32. fejezet

32. fejezet

New day, new life?

Néha bezáródik mögöttünk egy-egy ajtó, s nem tudhatjuk, hogy az vajon hova vezet. Hiába lépünk vissza a kilincset lenyomva már nem tudjuk kinyitni, mert a másik oldalról kulccsal be lett zárva. Azt viszont sosem tudjuk meg, hogy melyik ajtó mögött mi várt volna ránk.

Nagyon jót tett nekem Jess látogatása. Néha úgy érzem, belefáradok az életbe, és néha jól jön, ha az emberek felnyitják a szemem. De azonban mégis volt bennem egyfajta negatív érzés is, egy félelem mikor elköszöntem barátnőmtől. Aggódok a kezelés, a betegség, a következmények miatt. És persze aggódok a saját sorsom miatt is. A remegés egyre jobban megijeszt. Az pedig, hogy ezt kézzsibbadás is tetőzte, egyenesen rémisztő.
Az elkövetkező napok gyorsan elteltek. Szinte észrevétlenül. Apámmal való kapcsolatomban változást látok. Egy pozitív előrelépést. Eddig rosszul ítéltem meg őt, hamis képet alakítottam ki róla. Sose tudtam lenyelni, hogy ő otthagyott minket, és ebben csak anyu erősített meg. Láttam rajta, hogy számára apu volt az igazi, s érzelmeit sose tudta elengedni. Sokszor meredt a képernyőre, nézte a futamokat, s mikor apu feltűnt a képernyőn, ha csak pár pillanat erejéig is, egy mosolyt láttam megjelenni az arcán. Én pedig ekkor csak egyre erősebb gyűlöletet éreztem apu iránt. Sokszor kívántam azt, hogy bárcsak ne lenne. De most belátom, jó, hogy az a kívánságom nem teljesült. Mióta apu velem lakik, volt, hogy beszélgettünk és kérdezősködtem az anyával volt kapcsolatáról, s rájöttem arra, ami eddig még nem volt tiszta előttem, hogy neki anyu volta mindene. Hiába házasodott meg még utána, de neki anyu volt az igazi. De mind a ketten az elválás mellett döntöttek. Anyu feláldozta magát azért, hogy azt a férfit, akit szeret, boldognak lásson, s eljátszotta apu előtt szerelmének kihűlését. Tudta anyu, hogy nem tenne a családnak jót apu munkája és a hatalmas távolság, a média és még lehetne sorolni. Így ezt a döntést hozta és megtette a kellő lépéseket. Apa pedig elhitte, hogy valóban így van ez. De én tudtam, hogy anyu mindig is szeretni fogja őt. Mikor nagyobb lettem akkor vettem észre a dolgot és azt az idő múlásával egyre biztosabban tudtam.
Mikor Christiannal vagyok, jól érzem magam, de úgy érzek néha, hogy anyához hasonlóan a Sebastian iránti érzelmeimet nem fogom tudni elengedni, Christiant pedig nem szeretném hitegetni, és nem szeretném azt, hogy hamis ábrándokat kergessen, de ki tudja, ha belevágok, lehet el tudja velem feledtetni Sebastiant és érzelmeket kelteni bennem.
Amint említettem már, a napok nagyon gyorsan teltek, olyannyira, hogy már a következő versenyhelyszínre, Kínába kellett utazni. Az utazás előtt néha zsörtölődtem apura, ugyanis ő a fejébe vette, hogy bizony ő is el fog jönni. Én viszont a mellett vagyok és voltam is mindvégig, hogy még otthon kellene maradnia. Én csak az egészségére gondolok. Nem szeretném, ha munkamániája és az autósport iránti szeretete egészségét veszélyeztetné, vagy pedig rontana rajta. Persze tudom, hogy ez a világ az ő birodalma, ezt ő maga építette ki, de ez a birodalom is tudja őt nélkülözni addig, míg nem lesz újra a régi. Azonban ő iszonyatosan makacs egy ember. Amit a fejébe vesz, annak úgy is kell lennie. Hiába hoztam fel neki ész érveket, ő mindegyiket körbemagyarázta. Rájöttem, mindegy mit csinálok vagy mondok, ő úgy is ott les Kínában. Így hát nem maradt más választásom, rá kellett bólintsak a dologra.
Hosszú repülőúton voltunk túl. Megérkeztünk az új helyszínre, ami engem azonnal elvarázsolt. Még sosem jártam Kínában, de most itt voltam. Talán azért is nyűgözött le ennyire, mert az itt élő embereknek másabb a kultúrája, másak a szokásaik, mint ami nekünk megszokott.
Szálláshelyünket is sikeresen elfoglaltuk. Nem nagyon csomagoltam ki most sem, hisz csak pár napig tart a felhajtás, a nagy „banzáj” és semmi értelme, hogy ha készülök majd haza egy fél napot töltsek majd csak azzal, hogy összepakolok. Miután végeztem nagyon elégedett voltam magammal. Az út egy kicsit leszívott, így ma esti programnak egy jó fürdőt és alvást terveztem. Azonban a kis tervem és számításim körbehúzta valaki.
Megcsörrent a telefonom, s miután megnéztem ki keres, felvettem:
- Szia Claire! Megérkeztél már? – hallottam a vonal túlsó oldaláról.
- Szia! Igen, itt vagyok. – adtam választ.
- Ennek örülök.
- Igen? És elárulod pontosan, hogy miért örülsz neki? – kérdeztem, közben pedig lehuppantam az ágyra
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk vacsorázni. Mit szólsz hozzá? Eljössz velem?
- Igen, ez nagyszerűen hangzik, köszönöm a meghívást. – adtam meg a válaszom.
- Fantasztikus! Akkor egy óra múlva találkozzunk a recepciónál.
- Rendben.
- Várlak majd, Szia!
- Szia! – s bontottuk a vonalat.
Christian volt az. Vele minden egyes eltöltött perc nagyon jól telik, érzem a nyugalmat,  olyankor megfeledkezek másokról, a gondjaimról. De amint ezek véget érnek, minden a régi. Ugyanúgy vannak gondjaim, amelyek nem oldódnak csak úgy meg.
Elővettem a bőröndöm, s kikerestem valami olyan szettet, amit felvehetek. Nagyban kutakodtam, s némi keresgélés után ráleltem az igai darabokra, mikor hallottam, hogy kopognak. A ruhákat az ágyamra helyeztem, majd kinyitottam az ajtót. A legnagyobb megdöbbenésemre Sebastiannal találtam magam szembe.
- Szia! – köszönt ő először.
- Szia!
- Beengedsz egy kicsit? – kérdezte azonnal tőlem, de egy kicsit félve kérdezett.
Én nem válaszoltam, a tettek beszéltek most helyettem. Igazából még mindig meglepett voltam amiatt, hogy itt van, de arrébb álltam, s jobban megnyitottam előtte az ajtót, ő pedig bejött, majd becsuktam magunk mögött az ajtót.
- Miért jöttél? – kérdeztem azonnal s tértem rögtön a lényegre.
- Látni akartalak. – kaptam meg a választ a kérdésemre.
- Látni engem? Miért? – kérdeztem vissza egy kis meglepettséggel.
- Egyszerűen csak erre vágytam. Látni téged. A gyönyörű szemeid, a mosolyod…
- Kérlek, ezt fejezd be! - szakítottam félbe határozottan.

- Miért? – kérdezett vissza, s közben közelebb lépkedett felém.
Már nagyon közel járt hozzám, s közben csak egymás tekintetével voltunk elfoglalva.
- Hanna és a pici. – csak ennyit tudtam hirtelen kinyögdécselni.
- Tudom. - mondta, majd lesütötte a szemét. Sóhajtott egy nagyot, majd újra rám nézett.
Úgy éreztem nem szabad hagynom, hogy az elhatározásomban elbizonytalanodjak és nem szabad hagynom, hogy ő meghozzon egy olyan lépést, amit lehet, később megbánna. Meg kellett a dolgokat benne erősítsem.
- Az évek nem múlnak el nyomtalanul. Ezt te mondtad. Ráadásul már hárman vagytok.
- Tudom, tisztában vagyok vele.
- Akkor mégis miért vagy itt? Úgy láttam minden rendben van köztetek.
- Szó sincs veszekedésről csak egy dolog hiányzik: TE! - s hajolt felém.

Ajkaink már súrolták egymást, de én megálljt parancsoltam mindkettőnknek.
- Ezt nem szabad! Ez csak fájdalmat okozna sok embernek. – mondtam erőt véve magamon.
- Nekem pedig az okoz fájdalmat, ha nem vagy mellettem.
Én nem akartam, hogy bármi is történjen. Ez ellen küzdök olyan régóta, erre fel ide jön és rám zúdít egy érzelemlavinát. Megkerültem őt, de ő megragadta a karom, hogy ne tudjam ott hagyni. Közelebb jött hozzám, majd megcsókolt. Lassan elkezdtünk hátrálni. Az előbbi határozottságom most elillant, s csak sodródtam az eseményekkel. Majd kapcsoltam. Vagyis az eszem, ami mindezt meg akarta állítani, de most a szívem erőt vett magán és dominált ismételten. Már egészen az ágyig hátráltunk, majd elfeküdtem az ágyon háttal, éppen a kikészített ruha mellett. Ő pedig fölém hajolt. Minden egyes érintése, a csókjai jól estek. Az eszem azonban időben kapcsolt és kerekedett ismételten felül, így közbelépve még mielőtt bármi „butaságot” tett volna a szívem. A kezemmel megfékeztem őt.
- Nem szabad Sebastian! – suttogtam szinte neki.
Ő megsimította az arcom s ismét elkezdett csókolni. Én azonban megint megakadályoztam.
- Ne nehezítsd meg a dolgom könyörgök! Neked családod van már. – mondtam neki s néztem közben gyönyörű szemeit. Majd abbahagyta a dolgot.
Csak néztünk egymás szemébe, s egy leheletnyi csönd után folytattam.
- Ez az egész dolog olyan, mint egy érzelmi hullámvasút. Én pedig ezt nem bírom. Én erre a hullámvasútra nem akarok jegyet váltani. És tudod azt is, hogy nem akarok családot szétbontani. Szeretlek, de el akarlak felejteni. Néhány napja azt láttam rajtatok, hogy nem csak az évek, hanem érzelmek is vannak is köztetek. Fogtad Hanna kezét, nevetgéltetek. Fájt. Nagyon fájt, de lenyeltem. És felejteni akarok. Nem akarom ezt az érzést többet érezni. Újra akarom a dolgokat kezdeni, új fejezetet akarok az életemben kezdeni, fájdalom nélkül.
- Szóval azt akarod mondani, hogy felejtselek el igaz? – nézett rám.
- Igen. – mondtam ki.
Majd „leszállt” rólam és felült az ágyon. Én is felemelkedtem. Ő ráült a ruháimra, amit egy mozdulattal kihúzott maga alól, majd elkezdte nézegetni a kezében. Én pedig őt figyeltem.
- Christian az, akivel az új fejezetet elképzeled? Ugye így van? – s közben tovább szorongatta a ruháimat.
- Igen. – néztem a földet, majd rápillantottam, de ő nem nézett rám. - Veled nem képzelhetem el. A te utad másfelé visz téged.
Miután kimondtam ezeket a szavakat, nem szóltunk egymáshoz. Ő még mindig a ruháimat fogdosta, majd pár perc csend után megszólalt.
- Biztosan gyönyörű leszel a ruhában, tetszeni fogsz Christiannak. Jó szórakozást nektek! – majd a ruhát az ölömbe rakta, felállt az ágyról és elhagyta a szobát.
Félelmetes, hogy rögtön Christianra gondolt, amint a ruháimat nézte.
Remek! Eddig se tudtam az érzelmeimet egy dobozba elraktározni és azt a szívem egyik legmagasabb polcára rakni, de ő most a korábban már állni látszó érzelmi vizet felkavarta. Azt mondta a kórházban, az évek nem múltak el nyomtalanul, erre fel most azt mondja én hiányzok neki. Én ezt nem tudom elraktározni. Miért kellet neki egyáltalán most idejönnie? Miért kellett ezeket elmondania?
Most ismételten cikáztak az érzelmeim, de tudtam, jól cselekedtem, helyesen tettem, hogy nem engedtem a csábításnak és a szívemnek. Köszönöm eszem!

 Megfogtam az ölömbe helyezett ruhát, megtörölgettem a szemeimet, majd elmentem készülődni, elkezdtem az új fejezethez való lapozást. Olyan az egész, mintha épp letettem volna az életemet író tollat az asztalra, hogy a könyvben, melyben életem eddigi fejezetei vannak megírva lapozhassak, hogy egy tiszta oldalra írhassak majd. Azzal, hogy most nem engedtem az érzelmeknek lapoztam egyet, de az új fejezetet még messze nem kezdtem el. Még a tollhoz kell nyúljak, hogy elkezdhessem megírni majd az elkövetkezendőket. Lehet, a vacsora jelenti majd, de megeshet, hogy nem…
A megbeszélt időre elkészültem, s a recepciónál már láttam a várakozó Christiant. Mikor odaértem hozzá rám mosolygott.
- Lélegzetelállító vagy!
- Köszönöm. – mondtam neki.
 S elindultunk egy autóhoz, amit kibérelt mára.
Az úton nem sokat beszélgettünk. Az ablakon néztem ki. A fények elhaladtak mellettem, lenyűgözött a hely. Elmerültem a gondolataimban és csak néztem ki az ablakon.
Hamar megérkeztünk a vacsora helyszínére. Nem egy flancos étterembe vitt, hanem egy kisebb, hangulatosabb és nagyon romantikus helyre. Amint kiszálltam az autóból és megláttam, hogy hova hozott, tátva maradt a szám. Lenyűgözött a hely. Odalépett mellém, s megfogta a kezem.
- Tetszik? – kérdezte.
- Istenem! Ez mesés! – mondtam neki.
- Gyere, menjünk közelebb. – s úgy tettünk.
Leültünk egy asztalhoz, s hamarosan megkaptuk az étlapokat. Némi gondolkodás után leadtuk a rendelést, amit hamarosan kihoztak.
A vacsora nagyon finom volt, és a hely varázslatossága igazán különlegessé tette az estét.
Minden tökéletes volt, csak egy valami nem. Én nem voltam az. Nem tudtam elűzni azokat a gondolatokat a fejemből, amik Sebastiannal kapcsolatosak. Christian nagyon boldog volt és sokat beszélt nekem az este során. Nevetett s vele együtt én is. Sokszor azonban a mosolyom nem volt őszinte, csak egy álca volt. Igyekeztem ezt az álcát fenntartani mindvégig.
A vacsora végeztével elindultunk vissza. Hamar megérkeztünk szálláshelyünkhöz, s Christian a recepcióig kísért.
- Minden rendben van? –kérdezte miközben megsimította az arcom.
- Igen minden rendben. - mondtam, de nem lehetett hihető a dolog, mert kérdezett.
- Mi nyomja a lelked? Látom rajtad, hogy gondolatban nem itt jársz, és hogy valami bajod van. Egész este szótlan voltál.
- Nincs semmi bajom.
- Nekem elmondhatod. Ideges vagy apád miatt? Ez a baj?
Igazából nem ez a bajom, de nem akarom elmondani azt, ami pár órával ezelőtt történt, így hát erre fogtam a dolgot.
- Igen.
- Nyugodj meg, nem lesz baja.
- Köszönöm. – csak ennyit mondtam.
- Mit köszönsz?
- Mindent. Az estét és hogy megnyugtatsz. Köszönöm.
Ő erre nem válaszolt semmit, csak magához húzott és megölelt. Miután elengedett elköszöntünk egymástól és mind a ketten mentünk a saját utunkra.
Beérkeztem a szobába, majd leöltöztem és lassan lefeküdtem. Holnapra össze kell magam szedjem, hisz holnap ismételten elkezdődik a felhajtás.
Reggel könnyen ébredtem. Mikor felébredtem meghoztam az elhatározást, hogy ez a nap lesz az új fejezet kezdete. És innentől kezdve el kell felejteni Sebastiant és az új életre koncentrálni.
Kikeltem az ágyból, reggeli rituálém megcsináltam, majd elindultam reggelizni. A mai reggelen egyedül étkeztem. Jó lett volna, ha itt lett volna Jess és egy kis lökést ad nekem, hogy igen ez az a nap, ami az új kezdetet jelenti. De most nem volt itt. Az asztalnál ültem és láttam Sebastiant elhaladni. Rám nézett, de nem reagált. Én is csak néztem, de szótlanul. A szememmel végigkövettem őt az asztalhoz, majd befejezve a reggelim, felálltam. A boxban töltöttem az időt a többiekkel, egészen a szabadedzésig.
A szabadedzés nagyon jól sikerült nekünk. Az autóink az első helyeken végeztek, Sebastian Mark sorrendben. Mindenki örült ennek az eredménynek, bár mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ez nem az időmérő, sőt nem s a verseny, addig még sok minden fog változni, s akkor kell majd ilyen jó eredményt elérni.
Túl voltunk a szokásos interjúkon. Ezzel pedig a mai napomnak vége. Őszintén örültem neki, hisz nem volt semmi kedvem. De a kedv most nem számított. Christian állított meg.
- Szia Claire! Nem csatlakozol hozzánk egy kis beszélgetésre? – invitált oda a többiekhez.
- Nemsokára csatlakozom hozzátok, csak még telefonálni akarok egyet.
- Rendben. Megtalálsz minket a büfében.
- Jó. Nemsokára csatlakozok. – mondtam egy mosoly kíséretében.
- Várlak majd. – ő is elengedett egy mosolyt, majd indult a büféhez.
Én elkezdtem matatni a zsebemben és kerestem a telefonom, de nem találtam. Aztán eszembe jutott. Délelőtt elkezdett merülni és én kikapcsoltam, majd mikor volt egy kis időm, elvittem a szobámba. Így hogy már eszembe jutott minden elindultam a mobilomért.
Egy kis idő múlva már a szobámban voltam és a telefonnal a kezemben indultam vissza. Útközben úgy voltam vele, bekapcsolom és telefonálok. Nos, ez csak részben valósult meg. Bekapcsoltam a telefonom és láttam, hogy érkezett új hangposta üzenetem. Ezen nagyon meglepődtem. Sosem szokott nekem érkezni. De úgy voltam vele az üzenet megvár, inkább felhívom inkább Jesst. Elindítottam a hívást majd vártam, hogy felvegye. 2 csörgés után fel is vette a telefont.
- Szia! – szólt bele
- Szia Jess! Hogy vagy?
- Jól vagyok. Ne érdemes panaszkodni. És te?
- Csak téged tudlak megismételni.
Ezután elmondtam neki a Sebastiannal történteket és a vacsorát is utána Christiannal. Kellett neki pár másodperc mire összeszedte magát és ellátott egy kis útravaló tanáccsal.
- Szerintem tudod, hogy én ki mellett gondolom azt, hogy boldog lennél.
- Tudom.
- Akkor szerintem azt is tudod, hogy jól tetted. Erős vagy és jól cselekedtél.
- Én is így gondolom, csak nem így érzem. De köszönöm a megerősítést.
- Tudod, hogy ha bármi van, csak telefonálnod kell.
- Tudom. És hogy érzed magad?
- Jaj Claire, nagyon jól. Már régen voltam Thomassal versenyen, de ez most fantasztikus. Újra érzem a légkört, egy kicsit olyan, mint mikor gyerek voltam. Nagyon élvezem. Csak áradozni tudok róla.
- Hát azt hallom. – mondtam nevetve.
- Claire ne haragudj, de most le kell tennem. Később hívlak, de most…
- Jó, jó csak nyugodtan. Valami szépfiút szedj nekem össze!
- Értettem ezredes! –s nevettünk mind a ketten.
- Légy jó vigyázz magadra és élvezd ki az egész versenyt. – mondtam neki.
- Jó leszek megígérem, és élvezem emiatt ne izgulj.
- Jó rendben.
- Akkor légy jó és beszélünk majd. Szia!
- Az leszek. Szia! – majd bontottuk a vonalat.
Jó volt egy kicsit hallani a hangját és egy kicsit fel is vidított. Mire letettem már ott voltam Christianékkal. Leültem hozzájuk. Épp nevetgéltek. Adrian mesélt egy viccet nekik. Még mielőtt én is bekapcsolódtam volna a dolgokba meghallgatni készültem az üzenetemet. Egy kicsit azért meg voltam lepődve a dolgon. Úgy voltam vele, biztos fontos lehet a dolog. Így hát meghallgattam. Mihelyst meghallottam a hangot, tudtam ez valóban fontos. A hang megismerésével azonnal átfutott rajtam a hideg és a szívem elkezdett ezerrel kalampálni. Tudtam ez sorsfordító lesz. George volt az, aki az üzenetet hagyta nekem.
„ Szia Claire! Ha megkaptad az üzenetet, hívj fel. Be kellene jönnöd a klinikára, meg van az eredmény!”
Mikor meghallottam mit mond lefagytam. Hirtelen azt sem tudtam mi van velem. Erre vártam olyan régóta, hogy tudjam az eredményt. És most, hogy ilyen közel vagyok hozzá, és hogy pár óra múlva ezt meg fogom tudni, úgy érzem jobb lenne, ha még mindig homály fedné.
Felszakadt ezeknek a szavaknak a hallatán valami bennem. Csak ültem némán és könny szökött a szemeimbe.  Egy pillanat alatt sok minden fordult meg a fejemben. Magam elé képzeltem azt a variációt, hogy nincs semmi bajom, de azzal a lehetőséggel is számoltam , hogy George azt mondja, beteg vagyok. Ez az utolsó pedig megijesztett. Talán emiatt is és a falszakadt stressznek és érzelmeknek köszönhetően néhány könnycseppem utat tört magának. Teljesen le voltam blokkolva. Meredtem előre, közben pedig lassan lecsúsztattam a telefonom a fülem mellett. A látványom hatott a többiekre is. A hirtelen jó hangulat most megfagyott. De én nem igazán reagáltam erre. Csak George szavai csengtek vissza a fülemben, akár csak egy dallam.
Christian azonnal kérdezett, látta, hogy van valami.
- Mi a baj?
De én nem válaszoltam. Legszívesebben ordítottam volna egyet, de nem tudtam. Egy hang se akart kijönni a torkomon.
- Mi a baj? – kérdezte megint.
Én azonban még mindig a semmibe bámultam, még csak most kezdett a tudatomig eljutni George miden egyes szava.
Majd megkérdezte harmadjára is:
- Mi a baj? – de már ő is egyre idegesebb volt.
Én ránéztem, majd megszólaltam.
- Engedj el a hétvégén szabadságra.
- De miért?
- El kell menjek. Engedj el, kérlek.
- Rendben elengedlek, de miért mész el?
- El kell menjek. – csak ennyit mondtam. – El kell intézzek egy fontos dolgot.
Majd felálltam és elindultam a társaságtól, anélkül, hogy bármit is mondtam volna nekik. Olyan volt, mintha a körülöttem lévő világ eltűnt volna. Csak George szavait hallottam és csak haladtam előre anélkül, hogy bármit is mondtam volna bárkinek.
Mentem a szobám irányába, vissza a szállásra, hogy gyorsan összeszedjem a bőröndöm és induljak azonnal haza. Anélkül közlekedtem, hogy szétnéztem volna, kik mellett haladok el. Elmentem egy másik társaság mellett, akik között Sebastian is ott volt. Látta, hogy milyen állapotban vagyok, s megállított.
- Mi a baj? – kérdezte ő is aggódva.
- El kell menjek. – csak ennyit mondtam neki is.
- De hát hova mész? – kérdezte ismételten hisz látta, hogy sírok
- Dolgom van.
- Claire, hova mész? Hisz holnap időmérő!- ő is egyre ingerültebb volt.
- El kell menjek haza.
- Baj van? Csak nem…
- Haza kell menjek.
Majd őt is otthagytam….


SZERK MEGJEGYZÉSE:
Sziasztok!

Meghoztam a folytatást! Köszönöm szépen a véleményeket, most is számítok rátok.
Most egy kicsit eseménydúsabb fejezetet hoztam nektek, remélem elnyeri majd a tetszéseteket

A folytatás nem tudom mikor fog felkerülni, talán mondhatom, most egy bizonytalan ideig nem lesz folytatás. Megértéseteket előre is köszönöm, és remélem ha újra hozok frisset örömmel fogadjátok majd és fogjátok olvasni. Legyetek jók!
Jó szórakozást a fejezethez!
Puszi

31. fejezet

31. fejezet

Váratlan

Belépve ismert lett nekem a női hang tulajdonosának kiléte.
Jess ült a kanapén és apámmal viccelődtek. Őszintén ezért egy kicsit izgultam, hogy ki lehet, ha Tamara lett volna abból csak hatalmas balhé született volna.
Bentebb mentem.
- Sziasztok! – köszöntem rájuk.
- Szia! – s pattant fel Jess a kanapéról.
- Szia lányom! – köszönt apu is.
- Hát te? – néztem Jessre.
- Volt egy kis dolgom. És lekéstem a gépem.
- Értem.
- Itt maradhatnék holnapig? – nézett rám.
- Ez nem is kérdés. Persze hogy maradhatsz.
Láttam rajta, hogy az a kis dolog nem olyan egyszerű és kis dolgot jelent. Úgy érzem erről még fogunk beszélni.
Ledobtam a kulcsom és a cipőm is lehúztam.
- Na gyere, megmutatom hol alszol.
A hol alszol alatt azt értettem, hogy ma az én szobámba alszik, hisz azért nem akarom a kanapéra küldeni, és most a vendégszoba apu szobája így ez a lehetséges alternatíva maradt.
Miután megmutattam neki esti nyugvóhelyét leültünk vacsorázni. Még volt a hűtőben a főztömből és azt elfogyasztottuk. Vacsora után apu elvonult, lefeküdni.
- Megyek lányok, beszélgessetek. Jó éjszakát. – majd eltűnt.
- Neked is jó éjszakát.
- Jó éjt Bernie.
Majd ketten elmosogattunk és elpakoltunk, s utána bevonultunk a szobába. Leültünk az ágyra.
- Még mielőtt elfelejtem hoztam neked valamit. – majd elkezdett kutakodni a táskájában. Pár perces keresés után elővette az ajándékot. A látványtól a szemeim megcsillantak. A kedvenc csokoládénkból hozott 2 akarom mondani még egyszer kettő tábla csokoládét.
- Csoki! – ujjongtam.
Felbontottuk és elkezdtük a beszélgetést.
- Jess, mi volt ez a kis dolog? Aggódom értem. – kérdeztem rá azonnal.
- Georg-nál voltam.
- Valami baj van? – folytattam a faggatózást tovább.
- Vizsgálaton voltam és kezelést kaptam.
- És mit mondott Georg?
- Csak a szokásosat. Tudod, nem reménykedem. – s könnybe lábadt mindkettőnk szeme. – Na de térjünk más témára, nem akarlak elszomorítani, azt akarom, hogy nevessünk, ne pedig itt pityorogjunk olyan dolgon, amin amúgy sem lehet változtatni.
- Én tudni akarom mi van veled. Ez nem játék.
- Ezt én is tudom. – egy lélegzetvételnyi csönd – Tudod egyedül csak neked mondtam el.
- Micsoda? – néztem rá megdöbbenve. – Testvéred sem… - majd félbeszakított.
- Nem Thomas sem tudja. – szegte le fejét.
- És nem gondolod, hogy el kellene neki mondani? – néztem rá kérdőn.
- Nem, nem akarom elmondani! – tiltakozott.
- Miért? Tudnia kell!
- Mert nem akarom, hogy olyannal rontsa el az életét, ami ellen nem tehet semmit. De álljunk meg egy szóra. Te miért nem beszélsz erről Christiannak? És apropó mi van vele? Apud mondott egy két dolgot.
- Jogos a kérdésed. Nem akarom elmondani, míg én sem tudok biztosat. És azt sem akarom, hogy sajnálattal nézzen rám. - de csak most fogtam is fel az utolsó mondatát. – Apu? Mit mondott?
- Hát nem sok mindent. – s elkezdett nevetni.
- Min nevetsz?
- Azon hogy terelgeted a témát és csak visszakérdezgetsz. Mindent el kell mondanod! Én ráérek a gépem már lekéstem, szóval tessék beszámolni mindenről.
- Nyaggatni fogsz igaz?
- Tudod, hogy foglak, ez nem is kérdés.
Vettem egy mély levegőt, letörtem egy cikket a csokiból és bekaptam. Elmajszoltam gyorsan majd belekezdtem.
- Ma vele voltam. Tudod, el kell felejtsem Sebastiant. Neki már családja van. És amúgy is itt van Christian. Két különböző emberről van szó. Christian egy nyugodt ember, aki mellett nyugalomra lelhetek. Tudod megért és ez nagyon jó. De mondott nekem valamit és elgondolkoztatott. Mesélt magáról, elmondta mi volt a vágya mindig is, és egyik pillanatról a másikra úgy vélekedett erről, mint aki fel akarja adni. És ez nagyon nem tetszett nekem. – miközben meséltem, a csokit mind a ketten fogyasztottunk és megjegyezném nagyon finom volt. Nem hiába a kedvenc csokoládénk. – Így ma elmentem hozzá. Tudod mutatni akartam neki mást is. Ha mondhatom azt, egy kicsit az én világomba akartam belevezetni. Elmentünk sétálni és elvittem őt számomra az egyik legfontosabb helyhez. Ott ültünk a padon, majd volt egy hirtelen vezérelt ötletem és beszereztem egy lufit.
- Lufit? Hát azt meg mire? – kérdezett Jess.
- Igen. Elengedtük a gondjainkat. Majd még ott voltunk egy darabig és utána hazajöttünk. És mielőtt elbúcsúztunk volna megcsókolt.
- Tessék? Megcsókolt? – mondta emelkedett hangnemmel Jess. Ezt te csak így mondod? Atya ég!
- Most mi van?
- Hát nem látod? – szegezte nekem kérdését.
- Mit?
- Ő szeret téged! Jaj, te lány, hát ez szembetűnő. És amúgy megjegyezném, nagyon is szimpatikus. – az utolsó mondatát már halkabban mondtam és a tipikus kézmozdulatával együtt mondta, ami őt jellemzi.
- Szimpatikus neked?
- Igen tudod, én úgy gondolom, neked már nem szabad Sebastiannal törődnöd. Ott van Hanna és a pici is. Ez egy kerek dolog és ennyi. De Christian én úgy gondolom persze, – s az „én úgy gondolom”-ot kihangsúlyozta. – hogy ő érez irántad valamit, és ahogy te is mondtad mellette a nyugalmat megtalálod, és szerintem bele tudnál szeretni. -  mondta mindezt egy szuszra.
- Úgy gondolod?
- Iiiiigen. – mondta nevetve.
- Hjaj nem tudom. Nem olyan könnyű ez. Nem tudom csak úgy az érzelmeket kikapcsolni.
- Én tudom, hogy menni fog. – bíztatott.
Az este további részében beszélgettünk, viccelődtünk és sokat nevettünk. Nagyon jó volt, hogy lekéste a gépet, és még az is jó, hogy nem szeret este utazni.
Gyakorlatilag szinte az egész estét végig szórakoztuk, és éjfél után tértünk nyugovóra.
Reggel nagyon nehezen ébredtem. Jess azonban kipattant az ágyból, majd engem is keltegetett.
- Claire, ugye nem akarod, hogy egyedül készüljek el?
- Még 5 percet. – feleltem.

Majd elkezdte a lábam húzni az ágyon lefelé.
- Engedj el! Ébren vagyok! – mondtam neki.
- Köszi. – mondta.
- Csak egy percig pihentetem a szemeimet, nem akarom, hogy a hirtelen fényváltozás rossz hatással legyen rájuk. – mondtam félig álomban.

Jess már nagyban készülődött mikor én kikászálódtam az ágyból. Elmentem a fürdőszobába és a szokásos menetben előkészültem, majd kimentem, hogy csináljak valami reggelit. De már semmi dolgom nem volt, mert Jess csinált reggelit.
- Nem kellett volna, megcsináltam volna én. – mondtam neki.
- Szerintem abból csak ebéd lett volna. – gúnyolódott velem.
Pontosan tudja, hogy ha keveset alszok, nehezen ébredek reggel.
Válaszként kinyújtottam rá a nyelvem. Ő pedig elnevette magát.
Majd megreggeliztünk. Apu is csatlakozott hozzánk. Jókedv nem volt híján a reggeli folyamán sem. Apuval mivel ők régebb óta ismerik egymást, jól kijönnek és tényleg olyan volt ez a reggeli amilyenen már régóta nem vettem részt.
Reggeli után elpakoltunk, és együtt töltöttük a reggelt. Megkértem Jesst, már ha itt maradt, akkor ne rohanjon és legalább egy délutáni géppel menjen el. Ő ezt örömmel teljesítette nekem.
Délelőtt 11 óra körül járt az idő, mikor valaki jött hozzánk. Én a szobában voltam és onnan ordítottam Jessnek, hogy nyisson már ajtót.
Választ nem kaptam. És a kopogás is abbamaradt, kintről pedig semmi beszédet nem hallottam. Így hát kimentem a szobából.
Christian jött hozzám. Jess persze már bemutatkozott neki és már csevegtek is.
- Szia. – köszöntem oda neki.
- Szia. – kaptam választ.
Közelebb mentem.
- Bemutatom neked Jesst, a legjobb barátnőm.
- Igen már megismerkedtünk. – mondta.
- Áhh értem. De gyere bentebb és érezd magad otthon. – mondtam Christiannak. – Kérsz valamit inni esetleg?
- Nem köszönöm. – mondta.
- De én elfogadnék egy narancslevet. – mondta gyorsan Jess.
- Tudod merre van a konyha. – mondtam neki értve a narancsleves célzását.
Ezzel azt akarta elérni, hogy kettesbe legyünk egy kicsit Christiannal.
- Jaj Claire tudod, hogy nagyon fáj a lábam, te egy angyal vagy, kérlek, szánd meg fájós lábú barátnőd. – könyörgött, vagyis elővette színészi tehetségét. A fejébe vette, hogy kettesbe kell maradjunk Christiannal és beveti minden cselét.
- Sokkal tartozol nekem. – s elővettem a fenyítő ujjmozdulatomat.
- Tudom, tudom nem győzöm hálálkodni.
Ezzel elindultam a konyhába. Már bent voltam és a hűtőajtót csuktam be mikor hirtelen Christiant pillantottam meg magam mellett. Hirtelen megijedtem és megugrottam.
- Jaj! – s odatettem a kezem a szívemhez.
- Ennyire rémisztő vagyok? – kérdezte mosolyogva.
- Dehogy is! Csak hirtelen itt termettél és nem számoltam rád.
- Pedig elég egyértelmű volt Jess ügyködése. – jegyezte meg.
- Neked is feltűnt? – kérdeztem vissza.
- Egy kicsit. De kedves gesztus volt tőle.
Elmosolyodtam. Igazából ez egy zavarban lévő mosoly volt. Nem tudtam mit is mondjak, így visszatértem az előbbi cselekedetemhez és a narancslevet kezdtem a pohárba önteni. Christian megállította a kezem és megfogta. Én felnéztem rá.
- Claire, azért jöttem ma, mert szeretnélek meghívni téged.
- Engem és hova?
- Lesz egy parti, amire el kell menjek. És szeretném, ha velem jönnél. Úgy érzem, te széppé tennéd az estém.
Én néztem rá csak és nem is tudtam mit mondani rá.
- Szóval eljössz velem?
- Mégis mikor lesz? – kérdeztem.
- 3 hét múlva. Mit mondasz? Ha nemet mondasz elfogadom, de szeretném ha velem jönnél. Nekem sokat jelentene és velem lenne a világ leggyönyörűbb nője.
- Köszönöm a bókot és a meghívást is.
De konkrét választ még nem adtam. Igazából nem is tudom hirtelen, hogy jó gondolat-e. Megszületett bennem a válasz, de nem volt időm válaszolni, ő ugyanis a kezével végigsimította az arcom, s mélyen a szemembe nézett:
- Ha nem akarsz, mond meg nyugodtan.
- Szeretnék veled menni. – mondtam miközben a szemébe néztem s a kezéhez nyúltam, amivel még mindig az arcomat simította.
- Nagyon örülök neki. – mondta s őszinte érzelmeket láttam az arcán.
Ezután mind a ketten elmosolyodtunk.
Miután kiöntöttem a narancslevet, a dobozt visszatettem a hűtőbe, majd kimentünk. Jess elterpeszkedett a kanapén és éppen az újságot „olvasta” ami korábban a kisasztalon hevert. Olvasás alatt a lapozgatást kell érteni és közben az újság fölött vagy éppen mellett való kukucskálást ránk. Odamentem hozzá, s odaadtam amit kért.
- Jaj, észre se vettem, hogy idehoztad. Köszönöm még egyszer. - s bazsalygott.
- Szívesen. –s mosolyogtam.
Christian is helyet foglalt a kanapén s elkezdtünk beszélgetni. Ahhoz képest, hogy ők ketten most találkoztak először nagyon is el tudtak cseverészni. Egyszer csak apu jött ki a szobából.
- Ismerős hangot hallottam. Szia Christian.
- Bernie. – s kezet nyújtottak egymásnak.
Ezután apu is csatlakozott hozzánk. Igazán jól eltöltöttük az időt. De a jó időtöltést megzavarta valami. A már régen nem történt kézremegés most előjött. Hirtelen azt sem tudtam mihez kezdjek. Zavartam kinyögtem valamit, hogy be tudjak menekülni a konyhába.
- Hozok inni. - S felpattantam és igyekeztem a kezemet úgy rakni, hogy senki se lássa a remegést. Szorítottam a másik kezemmel, ahogy csak tudtam.
Gyorsan bementem a konyhába. Bíztam abban, hogy hátha abbamarad gyorsan, de tovább romlott a helyzet. Elkezdett zsibbadni is. Nagyon megijedtem. Még sose zsibbadt. Annyira megrémültem, hogy elkezdtem sírni. A kezem közben hideg víz alá tettem gyorsan és nyomogattam, hogy mihamarabb megszűnjön a zsibbadás. Ott álltam a mosogató előtt, mikor odajött Jess.
- Mi történt? Mi a baj? – kérdezte megrémülve tőlem.
- Reeeemeg és…és zsibbad.-  mondtam sírva. – Jess nem… nem vett észre semmit Christian? – kérdeztem azonnal.
- Nem, ő nem, de előttem nem tudod a dolgot leplezni.
Nem mondtam semmit, hanem a kezem nyomogattam továbbra is. Lassacskán a remegés is alább hagyott és a zsibbadás is kezdett megszűnni.
- Jess, kérlek, tölts már mindenkinek inni valamit. Nem akarom, hogy megsejtsenek bármit is.
- Jó töltök. Ne izgulj. – s megtette, amit kértem tőle.
Még pár percet ott töltöttünk, majd miután rendbe szedtem magam kivittük az üdítőket és visszaültünk a kanapéra.
Jess-en kívül a többiek semmit sem vettek észre. Így ugyanolyan hangulatban folytatták a beszélgetést, mint azelőtt mielőtt kimentem volna a konyhába. Néha-néha nevetgéltünk, de az én mosolyom nem mindig volt őszinte. Csak az járt a fejemben, ami nemrég történt. És az nagyon megijesztett, hogy még zsibbadt is a kezem.

Lassan Christian készült elmenni. Én kísértem ki őt. Kint az ajtó előtt búcsúztunk el.
- Nagyon boldog vagyok, hogy eljössz velem. – majd egy kis csönd. – Most mennem kell. Alig várom már, hogy újra lássalak. Szia!
- Szia! – csak ennyit tudtam mondani.
Visszamentem, bezártam az ajtót s sóhajtottam egy hatalmasat.
Nem sokkal azután már úton voltunk Jess-el a reptér felé. Útközben persze kérdezgetett, hogy történt-e valami búcsúzáskor.
Én úgy szűrtem le, hogy ő kedveli Christiant és ő azt sugallja nekem, hogy próbáljam meg vele. Amikor pedig elmondtam neki a meghívást szinte ujjongott. Már azt is kitalálta, hogy a hajam hogy legyen, és persze már ötletet is adott a ruhámra nézve. Én jót mosolyogtam rajta.
Mikor elérkezett az idő elbúcsúztunk.
- Gyere máskor is! – mondtam neki
- Te is jöhetnél nálam! – s öleltük meg egymást.
- Vigyázz magadra, és kérlek, fogadd meg a tanácsom! – mondtam neki.
- Vigyázok, ne izgulj, de te is vigyázz magadra! És ha már a tanács fogadd meg az enyém!
Majd elengedtük egymást.
- Két makacs nő, ha összetalálkozik. Lehet nekik beszélni és tanácsot adni. - mondtam mosolyogva.
- Nem állsz messze az igazságtól. – s ő is nevetett.
Mikor eljött az idő felszállt a gépre én pedig elindultam és elhagytam a repülőteret. Kiérve az épületből megkerestem autóm, majd beültem és elindultam haza.

SZERK MEGJEGYZÉSE:
Sziasztok!
Nem fogom sokáig szaporítani a szót. :D
Ismételten egy nyugisabb részt hoztam nektek. Úgy látszik mostanában csak a nyugalom árad belőlem. :D
Ismét köszönöm a véleményeket és örömmel fogadom a kommenteket. ;)
Jó szórakozást kívánok!
Puszi

30. fejezet

30. fejezet

Léggömb

Csak a szél, ami játszik velem, egy árva léggömb az én szívem,
csak a szél, ami játszik velem, de te kegyetlen szél, csak te vagy nekem.

Nem tudtam kiverni a fejemből, amit Christian mondott. Nem szeretném, ha így gondolkozna, nem szeretném, ha feladná, hisz neki ez az élete.
A nehéz reggeli ébredés után, mindent sikerült elintéznem. A kórházba jutásomat is sikeresen megoldottam.
Azonban amikor a kórházba beléptem összefutottam Sebastiannal és Hannaval. Őket is ma engedték ki, és ők már hazafelé indultak. Hanna mosolygott, Sebastian is vidámnak tűnt. Ezek szerint sikerült mindent megbeszélniük. Én egyrészt örültem ennek, hisz jó, hogy kibékültek a baba miatt, másrészt azonban egy picit zavart és fájt a dolog. Köszöntem nekik és igyekeztem mihamarabb eltávolodni tőlük. Már a liftnél voltam, amikor Sebastian odajött hozzám.
- Tudod a babának így jobb lesz, és úgy érzem, kell még egy esélyt adnunk magunknak. – kezdte megmagyarázni a látottakat. – Az évek nem múltak el nyomtalanul, tegnap megbeszéltük a dolgokat Hannaval.
- Sebastian, nem kell magyarázkodnod. Ez a helyes döntés. Én felfogtam. – mondtam mindezeket.
- Tudod úgy éreztem el kell mondjam.
- Én megértelek. Ennek így kell lennie. – egy lélegzetvételnyi csönd -  De most mennem kell, apám dolgait el kell rendezzem. – tereltem el a témát, s megnyomtam a lifthívó gombot. Pillanatok alatt odaért és kinyílt előttem az ajtó. Én beléptem. – Legyetek boldogok! – s bezáródott előttem az ajtó.
Ezt kívánom nekik, de valamilyen szinten az ő boldogságuk az én nyomorom is. De ezt el kell fogadjam. Ez a hajó elúszott, hagyni kell elmenni.
Miután sikerült nagy nehézségek árán a csomagomat elrángatnom apám szobájába, az orvos megkeresésére indultam.
 Egy fél órás várakozás után találkoztam az orvossal, aki kiadta az utasításokat nekem. Mindenre nagyon figyeltem, amit mondott, hisz azt akarom, hogy apám mihamarabb erőre kapjon. Nem sokkal később már a zárójelentés birtokában voltunk és ez azt jelentette, hogy apu elhagyhatja a kórházat.
A haza utunkat is sikerült lerendeznem, így már csak az úton kellett túlesnünk. Egy kicsit azért féltem, hogy fogja apa viselni, de szerencsére nagyon jól bírta végig.
Már délután két óra körül járt az idő, amikor a taxi begördült a házam elé.
- Megérkeztünk. – mondtam.
Majd kifizettem a fuvart, kiszálltunk és a taxisofőr segítségével kiszedtem a csomagokat a csomagtartóból. Megküzdöttünk a lépcsőfokokkal, s miután sikerült a kulcsomat is kibányásznom a táskám legaljáról és beléptünk, kinyilváníthatom, hogy hazaértünk.
- Szép nagyon a lakásod. – monda apu.
- Köszönöm.
Majd bementünk. Megmutattam apának a vendégszobát, amit most ő fog egy darabig birtokba venni, és persze megmutattam a házat is neki, hogy mégis mit merre talál.
Mind a ketten nekiláttunk a kipakolásnak. Én hamarabb végeztem vele, és úgy döntöttem megnézem, hogy mit találok a hűtőben. Mikor kinyitottam szinte a teljes üresség fogadott. Azért mondom, hogy szinte, mert azért egy-két dolog volt még benne. Ilyen volt például a vaj, vagy éppen egy csomag szalámi. Bementem most már apám szobájába, majd megkérdeztem mit szeretne ma vacsorázni.
- Apu mit szeretnél vacsizni?
- Nekem mindegy lányom.
- Jó, de mégis mit értesz a mindegy alatt?
- Bármit, amit elkészítesz nekem tökéletes lesz.
- Na, ezzel most sokra mentem. - tettem csípőre a kezem. – Na jó, akkor, ha mindegy elugrok a boltba és feltöltöm a hűtőt. Érezd magad otthon, ha még nem mondtam volna. – s kacsintottam rá egyet.
- Rendben.
Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsom és a pénztárcám, s már az ajtót is kinyitottam mikor még szóltam neki.
- Elmentem, nemsokára itt leszek.
- Jó. – halottam még a választ.
Leérve bepattantam a kocsimba és elindultam. A boltban mindent beszereztem és sikerült két nagy táska élelmet vegyek. Felcipeltem és kipakoltam a táskából. Majd lassan nekiláttam a vacsora elkészítésének. Minden terv szerint haladt, jól haladtam a főzéssel, és közben zenét hallgattam. Így valahogy jobban telt a főzés.
Mire mindennel elkészültem és feltálaltam a vacsorát bizony már 6 óra örül járt az idő. Apám miután hazajöttem bement a szobájába lepihenni, így most fel kellett keltsem. Gondolom az út megviselte egy kicsit és fáradt volt. Kopogtam az ajtón, de nem kaptam választ, így bekandikáltam a résnyire nyitott ajtón. Apu aludt. Odaléptem hozzá és óvatosan felkeltettem.
- Gyere kész a vacsora.
- Hány óra van? – kérdezte álmosan.
- Már elmúlt 6 óra.
- Kelek és megyek.
Én kimentem a szobából és odaültem a konyhába a pulthoz, ami úgy volt kialakítva, hogy a kiálló rész 2 személy számára asztalként is szolgálhat. Nemsokára csatlakozott hozzám apu is és nekikezdtünk a vacsorának. Mind a ketten szótlanul ettünk. Miután apu végzett kinyilvánította véleményét a főztömről:
- Finom volt nagyon. Ügyes vagy!
- Köszi. Kérsz még?
- Nem, köszönöm.
- Rendben. Akkor elmosogatok.
- Segítsek valamit? – kérdezte.
- Nem kell, két tányér csak nem fog ki rajtam.
- Akkor elmegyek, nézek egy kis tv-t.
- Jó.
A nap további részében mind a ketten elvégeztünk saját teendőinket. Apám nemrégen bevonult lepihenni és én is már felvettem a pizsamám.
Már nagyon régen volt ilyen, hogy egy házban aludtunk volna el. Hogy pontosítsak, utoljára gyerekkoromban volt. Nem tudom mi ütött belém, de egyik pillanatban kipattantam az ágyból és átmentem hozzá. Most nem kopogtam, hanem egyből benéztem és halkan megkérdeztem.
- Alszol már?
- Még nem. – hallottam a választ.
Bentebb mentem.
-  Zavarlak?
- Te sosem zavarsz.
Odamásztam mellé a francia ágyra és nekitámaszkodtam a háttámlának.
- Apu megkérhetlek valamire? – kérdeztem tőle.
- Persze.
- Mesélnél nekem a múltról? Mesélnél a megismerkedésetekről anyuval?
- Szóval ez érdekel.
- Igen. Tudod anyu nem beszélt erről soha. – mondtam el neki.
- Mikor anyáddal megismerkedtünk én idősebb voltam tőle több mint 10 évvel. Első pillantásra elvarázsolt. Nagyon csinos volt és gyönyörű. Egy estélyen találkoztunk. Az most nem is fontos, hogy milyen estélyen. Csak az, hogy akkor őt megláttam. Egy gyönyörű vajszínű ruha volt rajta, haja pedig felkontyolva, de néhány kósza göndör hajtincse kilógott. Mikor megpillantottam rám mosolygott. Azonnal levett a lábamról. Én odamentem hozzá és elkezdtem vele beszélgetni. Majd odajött egy férfi és elment vele. Abban a pillanatban csak bízni tudtam abban, hogy újra látom még őt aznap este. És így történt. Elisabethel még egyszer összefutottunk. Ismét elkezdtünk beszélgetni. Akkor este úgy határoztam meghódítom őt és egyszer még elveszem feleségül. És elvettem. A világ legszerencsésebb férfija voltam, hogy ő mellettem volt. - mondta el dióhéjban a történetet apám.
Én magam elé képzeltem anyut, szinte láttam magam előtt a ruhában, felkontyolt hajjal, és könny szökött a szemembe. Csak ültünk pár percig és hallgattunk.
- Köszönöm, hogy meséltél róla. – s megtöröltem a szemem. – Megyek, lefekszek. Aludj jól.
Majd leszálltam az ágyról és visszamentem a szobámba. Megpróbáltam elaludni, de nem tudtam. Valami nem hagyott. Végül elnyomott az álom.
Reggel 8 óra körül ébredtem. Gyorsan felöltöztem, elkészülődtem, majd nekiálltam reggelit csinálni. Nekikezdtem a pirítósnak és apu is felébredt már, hisz már a szobából jött ki.
- Csinálom a reggelit. Pirítós jó lesz?
- Jó.
Elkészültem és megreggeliztünk. Délelőtt összekaptam egy kicsit a házat, majd eszembe jutott valami. De ehhez szükségem volt apám segítségére is. Ott ült a kanapén és nézte a tv-t. Lehuppantam mellé, majd belekezdtem a mondandómba.
- Apu szükségem lenne a segítségedre.
- Hallgatlak. Miben tudok segíteni.
- Tudod, szükségem lenne Christian címére. És szerintem te ezt tudod.
- Christian címére. Értem – s eleresztett egy halvány mosolyt. – Mikorra kell?
- Minél előbb annál jobb. – mosolyogtam.
Ő felállt bement a szobába, majd egy 10 perc múlva visszaült a kanapéra és a kezembe nyomott egy cetlit.
- Itt van. Ő egy remek ember, jót választottál. – s rám kacsintott.
Én elvettem.
- Jót választottam? Apu mire célzol? – néztem rá egy kicsit furcsán.
- Jól tudod te azt.
Nos, értettem a célzását.
- Köszönöm. – majd felálltam a kanapéról és nekiálltam készülődni.
Körülbelül egy háromnegyed óráig készülődtem, majd mikor elkészültem megmutattam magam apámnak.
- Szép vagy nagyon.
Én mosolyogtam rajta.
Az idő már 3 óra fele járt.
- Apu kibírod a délutánt egyedül? Lenne egy kis dolgom.
- Jó szórakozást! – vágta rá egyből.
Eltettem a telefonom és elindultam ki.
- Jó legyél, szia.
- Ne aggódj, érezd jól magad!

Nem is lakott olyan messze tőlem. Nem autóval mentem, hanem sétáltam egy kicsit. Csak pár utcát kellett megtegyek. Nagyon szép környéken lakott. Miután megtaláltam a háztömböt, megküzdöttem 3 emeletnyi lépcsővel.
Ott álltam az ajtaja előtt, majd csöngettem. Egy kis idő múlva hallottam, hogy jön az ajtóhoz, majd nyílt az ajtó. Mikor meglátott meglepődött.
- Szia. – köszöntem neki én először.
- Szia. – válaszolt. – Hát te? – kérdezte azonnal.
- Gondoltam együtt tölthetnénk a délutánt. – s mosolyogtam rá. – Bár lehet előbb  fel kellett volna hívjalak, lehet dolgod van. Erre nem is gondoltam. Ha dolgod van, akkor elmegyek. Mond meg nyugodtan. - kezdtem elbizonytalanodni abban, hogy jól tettem-e, hogy idejöttem.
- Nincs semmi dolgom. És nem szeretném, ha elmennél. Gyere be. – invitált be a házába.
Én beléptem. Egy tipikus legénylakás volt.
- Elnézést a rendetlenségért, de nem vártam senkit. – szabadkozott.
- Semmi gond, de nincs is rendetlenség.
- Mindjárt jövök, átöltözök. Tényleg, kérsz valamit?
- Nem köszönöm.
- Érzed magad otthon. – s bement a szobába.
Én addig egy kicsit körbenéztem a nappaliban. Christian hamar elkészült.
- Látom kész vagy. Mehetünk? – kérdeztem tőle.
- Igen indulhatunk. – s elmosolyogta magát.
Nyúlt volna a kocsi kulcshoz, de én megakadályoztam és megfogtam a kezét.
- Erre nem lesz szükség.
- Miért hova megyünk? – kérdezett.
- Majd meglátod. – válaszoltam.
- Milyen titokzatos vagy. – jelentette ki.
- Nemsokára megtudod. Aki kíváncsi hamar megöregszik.
- Rendben.
Majd elindultunk.
Már kint voltunk a ház előtt.
- Most már elmondod hova megyünk?
- Szeretnék neked valamit mutatni. És nem lesz szükség autóra.
- Még mindig nem mondtál többet.
- Már mondtam, aki kíváncsi…
Majd elindultunk. Sétáltunk és volt olyan is, amikor a tömegközlekedési eszközöket használtuk. Igazából az volt a célom, hogy egy kicsit kiszakítsam abból a helyzetből, amiben most van. Azt akartam lásson mást is. Fedezze fel az embereket jöjjön rá arra, hogy mennyien vagyunk és mennyire különbözünk egymástól, hogy mindenki azért küzd, hogy vágyait meg tudja valósítani, és ő szerencsés helyzetben van, mert azt teheti amit szeret. Most igaz egy mélyponton van, de akarom, hogy tudja nincs egyedül, van, akire számíthat, van, akire támaszkodhat. Míg sétáltunk sokat nevetgéltünk sikerült kikapcsolnom egy kicsit. Majd megérkeztünk egy parkba. Ez volt az a hely ahova el szerettem volna hozni. Mikor szükségem volt egy kis csendre, arra, hogy át tudjam gondolni a dolgokat sokszor eljöttem ide és csak leültem egy padra. Néha úgy éreztem el kell engedjem a gondjaimat, ha többre nem is csak egy órára. Szükségem volt arra, hogy mást is lássak. Nem volt elég az, hogy a saját gondjaimmal küzdöttem, az már túl nagy falat volt, hogy a nyakamba szakadt annyi teher. És ez a hely tökéletes volt arra, hogy elengedjek mindet. Csak ülni és nézni a semmibe. Vagy éppen az embereket, akiknek látszólag nincsenek gondjaik, vagy megeshet, hogy ők is csak arra vágynak, mint amire én.
- El akartalak ide hozni téged. – majd mélyen a szemébe néztem. – Tudod, szeretném azt, ha egy kicsit mást is látnál, ha azt a feszültséget, ami a hét szinte majdnem minden napján a válladon van, most elengedd és csak a pillanatnak élj. Például nekem most kedvem szottyan ahhoz, hogy csak úgy felálljak és végigpördüljek a padon és élvezni akarom, ahogy a szél az arcomat simogatja. – majd kimondtam és megtettem:

Majd leszálltam.
- Azt akarom, hogy te is csak a pillanatnyi érzésednek élj.
Ezután leültünk a padra. Nem szóltunk egy darabig egymáshoz. Egy kicsit emlékeztetett arra, amikor itt ültem és hagytam elszállni a gondjaimat egy kis időre.
Mikor nem vártam megszólalt:
- Nagyon nagy a felelősség rajtam. És te jól látsz mindent. Szinte a vesémbe látsz. – majd egymás szemébe néztünk én pedig elengedtem egy halvány mosolyt. - De ez jó. Te tudod mire van szükségem. Épp arra, hogy felállj és itt pörögj és izegj-mozogj a padon. Köszönöm. De tudod megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. – én megállítottam, s a szájára tettem a kezem.
- Sssh! Kérek tőled most valamit. Felejts el egy kicsit a munkahelyed. Felejts el a sok feszültséget és bízz bennem. Megteszed nekem?
- Meg. – egy kis csönd. – Tudod most, ahogy itt elnézlek, úgy látom ez a hely nem közömbös neked. Mesélsz róla?
- Jól látod, nem közömbös. – néztünk közben mind a ketten előre és a szél is elkezdett lengedezni. – Régen ez volt a mentsváram. Egy időben nagyon sok teher szakadt a nyakamra. Néha már úgy éreztem összerogyok, a lábaim nem bírják. Aztán megtaláltam ezt a helyet. Tudod nem egy nagy szám. -  s ránéztem. – De nekem fontos. Itt valahogy úgy érzem, elengedhetem a gondokat, egy kicsit kikapcsolhatok és csak úgy gondtalanul lebeghetek igaz itt a padon ülve. – majd elmosolyodtunk mind a ketten. – Nekem fontos, hogy ide eljöhetek néha és ezt meg akarom veled is osztani. És azt sem akarom, hogy úgy érezd egyedül vagy, mert nem. Tudatni akarom veled van, akire számíthatsz, itt van az orrod előtt és ezt ne felejtsd el.
- Nem felejtem el. Te tökéletes vagy.
- Hidd el nem vagyok.
Nem vagyok, hisz most is titkolózok előtte.
Majd megint csendben ültünk egy darabig. A szél elkezdett egyre jobban fújni. Christian átkarolt, s így ültünk tovább. Ahogy nézelődtem megpillantottam nem messze egy kisebb csapat vidám gyereket, néhány szülővel. Olyan volt, mintha egy kisebb születésnapot ünnepeltek volna. Egy hirtelen vezérelt ötletnél fogva felálltam egy pillanat alatt a padról.
- Egy pillanat és itt vagyok. Várj meg.
- Rendben. De hova mész?
- Mindjárt megtudod.
Gyors léptekkel az előbb már említettekhez mentem. A kis ötletemet sikerült megvalósítanom s azután visszatértem a padon ülő Christianhoz. De volt valami nálam. A kezemben volt egy léggömb.
- Azt szeretném, ha most elengednénk együtt a gondjainkat. Képzeld azt te is, hogy minden gondod ez a léggömb. Én is ezt teszem. Jó igaz olyan gyerekesnek hangzik, de szeretném, ha ezt megtennéd velem.
- Rendben.
- Fogd meg te is.  Majd megfogta. – Most hunyjuk le a szemünk. - majd megtettük. Én is a léggömbhöz képzelem mindem problémám és te is tedd meg, majd engedjük el háromra. Jó?
- Jó.
Vártam néhány másodpercet, majd elkezdtem számolni. Háromra mind a ketten elengedtük, majd kinyitottuk a szemünk és a léggömböt néztük. Az egyenletesen emelkedett felfelé, mindaddig, míg a szél hirtelen arrébb nem tessékelte. Egy bizonyos magasság után a szél össze-vissza lökdöste, csak játszadozott a léggömbbel. Kicsit olyan volt, mintha én lennék az a léggömb, amit a szél össze-vissza sodor.
Megint egymásra néztünk.
- Köszönöm. – ennyit mondott nekem.
- Mit köszönsz?
- Azt hogy vagy. - majd végigsimította az arcom.
Még egy kis időt ott töltöttünk a padon. Majd lassan elindultuk haza. Mire elértünk a házamig már beesteledett. Megálltunk a lépcső előtt elbúcsúzni.
- Köszönöm, hogy velem töltötted a délutánt. – mondtam neki.
- Jó volt veled lenni. És köszönöm, hogy rádöbbentettél valóságra.
- Mégis mire gondolsz valóság alatt? – faggatóztam egy kicsit.
- Arra, hogy nem szabad feladjam, amit csinálok. A mai nap során olyan dolgokat vettem észre, amiket eddig soha. Például amikor sétáltunk és meg-megálltunk, észrevettem az embereket. Láttam, hogy sokuk mennyire gondterhelt, frusztrált. Láttam, hogy mindenki siet. De rájöttem, ha sietünk, nem vesszük észre az orrunk előtt lévő dolgokat. Te megtanítottad, hogy ha lassabban járok, jobban élhetem meg az élet pillanatait. Szeretem a munkám, de néha szükség van arra, hogy elengedjek és hagyjam elszállni a gondjaimat, vagy éppen a pillanatnyi érzéseimnek éljek. Te számomra a helyes utat, a biztos pontot, a megnyugvást jelented és úgy érzem a boldogságom forrását. Azt a pici pluszt, ami tökéletessé teheti az életem. Ami eddig hiányzott, ami miatt néha meginogok és szamárságokat gondolok. A stabilitást és a legnagyobb kincset az életben.
- Örömmel tettem. És köszönöm. Nagyon jól esik, hogy így gondolsz rám.
Most úgy éreztem itt az idő, elmondom, hogy lehet, beteg vagyok. Egy kis erőt gyűjtöttem és vettem egy nagy levegőt, majd nyeltem egy nagyot. És neki kezdtem.
- Mondani akarok valamit…- s elkezdtem hezitálni. – Azt akarom mondani, hogy… hogy téged egy csodás embernek tartalak és boldog vagyok, hogy ma ott ültél velem a padon. – ezt találtam ki hirtelen. Egyszerűen nem jött a számra az , hogy el kell mondjam lehet, hogy beteg vagyok. Így persze könnyű, de akkor egyszerűen nem tudtam elmondani. De egyszer meg kell vele osszam, még mielőtt túl késő lenne.
Már épp elbúcsúzni készültem. Odahajoltam Christianhoz és megpusziltam az arcát.
- Jó éjszakát. Szia!
Majd megfordultam és elindultam fel a lépcsőn. A bajárat előtt megálltam, és a kulcsot vettem ki a zsebemből. Épp a megfelelő kulcsot készítettem el a csomóról, mikor odalépett mellém.
- Nem hagyom elveszni a pillanatot. Megtanítottál ma rá és nem akarom elszalasztani az esélyt.
Végigsimította az arcom, majd közelebb hajolt és megcsókolt. Pár perc után elváltunk egymástól, majd megszólalt.
- Jó éjszakát, hamarosan látlak. Szia.
- Szia.
Majd beléptem az ajtón. Megmásztam a lépcsőfokokat és már az ajtóm előtt jártam. Mielőtt azonban beléptem volna, furcsa hangokra lettem figyelmes. A lakásomból kacarászást hallottam. És két hangot. Az egyik biztosan apám hangja volt a másik pedig egy nőé. Azonnal tudni akartam, hogy ki van ott. Kinyitottam az ajtót és immár ismertté vált előttem a női hang tulajdonosának személye…

SZERK MEGJEGYZÉSE:
Sziasztok!
Elérkeztünk egy kerek számhoz a fejezeteket számát nézve. Sajnálom, hogy régóta nem hoztam folytatást, de most a suli húzós és ez ráhat a folytatásra is. A következő rész nem tudom mikor fog felkerülni.
De még most erről a fejezetről annyit, hogy ez inkább nyugisabb rész lett. Remélem tetszeni fog nektek, ha hiba van benne előre is elnézést kérek.
Köszönöm a véleményeket és most is kíváncsi vagyok arra, mit gondoltok. ;)
Puszi

Ismételt díjak :))

Sziasztok!

Az oldal ismételten kapott két díjat.

Nagyon szépen köszönöm, iszonyatosan jól esnek.

Ezt a díjat köszönöm szépen  Cécilének. 

Valamint megkaptam ezt a díjat is. Ezt pedig köszönöm Rinának, Rebiinek, És Renynek. 

Remélem nem hagytam ki senkit. :)
Nagyon aranyosak vagytok, hogy gondoltok rám. Tovább pedig mindenkinek adnám, hisz mindenki megérdemli!

 UI: A friss pár percen belül felkerül ;)