volt arra, hogy elzárjam magam a külvilágtól. De gyere, menjünk közelebb.
El is indultunk. Odaértünk a házhoz, majd bementünk, de mielőtt még bentebb mentünk volna Christian megállt.
- Már régen voltam itt sajnos, szóval elnézést azért, ha egy kicsi rendetlenséget találsz.
- Jaj, hagyd már! – s mosolyogtam.
Megmutatta nekem a házat, majd kimentünk és kívül leültünk egy padra. Rárakta a kosarat és elkezdtük valóban a piknikünket. Nagyon jól éreztem magam, sokat nevettünk és egész finom dolgokat hozott a piknikre. Ez jó pont volt nagyon. Miután végeztünk úgy döntöttünk sétálunk egyet a tó körül.
Jól döntöttem, hogy ezt a felsőt vettem fel, hisz itt tényleg hűvös volt egy kicsit. Mentünk egymás mellett, majd egyik pillanatban átkarolt és úgy haladtunk tovább. Nagyon szép volt az egész hely és romantikus is volt. De azt nem tudtam kiverni a fejemből, hogy őt nem kell megbántsam és őszintének kell vele legyek.
Egyik percben megálltunk. Úgy éreztem, most elmondom neki. Egy kicsit gondterhelt voltam. Ez pedig meg is látszódott rajtam.
- Valami baj van? Nem érzed itt jól magad? Vagy a társaságomban?
- Nem dehogy is! Gyönyörű ez a hely és jól is érzem magam. A társasággal sincs semmi bajom.
- Akkor?
- Csak annyi, hogy én nem akarlak megbántani.
- Mármint mivel?
Egymással szemben álltunk, s belenéztem a szemébe, majd komoly arccal elkezdem.
- Tudod, nem gondoltam volna, hogy ilyen kedves és figyelmes vagy és hogy ilyen jó veled lenni. Nagyon jól érzem magam veled, de valamiről tudnod kell.
- Mégis miről?
- Nem is tudom, hogy kezdjek bele. Tudod, én úgy érzem, hogy neked a szándékaid komolyak. Én viszont nem akarlak megbántani téged. Tudod én valaki mást szeretek, de el akarom őt felejteni. Ő is hirtelen toppant az életembe akárcsak te, de őt el akarom és el is kell felejtsem. Te viszont más vagy. Te egy nagyon jó ember vagy. Szeretném, ha egyszer úgy néznék rád, ahogy most te rám. Meg tudod érteni, hogy nem tudok neked hirtelen érzéseket, vagyis szerelmet adni? Ha nem akkor mond meg nyugodtan. Komolyan.
Ő nyugodtan nézett rám, mint akit a hír egyáltalán nem zökkentett ki.
- Nos Claire, jól látod, valóban komolyak a szándékaim. Úgy gondolom, hogy te egy gyönyörű, magabiztos nő vagy, aki megérdemli azt, hogy törődjenek vele, megérdemli, hogy kényeztessék, hogy ott álljanak mellette. Én tudok rád várni. Nekem te túl értékes vagy ahhoz, hogy csak úgy hagyjalak elveszni. És várok rád. Várok, ameddig csak kell.
- Köszönöm.
Majd megölelt. Jó volt a karjaiban. Mintha biztonságba lettem volna, egy védő pajzs vet volna körül és nem hagyná, hogy bármi ártson nekem.. Becsuktam a szemem és elfelejtettem egy percre a világot. De beugrott valami. Ugyanígy éreztem, amikor Sebastian karjaiban voltam, amikor megpróbált megnyugtatni miután apámmal összevesztem. Elengedtük egymást majd sétáltunk tovább. Igazán jól éreztem magam továbbra is és megmondva meg is könnyebbültem. Úgy éreztem itt az idő, hogy elfelejtsem Sebastiant és erre itt van Christian akivel e mellett még jól is érzem magam. Egyik pillanatban megálltunk, mert megláttam egy kacsacsaládot a tavon úszkálni. Úgy megörültem ennek, mint egy hat éves kislány, amikor egy új babár kap.
- Nézd már, milyen aranyosak!
Ő mögém állt, majd hátulról átkarolt.
- Igen azok.
Majd néztük, ahogy úszkálnak tovább. Egészen addig néztük őket, míg el nem tűntek a látóterünkből. Ezután pedig folytattuk utunkat.
- Mesélnél nekem a családodról és persze magadról? – tettem fel a kérdést.
- Hát a szüleim itt élnek Angliába egy kisvárosban. Van egy húgom. Tudod ő nagyon makacs és önfejű. Én pedig hamar elkerültem otthonról. Tudod én versenyző voltam. Először gokartoztam. Aztán válaszút elé kerültem. Vagy a versenyzés vagy az egyetem. Sikerült a versenyzői karrierem egyengetni így e mellett maradtam. Aztán csapatfőnök lettem és most itt vagyok. Egyébként én is itt lakom Angliában, bár időm nagy részét a csapattal töltöm, és sokszor vagyok a gyárba is. Tesztidőszakban haza sem jövök.
- És a szüleiddel sokszor találkozol?
- Csak ritkán. Tudod ők nem voltak túlságosan a hívei annak, hogy versenyeztem így egy kicsit a kapcsolatunk hűvösebb lett. De ők a szüleim én pedig szeretem őket.
Azta! Nem gondoltam volna, hogy így megnyílik előttem. Elmesélte az életét.
- És te? Mesélj te is.
Úgy éreztem elmondom a dolgokat. Ő is elmondta az ő történetét én is mesélek magamról.
- Tudod, én egyedüli gyerek vagyok. Vannak féltestvéreim, de velük nem tartom a kapcsolatot. Én egészen kicsi korom óta csak egy álmot dédelgettem. Táncosnő akartam lenni. A balett volt a mindenem. Sokszor néztem balettelőadásokat és irigykedtem, hogy milyen kecsesek és milyen szépek a balett-táncosok. Így azon kezdtem el fáradozni, hogy ezt megvalósítsam. Szerencsére volt érzékem hozzá. Már kislányként elkezdtem és iskolás éveim alatt folytattam a táncot. Aztán művészeti iskolába jelentkeztem és felvettek. Akkor úgy éreztem az álmomat sikerül majd megvalósítani. És igen, elvégeztem az iskolát. Majd beindult a karrierem. Elismert táncos voltam. Csillogtam a rivaldafényben élveztem az életem. Majd anyukám kérésére elvégeztem egy másik iskolát is. Így újságíró lettem. És most itt vagyok.
- És a szüleiddel milyen a viszonyod?
- Apuval igazából nem sokszor találkoztam. Tudod a viszony megromlott közöttünk, de nemrégen kibékültünk és a kapcsolatunk javításán fáradozunk.
- És édesanyád?
- Édesanyámat elveszítettem. – s lehajtottam a fejem, mert nem akartam, hogy lássa, hogy ez még mindig mélyen érint, s hogy a szemem könnybe lábadt.
Megálltunk, ő a kezével felemelte a fejem, majd ennyit mondott:
- Sajnálom!
Megtöröltem a szemem.
- Semmi baj, nem tudhattad. De erről nem szeretnék beszélni most.
- Megértem.
Ezután egy darabig csendben sétáltunk tovább. Visszaértünk a házhoz és az idő is gyorsan elröpült már.
Megbeszéltük, hogy elindulunk haza. Út közben még beszélgettünk, majd körülbelül egy órás vagy másfél órás út után (mivel kifogtunk egy szuper kis dugót ahol egy negyed óra és egy fél óra közötti időt vesztegeltünk) megérkeztünk. Még mielőtt kiszálltam volna az autóból Christian arcára nyomtan egy puszit:
- Köszönöm ezt a napot! Jól éreztem magam!
- Örülök neki!
- Jó éjt Christian!
- Neked is Claire!
Kiszálltam a kocsiból és elindultam fel a lakásomba. Gyorsan bejutottam a házamba. Ledobtam a kulcsomat az asztalra. Leültem a kanapéra és gondolkoztam. Elárultam az életemből egy részletet egy jó nagy darabot, Christiannak. Biztos jól cselekedtem? Ő is mesélt magáról. Amúgy is elhatároztam, hogy megpróbálom vele, mert el akarom felejteni Sebastiant, és vele pedig jól érzem magam. Ahhoz pedig meg kell egymást ismerjük. Akkor mikor meséltem magamról úgy éreztem megbízhatok benne.  Persze azért 100%-osan nem bízok még benne így az apróbb részleteket nem árultam el neki. Nem árultam el milyen volt az utolsó négy évem, vagy az, hogy miért vagyok itt, miért lettem újságíró és, hogy esetleg én is beteg vagyok. Ez azért sok lett volna. De ha több fog kialakulni ebből, akkor megosztom vele a dolgokat. Annak azonban örültem, hogy ő az mondta vár rám. Így megcsillant még egy remény arra, hogy én is boldog lehetek valaki mellett. Megeshet, hogy idősebb tőlem pár évvel, de megért engem és boldog vagyok mellette. Akkor mégis mit számítanak az évek? Felálltam a kanapéról elmélkedésem után, hogy megnézzem hátha keresett ma valaki telefonon, hiányoztam-e valakinek. Körülbelül 10 perc keresgélés után megtaláltam a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és elképedtem. 4 nem fogadott hívásom volt. Mindegyik egy személytől, Sebastiantól…


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Meghoztam a friss részt! Nos nem késő délutánra, hanem estére került fel. Köszönöm a jókívánságokat még egyszer és jelentem már jól vagyok! :D
Ami a részt illeti. Tudom, hogy vannak akik hiányolják Sebastiant, de nekik üzenem nem sokat kell várni! :) Ő nem tűnt el, sőt nagyon is képben van még! :D
Igyekeztem minél jobb részt összehozni, remélem sikerült és elnyeri a tetszéseteket!
Nagyon szépen köszönöm a véleményeket! Jól esnek a szavaitok! Köszönöm még egyszer minden egyes rendszeresen kommentálónak és persze azoknak is akik nem minden részhez írnak véleményt. Nagyon számít a véleményetek! Csak annyit tudok még egyszer mondani, hogy köszönöm! Persze azért most is szívesen fogadom a véleményeket! :)
Amii az új külsőt illeti az csak később érkezik meg. :(
Nem is szaporítom tovább a szó! Jó szórakozást kívánok a fejezethez!
Puszi
Zsömi

2011. november 18., péntek

12. fejezet

12. fejezet

Én hittem rosszul?

Elérkezett a keddi nap. Ez nagyon nehéz nap nekem. Félek attól, hogy mi lesz velem. De muszáj valamit cselekednem, mert különben ez a bizonytalanság fog tönkre tenni. Reggel nem volt nehéz felébredni, mivel alig aludtam valamit az este. Egész éjszaka csak gondolkoztam. Gondolkoztam azon mi lesz most velem. Mi lesz akkor, ha kiderül, nem vagyok beteg. S mi lesz akkor, ha mégis beteg vagyok. Aztán gondolkodtam még Christianon is. Olyan jó volt az a vacsora, nagyon jól éreztem magam vele, és mikor vele voltam mindent elfelejtettem. De ugyanakkor én Sebastiant szeretem, s őt sem tudom kiverni a gondolataimból. És hiába éreztem magam jól a vacsora alatt, másnap nem is találkoztam Christiannal, sőt olyan érzésem támadt vasárnap, mintha tudomást sem akarna rólam venni. Na szép kis helyzetben vagyok! Csömörből vödörbe! Hogy miért is gondolom ezt? Azért mert hiába szeretem Sebastiant ő nem az enyém, és amikor Christiannal vacsoráztunk szinte megfeledkeztem Sebastianról és csak élveztem a pillanatot. És ő nem keresett másnap. Ez pedig csak egyet jelent. Megismert és nem ilyennek képzelt el, amilyen vagyok, és szépen leráz. Másrészt pedig azt se tudtam kiverni a fejemből amit Hannah mondott.HH
Most reggel 8 óra volt és az ágyban feküdtem. Csak pislogtam és hanyattfekvésem közepette a plafont bámultam. Felsóhajtottam egyik pillanatban majd kipattantam az ágyból, hogy induljak azonnal elkészülni. Gyorsan rendbe szedtem az ágyat, majd elindultam a fürdőbe. Reggeli rituálém elvégeztem,  és felkaptam a ruhámat. Most nem reggeliztem, mert szükséges, hogy a vizsgálat előtt ne egyek semmit. Elővettem a táskám, gyorsan bepakoltam a holmiimat, majd lekaptam az akasztóról a kocsi kulcsom és kiléptem az ajtón. Bezártam majd elindultam a lépcsőn lefele. Nem sokat kellett lépcsőzzek, ugyanis a második emeleten lakom. Még mielőtt elindultam volna, benéztem a postaládámba, ahol levelek voltak. Elkezdtem nézni, s miután tisztáztam, hogy mindegyik számla, bedobtam a táskámba majd elindultam a kocsimhoz. Nem valami nagy szám a kocsim, egy 2008-as Mini Cooper. Kis csajos autó és én imádom. Nem túl nagy, így könnyen tudok vele parkolni, a vásárlásnál tökéletes, szóval imádom a kis kocsim. Kikapcsoltam a riasztót, kinyitottam az ajtót, magam mellé dobtam a táskám, behelyeztem a kocsi kulcsot és beindítottam, majd elindultam. A klinika nem volt messze, de úgy éreztem mégis nekem kell előbb odaérjek, a vizsgálat nem fog megvárni, amúgy is örülhetek, hogy ilyen hamar kaptam időpontot. Természetesen ezért csak George-nak jár köszönet. Mikor megérkezem, leállítottam a motort és nem mozdultam a kocsiból. Csak bámultam az épületet, majd vettem egy nagy levegőt és adtam magamnak egy kis bátorítást:
- Gyerünk Claire, most bemész, hamar elvégzik a vizsgálatot és már jöhetsz is. Nem kell félni, minden rendben lesz!
Majd nyugtáztam magamban, hogy ennek így kell lenni és nem lehet másképp, s felkaptam a táskám és kiszálltam. Lezártam a kocsit és elindultam be a klinikába. A recepciónál megállítottak.
- Jó napot hölgyem! Segíthetek? Keres valakit?
- Jó napot! Igen Dr Holt-hoz jöttem.
- Vizsgálatra hölgyem?
- Igen.
- A második emeletre kell felmenni és ott ki lesz írva aztán, hogy…
- Tudom, köszönöm. – szakítottam félbe. – Nagyon kedves, hogy útbaigazít, de sajnos tudom. Viszlát.
- Viszlát. – kaptam választ.
Felmentem a második emeletre, s minden egyes lépéssel, egyre nehezebb volt nekem. Hiába voltam minden egyes lépéssel közelebb, mégis egyre nehezebb volt és egyre jobban kezdett a szívem dobogni. Végül odaértem. Ki volt írva az ajtóra, hogy DR. GEORGE HOLT. Ránéztem az órámra, 9:48 volt az idő. Vettem egy nagy levegőt, majd kopogtam.
- Szabad. – hallottam odabentről.
Lenyomtam a kilincset, majd benyitottam. Egyre nagyobb résre nyílt az, majd már teljesen s én beléptem.
- Szia Claire! – köszöntött George, s már fel is pattant a székéből és jött üdvözölni engem.
- Szia George! – s mire már kimondtam ott volt előttem, s megölelt.
Én is viszonoztam a baráti gesztust, majd miután elengedett, mutatott a székre, hogy üljek le, ő pedig becsukta az ajtót. Ezután pedig leült velem szembe és komolyra fordítva a szót elkezdett kérdezősködni.
- Nos, örülök, hogy látlak először is, bár az lenne a legjobb, ha nem így találkoznánk. Akkor kezdjünk is neki jó?
- Jó.
- Kérlek mesélj, mit érzel és mi történik veled.
- Annyi történik, hogy hirtelen elkezd remegni a kezem és olyan mintha önálló életre kelne, és nem tudom irányítani. Hiába igyekszek megfékezni a remegést, egyszerűen nem tudom megállítani.
- Értem. És mikor kezdődött?
- Körülbelül két héttel ezelőtt, azt hiszem vasárnap.
- És akkor nem voltál ideges?
- De akkor éppenséggel igen.
- És azóta volt már?
- Igen.
- És milyen gyakran jelentkezik ez nálad?
- Mikor hogy.  Utána múlt héten kedden jelentkezett és szerdán, valamint pénteken is azelőtt mielőtt felhívtalak.
- Értem, és akkor milyen idegállapotban voltál?
- Volt amikor idegeskedtem, de volt olyan is amikor nem.
- Értem. – s elkezdett gondolkozni
Már vagy két perce nem szólt semmit így én kérdeztem.
- Mi a véleményed? Mit gondolsz? Nagy a baj? – kérdeztem aggódva.
Ő komolyan rám nézett és elkezdte mondandóját.
- Őszinte leszek veled.
- Csak nyugodtan, mondd ki ha nagy baj van, ne kertelj, ki fogom bírni! – vágtam közbe.
- Mondtad, hogy mikor kezdődött ez nálad. Ehhez a rövid időintervallumhoz képest elég sokszor jelentkezett nálad a tünet.
- Akkor ez nagy bajt jelent. Igaz?
- Nem tudok biztosat mondani. De tisztában vagy vele, hogy neked nagy esélyed van arra, hogy te is ebben a betegségben szenvedsz.
- Igen tudom, éppen ezért kértem tőled időpontot.
- Nos mivel a családodban volt aki Parkinson kóros volt így mindenféleképpen elvégezzük a vizsgálatot.
- Jó. – mondtam elfojtott hangon, s könnybe lábadt szemekkel.
- De ne félj, még semmi sem biztos. Másnak is lehet a tünete a kézremegés. Túl sok stressz, esetleg adódhat idegrendszeri zavarból is, kimerültség, a test sokféleképpen jelezhet nekünk.
- Rendben. De azért megválaszolnál nekem egy kérdést?
- Persze.
- Szerinted hány százalék az esélyem arra, hogy beteg vagyok?
- Én úgy gondolom a hallottak és a kortörténeted alapján sajnos azt kell mondjam, szerintem olyan 60% esélyed van arra, hogy beteg vagy.
Mikor kimondta ledöbbentem. Legördült egy könnycsepp az arcomon.
- 60% - csak ennyit mondtam.
- Kérlek nyugodj meg! Még nem kell ezzel foglalkoznod!
- Igyekszek. – s töröltem meg könnyeimet.
- Na gyere végezzük el a szükséges vizsgálatokat!
S ezzel felálltunk a székből, majd elindultunk, hogy a szükséges vizsgálatoknak eleget tegyek. Beértünk egy másik szobába, ami tele volt műszerekkel. Különbfélébbnél különbfélébb műszerek voltak ott, amikről én persze nem tudtam micsodák.
- Ülj fel ide az ágyra. Most először vért veszek tőled.
És engedelmeskedtem és felültem. Majd elkezdtük a vizsgálatokat.
Körülbelül egy óra alatt végeztünk és mielőtt még elmentem volna visszamentünk a rendelőjébe. Visszaültünk az asztalhoz.
- Félsz? – kérdezte tőlem.
- Igen félek. Félek attól, hogy beteg vagyok! Én nem tudom, hogy tudnám elviselni! – s megint elkezdtem sírni.
- Hé Claire nyugodj meg, már mondtam neked, még semmi sem biztos. Minden esetre, ha gyakrabban jelentkezne, és esetleg fokozódna vagy bármi lenne arra kérlek azonnal hívj.
- Rendben.
- És ha mégis akkor kezelés… - kezdtem mire ő félbeszakított.
- Tudom mire akarsz kilyukadni. Van kezelési lehetőség, de szerintem ezzel te is tisztában vagy.
- Igen csak, tudod…
- Persze, nincs is gond vele, hogy rákérdeztél. Tudod, van a gyógyszeres kezelés, de mellette van más beavatkozás is. Nos nem akarok előre szaladni, de ha mégis beteg vagy, én inkább azt ajánlom neked, hogy mellőzük a gyógyszeres kezelést.
- Értem. – adtam elszomorodva választ.
- Claire! Nézz rám kérlek!
Majd felemeltem a fejem és könnyes szemekkel néztem őt.
- Jól figyelj most ide! Még nem biztos semmi, így erről nem beszélünk többet. Megegyeztünk?
- Meg. – mondtam szipogva.
- És egy dologra kérlek még.
- Hallgatlak.
- Most próbálj meg nem idegeskedni.
- De George mégis hogy ne idegeskedjek, ha nem tudom mi van velem. Csak az fog a fejemben járni, hogy mi van velem.
- Próbálj meg nem ezzel foglalkozni. Szervezz magadnak valamilyen programot, töltsd az időt a barátaiddal és igyekezz a gondolataidat elterelni erről. Rendben?
- Rendben. És George mikorra várható az eredmény? – szegeztem neki a kérdést.
- Még nem tudom, 1 vagy másfél hét, de az is megeshet, hogy kettő vagy három, minden a laboron múlik, de én telefonon értesíteni foglak, ha megvan az eredmény.
- Rendben. Még egyszer köszönök mindent s felálltam a székből.
Ő is felállt s elkísért az ajtóig.
- Igazán nincs mit, ha tudok segítek neked bármiben! Vigyázz magadra és beszélünk majd. – majd megöleltük egymást és kiléptem az ajtón.
- Szia. – szóltam meg.
- Szia. – hallottam a választ s a következő pillanatban bezárta az ajtót.
Én pedig elindultam lefele. A recepciónál elköszöntem a hölgytől majd miután a kocsimhoz értem és beszálltam, lemerevedtem. Olyan voltam, mint egy ködarab. Fogtam mindkét kezemmel a kormányt s néztem előre, könnyeim pedig folytak le arcomon. Mindeközben George szavai jártak az eszemben. Az, hogy 60% esélyem van arra, hogy beteg vagyok. De igyekeztem nyugtatni magam, hogy mástól is lehet a remegés. És 40% ott van még arra, hogy nem az a bajom. Az pedig sok! Ebből kell erőt merítsek. S meg is ígértem, hogy nem fogok ezen sokat gondolkodni mert csak ideges leszel tőle. Össze szedem magam és amit megígértem, hogy igyekszem elfelejteni azt fogom tenni és senkinek se fogom elárulni. Megtöröltem a könnyeimet, majd beindítottam a kocsimat és elindultam haza. Nem sokáig kocsikáztam. Leparkoltam a ház előtt, majd beléptem a bejárati ajtón. Elindultam felfele a lépcsőn s kinyitottam az ajtóm, majd felakasztottam a kulcsom a helyére, leraktam a táskám, lehúztam a cipőm s leültem a kanapéra. Ott ültem és megint csak bámultam a falat. Úgy éreztem, ha kiderül, hogy beteg vagyok az életem darabjaira fog széthullani. Mintha csak egy fa lombját néznénk. Tavaszi kizöldülés után gyönyörű lomkoronája van, majd ősszel elsárgul és lehullnak a levelek, így a korábbi egész darabokban széthullik. Az én életemben a rügyezési állapot az akkor volt mikor bekerültem a tánciskolába, majd a karrierem ívelt felfelé és elismert táncos voltam, aztán szépen lassan három éve megkezdődött az elsárgulás és lehet most jön a széthullás. De bízom abban mint ahogy a fa is újra kirügyezik úgy az én életem is újra jóra fordul.
Már 13 óra is elmúlt és éhes is voltam, ezért hozzákészülődtem az ebédhez. Tegnapról maradt egy kis leves, azt melegítettem meg, s ettem is meg végül. Ebéd után gondolkoztam azon, hogy elmegyek vásárolni, vagy felhívom egyik barátnőmet, hogy üljünk be valahova beszélgetni. De igazából egyikhez se volt kedvem. Visszaültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t. Semmi izgalmas nem ment benne. Csak váltogattam a csatornákat néztem az unalmasabbnál unalmasabb műsorokat. Ezaz! Végre találtam valamit! Egy film volt. Igaz a címét nem tudom, de mikor bekapcsolódtam le tudta a figyelmem kötni így a mellett döntöttem, hogy ezt nézem. Azért annyira mégsem volt érdekes, hisz elaludtam rajta. Arra riadtam fel, hogy csöngetnek az ajtón. Hát ez meg ki lehet? Gondoltam magamban. Összeszedtem magam felálltam a kanapéról és elindultam az ajtó irányába. Kinéztem a kukucskálón és egy futár volt ott egy csomaggal.
Kinyitottam az ajtót.
- Jó napot!
- Önnek is!
- Ön Claire Ecclestone?
- Igen én vagyok. – adtam választ.
- Akkor ezt önnek küldték. – s a kezembe nyomta a rózsát a hosszú díszes dobozban lévő csomagot.. – Kérem itt írja alá. – s mutatott a papírra.
- Várjon egy pillanat, had tegyem le. – s leraktam a csomagot a kisasztalra.
- Itt is vagyok. – s gyorsan aláfirkantottam.
- Viszont látásra szép napot önnek!
- Önnek is viszlát! –s mihelyst kimondtam a futárfiú sarkon fordult és már útnak is indult.
Én becsuktam az ajtót, majd jobban szemügyre vettem a csomagot. Nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne, így kinyitottam. Egy szál vörös rózsa volt benne és egy levél. Olyan jó illata volt! Lehuppantam a kanapéra és forgattam a kezemben a rózsát. Majd a levelet kezdtem nézegetni. Néztem érdeklődve vajon ki küldhette nekem. Elkezdtem a borítékot vizsgálni. Nem volt rajta semmi. Így hát kibontottam. A levelet nekem címezték s a következő állt benne:

Kedves Claire!

Sajnos vasárnap nem sikerült beszélnem veled. Szeretném, ha nem hinnéd azt, hogy nem érdekelsz engem. Szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy szombaton nagyon jól éreztem magam a vacsora alatt. Teljesen elvarázsoltál. Szeretném, ha megismételnénk valamikor.
Igaz jelentkezhettem volna hamarabb, de egy egész napomba került mire megtudtam a címed. Drága Claire! Kérlek ne haragudj rám, amiért vasárnap nem beszéltünk. Most itt leszek Angliában, holnap érkezem, és két vagy három napot itt töltök. Szeretnék veled újra találkozni. Remélem nincs ellen kifogásod.
Arra kérlek holnapra ne tervezz semmilyen programot. Holnap érted megyek reggel 10-re és szeretnélek téged elvinni valahova. De hogy hova az legyen meglepetés. Ne izgulj, nem kell kiöltöznöd, de készíts elő melegebb ruhát is.
Remélem nem fogsz ellenkezni.
Christian.

Erre nem számítottam. Nagyon jól esett nekem ez a rózsa és ez a levél is. Ezek szerint nem akar engem lerázni. De mégis hova akar engem elvinni?


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Ismét megérkezett a friss rész. Azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén a dolgoknak, de a betegség ismételten legyűrt. :( Emellett el is vagyok havazva. De nem is akarok itt panaszkodni nektek!
Inkább nézzük is a friss részt. Igyekeztem minél jobbat összehozni. Ebben a részben egy kicsit jobban beleláthattok Claire fejébe, megtudhatjátok mitől fél, milyen kétségei vannak.
Remélem tetszeni fog nektek a rész! Köszönöm szépen a dicsérő szavakat! Kíváncsi vagyok most is a véleményetekre. :)
Jó szórakozást a fejezethez!
Puszi
Zsömi

2011. november 13., vasárnap

11. fejezet

11.fejezet

Mi jöhet még?

Egy darabig csak feküdtem az ágyamban és csak néztem ki a fejemből. Végül megszületett bennem az elhatározás. Úgy döntöttem, elmegyek a vacsorára. Veszíteni nem veszíthetek semmit, legalább megismerem az igazi arcát a főnöknek. És ki tudja, talán másképp kezel majd ezután és nem fog örökösen csak lekorholni.
De felvetődött bennem a következő kérdés: Rendben, hogy elmegyek, de mégis mit veszek fel magamra? Na ez jó kérdés!
Elkezdtem kutakodni a ruháim között, hátha találok egy olyan ruhát, amire azt mondom: Igen, ez jó lesz! Addig keresgéltem, míg végül megakadt a kezem egy ruhában. Még én is meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ezt a ruhámat elhozom magammal, nem tudom mi vett rá , hogy bepakoljam, de most pont jól jött, hogy elhoztam. Ez a ruha egy beige színű ruha volt, se túl hosszú, se túl rövid. Körülbelül a térdemig ér és egy pánt nélküli ruha. Nem egy extra darab, de az én szívemnek kedves. Elővettem és kerestem hozzá egy megfelelő cipőt és egy kis táskát is.
Elmentem gyorsan megfürödtem, majd kitaláltam, hogy csinálom meg a hajam. Mivel nem sok időm volt, úgy döntöttem, hogy besütöm és hagyom leengedve, a kicsit sem rövid hajamat. Feltettem egy ennek az alkalomnak megfelelő sminket, felöltöztem és elindultam a recepcióhoz. Mikor odaértem a főnök még nem olt ott. Ránéztem a pult mögött felakasztott órára és láttam, hogy még van pár perc 8-ig. Úgy voltam vele, hogy várok egy kicsit, és ha mégsem jön el, akkor visszamegyek. Végül is mást nem is tudnék tenni. Csak vártam és hallottam, ahogy kattog az óra, ahogy telnek a másodpercek és percek. Csak álltam és vártam. Már negyed órát késett az elvileg megbeszélt időtől a főnök, szóval úgy döntöttem, ha már ekkora palimadarat csináltam magamból, akkor most már vissza megyek. Már nyugtáztam magamban, hogy a nagy Christian Horner csak átvágott és szórakozik az emberekkel. Elindultam, amikor megállítottak:
- Claire várjon! – hallottam, ahogy fújtat, minden bizonnyal sietett. – Feltartottak, de itt vagyok. Kérem, ne hagyjon itt!
- Azt hittem, hogy átvágott!
- Szándékomban nem állna játszani magával, már ha elmondtam mit gondolok, és mit érzek, nem akarok semmit se elrontani.
Mikor kimondta egy kicsit megdöbbentem. Most megint az a férfi állt előttem, aki azon a bizonyos napon olyan szimpatikus volt nekem.
- Nem megyek el. – mondtam.
Ő elmosolyodott és olyan volt, mint akinek egy hatalmas kő esett le a szívéről.
- Köszönöm. – mondta végül.
- És hova megyünk? – kérdeztem.
- Egy ilyen gyönyörű nő csak különleges helyet érdemelhet. – s elkezdett bókolni.
Hát nagyon jól esett nekem. De szerintem ezzel minden nő így van, ha elkezdenek neki bókolni jót tesz az önérzetének.
Majd elindultunk. Autóval mentünk. Egész úton nagyon kedves volt és udvarias. Nagyon szimpatikus volt nekem most. Végül egy rövid autókázás után megérkeztünk. Udvarisan kinyitotta nekem a kocsiajtót, majd elindultunk. Egy meseszép étterembe vitt. Előre lefoglaltatott nekünk egy asztalt. Tényleg minden fantasztikus volt. Odamentünk az asztalunkhoz és helyet foglaltunk.
- Tudja Claire, nagyon örülök, hogy eljött.
- Valóban így gondolja?
- Igen, most nagyon nagy örömöt szerzet nekem.
- Kérhetnék valamit? – tettem fel a kérdést.
- Persze. – adta meg azonnal a választ rá.
- Nekem ez a magázódás a távolságtartás érzését kelti, és egyébként is már egy rövid ideje együtt dolgozunk, nem tegeződnénk inkább?
- Már én is kérni akartam. – s elmosolyodott.
Egyik pillanatban megérkezett a pincér és kihozta nekünk az étlapot. Mivel mi nem tudtunk még választani ezért hagyott egy kis időt, hogy gondolkozzunk azon mit szeretnénk enni. Csak nézegettem az étlapot. Nagyon jól hangzott minden az étlapon és bizony nagy dilemmát jelentett nekem a választás.
- Nehéz a döntés? – tette fel a kérdést.
- Hát, nem olyan egyszerű. Miért te már választottál?
- Nos én már meghoztam a döntésem.
- Nagyszerű, de azt hiszem én is. – s eleresztettem egy mosolyt, amit ő is eggyel nyugtázott.
Nemsokára meg is érkezett a pincér és mi leadtuk a rendelésünk. Majd pedig elkezdtük folytatni a beszélgetést.
- Most, hogy itt vagy meg kell kérdezzem tőled, hogy mit gondolsz rólam.
- Most még nem tudom mit gondoljak rólad. Megmondom őszintén egy kicsit összezavartál.
- Ezt, hogy érted? – kíváncsiskodott tovább.
- Rendben, ha ennyire szeretnéd tudni, elmondom. Mikor először megpillantottalak, nagyon szimpatikusnak tűntél. Emlékszek ott mászkáltál fel-alá idegesen, míg apu meg nem szólított téged. Elmondtad, hogy mi a probléma és még meg is sajnáltalak téged.
- Csak nem ezért fogadtad el az állást? – szakította hirtelen félbe a mondókámat kérdésével.
- Hát… -
- Azt hittem annyira szimpatikus voltam neked és ellenállhatatlanságomnak köszönhettem. – s elkezdett nevetni.
- Hú, micsoda szerénység. – mondtam úgy, hogy közben én is nevettem.
- Akkor miért vállaltad?
- Egyrészt valóban sajnáltalak, másrészt volt benne egy kis szimpátia is. – a harmadrészt már nem akartam elmondani, vagyis az utolsó ígéretemet.
- És megváltozott benned valami?
- Őszintén igen. Nagyon is furcsálltam azt, amikor, hogy finoman fejezzem ki magam „őrült” módjára viselkedtél velem szemben. Állandóan csak lekorholtál és egyebek. Az a kezdeti szimpátia hamar elszállt, miután kritizálgattál. Már komolyan mondom neked, hogy kezdtelek megutálni téged. Akárhányszor csak kritizáltál, egy perc alatt felidegesítettél és már kezdtem azt érezni, hogy utállak.
- És most is utálsz? – kérdezett bizakodva.
- Nem utállak, csak nem tudom mit gondoljak rólad.
- Ez legalább egy jobb kiindulási pont, mint az utálat.
Kiindulási pont? Mégis minek a kiindulási pontja? Vetődtek fel bennem ezek a kérdések.
- És most mit gondolsz, vagy miért érzed úgy, hogy össze vagy zavarodva?
- Mikor kitörtem ma, azt őszintén gondoltam. Már azon gondolkoztam, hogy itt hagyok csapot papot és elmegyek. Aztán mikor jöttél ezzel a vacsora dologgal, meglepődtem. Nem tudtam mi történt. Azon gondolkodtam, hogy most csak szórakozol velem vagy esetleg komolyan gondolod. Gondolkodóba estem, hogy egyáltalán eljöjjek-e.
- És eljöttél. – nyugtázta.
- Igen, eljöttem.
- És megbántad?
- Egyenlőre úgy érzem, hogy nem. – s mosolyogtam.
- Ez jó. – s ő is elengedett egy mosolyt.
Most úgy döntöttem, akkor én is kérdezek.
- Tudod, most az a kérdés jár a fejemben, hogy te mégis mit gondolsz rólam? És elmondtad volna valaha nekem, ha én nem török ki, hogy mit érzel irántam?
- Ravasz vagy. – s mosolygott.
- Hm ravasz, de szeretném ha válaszolnál.
- Ezek szerint nem tudok kibújni ez alól.
- Hát nem. – s bazsalyogtam.
- Rendben. Nos, azt gondolom rólad, hogy gyönyörű vagy. Egy olyan nőt ismertem meg benned, aki kiáll a véleménye mellett. Nem hinném, hogy más szembeszállt volna velem, inkább hallgatott volna. De te kiálltál és elmondtad, amit gondolsz. Addig is nagyon tetszettél és ez még jobban megfogott benned. És nem is hiszem el, hogy eljöttél, ennek nagyon örülök. Ami pedig az érzéseimet illeti, nem biztos, hogy elmondtam volna, túl értékesnek tartottam azt, hogy legalább látlak és te is fesztelenül tudsz a társaságomba lenni.
Majd kihozták a vacsorát. Nagyon finom volt az étel, s az este további részében beszélgettünk még. Nevetgéltünk és jól éreztük magunkat. Majd visszavitt és egy „Jó éjt”-el elköszöntünk egymástól. Felmentem a lakosztályomba és lehuppantam az ágyamra. Őszintén megmondva nagyon jól éreztem magam. Nevetgéltem és felszabadult voltam. Újra azt a szimpatikus embert láttam magam előtt, akit legelső nap. Nagyon kedves és udvarias volt, sokat bókolt, ami nagyon jól esett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom érezni magam. Most vacsora közben mindent elfelejtettem. Eszembe se volt senki. Egyszer se gondoltam se Hannahra se Sebastianra. Átöltöztem, lemostam a sminkem, majd bemásztam az ágyamba. Nem tudtam aludni Azon kezdtem el gondolkozni, hogy mégis ez most mi volt. Jól éreztem magam Christiannal és nem foglalkoztam senkivel csak a pillanattal. Talán ez valami olyan lehet, ami elfeledteti velem Sebastiant?
Nemsokára sikerült elaludnom.

Másnap időben ébredtem és kipihenten. Most egészen jól aludtam. Mivel ma lesz a futam, így a mai napon is lesz munkám. Kimásztam az ágyból és elkezdtem készülődni. Összeszedtem magam, megreggeliztem és elindultam. Kíváncsi voltam arra, ha találkozok ma Christiannal mit fog szólni hozzám, hogy fog velem viselkedni. Már a pályánál voltam és őt keresgéltem mindenhol. De nem találtam meg. Úgy gondoltam, nem tölthetem az egész napomat azzal, hogy őt keresgélem, a munkámmal is kell foglalkozzak. Így neki is kezdtem. Az idő gyorsan röpült, csak arra eszméltem már fel, hogy nemsokára rajt lesz. Egészen eddig pedig Christiannal sem találkoztam. Ott állam a csapat boxában és vártam a futamot. Csak nézelődtem és vártam és egyik pillanatban a látóterembe került Christian. Ő is észrevett engem, de nem jött oda hozzám, hanem elment. Ezt nem tudtam mire vélni. Miért nem jött oda hozzám, ha azt mondta tegnap, hogy tetszek neki és szerintem jól érezte ő is magát tegnap? Akkor mégis miért tette?
Majd elkezdődött a futam. Csak néztem a monitoron, s egyszer- kétszer feltűnt a képernyőn Sebastian is. Egyszer félrepillantottam, s itt láttam Hannaht is. Ő nem jött oda hozzám, mert tudja, hogy haragszok rá, de ha még ide is jött volna én akkor sem beszéltem volna vele. Még mindig zavart, hogy kibeszéltek Sebastiannal. És pont Sebastiannal! Még jó, hogy azt nem tudja, hogy őt szeretem. Néztem a futamot és izgultam is ugyanakkor, nem másért, mint Sebastianért. Mikor véget ért, elmentem a sajtószobába, hisz mind a két pilótánk az első három helyen belül végzett. Igaz a rajthoz képest annyi volt a változás, hogy Sebastian lett az első és Mark pedig a második. Őket Fernando Alonso követte.
Én már ott voltam a riportszobába és vártam, hogy beérkezzenek a pilóták. Láttam a monitoron, hogy a pódiumon állnak, majd megszólaltak a himnuszok. Miután minden megvolt, a díjátadástól kezdve a pezsgőzésen át, elindultak ide a fiúk. Ott ültem a székemben és egyszer csak befutottak ide. Sebastian azonnal rám nézett én pedig őt. Tartottuk a szemkontaktust, de próbáltam érzelemmentes lenni. Szerencsére gyorsan végeztek, majd mindenki ment a saját dolgára. Bíztam abban, hogy hátha találkozok még Christiannal. De ez nem így történt. Azóta nem találkoztam vele, mikor még a rajt előtt láttam. Estére tervezett a csapat egy bulit, hogy megünnepeljék a hétvégi sikert, de nekem ehhez semmi kedvem nem volt.
Miután végeztem a mai munkámmal, gyorsan összepakoltam a bőröndöm, majd elindultam haza. Leértem a recepcióhoz, majd kijelentkeztem. Hívtam egy taxit és a reptérre vitettem magam. Sikerült a legelső haza tartó gépre jegyet szereznem és miután mindennel végeztem felszálltam a repülőgépre. Egy kicsit szomorú voltam. Emellett persze összezavarodott is. Nem tudtam, hogy most mire véljem ezt a viselkedést a főnökömtől. A vacsorán, ahogy már említettem nagyon jól éreztem magam és úgy vettem észre ő is hasonlóképp érezte magát. Ma viszont mikor egyszer találkoztunk oda se jött hozzám. Ezt most mért tette? Talán annyira elfoglalt lett volna? Á, dehogy, hisz annyi ideje neki is lehetett, hogy odajön hozzám és legalább odaköszön! Gondolkoztam, majd elaludtam. Arra ébredtem, hogy szóltak, hogy nemsokára leszállunk.
Megérkeztem haza. Végre! Miután a csomagom is összeszedtem, hívtam egy taxit, majd hazamentem. Végre otthon voltam. A bőröndömet begurítottam a hálószobámba és mivel már nagyon késő volt, gyorsan átöltöztem és befeküdtem az ágyamba.
Másnap reggel későn ébredtem. Már 10 óra volt. Máskor nem szoktam eddig aludni. De nagyon jól esett, hogy pihentem. Nyújtóztam egyet az ágyon, majd felöltöztem. Elraktam az ágyam és elindultam egy teát csinálni. Hamar megittam, de enni nem ettem semmit. Ezután a bőröndömből kezdtem kipakolni. Pár órámba belekerült. Nem volt semmihez kedvem és elég lelassult voltam ma.
Már délután 4 óra volt, amikor csöngettek. Vajon ki lehet? Szegeződött bennem ez a kérdés. Odamentem az ajtóhoz és kinyitottam. Nagy meglepődésemre Hannah állt az ajtóban.
- Miért jöttél? – kérdeztem tőle.
- Beszélnünk kell Claire! – s hirtelen könnybe lábadt a szeme.
Megesett rajta nagyon a szívem így behívtam.
- Gyere be.
- Köszönöm. – mondta szipogva.
- Üljünk le a kanapéra. – majd leült én pedig, mint jó házigazda kérdeztem. – Hozhatok neked valamit inni?
- Egy pohár vizet kérhetnék?
- Persze. – s mentem is a konyhába és már hoztam is neki.
Leültem mellé a kanapéra majd sírva elkezdte a mondandóját.
- Claire, kérlek ne haragudj rám! –kezdte így.
- Hannah, nagyon rosszul esett nekem, amit tettél.
- Tudom, de kérlek, ne haragudj.
- Jó, de ezért sírsz?
- Nem. Baj van Claire!
- Mi a baj? – tettem fel a kérdést.
- Valakinek el kell mondjam. És én benned bízok meg a legjobban.
- Jó, de mi a baj Hannah?  Megijesztesz!
- Szerintem Sebnek van valakije!
- Micsoda? – ez még engem is meglepett. – Ezt miből gondolod?
- Nem tudom, úgy érzem már nem szeret. Néha olyan furán viselkedik velem.
- Hogy érted, hogy furán viselkedik?
- Van olyan, hogy odabújok hozzá, s néha úgy érzem csak kényszerből ölel át, mintha valaki mást képzelne a helyembe. Attól félek, hogy nem szeret és mást szeret. És félek attól is, hogy van valakije.
- Jaj, Hannah! Nyugodj meg! Szerintem szeret téged! – mondtam ezt, holott én is elgondolkoztam rajta. Sebastian más valakit szeretne?
- Jaj, drága barátnőm én nagyon félek!
- Nyugodj meg! – bátorítgattam.
- Tudod, nekem Seb nagyon fontos. Ő hozott vissza az életbe!
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem értetlenkedve.
- Sebet én nem most ismertem meg. Mi már régen is együtt voltunk. Mikor megtörtént a balesetem, nagyon mély ponton voltam. Azt hittem akkor, hogy romba dőlt az életem. Depressziós lettem és úgy éreztem mindaz tönkrement, amiért annyi éven át dolgoztam. És akkor megismertem. Már akkor beleszerettem és ő rángatott ki és az iránta érzett szerelmem a rosszból. Ő motivált abban, hogy újra összeszedjem magam. 2 évig együtt voltunk, aztán valami megváltozott. És akkor elváltak az útjaink. Nagyon megviselt engem. Megint a padlóra kerültem, de valahogy visszamáztam. Aztán nemrégen megint találkoztunk. És megint összejöttünk. És most, hogy ezt érzem, félek, hogy megint a padlóra kerülök. – s elkezdett zokogni.
Én nagyon megsajnáltam és már nem foglalkoztam azzal, hogy ő megbántott. Megöleltem ő pedig csak zokogott.
- Nyugodj meg Hannah!
- De van még más is!
Vajon mi lehet még? Rögtön ez a kérdés szegeződött bennem.
- Mi? – kérdeztem értetlenkedve.
- Lehet, hogy terhes vagyok!
Mikor ezt kimondta sokkolt a hír! Hannah lehet terhes! Nem szóltam semmit és az arcomon is a megdöbbentség látszódott.
- Hogy érted, hogy lehet? Még nem biztos?
- Még nem. Tudod, sokat késik és attól félek, ha nem jön meg akkor terhes vagyok.
- De tesztet csináltál már?
- Igen, kettőt is, az egyik pozitív a másik negatív lett.
- És orvosnál voltál?
- Ha valóban terhes vagyok, akkor még nem mutatható ki. Nem tudok mást tenni, csak várni még.
- Ehhez nem tudok hozzászólni.
Ő még mindig csak sírt, én pedig nem tudtam mit mondani. Mi van akkor, ha valóban terhes? És mi van akkor ha Sebastian valaki mást szeret? És ki az akkor akit egyáltalán szeret? Még nyugtatgattam egy kicsit majd lassan elment. Mondta, hogy a jövő hétvégén nem lesz ott a futamon és arra kért , hogy figyeljem néha Sebastiant, és ha bármi árulkodó jelet látnék, szóljak neki. Miért tőlem kér ilyeneket? Engem is ledöbbentett, amit most hallottam. Miután ő elment visszaültem a kanapéra és csak gondolkodtam. 


SZERK MEGJEGYZÉSE:Sziasztok!
Sikerült meghoznom a friss részt! Először is nagyon szépen köszönök minden véleményt csak annyit tudok mondani, nagyon jól esnek a szavaitok.
Ami a friss részt illeti. Igyekeztem minél jobbat alkotni. Sajnos nem voltam valami szuperül és remélem, hogy ez nem nyomta rá annyira a bélyegét a fejezetemre!
Remélem tetszeni fog nektek! Szívesen fogadom a véleményeiteket! :)
Jó szórakozást a fejezethez!
Puszi
Zsömi
 

2011. november 8., kedd

10. fejezet

10. Fejezet

Elegem van, betelt a pohár!

Miután abbamaradt a remegés összeszedtem a földről a telefon darabjait és miután összeraktam nem Adam-et hívtam fel. Az első hívást egy orvos ismerősöm felé intéztem. Döntöttem, ez már nem maradhat így tovább. Muszáj cselekednem valamit. Tudnom kell, hogy ez betegség vagy valami más miatt van. Ennyivel tartozok magamnak. Felhívtam az orvos ismerősöm:
- Hallo, itt doktor George Holt.
- Claire Ecclestone vagyok.
- Szia Claire! Valami baj van?
- Kérnék egy szívességet.
- Hallgatlak.
- Szükségem lenne egy vizsgálatra.
- Ez nagyon komoly dolog, mi történt veled?
- Nemrégen kezdődött. Elkezdett a kezem remegni. Egyre sűrűbben jelentkezik, és nem tudom irányítani. Attól tartok, hogy…
- Tudom Claire. Rendben, jövő hét keddre kapsz egy időt. Délelőtt 10 óra. Akkor jó lesz? Ráérsz?
- Igen ráérek. Köszönöm a segítséged. Tudom, hogy másképpen csak jóval később kapnék időpontot.
- Tudod, hogy segítek neked. De kérlek, nyugodj meg még nem biztos, hogy az a bajod. Lehet teljesen más is!
- Remélem nem ez!
- Én is!
- Köszönöm még egyszer akkor kedden találkozunk. Szia.
- Várlak majd, bárcsak ne így kellene találkozzunk. Vigyázz magadra addig is. Szia.
Majd letettem a telefont. Tudtam, hogy George-ra számíthatok. Ő ott volt velünk mikor anyunak kiderült a betegsége, ő volt az orvosa és segített nekünk bármiről is volt szó. Sajnos az a szomorú helyzet áll fenn, hogy lehet én is a segítségére szorulok majd. Lehet, hogy így túlzásnak tűnik, hogy azonnal vizsgálatot kérek, de az én esetemben nagy a kockázati tényező és nem akarok úgy járni, hogy késő legyen. Igaz, ha beigazolódik, ezzel a betegséggel nincs olyan, hogy korán vagy késő, ez nem gyógyítható, egy az eredménye így is úgy is: a halál. Igaz van lehetőség arra, hogy az állapoton javítsunk, létezik gyógyszeres kezelés és még egyéb kezelés is, de akármelyiket is választja a beteg már sose lesz a régi ember.
De szeretnék ettől elkanyarodni inkább a jelennek élni mielőtt még eltemetném magam idő előtt.
Szóval miután elintéztem ezt a telefont Adam-et hívtam fel. Felvette és miután elnézésemet kértem, hogy ilyenkor zavarom megbeszéltünk minden szükséges dolgot. Még jó, hogy ilyen türelmes Adam, de lehet az az oka, hogy már régóta ismer. Nagyon lazán kezelte a dolgokat és így sikerült hamar megbeszélni a dolgainkat. Ezután már csak a többi dolgot intéztem.
Már nagyon későre járt, és nagyon fáradt voltam és csak egy szerencsém volt, hogy sikerült mindent elintézzek. Most büszke voltam magamra. Mint előző este, most sem érdekelt, hogy ruhában voltam, úgy ahogy eddig mászkáltam bemásztam az ágyamba és rövid időn belül álomba szenderültem.
Reggel egy kicsit jobban ébredtem, mint előző reggel. Megint elkészültem hamar és gyorsan bedobtam egy kis reggelinek nem nevezhető szösszenetet. Éhes voltam, csak éppen időm nem volt normális reggelire ezért mindössze pár falatra redukáltam az egyik, ha nem a legfontosabb napi étkezést. Miután teljesen elkészültnek találtam magam a mai napomhoz, el is indultam. Kiléptem az ajtón, szétnéztem a folyosón és szerencsére ma nem futottam össze Hannahval és Sebastiannal.
Leszáguldoztam a lifttel és máris a pályára indultam. Gondoltam beszélek az én „egyszerűen fantasztikus” főnökömmel, hogy megszerveztem a sajtótájékoztatóját. Először a kis „irodájába” mentem, de ott nem találtam. Gondoltam hova tűnhetett el, csak nem a föld nyelte el? Hát, lehet gonoszul hangzik, de talán nem is hangzik olyan rosszul. De azért mégsem lehetek ennyire gonosz, nem kívánhatom ezt , hisz ki tudja, lehet még rosszabb főnököt kapok ki. Már úgy vagyok vele, csak kibírom valahogy, nem sokáig szenvedek itt, jön vissza a régi sajtós, az új sajtós, vagyis én meg megy vissza a régi életéhez. Szóval mászkáltam fel-alá, mire végül megtaláltam Christian Hornert.
- Jó reggelt főnök! –kezdtem mondandómat.
- Magának is Claire!
- Megbeszéltem mindent, az időmérő után, miután a fiúk is végeztek, azután lesz a sajtótájékoztató. El van intézve, hogy a fiúknak nem kell ott lenni, elég, csak ha maga és a csapat tulajdonos lesz ott és Adam.
- Remek.
- Akkor 16:30-kor kezdődik. Csak annyit kell még tenni, hogy kigurítjuk az egyik autót, hogy lássák a szponzori matricát és itt a boxutcába tarthatnak egy rövidke kis sajtótájékoztatót. Csinálnak egy kis emelvényt, maguknak oda kell majd állni aztán a többi magukon múlik.
- Rendben.
- Akkor én most nem is rabolnám az idejét. Viszlát.
- Viszlát.
Direkt ilyen stílusban beszéltem vele, most láthatta milyen, amikor ő is így kommunikál az emberrel.
Azonban még mielőtt a sajtó tájékozató megkezdődik, van még egy időmérő is. És mivel már elbúcsúztam a főnöktől, így indulhattam, hogy a mai napomnak is nekilássak. A mai napomnak kitaláltam egy szuper célt. Ez pedig a következő volt: Elkerülni Sebastiant és Hannaht. Minden erőmmel igyekeztem, mert meg akartam kímélni magam attól, hogy lássam az ő boldogságukat, ami csak az én bánatomat erősíti meg és még kényelmetlenül is érezzem magam a társaságukban. De mivel van ez a sajtótájékoztatós dolog, beszélnem kell Sebastiannal és Markkal is, hisz egy autóra szükség van, de azt is közölnöm kell velük, hogy szerencséjükre megússzák nyilvános megjelenés nélkül az egész dolgot. Úgy döntöttem, addig ameddig csak tudom, halasztom a beszélgetést Sebastiannal és inkább Markkal beszélek előbb. De számításba kellett vegyem a ma délelőtti szabad edzést, és körülbelül még másfél óra van addig, és nem akarom megzavarni őket a felkészülésben ezért most csak Markkal beszélek, Sebastian marad a szabadedzés utánra. Szerencsére hamar megtaláltam Markot.
- Szia Mark!
- Szia Claire!
- Nem akarlak itt zavargatni, de ma lesz egy sajtótájékoztató.
- Kérlek mond, hogy nem kell menjek? – nézett rám reménykedve.
- Nyugalom, elintéztem. – s kacsintottam rá egyet.
- Huh, ez szuper.
- Szóval nem kell jönnöd, de szükség van egy autóra is.
- És az enyémre gondoltál?
- Igen, a tiedre. Csak annyi lenne, hogy kigurítanák, hogy lássák az újságírók az autón a szponzori matricát.
- Jó rendben.
- Köszi Mark.
- Ne viccelj én köszönöm, hogy nem kell ott legyek. – s nevetett.
- Hát nincs mit. – s nevettem én is. – De megyek is nem tartalak fel, szorítok majd!
- Köszi, szia!
- Szia!
Na egy pilóta le is van tudva. El is indultam, de a mai célomat nem sikerült megvalósítanom, vagy inkább fogalmazzunk úgy, nem teljesen. Ugyanis összefutottam Hannahval
- Szia barátnőm!
- Szia!
- Van számomra pár perced?
- Van.
- Akkor gyere és keressünk egy nyugodtabb helyet, ahol négyszemközt tudunk beszélgetni.
- Rendben.
Egy kicsit furcsálltam, hogy mit akar tőlem és miért kell nekünk egy nyugodt helyet keresni. Végül is sikerült, szinte már a törzshelynek számító kávézóhoz. Leültünk egy asztalhoz és máris elkezdte.
- Tudod, tegnap beszélgettünk és nagyon rossz volt látni téged olyan szomorúnak. És mikor elmondtad, mi a baj, akkor nem is gondoltam volna, hogy milyen nehéz neked.
- Ezzel mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem tőle érdeklődve és értetlenül.
Most komolyan azért volt ez a nagy hűhó, hogy kivesézzük a magánéletemet!
- És tudom mi a te bajodra a megoldás!
Mikor ezt kimondta a szemeim kitágultak. Ő tudja? Na ne már!
 - És mégis mi? –kérdeztem.
- Beszélned kell azzal, akibe beleszerettél!
- Micsoda?
- Igen, szerintünk az a leghelyesebb! El kel mondanod neki, hisz egy ilyen csodálatos ember, mint te megérdemli a boldogságot és nem szabad csak így félredobni! Nem szabad magad hagyni! Nem kell mindig önzetlennek lenni! Légy egy kicsit önző! – s lökött oldalba, hogy bátorítson.
- Tessék? –kérdeztem
- Igen beszélned kell vele! – mondta az előbbinél is nagyobb lelkesedéssel.
- Várjunk csak egy kicsit! Ezt most nem értem, és mi az, hogy szerintünk? Ezt hogy érted? – s megvallva egy kicsit fel is ment bennem a pumpa. Most komolyan ő osztja a tanácsokat! Ezer éve nem beszéltünk és szerintem nem nagyon örülne neki, ha csak úgy kitárnám az érzéseimet!
- Hát úgy, hogy…, kérlek, ne haragudj – jött kérően, - de este beszéltem Sebbel és mondtam neki, hogy nagyon aggaszt, hogy ilyen szomorú vagy és lehangolt én a régi barátnőmet várom és nem szeretem ha így kell látom téged. Szóval én elmondtam neki, hogy mi a bajod és elmondtam, hogy mit gondolok és ő is helyeselte a véleményem.
- Álljunk meg Hannah! Először is köszönöm szépen, hogy én vagyok az esti téma! – mondtam indulatosan. - És… - s közbe felpattantam a székből – már mondtam neked, hogy megváltoztam és más lettem. Ilyen lettem így kell elfogadnod! Sajnos a régi Clairet már nem fogod megtalálni. És köszönöm tényleg szuper barátnő vagy! – s készültem elindulni, de Hannah megállított.
- Várj már csajszi! Ne haragudj kérlek!
- Kérlek Hannah ezt a beszélgetést most zárjuk le! Én a barátnőmnek tartalak vagy tartottalak már nem is tudom, és csak neked mondtam el mert bíztam benned és te kiveséztél  a pasiddal! Inkább most hagyjuk! Szia!
Miután ezt kimondtam azonnal el is mentem. Hirtelen elkapott az idegesség és düh. Milyen barátnő az ilyen? Azt mondta bízhatok benne és kiveséz! Na, elég volt ebből az egész helyből és mindenkiből!
Dühösen mentem tovább, de sajnos időm már nem volt kidühöngeni magam. Már csak fél óra volt a szabadedzésig. És az pedig gyorsan elszállt. Most is végignéztem a monitoron keresztül, de most nem a félelem dominált inkább a harag nálam. Most Mark végzett jobb helyen ő most első lett, míg Sebastian csak a 3. helyen zárt. Miután végeztek, megint én következtem. Most Markkal együtt mentem a sajtószobába, természetesen miután a fényképezkedésen is túlesett.
- Gratulálok Mark! Látod mennyire szurkoltam! –s nevettem.
- Éreztem! –s nevetett ő is.
Nem sokáig meneteltünk hamar odaértünk a sajtószabába és megkezdődött egy újabb menet a sajtónak. Most nem is kerestem Sebastian szemkontaktusát mert egy kicsit haragudtam rá és a mai napra kitűzött célomnak egy részét még meg akartam valósítani. Miután véget ért még beszélni készültem Sebastiannal.
- Sebastian egy pillanatra állj meg! – állítottam meg, még mielőtt eltűnt volna.
- Most ráérsz? – kérdezte furcsa hanglejtéssel.
- Ige, de csak annyira, hogy közöljem veled, ma sajtótájékoztató lesz, de elintéztem, hogy ne kelljen ott lenned.
- Köszönöm.
. Nincs mit, szia!
- Hé várj már!
- Ne haragudj, de nem érek rá egy újabb kivesézésre! Szia.
S megint ott hagytam. Az időmérőig még volt idő és én már azon fáradoztam, hogy a dolgok simán menjenek majd a sajtótájékoztatón. Sürögtem-forogtam. Annyira lekötöttek a dolgok, hogy már csak az időmérő előtt pár perccel tudtam megállni és pihenni. Mivel nem tudtam volna kihagyni az időmérőt, úgy döntöttem meg is nézem. Kíváncsian figyeltem és hiába haragudtam Sebastianra a félsz még mindig bennem volt. Álltam és néztem a monitort. Láttam, hogy köröznek az autók és küzdenek együtt a pilótával a jobb időért. Csak néztem s egyik pillanatban odalépett mellém Hannah.
- Claire! Kérlek ne haragudj rám!
- Hagyj békén Hannah! Haragszok rád és nincs bocsánat!
Majd otthagytam és inkább az időmérőt se néztem tovább. Már csak az elért eredményekről értesültem. Mark szerezte meg a pole pozíciót, ami neki most még nagyobb pluszt jelent, hisz hazai versenyen van, szóval ez csak dob a hangulatán, Sebastian pedig mellőle, vagyis a második helyről indulhat majd. Csapat szempontjából sem rossz, hisz nem hangzik rosszul, sőt egyenes jól, hogy Red Bull első sor. Én már azonnal az interjúszobába száguldottam, s miután leültem mutatták a monitoron merre járnak épp a versenyzők. Miután megérkeztek ide, megkezdődött a faggatás. Tették fel a különbözőbb kérdéseket, amire persze a pilóták válaszoltak. Majd miután végeztek, adtak még egy két interjút én pedig azonnal a további munkámat intéztem. Miután lecsendesedett ha szabad így fogalmazni a boxutca, azonnal a mi kis sajtótájékoztatónknak az előkészületeit kezdték meg a fiúk. Minden rendben zajlott és hamar el is jött a kezdés ideje. Szerintem minden rendben zajlott, majd körülbelül egy másfélórás „szenvedés” - vagyis csak nekem - után befejeződött.
Én úgy véltem, hogy minden rendben zajlott, de más szájából mást hallottam. Odajött Christian Horner és közölte velem, hogy nem volt rossz munka, de jobb szervezést is látott már tőlem. Mikor ezt közölte elkapott az idegesség és a düh. De visszafogtam magam és nem ordítottam le a fejét. Megvártam, míg a fiúk azt a kisebb emelvényt szétszedik, visszatolják az autót, majd elindultam a kis irodájába. És most robbanni készültem. Elég volt! Eddig csak tűrtem és tűrtem, most viszont már elég! Eddig csak telt a pohár, most viszont már ki is folyt! Amúgy is a mai napom nem volt valami szuper és már kellően fel volt paprikázva a hangulatom és ez csak olaj volt a tűzre. Kopogás nélkül berobbantam a kis irodájába, de nem volt egyedül.  Engem viszont egy cseppet sem érdekelt.
- Szeretnék négyszemközt beszélni önnel! – vágtam oda indulatosan.
- Adrian magunkra hagynál minket egy kicsit? – kérdezte a főnök.
- Persze. – majd ki is ment.
- Szeretném tudni, hogy mi volt a probléma a mai munkámmal!
- Mire gondol?
- A sajtótájékoztatóra! Azt mondta, hogy nem volt elégedett! Ön szerint mégis, hogy lehetett volna minden tökéletes, ha tegnap este odabökte nekem, hogy meg kell szervezzem? – vágtam oda hatalmas indulattal és emelkedett hangnemben.
- Igen volt egy két dolog, amiben találtam kivetnivalót. – vágta hozzám higgadtsággal.
- Kérem ne haragudjon, de ezt már nem hagyhatom szó nélkül. És ezt magamért teszem. Nem tudom mi a baja velem, de ez azért túlzás. Lehet, én vagyok ennyire ellenszenves vagy úgy viselkedek hogy ezt kiérdemeljem de akkor is legalább megérdemlek annyit, hogy az okot megkapjam. Tiszteletlen vagyok esetleg? Vagy nem végzem jól a munkám, de ezt a stílust nem tudom elviselni. Sose szól egy kedves szóval se mindig úgy viselkedik mintha lenézne engem, egyszerűen nem tudom miért. Ennyire goromba mindig, vagy csak én vagyok az a kivétel, akit megtisztel ezzel? Egyszerűen nem tudom felfogni! Ha baj van a munkámmal inkább mondja meg vagy rúgjon ki, túl fogom élni. Nem ez lesz az első ilyen eset életemben. Nem kell félni, nem fogok összetörni. És apám se fog semmit se tenni. De ez már idegileg kikészít.
- Eljönne velem vacsorázni?
- Tessék? – néztem kérdőn- Ez meg hogy jön ide.
Ő felállt oda lépett elém majd megszólalt.
- Kíváncsi a viselkedésem okára?
- Igen!- adtam azonnal választ.
- Nagyon egyszerű.
- Akkor hallgatom!
- Jöjjön el velem vacsorázni.
- Ez hogy jön ide? Kérem e kérdésemre válaszoljon!
Ő pedig csak közeledett felém, már egy méter se volt közöttünk, hogy is szokták mondani szó szerint belemászott az magánszférámba.
- Rendben megadom a válaszom, ha eljön velem vacsorázni.
- Rendben. – vágtam oda dacosan, de csak azért, hogy választ kapjak.
- Akkor a szálloda előtt találkozunk 8-kor.
- És a válaszommal mi lesz?
- Azért viselkedek magával így, mert maga nagyon tetszik nekem. Nem tehetek róla már első pillantásra megtetszett, amikor az édesapjával állt ott, nem tudtam a szemem levenni magáról. Első pillantásra elvarázsolt engem. És azóta sem tudom kiverni a fejemből. Egyszerűen elvarázsol akárhányszor meglátom, és amikor mosolyog olyan gyönyörű, egyszerűen csak ragyog. Maga nagyon gyönyörű és félek, hogy ezt mások is észreveszik. Igen féltékeny vagyok, vagy magam sem tudom. De igyekszek magam türtőztetni, mert ön a munkatársam és nem szeretném, ha ez akadály lenne a munkájában. Már ha én ezt a szabályt hoztam magamban, akkor nem szeretném, ha elhagyná a csapatot mert így legalább nap mint nap láthatom. És most félek attól, hogy mit gondol rólam, hogy mindezt elárultam önnek. Szeretné a távolságot megtartani? Vagy esetleg eljönne még most is velem, így hogy ezt tudja vacsorázni?
Köpni, nyelni nem tudtam hirtelen. Micsoda! Ez az oka? Ezt nem értem! Tessék! Tetszek neki! Azt mondta elvarázsolom őt! Most mi legyen? Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, míg ő a válaszomat várta:
- Erre most hirtelen nem tudok mit mondani. A vacsoráról meg annyit, hogy…
- Kérem jöjjön el velem.
De én ekkor már elkezdtem hátrálni és távolodni tőle minél messzebb, mert nem tudtam mit csináljak, de azért még adtam egy választ, még így összezavarodva is:
- Még nem tudom.
- Én ott fogom várni. - kaptam a választ. Igaz halottam, de én már elindultam.
Ezt most meg miért mondtam? Hisz én Sebastiant szeretem! De valahol legbelül mégis jól estek a szavai. Az hogy elvarázsolom őt. Mint minden nőnek, nekem is jól estek a szavai. De most nem is tudom, mit gondoljak erről a szituációról. Csak mentem és gondolkodtam, nem is figyeltem a körülöttem zajló eseményekre és a körülöttem lévő emberekre sem. Mentem és mentem és gondolkodtam és belebotlottam Sebastianba.
- Elnézést! – mondtam a nélkül, hogy megnéztem volna kivel ütköztem.
- Semmi baj. – mikor már megszólalt megismertem a hangot.
Nem szóltam semmit, csak mentem volna tovább, de ő ismételten megállított.
- Mi a bajod Claire?
- Bajom? – szegeztem neki a kérdést.
- Látom rajtad!
- Csak gondolkoztam és el voltam bambulva. – mondtam neki nyugodtan.
- Biztos vagy benne?
- Csak tudom nem! – csattantam fel. –Megyek, mert dolgom van! Szia!
A nélkül, hogy hagytam volna szóhoz jutni elmentem. Gyorsan felszáguldottam a szobámba és elnyúltam az ágyamon. Néztem a plafont és gondolkodtam. Az járt a fejemben vajon mégis mi van velem? Én Sebastiant szeretem, de nem hagy nyugodni, amit most a főnök mondott. Mit tegyek, menjek el? Vagy inkább nem? Veszítek vele, vagy nyerek esetleg? Lehet, egy utálatos embert ismerek meg, vagy egy teljesen más embert? Csak unatkozik és játszik velem? Vagy valóban komolyan gondolja? Végül is annyira nem rossz férfi, de van köztünk jó pár év. De vajon mégis milyen ember ő? Lehet egy olyan ember, aki csak tényleg friss példányra vágyik, de ez is megeshet, hogy éppenséggel komolyak a szándékai. Atya ég! Most mit tegyek? Most kell okosnak lennem! Menjek el vagy nem? Egyáltalán tényleg ott fog várni, vagy ha mégis úgy döntök, hogy elmegyek akkor csak átver és nem vár majd rám? Minden esetre döntenem kell, már nem sok időm van a vacsoráig.


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok ahogy ígértem meghoztam nektek a friss részt! Igyekeztem egy kicsit mozgalmasabb részt összehozni, remélem sikerült. Kíváncsi vagyok nagyon a véleményetekre! Előre is köszönöm! J
Egyúttal szeretném megköszöni nektek, hogy ilyen sok pozitívumot írtatok, nagyon jól esett! Emellett szeretném azt is megköszönni, hogy ilyen sokan látogatjátok az oldalt. Ez azt jelzi nekem, hogy érdekel titeket, amit csinálok. Végül is ezt nektek csinálom és remélem, tetszik nektek. Tényleg még egyszer köszönöm a dicséreteket!
Jó szórakozást kívánok a fejezethez!
Puszi
Zsömi

2011. november 4., péntek

9.fejezet


9. fejezet

Csak egy dolgot szeretnék…

Másnap úgy ébredtem mint akin körülbelül egy úthenger ment át. Fáradt voltam, mert az esti alvás egyáltalán nem nevezhető alvásnak, inkább csak hánykódás volt, balra-jobbra forgás az ágyban, gondolkodás és sírdogálás. Emellett a fejem is fájt, ráadásul még a kedvem sem volt felhőtlen. Kimásztam az ágyból és a tükörbe nézve megijedtem saját magamtól. A hajam kócos volt, szanaszét állt, a szemfesték elfolyva rajtam, nem voltam valami szuper látvány.  A földről felkaptam a telefonom és láttam rajta, hogy van körülbelül vagy hat nem fogadott hívásom. Vajon kinek hiányozhattam ennyire. Meglepetés ért, mert mindannyiszor Sebastian keresett. Érdekes ennyire hiányzom neki, mikor ott van vele Hannah? De már egyáltalán nem érdekel. 
Szóval visszatérve szörnyen néztem ki. Így viszont dolgozni sem mehettem. Így azonnal a fürdőszoba felé vettem az irányt. Megfürödtem, rendbe szedtem magam és ahhoz képest, hogy hogy néztem ki reggel most olyan voltam, mint akit kicseréltek. Igaz a szemeim egy kicsit táskásak voltak az alvatlanságtól, de igyekeztem rajtuk segíteni egy kis alapozóval és sminkkel. A mai napon szerencsére csak egy szabadedzés lesz, és nem kell sok időt töltenem a boxban. El is indultam hát, bízva abban, hogy minél hamarabb letudom a munkanapom. Kiléptem a szobából és a folyosón összefutottam azokkal, akiket a mai nap egyáltalán nem szerettem volna látni, vagyis Sebastiannal és Hannahval. Persze ők semmit sem tudnak a bennem zajló érzésekről így úgy kezeltek mintha semmi bajom nem lenne. Jöttek kéz a kézben, Hannah fülig érő szájjal és utánam szólt, hogy várjam meg őket. Nos, ezt az egyet nem szerettem volna megtenni, de mivel meghallottam, hogy nekem szólnak és hátra fordultam nem mehettem tovább.
- Szia Claire! – köszöntött Hannah.
- Sziasztok!
- Már mész is dolgozni? –kérdezősködött.
- Igen, ez az, ami elől nem tudok menekülni. –adtam választ.
- Ma ráérsz majd egy kicsit? Tudod, jó lenne beszélgeti egyet.
- Még nem tudom, attól függ mennyi munkám lesz.
- Kérlek, csak egy órácskát szakíts rám, úgyis már olyan régen beszélgettünk és hiányoztál barátnőm!
Barátnőm. Hát igen. Erre most mit is mondjak? Nem akarok bunkó lenni és ő tényleg a barátnőm és ő nem hibás azért, hogy most ilyen rossz a kedvem.
- Rendben. Majd megkereslek, és akkor beszélgetünk majd egy kicsit.
Közben pedig odaértünk a lifthez. Ők beszálltak, de én meghátráltam. Nem akartam velük egy légtérben lenni.
- Te nem jössz? – kérdezett Hannah.
- Nem. A szobámban hagytam a telefonom. – adtam választ, s közbe matattam úgy a zsebeimbe, mint aki a telefonját keresi.
- Ja, akkor majd beszélünk, szia.
- Sziasztok.
Dehogy is hagytam ott a telefonom! De ez egy, jó kifogásnak tűnt. Igazából az is érdekes volt, hogy Sebastian meg se szólalt egész idő közben, sőt rám se nézett, olyan volt, mint akinek bűntudata van. De miért lenne neki bűntudata? Sőt az is érdekes volt, hogy amikor Hannah barátnőmnek nevezett, hirtelen felkapta a fejét, mint aki nem tudja, hogy mi barátnők vagyunk. Hát most akkor már ezt is tudja. Szerencsére a lift elment és úgy döntöttem, várok pár percet, majd elindulok. Nem szeretnék még egyszer összefutni így együtt velük. Azért sem mert vegyes érzések kavarognak bennem. Egyrészt fáj őket így látni, másrészt meg örülök, mert Hannah valóban a barátnőm és megérdemli, hogy boldog legyen. Így ezért kínos nekem a társaságuk. De azért azt sem tehetem meg, hogy mindig elkerülöm őket, mert előbb-utóbb furcsa lesz nekik is és talán rájönnek majd az okára. Én pedig azt nem szeretném. Nem akarok még egy picikét sem a kapcsolatukba beleavatkozni. Megnyomtam a liftet hívó gombot, majd kinyílt előttem az ajtó. Beszálltam és elindultam lefele. Miután kiszálltam, utamat a pályára vettem és elkezdtem a mai munkanapom is.
A csapat tagjai most is, mint mindig sürögtek-forogtak és készülődtek nagyban a szabadedzésre.
Így zajlott ez órákon keresztül, mindenki a munkáját végezte. Én is ezen fáradoztam s végre el tudtam a gondolataimat is terelni. Közbe-közbe persze elcsevegtem a csapat tagjaival és ahhoz képest, hogy hogy indult a reggelem most még nevetgélni is tudtam velük. Igaz nem volt nehéz dolguk abban, hogy mosolyt csaljanak az arcomra. Komolyan olyan viccesek tudnak lenni, sokszor piszkálják egymást is és néha egy kicsikét meg is szívatják egymást. Igazán vicces fickók. Épp egy poén közepén tartottak és én voltam az a szerencsés, aki megszemlélhette, miként készülnek egy újabb dobásra, amikor Sebastian is odajött.
- Beszélnünk kell. – súgta oda halkan
- Sajnálom, most nem érek rá. – válaszoltam.
Igazából hazudtam, mert ráérek, de el akarom őt felejteni és csak a szükséges kontaktust megtartani vele.
- Rendben, akkor majd később. – s ezzel elment
Én egy picit elszontyolodtam, mert szívem szerint eltöltöttem volna vele kettesben egy kis időt, de ő nekem nem közömbös, és ha el akarom felejteni akkor kerülnöm kell őt. Igyekezetem gondolataimat visszarázni a helyes körforgásba és inkább ismételten a szerelők viccelődésére kezdtem koncentrálni. Szerintem azért Sebastian is észrevette, hogy nincs is nekem semmi dolgom, csak őt akartam lerázni, mert pár méterrel arrébb állt és engem nézett, én pedig onnan tudom, hogy odapillantottam én is. Azt hittem egy másik momentumban, hogy ugyanazt fogom látni, mint az előbb. Sebastiant, aki engem néz. Ehelyett ott állt Hannahval és épp egymást ölelték. Én pedig szemből moziztam mindezt. Sebastian miközben Hannah ölelgette fel- felpillantott a válla mellől és engem nézett. De ne engem sasoljon, foglalkozzon a kedvesével! Megcsóváltam enyhén a fejem, elfordítottam majd odébb álltam, mintha nem is vettem volna őt észre. Elmentem úgy éreztem jobb nekem, ha nem látom őket. Elmentem inkább a kávézóhoz, hogy egy kávét megigyak. Ott összefutottam apámmal
- Szia apu!
- Szia lányom! Valami baj van?
Persze, hogy bajom van, de úgy érzem, ezt neki nem tudnám most elmondani.
- Az élet a bajom.
- Úgy látszik akkor komoly dolog.
- Hát…
- De azt is látom, hogy nem akarsz róla beszélni.
- Haragszol ezért?
- Nem haragszok. Megértelek, hisz nem lehet úgy viselkedni egyik pillanatról a másikra mintha nem történt volna semmi, és azt a sok évet se lehet elfelejteni egykettőre.
- Köszönöm.
- Ugyan már ez az apák dolga! De ha bármi van, tudod, hogy megtalálsz!
- Tudom.
- Vigyázz magadra kislányom! Szia
- Ne aggódj, vigyázok! Szia
Alig hogy elbúcsúztam tőle, máris kaptam magamnak másik társaságot. Nem mást, mint Sebastiant.
- Úgy látom, most ráérsz. Beszélhetnénk.
- Sajnálom, de rosszul látod! – s elindultam, mire ő megragadta a karom.
- Claire!
- Sebastian! – kirántottam a karom az ujjai szorításából majd elmentem.
Az idő már ott járt, hogy csak egy óra volt hátra a szabadedzésig. Most nem volt dolgom és láttam, hogy Hannah is csak elvan úgymond a boxba, elesett lányként áll. Odamentem hozzá és úgy gondoltam akkor most essünk túl a beszélgetésen.
- Szia Hannah ráérsz most?
- Jaj Claire! Úgy örülök neked! Persze hogy ráérek! Itt állok, és úgy érzem magam, mint egy idegen itt!
- Gyere akkor te idegen, üljünk le és beszélgessünk!
Elindultunk a kávézóhoz és leültünk egy szabad asztalhoz. Leadtuk a rendelésünket és hamar ki is hozták.
- Akkor mesélj Claire! Mindent tudni akarok! Mi történt veled?
- Az nem lesz rövid idő, ha mindent elmesélek. Inkább dióhéjban. Miután elváltak útjaink velem elég sok minden történt. Elkezdtem egy másik iskolát, így újságíró lettem így itt tudok dolgozni. Már régóta nem táncolok, sajnos abba kellett hagynom. A szomorú események sem maradtak ki az életemből, ugyanis édesanyámat elvesztettem. Most volt egy éve, hogy meghalt. Apámat megkerestem és egy véletlennek köszönhetően most itt dolgozok.
- Akkor nem volt eseményhiányos ez a pár év!
- Hát nem! És veled mi történt?
- Miután befejeztem az iskolát, maradtam a színház világában és kaptam pár darabban főszerepet. Aztán megsérültem. Tudod úgy éreztem akkor, hogy vége mindennek, azt hittem a karrierem kettétört. De szerencsére nem így történt. Összeszedtem magam és ismételten kaptam szerepeket, így most a karrierem töretlen szerencsére.
- Ennek örülök.
- És most, hogy Sebastian is itt van nekem, egyszerűen mondva minden tökéletes!
Nagyon rosszul estek a szavai. De igazából jó látni, hogy boldog.
- Tudod Claire ő egy olyan férfi, akiről mindig is álmodtam. El sem tudom képzelni, hogy lehettem ilyen szerencsés, hogy kikapjam. Nagyon- nagyon szeretem, és olyan jó vele lenni!
Ez még keményebb volt, mint gondoltam. Ő szinte sugárzott a boldogságtól én pedig pont az ellenkezőjét éreztem. Ez meglátszott rajtam, mert rá is kérdezett.
- Látom rajtad barátnőm, hogy valami nincs renden. Mond el kérlek! Bennem megbízhatsz!
- Nincsen semmi bajom. – s közben elkezdtem a csészét babrálni.
- Tudom, hogy rég beszéltünk már, de te nem ilyen voltál! Ennyire azért még ismerlek.
- Tudod Hannah megváltoztam. Más ember lettem. Én ezelőtt mindig is egy optimista ember voltam, aki fülig érő szájjal közlekedett, mindig nevettem, de ez megváltozott. Hamar át kellett értékeljem a dolgokat. Rá kellett jöjjek, hogy mik azok a dolgok, ami igazán értékesek. Sajnos beláttam és megtapasztaltam, hogy mennyire nehéz az élet és milyen mulandó. Régen mindig azt hittem az a legfontosabb, hogy ha csillogok a rivaldafényben, de már rájöttem nem ez. Rájöttem, hogy a legértékesebb dolog az idő, és arra is, hogy ezzel nem mi rendelkezünk, és olyan hamar változhatnak a dolgok, hogy azt szinte fel se fogjuk. De amúgy igazad van, nem vagyok valami jól. Őszintén megmondva sokat szenvedek és ez sajnos nem most kezdődött nálam. Tudod beleszerettem valakibe, aki nem lehet az enyém. Igen eddig azt hittem ez nem történhet meg velem, én vagyok a nagy Claire Ecclestone aki nyitott szemmel közlekedik és nem követ el soha ekkora szarvas hibát. De úgy tűnik épp pislantottam egyet, amikor ez bekövetkezet. És az a legrosszabb, nagyon fáj nekem és igazából ezt az illetőt nem régóta ismerem és mégis beleszerettem, vagyis én így hiszem.
- Jaj, drága Clairem! Én nem tudtam mennyi minden történt veled.
- Tudod ez csak a dióhéjas verzió. De tudod az a legrosszabb az egész életemben, hogy bizonytalanságban élek most. Attól tartok, hogy valami bajom van, és nem tudom mihez kezdek ,ha ez valóban beigazolódik.
- De mitől félsz?
- Erről inkább most nem beszélnék jó?
- Jó. –csönd következett majd ismét megszólalt Hannah. Szerintem látta, hogy erről még neki se fogok beszélni. Így inkább mással jött. - De mindjárt kezdődik a szabadedzés!
- Tényleg. –s néztem az órámra. – Menjünk is!
Rendeztem gyorsan a számlát majd elindultunk vissza. Hannah megkért arra, hogy nézzem vele végig a szabadedzést. Mihelyst kigördültek az autók láttam rajta, hogy az arca teljesen megváltozott. Feszült lett, izgult nagyon Sebastian-ért. Pontosan tudtam milyen érzések kavarognak benne én is nagyon féltettem őt.
A szabadedzést Sebatian az első helyen zárta. Hannah nagyon boldog volt, rettentően büszke volt kedvesére. Miután véget ért a szabadedzés persze következett az én munkám.
Eddig mindig is élveztem ezt a részt, most viszont legszívesebben menekültem volna az emberek elől. Ilyenkor mindig Sebastian-t figyeltem most viszont nézelődtem össze-vissza csak nehogy véletlenül is a tekintetünk egymásra találjon. Hiába igyekeztem azonban volt egy-egy olyan pillanat, amikor már nem bírtam és ösztönösen őt néztem, de mihelyst ő is rám nézett minta csak egy automatikus beállítás lett volna elfordítottam a fejem. Nagyon nehéz volt most ez az idő, amit itt töltöttünk és mikor véget ért fellélegeztem, olyan olt mintha csak most kaptam volna először levegőt. Úgy éreztem mára végeztem és mivel semmihez sem volt kedvem, elindultam a lakosztályomba. Már a recepciónál jártam, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn ez szerepelt: „drága főnök”. Vajon mit akarhat? Járt ez a kérdés a fejemben. De ahhoz, hogy ezt megtudjam fel kellett vegyem a telefonom.
- Tessék Claire vagyok.
- Beszélnünk kell! A kávézónál találkozzunk 10 perc múlva.
- Rendben.
Majd letette. Még annyit se nyögött ki, hogy visszhall, csak lecsapta. Hát érdekes egy alak. Még az kell, hogy bunkóskodjon. Komolyan mivel érdemeltem ki ezt a csapást? Csak hogy tiszta legyen a csapás alatt a „kedves” főnökömet értem. El is indultam vissza a kávézóhoz, nehogy még az is baj legyem, ha 1 percet is kések. Mikor odaértem nem kellett sokáig keresgetnem. Ott ült már az asztalnál. Odasétáltam és máris elkezdte:
- Holnapra meg kell szervezzen egy sajtótájékoztatót!
- Tessék?
. Igen, holnap fogjuk bejelenteni, hogy Mr. Marshall is támogató lesz.
- Szuper.
Mégis mi a francot képzel ez? Nem ez volt megbeszélve!
- Valami gond van? – szegezte nekem a kérdést.
- Gond, ó ugyan miért lenne gond? Csak annyi, hogy nem holnapra volt ez tervezve!
- Hát a terv változott!
- Még jó, hogy időben értesültem! Megyek is, mert akadt egy kis dolgom. – majd felálltam és elmentem. Komolyan úgy fel tud idegesíteni, hogy ez már nem igaz! Mindig bekavar valamit és mindig én szívok miatta! De nem sokáig leszek én itt! Ez már tuti! Csak jöjjön vissza a régi sajtós és még a nyomomat se fogják látni. Végül is nincs miért itt maradni. Apámmal tudok majd máskor is találkozni, Sebastiant el akarom felejteni, szóval nincs akadály előttem. Már a szobám előtt jártam, majd beléptem. Elkezdtem a papírokat keresgélni, amire szükségem van. Fel akartam hívni Adam-et, mert egy részletet meg kellett vele beszéljek. Kikaptam a telefonom a zsebemből, de az történt, amire nem számítottan. A telefon kiesett a kezemből. Leesett a földre és több darabra hullott. A kezem pedig anélkül, hogy irányítani tudnám önálló életre kelt. Elkezdett ismételten remegni. Úgy tűnik ez már több mint puszta idegesség! Attól félek be fog következni az, amitől a legjobban félek!

SZERK MEGJEGYZÉSE: Nagyon szépen köszönöm az elismerő szavakat! Csak ismételni tudom magam, iszonyatosan jól esnek!
Meghoztam a következő részt, s csak annyit szeretnék ezzel kapcsolatosan mondani, hogy miután ezt a részt elolvassátok egy újabb nyitott kérdés merülhet fel. Annyit akarok még, hogy eddig a történet körülbelül egy autópálya gyorsasági szinttel haladt, most viszont át fog váltani forma 1-es tempóra. Hamarosan újabb érdekes dolgok fognak bekövetkezni, és nemsokára minden kérdésre válasz is születni fog.
Még annyit, hogy igyekszem hetente két részt hozni nektek, várhatóan keddi és pénteki napokon. Remélem sikerül ezt az elképzelésemet majd megvalósítani.
Még egyszer köszönöm a dicséreteket és most is kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi

2011. november 1., kedd

8.fejezet

8.fejezet

Ördögi körforgás

„Gondoltam megleplek!” Csak ez a mondat járt a fejemben. Elég fura szituáció lett. Amint ez megtörtént lemerevedtem. Hirtelen könnybe lábadt a szemem és nem is tudtam megszólalni se. Mekkora hülye vagyok! Még azt hittem, Sebastian is érez valamit irántam! Dehogy is! Ő Hannah-t szereti. Én meg mint egy idióta belezúgtam és vártam azt a pillanatot, hogy együtt lehessünk és végre beszélhessünk. Még jó hogy nem beszéltünk, nem csináltam magamból még nagyobb hülyét. Elég ha csak én gondolom ezt magamról, nem kell, hogy mások is annak nézzenek. Lemerevedésem igyekeztem leplezni és nem is éreztem magam jól ebben a helyzetben így inkább a távozás mellett döntöttem:
- Ne haragudjatok, még dolgom van, majd találkozunk. – mondtam mindezt erőt véve magamon, holott küzdöttem azzal, nehogy elsírjam magam. – Sziasztok.
- Szia.
- Szia.
Ez most olyan volt mint egy hideg zuhany. Gyorsan a lakosztályomba vettem az irányt és az érzéseimnek utat engedtem.
Nagyon rosszul esett ez a dolog nekem. Kitörtem és elkezdtem sírni. Lehet, hogy ez csak a tetőpont és innen már a lavina el is indul. Ha belegondolok rájöhetek, hogy már nem most kezdődött ez nálam. Mióta anyut elveszítettem minden más lett. Azóta olyan vagyok mint egy csődtömeg. Semmi se sikerül ebben az életben. Csak a csalódás ér engem, csak szomorúság, csak bánat, csak fájdalom. Nincs olyan dolog amire tartósan azt mondhatnám: Ez nem az a kategória.
Ott ülök a földön összeroskadva és zokogok. De hát mire is számítottam? Mire fel ámítgattam magam. Én vagyok a hülye, hogy mertem ezt feltételezni. Magamnak köszönhetem csak.
Hirtelen felálltam és odaléptem a szekrényhez. Kinyitottam ajtaját, majd a legfelső polcon megpillantottam a dobozkám. Levettem onnan és visszaültem a kemény földre. Még most nem volt erőm kinyitni. Ez a dobozka ugyanis az emlékek tárháza. Ebben vannak fényképek a gyermekkoromról, az azutáni időszakról s egészen a közelmúltról is. Emellett fontos kis „kacatjaim” vannak benne, valamint olyan dolgok amik anyué voltak. Akkor szedtem ezeket a dolgokat össze miután anyu meghalt. És azóta még nem nyitottam ki. Igaz mindenhova elvittem eddig még magammal és ez így is fog maradni, de a kinyitásáig még a mai napig nem jutottam el. De most mégis éreztem magamban annyi erőt, hogy ezen bár külsőleg apró mozdulatnak tűnő, nekem mégis nehéz tettem végrehajtsam. Először még csak a tetejét simogattam a doboznak, majd felemeltem és a földre helyeztem. És most elém tárult minden. Ezzel a mozdulattal érzelmek hada tört ki belőlem, amire nem is számítottam. Könnyeim szakadatlanul folytak, de én belenyúltam a dobozba. Előbb a képeket vettem elő. Még olyanok is voltak amiken egészen kicsi kis lányka voltam. Ott álltam piros pöttyös kis ruhácskában kezemben pedig egy hatalmas labda két kis coffba fogott hajjal. Ott még önfeledten mosolyogtam, nem gondoltam még akkor és nem is tudtam volna felfogni annyi éves fejjel, hogy mi minden fog velem történni. Aztán jött a következő kép. Épp egy balettelőadáson készült, ami egy iskolai előadás volt. Ott voltam a sok kis tütübe tötyögő kislány között. Aztán egy másik képen épp anyuval vagyunk és piknikezünk. De most egy olyan kép következett, amire nem számítottam. Anyu és apám van rajta. Anyu csak úgy sugárzott a boldogságtól. Ott álltak egymás mellet épp átölelték egymást. Olyan jó volt őt újra mosolyogni látni, még ha csak képen is. Ez nagyon nehéz volt nekem. Zokogtam, könnyeim pedig folytak lefelé arcomon, majd lehullottak, hol a nadrágomra hol pedig a földre. Aztán találtam olyan képet is, ami akkor készült miután megszülettem. Ott voltam anyu karjaiban és ő engem nézett. Bárcsak csak most lenne az a pillanat. De olyan is volt, amin apám is velünk van. Van olyan kép is, amin anyuval vagyunk ketten és épen süteményt készíthettünk, mert mind a ketten tiszta lisztesek voltunk és csoki szószosak. Erre még emlékszek is. S egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, de a könnyeimnek még mindig nem tudtam megálljt parancsolni Ezt a képet még a nagyi csinálta. Akkor ugyanis egy darabig nála laktunk és anyuval valóban sütit akartunk sütni. De én rossz kislány voltam azon a napom. Egész nap csak a bajt csináltam. Anyu sokat mérgelődött miattam, de sose tudott rám sokáig haragudni, lehetett szó bármilyen rosszról is. Szóval épp a süteményt kezdtük csinálni, amikor elkezdtem játszani a liszttel. Ő nem szólt rám. Viccesen fogta fel ő is helyzetet és annyira belejöttünk a játékba, hogy mind a ketten tiszta lisztesek lettünk. És anyukám belenyúlt az ujjával a csoki krémbe és egy pöttyöt nyomott az orromra, majd én is egyet az övére. Majd a nagyi kérésére összeálltunk egy képre. De vannak idősebb kori képeim is. Például ott van a szalagavatós képem is. Azon is együtt szerepelünk. Nagyom büszke volt akkor rám. Arra is emlékszek, amikor megtudtam, hogy a tánciskolába felvételt nyertem és elmondtam ezt neki, ujjongott a boldogságtól, mer tudta nekem minden vágyam az, hogy táncolhassak. Aztán vannak olyan képek is, amelyek már akkor készültek miután kiderült betegsége. Van olyan is, amelyen kendőben van. Gondolom, mindenki tudja, mi lehet ennek az oka. De találtam egy olyat is, amin egyedül van. Istenem milyen gyönyörű azon a képen! Már nagyon gyötörtek az emlékek. A kezemben tartottam azt a képet és elkezdtem ujjammal őt simogatni a képen. Egy könnycseppem elszabadult s ráhullott a kezemben lévő képre.
- Anyukám, nem is tudod, mennyire hiányzol! Bárcsak itt lennél! Biztos tudnál nekem most valamit mondani!
Odakúsztam a falhoz, magamhoz szorítottam a képet, pontosan a mellkasomhoz, mintha csak őt ölelném és csak zokogtam és zokogtam. Közben pedig a régi emlékek éledtek újra bennem. A jók is és a rosszak is egyaránt.
Annyi minden kavargott bennem. Nem csak a múlt, hanem a jelen is. Nagyon fájtak a nemrég bekövetkezett dolgok. Ugyanakkor a régi sebek is felszakadtak. Az hittem azokat már lezártam, de most mégis minden fájt. Fájt az, hogy anyu nincs mellettem, fájt az, ahogy apám viselkedett velem néhány napja, de a legfőképpen az fájt, hogy csalódtam egy nagyot. Azt hiszem beleszerettem valakibe, aki mást szeret. Iszonyatosan rossz érzés, de túl kell tennem magam valahogy rajta. De előbb még szükségem volt arra, hogy kiadjam az érzéseket, a fájdalmat, mert e nélkül nem lennék képes arra, hogy talpra álljak.
Ismételten a kezembe vettem a dobozkát. Újra elkezdtem benne kutakodni. Megtaláltam édesanyám naplóját. Emlékszek ezt akkor kezdte el írni, amikor megtudta a betegségét. Azóta nem nyitottam ki. De most mégis egy sugallat arra késztetett, hogy olvassak bele. Amint kinyitottam találtam egy levélpapírt, amire az én nevem volt írva. Ez meg mi lehet? A lap össze volt tűrve én pedig felhajtottam majd legnagyobb megdöbbenésemre egy levelet találtam, amit nekem írt anyu:

Drága Kislányom!

Ezt a levelet valószínűleg akkor fogod elolvasni, amikor én már nem leszek veled. Nem is tudod elképzelni milyen nehéz dolgom van most a levél megírásában. Azonban meg kell tegyem, ugyanis tudnod kell néhány dologról. Sose mondtam el neked, de ezt most meg kell, mert ez sok mindenen változtathat. Tudom, hogy apádról nem akarsz semmit se tudni, de át kellene értékelned az iránta érzett érzelmeket. Azt szeretném, ha megbocsátanál neki, és remélem, hogy már utolsó kívánságom teljesítésén fáradozol. Gondolom, most foglalkoztat, hogy miért kérem ezt tőled. Tudnod, kell, hogy nem csak édesapád hibás abban, hogy mi nem lettünk egy család. Én is ugyanúgy felelős vagyok érte. Drága kislányom remélem egyszer majd megérted, amit tettem. Ahhoz, hogy mindent tudj, a kis dobozkámat ki kell nyisd. A kulcsot pedig majd megtalálod a naplóm hátában, csak a borítást kell megbontanod. Abból a dobozból mindent meg fogsz tudni. Remélem nem haragszol majd rám, hogy ezt eltitkoltam, de én csak rád gondoltam, amikor ezt cselekedtem.
Kislányom szeretnék neked egy kis útravalót adni. Megeshet, hogy sok csalódás fog téged érni, amitől én szeretnélek megóvni, de sajnos erre nem lesz lehetőségem. Tudom, hogy rád fog találni a szerelem, megtalálod a párod, azt a valakit, akiért mindent megadsz majd. Megeshet, hogy ehhez a boldogsághoz vezető út hosszú és akadályokkal tűzdelt lesz, de meg fogja érni, mindennek meg lesz a gyümölcse. Arra kérlek, hogy vigyázz magadra ne higgy mindenkinek, mert megeshet, hogy kihasználnának téged. Megeshet, hogy egyszer sírva a falnak dőlve azon fogsz töprengeni miért ért már eddig is annyi csalódás téged, de tudom, hogy letörlöd majd a könnyeid és felállsz és egyúttal túl is teszed majd magad a bánatodon. De azért remélem ez a pillanat nem fog bekövetkezni.
Sajnálom, hogy én is fájdalmat okoztam neked, de kérlek, az én elmenetelemen ne szomorkodj, mert én mindig ott leszek veled, még ha testileg nem is, de lélekben mindig ott leszek veled és innen fentről az égből is követlek majd téged és igyekszek majd téged a helyes útra terelni, nehogy elvessz a nagyvilágban. Kívánom, hogy álmaid valósuljanak meg, s teljesüljön be az az álmod is, amelyet már egészen kislánykorodban is dédelgettél. Arra pedig egyszer se gondolj, hogy az álmaid nem valósulhatnak meg. Sose késő álmodni. Nem csak kisgyermekként álmodhatunk dolgokról, hanem felnőtt fejjel is.
Arra kérlek légy jó, s vigyázz magadra.
És ne feledd, én mindig veled leszek, örömödben veled szárnyalok majd s bánatodban melletted sírok majd.
Ölellek és csókollak.

Édesanyád

A szívem szakadt meg, hogy ezt a levelet olvastam. Mintha csak megérezte volna, hogy kibukok majd. Olyan szépeket írt nekem. Egyszerűen leírhatatlan, de olyan érzés volt, mintha egy pillanatig itt ülne most valóban mellettem és ő mondaná el ezeket a dolgokat, amiket most elolvastam. Most ez egy nehéz lelki pillanat számomra. Hiába arra kért, hogy ne sírjak, ez nem megy. Nagyon fáj.
Ott szorongattam a levelet és néztem a gyöngybetűit. Egy könnycseppem pedig most ráhullott a papírra. Arra a részre ahol írta a kis ládikát és a kulcsot. Elővettem a naplóját és megbontottam hátul a borítást. És valóban ott volt egy kis kulcs. Erre sose gondoltam volna. Az tudtam, hogy az a ládika értékes volt számára, de mivel a kulcsot nem találtam, úgy raktam el, hogy az egy örök titok marad. De most erre fény derül. Beledugtam a kicsike lakatba a kulcsot és elfordítottam. Nyeltem egy nagyot, a szívem egyre jobban kezdett verni. Egy kicsit féltem attól, hogy mit fogok ott találni. Kattant a lakat és levettem. Lehelyeztem magam mellé a földön, majd lassan felemeltem a dobozka tetejét. Legnagyobb meglepetésemre leveleket találtam. Olyan leveleket, melyeket apám küldött. És voltak olyan levélpapírok is, amelyeken anyukám írása van, amiket piszkozatként használt. Elkezdtem olvasgatni. Már az első levél után hatalmas megdöbbentség rajzolódott az arcomra. Amint elolvastam vettem a következőt és így tovább. Közben anyám piszkozatait is elolvastam. Miközben olvastam a sírás csak gyötört. Körülbelül másfél órán keresztül olvastam, a leveleket. Mikor befejeztem nem hittem annak, amit elolvastam. Elkezdtem zokogni. Most összetört bennem egy világ. Én egy rossz ember vagyok.
- Ez meg hogy lehet? Én azt hittem… És őt hibáztattam eddig! Ez nem lehet! Nem csak ő a hibás! – mondtam hangosan, miközben meredten bámultam a semmibe.
Most megtudtam az igazságot. Kiskoromban anyu nem sokat mondott az apával való elválásukról. Én pedig mindig is tudni akartam az igazságot. És most tessék megkaptam, amire vágytam. Egy gyerekkori vágy teljesült. De ez fájdalmas vágy volt. Most tiszta lett előttem minden. 25 évig tévhitben éltem és hibáztattam, sőt gyűlöltem egy embert, azért ami történt, holott mégsem az ő hibája volt. Vagy lehet, hogy ő is hibás, de ugyanúgy anyu is. Most megtudtam, hogy amikor apu elment tőlünk azt nem örökre szánta. Levelezett anyuval és arra kérte, hogy tartsunk mi is vele, legyünk részesei mi is a világának. De anyu nemet mondott és hátat fordított neki. Válaszaiban azt írta, hogy mi mentesek leszünk a világától és mivel apu azt a világot választotta így minket is elveszített.
- Hát ezért nem beszélt soha róla! Már értem azt is, amikor a zongoránál azt a bizonyos dalt énekelte. Hallgass a szívedre, mielőtt…. De bocsánatot kell kérjek!
Röppent azonnal át a fejemen ez a gondolat. Mint ahogy anyu írta a levélben, megtöröltem a könnyeim és felálltam. És mikor felálltam olyan volt, mintha fellélegeztem volna. Elővettem a telefonom és írtam apunak egy sms-t. Arra kértem benne, hogy találkozzunk két óra múlva. Alighogy leraktam a telefonom már kaptam is a választ. Azt írta benne, hogy találkozhatunk. Most ennek megörültem. Elkezdtek bennem az érzések kavarogni, egy kicsikét összekuszálódtak a szálak bennem. Anyura nem haragudtam és most már apura se.
Összeszedtem a szétpakolt leveleket, visszatettem a dobozkába majd a képekkel együtt mindent visszaraktam a nagy dobozba azt pedig lecsukva leraktam az asztalomra. Össze akartam magam szedni és ehhez az első lépés egy jó fürdő volt. Előkészítettem magamnak majd elmerültem a habokba. Körülbelül egy háromnegyed óráig áztattam magam, majd elkezdtem felöltözni. Egy szép ruhát vettem elő magamnak. Úgy éreztem szépnek kell legyek a mai napon. Felraktam magamra egy szolid sminket és miután már ott járt az idő elindultam, de nem üres kézzel a dobozkát is elvittem magammal. Azt hittem idő szűkében vagyok, pedig egyáltalán nem. Én hamarabb érkeztem oda. Mivel nem nagyon ismertem ezt a helyet ezért a találkánk a kis kávézóhoz lett megbeszélve ide a pályához. Mivel itt volt, elkerülhetetlen, hogy ne fussak össze a kollégákkal. Így épp összefutottam Christian Hornerrel. Gondoltam, ha megint előveszi az alpári stílusát a percen azt mondom neki akkor le is út fel is út én kilépek. De ma ő se volt ebben a kötekedős hangulatában. Egészen más volt. Mintha kicserélték volna. Olyan volt, mint egy normális emberi lény.
- Jó napot Claire!- köszönt s nézett engem.
- Jó napot önnek is! – válaszoltam.
- Még nincs itt a munkaidő, vagyis már letelt. Már este van, azt hittem a lakosztályába van és pihen.
- Még akadt egy kis dolgom. Ezt még el kell intézzem. – mivel ilyen kedves volt én is kérdeztem tőle. - De látom maga se pihen, pedig egy fárasztó nap volt a mai.
- Nekem is akadt még egy kis dolgom.
- Értem. – egy kis csend- De most ne haragudjon, megyek. Viszlát.
- Viszlát. – adott választ, s miközben elváltunk egymástól láttam, hogy egyfolytában engem néz.
Megérkeztem a kávézóhoz (minden pályánál ki volt egy alakítva) és leültem egy asztalhoz. Ott ültem és vártam. Körülbelül 10 percet vártam, amikor megérkezett apám. Rögtön aggódva kérdezett.
- Mi a bajod kislányom?
Én nem válaszoltam, csak felpattantam a székből odaugrottam elé, megöleltem és csak ennyit mondta a sírással küzködve:
- Apu, Apu ne haragudj!
Nagyon jól esett neki, hogy megöltem és nem engedett el egy darabig. Miután elengedett leültünk. Én pedig elkezdtem mondandómat.
- Most én kérlek arra, hogy hallgass meg. – s máris sírtam, de azért még elfojtott hangon és sírás közepette folytattam. – Iszonyatosan haragszok magamra. Makacs, önfejű vagyok és egy idióta.
- Dehogy vagy az kislányom!
- De igen az vagyok! Kérlek bocsáss meg nekem. – majd megfogtam a kezét.
- Mit kellene megbocsássak neked? Te nem tettél semmi rosszat!
- Dehogy is! Egész életemben gyűlöltelek, pedig nem kellett volna. Mindig is hibásnak tartottalak és gyűlöltelek, azért amit tettél, vagyis amit hittem, hogy tettél.
Az asztal közepére raktam a dobozkát, felnyitottam és elővettem a leveleket, amiket anyuval küldtek egymásnak.
- Megtaláltam ezeket a leveleket és be kell lássam, hibás vagyok. Elítéltelek, pedig nem kellet volna. Apu kérlek bocsáss meg nekem.
- Édesanyád megőrizte ezeket? – s láttam, hogy neki is könnybe lábad a szeme.
- Igen megőrizte és titokba is tartotta egészen mostanáig. Azt hiszem ő egész életén át szeretett téged De te erről miért nem szóltál nekem?
- Nem akartalak összezavarni téged.
- Kérlek, ne haragudj rám!
- Kislányom én nem tudnék rád haragudni! – majd ő megszorította a kezem.
- Tudod, most már akkor szeretnék veled őszinte lenni. Először is el kell mondanom valamit.
- Mit kislányom?
- Igazából én nem magamtól kerestelek fel. Anyu még éltébe felhatalmazott egy ügyvédet, hogy halála után keressen fel engem és adjon át egy levelet, valamint a te elérhetőségedet is. A levélben megígértetett velem valamit. Arra kért, hogy keresselek fel és hozzuk rendbe a kapcsolatunkat. Mikor először elolvastam a levelet nem akartam megtenni, de ez volt az utolsó kívánsága nekem pedig az utolsó ígéretem felé. És ha ezt nem teszem meg, akkor sose jövök erre rá és sose kérek tőled bocsánatot. És most, hogy már tiszta előttem a kép ezt úgy érzem, egész életemben bánnám. De most megvallom, nagyon össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit gondoljak, mit higgyek, mit érezzek. Szeretném, ha a kapcsolatunkon dolgoznánk és javítanánk a viszonyon közöttünk, de még az nem megy, hogy így egyből rögtön mélyre szántó dolgokba kezdjünk. Megérted?
- Megértelek téged. És nem is tudod, mennyire boldog vagyok, hogy mindezt elmondtad. Most meglepődtem, hogy elmondtad miért kerestél fel, de én nagyon örülök annak, hogy itt ülsz velem szembe. Szeretlek drága kislányom!
- Apu! Én is téged! – mondtam ezt, holott nem voltam biztos teljesen az érzéseimben. Felálltunk majd ismételten megöleltük egymást.
Még beszélgettünk egy kicsikét majd elváltunk egymástól. Én a lakosztályomba vettem az irányt. És megint összefutottam a főnökkel:
- Jól van?
- Persze, hogy jól vagyok. – válaszoltam halkan, s lesütött szemekkel.
- Biztos benne? Rám nézne?
- Biztos vagyok benne. – majd felemeltem a fejem.
- A szemei nem ezt mondják.
- A szemeim hazudnak. A látszat ellenére jól vagyok. – mondtam, de elfolyt sminkem és kisírt szemem nem erre utalt. - Megyek is, azt hiszem, elteszem magam holnapra.
- Rendben. Jó éjt önnek Claire!
- Önnek is jó éjt!
Majd otthagytam. Annyira magamba voltam roskadva és elgondolkodva, hogy nem is furcsálltam azt, hogy most megint kedves volt velem és figyelmes is ugyanakkor a főnök.
Csak egy cél lebegett előttem. Eljutni minél hamarabb az ágyamba. Beléptem és az sem zavart, hogy nem öltöztem át, befeküdtem ruhástól az ágyba és a ládikát szorongattam a kezembe.
Ez egy hosszú nap volt. Nekem rettentő volt, másnak ki tudja milyen. Nekem szomorú, másnak boldog. Az elmúlt időszakot tekintve nekem szinte már megszokott másnak talán eltérő. De ez csak az én véleményem. Most kategorizáltam azt milyen eshetőségek voltak a mai nap számára. Azzal, hogy másnak talán eltérő ezzel Christian Horner-re utaltam. Ő most olyan volt, mint akit kicseréltek. Egy teljesen más ember, vagyis inkább olyan ember, aki arra az illetőre hasonlít, akit még aznap ismertem meg amikor ismételten felbukkantam apám életében. Azt a szimpatikus embert, akit a mai nap ismételten felfedeztem. A boldog jelzővel több emberre is utaltam. Egyrészt apámra, aki boldog volt attól, amiért bocsánatot kértem tőle és elmondtam neki, amit őszintén gondolok és azért is, amiért igyekszek majd a kapcsolatunk helyrehozásában is mindent megtenni. A másik boldog ember Hannah lehet. Aki most ismét a szerelmével tölthet egy napot és még attól is több időt, valószínűleg egy hétvégét. Szurkolhat neki, megölelheti, érezheti ahogy hozzáér, ahogy egy-egy érintés során hozzásimul a bőre Sebastianhoz. Ahhoz az emberhez, akit én is a szívembe zártam, és akivel én ezt sose fogom megtenni. Sose fogom érezni az érintését, a csókjait, mert neki van valakije. És ugyanakkor valószínűleg Sebastian is ez a kategória. Ő is boldog minden bizonnyal, amiért meglepte őt Hannah. Bár azért szívem legmélyén azt szerettem volna, ha ő nem ez a kategória lenne, de az álom és valóság nem ugyanaz. Két lábbal kell a földön járni, nem pedig két méterrel a föld fölött lebegni, s a rózsaszín ködtől nem észrevenni a dolgokat.
És van még egy kategória. Ezt két jelzőnél illetném. A szomorú és a megszokott jelzőkkel. Ezek mind rám utalnak. Azért megszokott, mert most egy hullámvölgyben vagyok, de ezt már említettem korábban is. A szomorú az pedig hosszú dolog. Lehet boncolgatni, de úgy tűnik, vannak összefüggések is köztük. Szomorú vagyok, azért mert anyu nincs itt, de azzal hogy nincs itt megtudtam az igazságot, de ezek akkor nem történtek volna meg, ha nem csalódok egy nagyot. Viszont nem csalódtam volna, ha anyu nem halt volna meg és nem tettem volna meg az utolsó ígéretem. Mindez egy pokoli és ugyanakkor ördögi körforgás is.


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok! A héten két rész fog felkerülni a történetből. Ez a rész szomorúra sikeredett, de lehet, hogy az utóbbi napok voltak rám ekkora hatással, hogy ilyenre írtam meg a fejezetet. Most mi megemlékezünk szeretteinkről, azokról, akik sajnos nem tölthetik velünk ezeket a napokat, s ezt az érzést csempésztem bele úgymond (ha szabad így fogalmaznom) a történetbe, hisz Claire is elveszített valakit, egy olyan személyt aki az életet adta neki. Így ő is tudja milyen érzés, s ezt most ebben a fejezetben a felszínre is hozza.
Remélem tetszett nektek a fejezet. Remélem, nem gondoljátok úgy, hogy unalmasra sikeredett, hisz ismételten csak úgy megjegyezném a részletek. A következő fejezetek eseménydúsabbak lesznek, és hamarosan jön egy újabb fordulat, amire szerintem nem sokan számítanak. De ahogy most átgondolom nem csak egy, hanem több fordulat is lesz? Hmm…
Köszönöm a véleményeket és az elismerő szavakat, kérlek ide is írjatok véleményt. Köszönöm előre is!


Végül Claire gondolataival búcsúznék, melyeket Christina Aguilera is megénekel egy gyönyörű dalban. ( a dal oldalt megtalálható)

Olyan, mintha csak tegnap lett volna,
 
hogy láttam az arcodat
 
Elmondtad mennyire büszke vagy rám,
 de én elmentem
 
Ha tudtam volna azt, amit most tudok

Átölelnélek,
 
elűzném a fájdalmad
 
Köszönöm mindazt amit tettél,
 
megbocsátom minden hibád
 
Bármit megtennék, hogy újra halljam a hangod
 
Néha hívni akarlak,
 
de tudom, hogy nem jössz el
Sajnálom, hogy téged okoltalak
 
mindenért, amit nem tudtam megtenni
 
És fájdalmat okoztam magamnak
 
azzal, hogy fájdalmat okoztam neked

 
Néha megtörtnek érzem a lelkem,
 
de nem ismerem be
 
Néha csak el akarok rejtőzni,
 
mert hiányzol
 
És olyan nehéz elbúcsúzni,
 
mikor arra kerül sor
 
 Megmondanád, hogy tévedtem?
 
Segítenél megértenem?
 
Figyelsz rám odafentről?
 
Büszke vagy arra, akivé lettem?

 
Bármit megtennék, hogy kapjak még egy esélyt arra,
 
hogy a szemedbe nézhessek
 
és lássam, ahogy visszanézel rám
Ha lenne még egy napom,
elmondanám neked, mennyire hiányzol, mióta elmentél…



Zsömi