7. fejezet

7. fejezet:

Meglepetés!

Sajnos a hétvégén nem volt alkalmam Sebastiannal beszélni. Igaz nem is hívtam azután, mikor nem tudtam elérni, de ő se kereset engem. Attól tartottam, hogy elkapkodom a dolgokat és talán azzal leszek mindennek az elrontója. A hétvége azonban a vártnál gyorsabban szállt el, és a hétfői és keddi napom is gyorsan elröpült. Nem is fogtam fel milyen gyorsan múlik az idő, hisz nagyban a szervezkedéssel foglalkoztam.
Már szerda volt és most már Ausztráliában tartózkodtam én is, és a csapat tagjai is. Lassan megérkeznek a pilóták is, hisz ma lesz a fotózás, amit ők nem hagyhatnak ki. És ez azt jelenti, hogy végre ismételten találkozom Sebastiannal. Elhatároztam, most nem jöhet közbe semmi, most beszélni fogok vele és tisztázni akarom a dolgokat.
 Mivel én intéztem a fotózást már korán megérkeztem. Igaz még most is korán van, de én nem pihenhetek, nekem már megvan a feladatom. Kezdődik a nagy nap és el vagyok havazva, mint mindig. Úgy veszem észre nem csak én vagyok ideges, azért, hogy minden rendben menjen. Adam is itt van, és itt görcsöl pár méterrel arrébb tőlem. Néztem és elég viccesnek bizonyult. Ő is észrevett engem. Látta, hogy nézem, hogy fel-alá mászkál, és azzal küzdök, hogy ne nevessem ki. Odajött hozzám:
- Szia Claire!

- Adam! Látom nem vagy éppen nyugodt.
- Hát ezt tökéletesen látod.
- De miért stresszelsz ennyire?
- Azon aggódok, hogy minden rendben legyen.
- Ezek szerint félsz, hogy elrontok valamit? – szegeztem neki a kérdést, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget és jobb kedvre derítsem egy kicsikét.

- Jaj, dehogy attól tartok!
- Helyes! –s elkezdtem nevetni, amit ős is mosollyal nyugtázott.
- Na végre! Mosolyogsz!

- Te mindig jobb kedvre tudtál deríteni.
- Hát meg van a sajátos technikám. Na de mégis áruld el akkor miért vagy ennyire feszült?
- Nem is tudom, talán attól tartok, hogy nem érnek ide időbe a pilóták, vagy a repülővel lesz valami vagy nem tudom elmagyarázni, de csak úgy magától vagyok feszült.
- Jaj, nyugodj már meg. Nem lesz semmi baj! Ameddig engem látsz nem lesz baj! – s elkezdtem mosolyogni.
- Hát nem is tudom mi lenne velem nélküled! – s ő is elmosolyodott.

Egyszer csak egy gyerek hangot hallottunk meg. A következőket hallottuk ezen a hangon:
- Apa! Apa! Apa!

Kiderült ki a gyerekhang tulajdonosa. Ő Melanie volt, Adam kislánya.

- Szia hercegnőm! – s azonnal felkapta a kislányt és máris szorongatta. – Nem is tudod menyire hiányoztál manó!
- Te is apu! Apu, apu mi ez? Miért van itt ennyi ember? Apu, ugye fogunk játszani hercegnőset?
- Kislányom, huhh mennyi mindennel áltál elő hirtelen. Azért van itt ennyi ember mert apunak dolga van, de aztán megígérem neked játszunk majd hercegnőset.
Én csak mosolyogtam rajtuk. Nagyon aranyosak voltak együtt. S elkezdtem ábrándozni, hogy ha egyszer majd én is férjhez megyek, szeretném ha ilyen jó apja lenne majd a gyerekemnek.
- Apa ő kicsoda? – s mutatott felém.
- Jaj, Melanie, ne mutogass!
- Semmi baj sincs. – szóltam közbe.
- Kislányom bemutatom neked Claire-t. Ő apu nagyon régi és nagyon kedves ismerőse.
- Szia Claire! – szólt a kislány
- Szia Melanie! – válaszoltam neki. - Tudod igaza volt apukádnak, nagyon aranyos kislány vagy.
- Én már nagylány vagyok! – szólalt meg büszkén.
Ezen mi elkezdtünk nevetni. Nagyon aranyosan mondta, hogy ő már nagylány.
- Ó, elnézést kérek nagylány!

- De igen igaza volt apunak, te nagyon szép vagy!

- Melanie!

- Bocsi apu! Megígértem, hogy nem mondom el! Ugye nem haragszol?
- Kíváncsi vagyok miket mesélt még rólam apukád! – s mosolyogtam.

- Hát, sok mi…
- Melanie! Most dolga van Claire-nek! Ne zavargasd!
- Jaj, apuka, most lebuktál! – s nevettem, de azért átfutott nagy gyorsaságba az agyamon vajon valóban mégis miket mondott rólam. – Megyek is, mert valóban sok dolgom van.
Ezzel otthagytam őket. Láttam, hogy Adam ezután leszidta egy kicsit a kislányt. Végül is ez egy családi incidens nekem nem dolgom megítélni. Ezzel ezt lezártam is tekintettem és újra a munkára koncentráltam.
Lassacskán mindenki megérkezik. Christian Horner a „drága főnök” már itt is van. Észrevett és elindult felém. Miért is ne, hátha megint kioktat! Már hiányzik a mindennapi adag ebből a stílusból. Még a végén elvonási tüneteim lesznek. Ide is ért. És most meglepődtem, hisz egy szelíd emberrel találkoztam, akinek van normális emberi hangja is.
- Jó napot!
- Önnek is! – válaszoltam kedvesen.
- Minden rendben megy?
- Igen, kézbe tartom az irányítást.
- Remek. Bízok önben.
- Köszönöm!
Beszélgetésünk csupán eddig tartott, mert Mark idejött hozzánk és Christian Horner-től akart valamit.
- Akkor én megyek is a dolgomra. Viszlát, szia Mark.
- Viszlát!
- Szia Claire! – hallottam a válaszokat.
Az idő gyorsan elröpült és hiába terveztem azt, hogy még most beszélek Sebastiannal nem valósulhatott meg, mert az utolsó pillanatban érkezett meg. Christian Horner azonnal elkapta őt és leszidta a késésért.
A fotózás hamar lement. Úgy éreztem itt az idő. Most beszélek és én kezdeményezek. Akkora tömeg lett itt a fotózás után, hogy sokáig csak keresgéltem Sebastiant. Ott beszélgetett Mark-al. Végre megtaláltam. Elindultam felé, de útközbe belebotlottam a főnökbe.
- Gratulálok, szép munkát végzett! – adta elismerését a tudtomra.
- Köszönöm.
- Számítunk még magára sokáig!
- Köszönöm! – majd elindultam tovább.
Hát ilyet! Ez is egy ritka pillanat, fel kell vésnem a naptáramba! Igyekeztem átvágni a tömegen, de mire a kiszemelt helyre értem Sebastiannak se hírét se hamvát nem láttam. Mégis hova tűnhetett? De végül is semmi baj, még nincs vége a mai napnak! Mivel ez most nem jött össze, elvegyültem a tömegben.
Már este fele járt az idő, az emberek szétszéledtek, és Sebastiannal se találkoztam a nap folyamán. Elég jól éreztem magam a mai délután, jobban megismertem Adam kislányát és Adam-mal is sokat beszélgettem, meg persze a csapat tagjaival is, egy szóval igyekeztem mindenkivel beszélgetni egy kicsit. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis összejövetelen ilyen jól fogom magam érezni. De mivel holnap is dolgom lesz úgy gondoltam elindulok a kis lakosztályomba és elteszem magam holnapra. Felértem, kényeztettem magam egy kicsit a fürdőszobában egy jó kis fürdővel, majd lefeküdtem.
Másnap reggel korán keltem. Kedvem nem volt felhőtlen, hisz nem tudtam a tegnapi napon beszélni Sebastiannal. De egy dolog egy kicsit jobb kedvre derített, mivel ma szabadedzés ezért biztos, hogy találkozok vele és most mindent elmondhatok. Ez annyira feldobott, hogy még el is mosolyodtam és elképzeltem, magunkat amint beszélek vele és aztán… Na jó elég már! Sose leszek kész ha csak álmodozok és akkor sose beszélek vele! Megreggeliztem, felöltöztem és elviselhető formába hoztam magam. Jó azért dobtam direkt egy kicsit magamon, már ha tudom mire készülök. Feldobódva indultam munkanapomra. Most nem volt annyira sok dolgom, hogy ne tudtam volna időt szakítani arra, amire készülök. Volt még egy kis idő a szabadedzésig és úgy döntöttem itt az idő, most vagy soha. Elindultam megkeresni Sebastiant. Megtaláltam és odamentem hozzá:
- Szia Sebastian!
- Szia Claire! – kaptam a választ. – A múltkor vártalak… - kezdte mondatát s láttam rajta, hogy rosszul esett neki a múltkori.
- Tudom Sebastian, de nem tehettem mást. Miután végeztem azonnal rohantam a kávézóhoz és mondta a lány a pultbam, hogy elmentél. Próbáltalak felhívni, de ki voltál kapcsolva.
- Már mindegy.
- Dehogy is mindegy! Azt mondtad fontos dolgot akarsz megbeszélni velem. Most szerintem mind a ketten ráérünk, beszéljük meg.
- Azt hiszem ez nem fog most megvalósulni.
- Miért? – tettem fel neki a kérdést.

- Nekem még dolgom van, Tommy-val meg kell beszéljek egy-két dolgot. Megyek is szia.
- Szia.
El is ment. Hát igen most én estem úgymond pofára. De be kell látni ezt most megérdemeltem. Én is otthagytam és nem esett neki jól. Megértem, hogy ha haragszik rám. Ez egy kicsit lelombozott. Ezek szerint jelen pillanatban a személyi edzője fontosabb, mint én. Oké felfogom akkor a helyzetet. Mivel ez most nem jött össze, így a munkámnak neki is kezdtem.
Már nem sok idő volt hátra a szabadedzésig és láttam, hogy Sebastian most egyedül van, senki sem zavarja. Úgy gondoltam oké, hogy ott hagyott de most nem tágítok és ő se fog kibújni ez alól. Megértem, hogy haragszik, de ezt meg kell beszélni. El is indultam és a következő pillanatban már ott álltam előtte.
- Szia!
- Szia!
- Látom most ráérsz és beszélnünk kell! – mondtam határozottan.
- Rendben.

És akkor most elérkezett a pillanat.
- Látom rajtad, hogy rosszul esett neked, hogy nem értem oda időben, de ne haragudj rám.
- Semmi gond. – kaptam úgy a választ, hogy ezt senki se hitte el, hogy ő valóban nem haragszik érte.
- És szeretném, ha most megbeszélnénk amit akkor akartál.
- Már nincs jelentősége.
- Ezt most azért csinálod, mert haragszol rám?
- Mit? Nem értelek?
- Azt mondtad fontos a dolog, és most ilyen elutasító vagy. Megértem ha haragszol de felnőtt emberek vagyunk és meg kell tudni érteni, hogy nem állhatok egyik pillanatban fel a megbeszélés közepén! – förmedtem rá egy kicsit.
- Nincs gond megértettem. De most már mindegy.
- Komolyan olyan vagy mint egy gyerek!

- Ha te így látod! De majd máskor folytatjuk, egy felnőtt ember megérti, hogy most fel kell készüljek és koncentrálnom kell a versenyre.

- Igen, egy felnőtt ember megérti!
Kimondtam és ott is hagytam. El akartam neki mondani amit érzek, egy olyan pillanatot képzeltem el amelyik boldog lesz és végre elmondhatok neki mindent és talán ő is azt mondja amit hallani szeretnék, erre pont egy olyan pillanat lett belőle ami ellenségeskedéssel és egy csipetnyi haraggal telt meg. Egy veszekedés alakult ki ahelyett, hogy netalán egymás karjaiba kötöttünk volna ki. Szép pillanatot képzeltem el és mégis egy olyan lett, ami inkább elfelejtendő nem pedig emlékezetes. Jó megértem, hogy ha haragszik, és igaza van, de be kellene látnia, hogy nekem is igazam van. Tudom és ismerem is magamat, hogy mennyire egy makacs ember vagyok, de be kell vallani néha ő is túlzottan ragaszkodik a saját igazához esetleg csak vélt igazától. Meg kell értenie kötelezettségeim vannak és hiába akartam azt, hogy felállok, és ott hagyok mindent és odamegyek hozzá és végre mindent megbeszélhetünk, és… , ez nem valósulhatott meg. Neki is vannak kötelezettségei, amiket én nem kérhetek számon rajta. Ez a tipikus vagy megszoksz vagy megszöksz effektus. Azzal, hogy otthagytam őt csak érzékeltetni akartam vele, hogy nekem se esett jól ahogy most viselkedett velem. Most hiába vagyok pipa mégsem mondtam el neki. És ez már nyomasztó. Cipelem magamban és szinte már teher. Csak kibukkanna belőlem, hogy „Sebastian én szeretlek téged!” Mégsem mondtam el és ezzel még várnom kell. Talán jobb lett volna, ha odadobom neki ezt a mondatot. Á, mégsem. Most így belátva nem lett volna jobb. Szeretném, ha annak a pillanatnak, amikor elmondom meglenne a maga varázsa. Így csak annyit tehetek, hogy várok. Várok arra, míg a kedélyállapota jobb lesz, nem fog rám haragudni esetleg belátja, hogy nekem is igazam van és bocsánatot kér. Na de vajon mégis mikor jön el az a pillanat? Egy fél óra múlva, esetleg pár óra múlva, vagy holnap, netalán soha? Sóhajtottam egy nagyot és ismételten hoztam egy elhatározást. Várok egy kicsit, de ha ő nem fog hozzám jönni, akkor én holnap megteszem és most már nem lesz apelláta.

Otthagytam őt és ismételten csak a munkámnak kezdtem el élni. Igaz a koncentráltságommal most gondok voltak, de akkor is most másra kellett odafigyeljek. Hiába voltam én is rá egy kicsit dühös, akkor sem hagytam ki azt, hogy nézzem őt a szabadedzés alatt. Láttam a monitoron a pályát és a pilótákat, s néha-néha ő is feltűnt a képernyőn. Jó volt őt látni és ugyanakkor a természetes drukk mellet egy kis félelem is volt bennem, hisz féltem őt. A szabadedzés viszonylag jól sikerült a második helyen végzett. Miután kiszállt az autóból kedvetlenül elindult, hisz tudta ezzel nincs vége a játéknak még a sajtó irányába adós. Én is elindultam és láttam, hogy Mark csatlakozik Sebastianhoz a sajtó irányába vett rögös úton. Most azonban egy olyan pillanat következett ami nagyon jól esett nekem. Odalépett mellém Sebastian és halkan odasúgta nekem:
- Ne haragudj Claire, a sajtózás után szeretnék veled beszélni. A szálloda recepciójánál találkozzunk.
- Ott várlak majd. – válaszoltam, s miközben ez kimondtam tisztázódott bennem, hogy bocsánatot akar kérni.

Úgy tűnik belátta, hogy nekem is igazam van.

Egész idő alatt csak őt néztem. Néha-néha elengedtem egy mosolyt irányába, de igyekeztem úgy, hogy ez senkinek se szúrjon szemet, s ezekre rendszeresen kaptam választ. Azt hiszem madarat lehetett volna velem fogatni. Úgy éreztem, hogy ma mindenre fény derül és örömmámoros lesz az egész nap, nem fog számítani a korábbi kis civakodás, ez a nap mégis egy emlékezetes nap lesz.
A sajtózásnak vége lett és Sebastian elindult a szobájába, gondolom rendbe akarta magát szedni. Én is elmentem az enyémbe, majd dobtam még egy kicsit magamon és izgatottan elindultam a recepcióhoz. Ott azonban találkoztam valakivel. Egy olyan személlyel akit már évek óta nem láttam. Ő egy kedves ismerősöm volt egy régi barátnő, akit még a művészeti suliban ismertem meg. Ő ösztöndíjas tanuló volt és voltak neki gondjai a nyelvvel egy kicsit, no meg a beilleszkedéssel is. Én segítettem neki eligazodni majd jó barátnők lettünk. El sem hiszem, hogy most újra találkozunk annyi idő után és hogy pont itt. Mióta ide kerültem sorra bukkannak fel a régi ismerőseim. Mintha csak egy osztálytalálkozó lenne itt és nem a forma1-ben lennénk. Nos, igen említettem már, hogy honnan ismerem, de még a nevét nem árultam el az illetőnek. Őt Hannah-nak hívják. Ő is megismert engem és azonnal üdvözöltük egymást.
Azonnal egymás nyakába ugrottunk. Miután elkezdtük a beszélgetést igyekeztem úgy helyezkedni, hogy rálássak Sebastianra, tudjam, mikor jön, és mikor akar végre velem beszélni.
- Szia Hannah! Hát el se hiszem, hogy látlak!

- Szia Claire! Én is így vagyok vele!
- Mennyi ideje is?
- Hát igen én is ezt kérdezem.
- És hogy vagy? Mesélj kérlek.
- Köszönöm kérdésed nagyon jól vagyok. Még táncolok, vannak felkéréseim és most teljesen sínen vagyok az életem minden területén.
- Azt látom rajtad, majd kicsattansz a boldogságtól. – jegyeztem meg.
- És te, hogy hogy itt vagy? – kérdezte tőlem.
- Itt dolgozok most.
- Már nem táncolsz?
- Már nem. Annak vége.
- Ó ezt sajnálattal hallom, mert te iszonyúan tehetséges voltál.
- Köszönöm szépen az elismerést. – s terelni akartam a témát így visszakérdeztem. – És te mit keresel itt?
- Nos meglepibe jöttem.
S ahogy ezt kimondta Sebastian ott termett mellettünk. Hiába figyeltem közbe-közbe mégse vettem észre, amikor jött. Nagyon meglepődött Sebastian mikor odajött és én is meglepődtem attól ami történt. Amikor odajött hozzánk Hannah rögtön elmosolyodott, nyomott egy puszit Sebastian szájára, megölelte majd ennyit mondott:
- Szia édesem! Nagyon hiányoztál! Gondoltam megleplek!

SZERK MEGJEGYZÉSE: A múlt héten sajnos nem sikerült elhoznom a friss részt, de most itt van, megérkezett. Nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket, az elismerő szavakat és a nagy látogatottságot is! Remélem tetszeni fog nektek az új rész. Továbbra is várom a  véleményeteket! :)
Jó szórakozást!

Puszi

Zsömi

6. fejezet

6.fejezet

A várt pillanat ami…

Ma is Sebatiannal álmodtam. Hasonló volt a mai álmom is mint a tegnapi. Ez már több, mint amire számoltan. Abban biztos vagyok, hogy nagyon jól érzem magam vele, és amiket tegnap elmondott szinte már biztos vagyok, hogy én vagyok az. Minden, amit mondott rám illet. Ez feldobott. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mikor fogunk beszélni. Amiket most gondolok, úgy tűnik, hogy nagyfokú magabiztosság árad belőlem. De ez csak azért van, mert szinte biztos vagyok a dolgokban. A saját részemről ez már nem is kérdés és szerintem Sebastian is úgy érez, mint én. Ettől jobb érzést! Ma az ébredés is könnyebben ment mint ahogy szokott. Kipattantam az ágyból és elkezdtem táncolni. Bekapcsoltam egy jó kis pörgős számot és táncoltam. Olyan voltam, mint egy tinédzser, akit rózsaszín köd vesz körül. De nagyon jó ez. Elmentem lezuhanyoztam, felkaptam a ruhám majd a reggelihez kezdtem. Gyorsan bekaptam a reggelim és most a mozgatórugóm sem felejtettem el. Majd indultam is a pályára.
Ez a nap nagyon fontos volt az egész csapatnak. Igaz még csak most kezdődött a szezon, de hát akkor is egy jó kezdés megkönnyíti a folytatást. Remélem valóban egy jó kezdésnek örülhetünk majd. A mai napom abból fog állni, hogy egész nap fel-alá fogok rohangálni. Már előre tudom. És máris megkezdődik. Csörög a telefonom. Christian Horner keres:
- Jó reggelt Claire!
- Jó reggel önnek is!
- Beszélnünk kell, itt van már a pályán?
- Igen itt vagyok.
- Akkor 10 perc múlva találkozzunk a kávézónál.
- Rendben. Visszhall.

Majd letettem a telefont. Már megint mi lehet a gond? Komolyan ha megint eligazítást kapok a percen eldobom az agyam. Inkább nem is gondolkozok azon mit akar, attól félek csak felidegesítem magam. Sőt indulok is a kávézóhoz.
Hamar ideértem, a főnökömnek még se hírét se hamvát nem láttam. Kerestem egy asztalt és helyet foglaltam. Alighogy leültem ő is ott termett. Leült és elkezdte:
- Mindent megbeszélt a jövő heti fotózással kapcsolatosan? – kérdezte ingerülten.
- Persze. Sőt el is mondtam mindent önnek is. – vágtam vissza.
- Ma felhívott Adam Marshall és közölte velem, hogy a mai nap folyamán ide utazik. – mondta abban a főnökösködő és utasítgató stílusban.
- És azt nem közölte, hogy miért jön? – kérdeztem meglepve és dacosan.
- Azt mondta, nem telefon téma és fontos megbeszélni valóról van szó. Biztos, hogy nem felejtett el semmit?
- Biztos, csak tudom, hogy miről beszéltem és magának is mondtam! – idegesen reagáltam
- Annyit mondott valószínűleg még a futam előtt érkezik meg, de magának kellene vele lennie míg vége nem lesz a futamnak, hogy utána megbeszélhessünk mindent.
- Rendben. – válaszoltam s közben egy cseppet sem örültem a dolognak.
- Akkor ezt most meg is beszéltük. Viszlát szép napot önnek!
- Önnek is viszlát.

Hát ez azért már sok. Mi az, hogy nem intéztem el mindent, hát neki is elmondtam! Még arra céloz, hogy nem végzem jól a munkám! Remélem minél hamarabb visszajön a régi sajtós és többet nem kell itt lennem. Nem nekem való ez! Csak felidegesítem magam, főleg meg rajta meg az sem való nekem, hogy csalódást csalódásra halmozva éljek. Komolyan csak ezzel a pár perccel sikerült a korábbi jó kedvem elrontania és még kellően fel is idegesített. És még ez az Adam Marshall is bekavar a dolgokba. Hát ugyan már kérem mit felejtettem el? Annyira kérte a bocsánatot a telefonba amiért nem tud eljönni, erre most mégis lett egy kis ideje és iderepül? Hát komolyan… Na, de elég is ebből, csak még jobban ideges leszek. Felálltam az asztaltól és elindultam. Elkezdtem az ügyes bajos kis napomat.
Már pár órája dolgozok és most már azért kezdek elfáradni. Komolyan felér egy edzéssel ez a munka annyit rohangálok fel-alá. És már mindjárt meg is kezdődik a futam. Hát remek kapkodok itt össze vissza és még a rajtot se fogom látni! Most még nagyobb lendülettel vetettem bele magam a munkába, hisz látni akartam a futamot és látni Sebastiant és izgulni azért, hogy ő nyerjen. Már ha még ma nem is láttam, legalább a kocsiban had lássam.
Úgy látszik valaki meghallgatta a kívánságom. Épp itt haladt el mellettem Sebastian. Most még nem volt abban a teljesen koncentrál állapotban, most észrevett.
- Szia Claire!
- Szia Sebastian!
- Téged is lehet látni? – viccelődött.
- Hát… elfoglalt vagyok. Tudod nehéz ez a szakma. – mondtam én is viccelődve.

- Ó a kis elfoglalt! És rám sincs időd?
- Hát.. – mondtam mosolyogva.
- Na szép vagy! – értette a tréfát.
- Mikor kellene rád időt szakítanom?- kérdeztem, hogy egy kicsit húzzam.
- Nem is tudom. Meg kell nézzem a határidőnaplómba mikor érek rá. – szúrta oda nekem.
- Jujj, de gonosz vagy! – vágtam oda
- Na de most komolyan. Egy fél óra múlva ráérsz?
- Igen ráérek.

- Akkor találkozzunk a kávézónál.
- Jó ott találkozunk. Na de most megyek, hogy odaérjek majd időbe. Szia Sebastian!
- Szia te nagyon elfoglalt hölgy!

Még odadobtam egy mosolyt majd elindultam. Hú, úgy néz ki elérkezett a pillanat. Olyan kis komolyan mondta utoljára, hogy találkozzunk. Remélem, nem csak ámítgatom magam! Most aztán még nagyobb lendülettel végeztem a munkám.
A fél órácska hamar elrepült. Mentem a kávézóhoz és mire odaértem Sebastian már ott várt rám.
- Szia ugye sokat késtem?
- Annyira nem. Meg tudtalak várni. – ismételten egy mosoly. - Hát az van hogy muszáj megbeszélnünk valamit.
- Rendben. Hallgatlak.
S elkezdte a mondandóját:
- Arról van szó, hogy… - egy kisebb csönd következett, nem sok csupán egy lélegzetvételnyi, s miközben mondta mondandóját mélyen a szemembe nézett. – hogy...
S mire folytathatta volna megjelent előttünk Christian Horner és Adam Marshall. Komolyan ez már lehetetlen! Csak én vagyok ennyire peches. Szerintem épp az érzéseit akarta elmondani, olyan komoly volt és erre megjelennek ők. De most hogy jobban megnézem az illetőt rájöttem, hogy én ismerem őt. ÉS méghozzá nagyon is jól. És újra láthatom! Csak azért, hogy tisztázzuk a dolgokat, elmondom, hogy honnan ismerem Adam Marshall-t. Egy középiskolába jártunk és egy párt is alkottunk egy darabig. Aztán viszont a szüleivel elköltözött az USA-ba. Nem gondoltam volna, hogy most viszont Ausztráliába fog élni és pont így fogunk találkozni. Ez hihetetlen. De ő is ugyanúgy megismert:
- Claire! Ó hát el se hiszem!
- Adam! – és annyira megörültem neki, hogy ösztönösen a nyakába ugrottam- El se hiszem, hogy újra találkozunk! Nem is tudod milyen jó téged látni!
- Téged is nagyon jó ismételten látni. Hány éve is?
- Jaj, nagyon sok! – s elkezdtünk nevetni.
- Akkor én most önre bízom az urat. – szólt közbe Christian Horner.
- Rendben. – válaszoltam.
- Én is megyek, lassan startolnom kell. – szólt Sebastian.
Te jó ég! Annyira megörültem Adam-nek, hogy szinte meg is feledkeztem Sebastianról. Pedig épp fontos dolgot akart megosztani velem. Láttam rajta, hogy egy kicsit letört, amiért így hirtelen felugrottam és őt a háttérbe szorítottam ebben a szituációban. De remélem nem haragszik rám.
- Jaj, Sebastian, ne haragudj, hogy csak így… - kezdtem mondandóm.
- Semmi baj sincs. Miután a sajtózást letudtuk folytathatnánk. Úgyis csak este 8-kor repülök ma haza. Addig még meg tudjuk beszélni amit akartam.
- Rendben. Akkor itt találkozunk majd. Szia. – s én elindultam, hiszen még Adam-mel kell hogy foglalkozzak. Elindultuk együtt és otthagytuk Sebastiant. Már rögtön előtört a régi Adam akit én mindig is ismertem és akit szerettem. Rögtön elkezdett viccelődni amire én természetesen nevetéssel válaszoltam. Annyira jól éreztem magam, hogy észre sem vettem, hogy Sebastian minket néz és meglehetősen szomorú vagy inkább csalódott arcot vág. Észre se vettem, hogy talán megbántom ezzel a viselkedésemmel.
Ebben a pillanatban nagyon örültem Adamnek. Ő az az ember volt, aki mindent tudott rólam. Sajnos a kapcsolat megszakadt közöttünk, de nagyon boldog vagyok, hogy újra találkoztunk.
- És mesélj, te nagy üzletember, mi történt veled mióta elváltak útjaink?
- Tudod, hogy az USA-ba költöztük és apámnak beindult az élete. Nagy üzletember lett és úgy döntött, hogy terjeszkedni fog. Ezért Ausztráliába költöztünk és ott folytatta munkáját. Sajnos őt elvesztettem, és azóta én irányítom a céget. Megjegyezném, nem megy olyan rosszul.
- Sajnálom apukád elvesztését. – szontyolodtam el egy kicsit, majd inkább próbáltam a témát terelni és elkezdtem inkább viccelődni, de ő is észrevette, hogy a mosolyom nem őszinte. – Tudod sokat változtál és felvágós is lettél! – szúrtam oda.
- Te is sokat változtál, de azért még ismerlek. Látom rajtad, hogy van valami. Mikor az előbb kimondtam, hogy elvesztettem aput egy kicsit másabb lettél.
- Nincs semmi.
- Ne tagadd, legalább előttem ne! Ismerlek, mint a tenyeremet!
- Jó rendben, nem tagadok. Csak annyi, hogy én elvesztettem anyut és eszembe jutott. Csupán ennyi.
- És édesapád?
- Ezt, hogy érted?
Mire válaszoltam volna. Elvezettem őt a helyére ahonnan a futamot nézheti.
- Mivel itt vagy és édesapád életének ez a hely a része ezért arra gondoltam, hogy rendezted a viszonyokat.
- Ha olyan egyszerű lenne, mint ahogy kigondoljuk! – mondtam neki. – Sajnos nem sikerült a viszonyt rendezni. Igaz megfogadtam valamit, de kezdem úgy érezni, hogy ami nem megy az nem kell erőltetni.
- És, hogy kerültél ide? – kérdezte
- Mi ez, valami kifaggató show? – kezdtem el viccelődni.
- Rendben, ha nem akarsz beszélgetni nem kell. Annyi év után nem kell mesélned. – dobta vissza a labdát.
- Jól van. Tudod, hogy csak vicceltem.
- Hát persze, hogy tudom. – s ölelt meg, de csak barátian.
Észre sem vettem, hogy Sebastian pont ekkor állt előttünk és beszélgetett a mérnökével. Csak akkor vettem észre, amikor már Adam elengedett. Ránéztem Sebastianra, aki miután észrevette, hogy nézem őt levette rólam tekintetét. Remélem tényleg nem bántottam meg, de Adam nagyon fontos volt nekem és eszméletlenül boldog vagyok, hogy újra láthatom. Remélem nem gondol semmi másra.
S elkezdtem neki mesélni a kicsit sem rövid történetem. Anyu halálának részleteit kihagytam, úgy érzetem azt jobb ha senkinek se mondom el. Tudom, hogy megbízhatok benne, de valami azt súgta belülről, hogy inkább ezt ne mondjam el neki. Miután elmondtam amit akartam én is elkezdtem kérdezősködni.
- És, hogy állsz a család kérdéssel? Van már?
- Volt fogalmazzunk így.
- Hogy, hogy volt?
- Volt egy nő akibe nagyon szerelmes voltam és elvettem feleségül. Egy évvel rá megszületett a kislányunk. De a házasságunk nem jól sült el. Sokat dolgoztam és egy kicsit elhanyagoltam a családom ebből sok veszekedés lett és végül másnál találta meg a boldogságot. És elváltunk. De békében váltunk el, rájöttem az én hibám volt, hogy más karjaiba rohant.
- És a kislányod? Milyen gyakran látod?

- Elég gyakran. Megegyeztünk mindenről és sűrven találkozunk. Jövő héten is ott lesz velem. Szeretném ha megismernétek majd egymást.
- És hány éves a kislányod?
- 6 éves.
- Amúgy szívesen megismerném biztos tündéri kislány.
- Meghiszem azt!
- A büszke apa! – szúrtam megint oda
- Még szép, hogy az vagyok. - nevetett

- És te hogy állsz a család kérdéssel?- kérdezett vissza
- Sehogy. – adtam egy rövid választ.
- Igaz te még fiatal vagy, van még időd.
- Beszél az öreg úr. – jegyeztem meg.

S folytattuk a diskurzust. Annyira elbeszéltük az időt, hogy arra eszméltem fel, hogy 10 perc múlva rajt lesz. Adam megígértette velem, hogy együtt nézzük meg a futamot a csapat boxában. Végül is mért ne, hát belefér a dolog, legalább társaságom is lesz.
Már ott álltunk, hogy a piros lámpa folyamatosan kezdett kigyúlni, majd egyszer csak elindult a futam. Szerencsére Sebastian nagyon jól kapta el a rajtot. Elsőnek fordult és én ennek nagyon örültem. Annyira szurkoltam neki. A pulzusom az egekben járt, a szívem is kalapált ezerrel, egyszóval nagyon izgultam érte és nagyon is féltettem. Sokáig vezette a futamot, de mindig ott volt szorosan mögöttem Jenson Button a Mclaren Mercedes pilótája és a csapat másik pilótája Lewis Hamilton is. Az egyik pillanatban még jobban elkezdett a szívem kalapálni. Már nagyon közel került Button Sebastianhoz és Sebastion lecsúszott az ideális ívről és Button megkezdte az előzést. A manőver jól sikerült, mármint Button szempontjából. Aztán előjött a következő probléma. Sebastiannak gumiproblémái kezdtek lenni és megint lassabb köröket tudott csak futni. A kiállás során Hamilton is megelőzte így már csak harmadik lett. Szerencsére több gond már nem hátráltatta a futam során és a futamot a harmadik helyen zárta. Miután leintették a futamot és elváltam Adamtől és elindultam a riportszobába. Tudtam, hogy hatalmas tömeg lesz és elég lesz eljussak, de végül sikerült. Mikor odaértem a szobában egy kivetítőn mutatták az élőben zajló eseményeket. Épp amikor odaértem akkor kapta meg Sebastian a helyezéséért járó díjat. Láttam az arcán, hogy örül a helyezésnek, de azért mégsem felhőtlenül boldog, hisz nagyon sokáig vezetett és ha nem lett volna a gumiproblémája nagy valószínűséggel most nem ott állna, hanem fentebb a dobogón. De van egy hely ahol ő a pódium tetején áll. Az én szívemben övé az első hely ő áll a szívem pódiumának legtetején. Azt hiszem már nyugodtan kimondhatom, ez már nem csak egy vonzalom, ez szerelem.  Percről percre biztosabb vagyok a dolgokban és egyre jobban el tudom magunkat képzelni mint egy párt.
Aztán következett a szokásos sajtózás. Beültek a riportszobába és én már ott voltam. Sebastiannal egymásra néztünk és én eleresztettem egy bíztató és egyben gratuláló mosolyt is. Ő fogadta majd visszamosolygott. Miután lezajlott a szokásos kérdezősködés láttam rajta, hogy nem vágyik másra csak egy jó zuhanyozásra. Én meg nem vágytam másra csak hogy végre már beszélhessünk és megtudjam azt, hogy mit akar.
Vége volt már a sajtózásnak én pedig indultam vissza a csapat boxába. Christian Horner és Adam már beszélgettek, gondolom a fontos dolog részletei beszélték meg. Odajöttek hozzám majd Christian Horner közölte, hogy 15 perc múlva összeülünk és nekem is ott kell lenni. Remélem hamar végzünk majd, hisz nekem fontos megbeszélni valóm van.
A megbeszélt időre és helyre odaértem időben. Majd elkezdtük a közös munkát. Kiderült én nem hibáztam semmit, hisz nem a fotózásról volt szó. Megjegyezném én ezt már mondtam a főnökömnek és most végre koppant egyet. Jó érzés volt. Gondoltam ezt úgy hozzáteszem. A megbeszélni való arról volt, hogy a cég szeretne betársulni a csapathoz, mint szponzor. Komolyan ez a téma engem nem is érint akkor meg miért kell itt lennem? Felőlem aztán nyugodtan társulhat Adam a cégével engem nem érint a dolog. Finoman kitudakoltam, hogy mégis engem miért rángattak most ide. Kiderült Adam volt olyan kedves és ragaszkodott személyemhez, hogy segítsek neki:
- Szeretném ez nyilvánosan bejelenteni és szeretném ha ezt te szerveznéd meg Claire. – kérte Adam. – Nos mit szólsz hozzá? Elvállalod?
Esélyem se lett volna nemet mondani, elég volt ha a főnököm arcát néztem meg, az mindent elárult. Az tükröződött az arcából, hogy ez nem is lehet kérdés a számomra nemet nem mondhatok, elvállalom a feladatot és kész.
- Persze szívesen elvállalom. - szólaltam meg, nem nagyon lelkendezve.
- Ez remek. – szólt Adam nagyobb lelkesedéssel.
Azt hittem akkor most el is kezdjük a részletek megbeszélését, de hát tévedtem, mint ahogy már jó párszor életemben. Christian Horner – gondolom én- a kapcsolat barátiabb tételéért elkezdett teljesen másról beszélgetni Adammel. Én csak néztem néha-néha elengedtem egy mosolyt, mint aki figyel de gondolataim máshol jártak. Sebastianon jártak éppen. És úgy tűnik ő is rám gondolt. Berezdült a zsebemben a telefon. Egy SMS-t kaptam. Ő írt nekem. Az üzenetben a következő állt:
„Szia merre vagy?”

Észre se vette, hogy így elszaladt az idő és Sebastian már rám vár. Míg ők ketten nem figyeltek addig én írtam neki egy választ:
„Kérlek ne haragudj el vagyok még havazva, de körülbelül egy óra múlva szabad leszek. Találkozzunk ugyanott.”

Nem sokat vártam, kaptam is a választ:
„Itt foglak várni.”
Ebből csak arra tudtam következtetni, hogy ő valóban komolyan gondolja amit mondani akar, hisz nem sértődött meg, hogy a megbeszélt időre nem értem oda, hanem ott lesz egy óra múlva és várni fog rám.
Úgy éreztem, ha azt szeretném, hogy időben odaérjek, meg kell törjem ezt a bájcsevejt. És sikerült is. Azonnal a tárgyra tértünk. Ezaz végre sínen vagyok. Pik pakk megbeszéljük a dolgokat és aztán szabad leszek. Helyesbítek. Lettem volna szabad, ha mindent meg tudtunk volna beszélni súrlódás nélkül. Hol ez nem tetszett az egyik félnek, hol az nem tetszett a másik félnek. Komolyan kész őrültek háza ez. Azt hittem mentem felállok odadobom eléjük a papírjaimat amire a különböző variációk konkrétumait igyekeztem lejegyezni és ott hagyom őket, hogy intézzék el maguknak ahogy akarják engem egy percig se fognak innentől kezdve érdekelni. De nem tehettem ezt meg. Hallgattam és igyekeztem egy olyan ötlettel előállni ami mindkét félnek jó.
Csak néztem őket és figyeltem őket, hátha megegyeznek már végre. Ültem és egyszer csak… Egyszer csak elkezdett a bal kezem remegni. Nagyon megijedtem. Rögtön elkezdtek a gondolataim cikázni.
Nem ez nem az, nem ez csak.. Ezt csak az idegesség hozta ki belőlem! Nem ez nem lehet az! Nyugodj meg, el fog múlni! Csak az idegesség… csak az idegesség!
Nem tudtam mit tegyek, csak azt, hogy meg kell nyugodjak. A kezem ökölbe zártam, abban bízva, hogy a remegés megszűnik. De nem szűnt meg, sőt inkább fokozódott. Most még jobban megijedtem és csak jobban ideges lettem. A szemeim könnybe lábadtak, legszívesebben sírtam volna, de ezt nem tehettem meg. Visszaszorítottam a sírást és a torkomban keletkezett egy hatalmas gombóc. Nyeltem egy nagyot és igyekezem úgy tenni, mintha semmi se történt volna velem, és bíztattam magam: Nem lesz semmi baj, csak nyugodj meg! Az idegesség miatt van, semmi köze sincs hozzá!  Lassacskán kezdtem megnyugodni és a remegés is megszűnt. Igyekeztem a munkára koncentrálni és figyelmesen néztem az előttem éppen tárgyaló két férfit.

 Mikor már kezdtem lassan feladni, akkor megtörtént a „csoda”. Végre sikerült valami olyat kitalálni amibe egyikőjük se kötött bele. Közbe-közbe persze idegesen néztem az órám és láttam, hogy az idő mennyire röpül. A vége fele szinte már percenként nézegetettem. És igen! Megszületett a végleges verzió! Hát ez fantasztikus! Több órás szenvedés után végre sikerült valamit összehozni. Mikor már a végleges tiszteletkört is lejárta a két férfi én azonnal felpattantam székemből és startoltam a kávézóhoz. De Sebastiannak már se hírét se hamvát nem láttam. Ez nem lehet igaz! Ezek szerint már a reptér fele tart vagy már ott van! Odamentem a pultban álló lányhoz és kérdeztem:
- Szia ne haragudj, egy percre zavarhatlak?
- Szia persze. – válaszolt közvetlenül és kedvesen.
- Sebastian Vettel régen ment el?
- Hát itt ült már régóta és körülbelül egy fél órája ment el.
- Köszönöm szépen Szia.
- Szívesen Szia.

Ez azt jelenti, hogy akkor még talán nincs ott. Hirtelen vezérelve azt találtam ki, hogy felhívom és azonnal elnézést kérek tőle. Elővettem a telefonom kikerestem gyorsan a telefonkönyve és megnyomtam a hívást kezdeményező gombot. Vártam a kapcsolást és vártam a kicsöngést is. Azonban a következőt hallottam:
A hívott szám jelenleg nem elérhető…

Kinyomtam a telefont. Majd elindultam vissza a szállodába. Közben pedig magam ostoroztam. Beléptem a szobaajtón és hirtelen haragomban –amit magam iránt tápláltam, na jó és egy kicsit Adam és Chirstian Horner iránt is – a telefonom elhajítottam. Szerencsére puhára esett, a nyitott bőrömben landolt a ruháim között. Még hibáztattam magam majd összecsuktam a már bepakolt bőröndöm, fogtam egy taxit és utamat a repülőtérhez vettem. Megvettem gyorsan a jegyem, majd kisebb sorban állás után felszálltam a repülőgépre. Egész úton csak az járt a fejemben, hogy remélem nem rontottam el a dolgokat. 

  :

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok megérkezett az újabb fejezet. Remélem tetszeni fog nektek és megjegyezném ismételten - de csak halkan - a részletek fontosak :) Köszönöm a véleményt és a nagy látogatottságot is!! Azért arra kérlek titeket írjatok pár mondatot a fejezetről, ez egyfajta visszajelzés lenne nekem. Köszi és jó szórakozást!

Puszi

Zsömi

5. fejezet

5. fejezet:

Álomból valóság?

Itt állunk Sebastiannal szemtől szembe. Nem szólunk egymáshoz és megvallom őszintém egy kicsit zavarban is érzem magam. Ő viszont határozottnak tűnik. Most pedig elindult. És felém jön. Egyre jobban közeledik, igaz a köztünk lévő távolság se nagy. Mindezt némaság kíséri. Én se beszélek és ő is csendben van. Ideért elém. Csak néz rám, majd kezével az arcom irányába nyúl és beletúr a hajamba. Mégpedig úgy, hogy a lelógó hajtincseimet óvatosan hátrébb fésüli ujjaival. Megsimítja arcom, majd közelebb hajol. Először az orrunk ér össze, majd végül már ajkaink is érintik egymást. Végül elcsattan egy csók. De nem akármilyen csók ez, ez egy szenvedélyes csók. Még életemben nem csókolt meg így senki.
Ajkaink kezdtek lassan elválni egymástól. Kinyitottam a szemem majd belenéztem mélyen Sebastian szemébe. Ismételten nem szóltam hozzá, és ő is csak engem nézett. Majd magához húzott és átölelt.  Ott tartott a karjaiban s nem engedett el. Mint amikor egy madarat a kalitkába zárnak, s kín neki ott minden egyes eltöltött másodperc. De ez nem olyan volt. Ez egy édes kín! Olyan kín amelynek én minden egyes másodpercét élvezem. Csak egy dolgot kívánok: Sose eresszen ki a karjai közül.
Hirtelen felébredten. Te jó ég! Miket álmodok! Én és Sebastian! Mi van velem? Ő csak a barátom, én pedig ilyeneket álmodok róla! Lehet a tegnapi események voltam rám ekkora hatással. Hajnali 3 óra volt, ezt pedig onnan tudom, hogy megnéztem a mellettem lévő órát. Jaj! Még vissza alszok. Olyan korán van még! A fejemre húztam a takarót s próbáltam visszaaludni. Nem volt valami könnyű feladat. Próbáltam elaludni, de csak az álom járt a fejemben.

Erre még gondolni se gondolhatok. Sebastian nem lehet soha az enyém. Nagy nehezen sikerült visszaaludnom, majd az ébresztőórára ébredtem.
- Jaj, hagyd már abba! – csaptam a tetejére, de az nem hallgatott el. – Csend legyen már!- ordítottam majd akkorát csaptam, hogy elhallgatott.
A mai nap során bal lábbal keltem fel. Ezt már most meg tudom állapítani. Már csak abból kiindulva, ahogy az ébresztőre reagáltam. Kiszálltam az ágyból, odaléptem a tükörhöz majd néztem magam.
- Hát te meg hogy nézel ki! De nyúzott vagy! – „bíztattam’ magam a tükörben. – Ó és a szemeid! – csak álltam és továbbra is néztem magam a tükörben. – Hogy juthatott ilyen az eszedbe!- még most sem tudtam kiverni a fejemből az álmom. – Szedd már össze magad!
Ezután elmentem a tükörtől. Gyorsan lezuhanyoztam, a szokásos reggeli rituálém megcsináltam, felkaptam a ruhám és gyorsan megreggeliztem. Ezután elindultam, hogy a mai nap folyamán is dolgozhassak. Annyira nem voltam ezen a napon önmagam, hogy még a legfontosabb mozgatórugómat a kávémat se ittam meg. Mi lesz velem e nélkül? Ahogy lépkedtem az emberek között nézelődtem körbe-körbe abban reménykedve, hogy hátha nem futok össze Sebastiannal. Az idő múlásával együtt kezdtem megnyugodni. De úgy tűnik hamar tettem. Ugyanis épp összefutottam vele.
- Jó reggelt! Hogy vagy ma?

- Neked is jó reggelt. Jól. És te?
- Én is megvagyok.
- Most mennem kell, ne haragudj. – ráztam le
- Jó de még ma összefutunk. – szólt de már csak utánam mondta mert én már elmentem.
Most már megállapítható, hogy Sebastian nem közömbös nekem. Kezdek érezni valamit iránta. És ezt onnan tudom, ahogy most viselkedtem vele. Ideges voltam és zavart és hamar leráztam. Féltem attól, hogy mit fog mondani vagy én mit fogok tenni és az álom. Már megint az az álom. Az eszem azt mondja nekem: „Állj meg Claire! Te és Sebastian munkatársak vagytok és nem lehet köztetek semmi! Felejtsd el!” De sajnos van az embernek az eszén kívül mása is. Ez pedig a szíve. A szívem pedig mást súg: „Miért ne lehetne köztetek bármi? Sebastian olyan aranyos és kedves és helyes és azt mondta mindig számíthatsz rá, elmondhatod neki a problémáidat. Van esélyetek, csak meg kell próbálni. „  Na ez a teljes összezavarodás. Választanom kell, hogy mire hallgassak. Az eszemre vagy a szívemre? Még nem tudom, de lehet ha az eszemre hallgatok akkor egy esetleges csalódástól óvom meg magam, vagy elvesztem az esélyét a boldogságnak, ha pedig a szívemre megeshet, hogy megtalálom a boldogságot vagy esetleg nagyot csalódok. Hát nem tudom. Minden esetre a mai napon másra kell koncentráljak.
A mai nap már korán megkezdődött. Nem csak nekem hanem a pilóták számára is. A mai napon ugyanis még most délelőtt van egy szabadedzés ismételten. Ez pedig azt jelenti, hogy munka van. És már nem is sok idő van hátra a szabadedzésig. Hogy pontos legyek egy óra. Már mindenki sürög- forog, nagy a nyüzsgés. De hát ez már nagyon fontos nap is. Ugyanis pár órával a szabadedzés után a pilótáknak ismételten a volán mögé kell majd ülni és harcolni a minél jobb rajthelyezésért. De hát addig még van egy kis idő hátra. Én is ott voltam a csapat home- jában. Itt volt mindenki és épp megbeszélést tartottak a pilóták és Christian Horner. Biztos, hogy a szabadedzésről és az időmérőről volt szó. Lehet egy kis bíztatást adott nekik. Én ott vártam tőlük nem messze, mert nekem is biztos fog valamit mondani a főnök. Miután ők befejezték, jelzett nekem Horner úr, hogy még egy pár percet várjak. Épp Adrian Newy-hoz ment és vele vált még pár szót. De én se maradtam addig társaság nélkül. Sebastian odajött hozzám:
- Szia Claire! Beszélnünk kellene!
- Szia rendben. Valami baj van Sebastian?- néztem értetlenül
- Semmi gond, csak fontos dologról lenne szó. De mivel most nincs időm, utána meg időmérő ezért az időmérő után találkoznánk a kávézónál?
- Persze. A sajtózás után megfelel neked?
- Az szuper lenne. De ne haragudj kérlek, most nekem kell menni.
- Menj csak most jönnek a fontos pillanatok. - s eleresztettem egy mosolyt.
Ő visszamosolygott, majd elment. Vajon mit akar Sebastian? Vetődött fel bennem a kérdés. Azt mondta fontos dologról van szó, de mi lehet mégis az a fontos dolog? Most a szívem súgta érzések jöttek előtérbe. És rögtön elkezdtem kombinálni is. Lehet, hogy ő is érez valamit és erről akar velem beszélni? De nem volt sok időm ezen töprengeni, ugyanis ideért a főnök is. Elkezdte a szokásos mondandóját és elmondta mai napon is mi lesz a feladatom. Mintha nem tudnám. De így biztos a dolog, hogy én is tisztában vagyok vele. Miután elmondta a mondandóját elment. Úgy határoztam az érzéseimet most kizárom és csak a munkára koncentrálok. Profi vagyok. Vagyis remélem nem csak egy elképzelés marad.
A szabadedzés megkezdődött. Feszültem figyeltem a pilótákat. Nagyon szorítottam mindkettőjüknek. És igen! Megérte. Sebastian az első lett Mark pedig a második. Ez nagyon szuper eredmény, nem csak személy szerint nekik, hanem a csapatra nézve is. Most mindenki egy kicsit nyugodtabb lett, de azért még mindig feszültek volta, hisz tudták pár óra múlva újra fel kell majd venni a kesztyűt a többi csapattal és a pilótáknak pedig a többi pilótával.
Mivel már említettem, hogy a mai kávéadagom híjában vagyok ez meglátszik rajtam. Úgy döntöttem miután végeztek a fiúk a „sajtónak szánt percekkel” elmegyek és bedobok egy kávét. Jó tervnek bizonyult csak arra nem számítottam, hogy apámmal is összefutok.
- Szia kislányom! – köszönt és ott állt már mellettem.
- Szia! – adtam választ, majd nagyot nyeltem a kávéból, mert egy szuszra meg akartam inni, hogy minél hamarabb itt hagyhassam.
Nos ez nem egyre hanem körülbelül 3 kortyra sikeredett.
- Most mennem kell, dolgom van. Szia.
- Kérlek várj! Beszéljünk. – kért meg apám
- Dolgoznom kell. Szia. – nem adtam neki esélyt a beszélgetésre, ezt kimondtam és sarkon is fordultam.
Most érzelmileg erősebbnek tűnök. Nem robbantam és nem is kezdtem el sírni. Lehet, hogy mégis profi vagyok. Vagyis a mai napon.
Ahogy elindultam elkezdett a telefonom csörögni. Christian Horner keresett. A csapatnak ugyanis lesz egy fotózása és azzal kapcsolatosan el kellene pár ügyet intézzek. De sajnos mivel egy cég termékét kell közösen a Red Bull energiaitallal reklámozni és a másik cég képviselője nincs még itt ezért telefonon kell vele tárgyaljak. Nos ennek a feladatomnak is nekikezdtem. Úgy gondoltam az időmérőig el tudom intézni és a részleteket megbeszélni. Hát ez nem sikerült. Hiába kerestem telefonon az illetőt, közölte velem mindig a titkárnő, hogy megbeszélésen van. Mekkora fejes lehet? Így nem tudtam mást tenni, csak a titkárnőt megkérni arra, hogy szóljon majd a főnökének, hogy kerestem és ha ráér hívjon vissza. Azért nem ártana, ha minél hamarabb visszahívna, mivel a fotózást jövő hétre tervezték, de hát nekem el kell intézni akkor még egy s mást.

Elég sokáig bíbelődtem ezzel és be kell vallani eredménytelenül. Annyira elszaladt az idő, hogy már csak fél óra volt a szabadedzésig. Ismételten kiült mindenki arcára a feszültség és ahogy megfigyeltem az előttem elhaladó Sebastiant, az arcán egy kis megfelelési kényszert vagy inkább késztetést a megfelelésre láttam. Annyira már az időmérőre koncentrált, hogy engem se vett észre. Én nem szóltam neki oda, nem akartam kizökkenteni őt. Most fontos pillanatok következnek majd és oda kell, hogy figyeljen.
Már csak pillanatok kérdése volt hátra az időmérő megkezdésének. Egyszer csak bevillant a zöld lámpa a boxutca kijáratánál. Ez volt a jel, ezzel megkezdődött az idei szezon. Elindultak a pilóták és elkezdték róni a köröket. Mindenki igyekezett a lehető legjobbat kihozni az autóból. Voltak, akiknek ez jobban sikerült és voltak olyanok is, akiknek ez most kevésbé jött össze. A qvalifikáció első szakasza véget ért. Megszületett egy eredmény és néhány pilóta kénytelen volt kiszállni a harcból a minél jobb rajthelyezésért. Aztán jött pár perc pihenő, majd az egész elölről. Ugyanaz volt a szisztéma, mint az előbb, csupán a versenyzők száma fogyott. A harmadik rész az már fontosabb. Vagyis azoknak a legfontosabb, akiknek esély nyílt a pole pozíció megszerzésére. Most már igazán apró dolgokon is múlhat a rajtelsőség megszerzése. Itt most mindenkinek 110 %- ot kell nyújtania. Ez volt az a rész az időmérőn amikor a legfeszültebb volt a csapat. Mindenki azért szorított, hogy valamelyik pilótánk az első helyet tudhassa majd magának holnap. Ezért együtt izgultunk. Szinte lélegzetvisszafojtva néztük az eseményeket. És igen! Ismételten sikerült. Sebastian első lett Mark pedig kicsi lemaradással mögötte a második. Ez egy remek kezdés eddig. Reméljük a folytatás is ilyen lesz. Amikor visszaértek a boxba az elégedettség látszódott rajtuk. Gyors mérlegelés majd fényképezkedés következett végül irány az interjúszoba.

Én tisztában voltam azzal, hogy a megbeszélt találkozó nem most lesz még. Így ismételten a jövő heti fényképezkedés szervezésére kezdtem koncentrálni. Ismételten megpróbáltam elérni azt a nagyon elfoglalt személyt. De most sem sikerült. Még mindig dolga van, közölte velem a titkárnő. Na, de sebaj, még itt is van egy-két elintézendő dolog, akkor foglalkozok ezekkel. Csak végeztem a dolgom, monotonitásba. Azért megvallom szeretem ezt a munkát.
De mivel tudjuk ami késik az nem múlik, elérkezett a számomra várt perc. Elmentem a kávézóhoz és láttam, hogy Sebastian már ott ül.
- Régóta vársz rám?
- Annyira nem. Legalább volt időm gondolkodni egy kicsit
- Rendben. És miről akartál velem beszélni? – szegeztem neki rögtön a kérdésem.
 Igazából, muszáj valakivel beszéljek és benned megbízok. Van egy dolog amiben nem tudok dűlőre jutni.
- Hallgatlak. Mond nyugodtan. – s elkezdtem figyelmesen hallgatni amit mondd
- Igazából ez a magánéletemmel kapcsolatos. Tudod… van valaki aki nekem nagyon tetszik. Jól érzem magam vele, de nem tudom, hogy elmondjam-e neki. Attól félek, hogy ha elmondom, meg fog változni vagy más szemel fog rám nézni. Attól tartok, hogy a csillogás ami engem körbevesz megváltoztatja egy kicsit. És ezt a lányt még nagyon régóta nem ismerem, de egyre fontosabb nekem és azt hiszem én beleszerettem.
Csak néztem és hallgattam és nem hittem a füleimnek. Azt mondta van egy lány, akibe úgy érzi beleszeretett és nem meri neki elmondani. Milyen kis aranyos! De mégis ki lehet ez a lány? Lehetséges, hogy én vagyok az? Azt mondta nem rég ismerte meg. Lehet ezért álmodtam én is hasonlót? Vagy valaki másról beszélt?
- Nos, ha elfogadod a tanácsom, akkor beszélsz vele. Ha úgy érzed, hogy ő fontos ezt mindenképp tudasd vele is. Ha ő is így érez irántad, akkor nem fog változni. Ugyanolyan szemmel fog rád nézni. Ha ő is azt érzi amit te semmi se fog megváltozni.
- Így gondolod?
- Igen… - s elkezdett a telefonom csörögni. Pont a legjobb pillanatban. Miért nem lehetett volna, hogy mondjuk 10 perccel keresnek később? Ránéztem a telefonra, majd elnézést kértem Sebastiantól:
- Ne haragudj, de…
- De hív a munka. Megértelek. Menj csak nyugodtan és köszönöm.
- Nincs mit. Szia. – majd felálltam az asztaltól és elindultam. Ez nem lehet igaz! Ilyen az én szerencsém! A csörgő telefonom felvettem.
- Hallo, Claire Ecclestone.
- Itt pedig Adam Marshall. Ma keresett többször is, szólt a titkárnőm.
Ő volt az a fejes akivel beszélni akartam egész nap. És erre pont most ér rá. De olyan furcsa érzéseim vannak. Mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet és ezt a hangot is. Végül is annyira nem fontos.  Elkezdtük a dolgok egyeztetését. Ő sűrűn kérte tőlem elnézését, mivel ma hiába kerestem többször is nem tudtam vele beszélni, valamint azért is mert eredetileg úgy volt, hogy ideutazik és személyesen beszéljük meg a dolgokat, de ez nem megvalósítható. Így hát az egyeztetés nehezebb formája következett, a telefonos. De végül is sikerült megegyezésre jutnunk. Le lett fixálva, hogy a fényképezkedés szerdán lesz és a pontos időpont is megszületett. Ez nem okozhat nagy gondot senkinek hisz akkor egy nappal érkeznek majd hamarabb. Miután megbeszéltük Christian Horner-hez indultam, hogy vele is tudassam a részleteket. Egy kis irodaszerű helyiség volt neki és a csapat vezetőinek kialakítva, de csak ő volt ott. Bekopogtam majd elkezdtem:
- Jó estét! – köszöntem így mivel már este lett. Megjegyezném elég hosszas beszélgetésen vagyok túl. – Csak értesíteni jöttem önt a fotózásról.
- Remek. Jöjjön bentebb. Üljön le.
- Nem köszönöm, sietek. Szóval az előbb beszéltem Adam Marshall-al. Sajnos nem tudott elutazni így telefonom egyeztettünk. A fotózás Szerdán lesz 15:00-kor.
- Remek. Nagyszerű. Az időpont is jó. – lelkendezett
Hú hát ilyet sem láttam még. Most egyszer nem kaptam kiosztást hanem dicséretet éreztem a levegőben. És most nem is volt bunkó. Nagyon is normális volt és ami a legfontosabb egy mosolyt láttam az arcán Hát ez meg hogy lehet?
- Akkor én most mennék is. Viszlát Jó éjt önnek!
- Önnek is viszlát!
Úgy néz ki a mai napomon is túl vagyok. Még egy eltöltött nap a forma1-ben. Ez is ki lett pipálva. De azért még mindig foglalkoztat az amit Sebastian mondott. És hogy őszinte legyek, egy kis reményt is adott nekem. Lehet, hogy mégis csak a szívemre kell, hogy hallgassak? Egy dal jutott az eszembe. Édesanyám sokszor leült a zongorához és ezt a számot énekelte. És ennek is az egyik sora amit nem tudtam kiverni a fejemből. Úton a szállodába menet csak ezt dúdolgattam:
„ Listen to your heart…”

SZERK MEGJEGYZÉSE: Nagyon örülök, hogy ennyien látogatjátok az oldalt. Remélem tetszik nektek a történet és remélem ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket. Mindenesetre kíváncsi vagyok a véleményetekre, kérlek titeket véleményezzétek a fejezetet. :)
Puszi

Zsömi