29. fejezet

Érezni fáj

Másodpercek, percek. Apró dolgoknak tűnnek. Néha azonban előfordul, hogy ezeknek az apró dolgoknak hatalmas jelentőségük van. Néha dolgok múlnak másodperceken, perceken…

Az egyik legrosszabb dolog a félelem. Nem tudhatjuk, hogy mi történik, alaptalan-e az érzésünk vagy nem.  Csak várunk olyankor és reménykedünk, hiszünk mindig a legjobban.
Ez a helyzet állt fent a baleset után is közvetlen. Mindenkit átjárt, már a levegőben is tapintható volt.
Ha az ütközést követő perceket kell leírjam, nem biztos, hogy épkézláb mondatokat tudok felhozni. Minden olyan fura volt,  az egész esemény borzasztó.

Még mindig nem mozdult. A monitoron belső kamerás felvételt mutattak. Annyit láttunk, hogy mozdulatlanul ül a kocsiban. Rémisztő látvány, nehezen felfogható.
Mindenki leblokkolt a boxban. Nem tudtuk mi történik most Sebastiannal. A félelem már egész testem átjárta, a szívem pedig a torkomban dobogott. Miközben néztem, ahogy magatehetetlenül és mozdulatlanul van a kocsiban a sírás kerülgetett. Nyeltem egy nagyot, nem akartam, hogy kiboruljak, de a torkomban lévő gombócot minden egyes pillanatban éreztem.
Hanna is nagyon megijedt, s nézve a monitort kiborult. Tommi odasietett hozzá, s megpróbálta megnyugtatni. Hanna csak ennyit mondott a könnyeivel küszködve:
- Mozdulj meg Sebastian, könyörgök!
Majd hallottam Tommi szavait is:
- Nyugodj meg, nem lesz baja. – próbálta megnyugtatni.
Egy pillanatra levettem a tekintetem a monitorról és rájuk néztem. Szegény lánynak nem kel ez. Pont most nem! Nem szabad ilyen pillanatokon átesnie, nyugalomra lenne szüksége hisz már ketten vannak és a babának ez nem tesz jót.

Mikor megint a monitorra figyeltem már láttam, hogy a Safety car mögött elkezdett felzárkózni a mezőny és, hogy a Medical car is a baleset helyszínére tart. A pályamunkások is az autóhoz és a még eszméletlen pilótához siettek. Majd hirtelen Christian feszült arcát mutatták. Ő sem tudott semmit és rettentően ideges volt. Mikor ismételten visszakapcsoltak, már a mentőautó is ott állt. Gyorsan kiszálltak az orvosok és futottak az autóhoz. Majd előkerült egy ponyva. Ez azt a célt szolgálta, hogy a sérült versenyzőt eltakarják, hogy a külvilág ne tudhasson semmit. Így mi sem tudtunk semmit.

A látványtól Hanna még jobban kiborult. Én is odamentem hozzá és megpróbáltam megnyugtatni.
- Mi történik? –kérdezte sírva.
Tommi nem válaszolt, hanem a monitort nézte. Hanna megmarkolta a felsőm ujját és meghúzta, majd ismételten megkérdezte:
- Mi történik Claire? – s nézett rám könnyes szemekkel.
- Nem tudom.
Majd ismételten a monitort néztük, miközben Hanna, akit Tommi nyugtatásként átkarolt keservesen sírt.
Én is igyekeztem őt megnyugtatni, de legbelül én is olyan nyugtalan voltam, mint ő.
Ezek a percek rendkívül kaotikusak voltak. Nehéz megtalálni a kellő jelzőket, a kellő szavakat.  Egy azonban biztos, hogy egyáltalán nem nevezhetőek könnyű pillanatoknak, de azok a percek, amik ezután következtek örökkévalóságnak tűntek.
Hosszú perceken át csak néztük a ponyvát légi kamerás felvételből. Mindannyian szinte lélegzetvisszafojtva álltunk és vártunk, hogy megtudjunk valamit. Míg vártunk többször visszajátszották a baleset felvételeit, néha lassítva és különböző kamerafelvételekből. Mindegyik felvétel hasonló volt abban a tekintetben, hogy szörnyű volt látni újra, ami történt. Amint említettem örökkévalóságnak tűntek, de szerencsére mégsem voltak azok a feszült percek. Mikor megláttuk az egyik orvost, tudtuk, most látni fogjuk Sebastiant is.
Rátették egy hordágyra. Nyakmerevítő volt a nyakán és már eszméleténél volt. A kezével integetett, jelzett, hogy jól van. Ezen képsorok láttán egy hatalmas kő esett le a szívemről. Betették a mentőautóba, s miután az orvosok is beszálltak, elindultak vele a pályakórházba.
- Látod, jól van, nyugodj meg! – mondtam, s bátorításképpen megsimítottam Hanna karját. A képernyőn már látható volt a ponyva elhúzása után az összetört autó, aminek az eleje nagyon csúnyán nézett ki, majd Christiant mutatták újra. Ő is megnyugodott egy kicsit annak tükrében, hogy látta az eszméleténél lévő pilótát.
Most viszont azonnal cselekedni kellett. Mivel sajtós vagyok, a feladatom közé tartozik, hogy tudassam az emberekkel a friss információkat. Ezért a pályakórházhoz készültem indulni. Azonban anélkül nem tudtam elindulni, hogy Tommit ne kérjem meg arra, hogy vigyázzon Hannara, akin még mindig ugyanazt az idegességet és félelmet láttam, mit percekkel ezelőtt.
Ahogy az előbb említettem, elindultam a pályakórházhoz.  Viszonylag hamar odaértem, s utánam érkezett nem sokkal Britta is, Sebastian személyi sajtósa. Együtt igyekeztünk információhoz jutni Sebastian állapotával kapcsolatban. Miután kielégítő választ kaptunk kérdéseinkre, megbeszéltük, hogy mi legyen. Mivel ő egyedül Sebastian dolgaival foglalkozik, ő elment Sebastiannal, akit a Kuala Lumpur-i Yatim Saan kórházba visznek, pontosan oda, ahol apám is van. Én maradok a pályán és tájékoztatom az embereket, s ha Britta megtud valami újat, azonnal értesít.
Hamar előkészítették Sebastiant a szállításhoz, én pedig megvártam, míg a helikopter elszáll.
Ezután indultam is vissza. Még mielőtt bármit is tettem volna, Hannanak akartam elmondani a dolgokat, hogy megnyugodjon egy kicsit. De visszaérve, se őt, se pedig Tommit nem találtam. Így úgy döntöttem felhívom a finnt. 3. csörgésre felvette.
- Szia, hol vagytok? Megtudtam mindent Sebastianról.
- Épp a kórházba tartunk.
- Miért? – kérdeztem azonnal.
- Hanna rosszul lett. Jobb, ha megnézi egy orvos a baba miatt. – mondta aggódva Tommi.
Ekkor értettem meg igazán Tommi érzelmeit. Ő elmondta, hogy szerelmes Hannaba, és úgy látszik ez az érzelme nem múlt el. Minden tettében érzem a féltést, a megóvást.
- Hogy van Sebastian? – kérdezet Tommi.
- Rendbe fog jönni, épp úton van a kórházba. Tommi le kell tennem, vigyázz Hannara, hívj, ha van valami, nemsokára én is bemegyek.
- Rendben. Vigyázok rá. Szia. – s bontotta is a vonalat.
A lehető legjobb kezekre lett bízva Hanna. Ismerve Tommit és tudva az érzéseit biztosan állíthatom, hogy igyekszik majd mindentől megóvni, és a lehető legtöbb dolgot megtenni azért, hogy se neki, se pedig a kisbabának ne legyen semmi baja.
Nagyon nem szeretném, ha a babának bármi baja is származna ebből az egész dologból.
Nekem azonban nem volt időm állni, és gondolkozni azon vajon mi miért történt, nekem feladatom volt. Ki kellett álljak a kamerák elé, és tudatni az emberekkel mindent. Láttam a riporterek hadát és egy pillanatra megtorpantam. Vettem egy mély levegőt és némi erőt is gyűjtöttem magamba. Odaálltam. Nagyon régen már álltam ezen az oldalon, de most mégis ideges lettem egy kicsit a kamerák kereszttüzében. Azonnal érkeztek is a kérdések. Mindenki arra volt kíváncsi mi történt, és hogy van most Sebastian. Miután a választ kellően megformáltnak éreztem, elkezdtem mondandómat:
- A legfrissebb információk alapján tudatom mindenkivel, hogy a nemrégen balesetet szenvedett Sebastian Vettel eszméleténél van. Az események első megítélése alapján, a kamerafelvételekből is megállapítható, hogy a pilóta az előzési manőver során, a előtte haladó Lewis Hamiltont akarta szélről megkerülni. Az autó hátsó kereke azonban megúszott a rázókövön és a hatalmas tempó következtében az autó irányíthatatlanná vált. Hiába fékezett a német autóversenyző, az autó becsapódott a gumifalba. Az ütközés hatalmas erejű volt, a pilóta egy kis időre elvesztette az eszméletét. Mire az orvosok odaértek hozzá magához tért és a lábait fájlalta. Az orvosok beszállították a pályakórházba, ahonnan azonnal helikopter segítségével a Kuala Lumpur-i Yatim Saan kórházba szállítottak. – ezzel abbahagytam.
Hallottam még néhány kérdést a riporterektől.
- Jelenleg ennyi információval szolgálhatok, a későbbiekben részletes tájékoztatást adunk ki. Köszönöm. – majd elhagytam a helyet.
Most minden a baleset körül forgott. Egy dologról azonban nem szabad elfeledkezni. A csapatnak még nem ért véget a verseny, koncentrálni kell, hisz Mark még versenyben van és az első helyen halad. Mindenkinek erre kell, hogy koncentráljon.
Visszamentem korábbi helyemre és vártam, hogy végre a kockás zászló lendüljön.
Mikor ez bekövetkezett megint megnyugodtam egy kicsit. Féltem attól, hogy esetleg történik valami Markkal is. Szerencsére nem történt vele semmi negatív, csak pozitív dolog, ugyanis megnyerte a futamot. Nagyon örült a győzelemnek, s vele együtt mi is. Kimentünk a pódium elé megünnepelni, de lehetett látni az arcokon, hogy az öröm nem volt felhőtlen. Mark is pontosan tudta ennek az okát. A pezsgőzés után következett az interjúzás.
Markot is megkérdezték, hogy mit tud a Sebastiannal történt balesetről. Ő így reagált.
- Én nem láttam az esetet. Arra lettem figyelmes, hogy elkezdtek sárga zászlózni, majd közölték, hogy a Safety car is bejön. Csapatrádión rám szóltak, hogy Sebastiannal történt a baleset. Én érdeklődtem felőle, de nem tudtak felvilágosítást adni. Mikor elhaladtunk a baleset helyszíne mellett és egy pillanatra odapillantottam egészen megrázott a dolog. Majd közölték, hogy magánál van. Ekkor megnyugodtam. Miután befutottam kérdeztem, hogy van és mondta a csapat, hogy kórházba vitték, és a balesethez képest jól van. Remélem, rendbe jön majd. Ő egy remek autóversenyző és mindannyian reméljük, hogy nem lesz baja.
Nagyon szimpatikus volt a megnyilvánulása. De Mark ilyen. Hiába tűnik egyes emberek szemében egy rideg, távolságtartó embernek, ő éppenséggel nem olyan. Aki megismeri, az tudja milyen jólelkű, szelíd ember is ő valójában.
Lassan sikerült mindent elintézzek a pályán. Igyekeztem minél gyorsabb lenni, de ugyanakkor nem a munkám rovására tevékenykedni.
Miután végeztem, megoldottam az eljutásomat a kórházba.
Megálltam az ajtóban és felhívtam Tommit.
Egy kicsit féltem, hogy mit fog mondani, mi történt Hannaval.
Felvette:
- Szia, Hanna hogy van?
- Edig vártunk, most vizsgálja az orvos.
- Értem.
- Te hol vagy?
- Itt a kórházban. Merre vagytok?
- 3. emeleten. Itt ülök kint a folyosón, megtalálsz.
- Rendben. – s letettem.

A lift épp mozgásban volt, így gyorsabbnak találtam, ha a lépcsőzést választom. Gyors léptekkel tettem meg a lépcsőfokokat és amint a folyosóra értem azonnal észrevettem a várakozó Tommit.
Azonnal köszönt, én pedig leültem mellé. Megkérdeztem tőle mi történt, ő pedig elmondott minden. Láttam rajta, hogy nagyon félti a lányt. Eddig sikerült mindig elnyomnia az érzéseit, de most neki se ment.
Majd kijött az orvos. Tommi azonnal felpattant és érdeklődött:
- Mi van vele doktor úr? A babának nincs semmi baja?
- Ön az apuka? – kérdezte az orvos.
- Nem. – mondta kissé szomorúan.
- Nincs semmi baj. A hölgyet sikerült megnyugtatni, és a babának sincs semmi baja. Bekerül  ma estére megfigyelésre, de holnap távozhat. Fontos a nyugalom nagyon, a kismama ugyanis veszélyeztetett terhes. –tájékoztatott minket az orvos.
- Értjük. – mondtam.
- Melyik szobába kerül?
- Itt lesz az emeleten csak a folyosó másik végén. A 311-es szobában lesz. Mindjárt viszik az ápolók.
- Köszönjük.
- Kérem ez a feladatom.
Majd elbúcsúztunk az orvostól. Hanna valóban vitték az ápolók, s nem sokkal később bementünk hozzá. Ő azonnal kedvese állapotára volt kíváncsi. Odamentünk hozzá és megnyugtattuk, elmondtam mindent.
Egy kis idő múlva elhagytam a szobát és Britta keresésére indultam. Felhívtam, ő pedig elmagyarázta, hogy hol van. Sikerült kibogoznom a dolgokat és néhány perces keresgélés után megtaláltam.
Sebastian már túl volt a vizsgálatokon. Azonban még egy megőrzőben tartják addig, míg minden egyes vizsgálat eredménye el nem készül. Britta azt is elmondta, hogy Sebastian szeretne velem beszélni.
Én eleget tettem a kérésének. Bementem hozzá. Ott feküdt az ágyon. Odavittem egy széket az ágyhoz és leültem.
Éreztem, most egy komoly beszélgetés fog következni, ami megeshet, hogy nem lesz könnyű. Se nekem, se pedig neki.
- Szia. – köszöntem neki.
- Szia.
- Nagyon megijesztettél minket.
- Sajnálom. – mondta halkan.
- Britta mondta, hogy beszélni akarsz velem.
- Igen. – majd megfogta a kezem. – Sajnálom a viselkedésem. Nem akartalak megijeszteni és nem akartam veled így viselkedni.
- Semmi baj. – mondtam s lesütöttem a szemem. – Miért tetted? – s néztem rá újra.
- Úgy éreztem mintha minden összeesküdött volna ellenem. Hanna megjelent váratlanul, majd közölte velem, hogy terhes. Nem sokkal később felhívtak a szüleim, hogy gratulálnak nekünk és, hogy akkor biztos esküvő is lesz és hasonlók. Én pedig kiborultam. Hannaval szétmentünk, nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel és bejelent egy ekkora dolgot. Elkezdtem inni, aztán belevertem a fejembe, hogy te biztosan tudtad, ezért utasítottál el. És még sorolhatnám. Lelkileg egy mélypontra kerültem. De te nem is tudhattad, sajnálom, hogy ilyeneket… - mondta el az érzéseit
- Várj. – szakítottam félbe. – Én tudtam a dologról. Vagyis azt tudtam, hogy lehet terhes Hanna. Ő is csak nemrég tudta meg a dolgot és számomra is csak akkor lett biztos, mikor te elmondtad.
- Értem, akkor te tudtad. – mondta kissé szomorúan, talán azért mert rájött mégis neki volt igaza és jól feltételezte a dolgokat.
- Igen. – mondtam halkan.
- És ezért utasítottál el?
A kérdés hallatán elérkezettnek láttam az időt az őszinteségre. El kell mondjam, ami eddig gyötört, meg kell tudja miket éreztem eddig, mi tartott vissza. Így hát belekezdtem:
- Egyrészt igen. Tudod nagyon sokat dilemmáztam. Nem tudtam mit tegyek. Féltem, ha úgy döntök, és Hanna terhes tönkre teszek valamit. Aztán megjelent Christian is. Ő nagyon jó ember. Sokáig őrlődtem, de mikor apám a kórházba került, akkor döntöttem el, hogy mit tegyek. Akkor úgy döntöttem lemondok rólad, hagyom, hogy Hanna boldoggá tegyen. Egy kicsit még bíztam abban, hogy nem terhes, de mikor kiderült egy belső sugallat azt mondta jól tettem, hogy lemondtam rólad.
- Érzel még irántam valamit?
Jött egy újabb olyan kérdéssel, amire a választ iszonyatosan nehéz megadni. Nem a tanácstalanság miatt, inkább annak a tudatában, hogy lemondtam róla. De ezen már nincs mit rágódni, helyes döntést hoztam. Az eszem azt súgja: HELYES.
- Még igen. De nem fogok az utatokba kerülni. – adtam meg válaszomat.
Egy kis csönd lett köztünk. A kezem még mindig fogta. Mikor nem vártam rá, akkor szólalt meg ismét:

- Csodállak azért, mert lemondasz valamiről egy barátod miatt.
- Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt megtette, észrevehetetlen, de már más is meghozta ezt az áldozatot. – ezzel Tommira céloztam, de nem akartam neki elmondani, hogy kiről van szó, hisz megígértem Tomminak, hogy senkinek se mondom el.
- Kire gondolsz? – kérdezte azonnal
- Az most nem lényeg.

Majd megint a csönd uralkodott el. Egyik pillanatban vett egy mély lélegzetet és kitárulkozott.
- Tudod, most hogy ide kerültem tisztázódott bennem valami. Egy káosz az életem. Nem tudom, mit érzek. Az évek csak nem múlnak el egy csettintésre, sok mindent átéltem Hannaval, de te más vagy. Nem olyan vagy mint, ő és ez vonz. Nem tudom mit érzek. Most pedig, hogy babánk lesz teljesen összezavart. Természetesen a felelősséget vállalom…
- Figyelj jól rám. – szakítottam megint félbe. – A legdrágább kincset, a leggyönyörűbb ajándékot kapod meg az élettől. Egy baba csodálatos dolog. Én eldöntöttem mit teszek. Nem lesz könnyű tudom, de ezt fogom tenni. Most lehet, hogy össze-vissza kavarognak az érzéseid, de egy kis idő múlva tiszta lesz előtted a kép. Ez a lány itt, aki most itt an a kórházba rettentően szeret téged. És titeket összeköt valami. Egy aprócska kis lény. Értékelned kell ezt.
- Várj, mit akarsz azzal mondani, hogy itt van a kórházban? Csak nem történt vele valami? – aggódva kérdezett.
Ekkor még jobban éreztem azt, hogy a helyes döntést hoztam meg. Nem tudja mit érez, de az ösztönei mindent elárulnak.
- Nyugodj meg, neki sincs és a picinek se semmi baja. Ma estére bent tartják, de azt tudnod kell, hogy Hanna veszélyeztetett terhes.
- Ez is miattam van! – kezdte magát marcangolni.
- Ezt hagyd abba. Nem a te hibád. Ennek így kellett lennie. De az a lényeg, hogy nincs semmi komoly. – egy kis csönd – És te hogy vagy? Hallottam, hogy a lábad ütötted meg.
- Jól vagyok. Mikor magamhoz térten a lábam nagyon fájt. Megvizsgáltak, de már nem fáj annyira. Valószínűleg a becsapódáskor kapott nagy ütést.
- Értem.
- Akkor ennyi? – nézett mélyen a szemembe és tért vissza az eredeti témára.
Eljött az idő, a végleges választ meg kell adjam.
- Igen. Értékeld azt, amid van, ne vágyj másra. Én a más vagyok. Ennyiben kell hagyni a dolgot. – nehezen, de kimondtam, mert ez a helyes.
Helyes. Ezt a szót hajtogatom magamnak. Ez ad meggyőződést arról, hogy jól cselekszek. Vagyis remélem, hogy jól cselekszek.
Épp hogy befejeztem a mondatom az orvos megérkezett. Hozta a vizsgálatok eredményeit. Én menni készültem, de Sebastian megállított.
- Maradj itt velem.
Én pedig engedelmeskedtem a kérésének.
Az orvos pedig elkezdte felvázolni a helyzetet.
- Szerencséje van uram. Elvégeztünk minden szükséges vizsgálatot. A baleset után a lábát fájlalta, amit az egyik specialista meg is vizsgált. Semmi probléma sincs a lábával, de megeshet, hogy pár napig még fájni fog. Emellett más vizsgálatokat is elvégeztünk. Szerencsére minden rendben, és semmilyen belső sérülése nincs. Ma estére kap egy szobát az osztályon, holnap pedig a zárójelentéssel a kezében távozhat.
- Nagyszerű hír, köszönök mindent. – mondtam egy kicsit megnyugodva.
Majd az orvos kiment. Én is felálltam, visszaraktam a széket a helyére és elindultam.
- Már mész is? – kérdezte tőlem.
- Igen. Még megnézem apámat és még beszélni akarok az orvosával is. Ne feledd el, amit mondtam. Szia – majd kiléptem az ajtón. Az utolsó mondatommal csak a nyomatékosítást akartam elérni.
Kilépve az ajtón megláttam Brittát aki lázasan telefonált. Nem akartam, hogy bármi is meglátszódjon rajtam, nem akartam, hogy esetleg rájöjjön, mit érzek. Elővettem egy boldog arcot. De ez csak a látszat volt.
- Claire, beszéltem a orvossal intézem a tájékoztatást. – mondtam miközben a telefon még a fülén lógott.
- Segítsek valamiben? – ajánlottam fel a segítségem.
- Nem, pihenj ma már megtetted a feladatod.
- Jó, de ha szükséged van segítségre, hívj nyugodtan.
- Rendben, köszönöm.
Majd elbúcsúztunk egymástól.
Elindultam és apám felé vettem az irányt. Ezzel pedig elkezdhetem lezártnak tekinteni ezt a fejezetét életemnek. Mostantól másra kell koncentráljak. Sok teher nyomja még így is a vállam. Van még néhány megválaszolatlan kérdés az életemben.
Most azonban apám ügyében kell intézkedjek. Igazából még mielőtt bemegyek hozzá beszélni akarok az orvosával a további kezelésekkel kapcsolatosan. Igazán szerencsésnek mondhattam magam, hisz az orvos még bent tartózkodott a kórházban. Feltettem neki kérdéseimet és intézkedni kezdtem apám ügyében. Miután minden részletet megbeszéltem már apu szobájához indultam. Kinyitottam az ajtót, majd beléptem. Ő ébren volt és azonnal észrevett.
- Lányom, de jó hogy látlak.
- Szia apu.
Odamentem az ágyhoz és leültem az ágya szélére.
- Hogy vagy?
- Már jobban.
- Ennek örülök. Képzeld el, holnap kiengednek.
- Komolyan? – nézett rám boldogan.
- Igen, beszéltem az orvossal. Azt mondta szállítható állapotban vagy. És van még más is.
- Micsoda?
- Szeretném, ha haza jönnél velem. Még nem vagy tökéletes állapotban és még szükséged van a segítségre, én pedig szeretném, ha nálam lennél egy darabig.
- Nem akarok púp lenni a hátadon.
- Nem vagy az! Holnap délelőtt bejövök, megkapok minden utasítást, majd a zárójelentés birtokában indulunk haza. Mit szólsz hozzá?
- Örülök neki. De biztos nem leszek a terhedre?
- Ha a terhemre lennél nem mondtam volna. Velem jössz és kész. Nincs apelláta.
- Rendben. – adta meg magát.
Láttam rajta, hogy nagyon örül a dolognak.
Itt töltöttem vele egy kis időt, majd indulni készültem.
Már a folyosó végén jártam, amikor megpillantottam Christiant. Eléggé nyúzott volt és láttam rajta, hogy nincs minden rendben. Azonnal odamentem hozzá.
- Szia.
- Szia Claire.
- Hol voltál?
- Sebastianhoz mentem, de mikor odaértem mondták, hogy Hannanál van.
Egy kicsit furcsa volt ezt hallani, hogy Hannanal van, de nem kell másra számítanom, pontosan tudnom kell, hogy ez így marad.
- Értem. Valami baj van? – kérdeztem tőle.
- Nem. – mondta, de nem hittem neki.
- Gyere velem. – megfogtam a kezét és húztam magammal. - Beszélgessünk egy kicsit.
Elvittem a várakozóba, ahol egy lélek sem tartózkodott. Leültünk a székekre.
- Látom rajtad, hogy valami bánt. Mond el. Megkönnyebbülsz majd.
Nem válaszolt azonban semmit, csak vett egy mély levegőt és a két könyökével a térdére támaszkodott, fejét pedig lehajtotta. Vártam pár percet hátha megszólal, de nem tette.
- Látszik rajtad, hogy gondod van. Azt hittem, ha elmondod jobban érzed majd magad. Segíteni akartam, de úgy látszik, nem kérsz belőlem. Ha nem hát nem. Nem erőltetem a dolgokat. – majd felálltam és készültem otthagyni, s miután megtettem az első lépést megfogta a kezem.
Visszafordultam, ő pedig felállt. Átölelt. Most én voltam a kapaszkodó. Éreztem, hogy szüksége van rám. Hiába próbál erős maradni, most mégis valami bántja.
Miután elengedett visszaültünk.
- Nem akarlak ezzel terhelni.
- Figyelj rám. Te nem terhelsz. Szeretném, ha elmondanád.
- Tudod akkora rajtam a felelősség. Imádom a munkámat, szeretek csapatfőnök lenni. Azonban ilyen napokon, mint ez a mai, a hátam közepére kívánom. Sok feszültség és idegesség gyülemlett fel bennem és ma életemben először úgy érzetem kevés vagyok a munkámhoz. Lehet, egyszerűbb lenne, ha feladnám. Én nem vagyok erre felkészülve, hogy ilyen eseményeket kelljen végig nézzek. Talán mégsem vagyok jó csapatfőnöknek. Lehet, félre kellene álljak. Úgy érzem, egyedül ezzel nem tudok megbirkózni.
Örültem annak, hogy megnyílt előttem, de annak nem, amiket mondott. Tudom, hogy ez mindennél fontosabb neki, nem szabad, hogy feladja.
Megfogtam a kezét és megszorítottam:
- Te nem vagy egyedül!




SZERK MEGJEGYZÉSE: 29. fejezet

Sziasztok!
Itt van a folytatás. Sajnálom, hogy megvárakoztattalak titeket, nem is szabadkozom.
Ismételten egy kis külső változtatás következett be. Érdekel mit gondoltok róla. :)
Ami a fejezetet illeti:
Megpróbáltam érzelmesre alakítani a részt, remélem összejött! ;)
Az esetleges hibákért pedig elnézést kérek előre is. :)
Nem is rabolom az időtöket.
Köszönöm a véleményeket, jól esnek!
Most is kíváncsian várom a hozzászólásokat! :)
Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi