29. fejezet

Érezni fáj

Másodpercek, percek. Apró dolgoknak tűnnek. Néha azonban előfordul, hogy ezeknek az apró dolgoknak hatalmas jelentőségük van. Néha dolgok múlnak másodperceken, perceken…

Az egyik legrosszabb dolog a félelem. Nem tudhatjuk, hogy mi történik, alaptalan-e az érzésünk vagy nem.  Csak várunk olyankor és reménykedünk, hiszünk mindig a legjobban.
Ez a helyzet állt fent a baleset után is közvetlen. Mindenkit átjárt, már a levegőben is tapintható volt.
Ha az ütközést követő perceket kell leírjam, nem biztos, hogy épkézláb mondatokat tudok felhozni. Minden olyan fura volt,  az egész esemény borzasztó.

Még mindig nem mozdult. A monitoron belső kamerás felvételt mutattak. Annyit láttunk, hogy mozdulatlanul ül a kocsiban. Rémisztő látvány, nehezen felfogható.
Mindenki leblokkolt a boxban. Nem tudtuk mi történik most Sebastiannal. A félelem már egész testem átjárta, a szívem pedig a torkomban dobogott. Miközben néztem, ahogy magatehetetlenül és mozdulatlanul van a kocsiban a sírás kerülgetett. Nyeltem egy nagyot, nem akartam, hogy kiboruljak, de a torkomban lévő gombócot minden egyes pillanatban éreztem.
Hanna is nagyon megijedt, s nézve a monitort kiborult. Tommi odasietett hozzá, s megpróbálta megnyugtatni. Hanna csak ennyit mondott a könnyeivel küszködve:
- Mozdulj meg Sebastian, könyörgök!
Majd hallottam Tommi szavait is:
- Nyugodj meg, nem lesz baja. – próbálta megnyugtatni.
Egy pillanatra levettem a tekintetem a monitorról és rájuk néztem. Szegény lánynak nem kel ez. Pont most nem! Nem szabad ilyen pillanatokon átesnie, nyugalomra lenne szüksége hisz már ketten vannak és a babának ez nem tesz jót.

Mikor megint a monitorra figyeltem már láttam, hogy a Safety car mögött elkezdett felzárkózni a mezőny és, hogy a Medical car is a baleset helyszínére tart. A pályamunkások is az autóhoz és a még eszméletlen pilótához siettek. Majd hirtelen Christian feszült arcát mutatták. Ő sem tudott semmit és rettentően ideges volt. Mikor ismételten visszakapcsoltak, már a mentőautó is ott állt. Gyorsan kiszálltak az orvosok és futottak az autóhoz. Majd előkerült egy ponyva. Ez azt a célt szolgálta, hogy a sérült versenyzőt eltakarják, hogy a külvilág ne tudhasson semmit. Így mi sem tudtunk semmit.

A látványtól Hanna még jobban kiborult. Én is odamentem hozzá és megpróbáltam megnyugtatni.
- Mi történik? –kérdezte sírva.
Tommi nem válaszolt, hanem a monitort nézte. Hanna megmarkolta a felsőm ujját és meghúzta, majd ismételten megkérdezte:
- Mi történik Claire? – s nézett rám könnyes szemekkel.
- Nem tudom.
Majd ismételten a monitort néztük, miközben Hanna, akit Tommi nyugtatásként átkarolt keservesen sírt.
Én is igyekeztem őt megnyugtatni, de legbelül én is olyan nyugtalan voltam, mint ő.
Ezek a percek rendkívül kaotikusak voltak. Nehéz megtalálni a kellő jelzőket, a kellő szavakat.  Egy azonban biztos, hogy egyáltalán nem nevezhetőek könnyű pillanatoknak, de azok a percek, amik ezután következtek örökkévalóságnak tűntek.
Hosszú perceken át csak néztük a ponyvát légi kamerás felvételből. Mindannyian szinte lélegzetvisszafojtva álltunk és vártunk, hogy megtudjunk valamit. Míg vártunk többször visszajátszották a baleset felvételeit, néha lassítva és különböző kamerafelvételekből. Mindegyik felvétel hasonló volt abban a tekintetben, hogy szörnyű volt látni újra, ami történt. Amint említettem örökkévalóságnak tűntek, de szerencsére mégsem voltak azok a feszült percek. Mikor megláttuk az egyik orvost, tudtuk, most látni fogjuk Sebastiant is.
Rátették egy hordágyra. Nyakmerevítő volt a nyakán és már eszméleténél volt. A kezével integetett, jelzett, hogy jól van. Ezen képsorok láttán egy hatalmas kő esett le a szívemről. Betették a mentőautóba, s miután az orvosok is beszálltak, elindultak vele a pályakórházba.
- Látod, jól van, nyugodj meg! – mondtam, s bátorításképpen megsimítottam Hanna karját. A képernyőn már látható volt a ponyva elhúzása után az összetört autó, aminek az eleje nagyon csúnyán nézett ki, majd Christiant mutatták újra. Ő is megnyugodott egy kicsit annak tükrében, hogy látta az eszméleténél lévő pilótát.
Most viszont azonnal cselekedni kellett. Mivel sajtós vagyok, a feladatom közé tartozik, hogy tudassam az emberekkel a friss információkat. Ezért a pályakórházhoz készültem indulni. Azonban anélkül nem tudtam elindulni, hogy Tommit ne kérjem meg arra, hogy vigyázzon Hannara, akin még mindig ugyanazt az idegességet és félelmet láttam, mit percekkel ezelőtt.
Ahogy az előbb említettem, elindultam a pályakórházhoz.  Viszonylag hamar odaértem, s utánam érkezett nem sokkal Britta is, Sebastian személyi sajtósa. Együtt igyekeztünk információhoz jutni Sebastian állapotával kapcsolatban. Miután kielégítő választ kaptunk kérdéseinkre, megbeszéltük, hogy mi legyen. Mivel ő egyedül Sebastian dolgaival foglalkozik, ő elment Sebastiannal, akit a Kuala Lumpur-i Yatim Saan kórházba visznek, pontosan oda, ahol apám is van. Én maradok a pályán és tájékoztatom az embereket, s ha Britta megtud valami újat, azonnal értesít.
Hamar előkészítették Sebastiant a szállításhoz, én pedig megvártam, míg a helikopter elszáll.
Ezután indultam is vissza. Még mielőtt bármit is tettem volna, Hannanak akartam elmondani a dolgokat, hogy megnyugodjon egy kicsit. De visszaérve, se őt, se pedig Tommit nem találtam. Így úgy döntöttem felhívom a finnt. 3. csörgésre felvette.
- Szia, hol vagytok? Megtudtam mindent Sebastianról.
- Épp a kórházba tartunk.
- Miért? – kérdeztem azonnal.
- Hanna rosszul lett. Jobb, ha megnézi egy orvos a baba miatt. – mondta aggódva Tommi.
Ekkor értettem meg igazán Tommi érzelmeit. Ő elmondta, hogy szerelmes Hannaba, és úgy látszik ez az érzelme nem múlt el. Minden tettében érzem a féltést, a megóvást.
- Hogy van Sebastian? – kérdezet Tommi.
- Rendbe fog jönni, épp úton van a kórházba. Tommi le kell tennem, vigyázz Hannara, hívj, ha van valami, nemsokára én is bemegyek.
- Rendben. Vigyázok rá. Szia. – s bontotta is a vonalat.
A lehető legjobb kezekre lett bízva Hanna. Ismerve Tommit és tudva az érzéseit biztosan állíthatom, hogy igyekszik majd mindentől megóvni, és a lehető legtöbb dolgot megtenni azért, hogy se neki, se pedig a kisbabának ne legyen semmi baja.
Nagyon nem szeretném, ha a babának bármi baja is származna ebből az egész dologból.
Nekem azonban nem volt időm állni, és gondolkozni azon vajon mi miért történt, nekem feladatom volt. Ki kellett álljak a kamerák elé, és tudatni az emberekkel mindent. Láttam a riporterek hadát és egy pillanatra megtorpantam. Vettem egy mély levegőt és némi erőt is gyűjtöttem magamba. Odaálltam. Nagyon régen már álltam ezen az oldalon, de most mégis ideges lettem egy kicsit a kamerák kereszttüzében. Azonnal érkeztek is a kérdések. Mindenki arra volt kíváncsi mi történt, és hogy van most Sebastian. Miután a választ kellően megformáltnak éreztem, elkezdtem mondandómat:
- A legfrissebb információk alapján tudatom mindenkivel, hogy a nemrégen balesetet szenvedett Sebastian Vettel eszméleténél van. Az események első megítélése alapján, a kamerafelvételekből is megállapítható, hogy a pilóta az előzési manőver során, a előtte haladó Lewis Hamiltont akarta szélről megkerülni. Az autó hátsó kereke azonban megúszott a rázókövön és a hatalmas tempó következtében az autó irányíthatatlanná vált. Hiába fékezett a német autóversenyző, az autó becsapódott a gumifalba. Az ütközés hatalmas erejű volt, a pilóta egy kis időre elvesztette az eszméletét. Mire az orvosok odaértek hozzá magához tért és a lábait fájlalta. Az orvosok beszállították a pályakórházba, ahonnan azonnal helikopter segítségével a Kuala Lumpur-i Yatim Saan kórházba szállítottak. – ezzel abbahagytam.
Hallottam még néhány kérdést a riporterektől.
- Jelenleg ennyi információval szolgálhatok, a későbbiekben részletes tájékoztatást adunk ki. Köszönöm. – majd elhagytam a helyet.
Most minden a baleset körül forgott. Egy dologról azonban nem szabad elfeledkezni. A csapatnak még nem ért véget a verseny, koncentrálni kell, hisz Mark még versenyben van és az első helyen halad. Mindenkinek erre kell, hogy koncentráljon.
Visszamentem korábbi helyemre és vártam, hogy végre a kockás zászló lendüljön.
Mikor ez bekövetkezett megint megnyugodtam egy kicsit. Féltem attól, hogy esetleg történik valami Markkal is. Szerencsére nem történt vele semmi negatív, csak pozitív dolog, ugyanis megnyerte a futamot. Nagyon örült a győzelemnek, s vele együtt mi is. Kimentünk a pódium elé megünnepelni, de lehetett látni az arcokon, hogy az öröm nem volt felhőtlen. Mark is pontosan tudta ennek az okát. A pezsgőzés után következett az interjúzás.
Markot is megkérdezték, hogy mit tud a Sebastiannal történt balesetről. Ő így reagált.
- Én nem láttam az esetet. Arra lettem figyelmes, hogy elkezdtek sárga zászlózni, majd közölték, hogy a Safety car is bejön. Csapatrádión rám szóltak, hogy Sebastiannal történt a baleset. Én érdeklődtem felőle, de nem tudtak felvilágosítást adni. Mikor elhaladtunk a baleset helyszíne mellett és egy pillanatra odapillantottam egészen megrázott a dolog. Majd közölték, hogy magánál van. Ekkor megnyugodtam. Miután befutottam kérdeztem, hogy van és mondta a csapat, hogy kórházba vitték, és a balesethez képest jól van. Remélem, rendbe jön majd. Ő egy remek autóversenyző és mindannyian reméljük, hogy nem lesz baja.
Nagyon szimpatikus volt a megnyilvánulása. De Mark ilyen. Hiába tűnik egyes emberek szemében egy rideg, távolságtartó embernek, ő éppenséggel nem olyan. Aki megismeri, az tudja milyen jólelkű, szelíd ember is ő valójában.
Lassan sikerült mindent elintézzek a pályán. Igyekeztem minél gyorsabb lenni, de ugyanakkor nem a munkám rovására tevékenykedni.
Miután végeztem, megoldottam az eljutásomat a kórházba.
Megálltam az ajtóban és felhívtam Tommit.
Egy kicsit féltem, hogy mit fog mondani, mi történt Hannaval.
Felvette:
- Szia, Hanna hogy van?
- Edig vártunk, most vizsgálja az orvos.
- Értem.
- Te hol vagy?
- Itt a kórházban. Merre vagytok?
- 3. emeleten. Itt ülök kint a folyosón, megtalálsz.
- Rendben. – s letettem.

A lift épp mozgásban volt, így gyorsabbnak találtam, ha a lépcsőzést választom. Gyors léptekkel tettem meg a lépcsőfokokat és amint a folyosóra értem azonnal észrevettem a várakozó Tommit.
Azonnal köszönt, én pedig leültem mellé. Megkérdeztem tőle mi történt, ő pedig elmondott minden. Láttam rajta, hogy nagyon félti a lányt. Eddig sikerült mindig elnyomnia az érzéseit, de most neki se ment.
Majd kijött az orvos. Tommi azonnal felpattant és érdeklődött:
- Mi van vele doktor úr? A babának nincs semmi baja?
- Ön az apuka? – kérdezte az orvos.
- Nem. – mondta kissé szomorúan.
- Nincs semmi baj. A hölgyet sikerült megnyugtatni, és a babának sincs semmi baja. Bekerül  ma estére megfigyelésre, de holnap távozhat. Fontos a nyugalom nagyon, a kismama ugyanis veszélyeztetett terhes. –tájékoztatott minket az orvos.
- Értjük. – mondtam.
- Melyik szobába kerül?
- Itt lesz az emeleten csak a folyosó másik végén. A 311-es szobában lesz. Mindjárt viszik az ápolók.
- Köszönjük.
- Kérem ez a feladatom.
Majd elbúcsúztunk az orvostól. Hanna valóban vitték az ápolók, s nem sokkal később bementünk hozzá. Ő azonnal kedvese állapotára volt kíváncsi. Odamentünk hozzá és megnyugtattuk, elmondtam mindent.
Egy kis idő múlva elhagytam a szobát és Britta keresésére indultam. Felhívtam, ő pedig elmagyarázta, hogy hol van. Sikerült kibogoznom a dolgokat és néhány perces keresgélés után megtaláltam.
Sebastian már túl volt a vizsgálatokon. Azonban még egy megőrzőben tartják addig, míg minden egyes vizsgálat eredménye el nem készül. Britta azt is elmondta, hogy Sebastian szeretne velem beszélni.
Én eleget tettem a kérésének. Bementem hozzá. Ott feküdt az ágyon. Odavittem egy széket az ágyhoz és leültem.
Éreztem, most egy komoly beszélgetés fog következni, ami megeshet, hogy nem lesz könnyű. Se nekem, se pedig neki.
- Szia. – köszöntem neki.
- Szia.
- Nagyon megijesztettél minket.
- Sajnálom. – mondta halkan.
- Britta mondta, hogy beszélni akarsz velem.
- Igen. – majd megfogta a kezem. – Sajnálom a viselkedésem. Nem akartalak megijeszteni és nem akartam veled így viselkedni.
- Semmi baj. – mondtam s lesütöttem a szemem. – Miért tetted? – s néztem rá újra.
- Úgy éreztem mintha minden összeesküdött volna ellenem. Hanna megjelent váratlanul, majd közölte velem, hogy terhes. Nem sokkal később felhívtak a szüleim, hogy gratulálnak nekünk és, hogy akkor biztos esküvő is lesz és hasonlók. Én pedig kiborultam. Hannaval szétmentünk, nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel és bejelent egy ekkora dolgot. Elkezdtem inni, aztán belevertem a fejembe, hogy te biztosan tudtad, ezért utasítottál el. És még sorolhatnám. Lelkileg egy mélypontra kerültem. De te nem is tudhattad, sajnálom, hogy ilyeneket… - mondta el az érzéseit
- Várj. – szakítottam félbe. – Én tudtam a dologról. Vagyis azt tudtam, hogy lehet terhes Hanna. Ő is csak nemrég tudta meg a dolgot és számomra is csak akkor lett biztos, mikor te elmondtad.
- Értem, akkor te tudtad. – mondta kissé szomorúan, talán azért mert rájött mégis neki volt igaza és jól feltételezte a dolgokat.
- Igen. – mondtam halkan.
- És ezért utasítottál el?
A kérdés hallatán elérkezettnek láttam az időt az őszinteségre. El kell mondjam, ami eddig gyötört, meg kell tudja miket éreztem eddig, mi tartott vissza. Így hát belekezdtem:
- Egyrészt igen. Tudod nagyon sokat dilemmáztam. Nem tudtam mit tegyek. Féltem, ha úgy döntök, és Hanna terhes tönkre teszek valamit. Aztán megjelent Christian is. Ő nagyon jó ember. Sokáig őrlődtem, de mikor apám a kórházba került, akkor döntöttem el, hogy mit tegyek. Akkor úgy döntöttem lemondok rólad, hagyom, hogy Hanna boldoggá tegyen. Egy kicsit még bíztam abban, hogy nem terhes, de mikor kiderült egy belső sugallat azt mondta jól tettem, hogy lemondtam rólad.
- Érzel még irántam valamit?
Jött egy újabb olyan kérdéssel, amire a választ iszonyatosan nehéz megadni. Nem a tanácstalanság miatt, inkább annak a tudatában, hogy lemondtam róla. De ezen már nincs mit rágódni, helyes döntést hoztam. Az eszem azt súgja: HELYES.
- Még igen. De nem fogok az utatokba kerülni. – adtam meg válaszomat.
Egy kis csönd lett köztünk. A kezem még mindig fogta. Mikor nem vártam rá, akkor szólalt meg ismét:

- Csodállak azért, mert lemondasz valamiről egy barátod miatt.
- Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt megtette, észrevehetetlen, de már más is meghozta ezt az áldozatot. – ezzel Tommira céloztam, de nem akartam neki elmondani, hogy kiről van szó, hisz megígértem Tomminak, hogy senkinek se mondom el.
- Kire gondolsz? – kérdezte azonnal
- Az most nem lényeg.

Majd megint a csönd uralkodott el. Egyik pillanatban vett egy mély lélegzetet és kitárulkozott.
- Tudod, most hogy ide kerültem tisztázódott bennem valami. Egy káosz az életem. Nem tudom, mit érzek. Az évek csak nem múlnak el egy csettintésre, sok mindent átéltem Hannaval, de te más vagy. Nem olyan vagy mint, ő és ez vonz. Nem tudom mit érzek. Most pedig, hogy babánk lesz teljesen összezavart. Természetesen a felelősséget vállalom…
- Figyelj jól rám. – szakítottam megint félbe. – A legdrágább kincset, a leggyönyörűbb ajándékot kapod meg az élettől. Egy baba csodálatos dolog. Én eldöntöttem mit teszek. Nem lesz könnyű tudom, de ezt fogom tenni. Most lehet, hogy össze-vissza kavarognak az érzéseid, de egy kis idő múlva tiszta lesz előtted a kép. Ez a lány itt, aki most itt an a kórházba rettentően szeret téged. És titeket összeköt valami. Egy aprócska kis lény. Értékelned kell ezt.
- Várj, mit akarsz azzal mondani, hogy itt van a kórházban? Csak nem történt vele valami? – aggódva kérdezett.
Ekkor még jobban éreztem azt, hogy a helyes döntést hoztam meg. Nem tudja mit érez, de az ösztönei mindent elárulnak.
- Nyugodj meg, neki sincs és a picinek se semmi baja. Ma estére bent tartják, de azt tudnod kell, hogy Hanna veszélyeztetett terhes.
- Ez is miattam van! – kezdte magát marcangolni.
- Ezt hagyd abba. Nem a te hibád. Ennek így kellett lennie. De az a lényeg, hogy nincs semmi komoly. – egy kis csönd – És te hogy vagy? Hallottam, hogy a lábad ütötted meg.
- Jól vagyok. Mikor magamhoz térten a lábam nagyon fájt. Megvizsgáltak, de már nem fáj annyira. Valószínűleg a becsapódáskor kapott nagy ütést.
- Értem.
- Akkor ennyi? – nézett mélyen a szemembe és tért vissza az eredeti témára.
Eljött az idő, a végleges választ meg kell adjam.
- Igen. Értékeld azt, amid van, ne vágyj másra. Én a más vagyok. Ennyiben kell hagyni a dolgot. – nehezen, de kimondtam, mert ez a helyes.
Helyes. Ezt a szót hajtogatom magamnak. Ez ad meggyőződést arról, hogy jól cselekszek. Vagyis remélem, hogy jól cselekszek.
Épp hogy befejeztem a mondatom az orvos megérkezett. Hozta a vizsgálatok eredményeit. Én menni készültem, de Sebastian megállított.
- Maradj itt velem.
Én pedig engedelmeskedtem a kérésének.
Az orvos pedig elkezdte felvázolni a helyzetet.
- Szerencséje van uram. Elvégeztünk minden szükséges vizsgálatot. A baleset után a lábát fájlalta, amit az egyik specialista meg is vizsgált. Semmi probléma sincs a lábával, de megeshet, hogy pár napig még fájni fog. Emellett más vizsgálatokat is elvégeztünk. Szerencsére minden rendben, és semmilyen belső sérülése nincs. Ma estére kap egy szobát az osztályon, holnap pedig a zárójelentéssel a kezében távozhat.
- Nagyszerű hír, köszönök mindent. – mondtam egy kicsit megnyugodva.
Majd az orvos kiment. Én is felálltam, visszaraktam a széket a helyére és elindultam.
- Már mész is? – kérdezte tőlem.
- Igen. Még megnézem apámat és még beszélni akarok az orvosával is. Ne feledd el, amit mondtam. Szia – majd kiléptem az ajtón. Az utolsó mondatommal csak a nyomatékosítást akartam elérni.
Kilépve az ajtón megláttam Brittát aki lázasan telefonált. Nem akartam, hogy bármi is meglátszódjon rajtam, nem akartam, hogy esetleg rájöjjön, mit érzek. Elővettem egy boldog arcot. De ez csak a látszat volt.
- Claire, beszéltem a orvossal intézem a tájékoztatást. – mondtam miközben a telefon még a fülén lógott.
- Segítsek valamiben? – ajánlottam fel a segítségem.
- Nem, pihenj ma már megtetted a feladatod.
- Jó, de ha szükséged van segítségre, hívj nyugodtan.
- Rendben, köszönöm.
Majd elbúcsúztunk egymástól.
Elindultam és apám felé vettem az irányt. Ezzel pedig elkezdhetem lezártnak tekinteni ezt a fejezetét életemnek. Mostantól másra kell koncentráljak. Sok teher nyomja még így is a vállam. Van még néhány megválaszolatlan kérdés az életemben.
Most azonban apám ügyében kell intézkedjek. Igazából még mielőtt bemegyek hozzá beszélni akarok az orvosával a további kezelésekkel kapcsolatosan. Igazán szerencsésnek mondhattam magam, hisz az orvos még bent tartózkodott a kórházban. Feltettem neki kérdéseimet és intézkedni kezdtem apám ügyében. Miután minden részletet megbeszéltem már apu szobájához indultam. Kinyitottam az ajtót, majd beléptem. Ő ébren volt és azonnal észrevett.
- Lányom, de jó hogy látlak.
- Szia apu.
Odamentem az ágyhoz és leültem az ágya szélére.
- Hogy vagy?
- Már jobban.
- Ennek örülök. Képzeld el, holnap kiengednek.
- Komolyan? – nézett rám boldogan.
- Igen, beszéltem az orvossal. Azt mondta szállítható állapotban vagy. És van még más is.
- Micsoda?
- Szeretném, ha haza jönnél velem. Még nem vagy tökéletes állapotban és még szükséged van a segítségre, én pedig szeretném, ha nálam lennél egy darabig.
- Nem akarok púp lenni a hátadon.
- Nem vagy az! Holnap délelőtt bejövök, megkapok minden utasítást, majd a zárójelentés birtokában indulunk haza. Mit szólsz hozzá?
- Örülök neki. De biztos nem leszek a terhedre?
- Ha a terhemre lennél nem mondtam volna. Velem jössz és kész. Nincs apelláta.
- Rendben. – adta meg magát.
Láttam rajta, hogy nagyon örül a dolognak.
Itt töltöttem vele egy kis időt, majd indulni készültem.
Már a folyosó végén jártam, amikor megpillantottam Christiant. Eléggé nyúzott volt és láttam rajta, hogy nincs minden rendben. Azonnal odamentem hozzá.
- Szia.
- Szia Claire.
- Hol voltál?
- Sebastianhoz mentem, de mikor odaértem mondták, hogy Hannanál van.
Egy kicsit furcsa volt ezt hallani, hogy Hannanal van, de nem kell másra számítanom, pontosan tudnom kell, hogy ez így marad.
- Értem. Valami baj van? – kérdeztem tőle.
- Nem. – mondta, de nem hittem neki.
- Gyere velem. – megfogtam a kezét és húztam magammal. - Beszélgessünk egy kicsit.
Elvittem a várakozóba, ahol egy lélek sem tartózkodott. Leültünk a székekre.
- Látom rajtad, hogy valami bánt. Mond el. Megkönnyebbülsz majd.
Nem válaszolt azonban semmit, csak vett egy mély levegőt és a két könyökével a térdére támaszkodott, fejét pedig lehajtotta. Vártam pár percet hátha megszólal, de nem tette.
- Látszik rajtad, hogy gondod van. Azt hittem, ha elmondod jobban érzed majd magad. Segíteni akartam, de úgy látszik, nem kérsz belőlem. Ha nem hát nem. Nem erőltetem a dolgokat. – majd felálltam és készültem otthagyni, s miután megtettem az első lépést megfogta a kezem.
Visszafordultam, ő pedig felállt. Átölelt. Most én voltam a kapaszkodó. Éreztem, hogy szüksége van rám. Hiába próbál erős maradni, most mégis valami bántja.
Miután elengedett visszaültünk.
- Nem akarlak ezzel terhelni.
- Figyelj rám. Te nem terhelsz. Szeretném, ha elmondanád.
- Tudod akkora rajtam a felelősség. Imádom a munkámat, szeretek csapatfőnök lenni. Azonban ilyen napokon, mint ez a mai, a hátam közepére kívánom. Sok feszültség és idegesség gyülemlett fel bennem és ma életemben először úgy érzetem kevés vagyok a munkámhoz. Lehet, egyszerűbb lenne, ha feladnám. Én nem vagyok erre felkészülve, hogy ilyen eseményeket kelljen végig nézzek. Talán mégsem vagyok jó csapatfőnöknek. Lehet, félre kellene álljak. Úgy érzem, egyedül ezzel nem tudok megbirkózni.
Örültem annak, hogy megnyílt előttem, de annak nem, amiket mondott. Tudom, hogy ez mindennél fontosabb neki, nem szabad, hogy feladja.
Megfogtam a kezét és megszorítottam:
- Te nem vagy egyedül!




SZERK MEGJEGYZÉSE: 29. fejezet

Sziasztok!
Itt van a folytatás. Sajnálom, hogy megvárakoztattalak titeket, nem is szabadkozom.
Ismételten egy kis külső változtatás következett be. Érdekel mit gondoltok róla. :)
Ami a fejezetet illeti:
Megpróbáltam érzelmesre alakítani a részt, remélem összejött! ;)
Az esetleges hibákért pedig elnézést kérek előre is. :)
Nem is rabolom az időtöket.
Köszönöm a véleményeket, jól esnek!
Most is kíváncsian várom a hozzászólásokat! :)
Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi

Díjeső :)

Sziasztok!
Ismételten kaptam egy díjat, amit nagyon szépen köszönök!

Szabályok:

1. Értesítsd a blog tulajdonost, aki adja, hogy megkaptad.

2. Tedd ki a blogodra!

3. Írj le 6 dolgot magadról!

4. Írd ki, hogy kitől kaptad!

5. Add tovább 4- azaz négy- írónak!

6. Írd ki a szabályokat, hogy mindenki tudja!

7. Értesítsd a díjazottakat!

Az oldal ismételten egy díjat kapott! Ezt pedig köszönhető Dórinak, Belle-nek és Rina-nak. Köszönöm nektek!

Magamról 6 információ:
1. Imádom a körömlakkokat! :D
2. A koránkelés nem az erősségem.
3. Sokat viccelődök.
4. Csoki <3 :D
5. Vannak sajátos szokásaim, (pl vásárlás terén, erről lehet kérdezni lakótársam :D ) , de szerintem ezek mindenkinek vannak.
6. Míg el nem felejtem, mindig nézem az Éden Hotelt. :D

Akiknek átadom:
Dóri
Ronie
Dorililien
Dóra

28. fejezet

28. fejezet

Félelem

Egy hatalmas képszakadásom volt. Mikor feleszméltem nagyon megijedtem, hogy hol is vagyok egyáltalán. Felültem az ágyon, de mikor megláttam a fotelben pihenő férfit megnyugodtam. A fotelben édesden aludt Christian. Lehetett hallani, ahogy egyenletes tempóban veszi a levegőt. Leszálltam óvatosan az ágyról és a takarót magammal vittem, hogy betakarjam. Nagyon halkan lépkedtem, és óvatosan betakartam.
Be kell lássam, ő mindig vigyáz rám. Mintha csak egy őrangyal lenne. Miután betakartam, végigsimítottam az arcát.
- Köszönöm, hogy vigyázol rám.
Visszalépkedtem halkan az ágyhoz és elkezdtem a cipőm felhúzni. Sikerült mind a kettőt, és már indulni készültem, amikor megszólalt Christian.
- Mert fontos vagy nekem.
Én visszapillantottam rá, és akkor ő már kezdett a fotelből kimászni. Odajött hozzám.
- Megmondtam neked, hogy pihenned kell.
- Tudom…
- Ott voltál az asztalon feküdve. Miért nem vigyázol magadra?
Vigyázni. Nos, igen vigyázhatok egy ép emberre és vigyázhatok egy betegre is. Ezt sajnos nem tudhatom. Néha vannak olyan pillanatok, mikor egyszerűen csak kibökném neki, hogy mi van velem, mi az, amit eddig még nem mondtam el neki, de mikor már készülnék, olyan mintha valami hirtelen visszarántana, és ekkor megtorpanok. Ennek nem lesz jó vége, ha komolyan gondolom vele, akkor el kell mondjam. De még mindig nem vagyok ezen a téren biztos magamban. Még mindig van egy apró dolog, ami elbizonytalanít…
- Vigyázok magamra.
- Én nem azt látom. – jegyezte meg halkan, miközben mélyen a szemembe nézett.
Én nem mondtam semmit, csak lesütöttem a szemem és lehajtottam a fejem. Ő se mondott semmit, majd egyszer felemelte az államnál megfogva a fejem. Ismételten mélyen a szemembe nézett, majd elkezdett mondani valamit.
- Állandóan csak te jársz a fejemben. Ilyenkor pedig nem tudok másra koncentrálni. Félek, hogy valami történik veled. Tudod, én egy társat keresek. És úgy érzem megtaláltam benned azt a valakit.
Én csak néztem őt, és hallgattam amit mond. Még csak most kezdtem el felfogni, hogy mit is jelenthetek a számára. Közel engedtem magamhoz és ő belém szeretett.
Majd szépen lassan közeledett felém. Összeért a homlokunk. Először még egymás tekintetével voltunk elfoglalva, majd lehunytam a szemeimet. Ekkor pedig súgott nekem valamit.
- Szeretlek.
Nem mondtam semmit.
- Tudom, hogy nem ismerjük egymást régóta, de te elvarázsoltál egy rövid idő alatt is. Mikor a tónál voltunk úgy éreztem megnyíltál előttem. Meséltél magadról és ez nekem sokat jelentett. Úgy éreztem megbízol bennem.
Én még mindig csukott szemmel álltam, és hallgattam amiket mond. Majd én is készültem mondani valamit:
- Christian…
De ő félbeszakított.
- Ha jól sejtem most azt akarod mondani, hogy te nem szeretsz.
Nem jött ki egy hang sem a torkomon, csak finoman bólintottam a fejemmel.
- Őszinte vagy velem a kezdetek óta. Elmondtad, hogy mást szeretsz, és nem tudsz szerelmet kínálni nekem. Csak azt akarom, hogy tudd, én tudok várni rád. Nekem te többet érsz. És nem akarok rád erőltetni semmit. De egy dologtól nem tágítok. Szeretném, ha jobban megismernénk mind a ketten egymást és szeretnélek téged boldognak látni. Ha pedig mellettem lennél az, nekem a mindent jelentené.
Majd kinyitottam a szemem. Én néztem őt, ő pedig engem. Majd lassan magához húzott és átölelt. Ott tartott a karjaiban.
Így álltunk egy kis ideig, majd elengedett.
- Most mennem kell, még el kell készüljek. - mondtam ezt, és egy kicsit zavarban is voltam. Nem is tudtam igazán mit mondjak, vagy mit tegyek. Így csak ennyi telt tőlem.
- Rendben. Később még látjuk egymást.
- Igen látjuk. – majd kinyitottam az ajtót és elhagytam a szobát.
A folyosón senki sem tartózkodott, így senki sem tudta meg, hogy honnan jöttem ki. Így legalább nem mennek majd a találgatások a csapat berkein belül.
A mai napom elég érdekesen indult. Nem a saját ágyamban találtam magam, de legalább valóban kipihentnek éreztem magam. De másrészről pedig van bennem egy rossz érzés, mert apámat nem látogattam meg.
Odaértem a szobámhoz. Beléptem az ajtón, majd elindultam ruhát keresni magamnak. Miután ezt az aprócska teendőt sikeresen letudtam, a fürdőszobába vettem az irányt. Mivel most még volt időm elkészülni, ezért a kádba engedtem magamnak vizet. Majd elmerültem a habokban.
Élveztem, ahogy a vízben áztatom magam. Ellazultam. Egy röpke 20 perc után kiszálltam a kádból, majd felöltöztem. Összeszedtem mindent, amire szükségem lehet a mai nap során, majd a büfébe indultam. Úgy döntöttem most nem lifttel megyek, inkább lépcsőzök, ezzel pedig a reggeli tornát is letudom. Miután a lépcsők jelentette kisebb nehézségeket sikerült leküzdenem, azonnal a büfé irányába indultam. Odaértem és rendeltem is magamnak egy kis reggelit. A kávét most kihagytam. Tegnap megittam néhány adagot, ami pár napi adagnak felelt meg. Azt hiszem, hogy egy darabig hanyagolni fogom a sötét színű koffeinbombát. Megvártam a szendvicsemet és a narancslevet hozzá, majd immáron a reggelim birtokában szabad asztalt kezdtem el keresni. Elég sokan voltak most a büfében, így ennek a feladatnak a teljesítése nagy kihívásnak bizonyult. De találtam egy helyet. Ez pedig hatalmas sikerélmény volt.
Leültem az asztalhoz és egy „igen van szabad hely, ezaz” fújtatást elengedtem.
Miután túl voltam a szabad asztal okozta öröm másodpercein, nekikezdtem a reggelimnek. A szendvics most is nagyon finom volt, mint mindig. Pont úgy volt elkészítve, ahogy én szeretem. És a narancslé hozzá pedig tökéletes volt.
Épp nagyban ittam a narancslevet, mikor nagyon frissnek, üdének és nagyon vidámnak tűnő barátnőm leült velem szembe az asztalhoz.
- Jó reggelt Claire! – köszöntött mosolygósan.
- Jó reggelt neked is! – majd visszaraktam a már majdnem teljesen üres poharat az asztalra. – Micsoda jókedv! –jegyeztem meg.
- Nálam?
- Kinél lenne? Valamit szimatol az orrom. –s mutogattam közbe az orrom irányába és elővettem, a „valamit történt, most meg kell tudjam” arckifejezésem.
- Nem tudom, mire gondolsz. – terelte még a témát mindig.
- Meddig nem fogd elmondani? – s már komolyabb arckifejezést vettem fel, ez a tipikus „kihallgatásos” arckifejezés volt nálam.
- Semmi extra, csak…
- Kérlek, bökd már ki! Már hatalmas lyukat fúrt az oldalamba a kíváncsiság! – s szinte már könyörögtem a szemeimmel, majd elnevettem magam.
És igen! Elmondta. Mindent megtudtam, amire kíváncsi voltam. És valahol jól sejtettem. Egy fontos dolog lett megbeszélve.
- De úgy látom már kipihented magad. – evezett más vizekre.
- Igen. – adtam rövid választ, s elővettem a megmaradt narancslevet és megittam.
- Sose voltál jó a tématerelésben és ezekben a pótcselekvésekben. Valami történt. A „Jess-radar” jelez.
- Megadom magam.
- Figyelek rád. – mondta s már várta, hogy mit fogok mondani.
- Igen kipihentem magam, csak nem a saját ágyamban ébredtem.
- Akkor hol? Ne csigázz? És hogy kerültél más ágyába?
- Christian ágyában keltem. Mikor felébredtem őt a fotelban találtam. Elaludtam a papírok felett tegnap és bevitt lefeküdni. De mondott valamit.
- Mit? – komolyan, mondjad, mert kíváncsi vagyok.
- Mikor készültem indulni, felkelt, majd odajött hozzám és bevallotta mit érez.
- Szeret téged? – reagált Jess.
- Igen ezt mondta. Elég is erről ennyi. – mondtam gyorsan és zártam le a témát. – Ma az időmérő után elmegyek apámhoz, eljössz velem?
- Persze. Nagyon régen láttam már.
Akkor találkozzunk a vége után két órával a recepciónál. Addigra vége lesz az interjúzásnak is reményeim szerint.
- Rendben, nekem megfelel.
Még felhoztunk egy- két témát, majd elváltunk, mert hamarosan kezdetét veszi a harmadik szabadedzés, aztán a szokásos procedúra, majd ismételten megint kezdődik majd a sürgölődés, hisz időmérő is lesz ma.
Az szabadedzésig minden a tökéletes ritmusában zajlott. Szerencsére a szabadedzés alatt is minden tökéletes volt. A pilótáink megint az első 5-ben végeztek. Majd ezután rendben lezajlott a sajtózás is.
A két megpróbáltatás közötti időben, mindenki szusszant egy kicsit, így a büfé ismételten nyüzsgő hellyé változott. A csapatok szerelői, sajtósok, mérnökök és még néhány pilóta is megfordult itt. De amint ismételten elkezdődött a készülődés, a hely ismételten kihalt.
Zöldet mutatott a bokszutca lámpája. Ezzel hivatalosan kezdetét vette az időmérő edzés. Kigördültek az első autók a pályára. Mindenki azért kezdett el küzdeni, hogy az elkövetkező napon, a lehető legjobb helyről induljon. Az első szabadedzés végeztével, megvolt azoknak a névsora, akik kiestek a további küzdelmekből és hátulról indulnak majd. Néhány percnyi lélegzetvételnyi szünet után folytatódott az időmérő. A Q2 leteltével kialakult az a 10 név, akik küzdhetnek az első rajtkockáért. Mikor harmadjára is zöldet világított a bokszutca jelzőfénye érezhető lett az egész csapaton a feszültség, hisz mind a két autó bekerült a legjobb 10 közé. A percek gyorsan röpültek, a helyezések gyorsan változtak az idők javulásával. Nagyon sok minden múlott az időzítésen és azon is, hogy egy tökéletes kört tudjon futni az illető.
Amint az utolsó másodperc is elfogyott és minden autó befejezte a mért körét, kialakult a végleges sorrend. Ezúttal Mark szerezte meg a pole pozíciót, míg Sebastian csak a 4. lett.
Miután begördültek az autókkal a fiúk, elkezdődött az interjúmonstra. Mindenki remekül állta a sarat.
Amint túl voltunk ezen is, mindenki szétszéledt. Én gyorsan átöltöztem és utána a recepcióhoz siettem. Jess már ott várt rám.
- Régóta vársz?
- Nem. – s olyan furcsa arcot vágott.
- Valami történt?
- Nem annyira fontos. – s közben indultunk is, mert még a szabadedzés és az időmérő előtt elrendeztem egy autót és egy GPS-t magunknak. – Egyébként mivel megyünk?
- Szereztem autót. – s mire már kimondtam oda is értünk.
Beszálltunk, bekapcsoltuk az öveket, majd elindultunk.
- Képzeld el összefutottam Hannaval. – mesélte Jess.
- Miért itt van? – kérdeztem.
- Igen. És elég furcsán nézett ki.
- Ezt hogy érted?
- Elég gondterheltnek és feszültnek tűnt. Beszélgettünk egy kicsit.
- És nem mondta mi a baja? – érdeklődni próbáltam.
- Nem, csak ezt hajtogatta: „ Nem láttam Sebastiant?” Meg azon volt meglepődve, hogy én mit keresek itt. Még először azon gondolkoztam, hogy kit kereshet, de rájöttem utána. Szerintem van valami. Tudsz valamit?
- Én sem tudok semmit. – vágtam rá azonnal, majd azon kezdtem el gondolkozni, hogy mitől lehetett ilyen. Majd beugrott a dolog. Lehet megtudta, hogy terhes-e. És valószínűleg az lehet, ha így reagál. – Lehet tudom, most, hogy belegondolok.
- Mitől?
- Tudod meséltem neked a kávézásnál a terhességet.
- Tényleg! – s csapott a homlokához. – Szerinted terhes?
- Szerintem igen.
Hamar megérkeztünk a kórházhoz, persze ezt köszönhetjük a GPS navigálásának. Kiszálltunk a kocsiból és az ott folytatott beszélgetést abbahagytuk. Egyszer biztosan megtudjuk mi történt, bár szívem szerint az szeretném, ha mihamarabb.
Bementünk a kórházba, majd egy kis információs segítség után, már a szobához vettük az irányt ahol apám fekszik. Beléptünk. Ő ébren volt.
- Szia apu! – köszöntöttem.
- Üdv Bernie! – köszöntötte Jess.
- Lányom, Jessica jó titeket látni!
Majd odavittünk mind a ketten egy-egy széket és leültünk az ágyához.
- Hogy van? – kérdezte Jess rögtön apámtól.
- Fiatalosan. – viccelődött az öreg. – És ti? Jessica egyáltalán hogy kerülsz ide?
- Én is részese lettem a Forma 1-nek. - mondta ő is mosolyogva. – Egyébként köszönöm jól vagyok.
A látogatásunk jó hatással volt apámra. Ők persze ismerték egymást, a temetésen is találkoztak. Sokat mosolygott és nevetett apám azalatt az idő alatt, amit mi itt töltöttünk.
Majd elbúcsúztunk egymástól és elindultunk vissza a pályára.
Az út alatt nevetgéltünk, és fel-felemlítettük a régi sztorikat. Többek között említve lett az uszodai incidens, amit előszeretettel felhoztam, de visszakaptam, mert a sütis élményeimet felelevenítette Jess.
Miután megérkeztünk, a recepciónál elbúcsúztunk egymástól. Ő a saját szobája, én hasonlóképpen a saját szobám felé vettem az irányt. Még mindig elég frissnek éreztem magam ahhoz, hogy ne a liftet használjam. Gyorsan felszökkentem a lépcsőfokokon és pillanatok leforgása alatt az emeleten találtam magam. Innen már egyenes út vezetett a szobám irányába.
Készülődtem már nagyban a fürdéshez és a ruhával a kezemben, a fürdőszobában voltam. De elfelejtettem a telefonom a töltőre feltenni, így indultam vissza a hálószobába. Miután sikeresen teljesítettem, ismét a fürdőszobát céloztam be magamnak. De kopogtak az ajtómon. Felötlött bennem a kérdés, hogy vajon ki a manó lehet ilyenkor. Odaléptem és kinyitottam az ajtót. Meglepődtem az ajtóm előtt álló látványtól. Sebastian volt az, aki alig állt a lábán, és nem enyhén illuminált állapotban volt.
- Claire! – nyögte ki az ajtómban.
- Te meg mit műveltél? És mit keresel itt? Menj vissza a szobádba és feküdj le!
- Én csak az utasításokat kapom! Csináld ezt, csináld azt! Dönts helyesen!
- Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül, még mindig az ajtóban.
Ilyen állapotba nem akartam behívni, de ő önállósította magát és az invitálásom nélkül is bejött.
- Azt hittem más vagy! – s emelte meg egy kicsit a hangját. – Tudtad igaz! – s egyre hevesebb lett és idegesebb.
- Mit?
- Ne játszd az ártatlant! Hanna terhes! Tudtad!
- Terhes? – néztem rá megdöbbenve.
 Terhes! Igen!– ordította, majd felborítottam az asztalt, ami ott volt tőle körülbelül egy méterre, majd egyre közeledett felém. A szemei szikrákat szórtak. Én elkezdtem hátrálni, majd nekiütköztem háttal a falnak. Ő odajött és ököllel a falba csapott körülbelül 15 centiméterre a fejemtől. – Terhes! De persze te ezt tudtad!- s nézett rám, de a szemeiből most dühöt olvastam le.
Én nagyon megijedtem. Szívem elkezdett kalapálni a félelemtől. Még sosem láttam ilyennek. Berúgott és elég agresszív. Nyeltem egy nagyot és erőt vettem magamon. Nem akartam, hogy akár a félelem halvány sugarát is meglássa rajtam.
- Menj el a szobámból! – jelentettem ki, s próbáltam úgy tűnni, mint aki higgadt és cseppet sem fél, de igazából belülről remegtem.
Ő még egy szúrós tekintetet rám mért, majd megfordult és kiment, de közben még pusztított. Az álló lámpát is sikeresen felborította, majd kilépett és becsapta maga után az ajtót. Ekkor egy kicsit megkönnyebbültem. Még mindig ott álltam, mint az előbb, mikor a falhoz szorított. Le voltam blokkolva. Belülről még mindig remegtem. Mikor tudatosodott bennem ez az előbbi eset, lecsúsztam a fal mentén, és elkezdtem sírni. Csak nézem meredten előre és a félelem okozta stressz előtört. Azt még nem sikerült felfognom amit mondott, még csak a tettek szabadították fel könnyeimet.
Így ültem már vagy egy negyed órája, amikor meghallottam, hogy a töltőn lévő telefonom csörög. Feltápászkodtam a földről és felvettem a készüléket.
- Szia Claire, Tommi vagyok. Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak. Nem láttad Sebet?
- De.
- És hol? Gondolom, akkor tudod, hogy berúgott.
- Igen sikerült megbizonyosodnom róla. Itt volt és szétverte a szobát, őrjöngött, majd elment.
- Nem tudod merre ment?
- Nem.
- Nem találom. Csak az üres üveget találtam meg és nem tudom hova mehetett. Meg kell találnom. Claire, segítesz nekem? Kérlek.
- Segítek.
- Mindjárt ott leszek a szobádnál. – s már bontotta is a vonalat.
Én gyorsan levettem a töltőről a készüléket, hogy ha esetleg szétválunk a keresésnél tudjuk a másikat értesíteni.
A mindjárt valóban mindjárt-ot jelentett. Kopogtak az ajtómon, s Tommi azonnal be is lépett. Elképedve állt az ajtóban.
- Ezt ő művelte? – kérdezte miközben körbenézett.
- Igen.
- Elnézést kérek az ő nevében is.
Majd kiléptünk a szobámból és nekiláttunk a keresésnek.
- Merre keressük? – kérdeztem Tommit.
- Nem tudom.
Így elindultunk le a csapat bokszának az irányába. Lépcsőztünk.
- Tommi mi történt?
- Hanna eljött, majd az időmérő után találkoztak, és nemrégen elmondta neki, hogy terhes.
Ezután Sebastian elkezdett inni, és azt hajtogatta, hogy mindenki tudta biztosan, köztük te is és én is, meg azt hogy vállalnia kell a felelősséget, a sajtó hamar megtudja és hasonlókat. Elkezdett velem üvöltözni én pedig otthagytam. Körülbelül egy háromegyed óráig hagytam magára, majd nemrégen mentem be és már nem volt sehol. Először Hannahoz menten, de nála sem volt. Ő is kiborult. Aztán hívtalak téged.
Szétnéztünk a bokszban, de ott sem találtuk.
Már lassan egy órája kerestük, s körülbelül már mindenhol, csak a büfénél nem. Így oda vettük az irányt. Szerencsére ott megtaláltuk. Ott ült a földön a pult mellett és mellette egy üveg vodka volt, ami már majdnem kiürült. Odaszaladtunk hozzá, és Tommi azonnal elkezdte az arcát paskolni, de nem reagált.
Felállítottuk, majd indultunk a szobájához. Pár perces küszködés után berángattuk a szobájába és azonnal a fürdőszobába vittük. Tommi tartotta és pedig azonnal engedtem a hideg vizet a fejére. Pár perc után már éledezett.
- Hagyjatok! – mondta
Mi persze nem hagytuk őt. Továbbra is engedtem rá a vizet. Majd gyorsan lekaptam a tartóról a törölközőt és elkezdtem törölgetni a fejét. Már magánál volt. És már nem is ordibált velünk. Leültettük a kád elé.
- Claire elmegyek, megnézem, hogy van Hanna addig itt maradsz vele? Utána jövök és ágyba rakom.
- Menj, addig itt maradok.
Tommi kiviharzott a szobából, és pedig leültem Sebastian mellé a földre. Nem tudtam, hogy reagál majd, így a félelem megint előtört bennem egy kicsit.
De most nem volt okom félni.
- Nem akartalak megijeszteni. – mondta s ráhajtotta a fejét a lábamra. Majd elpilledt.
Én elkezdtem a fejét simogatni. Vizes haját simogattam kezeimmel, majd megint legördült néhány könnycseppem. Csak most tudatosodott bennem, amit ő mondott még egy órával ezelőtt. Hanna terhes. Bíztam a lelkem legmélyén abban, hogy nem az, de ő egy gyermeket hord a szíve alatt. Én így félreállok, és nem foglalkozok többet Sebastiannal. Christiant megismerem majd jobban, és megpróbálom megszeretni.
Tommi hamar visszajött. Benyitott és látta, hogy sírok.
- Ugye nem csinált semmit?
Nem tudtam megszólalni, csak a fejemmel jeleztem, hogy nem.
Odajött, felszedtük a földről, majd bedugtuk az ágyba.
Jó éjszakát kívántam Tomminak, majd letöröltem könnycseppjeimet és a szobámhoz mentem. Belépve még mindig a felborított lámpa és asztal fogadott. Összeszedtem a dolgokat a földről és mindent visszaállítottam az eredeti helyére.
Elmentem lezuhanyoztam, majd lefeküdtem. Egy ideig forgolódtam az ágyamban, majd sikerült elaludnom
Másnap egy kicsit fáradtan ébredtem. Összeszedtem reggel magam, majd a tegnapi naphoz hasonlóan a büfébe mentem reggelizni. Leadtam a rendelésem és most én ültem le Jesshez.
- Jó reggelt! – köszöntöttem.
- Neked is! Mi történt?
- Tegnap este történt egy-két dolog. – s elmondtam neki mindent.
- Hát ezt el sem hiszem!
- Én is így lennék vele, ha nem velem történt volna meg.
Beszélgettünk, majd miután elfogyasztottuk mind a ketten a reggelit szétszéledtünk.
Mindent elintéztem, amit el kellett a futamig. 10 perccel a kezdés előtt beültem a csapat többi tagjához a bokszba.
Már a felvezető kör ment, majd miután körbeértek az autók felálltak mindannyian a rajtrácsra. A lámpák kialudtak, majd megkezdődött a futam. Mark első helyen maradt, Sebastian viszont hátrébbcsúszott három helyet. Ahogy teltek a körök Mark úgy távolodott el a többiektől, Sebastian pedig ismételten egy hellyel hátrébb csúszott. Később Sebastian elkezdett előrébb lépkedni, de nagyon vakmerő manővereknek volt köszönhető, és amikor Christiant mutatták láttam az arcán a feszültséget.
Sajnos alapja volt a feszültségnek az arcán. Már az ötödik helyet akarta megkaparintani Sebastian és megelőzni Hamiltont, mikor a vakmerő manővere következtében, az autóját megdobta a rázókő, elveszítette az uralmat az autója fölött és a gumifalba csapódott. Mindannyian felpattantunk helyünkről és vártuk, hogy megmozduljon. De nem mozdult. Az arcomhoz kaptam a kezem és a szívem elkezdett egyre gyorsabban verni. Megint éreztem a félelmet. Mindannyian feszülten néztük a monitort, hogy mi van Sebastiannal…

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Ahogy tegnap írtam meghoztam a folytatást. A mostani részben kiderül kinek is az ágyában feküdt Claire, és azt is, mi lesz abból, ha egy eddigi megválaszolatlan kérdésre most kiderül a válasz.
Egy kicsit hosszabb lett, mint szokott, remélem nem jelent majd gondot. :)
Most is köszönöm a kommenteket. Már a "Tetszett" vagy a "Nem tetszett" gombokra kattintva is kifejezhetitek véleményeteket, de szívesen fogadom a véleményeket kommentek formájában. :)
Holnapra és vasárnapra is jó szurkolást kívánok nektek!
Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi

27. fejezet

Először is szeretném megköszönni két embernek a díjat, akiktől időközben megkaptam még! Köszönöm Angel-nak és Nikikeee-nek!

És akkor itt is a fejezet:

27. fejezet

Holtpont

„ Néha vágyok arra ki egykoron voltam. Vágyok rá, mert akkor nem voltam egyedül. Kell most is egy régi szereplő az életemből, akinek elmondhatom búm és bánatom. Mikor a legnagyobb szükség van, talán akkor lesz ismételten velem valaki a régiek közül? „

Ha azt mondom, hogy fáradt voltam, akkor egy cseppet sem túlzok. Az a rövidke alvás nem igazán tett nekem jót. És mivel már reggel volt, így nem volt lehetőségem, hogy kialudhassam magam.
Felmentem a szobámba és elmentem lezuhanyozni. Bízva persze abban, hogy hátha felébredek egy kicsit. Nem lettem kicserélve, de valamivel éberebb lettem, mint amilyen voltam. Mire összeszedtem magam, már ott járt az idő, hogy lassan a megbeszélés megkezdődik, ezért csipkednem kellett magamat. Gyors léptekkel haladtam, és sikerült még a kezdés előtt nekem is beérkeznem a megbeszélés helyére. A teremben néhány széksor volt elhelyezve. Az utolsó sor szélén találtam egy üres helyet, egy szőkésbarna hajú Ferraris felsőben lévő nő mellett. Azonnal megstartoltam. Odaérve rögtön kérdeztem:
- Foglalt valakinek?
- Nem. – válaszolt nagyon kedvesen.
Én pedig leültem és nem is néztem meg a mellettem ülő nőt.
Még volt néhány perc a kezdésig, én pedig egy holtponthoz érkeztem. Megint rám tört a fáradtság, amivel igyekeztem megküzdeni. Úgy éreztem, ha lehunyom a szemem, a helyszínen elalszok. Dörzsölgettem a szemem, próbáltam fent maradni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ülő nő valamit odanyújt felém.
- Idd meg, jót fog tenni. Még nem ittam bele.
- Nagyon aranyos vagy, de nem fogadhatom el. – mondtam s még mindig próbáltam ébredezni.
- Vedd el Claire!
Már eddig is ismerős volt a hang, de amikor a nevemen szólított, csak akkor emeltem fel a fejem és néztem meg igazán ki mellett is ülök. Mikor azonban megpillantottam, nem hittem a szemeimnek. Először csak azt hittem a fáradtság miatt képzelem őt da, de nem így volt. Néhány másodpercre lefagytam, de mikor újra beindult a gépezet azonnal reagáltam. Először is a szemem könnybe lábadt, majd azonnal megölelgettem őt. Közben a kávét is majdnem kiöntöttük.
- Jess! Nem hiszem el!
- De én vagyok az! Azt hittem fel sem ismersz.
Majd elengedtük egymást.
- Olyan fáradt vagyok, hogy senkit sem ismerek meg. – s mosolyogtam. – El sem tudod hinni mennyire örülök, hogy látlak. Hiányoztál barátnőm.
- Te is nekem.
- De te hogy kerülsz ide? És mikor jöttél? És eddig hogy, hogy nem láttalak? – jöttek kérdéseim.
- Nemrégen érkeztem. De ez egy hosszú történet. – s egy kissé elszomorodott. – De idd meg a kávét! – adta ki parancsát.
- Köszönöm. – s elvettem a kávét, majd levettem róla a műanyag tetőt és elkezdtem kortyolni.
Ahhoz, hogy mindenki megértse a reakcióm, tudni kell, hogy ki Jess. Jess a legjobb barátnőm. Már nagyon régóta ismerjük egymást. Kezdetben a kapcsolatunk elég döcögős volt, de később miután jobban megismertük egymást a legjobb barátnők lettünk. Emlékszek még a balett órákra. Mi alakítottunk egy négyes csapatot, mármint Jess, Elisa Hanna és jómagam. És arra is emlékszek mikor a négyes széthullott. Mindannyian másfelé széledtünk szét.
Szóval ott tartottam, hogy Jess-el már nagyon régóta ismerjük egymást. Ő az a személy, aki akkor is velem volt, mikor nekem a legnagyobb szükségem volt rá, és nem fordított nekem hátat, mint mások, kik azt vallották magukról a barátaim. Mikor anyu meghalt, ő is ott volt a temetésen. Sokat segített nekem, szükségem volt akkor egy barátra és ő mellettem állt. Nehéz volt feldolgoznom az eseményeket, és ő a legjobb barátnőm, ott volt és meghallgatott, és igyekezett segíteni nekem abban, hogy túllendüljek a mélyponton. Az élet velem se volt kegyes, de sajnos vele sem bánt jól. Neki is megvannak a problémái, ő is küszködik és igyekszik a nehézségekkel megküzdeni. Talán emiatt is tudjuk egymást ilyen jól megérteni. De sajnos egy ideje nem találkoztunk. Az élet külön helyekre terelt minket. De most újra összefutottunk.
Nyugodtan elmondhatom a Forma1 megváltoztatta az életem. A száguldó cirkusz sok olyan eseményt tartogatott már eddig is a számomra, amiket pusztán el sem tudtam volna képzelni. Sok nehéz helyzetet, de ugyanakkor boldog pillanatot is okozott. Ennek köszönhetően újra felbukkantak olyan személyek az életemben, akikkel megeshet, hogy talán soha nem is találkoztam volna.
- A szabadedzés után meghívlak egyre. – s mutogattam közben a kávét a kezemben.
- Rendben.
- Azt hiszem lesz miről beszélgetnünk.
- Szerintem is. – s nevetett.
A megbeszélés pedig megkezdődött. Megkaptuk a szokásos instrukciókat. Azt hittem valami különleges oka is lesz ennek a megbeszélésnek, de nem így történt. Olyan dolgokat mondtak el, melyeket már mi is tudtunk.
A megbeszélés után még mindig olyan voltam, mint akin egy úthenger ment át, de nem csak egyszer, többször is.
Az egyik pillanatban megcsörrent Jess telefonja.
- Most mennem kell, tudod milyen ez a szakma. – mondta nevetve.
- Van róla sejtésem. Akkor szabadedzés után a büfében.
- Lógsz egy kávéval! – mondta nevetve, s közben már indult is.
- Még mindig jó a memóriád. – viccelődtem vele.
- Nem kopott semmit az évek alatt. – s mire kimondta már el is tűnt.
Én még mindig küszködtem, s a megivott kávénak még nem kezdtem a hatását érezni. Az idő gyorsan röpült, s már csak akkor eszméltem, mikor ismételten megkezdődött a sürgölődés a szabadedzés miatt. A szerelők rohangáltak fel-alá, mindenki ténykedett, csak én voltam lelassulva egy kicsit. Serénykednem kell ma, hisz a kötelező interjúzás után, Christiannak és Adriannak is lesz egy kis elbeszélgetése. Egy szó, mint száz, a mai nap elég zsúfolt lesz. Persze nekem lesz a legzsúfoltabb, hisz mindennek rendben kell zajlania, néhány egyeztetés, néhány telefon s nem mellesleg egy kis papírmunka is. Így csak remélem, hogy a kávé lendít majd rajtam.
Mindeddig egy helyben álltam és csak néztem. Már épp elindulni készültem, amikor Christian megfogta a vállam.
- Szia. – köszöntött, s láttam rajta, hogy ős sem teljesen kipihent.
- Szia. Látom nem aludtad, ki teljesen magad.
- Nem vagyok fáradt. –szögezte le.
- Ezt ne mond kérlek. Látom rajtad, hogy egyáltalán nem vagy kipihent.
- Majd iszok egy kávét és akkor éberebb leszek.
- Olyan lelkiismeret furdalásom van. – mondtam neki.
- Miért?- kérdezett rá azonnal.
- Mert miattam vagy ilyen fáradt. Miattam maradtál a kórházban és miattam vagy most álmos és én éppen ezt akartam elkerülni, nem akarom, hogy ne tudj a munkádra koncentrálni.
- Nyugodj meg kérlek.
- Nyugodt vagyok, csak mégis. Én…
- Nézz rám kérlek. – mondta nekem. - Akkor most figyelj rám. Én akartam veled ott maradni, és nem fog hátráltatni a munkámban. Elhiszed?
- Igen.
- Ennek örülök. – s elmosolyogta magát. – Viszont te nagyon fáradt vagy. Mennyit pihentél a kórházban?
- Nem tudom, talán 2 órát. – mondtam bizonytalanul.
- Ez így nem lesz jó.
- Jó lesz, később kipihenem magam. Most elvégzem a munkám, leszervezem az interjúkat, aztán elmegyek apámhoz, és ha mindennel végeztem lefekszek.
- Túl fogod magad hajszolni.
- Nem fogom. – akadékoskodtam.
Még váltottunk pár szót, majd mind a ketten a saját dolgunkra mentünk. Elintéztem néhány dolgot, és közben a kórházat is felhívtam, hogy érdeklődjek apám felől. Elmondták, hogy jól van, és jól reagál az infúzióra. Még fáradt, de a tegnapi naphoz képest jóval éberebb. Ez némileg megnyugtatott. Legalább ő jól van és elindult a felépülés útján.
Az idő amint említettem gyorsan röpült, így a szabadedzés is hamar a kezdetét vette. A csapat szempontjából minden tökéletesen zajlott. Mark is és Sebastian is az élmezőnyben voltak az idejüket tekintve.
Az első szabadedzés végeztével, minden a szokásos menetben zajlott. Mindenki tette a saját dolgát, köztük én is. Csak az a fránya fáradtság ne nehezítette volna meg a dolgom. De erőt vettem magamon.
Mivel vége volt a szabadedzésnek, a büfébe indultam, hogy egy kicsit beszélgethessek Jess-el. Ő már ott volt az egyik asztalnál. Először is elmentem és leadtam a két kávérendelést a pultnál, majd odaültem hozzá az asztalhoz.
- Végre itt vagyok. – s fújtam egy nagyot.
- Látom nem vagy toppon.
- Ezt most remekül látod.
Majd meghozták a gőzölgő kávékat.
- Na de most mesélned kell. Hogy, hogy itt vagy? És várjunk csak, te sportszpichológus vagy. Miről maradtam le?
Ő csak nevetett.
- Igen sportszpichológus vagyok és nem maradtál le semmiről. Nem vagyok újságíró.
- De akkor, mit kerestél a megbeszélésen? – kérdeztem s próbáltam a kávéba beleinni, de az még túl forró volt. De erre a felfedezésre későn jutottam, és bizony jól megégette a nyelvem a kávé.
Hirtelen odanyúltam a kezemmel a számhoz. Jess persze jót mulatott rajtam.
- Még mindig nem bírod kivárni, hogy egy kicsit hűljön, ugyanolyan vagy, mint régen. – s kacagott, de persze én is vele. – A kérésedre pedig válaszolok. Én csak beugrottam a megbeszélésre. Itt vagyok a Ferrari csapatnál, mint sportszpichológus. Tudod, hogy tavaly Felipe balesetet szenvedett és most tért vissza. Még nem 100%-os és engem alkalmaztak addig, míg lelkileg is helyre nem jön. És amint mondtam, beugrottam a megbeszélésre, mert a csapat sajtósának valami váratlan közbejött és megkért. És te tudod, milyen jólelkű vagyok.
- Ismerlek, nem kell mondanod. – s kacsintottam egyet rá.
- Amúgy hogy vagy? – kérdeztem tőle. – Sajnos régen volt már, mikor szemtől szemben egy kávé mellett beszélgetni tudtunk volna.
- Megvagyok. Te tudod, hogy nem olyan könnyű az életem. Néha csak úszok az árral, de rájöttem arra, hogy egyszerűbb úgy élni az életet, ha mosolygok. Meg kell élni és nevetni.
- Mindig is optimista voltál. És örülök, hogy most is ilyen vagy. Vagyis nekem annak tűnsz. Tudod, néha én is vágyok arra a gondolkodásra, amit te képviselsz. Nem fogom elfelejteni, amit most mondtál: „Meg kell élni és nevetni.”. Igyekszem majd a te példádat követni.
- Bernie-vel mi újság? Tudom, hogy miket gondoltál róla, de most hogy itt vagy változott valami?
- Neked mindig el tudtam mondani a dolgaimat. Ősznén össze-vissza kavarognak az érzéseim. Persze némileg más már, de néha úgy érzem, közelebb kerülünk egymáshoz néha pedig úgy, hogy távolabb. Most pedig kórházban van, és rádöbbentem arra, hogy ő fontos nekem.
- Várj, várj, miért van kórházban?
- Rosszul lett és infarktusa volt. De szerencsére időben bekerült és jól reagál a kezelésre.
- Hála.
- És Cupido? – mondtam mosolyogva.
- Valahogy éreztem, hogy ezt is feszegetni fogjuk. – s nevetett. – Egy szóval jellemezném a dolgot: Bonyolult. Tudod, hogy… - s elmesélte az egész dolgot.
Majd megint megpróbálkoztam a kávéval, de most nem egyedül. Ezúttal Jess is nekilátott az övének. Egy korty után megállapítottam, hogy hiányzik még valami belőle. Egy kis cukor.
- Egy pillanat, hozok egy kis cukrot. Neked is hozzak? – kérdeztem tőle.
- Nem, jó lesz így, köszi.
Ezzel felálltam, odasétáltam a pulthoz és beszereztem magamnak a megfelelőnek megítélt cukormennyiséget. Azonban amint megfordultam nekiütköztem Sebastiannak. Körülbelül 10 centire volt a szám a szájától.  Csak álltunk ott néhány másodpercig, miközben csak őt néztem és a szemeit csodáltam, majd ő reagált.
- Bocs.
- Én mentem neked, ne haragudj. – mentegetőztem egy kissé zavartan.
Majd mind a ketten elhúzódtunk, egyikőnk az egyik, míg másikunk a másik irányba. Vettem egy mély lélegzetet, majd az asztalhoz indultam. Leültem és azonnal bontottam a cukrot és öntöttem a kávéba, majd elkezdtem vadul kavargatni.
- Khmm – adott ki furcsa hangot Jess. – Ez mi volt Claire?
- Mi mi volt? – néztem ártatlanul.
- Hány éve vagyunk barátnők?
- Már jó pár. – feleltem röviden.
- Akkor? – s nézett rám a már ismert faggató tekintetével. -  Csak nem Claire? Mi van köztetek? Van egy sejtésem, hogy szerelmes vagy.
- Nincs semmi. Csak … - igazából az nem volt kérdés, hogy elmondom neki, az volt inkább, hogy, hogy vázoljam a dolgot. – Most élek én is azzal, hogy bonyolult. Bővített változatban annyit tesz, hogy, igen bevallom, de csak neked, hogy beleszerettem Sebastianba. Ismerted Parkert ő egyáltalán nem ilyen volt.
- Jaj Parker. – jegyezte meg halkan.
- Tudom nem kedvelted őt, engem pedig elvakított a szerelem és nem hallgattam a figyelmeztetésedre. De Sebastian más, és én beleszerettem. Ugyanakkor…
- Ugyanakkor? Csak nem valaki?
- Mindig is rátapintottál a lényegre. Van még valaki. Ő pedig Christian.
- Egy szóra álljunk meg. –s tartotta maga elé a kezét. – Te most a főnöködről beszélsz arról a Christianról, Christian Hornerről? – s nézett meglepetten.
Én elnevettem az arckifejezésén magam.
- Na, beszélj, ő az? És mit nevetsz? – de már ő is mosolygott.
- Az arckifejezéseden. De nem akarom elviccelődni a dolgot, valóban ő a harmadik személy. Ő egy talpig úriember. Mindig mellettem van és megpróbál megóvni mindentől. Tudod, egyre közelebb kerül hozzám ő is. Ráadásul Sebastiannak ott van Hanna.
- Az a Hanna? – kérdezett.
- Igen ő az…. – s elmeséltem neki mindent töviről hegyire. Elmondtam neki mitől félek, mit érzek. Benne abszolút megbízok, ő az, aki biztosan megért.
De még azonban ő sem tud mindent. Még nem meséltem neki az esetleges betegségemről. De az események azonban úgy alakultak, hogy ezt nem lehetett elkerülni.
Már a kávém végét szürcsöltem, mikor a kezem megint elkezdett remegni. Kiesett a kezemből a csésze, de szerencsére nem tört el. Jess nagyon megijedt.
- Ez mi?
Nekem könny szökött a szemembe.
- Ez az, ami megkeseríti az életem. E miatt nem tudok nevetni a világra.
S gyorsan eldugtam a kezem az asztal alá.
- Mégis mitől remeg a kezed?
- Tudod, lehet, hogy beteg vagyok. Elmentem Gerog-hoz. – nyeltem egy nagyot- Elvégeztünk néhány vizsgálatot. Megeshet, hogy Parkinson- kóros vagyok.
- Istenem. – s neki is könny szökött a szemébe. – Remélem, nem, nem akarom, hogy megízleld milyen így élni. Ezt még az ellenségeinek se kívánná az ember. –s neki lecsordult egy könnycsepp az arcán. – Eredmény mikor lesz?
- Nem tudom.
- Tudod, ha bármi van, rám számíthatsz. Te is ott voltál…
- Köszönöm. – mondtam, majd az időközben legördült könnyem letöröltem arcomról.
Majd rápillantottunk a büfében lévő órára.
- Az hiszem megint eljött az idő. Sajnálom, hogy ezt rád zúdítottam.
- Semmi baj, hisz barátnők vagyunk.
Majd felálltunk az asztaltól és fizetni készültem.
- Ne, nem fizetsz helyettem. –erősködött.
- Dehogynem, hisz lógok egy kávéval.
- Bocsi, nem szóltam. – s egy halvány mosolyt elengedett.
Kifizettem, s elindultunk. Még mielőtt azonban elváltunk volna kérdeztem tőle valamit.
- Jess, eljönnél velem apámhoz a kórházba?
- Persze.
- Köszönöm.
- Remélem, ma még összefutunk. – mondta.
- Én is, de most, hogy itt vagy nem fogsz tőlem olyan könnyen szabadulni. – mondtam neki.
- Hmm. Azt hiszem, előjönnek majd még a régi sztorik.
- De még mennyire. Viszont, most dolgom van, később még összefutunk.
- Rendben, szia, ja és jó munkát.
- Köszi, neked is! Szia.
Majd elindultunk mind a ketten a saját utunkon.
Ma még hátra volt egy szabad edzés. Azonban az is hamar elkövetkezett. A szabadedzés alatt olyan voltam, mint akit kicseréltek, ezt szerintem köszönhetem a cukorral erősen felturbózott kávénak. Ismételten sikeres volt számunkra a szabadedzés.
Miután azonban véget ért, az én energiám is végesnek kezdtek ismételten tűnni. A kötelező interjúzás során, megint holtponthoz értem. Ismételten küszködtem. 
Miután ezen túl voltunk, elkísértem Christiant és Adriant az interjúra. Még mielőtt Christian bement volna Adriannal, váltott velem néhány szót.
- Szeretném, ha most elmennél lefeküdni. – nézett rám egy kis szigorral a tekintetében.
- De még, van egy kis…
- Tudod, hogy az én szótáramban a de…
- Nem létezik. – szakítottam én félbe most és fejeztem be a mondatát. – Megígérem, nemsokára lefekszek.
- Remélem is. – majd mielőtt bement volna a szobába, egy puszit adott a homlokomra. – Most komolyan, kérlek, aludd ki magad, nem szeretném, ha bajod esne, féltelek. – mondta halkan.
- Vigyázok magamra, légy ügyes. – s egy mosollyal búcsúztam tőle.
Christian bement a szobába én pedig kerestem egy kis nyugodt helyet, ahol a kis papírmunkám elintézhetem.
Már egy fél órája ültem, de nehezen ment a munka. Így úgy döntöttem elmegyek, beszerzek egy kis kávét. Ma már a sokadikat. Miután vettem két kávét is, mert biztosra akartam menni, ismételten elfoglaltam a helyem. Igazából egy kisasztalt találtam egy székel. De mostanra ez nekem tökéletes volt. Megittam az első adag kávét. Folytattam a munkát. Azonban nem érzetem a hatását, így a második adagot is megittam. Ez se sokat segített, de folytattam a munkám. Rövid idő elteltével éreztem, hogy szemhéjaim egyre nehezebben mozognak.
A legközelebbi dolog ami akkor fogadott mikor ismételten kinyitottam a szemem a következő volt:
Egy ágyba találtam magam. Hatalmas képszakadás volt. Az ágy mellett találtam egy digitális órát ami 5:56 –ot jelzett. Azonnal ez a kérés kezdett el foglalkoztatni: Egyáltalán kinek az ágyában fekszek?...

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Nos meghoztam a folytatást. Amint már említettem, elég zsúfoltak a napjaim. Ez még így lesz egy darabig, így nem tudom pontosan megmondani mikor lesz folytatás, de ezt biztosan állítom, hogy lesz. :)
Ami a mostani részt illeti, ez egy kicsit nyugisabb lett. Tudjátok, hogy Claire élete nem egyszerű és sokszor szüksége van a támaszra. Nos most úgy tűnik, hogy kap egy kis támaszt. Felbukkan valaki a régi életéből, aki segíthet neki ismételten a helyre rázódásban, mint egykoron. A fejezet végén majd felvetődik egy kérdés.
Na de ennyi elég is nem kell mindent elárulni. :)
Köszönöm most is a véleményeket és remélem most is kapok majd pár sort.
Remélem nem lett unalmas a rész. :)
Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi

Sziasztok!

Tudom már második hete nem érkezett meg a folytatás. Ennek egyszerű oka van: az utóbbi időben a napjaim elég zsúfoltak lettek. De tudjuk ami késik az nem múlik. :)
Csak tudatni szeretném veletek, hogy nem tűntem el és gőzerővel dolgozok a folytatáson! Ami egyébként hamarosan fent is lesz! Konkrét napot nem tudok mondani, igyekszem legkésőbb hétfőig feltenni.
Addig is legyetek jók! /És remélem várjátok a folytatást. :) /
Hamarosan jelentkezek!
Puszi
Zsömi