52. fejezet

Sziasztok!

Elég régen jelentkeztem utoljára, elnézést. Ide is leírom mi az oka ennek: vizsgaidőszak. De most itt vagyok, és meghoztam nektek a folytatást! Sőt, mind a három oldalamon érkezett friss rész:

Blank Page - 4. fejezet

Beautiful - 2. fejezet

(kattintással elérhetők)

Valamint szeretném megköszönni a kapott díjakat is. Nagyon jól estek és köszönöm szépen azokat! Hamarosan kiteszem őket! :)

Ami a friss részt illeti:

Nehéz megbirkózni mindenkinek a nehézségekkel. Tudjuk mindig gördül elénk akadály, de valahogy meg kell találjuk a módot leküzdeni. Állnak mellettünk emberek, akik segítenek ebben. És Claire?

Remélem megleptek pár véleménnyel! :)

Jó szórakozást!

Puszi

52. fejezet

...”Az életet érteni egy élet is kevés”…

Sokszor nehéz elmondani mit érzek, egyszerűbb mindazt leírni.

Az igazi küzdők a végéig harcolnak. Soha se adják fel, még ha reménytelennek is tűnik minden. Csupán egy lépés. Sokszor már csak ennyi választ el minket a céltól. Viszont elfáradunk, és óriási erőfeszítésbe kerül ez az utolsó lépés. Meg kell azonban próbáljuk. Fel kell emeljük a fejünk, még egy utolsó erőfeszítést kell tennünk, utolsó erőtartalékot mozgósítanunk kell. Zilálva és fáradtan körbetekintünk, megnézzük mekkora is az az utolsó lépés, mennyi választ el minket a céltól. Lehet pár centiméter, lehet akár egy méter is, de ugyanolyan nehéz megtenni. Összeszorítjuk fogunk és megpróbáljuk, harcolunk ameddig bírjuk, hisz igazi küzdők vagyunk.

Claire szemszög:

Épp az iskolába tartok. A rádióban egy Coldplay szám szól. Most nem én vezetek, állapotom nem teszi lehetővé. Nemrég engedtek ki a kórházból, a kezem pedig még mindig rögzítve van. Az utóbbi napjaim nem úgy alakultak, mint ahogy azt szerettem volna. Ezzel a kifejezéssel pedig finoman fogalmazom meg azt, amit nehéz szavakba önteni. Nehéz beszélni bárkinek is arról mit érzek. Még magamnak is nehéz feldolgoznom és tudatosítanom, hogy áll az életem. Talán ezért is igyekszek ezzel minél később megpróbálkozni. Úgy érzem, ha nem foglalkozok vele, akkor talán nem is történt meg. Nem tudom megmagyarázni mit jelent az, ha reggel felébredek, és újra rádöbbenek a valóságra. Előtte álmodok, akkor egy másik helyen járok, ahol még van esélyem, majd amikor kinyitom a szemem, csalódok. Újra.
Az anyósülésen ülök, Mike pedig vezet. Nézek ki az ablakon, figyelem az elsuhanó épületeket és embereket. Sóhajtok egy nagyot. Kiadok valamit magamból.

- Minden rendben? – zavar meg Mike gondolatmenetemben.

- Persze. – válaszolok neki, bár nem tudom őt meggyőzni erről.

Újra az ablak felé fordulok és folytatom, amit az előbb tettem.

Miután megtudtam a következményeket úgy éreztem összeroppantam. Az erős Claire apránként kezdett eltűnni, szépen lassan kezdett elfogyni és végül pedig megroppant, más lett. Más lettem, máshogy kell a dolgokra nézzek, másként kell a mindennapjaimat megélnem. 

Amikor elestem egyrészt megütöttem a hátam, másrészt pedig a kezem is. A hátam néha-néha még megfájdul, de mondhatni helyre jött lassan. A kezem viszont változatlanul rögzítve van. 

Egy ideig abba kell hagynom a közös munkát a gyerekkel. Nagyon megszerettem őket rövid idő alatt és ők is engem. Ezt is bizonyítja az ajándék, amit kaptam tőlük. Elisa-t nem hagyták békén, amíg oda nem adta nekem az üdvözlőlapuk. Gyógyulást kívántak és várnak. Nagyon jól esett a tőlük kapott ajándék.

Akárhányszor ránézek a kezemre, elfacsarodik újra és újra a szívem. Rájövök, a cél messze van, és ki tudja talán elérhetetlen is nekem. Mindennek a tudatában pedig nehéz megélni a mindennapokat. Olyan mintha, csak beborulna az ég és sötétség lenne. Úgy érzem a sötétség folyamatosan tart, nem jön soha a világosság. 

Nagyon nehéz felfogni ezt az egészet. Tegnap valahogy egészen jó napom volt. Egészen egy pillanatig. Ebédelni készültem. A leves ott gőzölgött a tányérban és mivel túl meleg volt, így kavargattam, hogy hamarabb hűljön. Rövid idő múlva fogyasztható hőmérsékletű lett, én pedig nekikezdtem az ebédemnek. Egyesével kanalaztam a levest, mígnem elkezdett a kezem ismételten remegni. Mire felemeltem a kanalat, abban már nem volt egy csepp leves sem. Azt hittem naivan, tudom kontrollálni a dolgot. Koncentráltam és igyekeztem hátha kordában tudom tartani a remegést, de nem ment. Néhány sikertelen próbálkozás után kiejtettem kezemből a kanalat, majd felálltam az asztaltól. Odasétáltam az ablakhoz. Szemeim megteltek könnyel, de nem akartam, hogy utat törjenek maguknak. El akartam felejteni ezt az egészet. Néztem ki az ablakon, azt hitten el tudom terelni a gondolataimat, az utcán sétáló emberekkel, vagy éppen az autókkal. De nem ment. Az érzés, hogy legyőztek egyre csak erősödött bennem. A kezem pedig még mindig remegett. Felemeltem és néztem. Nem tudok vele mit tenni, meg kell tanuljak ezzel élni. Bírnom kell a látványát, noha még ha úgy is érzem, egy semmi vagyok. Rövid időn belül és fokozatosan abbamaradt. Nyeltem egy nagyot. Visszamentem a konyhába, de nem folytattam az étkezést, kiöntöttem a levest, a tányért pedig a mosogatóba helyeztem.

Nehéz feldolgozni ezt az egészet ahogy már említettem,és nem csak nekem. Nem egyedül vagyok ezzel és nem egyedül vagyok tanácstalan. Azok, akiknek fontos vagyok és tudnak a betegségemről valamint a kialakult helyzetről, nehezen tudják ezt kezelni. Mindannyiunknak furcsa egy-egy beszélgetés. Nem tudják mit is mondjanak igazán, gondolkoznak mit is ejtsenek ki a szájukon. Próbálnak nem a nyilvánvalóról beszélni és próbálják az én gondolataimat is elterelni erről. Azonban ez néha megöli a beszélgetést. Én viszont csak arra vágyom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Ne sakkozzon senki azon mit is mondjon nekem, kezeljen úgy, mintha ez nem történt volna meg. Nem akarom, hogy szánalmat érezzenek. Azzal csak rosszabb. Csak egyszerűen Claire legyek a számukra és felejtsék el a betegséget. Én is elfelejtem és félreteszem. Igyekszek minél kevesebbet rágódni rajta. Tudom, hogy nem éppen a legjobb megoldás, de így könnyebb. Egy ideig és nekem. Még most nem tudom egyszerre feldolgozni ezt az egészet, előbb egy kicsit össze kell szedjem magam, túl sok minden jött egyszerre, nem megy most, egyszerűen nem.

De nem csak ez nehéz. Elmondani is ugyanilyen nehéz volt. Amikor felhívtam Jess-t nem tudtam, hogy lássak hozzá a dolognak. Legszívesebben senkinek sem mondtam volna semmit és féltettem is őt, de elmondtam, hisz a barátnőm. Hallottam a telefonban, hogy sírt a vonal másik végén:

… - Kérlek, ne sírj Jess, hallom.

De csak szipogott.

- Claire…

- Tudom, hogy nehéz bármit is mondani, de ne sírj, magaddal kell foglalkoznod!

- Tudom, de…

- Tudom. …

Akkor sokat beszélgettünk a telefonba. Mindent elmondtam neki. Kellett, hogy valaki meghallgasson, és ő pontosan tudja miről beszélek, ő megérti amit mondok, nem csak a szavakat hallja hanem érti a mögöttes tartalmát is mindazoknak. Tudja, hisz már ő is megélte.

Bár apámmal nem felhőtlen a viszonyunk, mégis neki is tudni kellett a dolgokról. Nem tudtam, hogy fogjak neki a mondandómnak az ő esetében is. Végül úgy gondoltam, könnyebb elmondani úgy, amit ő tanított nekem:

- Szia Lányom! – szólt vidáman a telefonba

- Szia! – hangomon már hallatszott, hogy történt valami.

- Valami történt? – szűrte le ő is a dolgot

- Nem tudom, hogy kezdjek bele… - haboztam egy kicsit

- Mondjad, megijesztesz!

- Emlékszel, amikor kicsi voltam és az asztalnál ültünk egy vasárnap délután? A kezedbe volt egy érme. Azt mondtad nekem én vagyok az érme a két oldala pedig az életem. Két lehetőségem van, és még eldőlhet az érme bármelyik oldalára.

- Emlékszek.

- Most eldőlt.

- Ezt hogy érted?

- Úgy értem, hogy a gyógyszerre nem úgy reagáltam, mint ahogy kellett volna. Rosszul lettem és kórházba kerültem. Kiderült a szervezetemre nem úgy hatott így le kellett állni a gyógyszerrel, és ez azt jelenti, hogy nem lehet megműteni sem.

- Tessék? – éreztem a hanglejtésén, hogy nem igazán tudja mit is kezdjen ezekkel az információkkal.

- Az történt, amit az előbb mondtam. – ekkor megremegett a hangom, de elfojtottam a sírást.

- Én … én.. most

- Nem kell semmit se mondanod. Időről időre sikerül majd megértenünk és könnyebb lesz elfogadni a dolgot.

- Claire… tényleg nem tudom mit mondjak. – hallottam, hogy az ő hangja is elcsuklott.

- És te jól vagy? – érdeklődtem felőle és tereltem a témát más irányba.

- Jól vagyok. Sok a dolgom, de jól vagyok.

- Ennek örülök.

Egy kisebb szünet következett.

- Figyelj, most még van egy kis dolgom, majd beszélünk. – igazából nem volt semmi, de úgy éreztem, jobb, ha ezt a beszélgetést abbahagyjuk.

- Rendben. Vigyázz magadra. Szia!

- Te is. Szia! – majd elemeltem a fülemtől a készüléket és megnyomtam a piros gombot

Ott ültem a kanapén továbbra is, a kezemben pedig tartottam a telefont. Egy név járt még a fejemben. Nekem még fontos, de én neki nem. Számtalan variációt kreáltam magamban arra nézve, hogy mi történne, ha felhívnám. Egy ideig még ott ültem, majd úgy döntöttem elvetem ezt az ötletem. Letettem a telefont az asztalra, majd felálltam.

Nem vagyok egyedül ezt tudom. Vannak, akik támogatnak. Közéjük tartozik Mike is. Ő egy nagyon kedves és rendes férfi, de még mindig úgy érzem valaki másnak. Nem érzek iránta semmit. Nem tudom azt mondani, hogy állunk valahányadán is. Elég sok időt töltünk együtt. Olyankor jól érzem magam vele. Tényleg remek társaság, humoros, jóképű és rengeteg pozitív tulajdonsága van, amivel le tud venni egy nőt a lábáról, de nem engem. Nem akarok vele játszadozni, nem akarom megbántani. Így elmondtam neki mit gondolok, és mit érzek. Ő viszont továbbra is kitart. 

Megérkeztünk az iskolához. Leparkoltunk, majd kiszálltunk.

- Készen állsz? – kérdezte Mike.

- Készen. – elmosolyodtam majd az épületet néztem.

Elindultunk. Az ok amiért most ide jöttem egyszerű. A kis balerinák egy bemutatóval készültek a szülőknek, emellett és ezzel egyidejűleg a szülők támogathatják az iskolát is. Mivel eddig én foglalkoztam a gyerekekkel ezért én is eljövök a bemutatóra, csak ezt a gyerekek nem tudják még. Mike udvariasan előre engedett így én léptem be elsőnek az ajtón. Mutattam neki az utat és megérkeztünk a terembe. A szülők már bent mozgolódtak, voltak, akik már elfoglalták valamelyik széket és voltak, akik még álltak és beszélgettek. Hallottam Elisa hangját halkan, épp a lányokkal volt, hisz mondta nekik, hogy még nyújtsanak egy kicsit és hogy lassan elkezdődik az előadás. Majd a szülőkhöz ment. Ekkor megpillantott minket és jelezte egy kézmozdulattal, hogy ne menjek még be. Magához ragadta a szót.

- Lányok! Szeretném, ha egy kis időre idefigyelnétek. – ahogy bepillantottam nem csak ők, hanem a szülők nagy része is Elisa-ra figyelt. – Tudom, hogy nagyon szeretitek tanárnőt, így most van nektek egy meglepetésem. – ekkor pedig egy mozdulattal jelzett nekem, hogy már bejöhetek.

Én pedig beléptem mosolyogva. A kislányok nagyon örültek nekem. Odarohantak hozzám és megölelgettek. Én is nagyon örültem nekik. 

- Meg tetszett gyógyulni? – kérdezték.

- Még nem teljesen.

- Mikor tetszik visszajönni? – hangzott a másik kérdés.

- Még nem tudom megmondani.

Elengedtek a lányok, majd megragadtam a szót, hogy szóljak hozzájuk. Közelebb hajoltam hozzájuk, hogy csak ők hallják.

- Lányok, itt az alkalom, táncoljatok! Mindannyian nagyon ügyesek vagytok! Ne felejtsétek, amit tanítottam. Kecsesen, mint…

- A balerinák. – fejezték be

- Csak ügyesen! Itt leszek és nézlek majd titeket. Na de futás még nyújtani kell!

Ők pedig visszamentek és folytatták a nyújtást.

Ezután megfordultam Elisa irányába és a szülők felé. Az itt lévő ismeretlen arcok közül kitűnt egy ismerős.

Csak őt néztem hosszabb ideig. Elisa odalépett mellém és bemutatott mindenkinek.

- Szeretném bemutatni önöknek a kislányok tánctanárát, Claire. Ő foglalkozott a gyerekekkel és tőle tanulták meg mindazt a lányok, amit most maguknak be fognak mutatni.

A szülők mosolyogtak rám. Szétnéztem, igyekeztem mindenkire egy pillantást vetni, de valakin hosszabb ideig is ottmaradt a tekintetem. Ez viszont kölcsönös volt. Ő is nézett engem. Láttam a nőt is mellette, akivel már a televízióban is, de most mégis egy pillanatra a szívverésem egy ütemet szinte kihagyott. Olyan furcsa érzés volt őt látni. Majd elemeltem róla a tekintetem és a többi szülővel kerestem a szemkontaktust.

Christian szemszög:

Ő az. Amikor belépett az ajtón és megpillantottam olyan volt, mintha csak ő lett volna egyedül itt. A gyerekek azonnal odarohantak hozzá. 

Gyönyörű. Ugyanolyan szép, mint pár héttel ezelőtt. Nem tudtam nem őt nézni. Amikor pedig idefordult velem szembe egy pillanatra úgy éreztem a szívem kihagy egy ütemet. Csak néztük egymást. Az iskola igazgatója bemutatta őt nekünk. Mindenkinek ismeretlen volt, de nekem nem. Bár egy új kapcsolatba léptem, ami nagyon bonyolult, megmondom őt nem tudtam elfelejteni. Beverly pedig. Ő pedig előbukkant a semmiből. A múltam darabja és most újra utolért a múltam. Talán az, hogy valaha ő nem volt nekem közömbös bátorított arra, hogy lépjek egyet. Az előrelépésről reméltem valamit, kerestem valamit, de azt nem találtam meg. Azt, amit keresek, nem kaphatom meg senkitől rajta kívül. Ő pótolhatatlan. Akkor nem azt kellett volna mondjam. Akkor nem úgy kellett volna a dolgokra reagálni, akkor mást kellett volna tenni.

Claire szemszög:

Mindenki helyet foglalt. Christian és a szőke nő középen ültek, mi pedig Mike-al bal oldalt foglaltunk helyet. A gyerekek befejezték a nyújtást, nekikészültek, majd Elisa elindította a zenét. Megkezdődött az előadásuk. Mindenki nagyon ügyes volt, gyönyörűen csinálták meg mozdulatokat. Láttam a koncentrációt rajtuk, de ugyanakkor azt is, hogy hagyták, hogy a zene átjárja a testük, az ütem bennük formálódott mozdulattá. 

- Jó munkát végeztél! – súgta közben Elisa.

- Köszönöm! De az ő érdemük is. Kell az ő hozzáállásuk is az egészhez. – válaszoltam egy mosoly kíséretében.

A gyerekek befejezték a táncot. A szülők elmorzsoltak néhány könnycseppet. Büszkék voltak gyerekeikre és ez jóleső érzéssel töltött el engem is. Felálltak a székből és megtapsolták a kislányokat. Mi is így tettünk.

Christian szemszög:

Bár Emma előadásra jöttem, mégsem őt néztem végig. Többször megakadt a szemem Claire-n. Jó volt látni, még ha csak egy rövid ideig is, de jó volt. Ő nem látta, hogy nézem. A haja eltakarta ez egyik pillanatban az arcát. Legszívesebben odaléptem volna mellé és a kósza hajtincset félresöpörtem volna. Jó volt látni, ahogy mosolyog, még ha nem is rám, de jó volt. Láttam, ahogy az a másik nő súg neki valamit és azt is, hogy egy halvány pír jelent meg bőrén. Azon a puha bőrön, amit egykor megsimíthattam, de már nem érhetek hozzá újra. Viszont rossz volt látni valamit. Azt, hogy ott ül mellette az a férfi, akinek nyilvánvalóan nem közömbös. Megfogta a kezét.  Nehéz volt nézni. Kimondom féltékeny voltam, mert ő ült ott vele nem pedig én.

Claire szemszög:

Mike telefonja megszólalt. Előkotorta zsebéből, ránézett a kijelzőre majd egy gyors pillantást vettem rám és felvette. Arrébb lépett tőlünk. Pár percig telefonált, majd visszajött.

- Claire, ne haragudj, de most telefonáltak…

- Semmi baj. Menned kell.

- Hogy fogsz hazamenni?

- Megoldom.

- Ne haragudj, hogy…

- Nincs semmi baj, megértem. – mosolyogtam rá.

Ő is rám mosolyogott, majd búcsúzásképpen odahajolt hozzám és adott az arcomra egy puszit. 

- Később találkozunk? – tette még fel a kérdését.

- Találkozunk.

Örült annak, hogy ezt mondtam. Mosolyogva fordult meg és végül ment el.

A szülők, míg a gyerekeik öltöztek és élvezték a siker ízét addig beszélgettek velünk. Tetszett nekik a látvány, és voltak olyanok, akik támogatták is az iskolát. Ezzel Elisa is sikert ért el, hiszen az utóbbi időben egy kisebb anyagi nehézség érte az iskolát, de most úgy tűnik, sikerül ebből a kisebb gödörből kimászni. Voltak olyanok, akik gratuláltak nekem is, hogy nagyszerű munkát végzek a gyerekekkel és érdeklődtek hogylétem felől is. Fogadtam a gratulációt és mindenkinek elmondtam, hogy nem csak az én érdemem. Végül egy ideig magamra hagytak. Ekkor odajött hozzám Christian, az a nő akivel együtt jött és Emma. 

- Ügyes voltam? – tette fel kérdését, amit már a múltkor is kérdezett tőlem.

Ránéztem.

- Ügyes voltál most is, mint eddig is! – dicsértem meg jogosan.

A kislány közelebb lépett hozzám és megölelt. Látszott a szőke nőn, hogy nem tetszett ez a dolog neki. Miután elengedet a nő szinte elrángatta onnan a kislányt.

- Gyere Emma pakoljuk össze a cuccod! – majd karon fogta a kislányt és arrébb tessékelte.

Ketten maradtunk Christiannal. Csak néztem rá, nem is tudtam mit mondjak. Szinte nem is pislogtam.

- Szia Claire. – törte meg köszönéssel ezt a rövidebb ideig tartó csendet.

- Szia. – köszöntem én is halkan.

- Hogy vagy? – kérdezte és láttam, hogy közben a kezemet nézte.

- Jól vagyok köszönöm. 

- Mi történt? A kezed… Emma mondta, hogy balesete volt a tánctanárának, de nem gondoltam volna, hogy te vagy az.

- A kezem… - hebegtem habogtam. Felemeltem egy kicsit, magam elé tartottam majd adtam egy választ. – Semmi különös, csak… - Elmondjam vagy nem? Ha igen ez a legmegfelelőbb hely és mód? Kell neki erről tudnia? - … elestem és megütöttem a kezem, de már jól vagyok. – Magam sem hittem el hogy tudtam ezt elmondani anélkül, hogy az újra elém jövő emlékkép ne okozott volna nekem újabb fájdalmat és ne sírtam volna. – És te? 

- Megvagyok.

- Látom találtál magadnak valakit. És gyereked is lett egyszerre. Egy egész családod lett.

- Tévedsz.

- Ugyan hisz látni még látok. De már nem számít a múlt.

- Számít, csak te…

- Csak én? – kérdeztem vissza.

- Te boldog vagy azzal akivel láttalak? Te boldog voltál velem?

- Mike-ra gondolsz?

- Nem tudom, hogy hívják.

- Mike ő más. – csak ennyit tudtam mondani.

- Miért más?

- Hagyjuk ezt a beszélgetést. Tudod meglepődtem, hogy itt látlak, nem gondoltam volna, hogy Emmának te vagy az új apukája. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találsz valakit. Sok mindent nem gondoltam volna, de ez van… 

- Még lehetne másként. – forszírozta a dolgot tovább.

Elég érdekes helyzet volt. A szívem egy dolgot súgott az eszem mást. Az egyik egyfajta választ a másik egy másikat. Hol egyik, hol pedig a másik terelt a beszélgetés során.

Én csak néztem rá, nem igazán jött egy szó sem, nem igazán tudtam miként reagáljak. De nem is kellett. Nem volt lehetőségem rá. Beverly visszaért Emmával.

- Mehetünk? – kérdezte Christiantól.

…

51. fejezet

51. fejezet

Egy érme két oldala

Valamikor évekkel ezelőtt egy fontos ember tanított nekem valamit. Egy olyan leckét, amit örök életre megjegyeztem. Emlékszem a kezében volt egy érme. Azt mondta a kezében lévő érmének két oldala van. Ugyanúgy az életnek is két oldala van. Lehet egyik vagy másik oldala az éremnek az én életem, minden csupán rajtam múlik. Két ujja közé vette az érmét, majd megforgatta, végül pedig élére állítva az asztalra tette. Azt mondta nézzem meg jól mindkét oldalt. Én megnéztem. Majd utána azt mondta még van lehetőség, hogy eldőljön bármelyik irányba.

Mindig hiszünk. A hitünk mozdít előre minket. Ne feltétlenül valami hatalmas dologban, lehet az apróság is. Én is hiszek. Hiszek abban, hogy az életem jobbra fordul, hiszek abban, hogy én is mosolygok még, hiszek önmagamban. Hiszem azt, képes vagyok változtatni a dolgokon, felül tudok kerekedni mindenen, könnyedén át tudom lépkedni az akadályokat, hiszek az életemben. Hiszem azt, ha megpróbálom és felemelkedek, a magasban maradok, sikerül majd minden. Hiszek a küzdelmemben, hiszem azt, nem hiábavaló minden, hiszem az életem nekem is olyan lesz, mint amilyennek szeretném. Hiszek!
Mennyi mindenben? Engem ez éltet. Mikor felkelek, hiszem ez a nap jobb lesz, hiszem, hogy már nem ér csalódás, már nem ér váratlan esemény, már nem történhet semmi rossz.

Nemrégen indultam el otthonról. Épp az autóban ülök és vezetek. Azt hittem nagyobb lesz a forgalom, mostanában olyan bolondok háza van Londonban. Nagyon sokan járkálnak az utakon, ráadásul a sofőrök nem nagyon figyelnek oda a másikra. Hevesen nyomkodják a dudáikat, kihajolnak az ablakon és ordibálnak a másikra. Hová lett a jó modor?

Már három hét van mögöttem, mióta elváltak az útjaink Christiannal. Valahogy úgy történt az egész, mint ahogy utoljára mondtam neki. Ő az egyik én pedig a másik irányba mentem és ennyi volt a történet. Nem tudtam róla semmit egészen pár nappal ezelőttig. Pár napja ugyanis néztem a futam közvetítését és a közvetítés végén megláttam valamit:

Tehát ő már túllépett.
Emlékszek nem sokkal rá kaptam egy hívást Anna-tól, Christian testvérétől. Értetlenkedve kérdezte tőlem, hogy ő mit látott a televízióban. Elmeséltem neki. Ő persze állította, hogy mindez nem így van. Elmondtam neki mit gondolok és végül az lett az egész beszélgetésből, hogy megharagudott rám. Védte testvérét, úgy érezte ezzel megbántottam bátyját és valamilyen szinten őt is.  Végül rám csapta a készüléket.
Persze ez csak egy része az azóta eltelt idő eseményeinek.
Amikor láttam azt az idegent anyu sírjánál úgy éreztem a kirakós egy darabja hiányzik. Azon gondolkoztam hívjam-e fel apámat vagy esetleg nem. Végül is alapos megfontolás után úgy döntöttem nem. Nem tartom valószínűnek, hogy tudott volna bármit is mondani nekem, így inkább más mellett döntöttem: elmentem a régi házunkba. Hatalmas erőt vettem magamon és megtettem. Felkutattam anyu holmijait, kerestem bármit, ami utalhat arra, ki lehet az a rejtélyes személy. Kerestem képet, vagy valamilyen olyan dolgot, amihez tudnám fűzni, de a keresésem eredménytelen volt.
Apám a következő versenyhétvégén megtudta, hogy már nem dolgozok a Red Bull-nál. Felhívott, hogy ez most valóban igaz, vagy pedig pusztán kitaláció az egész. Elmondtam neki, hogy kiléptem, de az igazi okát nem mondtam neki. Nem akartam senkit sem kellemetlen helyzetbe hozni. Azóta bár többször beszéltünk már, de továbbra is amolyan távolságtartóan, így a kapcsolatunk nem változott semmit. Talán már nem is fog.
Egy tiszta lapot nyitottam és ebbe új személyek is bele tartoznak. Mike elárulta, hogy ő többet lát bennem, mint egy páciensben, de egy érdekes beszélgetés után megbeszéltük, hogy barátok leszünk. Megismertem őt és magamhoz is közelebb engedtem. Mosolyt tudott csalni az arcomra, noha úgy éreztem nem megy. Nagyon kedves és rendes ember, tényleg jó barát. 
Sokszor éreztem azt, hogy az idő nem akar múlni, pedig arra vágytam, hogy teljen. Úgy gondoltam, hogy az idő múlásával könnyebb lesz minden, de a napok hiába teltek, bennem semmi sem változott. Volt mély pontom is, volt, hogy este csak sírtam. Olyan nap is volt, amikor csupán az tűnt fel, hogy este besötétedett. Volt, hogy egész nap csak otthon voltam, de voltak jobb pillanataim is…

Épp az egyik kereszteződésben néztem szét, és épp lehetőségem volt, így felkanyarodtam. Egyenletes tempóban a KRESZ szabályait betartva haladtam utamon. Az egyik pillanatban éreztem, hogy olyan, mintha az orrom vérezne. Bal kezemet odaemeltem az orromhoz, majd amikor elvettem onnan láttam, hogy az ujjam véres. Félrehúzódtam és az elakadásjelzőt bekapcsoltam. Lehajtottam a tükröt és belenéztem. Igen valóban vérzett. Kezem odatartottam, míg a másik kezemmel a táskámban zsebkendő után kutakodtam. Nem akartam összevérezni a ruhám, ezért gyorsnak kellett legyek. Persze pont ilyenkor nem találtam zsebkendőt. Mérgelődtem is magamban, majd sikerült egyet a táskám legaljáról kibányászni. Azonnal odatettem az orromhoz. Közben kerestem másikat is, mert eléggé vérzett. Igazából nem éreztem, hogy lenne bármiféle jelentősége, hisz ez bárkivel megeshet, sőt. Lassan sikerült az orrvérzésem elállítani. Ránéztem az órára és bele kellett tapossak a gázba ugyanis késésben voltam. Egy picit átléptem a megengedett sebességet, de még így is késtem 10 percet. A gyerekek már vártak rám.
- Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy késtem! – kezdtem így. – Nos, egy kis nyújtás, aztán kezdjünk is neki! – csaptam össze a tenyerem, amire a kis hölgyek már tudták mit kell tenni és végezték a dolguk. Hetente négyszer tartok órát a Peterson tánciskolában. Két csoportom van. Nagyon szeretek a gyerekekkel foglalkozni. Óráról órára megismerem őket, mindegyikőjük egy aprócska és különböző személyiség. Vannak nagyon szorgalmasak, de vannak köztük olyanok is, akik egy kicsit lustábbak. Bár még fiatalok mégis nagyon tehetségesek. Viszont köztük is kitűnik egy kislány. Mindig megpróbál a tökéletességre törekedni. Egy kicsit magam látom benne. Megesik, hogy a sok gyakorlásnak a hátulütője jelentkezik nála és nem úgy sikerül egy-egy mozdulat. Nem éppen a legbarátkozósabb típus, a többi gyerek között egy kislány van csak, akivel barátkozik. A többiek nem nagyon foglalkoznak vele. Precíz kislány, amikor készülődik elpakolni a balerinaruháját, mindet alaposan elpakol. Az egyik rosszabb napja után, míg várta, hogy jöjjenek érte leültem hozzá egy kicsit beszélgetni.  Ő csak ült és várt rendületlenül.
- Nemsokára jön anya értem. – mondta anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna – Ügyes vagyok? – kérdezte utána azonnal, majd rám nézett és várta a válaszom
- Igen nagyon ügyes vagy! Azt is látom, hogy sokat gyakorolsz.
- Szoktam gyakorolni. Azt akarom, hogy anya azt mondja, ügyes vagyok.
- Nem mondja?
- Nem. Az új apukámmal foglalkozik.
Elkezdte a táskáját babrálni.
- Szereted az új apukád? – kérdeztem rá
- A régit akarom. Azt mondta anya ügyesnek kell legyek, hogy az új apukám büszke lehessen.
- Tudod, elárulok valamit. Amikor annyi idős voltam mint te, én figyelemre vágytam. Apukám figyelmére. Te pedig anyukádéra vágysz. Lát ő téged és tudja, hogy ügyes vagy, még ha nem is mondja azt, de tudja. –próbáltam egy kicsit jobb kedvre deríteni.
Még beszélgettem vele egy kicsit, majd csak ültünk ott és vártuk, hogy jöjjenek érte. Mesélt egy kicsit, elmondta mit szeret csinálni. Majd megállt az épület előtt egy sötétített ablakú ajtó és dudált a sofőr, majd a kislány rohant és beszállt. Sajnáltam szegényt. Küzd a figyelemért pont úgy, ahogy én tettem. Csak én nem kaptam meg azt.
A mai foglalkozás is véget ért. Megköszöntem a lányoknak a kemény munkát, majd elszállingóztak, míg végül én is készültem hazamenni. Amikor a folyosókon sétálok, vissza-vissza idéződik a mi táncos korunk. Elisa úgy gondolta a gyerekek számára motivációt adhat, ha látják a falon a képeinket. Sok képen ők szerepelnek, de a képek között van olyan is, amin én vagyok. Az egyik és legkedvesebb emlékem is itt van. A darab utolsó momentuma, az utolsó mozdulat, amikor lekaptak, a fények pedig igazán különlegessé teszik a képet. Akárhányszor nézek rá, mindig erőt ad nekem. Volt olyan, hogy végigsimítottam a képen, majd elmosolyodtam.
Összeszedtem a ruháim, majd elhagyva az épületet beszálltam az autómba. Viszonylag hamar hazaértem. A táskámból kiszedtem a ruhám és betettem a szennyesbe. Megkerestem a hűtőben, amit tegnap főztem. Betettem a mikróba és megmelegítettem. Kettő perc múlva már kész is volt. Kivettem, majd leültem az asztalhoz és elfogyasztottam. Ezután elmosogattam, majd rendet raktam a konyhában. Az idő gyorsan eltelt és már be is sötétedett. Nem tudtam mihez kezdeni magammal. Végül leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t. Céltalanul kapcsolgattam az adók között, de nem fogott meg semmi. Végül találtam valamit. Az egyik csatornán a Dirty Dancing című film kezdődött. Ezt a filmet nagyon szerettem mindig is. Végül ezen a csatornán maradtam és néztem. Míg néztem megszűnt körülöttem a világ, csak a filmre koncentráltam. Különösen a legvége tetszett. Amikor előadja közös táncát Baby és Johny. Amikor megszólalt a zene én is éreztem az ütemet a lábaimban, éreztem, ahogy testemet átjárja a zene ritmusa. A film véget ért. Megint elkezdtem a csatornák között váltogatni. Egyik sem tetszett. Majd megint történt valami. Éreztem, hogy valami lecsöppent a lábamra. Odakaptam az orromhoz a kezem.  Ismételten elkezdett vérezni. Ma pedig már másodjára. Nagyon vérzett. Gyorsan felpattantam a kanapéról, megcéloztam a fürdőszobát. Alig tettem meg pár lépést történt valami. Léptem, de az erő elhagyta a lábam. Mintha egy mozdulatlan zsák letten volna úgy zuhantam a földre. Nagyon rosszul értem talajt, bal kezem magam alá gyűrtem. Elterültem a földön. Fájt a kezem, fájt a hátam, de ez semmi sem volt a lábamhoz képest. Elkezdett remegni. Pontosan úgy, mint amikor a kezem remegett. Felhúztam magam és nekidőltem a falnak, majd próbáltam a lábam megemelni, de az nem mozdult, viszont szabálytalanul remegett. Kezemmel megpróbáltam lefogni, hátha csillapodik. Megemeltem kezemmel, de mikor elengedtem az leesett a földre. Nem éreztem fájdalmat és semmit sem, de remegett. Nagyon megijedtem. Elkezdtem sírni. Nem tudtam elképzelni miért történt és ezután mi lesz. Az orrom is vérzett még. Nagyon féltem. Összeszedtem minden erőm és elhúztam magam a telefonomhoz. Könnyeimtől alig láttam, de sikerült a telefonból kikeresnem Mike számát. Megnyomtam a gombot. A kezem is remegett, de az pusztán már az idegességtől. Minden egyes kicsöngésnél azt vártam, hogy felvegye.
- Szia! – szólt vidáman a készülékbe.
- Mike… - próbáltam sírás közben elmondani mi történt. – Nem tudom mi történt… kérlek siess, gyere történt valami..remeg a lábam és nem érzem!
- Indulok! – vágta rá azonnal. – Tartsd a vonalat!
Hallottam a háttérben, hogy ajtócsapódás van, majd hallottam, hogy az autóját is beindította. Csak sírtam. Azt kívántam legyen vége ennek az egésznek. Olyan volt, mintha csak egy rémálom lenne, azt vártam melyik lesz az a pillanat, amikor felébredek. Elcsúsztam a falig és annak nekitámaszkodtam. Közben Mike próbálta a telefonon keresztül a lelket tartani bennem.
- Caire mi történt mondj valamit! – hallottam, hogy aggódik.
- Megint elkezdett az orrom vérezni… - nyeltem nagyot – fel akartam állni majd elhagyott az erőm összeestem és azóta nem érzem a lábam és remeg. Félek. Siess kérlek!
- Megint? Miért nem szóltál róla?
- Nem tudom.
- Fáj valamid?
- Igen.
- Mid?
- A hátam és a kezem, rosszul értem földet.
- Nemsokára ott leszek, próbálj megnyugodni!
- Siess könyörgök!
Nem tudom hogy sikerült neki bejutni hozzám, de ideért. Odafutott hozzám, letérdelt mellém.
- Nem lehet! – mondott ennyit.
Elővette a telefonját és mentőt hívott.
- Mi nem lehet?
- Mindjárt itt lesz a mentő!
Minden nagyon zavaros volt. Ez az egész helyzet felfoghatatlan. Rövid idő leforgása alatt megérkeztek a mentősök. A következő momentum ami megmaradt bennem, hogy a mentőben vagyunk, Mike szorítja a kezem. A lábam odakötötték az ágyra. Még mindig remegett és továbbra sem éreztem. A kérdésem még mindig nem válaszolta meg Mike. Még arra is emlékszek, hogy a folyosón tolnak be. Majd minden letisztult.
Amikor magamhoz tértem az ágyon feküdtem. Lassan kinyitottam szemem. Be tudtam azonosítani a helyet: kórházban voltam. Elfordítottam a fejem. Mellettem egy állványon infúzió volt, az egyenletesen csöpögött. Már a végén járt az adag. A másik oldalt ott volt egy kisszekrény, ami üresen állt. Felemeltem azt a kezem, amit magam alá gyűrtem mikor elestem. Rögzítve volt, ezek szerint kaphatott egy nagyobb ütést. Rögtön a lábamra figyeltem. Felemeltem a fejem és láttam, hogy nem remeg. Készültem, hogy megmozdítom. Nagyon féltem, mi lesz, ha nem tudom. Amikor történt nem éreztem, mi van akkor, ha ez így is maradt? Lehunytam a szemem és meg akartam emelni. A lábam mozdult. Megkönnyebbültem. Megpróbáltam felhúzni magam az ágyon, de a hátam nagyon megfájdult. Visszatettem a fejem a párnára. Valami áttört bennem. Egy kő zuhant le a szívemről.
- Megnézem, szerintem lejár hamarosan! – hallottam egy női hangot miközben az ajtó már félig nyitva volt.
Egy nővér lépett be.
- Jó napot! – köszönt. – Hogy érzi magát? – mikor ezt kérdezte már az ágyam mellett volt és az infúziós zacskót nézegette
- Jó napot! Fáj a hátam…
- Megütötte.
- A lábam…
- Szólok Dr. Harris-nek ő majd mindent elmond. – mosolygott rám, majd kiment.
Hamarosan megpillantottam az ajtóban Mike-t
- Szia! – köszönt nekem
- Szia!
Jött közelebb, majd leült az ágyamra.
- Segítenél felülni?
- Persze.
Közben nagyokat sajdult a hátamba. Sziszegtem.
- Nagyon fáj. – céloztam a hátamra
- Rosszul értél földet. Magad alá gyűrted a kezed.
Sikerült felüljek.
- De szerencsére nem tört el a kezed, csak egy kis zúzódás.
- Mi történt?
- A gyógyszer. – válaszolt röviden – Mondtad a telefonba, hogy nem az első volt. Mi történt még amiről nem mondtál semmit?
- Aznap reggel vérzett az orrom, de ez bármikor megeshet.
- De Claire…
- Nem gondoltam semmire. Volt hangulatváltozásom is, de azt nem ennek tudtam be.
Csóválta a fejét.
- Mike mi történt? A lábam…
- Azért történt mindez, mert mégsem úgy reagáltál a gyógyszerre, mint ahogy azt hittük, hittem. Eddig minden rendben volt, de…
- Mi de?
- A gyógyszer ellen elkezdett a szervezeted dolgozni. Ellenanyagot termelt, ami kiüti a gyógyszer hatását. Minden nap, ahogy elő volt írva bevetted. A szervezeted védekezett ellene és megtámadta a gyógyszert. De nem csak azt. Az agyadban rátámadt a mozgást irányító részre is. Emiatt kezdett el remegni a lábad és nem érezted. Sajnos ki kell vonni a szervezetedből a gyógyszert. Most ezért folyik az infúzió. – rápillantott az infúzióra, majd újra rám nézett. - Szerencsére javul az állapotod, így úgy tűnik nem történt még rosszabb.
- És akkor mi lesz?
- Újra elkezd majd remegni a kezed.
- És akkor milyen gyógyszert kapok? – kérdeztem könnyes szemmel
- Claire…
- Ne mondd kérlek, hogy semmilyet!
- Claire… sajnálom
- Nem, nem, nem! – ráztam a fejem és elkezdtem zokogni
Megpróbált megnyugtatni én viszont ellöktem magamtól.
- Sajnos nem tudlak megműteni. A gyógyszerrel is le kell állni.
- Nem! – csak ezt tudtam mondani
Megfogott és magához szorított. Kapaszkodtam belé, miközben csak sírtam. Úgy éreztem ezennel itt van vége mindennek. Megint elvesztettem valamit. Már azt az egyetlen dolgot is, ami még életben tartott: a HITEM. Hogy fogok így felébredni? Hogy fogok a tükörbe nézni? Megint elkezdődik a remegés és nincs mód. Elveszett minden. Már nem a magasban vagyok. Van még értelme megpróbálni? Miért próbálkozzak, ha csak egy eredmény lesz: lezuhanok.
- Próbálj megnyugodni! – súgta halkan
- Elbuktam…
- Nem hagyom, hogy bajod legyen, bízz bennem!
Ő elengedett majd két kezét az arcomra helyezte és fejem odafordította az övéhez. Nem mondott semmit, csak nézett engem. Majd egyre közeledett és egy gyengéd csókot lehelt ajkamra. Lassan eltávolodott tőlem.
-  Sajnálom, de nem megy a barátság dolog…
Csak néztem rá könnyes szemekkel. Megint közelebb hajolt. Már ajkaink újból érintették egymást, mikor elhúzódtam tőle.
- Magamra hagynál? – kérdeztem halkan
Ő elengedett.
- Persze. – válaszolt, majd felállt az ágyamról és kisétált az ajtón.

Valamit elvesztettem, de mégis kaptam valamit? Eddig még nem ment, de talán eljött az ideje? Csak hitegettem magam. Nekem is túl kellene lépjek?

Szépen lassan felfogtam, amit mondott Mike. Egyesével tudatosodtak bennem a kiejtett szavai, egyenként roppantották meg a hitem és reményem. Lassacskán pedig a könnyeim is elfogytak.
Az élén álló érme eldőlt akkor az egyik oldalára, pont úgy, mint ahogy most is. Akkor még nem tudtam mit jelent az az oldal, lehet éppenséggel ezt. De azt is megtanították nekem, hogy bármelyik oldalra is dől meg kell találjam benne a szépet, meg kell találjam a jót. Mosolyognom kell tudni. Bár egy mosoly még nem feltétlenül jelenti azt, hogy boldog is az ember.

Viszont egy dolgot akkor még nem tudtam: az a bizonyos érme nem csak az én életemben dőlt el az egyik oldalra…

Sziasztok!

Az év első bejegyzése során meghoztam nektek a Blank Page című történet folytatását!

Blank Page 2. fejezet (rákattintva eléritek :) )

Jó szórakozást!

Előre még nem tudom megmondani mikor jelentkezek, de hamarosan jövök az Utolsó Ígéret folytatásával!

Lentebb gördítve megtaláljátok az 50. fejezetet!

Puszi