32. fejezet

32. fejezet

New day, new life?

Néha bezáródik mögöttünk egy-egy ajtó, s nem tudhatjuk, hogy az vajon hova vezet. Hiába lépünk vissza a kilincset lenyomva már nem tudjuk kinyitni, mert a másik oldalról kulccsal be lett zárva. Azt viszont sosem tudjuk meg, hogy melyik ajtó mögött mi várt volna ránk.

Nagyon jót tett nekem Jess látogatása. Néha úgy érzem, belefáradok az életbe, és néha jól jön, ha az emberek felnyitják a szemem. De azonban mégis volt bennem egyfajta negatív érzés is, egy félelem mikor elköszöntem barátnőmtől. Aggódok a kezelés, a betegség, a következmények miatt. És persze aggódok a saját sorsom miatt is. A remegés egyre jobban megijeszt. Az pedig, hogy ezt kézzsibbadás is tetőzte, egyenesen rémisztő.
Az elkövetkező napok gyorsan elteltek. Szinte észrevétlenül. Apámmal való kapcsolatomban változást látok. Egy pozitív előrelépést. Eddig rosszul ítéltem meg őt, hamis képet alakítottam ki róla. Sose tudtam lenyelni, hogy ő otthagyott minket, és ebben csak anyu erősített meg. Láttam rajta, hogy számára apu volt az igazi, s érzelmeit sose tudta elengedni. Sokszor meredt a képernyőre, nézte a futamokat, s mikor apu feltűnt a képernyőn, ha csak pár pillanat erejéig is, egy mosolyt láttam megjelenni az arcán. Én pedig ekkor csak egyre erősebb gyűlöletet éreztem apu iránt. Sokszor kívántam azt, hogy bárcsak ne lenne. De most belátom, jó, hogy az a kívánságom nem teljesült. Mióta apu velem lakik, volt, hogy beszélgettünk és kérdezősködtem az anyával volt kapcsolatáról, s rájöttem arra, ami eddig még nem volt tiszta előttem, hogy neki anyu volta mindene. Hiába házasodott meg még utána, de neki anyu volt az igazi. De mind a ketten az elválás mellett döntöttek. Anyu feláldozta magát azért, hogy azt a férfit, akit szeret, boldognak lásson, s eljátszotta apu előtt szerelmének kihűlését. Tudta anyu, hogy nem tenne a családnak jót apu munkája és a hatalmas távolság, a média és még lehetne sorolni. Így ezt a döntést hozta és megtette a kellő lépéseket. Apa pedig elhitte, hogy valóban így van ez. De én tudtam, hogy anyu mindig is szeretni fogja őt. Mikor nagyobb lettem akkor vettem észre a dolgot és azt az idő múlásával egyre biztosabban tudtam.
Mikor Christiannal vagyok, jól érzem magam, de úgy érzek néha, hogy anyához hasonlóan a Sebastian iránti érzelmeimet nem fogom tudni elengedni, Christiant pedig nem szeretném hitegetni, és nem szeretném azt, hogy hamis ábrándokat kergessen, de ki tudja, ha belevágok, lehet el tudja velem feledtetni Sebastiant és érzelmeket kelteni bennem.
Amint említettem már, a napok nagyon gyorsan teltek, olyannyira, hogy már a következő versenyhelyszínre, Kínába kellett utazni. Az utazás előtt néha zsörtölődtem apura, ugyanis ő a fejébe vette, hogy bizony ő is el fog jönni. Én viszont a mellett vagyok és voltam is mindvégig, hogy még otthon kellene maradnia. Én csak az egészségére gondolok. Nem szeretném, ha munkamániája és az autósport iránti szeretete egészségét veszélyeztetné, vagy pedig rontana rajta. Persze tudom, hogy ez a világ az ő birodalma, ezt ő maga építette ki, de ez a birodalom is tudja őt nélkülözni addig, míg nem lesz újra a régi. Azonban ő iszonyatosan makacs egy ember. Amit a fejébe vesz, annak úgy is kell lennie. Hiába hoztam fel neki ész érveket, ő mindegyiket körbemagyarázta. Rájöttem, mindegy mit csinálok vagy mondok, ő úgy is ott les Kínában. Így hát nem maradt más választásom, rá kellett bólintsak a dologra.
Hosszú repülőúton voltunk túl. Megérkeztünk az új helyszínre, ami engem azonnal elvarázsolt. Még sosem jártam Kínában, de most itt voltam. Talán azért is nyűgözött le ennyire, mert az itt élő embereknek másabb a kultúrája, másak a szokásaik, mint ami nekünk megszokott.
Szálláshelyünket is sikeresen elfoglaltuk. Nem nagyon csomagoltam ki most sem, hisz csak pár napig tart a felhajtás, a nagy „banzáj” és semmi értelme, hogy ha készülök majd haza egy fél napot töltsek majd csak azzal, hogy összepakolok. Miután végeztem nagyon elégedett voltam magammal. Az út egy kicsit leszívott, így ma esti programnak egy jó fürdőt és alvást terveztem. Azonban a kis tervem és számításim körbehúzta valaki.
Megcsörrent a telefonom, s miután megnéztem ki keres, felvettem:
- Szia Claire! Megérkeztél már? – hallottam a vonal túlsó oldaláról.
- Szia! Igen, itt vagyok. – adtam választ.
- Ennek örülök.
- Igen? És elárulod pontosan, hogy miért örülsz neki? – kérdeztem, közben pedig lehuppantam az ágyra
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk vacsorázni. Mit szólsz hozzá? Eljössz velem?
- Igen, ez nagyszerűen hangzik, köszönöm a meghívást. – adtam meg a válaszom.
- Fantasztikus! Akkor egy óra múlva találkozzunk a recepciónál.
- Rendben.
- Várlak majd, Szia!
- Szia! – s bontottuk a vonalat.
Christian volt az. Vele minden egyes eltöltött perc nagyon jól telik, érzem a nyugalmat,  olyankor megfeledkezek másokról, a gondjaimról. De amint ezek véget érnek, minden a régi. Ugyanúgy vannak gondjaim, amelyek nem oldódnak csak úgy meg.
Elővettem a bőröndöm, s kikerestem valami olyan szettet, amit felvehetek. Nagyban kutakodtam, s némi keresgélés után ráleltem az igai darabokra, mikor hallottam, hogy kopognak. A ruhákat az ágyamra helyeztem, majd kinyitottam az ajtót. A legnagyobb megdöbbenésemre Sebastiannal találtam magam szembe.
- Szia! – köszönt ő először.
- Szia!
- Beengedsz egy kicsit? – kérdezte azonnal tőlem, de egy kicsit félve kérdezett.
Én nem válaszoltam, a tettek beszéltek most helyettem. Igazából még mindig meglepett voltam amiatt, hogy itt van, de arrébb álltam, s jobban megnyitottam előtte az ajtót, ő pedig bejött, majd becsuktam magunk mögött az ajtót.
- Miért jöttél? – kérdeztem azonnal s tértem rögtön a lényegre.
- Látni akartalak. – kaptam meg a választ a kérdésemre.
- Látni engem? Miért? – kérdeztem vissza egy kis meglepettséggel.
- Egyszerűen csak erre vágytam. Látni téged. A gyönyörű szemeid, a mosolyod…
- Kérlek, ezt fejezd be! - szakítottam félbe határozottan.

- Miért? – kérdezett vissza, s közben közelebb lépkedett felém.
Már nagyon közel járt hozzám, s közben csak egymás tekintetével voltunk elfoglalva.
- Hanna és a pici. – csak ennyit tudtam hirtelen kinyögdécselni.
- Tudom. - mondta, majd lesütötte a szemét. Sóhajtott egy nagyot, majd újra rám nézett.
Úgy éreztem nem szabad hagynom, hogy az elhatározásomban elbizonytalanodjak és nem szabad hagynom, hogy ő meghozzon egy olyan lépést, amit lehet, később megbánna. Meg kellett a dolgokat benne erősítsem.
- Az évek nem múlnak el nyomtalanul. Ezt te mondtad. Ráadásul már hárman vagytok.
- Tudom, tisztában vagyok vele.
- Akkor mégis miért vagy itt? Úgy láttam minden rendben van köztetek.
- Szó sincs veszekedésről csak egy dolog hiányzik: TE! - s hajolt felém.

Ajkaink már súrolták egymást, de én megálljt parancsoltam mindkettőnknek.
- Ezt nem szabad! Ez csak fájdalmat okozna sok embernek. – mondtam erőt véve magamon.
- Nekem pedig az okoz fájdalmat, ha nem vagy mellettem.
Én nem akartam, hogy bármi is történjen. Ez ellen küzdök olyan régóta, erre fel ide jön és rám zúdít egy érzelemlavinát. Megkerültem őt, de ő megragadta a karom, hogy ne tudjam ott hagyni. Közelebb jött hozzám, majd megcsókolt. Lassan elkezdtünk hátrálni. Az előbbi határozottságom most elillant, s csak sodródtam az eseményekkel. Majd kapcsoltam. Vagyis az eszem, ami mindezt meg akarta állítani, de most a szívem erőt vett magán és dominált ismételten. Már egészen az ágyig hátráltunk, majd elfeküdtem az ágyon háttal, éppen a kikészített ruha mellett. Ő pedig fölém hajolt. Minden egyes érintése, a csókjai jól estek. Az eszem azonban időben kapcsolt és kerekedett ismételten felül, így közbelépve még mielőtt bármi „butaságot” tett volna a szívem. A kezemmel megfékeztem őt.
- Nem szabad Sebastian! – suttogtam szinte neki.
Ő megsimította az arcom s ismét elkezdett csókolni. Én azonban megint megakadályoztam.
- Ne nehezítsd meg a dolgom könyörgök! Neked családod van már. – mondtam neki s néztem közben gyönyörű szemeit. Majd abbahagyta a dolgot.
Csak néztünk egymás szemébe, s egy leheletnyi csönd után folytattam.
- Ez az egész dolog olyan, mint egy érzelmi hullámvasút. Én pedig ezt nem bírom. Én erre a hullámvasútra nem akarok jegyet váltani. És tudod azt is, hogy nem akarok családot szétbontani. Szeretlek, de el akarlak felejteni. Néhány napja azt láttam rajtatok, hogy nem csak az évek, hanem érzelmek is vannak is köztetek. Fogtad Hanna kezét, nevetgéltetek. Fájt. Nagyon fájt, de lenyeltem. És felejteni akarok. Nem akarom ezt az érzést többet érezni. Újra akarom a dolgokat kezdeni, új fejezetet akarok az életemben kezdeni, fájdalom nélkül.
- Szóval azt akarod mondani, hogy felejtselek el igaz? – nézett rám.
- Igen. – mondtam ki.
Majd „leszállt” rólam és felült az ágyon. Én is felemelkedtem. Ő ráült a ruháimra, amit egy mozdulattal kihúzott maga alól, majd elkezdte nézegetni a kezében. Én pedig őt figyeltem.
- Christian az, akivel az új fejezetet elképzeled? Ugye így van? – s közben tovább szorongatta a ruháimat.
- Igen. – néztem a földet, majd rápillantottam, de ő nem nézett rám. - Veled nem képzelhetem el. A te utad másfelé visz téged.
Miután kimondtam ezeket a szavakat, nem szóltunk egymáshoz. Ő még mindig a ruháimat fogdosta, majd pár perc csend után megszólalt.
- Biztosan gyönyörű leszel a ruhában, tetszeni fogsz Christiannak. Jó szórakozást nektek! – majd a ruhát az ölömbe rakta, felállt az ágyról és elhagyta a szobát.
Félelmetes, hogy rögtön Christianra gondolt, amint a ruháimat nézte.
Remek! Eddig se tudtam az érzelmeimet egy dobozba elraktározni és azt a szívem egyik legmagasabb polcára rakni, de ő most a korábban már állni látszó érzelmi vizet felkavarta. Azt mondta a kórházban, az évek nem múltak el nyomtalanul, erre fel most azt mondja én hiányzok neki. Én ezt nem tudom elraktározni. Miért kellet neki egyáltalán most idejönnie? Miért kellett ezeket elmondania?
Most ismételten cikáztak az érzelmeim, de tudtam, jól cselekedtem, helyesen tettem, hogy nem engedtem a csábításnak és a szívemnek. Köszönöm eszem!

 Megfogtam az ölömbe helyezett ruhát, megtörölgettem a szemeimet, majd elmentem készülődni, elkezdtem az új fejezethez való lapozást. Olyan az egész, mintha épp letettem volna az életemet író tollat az asztalra, hogy a könyvben, melyben életem eddigi fejezetei vannak megírva lapozhassak, hogy egy tiszta oldalra írhassak majd. Azzal, hogy most nem engedtem az érzelmeknek lapoztam egyet, de az új fejezetet még messze nem kezdtem el. Még a tollhoz kell nyúljak, hogy elkezdhessem megírni majd az elkövetkezendőket. Lehet, a vacsora jelenti majd, de megeshet, hogy nem…
A megbeszélt időre elkészültem, s a recepciónál már láttam a várakozó Christiant. Mikor odaértem hozzá rám mosolygott.
- Lélegzetelállító vagy!
- Köszönöm. – mondtam neki.
 S elindultunk egy autóhoz, amit kibérelt mára.
Az úton nem sokat beszélgettünk. Az ablakon néztem ki. A fények elhaladtak mellettem, lenyűgözött a hely. Elmerültem a gondolataimban és csak néztem ki az ablakon.
Hamar megérkeztünk a vacsora helyszínére. Nem egy flancos étterembe vitt, hanem egy kisebb, hangulatosabb és nagyon romantikus helyre. Amint kiszálltam az autóból és megláttam, hogy hova hozott, tátva maradt a szám. Lenyűgözött a hely. Odalépett mellém, s megfogta a kezem.
- Tetszik? – kérdezte.
- Istenem! Ez mesés! – mondtam neki.
- Gyere, menjünk közelebb. – s úgy tettünk.
Leültünk egy asztalhoz, s hamarosan megkaptuk az étlapokat. Némi gondolkodás után leadtuk a rendelést, amit hamarosan kihoztak.
A vacsora nagyon finom volt, és a hely varázslatossága igazán különlegessé tette az estét.
Minden tökéletes volt, csak egy valami nem. Én nem voltam az. Nem tudtam elűzni azokat a gondolatokat a fejemből, amik Sebastiannal kapcsolatosak. Christian nagyon boldog volt és sokat beszélt nekem az este során. Nevetett s vele együtt én is. Sokszor azonban a mosolyom nem volt őszinte, csak egy álca volt. Igyekeztem ezt az álcát fenntartani mindvégig.
A vacsora végeztével elindultunk vissza. Hamar megérkeztünk szálláshelyünkhöz, s Christian a recepcióig kísért.
- Minden rendben van? –kérdezte miközben megsimította az arcom.
- Igen minden rendben. - mondtam, de nem lehetett hihető a dolog, mert kérdezett.
- Mi nyomja a lelked? Látom rajtad, hogy gondolatban nem itt jársz, és hogy valami bajod van. Egész este szótlan voltál.
- Nincs semmi bajom.
- Nekem elmondhatod. Ideges vagy apád miatt? Ez a baj?
Igazából nem ez a bajom, de nem akarom elmondani azt, ami pár órával ezelőtt történt, így hát erre fogtam a dolgot.
- Igen.
- Nyugodj meg, nem lesz baja.
- Köszönöm. – csak ennyit mondtam.
- Mit köszönsz?
- Mindent. Az estét és hogy megnyugtatsz. Köszönöm.
Ő erre nem válaszolt semmit, csak magához húzott és megölelt. Miután elengedett elköszöntünk egymástól és mind a ketten mentünk a saját utunkra.
Beérkeztem a szobába, majd leöltöztem és lassan lefeküdtem. Holnapra össze kell magam szedjem, hisz holnap ismételten elkezdődik a felhajtás.
Reggel könnyen ébredtem. Mikor felébredtem meghoztam az elhatározást, hogy ez a nap lesz az új fejezet kezdete. És innentől kezdve el kell felejteni Sebastiant és az új életre koncentrálni.
Kikeltem az ágyból, reggeli rituálém megcsináltam, majd elindultam reggelizni. A mai reggelen egyedül étkeztem. Jó lett volna, ha itt lett volna Jess és egy kis lökést ad nekem, hogy igen ez az a nap, ami az új kezdetet jelenti. De most nem volt itt. Az asztalnál ültem és láttam Sebastiant elhaladni. Rám nézett, de nem reagált. Én is csak néztem, de szótlanul. A szememmel végigkövettem őt az asztalhoz, majd befejezve a reggelim, felálltam. A boxban töltöttem az időt a többiekkel, egészen a szabadedzésig.
A szabadedzés nagyon jól sikerült nekünk. Az autóink az első helyeken végeztek, Sebastian Mark sorrendben. Mindenki örült ennek az eredménynek, bár mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ez nem az időmérő, sőt nem s a verseny, addig még sok minden fog változni, s akkor kell majd ilyen jó eredményt elérni.
Túl voltunk a szokásos interjúkon. Ezzel pedig a mai napomnak vége. Őszintén örültem neki, hisz nem volt semmi kedvem. De a kedv most nem számított. Christian állított meg.
- Szia Claire! Nem csatlakozol hozzánk egy kis beszélgetésre? – invitált oda a többiekhez.
- Nemsokára csatlakozom hozzátok, csak még telefonálni akarok egyet.
- Rendben. Megtalálsz minket a büfében.
- Jó. Nemsokára csatlakozok. – mondtam egy mosoly kíséretében.
- Várlak majd. – ő is elengedett egy mosolyt, majd indult a büféhez.
Én elkezdtem matatni a zsebemben és kerestem a telefonom, de nem találtam. Aztán eszembe jutott. Délelőtt elkezdett merülni és én kikapcsoltam, majd mikor volt egy kis időm, elvittem a szobámba. Így hogy már eszembe jutott minden elindultam a mobilomért.
Egy kis idő múlva már a szobámban voltam és a telefonnal a kezemben indultam vissza. Útközben úgy voltam vele, bekapcsolom és telefonálok. Nos, ez csak részben valósult meg. Bekapcsoltam a telefonom és láttam, hogy érkezett új hangposta üzenetem. Ezen nagyon meglepődtem. Sosem szokott nekem érkezni. De úgy voltam vele az üzenet megvár, inkább felhívom inkább Jesst. Elindítottam a hívást majd vártam, hogy felvegye. 2 csörgés után fel is vette a telefont.
- Szia! – szólt bele
- Szia Jess! Hogy vagy?
- Jól vagyok. Ne érdemes panaszkodni. És te?
- Csak téged tudlak megismételni.
Ezután elmondtam neki a Sebastiannal történteket és a vacsorát is utána Christiannal. Kellett neki pár másodperc mire összeszedte magát és ellátott egy kis útravaló tanáccsal.
- Szerintem tudod, hogy én ki mellett gondolom azt, hogy boldog lennél.
- Tudom.
- Akkor szerintem azt is tudod, hogy jól tetted. Erős vagy és jól cselekedtél.
- Én is így gondolom, csak nem így érzem. De köszönöm a megerősítést.
- Tudod, hogy ha bármi van, csak telefonálnod kell.
- Tudom. És hogy érzed magad?
- Jaj Claire, nagyon jól. Már régen voltam Thomassal versenyen, de ez most fantasztikus. Újra érzem a légkört, egy kicsit olyan, mint mikor gyerek voltam. Nagyon élvezem. Csak áradozni tudok róla.
- Hát azt hallom. – mondtam nevetve.
- Claire ne haragudj, de most le kell tennem. Később hívlak, de most…
- Jó, jó csak nyugodtan. Valami szépfiút szedj nekem össze!
- Értettem ezredes! –s nevettünk mind a ketten.
- Légy jó vigyázz magadra és élvezd ki az egész versenyt. – mondtam neki.
- Jó leszek megígérem, és élvezem emiatt ne izgulj.
- Jó rendben.
- Akkor légy jó és beszélünk majd. Szia!
- Az leszek. Szia! – majd bontottuk a vonalat.
Jó volt egy kicsit hallani a hangját és egy kicsit fel is vidított. Mire letettem már ott voltam Christianékkal. Leültem hozzájuk. Épp nevetgéltek. Adrian mesélt egy viccet nekik. Még mielőtt én is bekapcsolódtam volna a dolgokba meghallgatni készültem az üzenetemet. Egy kicsit azért meg voltam lepődve a dolgon. Úgy voltam vele, biztos fontos lehet a dolog. Így hát meghallgattam. Mihelyst meghallottam a hangot, tudtam ez valóban fontos. A hang megismerésével azonnal átfutott rajtam a hideg és a szívem elkezdett ezerrel kalampálni. Tudtam ez sorsfordító lesz. George volt az, aki az üzenetet hagyta nekem.
„ Szia Claire! Ha megkaptad az üzenetet, hívj fel. Be kellene jönnöd a klinikára, meg van az eredmény!”
Mikor meghallottam mit mond lefagytam. Hirtelen azt sem tudtam mi van velem. Erre vártam olyan régóta, hogy tudjam az eredményt. És most, hogy ilyen közel vagyok hozzá, és hogy pár óra múlva ezt meg fogom tudni, úgy érzem jobb lenne, ha még mindig homály fedné.
Felszakadt ezeknek a szavaknak a hallatán valami bennem. Csak ültem némán és könny szökött a szemeimbe.  Egy pillanat alatt sok minden fordult meg a fejemben. Magam elé képzeltem azt a variációt, hogy nincs semmi bajom, de azzal a lehetőséggel is számoltam , hogy George azt mondja, beteg vagyok. Ez az utolsó pedig megijesztett. Talán emiatt is és a falszakadt stressznek és érzelmeknek köszönhetően néhány könnycseppem utat tört magának. Teljesen le voltam blokkolva. Meredtem előre, közben pedig lassan lecsúsztattam a telefonom a fülem mellett. A látványom hatott a többiekre is. A hirtelen jó hangulat most megfagyott. De én nem igazán reagáltam erre. Csak George szavai csengtek vissza a fülemben, akár csak egy dallam.
Christian azonnal kérdezett, látta, hogy van valami.
- Mi a baj?
De én nem válaszoltam. Legszívesebben ordítottam volna egyet, de nem tudtam. Egy hang se akart kijönni a torkomon.
- Mi a baj? – kérdezte megint.
Én azonban még mindig a semmibe bámultam, még csak most kezdett a tudatomig eljutni George miden egyes szava.
Majd megkérdezte harmadjára is:
- Mi a baj? – de már ő is egyre idegesebb volt.
Én ránéztem, majd megszólaltam.
- Engedj el a hétvégén szabadságra.
- De miért?
- El kell menjek. Engedj el, kérlek.
- Rendben elengedlek, de miért mész el?
- El kell menjek. – csak ennyit mondtam. – El kell intézzek egy fontos dolgot.
Majd felálltam és elindultam a társaságtól, anélkül, hogy bármit is mondtam volna nekik. Olyan volt, mintha a körülöttem lévő világ eltűnt volna. Csak George szavait hallottam és csak haladtam előre anélkül, hogy bármit is mondtam volna bárkinek.
Mentem a szobám irányába, vissza a szállásra, hogy gyorsan összeszedjem a bőröndöm és induljak azonnal haza. Anélkül közlekedtem, hogy szétnéztem volna, kik mellett haladok el. Elmentem egy másik társaság mellett, akik között Sebastian is ott volt. Látta, hogy milyen állapotban vagyok, s megállított.
- Mi a baj? – kérdezte ő is aggódva.
- El kell menjek. – csak ennyit mondtam neki is.
- De hát hova mész? – kérdezte ismételten hisz látta, hogy sírok
- Dolgom van.
- Claire, hova mész? Hisz holnap időmérő!- ő is egyre ingerültebb volt.
- El kell menjek haza.
- Baj van? Csak nem…
- Haza kell menjek.
Majd őt is otthagytam….


SZERK MEGJEGYZÉSE:
Sziasztok!

Meghoztam a folytatást! Köszönöm szépen a véleményeket, most is számítok rátok.
Most egy kicsit eseménydúsabb fejezetet hoztam nektek, remélem elnyeri majd a tetszéseteket

A folytatás nem tudom mikor fog felkerülni, talán mondhatom, most egy bizonytalan ideig nem lesz folytatás. Megértéseteket előre is köszönöm, és remélem ha újra hozok frisset örömmel fogadjátok majd és fogjátok olvasni. Legyetek jók!
Jó szórakozást a fejezethez!
Puszi