59. fejezet

Sziasztok!

 Megérkezett a folytatás! Nem egy izgalmas rész, de úgy érzem, szükség van erre. Kell ahhoz, hogy a szereplők önmagukra találjanak, vagyis megpróbáljanak. Egy újabb mérföldkő lesz, hogy miért? Ez a fejezet fog elindítani egy nagyobb eseménysorozatot. Nem lett hosszú, de valahol mégis van mondanivalója. Remélem megtaláljátok benne!  Igyekeztem érzelmeket csempészni a sorok közé, próbáltam úgy alakítani a mondatokat, hogy némiképp érezhető is legyen egy-egy szónak a súlya. Nem is rabolom tovább senki idejét a felvezetéssel.

Jó szórakozást!

Puszi

59. fejezet

A te életed a te döntésed

Ha hallgatunk egy dalt és megpróbáljuk a saját életünkre kivetíteni annak sorait, sokszor találunk hasonlóságot. A zenészek is a saját érzéseikből táplálkoznak, azok segítségével alkotnak meg egy-egy dalt. Átadnak egy érzést, amire mi vevők vagyunk. Azonosulunk velünk, megesik, hogy érzelmeket indítanak el bennünk. Egyszerű mechanizmusokat, akár apróbb könnyeket is. Ilyen kis dolgokból állunk mi. Lehet butácskán hangzik, de amikor énekelnek szakításról és hallom könnyebbnek tűnik, még ha … még ha a dalba beleadják szívük ami éppen millió darabra tört. Talán nekünk nem fog annyira fájni, mert már felkészültünk. Annyiszor használom a talán szót, de úgy gondolom, más kifejezés nem akad. Olykor, néha? Azt hiszem talán, hisz megeshet, hogy nem úgy alakul majd. Amikor kimondod a végszót és eldöntesz valamit, lehet határozott vagy, de utána omolsz össze. Mégis úgy érzed önmagadért tetted, hogy ne fájjon annyira. Sajnálni könnyű dolgokat, megváltoztatni már nem. Akad olyan, amit el tudunk felejteni, akad, ami örökre magunkba vésődött. Annyiszor gondolkoztam már azon, mi az a határ ameddig azt mondom megbocsátható és mi az, ami már átesik a túloldalra. Töprengtem, de a választ sose találtam meg. Majd tudni fogom, ha esetleg erre kerül a sor. Nehezen tudok elkezdeni egy mondatot is. Annyi mindent szeretnék, hogy zsúfoltnak érzem és olyannak, mintha nem adná át a lényegét annak, amit akarok mondani.  Azt hiszem, azonban mégis megpróbálom…

Erőm elhagyott, testem nem azt akarta, mint amit én. Mintha csak két különálló „dolog” lettünk volna. Hiába akartam odabent, hiába erőlködtem fölösleges volt. A lépcsőfokok is akadályoknak tűntek, amolyan megmászhatatlanoknak. Azt hiszem kimerültem. Ez pedig hozzáadódva betegségemhez és néha az önpusztító életmódomhoz, a lehető legrosszabb eredményre vezetett. Nagy nehezen és kapaszkodva felküzdöttem magam az ajtómig. Nem akartam, hogy esetleg bárkit felébresszek ilyenkor, vagy bárki így lásson. Nem akarok egyszerűen mások szemébe nézni, amint meglátják mi zajlik velem, amint megtudják milyen az igazi életem. Nekem ez a legnehezebb része. Nem tudom honnan volt lélekjelenlétem és erőm, de összeszedtem magam és bementem. Hirtelen jött ez a rosszullét, de a legrosszabb is volt azok közül, amelyikeket már megéltem. Elkezdett a karom zsibbadni. Úgy éreztem több ezer hangya mászkál benne és nem akarnak elmenni onnan. Úgy éreztem alig van erőm. Lábaim se voltak éppen a legstabilabbak, olyan volt, mintha a bokámra egy ólomsúly lett volna kötve és nem bírtam amiatt emelni azokat. A fürdőszobát tűztem ki célomnak. Amikor beértem azonnal megnyitottam a csapot. A hideg víz alá tettem a kezem és vártam. Közben ujjaim összehúztam majd elengedtem, vártam, hogy enyhüljön a zsibbadás. Pár percig csináltam mindezt, majd elzártam a csapot. Felnéztem a tükörbe. Elgondolkoztam. Magamnak köszönhetem. Leállhattam volna hamarabb, hazajöhettem volna már és akkor most nem lenne ez. Idővel a kezemből a zsibbadás kezdett szűnni, de a lábaimba a helyzet változatlan volt. Leültem a csempére és nekitámaszkodtam a kádnak. Erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy bemenjek a szobámba. Lassan úgy éreztem ideje már felállni, így megkapaszkodtam felálltam, majd bemásztam a hálószobába. Leültem azonnal az ágy szélére. Ledobtam magamról a felsőm, lehúztam nehézkesen a cipőm és a szabadidőtől is megszabadultam. Ahogy voltam fehérneműben befeküdtem az ágyba. Nem volt erőm átöltözni. Egész éjszaka nem aludtam. Továbbra sem éreztem magam jól. Rájöttem nem vagyok jó önmagamhoz. Tudom, hogy az emberek változnak, így köztük én is. Aki voltam apránként eltűnt. Aki vidám volt, aki amolyan hétköznapi. Átváltozott valakivé, aki egy másik ember. Nehéz ezt beismerni magamnak, de megeshet szükséges. Már nem állok olyan könnyedén és egyszerűen az élethez. Mindig a mögöttes szándékot keresem. Azt hiszem nem értékeltem eléggé önmagam, most pedig, hogy elveszítettem rádöbbentem minderre. Azt hiszem, nem vagyunk sosem elégedettek magunkkal, mindig találunk valamilyen kivetnivalót. Úgy érzem, most már a jót sem találom meg magamban. Megeshet, hogy már gyűlölöm azt, aki vagyok. Ha belegondolok, 26 évesen itt állok, és egy senki vagyok. Normális esetben már családom is lehetne, egy átlagember életét élhetném, helyette pedig ez van. Egy megkeseredett ember vagyok, aki belefáradt az életébe. Tudjuk, aki megfáradt, annak pedig meg kell pihennie.
Sokszor forgolódtam az éjszaka folyamán és egyszer csak azt éreztem, hogy valami nyom. A telefonom volt. Kiszedtem magam alól. Ahogy kikotortam megnyomtam egy gombot, így a kijelző világított, viszont semmit sem jelzett. Se egy hívás, se egy üzenet. Nem mintha én egész éjszaka a telefont nyomkodtam volna miatta és hívogattam volna vagy üzenetekkel bombáztam volna, de úgy éreztem nem nekem kell a „számlát rendezni”. Végül a készüléket letettem az éjjeliszekrényemre. Megfordultam és csak próbálkoztam továbbra is az elalvással. Amikor ránéztem az órára hajnali 4 órát mutatott. Még mindig nem éreztem magam tökéletesen, de már valamivel jobb volt a közérzetem. Viszont erőm továbbra se nagyon volt.
Másnap alig mozdultam ki az ágyból. Egész nap csak feküdtem. Valamikor délután történt meg az, amire egész éjszaka vártam. Elaludtam. Ez azonban nem tartott sokáig. Apám hívására keltem fel.
- Igen. – szóltam álmosan a telefonba.
- Szia! Aludtál?
- Igen.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek! – kért elnézést.
- Semmi baj. – mondtam majd ásítottam egy nagyot.
- Beszélni szeretnék veled.
- Hallgatlak. – ültem fentebb az ágyon.
- Nagyon fontos dolog és nem telefontéma. Négyszemközt kell megbeszéljük. – határozott volt a hangja.
- Itthon vagyok. – vetettem neki oda.
- Nem tudok elmenni hozzád. Jó lenne, ha elrepülnél a hétvégén a futamra.
- Megmondom neked őszintén, nem szívesen megyek.
- Kérlek. Muszáj beszélnünk és nem mondhatom el másképp.
- De mivel kapcsolatos?
- Személyesen megbeszéljük. Le kell tegyem, várlak majd. Szia!
- Szia! – köszöntem el tőle, de addigra már rég kinyomta.
Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen jött és ugyanakkor rendkívül fontos dolgot, amit meg kell beszéljünk. Nem tud eljönni, menjek el én, noha neki olyan fontos mindez. Igazából úgy voltam vele, hogy nem megyek el. Miután letette a telefont visszafeküdtem. Határozottan kijelentettem magamba, hogy nem megyek el, de nem hagyott békén ez az egész. Valami azt súgta meg kell változtatnom ezt az elhatározásom. Nehéz dönteni arról mi tévő legyek. Tisztán előttem van még a kép, amint megfogadom, hogy betartom édesanyám utolsó kívánságát, de ugyanakkor az is erősen bennem él, amik velem történtek az utóbbi időben. Rájöttem a változásokhoz sok időre van szükség, több együtt eltöltött időre, ez pedig nekünk nincs. Igazából sose volt, amikor elhatároztuk, hogy változtatunk a kapcsolatunkon, visszagondolva az is csak kétségbeesett próbálkozás volt, valami miatt, amire a szavamat adtam. Jobb, ha megmaradunk a régi felállásban. Mintha csak egy játék lenne. A kiindulási pont ugyanaz, de a játékosokat irányító személyek már nem. Nem ugyanaz a felállás, mint régen. Felnőttem, és ő is idősebb lett. Már egy másik pályán folytatódik a játék. Az azért nem jelenthető ki, hogy minden részletében ugyanolyan a kapcsolatunk, mint amilyen régen volt, de nem is a legideálisabb családi viszony. Nem hibáztathatom őt egyedül érte. Én is ugyanakkora részt vállaltam ebben a hozzuk helyre a kapcsolatunk játékban. Azt viszont téves kijelenteni, hogy ez a próbálkozás örökre kudarcba fulladt volna.
Nem mondom azt, hogy pillanatok alatt eltelt a napon, sőt mondhatni lassan. Sose szerettem tétlenkedni, de egyszerűen nem bírtam kikelni az ágyból.
Elérkezett a másnap. Nem bírtam, elég volt! Összeszedtem magam és kimásztam az ágyból. Nem voltam éhes, elmentem és lezuhanyoztam. Jól esett a víz érintése. Kicsikét olyan volt, mintha új erőre kaptam volna. Összeszedtem a ruhát, amiben futni voltam, ugyanis előző nap ahhoz sem volt erőm. Rendbe szedtem az ágyam, kiszellőztettem. Hagytam, hogy egy kicsit élet járja be a házat. Lusta voltam ahhoz, hogy megszárítsam a hajam, így miután magától megszáradt szükséges volt egy kis igazítás. Elővettem a hajkefém és nekiláttam. A fésű a kisebb-nagyobb gubancokat eltűntette. Jó lenne, ha lenne egy olyan kefe, ami az életem szálainak gubancait szüntetné meg. Közben sikeresen megszabadultam jó pár hajszálamtól, amiket később kiszedtem a hajkeféből és eldobtam azokat. Nem tudom mihez kezdjek. Egy részem azt súgta menjek el innen. Csak éppen azt nem tudtam hova. Vártam, hátha lesz valami sugallat, ami megmondja nekem. Olyan jó lenne, ha más dönthetne az életemről. Egy külső személy, aki tud mindenről. Elfogadnám a döntését és egy percre sem vonnám kétségbe. De nem, hisz az én életem az én döntésem.
Délután erőteljes kopogást hallottam. Megrémültem, olyan hatása volt, mintha valaki be akarná törni az ajtót. Félve léptem az ajtóhoz, rátettem kezem a kilincsre, majd lassan kinyitottam. Amikor megláttam a túloldalon Christiant egy bőrönddel, kinyitottam teljesen az ajtót. Szinte farkasszemet néztünk egymással. Nem mondtam neki semmit és ő se nekem. Csupán engem nézett. Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Mozdulatlanul álltunk egymással szembe. Végül is igaz, a mi világunk egy pillanatra megállt, körülöttünk pedig zajlott az élet. Végül lépett egyet előre. A távolság köztünk hirtelen a minimálisra csökkent. Lehajtotta fejét hozzám, majd meg akart csókolni, de én elfordítottam a fejem. Nem néztem a szemébe, megvártam, míg ellép közvetlen előlem. Azután felé fordítottam a fejem.
- Ne tégy úgy kérlek, mintha nem történt volna semmi! – jelentettem ki.
- Akkor mi tévő legyek? – kissé tanácstalannak tűnt.
- Úgy, mint aki két napja erőteljesen kiosztott és belém gázolt.
- Nem akartam.
- De megtetted. Megértettem volna, ha azt mondod, hogy nincs rám időd.
- Mit vársz tőlem? – kérdezte miközben magára mutatott.
Ebben a pillanatban jött ki a szemben lakó szomszédom a házából.
- Szia Claire! – köszönt nekem oda.
Elnéztem Christian mellett és én is köszöntem neki.
- Szia!
Nem akartam ezt megvitatni az ajtóban és igazából azt sem akartam, hogy mások fültanúi legyenek az életem egy részletének is.
- Gyere be!- mutattam neki a nappali irányába. Megfogta a bőröndjét, majd bentebb jött. Becsuktam utána az ajtót. Megfordultam. Nem tudom, hogy lehetett-e olvasni a tekintetemből. Egyszerűbb lett volna, ha az tükrözte volna azt, amit gondolok, avagy érzek.
- Claire! – kezdett ő neki a beszélgetésnek. – Egy rossz nap volt, egy rossz pillanat. Kicsúsztak dolgok a számon, amiknek nem kellett volna, de akkor annyira ideges voltam, hogy beszéltem össze vissza. De a tény változatlan én még ugyanúgy szeretlek és hiányoztál.
- Érdekesen mutatod ki. Nem hiányozhattam annyira neked, hisz nem kerestél. – ekkor bentebb léptem az ajtótól. – De ezt nem veted a szemedre, hisz én se voltam különb.
- Nem voltam itthon. – jelentette ki.
- Nem tudtam, hogy készülsz valahova. - tettem még egy lépést az előző pozíciómból.
- El kellett menjek, a kötelesség szólított.
- Értem. – sóhajtottam egy nagyot. Ezután ismételten csönd következett be.
Nem mozdultam. Földbegyökerezett a lábam, ennek okát pedig magam sem tudom megmagyarázni.
- Azt hiszem, nekünk még tanulnunk kell ezt a dolgot. – törtem meg a csendet.
- Ezzel mit akarsz velem közölni? – ráncolta össze a homlokát.
- Ha akarjuk valóban a kapcsolatunk, akkor változatnunk kell néhány dolgon.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy megbocsátottál?
- Az a fülembe cseng még, amikor azt mondtad jobb lett volna, ha békén hagyjuk egymást.
- Úgy emlékszek te is ezt mondtad nekem! – vágott közbe.
- Erről beszélek éppen. Fel kell nőjünk mind a kettőnknek.
- Mi lesz? Azt akarod, hogy menjek el vagy maradjak? – tett most egy lépést ő is.
- Jobb lenne, ha mennél.
- Miért?
- Miattunk. – jelentettem ki.
Azt hiszem értette a dolgot. Megmarkolta a bőröndje fogóját, majd lépett a kijárat irányába. Követtem őt. Ott állt még az ajtóban.
- Mikor mész el? – utaltam ezzel a következő versenyhelyszínre történő utazásra.
- Holnap.
- Délelőtt vagy délután?
- Este.
- Elmennék veled én is. – amikor ezt kimondtam megszületett egy döntés.
- Komolyan mondod? Eddig győzködni kellett. Miért?
- Mert el kell menjek.
- Miattam?
- Nem. – adtam egy egyszerű választ.
- Akkor? Apád?
- Is.
- És még?
- Miattunk. – váltottunk egy rövid beszélgetést tőmondatokban. Nem a szavak rengetegje tette ki a beszélgetést, de a tartalma mégis óriási volt ennek a szituációnak.
- Holnap érted jövök.
- Köszönöm.  Mikorra legyek kész?
- 5-re.
- Rendben.
- Claire! Ennyiben hagyjuk a dolgot?
- Jobb, mert lehet, csak összebonyolítjuk jobban a szálakat.
- Megbocsátottál?
- Kérdezd meg ezt holnap tőlem.
- Nem szükséges. Azt hiszem, tudom a választ.
- És mi a válasz? Segíts benne kérlek. – azt akartam, hogy kimondja mit gondol, hogy érti-e a mögöttes válaszom.
- Azt hiszem már megtetted abban a pillanatban, amikor kimondtad, hogy miattunk.
- Azt hiszem én is.
- Holnap találkozunk! – köszöntem el tőle.
- Szia! Szeretlek!– mondta, majd becsuktam az ajtót.
Nem mondom azt, hogy elfelejtettem azt a veszekedést, fogalmazzunk úgy, próbálunk túllépni rajta. Így helyes ha folytatni akarjuk az utunk. Ennyi nem szabhat gátat a közös életünknek. A holnapi út, majd segíteni fog abban, hogy meglássuk a túllépés az életünkből és a különbségekből generálódott problémákon miként valósul meg. 

Még mielőtt bezárnátok az oldalt, vagy elkattintanátok innen, meg szeretnék veletek pár gondolatot osztani és egyben kérni is valamit.

Az utóbbi napokban nevezhetjük így nosztalgiáztam egy kicsit. Beleolvastam egy-két részbe, amiket korábban feltettem. Megmondom őszintén furcsa volt. Rájöttem változtam, változott valamilyen szinten a történet, változtak a szereplők. Elveszett a könnyedség, helyette más került előtérbe. Előfordul, hogy nem figyelünk fel apróbb dolgokra, amik körül vesznek minket, és mindezt így akartam egy kicsikét a középpontba helyezni. Hogy ez pedig miként került most elő?

Találtam egy könyvet.  Egy édesanya írja le fia életét. Olyannyira, hogy a fájdalma még óriási, de papírra veti, s reméli némileg enyhül majd. Elmondja nekünk olvasóknak, hogy nem hitte volna, hogy ez lesz a vége, s lesz ok, amiért megíródik ez a könyv. Tudom nem egy kedvelt téma, de az, amit sugároz megfogott. Azt, hogy mindent elkövetett szeretett fiáért, noha érezte úgy is, hogy már nem bírja, de a szeretete mindig segített rajtuk. De tudjuk, amit sugall az Utolsó Ígéret is, nem mindig a habos oldal jut nekünk. Ez a könyv is ezt ragadja meg.

Valahol úgy érzem az a lényege ennek az egésznek, hogy ha adok, valami olyat adjak, amivel az olvasó tud azonosulni, egy kicsikét magáénak tudja érezni. Nem vagyok zsonglőr ezt nyilvánvalóan tudom, nem tudok a szavakkal úgy bánni, hogy az mindig egy letisztult képet adjon. De nem is vagyok ehhez értő, csak próbálkozom. Úgy gondolom, olyanra van szüksége annak, aki kikapcsolódásként olvas, ami közel áll a világához, ami közel áll mindannyiunk valóságához. Egyedi, mégis olyan érzést keltsen benne, hogy nem éteri magasságokban „zajlik” hanem két lábbal a Földön állva történik meg. 

Említettem, hogy nosztalgiáztam. Nem csak azt olvastam amit én írtam, hanem azt is amit ti nekem. Elkezdtem gondolkozni. Mi változott meg? Valami biztosan, hisz kevesebb visszajelzést kapok. Persze tudom nincs mindig ideje mindenkinek én is sokszor vagyok így. Azt hiszem kérek mégis most utoljára tőletek még valamit. Előtte azonban meg szeretném köszönni a visszajelzéseket, amiket kaptam mind komment, mind pedig pipa formájában. Jó ránézni a visszajelzésekre, sokat dob a lelkesedésen és persze jól is esik. Azt szeretném kérni tőletek ezek után, hogy fejezzétek ki mit gondoltok az Utolsó Ígéretről. Jelent nektek valamit? Tudom ez is csak egy a sok közül, de esetleg mégis másabb? 

Próbálkozok, de hogy merre haladok, nem tudom. Kérlek titeket, segítsetek nekem ebben!

58. fejezet

Sziasztok!

Tudom egy picivel korábbra ígértem, sajnálom. Azonban most itt van. Nem akarok most mentegetőzni miért nem sikerült betartanom az ígéretem. 

Felvezetésként csak annyit szeretnék mondani, hogy a változás szelei már fújnak. Még most talált rá Claire-re és Christian-ra a boldogság, de tudjuk, hogy az élet... Ez amolyan a kezdeteknek tekinthető. Lesznek még nem várt események ebben biztos vagyok. Mondjuk azt most fognak csak a nagyobb történések kibontakozni.

Szeretném megköszönni az érkezett véleményeket, most is számítok rátok! ;)

Jó szórakozást!

Puszi

58. fejezet

Súrlódások

Egyesek szerint az apróbb súrlódások teszik még szorosabbá az emberek között lévő köteléket.

Megfogalmazni nem mindig lehet dolgokat. Nem mindig tudunk reagálni adott eseményekre. Előfordul, hogy ott van egy élethelyzet, amibe belecsöppentünk és nem tudjuk miként kezelni. Egyik pillanatból következik egy másik mi pedig csak sodródunk az árral. Talán meghozunk egy rossz döntést, nem parancsolunk időben megálljt magunknak. Elindul egy lavina és nem lesz visszaút. Minden fenekestül felfordul és a feje tetejére áll majd. Ekkor pedig veszíthetünk, és ezt csak magunknak köszönhetjük majd. Hibázunk, tanulunk. Ez az élet rendje. De a veszteség mégis mindennél nagyobb lesz. Az pedig, hogy az életed része, de közben mégsem, rádöbbent óriásit hibáztál. Furcsa megfogalmazása a dolgoknak, de visszautalnék az első mondatra, nem lehet mindent megfelelően szavakba önteni. Ha pedig felmerül a kérdés miként állítom mindezeket, a válasz egyszerű: sajnos sikerült a saját bőrömön megtapasztaljam.

Nehezen teltek a percek, már nagyon vártam azt, hogy újra lássam. Meg kell szokni azonban, hisz ez a mindennapjaink részét teszi majd ki, de elsőre mégis nehéz. Azt állítottam, hogy az az egy nap nem is olyan sok. Pedig igenis az! Azt azonban tudtam hiába teszek bármit akár tótágast is állhatok az idő nem fog gyorsabban telni. Szerencsére legalább annyival le tudtam magam kötni, hogy órát kellett tartsak. A szokásos kis napi teendőimet végeztem amikor Elisa hívott.

- Szia!

- Szia Claire! Beszélnünk kell!

- Komolyan hangzik, történt valami?

-  Személyesen kell megbeszéljük. Tudnál hamarabb jönni?

- Persze.

- Egy fél órával a kezdés előtt találkozzunk.

- Rendben.

- Akkor várlak majd, szia!

- Szia!

Furcsa volt. Bőbeszédűbb szokott lenni, ráadásul a hangja is elárulta, hogy valami történt. Több variáció is átfutott a fejemben, de persze ezek csak találgatások voltak, az igazi okot később megtudtam. Így mivel hamarabb kellett menjek, hamarabb is indultam el itthonról. Kinyitottam az ajtót, majd bepattantam az autóba. Szerencsére nem volt nagy forgalom, így viszonylag könnyedén haladtam és nem kellett éppen valahol egy dugóban üldögéljek. Leparkoltam, majd bementem. Kerestem Elisat, de nem találtam. 

- Itt vagyunk! – hallottam mögülem egy hangot és megijedtem. 

Megfordultam, majd mentem oda hozzá. Amikor beléptem a táncterembe és megláttam Bob-ot, tudtam, hogy valami baj van.

- Sziasztok! – kezdtem így, majd leültem Bob mellé.

- Szia! – köszönt kedvetlenül mellettem Elisa férje.

- Jobb, ha a lényegre térünk! – kezdte a mondandóját – Azért kértem, hogy hamarabb be gyere, mert meg kell beszéljünk valamit.

- De mit? Rátok nézek, és csak azt tudom leszűrni, hogy valami baj van!

- Igen van. – vágott közbe Bob.

- De mégis mi történt? - kérdeztem értetlenül.

- Nagy bajban vagyunk. Nincs elég pénze az iskolának. Meg kell húzzunk egy határt valahol.

- És ez mit takar?

- Nézd Claire én, vagyis mit is mondok mi gondolkodtunk már napok óta, hogy miként lehetne megoldani a helyzetet. Tudod, hogy… - sóhajtott egy nagyot. Sejtettem, hogy mit akar, de az ő szájából akartam mindezt hallani. – nem tudom, hogy mondjam.

- Csak mond ki.

- Nem tudunk alkalmazni itt téged most. Sajnáljuk.

- Értem. – igazából nem is tudtam mit mondjak erre. Ez volt az első szó, ami hirtelen az eszembe jutott. 

- Ne haragudj, hogy ezt kellett tegyük, de más megoldás nem született.

- A tiétek az a hely én csak órákat adtam. Nem tudok mit mondani, ti tudjátok. Sajnálom, megszerettem a gyerekeket. Elfogadom, nem tudok mit csinálni, de most megyek órát tartok.

Indultam, de Elisa még egy pillanatra megállított.

- Claire remélem ez a barátságunkra nem fog kihatni.

Nem válaszoltam, csak elsétáltam. Rosszul esett a dolog. Szerettem ezt az egészet, megszerettem a helyet, megszerettem a gyerekeket, kiegyensúlyozott voltam, de ennyi volt. Igazából fájt a szívem, amiért ezt a számomra kedves dolgot ismét abba kellett hagyjam. Azonban a gyerekeknek nem akartam ebből semmit sem mondani. Elisa dolga.

- Sziasztok! – köszöntem nekik. – Kezdhetünk?

Szinte kórusban érkezett a válasz, úgyhogy elkezdtük a foglakozást. Ahogy egyesével elhaladtam mellettük rájöttem mennyit fejlődtek. Változott némelyikük hozzáállása, volt, akinek elment a kedve tőle, volt, akinek pedig egészen megjött. Botladozva próbálgatták még az első mozdulatokat s most szinte gördülékenyen ment nekik. Rájöttem tettem le valamit az asztalra. Mindig is vágytam erre az érzése. Az, hogy valakinek tudtam adni valamit, ami őt boldogabbá tette. Láttam az arcokon, hogy nem a kényszer vezeti őket ide, akik így éreztek inkább abbahagyták. Láttam rajtuk az akarást és ez engem is ösztönzött. Azt mondta valami odabent nekem: Gyerünk, tovább kell csinálni! Ez lebegett előttem, ha egy percre is olyan helyzet alakult ki, amikor esély volt arra, hogy meginogjak.

Az idő most gyorsan telt, nem úgy, mint korábban. Elérkezett a foglalkozás vége. Mielőtt a lányok szétszéledtek volna, néhány szót szóltam hozzájuk.

- Mielőtt elmentek figyeljetek rám egy kicsit. Mindannyiótokra nagyon büszke vagyok, nagyon ügyesek vagytok! Szeretném, ha nem felejtenétek el sosem, hogy mindenki idebent – mutattam a mellkasomra – egy igazi táncos.

Szegények nem tudták miért mondok nekik ilyeneket. Mondtam nekik, hogy mehetnek nyugodtan. Megvártam, míg mindenki elmegy, majd összeszedtem a cuccom és elhagytam utoljára a termet. Szétnéztem még, majd kiléptem. A kulcsom elvittem Elisa-hoz, aki az  irodájában volt. Tudtam, hogy még itt van. Kopogtam az ajtón, majd beléptem.

- Itt a kulcsom. – tettem le az asztalra.

- Claire tudom, hogy…

- Figyelj Elisa ez van! Nem tudok mit tenni és ti sem. Nincs értelme annak, hogy haragudjak vagy dühös legyek. Csak rossz ez az egész. De ennyi. 

Nem akartam semmit se hozzáfűzni csak hazamenni.

- Claire, a későbbiekben, még ha úgy alakul…

- Meglátjuk. Szia.

- Szia. – köszönt ő is, majd elmentem. 

Nem éppen úgy alakult a napom eddig, ahogy azt terveztem. Tudom, hogy ez még nem a világ vége, de nekem sokat számított ez a munka. Rosszul esett, nem kell ezt túlcifrázni. Beültem az autóba, majd elindultam haza. A korábbi szerencsém elhagyott, egy szuper kis dugóban csücsültem sokáig. Teljesen megbénult a forgalom. Ez már nem is volt meglepő, nagyon sürven előfordul. A rossz napomban legalább egy dolog volt jó. Christian ma hazajön. Ő legalább felvidít majd egy kicsit. Miután már vagy egy fél órája ültem az autóban s közben persze nem haladtam előre semmit megcsörrent a telefonom. Ő hívott.

- Szia! – fogadtam a hívást.

- Szia! Hol vagy?

- Úton. Miért?

- Kerestelek itthon, de zárva az ajtó.

- Dolgozni jöttem. – mondtam kedvetlenül.

- Történt valami? – szűrte le a dolgot azonnal.

- Igen. Kirúgtak.

- Micsoda? 

- Elisa hívott reggel, hogy menjek már be korábban mert beszélnünk kell. Nos, erről kellett. – babráltam közben a kormányt.

- De miért?

- Azt mondta anyagi gondokkal küzd az iskola és ez az egyetlen megoldás.

- De mi lesz a csoportjaiddal?

- Nem tudom. Gondolom majd ő viszi tovább.

- És a gyerekek mit szóltak hozzá?

- Nem mondtam nekik. Nem akartam búcsúzkodni. Nagyon megszerettem őket. Lehet furcsán fog hangzani, de néha úgy éreztem, mint az enyéimek lennének. Büszke voltam, sőt most is az vagyok rájuk. De úgy gondolom Elisa dolga, hogy közölje velük.

- Sajnálom.

- Én is. Nem tudok mit tenni.

- És ha esetleg segítenék?

- Ezt megbeszéljük majd.

- Rendben. Ha hazaértél átjössz?

- Persze. – mondtam egy halovány mosoly kíséretében, bár ő ezt nem látta. – Akkor nemsokára.

- Várlak. Szeretlek.

- Én is téged. – kinyomtam.

Az autóban töltött percek és a körülvevő csend arra volt alkalmas, hogy gondolkozzak. Fel kellett fogjam, innentől kezdve nincs munkám. Lassacskán átkeveredtem magam a forgalmon és némi késéssel, de hazaértem. Felvittem a táskám a házba, átöltöztem, majd felkaptam a telefonom és a kulcsom az asztalról és elindultam gyalog Christianhoz. Az ajtóban álltam és a csengőt nyomtam.

- Igen.

- Én vagyok. – már be is engedett.

Pár pillanat után már ott voltam az ajtóba. Ott állt és várt rám. Odaléptem hozzá és azonnal megöleltem. Magamhoz szorítottam. Beszívtam illatát, végighúztam kezem bőrén. 

- Hiányoztál. – súgta a fülembe.

- Te is nekem. 

Első reakciója ezután az volt, hogy megcsókolt. Csókunk után elmosolyodott.

- Mi az? – kérdeztem tőle.

- Már tudom mire volt szükségem. - mosolyát nem lehetett arcáról eltűntetni. Én is elmosolyodtam.

Elengedtük egymást majd bentebb mentünk. Még nem pakolt ki, ott volt a bőröndje a bejáratban.

- Látom még nem pakoltál ki. – jelentettem ki miután körbenéztem.

- Még nem volt alkalmam.

- Segítek, gyere pakoljunk ki.

Felkapta a bőröndöt, majd pár perc alatt kirámoltuk. Az üres bőröndöt készült eltenni, de az útjába álltam. Lépett egyet balra én is, lépett egyet jobbra szintúgy. Hevesen csóváltam a fejem, jeleztem itt nem fog tudni elmenni.

- Nem mehetsz, csak ha adsz nekem valamit.

- És mit szeretnél?

- Hmm… - csináltam úgy, mint aki gondolkozik, de nem álltam ott sokáig, hiszen ő letette a bőröndöt, majd felkapott és szó szerint arrébb pakolt.

- Nem is tudtam, hogy ilyen erős vagy!

- Nem nézted ki, hogy arrébb raklak?

- Arrébb raksz? Mintha csak egy tárgy lennék.

- Te egy törékeny, csodálatos, felbecsülhetetlen kincs vagy nekem. – mondta miközben egyfolytában a szemembe nézett.

Folyamatosan egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá, miközben a következőket mondtam neki:

- Te pedig az egyetlen jó az életemben. – ismételten megcsókoltam.

Később beszélgettünk egy kicsit a mai napról. 

- Mi lesz ezután? – kérdezte közben pedig főzni készültünk.

- Kitalálom még. Nem igazán tudom elmondani mit érzek. Persze rosszul esik, de mindenkinek, aki elveszíti a munkáját. Meg ott vannak gyerekek is. Hiányozni fognak. Egy kicsit magam is láttam bennük. És igazából ezt nem akarom elveszíteni.

- Mondtam már, de mit szólnál ahhoz, ha segítenék?

- Elisa nem fogadná csak úgy el. Ennyire azért ismerem. Amikor volt a bemutató akkor is a férje győzködése után bólintott arra, hogy elfogadja a támogatást.

- És ha te nyitnál egy iskolát?

- Az nem olyan. – ráztam a fejem, miközben épp szeleteltem.

- De én szívesen…

- Tudod kicsit én is olyan vagyok, mint Elisa, ha akarnám az iskolát, egyedül tenném le az alapjait.

- De én…

- Tudom, hogy te megtennéd értem, de én nem akarom. Egyedül nem vagyok képes rá. Lehet így kellett lennie. Beletörődök és kész.

- És nem lenne kedved visszajönni a csapathoz? – amikor megkérdezte egy pillanatra megfagytam. Abbahagytam a szeletelést és felemeltem a fejem. Néztem előre, közben pedig lepörgettem magamban az okokat.

- Őszinte leszek veled, nem. – tudattam vele az igazságot.

- De miért? 

- Nem akarok visszamenni. Elég volt annyi, amit ott töltöttem. Megismertelek és ezért megérte, de nem szeretem ezt csinálni. 

- Pedig olyan lelkesnek tűntél.

- Csak azt csináltam, amiket néha rám sóztál. Az elején meg tudtalak volna fojtani egy kanál vízben. – mondtam mosolyogva. – El sem tudtam képzelni miért viselkedsz velem úgy ahogy, úgy éreztem csak ki akarsz velem szúrni. De megegyeztük valamiben és ezt nem akartam megszegni.

- Még szerencse. De én komolyan mondtam, most, hogy gyere vissza!

- Kérlek, ne erőltesd. Nem akarom.

- Nem erőltetem. Csak azt szeretném, ha velem lennél.

- Veled vagyok. Csak nem dolgozok a csapatnál ennyi. De itthon várlak.

- Gyere velem! Hétvégén újra futam, gyere el velem! – már ott állt mellettem. Kivette a kezemből a kést én pedig megfordultam vele szembe. Végigsimított az arcomon, majd kérlelt még. – Gyere velem!

- Nem hinném, hogy jó ötlet.

- Miért? – tette fel ismételten a kérdést.

- Tudom, hogy elfoglalt lennél én pedig nem akarlak zavarni.

- Ez rossz kifogás. Tudod, hogy rád szakítanék időt.

- Sajnálom. Nem akarok.

- Értem. – mondta úgy, mint aki megharagudott rám emiatt. Visszament, majd szótlanul folytatta amit eddig csinált. 

Értettem a csendből. Nem esett neki jól, amiért nem akarok vele menni.

- Te most haragszol rám? – kérdeztem tőle.

- Nem tudom megérteni, hogy nem akarsz velem jönni. Ezt csak úgy mondod. Nekem te vagy a legfontosabb és nem hagynálak magadra, sőt nem is zavarnál. Ezt úgy gondolom te is tudod! – ráncolta össze a homlokát. – Más miatt nem akarsz. Talán nem akarsz valakivel találkozni! – gyártott egy saját verziót.

- Hogy mit nem akarok?

- Sebastiannal összefutni.

- Christian ez most komoly? – emeltem meg kicsit én is a hangom. – Már megint ő?

- Ugyan már!

- Mi ugyan már? Mit nem lehet azon érteni, hogy nem akarlak zavarni a munkádban!

- Azt, hogy nem zavarsz és úgy gondolom ezt te is tudod! – ismételte meg szavait, majd kiviharzott a konyhából.

Nem értettem. Sebastian hogy került ide? Miért kombinál ilyeneket. Sikeredett a napom tovább fokozni. A semmin összekaptunk. Mióta újra együtt vagyunk ez volt az első vitánk. Ennek is el kellett jönni egyszer, csak épp nem gondoltam, hogy most és pont egy ilyen dolgon. Nem tartott sokáig a haragja. Körülbelül egy fél óra múlva visszajött a konyhába.

- Ne haragudj rám! 

- Nem haragszok, de bolhából csináltál elefántot.

- Elöntötte az agyam a féltékenység. Nem tudom miért jött ez így. Nem zavarsz és hirtelen eszembe jutott, amikor elmondtad, hogy szeretted Sebastian-t. Magam sem tudom miért pont ez, de úgy éreztem egy pillanatra, hogy miatta nem akarsz jönni és ez egy buta kifogás.

- Jól figyelj most ide! Ha éreznék is valamit iránta azon kívül, hogy mennyire utálom, nem lennék itt! Jó lenne, ha nem kombinálnál.

- Nem fogok. Megbeszéltük?

- Meg. – mosolyodtam el.

A tervezett közös főzés elmaradt. Kapott egy telefont és elkezdett dolgozni, így én fejeztem be egyedül. Bevonult a szobájába, ahol leült az íróasztalához és a laptopján dolgozott lázasan, papírhegyeket halmozott fel és telefonált. Nem mondta pontosan, hogy mit kell csinálnia. Hagytam had végezze a dolgát. Miután befejeztem a főzést elunatkoztam az időt a tv előtt üldögélve. Minden féleképpen meg akartam őt várni, azt akartam, hogy közösen üljünk le az asztalhoz. Emlékszek, miután letette a telefont azt mondta hamar végezni fog, ehhez képest nem így alakult.  Lassan már másfél órája volt bezárkózva mikor úgy döntöttem bemegyek hozzá. Beléptem az ajtón és megálltam mellette.

- Christian. – szólítottam nevén.

- Tessék. – válaszolt, de az iratokat pakolászta.

- Végeztél? Befejeztem a főzést és már rég ki is hűlt.

- Mindjárt végzek. Megmelegíted míg befejezem? – kért meg rá, de továbbra is csak az iratokat és a gépét bámulta felváltva.

- Persze. – válaszoltam.

Kimentem a konyhába és megmelegítettem mindkettőnknek, majd leültem az asztalhoz és vártam. Mit is mondjak, az a bizonyos mindjárt jövök nem következett be. Elüldögéltem még egy órát, ha nem többet az asztalnál. Pótcselekvésként az evőeszközöket piszkáltam. Vártam azt, hogy az a bizonyos mindjárt mikor jön el. Egy idő után megelégeltem a dolgot, felálltam az asztaltól, majd bementem újra hozzá. Nem akartam veszekedni, nem akartam őt kérdőre vonni amiért nem jött még. Csak annyit akartam, hogy legalább ezt a kis időt töltse most velem. Nem volt jó napom és legalább ennyire szükségem lett volna. Egy kis időre vele. Odasétáltam mögé, lehajoltam hozzá és hátulról átkaroltam. Adtam egy puszit az arcára, majd csak ennyit mondtam:

- Kihűlt.

- Megyek már. – rendezgetett egy papírt.

Késztetést éreztem arra, hogy kirázzam ebből a helyzetből. Csak arra tudtam koncentrálni, amit igazán akartam: vele lenni. Azon kaptam magam észre, hogy átnyúltam fölötte, majd lehajtottam a laptopja tetejét. Amikor észrevette hirtelen kifordult önmagából.

- Mit csináltál! – kiabált rám a szó szoros értelmében.

Elengedtem azonnal. Hátrébb léptem tőle. Megdöbbentett a hangnem.

- Azt, amit láttál! – mondtam kicsit megemelve a hangom.

- Amit idáig csináltam szépen tönkre tetted köszönöm! Kérlek, menj most ki, mielőtt..

- Mielőtt mi?

- Olyat mondok, amit megbánnék!

- Mond csak! – tártam szét a karom. 

-  Ennyire nem lehetsz buta, hogy lecsapod! 

- Bocsáss már meg, hogy egy kis időt akartam veled tölteni!

- Elég lett volna mondani!

- Szerinted mi a fenét csináltam? Bejöttem hozzád azt mondtad jössz mindjárt. Ott ültem kint a konyhában és vártalak te meg azt a szart csináltad! – mutattam az irathegyek felé, de ekkor hirtelen elgurult a gyógyszerem.

- Talán azért csináltam, mert ez a munkám! Nem tudod, mit takar ez valójában. Azt mondtad megérted, most meg a szememre veted! Most akkor mi a valóság?

- Elfogadom és ezt mondtam is, de úgy látszik nagy ívben teszel rám és nem figyelsz rám!

- Sokszor csak az megy, hogy te te te de most sem törődsz azzal, hogy velem mi a helyzet! Nem értem mit nem bírsz felfogni abban, hogy ezt meg kell csináljam! 

- Bocsáss meg, hogy néha rám terelődik a szót, bocsáss meg, hogy megosztom veled az életem. Azt hittem ez is egy kapcsolathoz tartozik! Ezek szerint te nem így gondolod! Vagy mit gondolsz erről az egészről? Ez egyáltalán egy kapcsolat köztünk vagy csak szédíted a fejem?

- Megint jössz a hülyeségeddel!

- Értem ezek szerint én hülye vagyok a dolgokhoz! Te pedig…

- Én?

- Lehet jobb lett volna, ha békén hagyjuk egymást! Úgy látszik kibújt a szög a zsákból!

- Tudod, lehet jobb lett volna!

- Úgy tűnik neked nem ugyanazt jelentik a szavak, mint nekem. Jobb is lesz, ha elmegyek!

- Menj nyugodtan!

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy… Jó étvágyat a vacsorádhoz!

Fordultam meg majd kiviharoztam. Erőből vágtam be magam után az ajtót, majd rohantam haza. Nem hittem a füleimnek. Úgy tűnik az első veszekedésből jött egy másik, egy nagyobb. Ez viszont… Nem hiszem el. Megint szinte a semmiből alakult ki. Ahogy pedig zárult… Nem gondoltam volna, hogy ilyeneket fogunk egymás fejéhez vágni. Dühös voltam, csalódott úgy éreztem a percen felrobbanok. Akkoriban éreztem magam így, amikor Parker-rel vesztünk össze. Azért éreztem, mert őt is szerettem, ahogy Christiant is szeretem. De ettől függetlenül a tény változatlan. Minden egyes porcikám azt kívánta, hogy lenyugodjak egy kicsit. Felmentem a házba és ott is becsaptam magam mögött az ajtót. Elhajítottam a telefonom, ami szerencsére az ágyamra esett. Kikaptam egy szabadidőnadrágot és egy pulóvert. Felhúztam egy edzőcipőt és elmentem futni. Régen is ezt csináltam. Nem zavart, hogy éppen este van. Szükségem volt arra, hogy lenyugodjak. Bedugtam egy fülhallgatót a fülembe, bekapcsoltam a zenét és elindultam. Csak a zenére figyeltem és próbáltam elterelni a gondolataimat. 

Már régóta futottam. Volt, persze amikor tartottam pihenőt, de folytattam tovább. Úti célom nem volt, csak az, hogy megnyugodjak.

Valamikor hajnal körül értem haza. Amikor már a bejárat előtt álltam éreztem baj lesz. De csak utána történt valami. Úgy érzem, ezt csak magamnak köszönhetem…

Sziasztok!

Sajnálom, hogy az utóbbi időben nem ékezett friss rész, de nagyon kevés szabadidőm volt ( szinte semmi ), így nem tudtam a történettel foglalkozni. Sokat kellett tanulni, egy kisebb ZH időszak volt. Nem magyarázkodni akarok, csupán szeretnék jelezni nektek, hogy újra itt vagyok és már dolgozok a folytatáson. Azon vagyok, hogy legkésőbb hétvégén felkerüljön. 

Köszönöm a türelmet mindenkinek!

Mivel nem hoztam semmit nektek az utóbbi időben, ezért kaptok valamit. 

"Ha látod magadban az elszántságot és érzed erős vagy, sikerül megtenned. Ha nem, előfordul, hogy elbuksz. Ha összecsapnak a fejed fölött a hullámok és a maradék hited is elhagyott jusson az eszedbe nem vagy egyedül. Csak nem szabad elfeledned, ne véts akkora hibát, ami már visszafordíthatatlan. 

Látod azt a szót, hogy "ha"? Ez is csak egy opció. Hordozok egy óriási titkot, hazudtam és becsaptam embereket. Vétettem el hibákat, tettem rosszat, bántottam meg más embereket, pont úgy, mint ahogy velem bántak, ahogy velem szemben cselekedtek. De ott a kérdés: Biztos, hogy ezt kellett tenni?"

Ez a kis szösszenet némi előreutalás az elkövetkezőkre. Nem akarok előre semmit se elárulni, mindennek eljön az ideje. Annyit viszont mondhatok, jönnek még fordulatok, lesznek még "meglepetések". 

Hamarosan tehát jön a folytatás!

Remélem várjátok! :)

Puszi

Játék határok nélkül (Sebastian Vettel)

Sziasztok!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok Mindenkinek!

A húsvéti nyúl nálam is járt és itt hagyott valamit. Ezt pedig szeretném, most nektek adni. 3 oldalon 3 különböző írást olvashattok tőlem. Ezen kívül az alábbiakat:

Beautiful - 4. fejezet

Blank Page - 5. fejezet

És akkor most ejtenék pár szót erről. Ez nem az Utolsó Ígéret folytatása, ez egy teljesen más dolog. Egy részlet egy életből, egy szelet az ő valóságából. Van egy szó, ami ösztönöz: Talán. Annyit tudok mondani:  Talán valami kezdete, talán valami vége...

Nagyon szépen köszönöm a kapott visszajelzéseket, remélem ehhez is érkezik majd néhány vélemény. Kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá :)

Jó szórakozást!

Puszi

Játék határok nélkül

Tudom, hogy a határok azért vannak, hogy ne lépjük át azokat. Ha megtesszük, akkor valami megváltozik. Talán már visszaút sem lesz. A határ egy jel, ami azt jelzi meg kell állni. Van, amikor nem foglalkozunk ezekkel, nem gondolkozunk el azon mi lesz akkor, ha átmegyünk rajtuk.
Azt hiszem, a határaimat feszegetem. Az élet minden területén.
Ha bárki megkérdezi tőlem miként élem meg az életem, talán a megfelelő szó a szenvedéllyel. Azt teszem, ami éltet. Az adrenalin mindennapi szükségem. Olyan vagyok, mint egy drogos, szükségem van arra, hogy ez az életem része legyen. Emellett minden másodlagos. Talán ez is a baj forrása. Ezért sem látom azt, ami ott van az orrom előtt. Talán ezért sem láttam az árulást. Elárultak. Ez kijelenthető. Az, akire támaszkodtam és az, akiben megbíztam. Elárult mindenki. Talán már ezért sem érdekelnek a határok. Ezek után már nem.
Felfogom az életem egy játéknak. Egy többszereplős játék egyik szereplője vagyok, aki éppen még bírja a játékot, de már nem sokáig. A karakter megfáradt, megeshet már nincs is helye a saját játékában.
Akárhányszor a kamerák elé állok és kérdeznek, megpróbálom önmagam higgadtságát megőrizni. Tudom, hogy mondtam olyan dolgokat, amik másokat is inspirálnak és ösztönöznek, tudom, hogy sokaknak példakép vagyok. Viszont úgy érzem ez a szeretet és támogatás már nem lesz elég ahhoz, hogy bírni fogjam ezt az egészet.
Most olyan, mintha megpróbálnám körbemagyarázni a nyilvánvalót és eltitkolni. De fölösleges. Úgy is kiderül, és ha tudja valaki avagy nem, akkor is ugyanolyan érzés, ugyanúgy fáj. Nem tud rajtam már semmi se segíteni. Csak nekik köszönhetem és megeshet egy parányit magamnak is.
Nem is tudom mit mondjak, a szavak nem elegendőek. Nem fejezik ki azt, amit érzek.
Van, hogy úgy érzem, szánalmas vagyok. Egyes emberek a pilótát látják bennem, aki állandóan mosolyog és rendben az élete, de ők nem látják azt, aki most vagyok. Eltörpülnék a szemükben. A saját szememben sem vagyok már ugyanaz. Nem azt látom, aki voltam.
Most pedig össze kell szedjem a gondolataimat, hisz be kell szálljak az autóba. Koncentrálnom kell és összeszednem magam, de nem megy. Csak az jár a fejemben, ami történt. Ez így nem lesz jó. Érzem. Nem hátrálhatok meg, hisz most fogom megkapni az adagom, ami az életemhez kell. Lehet azonban ez már csak múlt idő. Azzal nem csak azt vesztettem el, hanem egy kicsikét, ezt is. Már nem érzem annyira magaménak. Már nem is szükséges az életben maradásomhoz. Meredtem bámulok előre, de már nem olyan az egész, mint régen. Megváltozott minden.
Amikor eljött az idő, feltettem a sisakom és beszálltam. Beindítottam az autót, majd nemsokára már a pályán köröztem.
Említettem a határokat. Talán ha egyet átlépek, nem történik semmi. Talán csak egy tévedés, hogy minden határ átlépése rosszhoz vezet. Ebben a szóban láttam az ösztönzést: Talán. Mégis úgy tűnik hiba volt…