51. fejezet

51. fejezet

Egy érme két oldala

Valamikor évekkel ezelőtt egy fontos ember tanított nekem valamit. Egy olyan leckét, amit örök életre megjegyeztem. Emlékszem a kezében volt egy érme. Azt mondta a kezében lévő érmének két oldala van. Ugyanúgy az életnek is két oldala van. Lehet egyik vagy másik oldala az éremnek az én életem, minden csupán rajtam múlik. Két ujja közé vette az érmét, majd megforgatta, végül pedig élére állítva az asztalra tette. Azt mondta nézzem meg jól mindkét oldalt. Én megnéztem. Majd utána azt mondta még van lehetőség, hogy eldőljön bármelyik irányba.

Mindig hiszünk. A hitünk mozdít előre minket. Ne feltétlenül valami hatalmas dologban, lehet az apróság is. Én is hiszek. Hiszek abban, hogy az életem jobbra fordul, hiszek abban, hogy én is mosolygok még, hiszek önmagamban. Hiszem azt, képes vagyok változtatni a dolgokon, felül tudok kerekedni mindenen, könnyedén át tudom lépkedni az akadályokat, hiszek az életemben. Hiszem azt, ha megpróbálom és felemelkedek, a magasban maradok, sikerül majd minden. Hiszek a küzdelmemben, hiszem azt, nem hiábavaló minden, hiszem az életem nekem is olyan lesz, mint amilyennek szeretném. Hiszek!
Mennyi mindenben? Engem ez éltet. Mikor felkelek, hiszem ez a nap jobb lesz, hiszem, hogy már nem ér csalódás, már nem ér váratlan esemény, már nem történhet semmi rossz.

Nemrégen indultam el otthonról. Épp az autóban ülök és vezetek. Azt hittem nagyobb lesz a forgalom, mostanában olyan bolondok háza van Londonban. Nagyon sokan járkálnak az utakon, ráadásul a sofőrök nem nagyon figyelnek oda a másikra. Hevesen nyomkodják a dudáikat, kihajolnak az ablakon és ordibálnak a másikra. Hová lett a jó modor?

Már három hét van mögöttem, mióta elváltak az útjaink Christiannal. Valahogy úgy történt az egész, mint ahogy utoljára mondtam neki. Ő az egyik én pedig a másik irányba mentem és ennyi volt a történet. Nem tudtam róla semmit egészen pár nappal ezelőttig. Pár napja ugyanis néztem a futam közvetítését és a közvetítés végén megláttam valamit:

Tehát ő már túllépett.
Emlékszek nem sokkal rá kaptam egy hívást Anna-tól, Christian testvérétől. Értetlenkedve kérdezte tőlem, hogy ő mit látott a televízióban. Elmeséltem neki. Ő persze állította, hogy mindez nem így van. Elmondtam neki mit gondolok és végül az lett az egész beszélgetésből, hogy megharagudott rám. Védte testvérét, úgy érezte ezzel megbántottam bátyját és valamilyen szinten őt is.  Végül rám csapta a készüléket.
Persze ez csak egy része az azóta eltelt idő eseményeinek.
Amikor láttam azt az idegent anyu sírjánál úgy éreztem a kirakós egy darabja hiányzik. Azon gondolkoztam hívjam-e fel apámat vagy esetleg nem. Végül is alapos megfontolás után úgy döntöttem nem. Nem tartom valószínűnek, hogy tudott volna bármit is mondani nekem, így inkább más mellett döntöttem: elmentem a régi házunkba. Hatalmas erőt vettem magamon és megtettem. Felkutattam anyu holmijait, kerestem bármit, ami utalhat arra, ki lehet az a rejtélyes személy. Kerestem képet, vagy valamilyen olyan dolgot, amihez tudnám fűzni, de a keresésem eredménytelen volt.
Apám a következő versenyhétvégén megtudta, hogy már nem dolgozok a Red Bull-nál. Felhívott, hogy ez most valóban igaz, vagy pedig pusztán kitaláció az egész. Elmondtam neki, hogy kiléptem, de az igazi okát nem mondtam neki. Nem akartam senkit sem kellemetlen helyzetbe hozni. Azóta bár többször beszéltünk már, de továbbra is amolyan távolságtartóan, így a kapcsolatunk nem változott semmit. Talán már nem is fog.
Egy tiszta lapot nyitottam és ebbe új személyek is bele tartoznak. Mike elárulta, hogy ő többet lát bennem, mint egy páciensben, de egy érdekes beszélgetés után megbeszéltük, hogy barátok leszünk. Megismertem őt és magamhoz is közelebb engedtem. Mosolyt tudott csalni az arcomra, noha úgy éreztem nem megy. Nagyon kedves és rendes ember, tényleg jó barát. 
Sokszor éreztem azt, hogy az idő nem akar múlni, pedig arra vágytam, hogy teljen. Úgy gondoltam, hogy az idő múlásával könnyebb lesz minden, de a napok hiába teltek, bennem semmi sem változott. Volt mély pontom is, volt, hogy este csak sírtam. Olyan nap is volt, amikor csupán az tűnt fel, hogy este besötétedett. Volt, hogy egész nap csak otthon voltam, de voltak jobb pillanataim is…

Épp az egyik kereszteződésben néztem szét, és épp lehetőségem volt, így felkanyarodtam. Egyenletes tempóban a KRESZ szabályait betartva haladtam utamon. Az egyik pillanatban éreztem, hogy olyan, mintha az orrom vérezne. Bal kezemet odaemeltem az orromhoz, majd amikor elvettem onnan láttam, hogy az ujjam véres. Félrehúzódtam és az elakadásjelzőt bekapcsoltam. Lehajtottam a tükröt és belenéztem. Igen valóban vérzett. Kezem odatartottam, míg a másik kezemmel a táskámban zsebkendő után kutakodtam. Nem akartam összevérezni a ruhám, ezért gyorsnak kellett legyek. Persze pont ilyenkor nem találtam zsebkendőt. Mérgelődtem is magamban, majd sikerült egyet a táskám legaljáról kibányászni. Azonnal odatettem az orromhoz. Közben kerestem másikat is, mert eléggé vérzett. Igazából nem éreztem, hogy lenne bármiféle jelentősége, hisz ez bárkivel megeshet, sőt. Lassan sikerült az orrvérzésem elállítani. Ránéztem az órára és bele kellett tapossak a gázba ugyanis késésben voltam. Egy picit átléptem a megengedett sebességet, de még így is késtem 10 percet. A gyerekek már vártak rám.
- Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy késtem! – kezdtem így. – Nos, egy kis nyújtás, aztán kezdjünk is neki! – csaptam össze a tenyerem, amire a kis hölgyek már tudták mit kell tenni és végezték a dolguk. Hetente négyszer tartok órát a Peterson tánciskolában. Két csoportom van. Nagyon szeretek a gyerekekkel foglalkozni. Óráról órára megismerem őket, mindegyikőjük egy aprócska és különböző személyiség. Vannak nagyon szorgalmasak, de vannak köztük olyanok is, akik egy kicsit lustábbak. Bár még fiatalok mégis nagyon tehetségesek. Viszont köztük is kitűnik egy kislány. Mindig megpróbál a tökéletességre törekedni. Egy kicsit magam látom benne. Megesik, hogy a sok gyakorlásnak a hátulütője jelentkezik nála és nem úgy sikerül egy-egy mozdulat. Nem éppen a legbarátkozósabb típus, a többi gyerek között egy kislány van csak, akivel barátkozik. A többiek nem nagyon foglalkoznak vele. Precíz kislány, amikor készülődik elpakolni a balerinaruháját, mindet alaposan elpakol. Az egyik rosszabb napja után, míg várta, hogy jöjjenek érte leültem hozzá egy kicsit beszélgetni.  Ő csak ült és várt rendületlenül.
- Nemsokára jön anya értem. – mondta anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna – Ügyes vagyok? – kérdezte utána azonnal, majd rám nézett és várta a válaszom
- Igen nagyon ügyes vagy! Azt is látom, hogy sokat gyakorolsz.
- Szoktam gyakorolni. Azt akarom, hogy anya azt mondja, ügyes vagyok.
- Nem mondja?
- Nem. Az új apukámmal foglalkozik.
Elkezdte a táskáját babrálni.
- Szereted az új apukád? – kérdeztem rá
- A régit akarom. Azt mondta anya ügyesnek kell legyek, hogy az új apukám büszke lehessen.
- Tudod, elárulok valamit. Amikor annyi idős voltam mint te, én figyelemre vágytam. Apukám figyelmére. Te pedig anyukádéra vágysz. Lát ő téged és tudja, hogy ügyes vagy, még ha nem is mondja azt, de tudja. –próbáltam egy kicsit jobb kedvre deríteni.
Még beszélgettem vele egy kicsit, majd csak ültünk ott és vártuk, hogy jöjjenek érte. Mesélt egy kicsit, elmondta mit szeret csinálni. Majd megállt az épület előtt egy sötétített ablakú ajtó és dudált a sofőr, majd a kislány rohant és beszállt. Sajnáltam szegényt. Küzd a figyelemért pont úgy, ahogy én tettem. Csak én nem kaptam meg azt.
A mai foglalkozás is véget ért. Megköszöntem a lányoknak a kemény munkát, majd elszállingóztak, míg végül én is készültem hazamenni. Amikor a folyosókon sétálok, vissza-vissza idéződik a mi táncos korunk. Elisa úgy gondolta a gyerekek számára motivációt adhat, ha látják a falon a képeinket. Sok képen ők szerepelnek, de a képek között van olyan is, amin én vagyok. Az egyik és legkedvesebb emlékem is itt van. A darab utolsó momentuma, az utolsó mozdulat, amikor lekaptak, a fények pedig igazán különlegessé teszik a képet. Akárhányszor nézek rá, mindig erőt ad nekem. Volt olyan, hogy végigsimítottam a képen, majd elmosolyodtam.
Összeszedtem a ruháim, majd elhagyva az épületet beszálltam az autómba. Viszonylag hamar hazaértem. A táskámból kiszedtem a ruhám és betettem a szennyesbe. Megkerestem a hűtőben, amit tegnap főztem. Betettem a mikróba és megmelegítettem. Kettő perc múlva már kész is volt. Kivettem, majd leültem az asztalhoz és elfogyasztottam. Ezután elmosogattam, majd rendet raktam a konyhában. Az idő gyorsan eltelt és már be is sötétedett. Nem tudtam mihez kezdeni magammal. Végül leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t. Céltalanul kapcsolgattam az adók között, de nem fogott meg semmi. Végül találtam valamit. Az egyik csatornán a Dirty Dancing című film kezdődött. Ezt a filmet nagyon szerettem mindig is. Végül ezen a csatornán maradtam és néztem. Míg néztem megszűnt körülöttem a világ, csak a filmre koncentráltam. Különösen a legvége tetszett. Amikor előadja közös táncát Baby és Johny. Amikor megszólalt a zene én is éreztem az ütemet a lábaimban, éreztem, ahogy testemet átjárja a zene ritmusa. A film véget ért. Megint elkezdtem a csatornák között váltogatni. Egyik sem tetszett. Majd megint történt valami. Éreztem, hogy valami lecsöppent a lábamra. Odakaptam az orromhoz a kezem.  Ismételten elkezdett vérezni. Ma pedig már másodjára. Nagyon vérzett. Gyorsan felpattantam a kanapéról, megcéloztam a fürdőszobát. Alig tettem meg pár lépést történt valami. Léptem, de az erő elhagyta a lábam. Mintha egy mozdulatlan zsák letten volna úgy zuhantam a földre. Nagyon rosszul értem talajt, bal kezem magam alá gyűrtem. Elterültem a földön. Fájt a kezem, fájt a hátam, de ez semmi sem volt a lábamhoz képest. Elkezdett remegni. Pontosan úgy, mint amikor a kezem remegett. Felhúztam magam és nekidőltem a falnak, majd próbáltam a lábam megemelni, de az nem mozdult, viszont szabálytalanul remegett. Kezemmel megpróbáltam lefogni, hátha csillapodik. Megemeltem kezemmel, de mikor elengedtem az leesett a földre. Nem éreztem fájdalmat és semmit sem, de remegett. Nagyon megijedtem. Elkezdtem sírni. Nem tudtam elképzelni miért történt és ezután mi lesz. Az orrom is vérzett még. Nagyon féltem. Összeszedtem minden erőm és elhúztam magam a telefonomhoz. Könnyeimtől alig láttam, de sikerült a telefonból kikeresnem Mike számát. Megnyomtam a gombot. A kezem is remegett, de az pusztán már az idegességtől. Minden egyes kicsöngésnél azt vártam, hogy felvegye.
- Szia! – szólt vidáman a készülékbe.
- Mike… - próbáltam sírás közben elmondani mi történt. – Nem tudom mi történt… kérlek siess, gyere történt valami..remeg a lábam és nem érzem!
- Indulok! – vágta rá azonnal. – Tartsd a vonalat!
Hallottam a háttérben, hogy ajtócsapódás van, majd hallottam, hogy az autóját is beindította. Csak sírtam. Azt kívántam legyen vége ennek az egésznek. Olyan volt, mintha csak egy rémálom lenne, azt vártam melyik lesz az a pillanat, amikor felébredek. Elcsúsztam a falig és annak nekitámaszkodtam. Közben Mike próbálta a telefonon keresztül a lelket tartani bennem.
- Caire mi történt mondj valamit! – hallottam, hogy aggódik.
- Megint elkezdett az orrom vérezni… - nyeltem nagyot – fel akartam állni majd elhagyott az erőm összeestem és azóta nem érzem a lábam és remeg. Félek. Siess kérlek!
- Megint? Miért nem szóltál róla?
- Nem tudom.
- Fáj valamid?
- Igen.
- Mid?
- A hátam és a kezem, rosszul értem földet.
- Nemsokára ott leszek, próbálj megnyugodni!
- Siess könyörgök!
Nem tudom hogy sikerült neki bejutni hozzám, de ideért. Odafutott hozzám, letérdelt mellém.
- Nem lehet! – mondott ennyit.
Elővette a telefonját és mentőt hívott.
- Mi nem lehet?
- Mindjárt itt lesz a mentő!
Minden nagyon zavaros volt. Ez az egész helyzet felfoghatatlan. Rövid idő leforgása alatt megérkeztek a mentősök. A következő momentum ami megmaradt bennem, hogy a mentőben vagyunk, Mike szorítja a kezem. A lábam odakötötték az ágyra. Még mindig remegett és továbbra sem éreztem. A kérdésem még mindig nem válaszolta meg Mike. Még arra is emlékszek, hogy a folyosón tolnak be. Majd minden letisztult.
Amikor magamhoz tértem az ágyon feküdtem. Lassan kinyitottam szemem. Be tudtam azonosítani a helyet: kórházban voltam. Elfordítottam a fejem. Mellettem egy állványon infúzió volt, az egyenletesen csöpögött. Már a végén járt az adag. A másik oldalt ott volt egy kisszekrény, ami üresen állt. Felemeltem azt a kezem, amit magam alá gyűrtem mikor elestem. Rögzítve volt, ezek szerint kaphatott egy nagyobb ütést. Rögtön a lábamra figyeltem. Felemeltem a fejem és láttam, hogy nem remeg. Készültem, hogy megmozdítom. Nagyon féltem, mi lesz, ha nem tudom. Amikor történt nem éreztem, mi van akkor, ha ez így is maradt? Lehunytam a szemem és meg akartam emelni. A lábam mozdult. Megkönnyebbültem. Megpróbáltam felhúzni magam az ágyon, de a hátam nagyon megfájdult. Visszatettem a fejem a párnára. Valami áttört bennem. Egy kő zuhant le a szívemről.
- Megnézem, szerintem lejár hamarosan! – hallottam egy női hangot miközben az ajtó már félig nyitva volt.
Egy nővér lépett be.
- Jó napot! – köszönt. – Hogy érzi magát? – mikor ezt kérdezte már az ágyam mellett volt és az infúziós zacskót nézegette
- Jó napot! Fáj a hátam…
- Megütötte.
- A lábam…
- Szólok Dr. Harris-nek ő majd mindent elmond. – mosolygott rám, majd kiment.
Hamarosan megpillantottam az ajtóban Mike-t
- Szia! – köszönt nekem
- Szia!
Jött közelebb, majd leült az ágyamra.
- Segítenél felülni?
- Persze.
Közben nagyokat sajdult a hátamba. Sziszegtem.
- Nagyon fáj. – céloztam a hátamra
- Rosszul értél földet. Magad alá gyűrted a kezed.
Sikerült felüljek.
- De szerencsére nem tört el a kezed, csak egy kis zúzódás.
- Mi történt?
- A gyógyszer. – válaszolt röviden – Mondtad a telefonba, hogy nem az első volt. Mi történt még amiről nem mondtál semmit?
- Aznap reggel vérzett az orrom, de ez bármikor megeshet.
- De Claire…
- Nem gondoltam semmire. Volt hangulatváltozásom is, de azt nem ennek tudtam be.
Csóválta a fejét.
- Mike mi történt? A lábam…
- Azért történt mindez, mert mégsem úgy reagáltál a gyógyszerre, mint ahogy azt hittük, hittem. Eddig minden rendben volt, de…
- Mi de?
- A gyógyszer ellen elkezdett a szervezeted dolgozni. Ellenanyagot termelt, ami kiüti a gyógyszer hatását. Minden nap, ahogy elő volt írva bevetted. A szervezeted védekezett ellene és megtámadta a gyógyszert. De nem csak azt. Az agyadban rátámadt a mozgást irányító részre is. Emiatt kezdett el remegni a lábad és nem érezted. Sajnos ki kell vonni a szervezetedből a gyógyszert. Most ezért folyik az infúzió. – rápillantott az infúzióra, majd újra rám nézett. - Szerencsére javul az állapotod, így úgy tűnik nem történt még rosszabb.
- És akkor mi lesz?
- Újra elkezd majd remegni a kezed.
- És akkor milyen gyógyszert kapok? – kérdeztem könnyes szemmel
- Claire…
- Ne mondd kérlek, hogy semmilyet!
- Claire… sajnálom
- Nem, nem, nem! – ráztam a fejem és elkezdtem zokogni
Megpróbált megnyugtatni én viszont ellöktem magamtól.
- Sajnos nem tudlak megműteni. A gyógyszerrel is le kell állni.
- Nem! – csak ezt tudtam mondani
Megfogott és magához szorított. Kapaszkodtam belé, miközben csak sírtam. Úgy éreztem ezennel itt van vége mindennek. Megint elvesztettem valamit. Már azt az egyetlen dolgot is, ami még életben tartott: a HITEM. Hogy fogok így felébredni? Hogy fogok a tükörbe nézni? Megint elkezdődik a remegés és nincs mód. Elveszett minden. Már nem a magasban vagyok. Van még értelme megpróbálni? Miért próbálkozzak, ha csak egy eredmény lesz: lezuhanok.
- Próbálj megnyugodni! – súgta halkan
- Elbuktam…
- Nem hagyom, hogy bajod legyen, bízz bennem!
Ő elengedett majd két kezét az arcomra helyezte és fejem odafordította az övéhez. Nem mondott semmit, csak nézett engem. Majd egyre közeledett és egy gyengéd csókot lehelt ajkamra. Lassan eltávolodott tőlem.
-  Sajnálom, de nem megy a barátság dolog…
Csak néztem rá könnyes szemekkel. Megint közelebb hajolt. Már ajkaink újból érintették egymást, mikor elhúzódtam tőle.
- Magamra hagynál? – kérdeztem halkan
Ő elengedett.
- Persze. – válaszolt, majd felállt az ágyamról és kisétált az ajtón.

Valamit elvesztettem, de mégis kaptam valamit? Eddig még nem ment, de talán eljött az ideje? Csak hitegettem magam. Nekem is túl kellene lépjek?

Szépen lassan felfogtam, amit mondott Mike. Egyesével tudatosodtak bennem a kiejtett szavai, egyenként roppantották meg a hitem és reményem. Lassacskán pedig a könnyeim is elfogytak.
Az élén álló érme eldőlt akkor az egyik oldalára, pont úgy, mint ahogy most is. Akkor még nem tudtam mit jelent az az oldal, lehet éppenséggel ezt. De azt is megtanították nekem, hogy bármelyik oldalra is dől meg kell találjam benne a szépet, meg kell találjam a jót. Mosolyognom kell tudni. Bár egy mosoly még nem feltétlenül jelenti azt, hogy boldog is az ember.

Viszont egy dolgot akkor még nem tudtam: az a bizonyos érme nem csak az én életemben dőlt el az egyik oldalra…