37. fejezet

37. fejezet

Szavak és tettek…

Christian szemszög:

Megérkezett végre Anna. Nagyon örültem neki. Már nagyon régen nem találkoztunk, de most el tudott hozzám jönni és ez nagyon jó. Mikor Claire-t elküldtem gyakorlatilag, fájt a szívem, de jól tettem. Ő túllépett rajtam, s jobb, ha tudja, hogy én is. De ez a túllépés mégse tükrözi a valóságot. Anna nekem nem a barátnőm, ő más. Ő az én testvérem. De ezt Claire nem tudja, s jobb, ha azt hiszi, hogy Anna az a személy, akivel a jövőmet tervezem el.
Behívtam testvérem, s közben fél szemmel Claire-t figyeltem. Mintha némi csalódottságot láttam volna az alatt a pillanat alatt rajta, míg sarkon fordult és elment. Bementünk a házba.
Testvérem azonnal megölelgetett, és örült annak, hogy lát, és együtt tölthetünk egy kis időt. Én is nagyon örültem neki.
- Jó látni téged bátyám! – mondta miközben szorongatott.
- Téged is Anna!
Elengedtük egymást. Elvettem a bőröndjét.
- Beviszem a szobádba.
- Rendben, köszi.
- Érezd magad otthon, ha még nem mondtam volna.
- Nem mondtad, de otthon érzem. - válaszolsz húgom.
Bevittem a szobába a csomagjait, majd ő utánam jött.
- Húhh nagyon szép szoba!
- Köszi. Nem vagy éhes? – kérdeztem tőle.
- Dehogyisnem! Farkas éhes vagyok!
- Gyere, megmelegítem neked a vacsorát. – majd mentünk a konyhába.
Én valóban nekiláttam a melegítésnek, amíg ő az asztalnál helyet foglalt. Mikor elkészültem tálaltam neki a vacsorát, én ugyanis nem voltam éhes.
- Köszi! – majd nekikezdett a falatozásnak.
Én nem akartam evés közben kérdésekkel bombázni, megvártam, míg végez. Közben pedig gondolkoztam. Claire arcát láttam magam előtt, és bevillant utána az is, amikor ott ölelkezik azzal a férfival. Megeshet, hogy most is vele van.
- Mibe merültél el ennyire? – kérdezte Anna, s közben pedig a tányért vitte a mosogatóba.
- Semmi. Hagyd, elmosom.
- Jaj Christian! Meg tudom én is csinálni.
Elmosogatott, majd kiültünk beszélgetni.
- És kedves húgom mi újság van veled?
- Semmi különös, megnyitottam az üzletemet, és azzal foglakozok most. Szerencsére beindult, most sínen vagyok.
- És mi van Martinnal? Ő is ott dolgozik veled?
- Martinnal vége. – nézett rám komolyan. – Három hónapja szakítottunk. Nem passzoltunk össze. Jobb ez így.
- Sajnálom.
- Eddig én is sajnáltam, de ma már rájöttem jobb nekem nélküle. És te? Bátyuska hallgatlak! – mondta nekem mosolyogva.
- Nincs senkim. – mondtam kissé letörten.
- És az a nő ki volt? Ő nem senkinek néz ki!
- Ő Claire.
- Na, haladunk! Már neve is van! – mondta viccelődve.
Én azonban nem nevettem, ő pedig kapcsolt.
- Mi a baj Christian?
- Az a bajom, hogy szerelmes vagyok.
- Claire-be igaz?
- Igen.
- És mi a baj ő nem szeret? Mosolyszünet van? Nyögd már ki!
- Anna ez nagyon bonyolult. Tudod ő egy olyan lélek, akivel még életemben nem találkoztam. Elvarázsolt, beleszerettem. Ő már mondta az elején, hogy időt kér, mert más szeret, de meg akarja velem próbálni és belém akar szeretni. Aztán beteg lett, és úgy döntött eltaszít. Beszélni akartam vele, de a repülőtéren láttam, hogy ölelget egy másik férfit. - vázoltam röviden a helyzetet.
- Várj, alaposan mondj el mindent! Így össze vagyok zavarodva egy kicsit! Beteg? Komoly a baja? És szerinted biztos, hogy mása van?
Mindent elmeséltem neki. Ő meghallgatott, de neki egy kicsit másabb a véleménye. Ő nincs meggyőződve arról, hogy Claire-nek van valakije.
Viszont megkértem őt valamire.
- Anna megtennél nekem valamit?
- Figyelek.
- Ha találkoznál Claier-rel, akkor kérlek, ne mondd el, hogy a testvérem vagy, jobb, ha azt hiszi, van valakim.
- Nem értem miért fontos ez neked.
- Megteszed értem?
…

Claire szemszöge:

Mióta rájöttem, hogy Christiannak van valakije, eltelt egy nap. Jess a mai napon hazautazott és én egyedül maradtam. Vagyis nem teljesen, hisz apám itt van velem, bár most minden gondolata a munka körül forog. Nekem pedig teljesen máson.
Nem tudom kiverni a fejemből azt, ahogy Christiant láttam azzal az idegen nővel. Mosoly volt az arcán és öröm tükröződött, mikor őt meglátta. Azonnal megölelte. Ez csak egy dolgot jelent, kivert a fejéből és elkezd egy új életet mással. És igaza van. Én ellöktem, csak magammal törődtem és őt csak folyamatosan bántottam. És ez pedig jogtalan volt tőlem. Ő nem érdemelte meg, ő próbálkozott, még akkor is, miután én otthagytam. Ezek után érthető, hogy elfelejt és mást keres maga mellé. Be kell valljam, hogy szép nő volt vele. És ha jobban belegondolok, esélyem sincs vele szemben. Látszott rajta, hogy majd kicsattan a boldogságtól, én pedig csak a sötét oldalát látom mindennek. A megtörtént események és pofonok búskomorrá tettek és nem mindig tudok már mosolyogni. Talán már nem is tudom élvezni az életet, csak kínlódok és próbálkozok még, de már nem leszek a régi.
Akkor voltam hasonló élethelyzetben mikor Parkerrel elváltak az útjaink. Akkor voltam talán valami ehhez fogható gödörben, s akkor nem tudom hogy, de kikászálódtam. Akkor volt, aki mellettem állt, de most is van. Sőt most itt van az apám is velem!
Hazajöttem miután Jess-t kivittem a reptérre. Lepakoltam, majd odaültem a laptopomhoz, hogy megnézzem az üzeneteimet. Tudtam, hogy Christian fog e-mailt küldeni munkával kapcsolatosan.
A géppel együtt az ágyra huppantam, majd bekapcsoltam. Hamar használatra kész állapotba került. Azonnal az e-mail címem néztem meg. És igen valóban megkaptam azokat az üzeneteket. Az üzenetek még tegnap este érkeztek meg.  Megnyitottam őket. A levelek hivatalosan voltak megfogalmazva, csak a lényeg és az elintéznivalómat tartalmazta semmi egyebet. Elolvastam őket, s a fontosabb dolgokat feljegyzetelgettem. Az interjúja 2 nap múlva lesz, addig meg még el kell intézzek pár dolgot. Rögtön neki is kezdtem a dolgomnak, ez legalább eltereli a figyelmem. Elkezdtem telefonálni. Pár telefonnal később már valamivel előrébb voltam.
Egész nap csak ténykedtem, így legalább hasznosan telt el az időm.
Miután a mai napra befejeztem a telefonálgatást és kellőképpen felidegesítettem magam egy-két értetlen emberrel, úgy döntöttem inkább nyugovóra térek. Megfürödtem, majd befeküdtem az ágyba. Fáradt volta, de mégsem tudtam aludni. Gondolkoztam. Napjaim nagyobb részében csak gondolkozok. Hol ezen, hol azon. Most pillanatnyilag Christianon és azon a nőn. De ha ő túllépett nekem is túl kell. Tudom, hogy hamarosan találkozunk, hisz én is ott leszek az interjú helyszínén, de erős leszek és csak a munkára fogok koncentrálni. Éjfél elmúltával és a rövidtávú célok kitűzése után nagy nehezen, de végül elaludtam.

Másnap kipihentnek egyáltalán nem nevezhető állapotban keltem fel. Nagy nehezen kitápászkodtam az ágyból, s mikor a tükörbe néztem, azt hittem szörnyet látok. Alig aludtam az éjjel, s ez sajnos meglátszódott rajtam. Nem kicsi karika volt a szememen. Először azt hittem, mindez csupán hallucináció, vagy csak annak a műve, hogy ébredés utána „éber kómámban” vagyok még, de nem. Ez a valóság volt, s a táskák valóban ott voltak. Összeszedtem magam, reggeliztem, majd folytattam a munkám. Az interjúval kapcsolatosan már majdnem mindent sikerült elintéznem, de ugyebár volt egy másik feladatom is. Ez egy támogatóval való tárgyalás volt, amiről egy-két részletet meg kellett tárgyaljak. De először is a végső simításokat az interjúval kapcsolatban intéztem el. Mikor már itt valóban mindent elintéztem kezdtem neki a másik feladatnak. Ez még könnyebb kihívásnak bizonyult, egészen addig, mígnem közölték velem, hogy átküldenek nekem e-mailben néhány nyomtatványt, amit Christiannak alá kell írnia, mert e nélkül a támogatás nem fog megvalósulni, s amint ő aláírásával azt hitelesítette, el kell hozzájuk juttatni, ugyanis ez ügyben nem sikerült Christiant elérni, s mivel én léptem velük kapcsolatba ezért rám maradt a nyomtatványok sorsa. Még igazán nagy szerencse, hogy egy Londoni cégről van szó. Ahogyan mondták elküldték nekem a nyomtatványokat, s én kinyomtattam.
Ez pedig csak egy dolgot jelent, el kell ismételten menjek hozzá, s találkoznunk kell.
Úgy voltam vele, előbb kell túlessek rajta és nem szabad a nap hátralévő részébe ezt a találkozást halogatni. Viszont úgy voltam vele, hogy előbb felhívom, hogy otthon van-e nem akarom őt és a párját megzavarni. Tárcsáztam, majd pedig kicsöngött. Sorra hallgattam, ahogy a telefon kicseng, de nem vette fel, majd egy hangos és hirtelenjövő sípolás után kinyomtam.
- Remek. – jegyeztem meg magamnak.
Előkotortam egy cipőm, majd felhúztam, hogy elinduljak.

Miután már a papírok a kezemben voltak, kiléptem a házból, majd elindultam. Egyrészt fejem kiszellőztetése, másrészt egészség, harmadrészt környezetvédelem szempontjából is a gyalogos módot választottam. Amúgy sem volt messze a lakása tőlem, mint ahogy azt már említettem párszor, így minden szempontból az volt a legmegfelelőbb, ha gyalog megyek. Igazából egy dolgot szerettem volna elkerüli, de azt nagyon, mégpedig, hogy találkozzak azzal a bizonyos nővel is.
Megmásztam a lépcsőket, s már az ajtóban voltam. Csengettem. Hamar nyílt is az ajtó. Azonban mégis, találkoztam azzal, akivel nem akartam.
- Hello. –köszöntem először.
- Hello. – köszönt vissza a nő.
- Christiant keresem, itthon van?
- Nem, most nincs, de nemsokára itt lesz. Fontos ügyben keresed?
- Alá kellene írni pár papírt. Régen ment el?
- Hát annyira nem.
- És nem tudod mikorra ér haza?
- Hát elvileg hamarosan.
- Megtennéd nekem, hogy aláíratod vele és megmondod neki, hogy a… - kezdtem volna elmondani, azokat a dolgokat, amik a munkával kapcsolatosak, de a nő megállított.
- Várj, kérlek. Én ehhez úgy sem értek, gyere be, várd meg itt.
- De nem akarok…
- Gyere nyugodtan!
Végül bementem. A nő becsukta az ajtót, majd hellyel kínált, amit én elfogadtam.
- Még be sem mutatkoztam Anna vagyok. – s nyújtotta felém a kezét.
- Én pedig Claire. –s viszonoztam a gesztust
- Jaj igen, el is felejtettem kérdezni, megkínálhatlak valamivel?
- Nem kérek semmit köszönöm.
Bevallom nagyon kedves az a bizonyos nő, akinek már sikerült a nevét is megtudnom. Bár elég kellemetlen a helyzet, hisz itt ülök és cseverészni készülök éppen Anna-val.
- Te is ugye a Red Bull forma 1-es csapatánál vagy igaz? – érdeklődött Anna
- Igen ott dolgozom.
- Akkor tudod milyen munkamániás Christian. – s elkezdett nevetni.
- Valóban van róla tapasztalatom. – s mosolyogtam.
- És régóta dolgozol velük?
- Nem. Igazából ettől a szezontól vagyok itt. Apám által kerültem be.
- Értem, akkor apukád nagy fejes lehet. Ő is szponzor?
- Hát nem egészen, az én apám Bernie Ecclestone.
- Az igen! Annyit tudok, hogy ő a forma1 mindenható ura!
- Hát mondhatjuk így is.
- És mit csinálsz a csapatnál?
- Sajtós vagyok.
- Az jó.
- És te? Te mivel foglalkozol? – érdeklődni kezdtem én is. Bevallom őszintén engem nem ez foglalkoztatott, hanem az, hogy mióta ismerik egymást Christiannal.
- Nekem van egy üzletem, én azt egyengetem most.
- Az szuperül hangzik.
- Szeretem is csinálni. De biztos nem kérsz valamit?
- Nem köszönöm.
Még magam is meglepődtem, de Anna rendkívül szimpatikus. Nem gondoltam volna, hogy ha találkozok vele és netalán tényleg, mint most is beszélgetésre kényszerülök, ilyen könnyeden megy majd a dolog.
- Ti… akarom kérdezni ti Christiannal régóta ismeritek egymást? – tettem fel a kérdést, amire kíváncsi voltam.
Először érdekes arcot vágott Anna, mintha gondolkozna valamin, majd mosolyogva megválaszolta a kérdést.
- Már nagyon régóta. És nagyon harmonikus a kapcsolatunk is. Ő egy hihetetlen ember. – mondta nekem.
- És ti régóta ismeritek egymást? – tette fel nekem is ezt a kérdést.
- Nem, mi csak akkor ismertük meg egymást, mikor a csapathoz kerültem.
- Tudod, elmondom, mint nő a nőnek, hogy igazán szép vagy, és valahogy nem is tudom, nem ilyen férfias sporthoz tudlak elképzelni. Remélem nem sértésnek veszed. – én bólintottam, hogy nem, ő pedig folytatta. – Valahogy én tudod más munkahelyen tudlak elképzelni, vagy mint otthon anyuka, a férjeddel.
- Annyira nem vagyok törékeny. Higgy nekem. Hát az, hogy anyuka legyek, az nagyon messze van, előbb kell egy társ is.
- Elnézést, azt hittem van férjed.
- Nem, nincs senkim. – mondtam neki.
Nagyon jól elbeszélgettünk, s az idő pedig csak röpült. Még volt olyan is, amin mind a ketten együtt nevettünk. Nagyon kedves és vidám nő Anna, érthető, hogy Christian rá voksolt.
Azonban hazaérkezett Christian is. Mikor betoppant és meglátott a lakásban meglepődött. Én is meglepődtem, noha tudtam ez a pillanat is elérkezik.
- Szia Christian! - köszönt Anna.
- Szia! – köszöntem én is.
- Sziasztok! - válaszolt végül ő.
Anna közelebb lépett hozzá, majd megölelte.

Christian szemszöge:

Végre már itthon voltam, már csak egy ajtó választott el attól, hogy leülhessek egy kicsit s pihenhessek. Benyitottam a lakásomba, de őszintén mondva meglepődtem. Claire-t találtam ott. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ő is ott lesz, s talán ez a meglepettség az arcomra is kiült, de az ő mosolya is eltűnt az arcáról.
Éreztem, itt most fog történni valami.
- Szia Christian! – köszönt azonnal húgom.
- Szia!- hallottam amint Claire is megszólalt lágy hangján.
- Sziasztok!- köszöntem végül én is, és igyekeztem a korábbi meglepődöttséget némiképp eltűntetni arcomról.
Anna odajött hozzám és megölelt. Amire megkértem megpróbálja valahogy előadni. Megölelt, de igazából volt neki valami célja is. A fülembe súgott valamit.
- Tévedsz.
Én néztem rá értetlenül.

Claire szemszöge:

Úgy voltam vele, jobb, ha minél hamarabb elmegyek, nem akarom végig nézni, ahogy itt előttem ölelgetik egymást. Rosszul esett, s ez talán azt jelentheti, hogy mégis valamit elkezdtem érezni iránta.
- Csak.. csak azért jöttem, hogy ezt a papírt aláírd, szükség van rá.
- Tudjátok mit, én magatokra hagylak titeket. – mondta Anna
- Nem szükséges nem akarok sokáig zavarni. – mondtam azonnal.
- Ugyan én úgyse értek hozzá, addig bemegyek a szobába, lekötöm magam valamivel, csak nyugodtan beszéljétek meg, amit kell.
Bement a szobába és kínos csend alakult ki.
- Ülj le. - törte meg végül Christian ezt.
- Köszönöm nem, sietek, nem akarlak tényleg titeket zavarni. – és tereltem is azonnal a munkára a szót. – Itt van ez a formanyomtatvány alá kellene írnod, mert egyébként a támogató képes visszalépni. Nem értek el ezzel kapcsolatban téged, s mivel én léptem velük kapcsolatba rám maradt az a feladat, hogy eljuttassam. –s odatoltam elé a papírt. – Ami pedig az interjút illeti, mindent úgy intéztem el, ahogy te kérted.
Ő közben elkezdett toll után matatni, de nem talált.
- Adjak egy tollat?
- Azt megköszönném.
Elővettem a táskámból, de közben egy papírral együtt rántottam ki és a lendület miatt leesett a földre a toll. Gyorsan leguggoltam érte, de ugyanolyan reflexszerű mozdulattal Christian is. Szinte egyszerre nyúltunk a tollhoz, de végül is én fogtam meg hamarabb, ő pedig már csak a kezem. Mikor megfogta a kezem, mind a ketten egymásra néztünk. Csupán pár centiméter volt közöttünk a távolság. Mélyen egymás szemébe néztünk. Néhány pillanatig csak egymást figyeltük, majd ő elengedte a kezem én pedig odanyújtottam felé.
- Tessék, itt van a toll. – majd mind a ketten felálltunk.
- Köszönöm. – mondta s gyorsan alá is firkantotta a papírt, majd visszaadta nekem a tollat.
Gyorsan elpakoltam mindent a táskámba.
- Akkor én megyek is. –s fordultam meg.

Mikor most egymás szemébe néztünk ugyanazt láttam benne, mint amikor még nem volt Anna-val együtt, akkor ugyanígy nézett rám. Hirtelen egy érzés hatalmába kerített, hogy el kellene azt mondjam amiért a múltkor jöttem. Míg megtettem ezt a pár lépést az ajtó felé ez teljesen nyugtalanná tett. Valami annyira akarta, hogy ezt megtegyem. De ott van Anna. De most önzőnek kell legyek, súgta újra ugyanaz az érzés, ami azt akarja, hogy elmondjam. Megtorpantam, majd visszafordultam.

Ránéztem s először még megfordult a fejemben, hogy valóban beszéljek is, vagy egyszerűen még visszafordulhatok és hagyhatok mindent úgy, mint ahogy van. De az az erő győzedelmeskedett felettem és nekikezdtem.
- Tudod, én most őszinte leszek veled. Szeretném, ha meghallgatnál.
- Figyelek rád. – mondta lágyabb hangon.
- Nem tudom, de valami itt legbelül – s mutattam a szívemre – arra ösztönöz, hogy most elmondjak neked valamit. – nyeltem egyet és mélyen a szemeibe néztem, bár köztünk, volt körülbelül 1 vagy másfél méter távolság. – A múltkor igazából beszélni szerettem volna veled. Tudom, hogy azt mondtam neked, hogy hagyjuk egymást békén, de apám elmondta, hogy te eljöttél hozzám, mikor Jess-el elmentem a hegyekbe. Bár te azt sem tudod, hisz megkértem őt, hogy senkinek se árulja el, hogy kivel és hova megyek. – lenéztem a földre, majd újra rá. – De most nem ez a lényeg. Apámmal beszéltem telefonon és elmondta, hogy ott voltál nálam. Elmondta, hogy feldúlt állapotban voltál, és azt mondta úgy látta szomorú vagy.
Félbe szakított.
- Jól látta. Tudod egyszerűen nem ment az, hogy elfogadjam, hogy ellöksz, de biztos volt valaki más… - hagyta itt félbe a mondatot, s mintha célzott volna valakire. Értetlenül néztem rá.
- Te most célzol valakire? Úgy érzed, hogy akkor csak kitaláltam azt a szöveget, hogy nem szeretném, ha a betegségem megnyomorítaná az életedet neked is? Szerinted én csak játszok az emberek érzésivel? Bár tudom, hogy te azt mondtad szeretsz és én mégis eltaszítottalak, de a múltkor éppen e miatt jöttem ide. Nekem nincs senkim. Nekem nem kell más férfi. Elmondtam neked sokszor, hogy meg szeretném próbálni és tudom, mekkora marha vagyok és hagyom, hogy a pillanatnyi érzéseim irányítsanak és hagyom, hogy az eszem eluralkodjon fölöttem, tudom mindezt és tudom, hogy ezek hatalmas hibák. – mondtam egy szuszra – de.. – s itt következett végre egy levegővétel - de azt akartam neked mondani, hogy megbántam, amit tettem. Tapasztaltam, értek külső ingerek és gondolkoztam, és már tudom milyen hülyeséget műveltem. Ellöktelek. Igen pontosan tudom. És erre későn jöttem már rá. Most egyedül maradtam. Bár megvallom neked, a múltammal összefutottam. Találkoztam a volt vőlegényemmel, és magam is megdöbbentem magamon, hisz változtam. Eltökélt voltam, hogy gyűlölöm, mégis, mikor elváltunk egymástól a repülőtéren meg tudtam ölelni és az mondtam neki, talán lehetünk barátok is. Még saját magamon is meglepődtem utána, hogy ezt tettem. És utána döbbentem rá mindenre. Mintha csak megvilágosodtam volna. De tudom, hogy már késő. Neked van valakid, és ez nem meglepő. Megértem, csak muszáj volt elmondanom, magam miatt. Megeshet, hogy önző vagyok e miatt, de meg kellett tegyem. Mintha csak tartoztam volna magamnak ezzel. Tudod rájöttem nekem már nincs esélyem. Anna-val beszélgettem ma és egy nagyon közvetlen és kedves lány, aki majd kicsattan a boldogságtól és tényleg esélyem sincs ellene. Jó választás volt tőled. – elmondtam, amit akartam, majd visszafordultam és kiléptem az ajtón. Most megnyugodtam. Viszont tudom minden egyes kimondott szavamnak súlya volt, ami egyrészt a szívem nyomta, másrészt lehet súlya amiatt, hogy az ő kapcsolatukra hathat. Távozásképp egy könnycseppet hullattam el az ajtó előtt a földre.

Christian szemszöge:

Én csak hallgattam a szavait. Most valóban kinyílt, és amiket mondott szíven ütöttek. Találkozott az exvőlegényével és ezt elmondta, és azt is megtudtam, hogy csak én kombináltam és én hittem félre. Azonban mégse állítottam meg, nem fogtam meg a karját, hagytam csak kisétálni és nem mondta semmit. Neki nincs senkije, ledöbbentem mikor meghallottam. Talán már késő ezt mondanom, vagy meghallja még valahonnan és visszajön?
- Anna a testvérem. – mondtam halkan.


SZERK MEGJEGYZÉSE:
Sziasztok!

Itt a folytatást! :)
Köszönöm a véleményeket, aranyosak vagytok, bár mostanában kevesebb a visszajelzés, remélem nem azért van, mert nem tetszik nektek. Kérlek titeket fejezzétek ki a véleményeteket! :)

Ami a részt illeti, kiderül, ki az a nő, aki Christianhoz jött, milyen szálak fűzik hozzá.

Kérlek titeket szavazzatok a másik történet sorsáról is :)

És még egy dologra kérlek titeket, hogy a novellával kapcsolatosan is fejtsétek ki véleményeteket.http://novellakzsomi.blogspot.hu/ 
Hamarosan újabb novella is kikerül majd, aki szeretne cserét azzal az oldallal kérem jelezze.

Végül, de nem utolsó sorba jó szórakozást kívánok a fejezethez!
Puszi

Sziasztok!

Még nem a frissel jelentkezem, hanem teljesen mással.

Készítettem egy másik oldalt, ahol terveim szerint novellák kapnak helyet. Most megérkezett rá az első novella.

Nem húzom az időt, kiteszem a linket ahol elérhető a történet:

Egy kotta ott maradt a zongorán...

Jó szórakozást és kérlek titeket írjatok hozzá véleményt! :)

A folytatás is készülőben van, legközelebb már azzal jelentkezek!

Puszi

Kedves Naplóm!

Sziasztok!

Ígértem nektek korábban, hogy hamarosan a másik meglepetés is elérhető lesz számotokra. Ennek most jött el az ideje!

A mai napról kezdve számotokra is elérhető lesz egy fantasztikus történet, ami kapcsolódik ehhez a történethez is. 

Nézzetek fel, érdemes, hisz valóban egy szuper történetet olvashattok barátnőm tollából!

Én is azonnal megyek és olvasok nála!

http://schlirivsvettel.blogspot.hu/

UI: Hamarosan nálam is lesz friss!

Jó szórakozást az olvasáshoz!

Puszi

MEGLEPETÉS!

Sziasztok!
Ígértem, hogy kaptok még egy meglepetést! Nos itt van :D
Remélem tetszeni fog nektek.
Várom róla a véleményeteket, hisz a jövője most a TI kezetekben van!
Kiteszek oldalra egy szavazást, és kerek egy hónapotok lesz arra, hogy eldöntsétek a meglepetés sorsát. Várom kommentben és ott is a véleményeket.
Puszi

UI: a friss rész is kint van a meglepetés alatt :D

36. fejezet

36. fejezet

Az a bizonyos valaki…

Lassan hazaértünk. Apu hatalmas örömmel fogadott minket. Azonnal kérdezősködött, hogy hogy éreztük magunkat. Mi lelkesen meséltünk neki, ő pedig hallgatott minket. Miután mindent elmeséltünk megfürödtünk mind a ketten, majd a fáradtság elhatalmasodott rajtunk és kidőltünk.
Reggel viszonylag kipihenten ébredtem. Én igen, de Jess nem. Mikor kimentem a konyhába akkor láttam, hogy valami nincs rendben nála. Ott ült a pulton és nézett a semmibe, közben pedig teát szürcsölt.
- Jó reggelt! – léptem közelebb.
Mikor rám nézett akkor már biztos voltam az eddigi sejtésemben, hogy valami nincs rendben. Szinte falfehér volt.
- Minden rendben?
- Igen persze. – mondta, de nem volt valami meggyőző.
- Ezt nem így látom!
- Jól vagyok! – mondta erőltetettebben.
- Na, nekem ezt nem adod be! Mi történt? Hallgatlak!
- Semmi, csak egy kicsit nem éreztem magam jól, ennyi. Lehet, hogy a hegyekben megfáztam.
- Hadd nézzelek, nem vagy-e lázas! – majd nyúltam a homlokához, ami nem volt egyáltalán meleg. – Nem vagy. De mégis milyen tüneteid vannak?
- Rossz a közérzetem és gyenge vagyok.
- Elmegyünk az orvoshoz! – mondtam azonnal.
- Dehogy megyünk!
- De igenis megyünk! Nem tetszik ez nekem! Félek, hogy összefüggésben van…
- Nem, szerintem nincs, csak megfáztam.
- Majd megmondja az orvos! – erősködtem továbbra is.
Ezután körülbelül még egy fél óráig vívtuk harcunkat azon a téren, hogy megyünk-e az orvoshoz vagy nem. Végül is én győztem és mentünk.
Mikor odaértünk féltem egy kicsit. Nem tetszett nekem, hogy nem jól van, és nem szeretném, hogy ha azzal lenne összefüggésben. Jess bement én pedig kint várakoztam. Csak ültem és nézelődtem. Csigatempóban vánszorgott az óramutató, alig röpültek a percek. Azt hittem sose jön már ki és megmondja, hogy mit mondott az orvos neki. De szerencsére nemsokára ez a pillanat is elérkezett.
Megtudtam mindent és az információk kielégítőek voltak. Kapott egy kis gyógyszert ezzel az állapota javulni fog, de a mai nap folyamán semmiképpen sem fog haza repülni, ma még ott marad nálam. Hamarosan elbúcsúztunk és elindultunk haza.
- Köszönöm, hogy elrángattál. – mondta nekem a kocsiban mosolyogva.
- Szívesen. - mondtam én is nevetve.
Hazaértünk, majd ő elment lefeküdni, én pedig úgy döntöttem elmegyek bevásárlok. Bepattantam a kocsiba majd elindultam a bevásárló körutamra. Most csak egy hipermarketet céloztam meg. Persze amilyen szerencsém volt, most is kifogtam egy szuper kis dugót. Nem értem én ezt, mindig kikapom. Talán kísért? Vagy mégis miért vagyok ennyire szerencsétlen ezen a téren? Bár ha belegondolok, nem csak itt ér szerencsétlenség.
Miután sikerült kiverekednem magam a dugóból, lassan, de biztosan elértem a célomat is. A dugó után megküzdötten a parkolóhely vadászattal is, és miután már ott álltam, nyugtázhattam magamban, hogy elértem ide is. Szereztem egy szuper bevásárlókocsit és elindultam. Haladtam a sorokban és közben pakoltam azokat a dolgokat be, amikre szükségünk van. Apu ugyanis nem volt bevásárolni és a hűtő, hát fogalmazzunk úgy, hogy kiürült. Talán a pusztához hasonlíthatnám, azaz szinte semmi se volt benne. Vásárlás közben összefutottam gyorsan egy-két ismerős emberrel. Van egy olyan szokásom, hogy mindig megállok az újság részlegnél, megnézem a lapokat, majd miután eltöltök ott rengeteg időt, hatalmas dilemma után veszek pár újságot. Az egyiken azonban szembetűnt valami. Már az újság borítóján Sebastiannal találkoztam. Levettem az újságot, majd belelapoztam. Talán jobb lett volna, ha nem. Érzékeny pontomon talált el a cikk, de hiába fájt végig olvastam. Ezek szerint ennyire önsanyargató életet élek, hisz megtehettem volna, hogy hagyom, de mégis olvastam. Képek is voltak a cikkhez párosítva, amin éppen ő és Hanna vannak, akinek már kezd látszódni a pocakja. A cikk végül is arról szólt, hogy lencsevégre kapták őket, amint sétálnak kéz a kézben és az újság épp azt vitatja, hogy Hanna terhes-e vagy nem. Nincsenek pontos információ a cikk írójának és maga is csak találgat, de már más témát is feszeget, ez pedig a házasság. Az egyik képet kinagyították, amin Hanna keze van és egy gyűrűt fedeztek fel rajta. Ebből persze a cikk írója azonnal azt a következtetést vonta le, hogy Sebastian eljegyezte Hannat, ebből pedig rögtön kombinált tovább és ez alapján állítja azt, hogy a lány terhes. Mindezen összefüggést pedig azzal a ténnyel támasztja alá, hogy már rég óta együtt vannak, és már megkérhette volna Sebastian kedvese kezét, s eddig még nem tette meg.
Végig olvastam a cikket, ahogy már említettem. Mikor elértem az utolsó mondathoz és a képeket még alaposabban szemügyre vettem, rájöttem nekem az ő életében semmi keresnivalóm nincs és nem is lenne. Fáj ezt bevallani valamilyen szinten, de ezzel tisztában vagyok. Összecsuktam az újságot, majd visszaraktam oda, ahonnan levettem. Úgy döntöttem ezek után, hogy a szeánszomat hagyom, és jobban teszem, ha megyek. Elindultam. Egy kicsit elkedvetlenedtem. Rossz volt azt a cikket látni. De az még rosszabb volt, hogy a fejemből nem tudtam kiverni. Míg várakoztam a kasszánál a sorban, csak cikk és a képek jártak a fejemben, mikor fizettem úgyszintén, sőt még a hazafelé vezető úton is. Egyszerűen nem tudtam nem azt a képet magam előtt látni, ahol Hanna kinagyított keze van, amin pedig egy gyűrű.
Most gyorsabban hazaértem. Megálltam az autóval. Ott ültem az ülésben, mikor megláttam egy párt elhaladni a járdán. Leírt róluk, hogy nagyon boldogok. Mind a ketten mosolyogva mentek, kéz a kézben. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy én egyedül vagyok. Mindenkit elmarok magamtól, mindig van valamilyen kifogásom, ami miatt eltaszítok magamtól valakit. Félek attól, hogy mit a hoz a holnap, mi lesz a jövő, s egyáltalán attól is, hogy nekem van-e jövőm.
Miután gondolkodtam pár percig, s beismertem végre magamnak is azt, amit mások már régóta mondanak és megpróbálnak velem megértetni, kiszálltam az autóból és a megvásárolt dolgokkal együtt a lépcső okozta akadályokkal néztem farkasszemet. Most minden gördülékenyen ment, sikerült felvinnem ezen a rövid távon a táskákat, majd beértem a lakásba is, otthon voltam. Otthon síri csend fogadott. Bentebb mentem, leraktam gyorsan a táskákat a pultra majd körbenéztem. Azon elmélkedtem a többiek vajon merre lehetnek. Benyitottam a szobámba, Jess aludt az ágyon. Legalább valakit már megtaláltam. Most a másik szobába nyitottam, ahol pedig apám lázasan dolgozott, egy papírral a kezében és a telefonjával fel-alá mászkált a szobában. A hangsúlyból rájöttem, hogy valami nincs rendben. Nem zavartam, gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, majd indultam ismételten a konyhába, hogy kipakoljam a holmit. Nagyban pakolásztam, mikor neszre lettem figyelmes a hátam mögött. Megfordultam és Jess volt az.
- Apád aztán ki tudja osztani az embereket! – jegyezte meg.
- Ezt hogy érted?
- Nem tudom kivel beszélt telefonon, de nem lennék a helyében. Jó kis hideg zuhanyt kapott apádtól.
- Látod, ilyen harcias! –mondtam mosolyogva. - Egyébként hogy vagy? Jobban vagy már? – kérdeztem tőle.
- Igen már jobban érzem magam. – mondta, majd felpattant a pultra.
- Látom, szeretsz ott ülni!
- Nem is tudod milyen kényelmes.
- Nem próbáltam igaz, de hiszek neked.
- Merre voltál? – kérdezte tőlem.
- Hát nem okozok szerintem hatalmas meglepetést, bevásárolni voltam. – s közben mutogattam a kezemben a sajttal.
- De várj akkor mentél el, miután hazajöttünk. – majd felkapta a pultról a telefonom és megnézte rajta hány óra. – Máshol is voltál igaz? – elővette a nyomozód nézését. – Csak nem Christiannal voltál? – a nyomozós nézés kezdet kombinálós nézéssé változni.
- Nem, csak bevásárolni voltam.
- Akkor ott találkoztál valakivel igaz?
- Nem. Ez sem talált. Ne próbálkozz, mert nem jössz rá. – mondtam neki. – Dugóba kerültem.
- Ahha, akkor már érthető.
Én folytattam a pakolást, ő pedig ott ült velem. Mindezt pár perc csend kísérte, mikor megszólaltam és kérdeztem tőle valamit.
- Szerinted Sebastian feleségül venné Hannat?
- Ezt most nem értem. Hogy jön ez ide? És ez most miért fontos?
- Olvastam egy cikket. Áhh, de hagyjuk, mindegy. – legyintettem.
- Nem mindegy – pattant le hirtelen a pultról.
- Huhh milyen fürge lettél! – mondtam neki.
- Mit olvastál? – kérdezett.
- Nem fontos.
- De én kíváncsi vagyok!
- Na, jó. – csuktam be a hűtő ajtaját. – Mászkáltam a sorok között, és tudod, hogy meg szoktam állni az újságos résznél. És a kezembe akadt egy újság, aminek ők virítanak a címlapján. Ott sétáltak és a cikk arról szólt, hogy terhes-e Hanna. Majd benagyítottak egy másik képet, amin Hanna kezén egy gyűrű volt. A cikk írója szerint eljegyezte Sebastian. És tudod, nem volt jó érzés ezt olvasni. És ezen gondolkoztam egészen eddig, hogy vajon tényleg eljegyezte-e.
- Hát nem tudom, de nagy valószínűségét látom.
- Én is. – mondtam kissé letörve.
- De Claire! Neked ezzel nem kell foglalkoznod, neked tudod, hogy…
- Nincs helyem az életében. Tudom – fejeztem be a mondatát. – És azt is tudom, hogy mást kell keressek, csak tudod, mikor hazaértem az autóban ülve láttam egy párt elmenni a járdán. Nagyon boldogok voltak. És én irigy voltam. Egy pillanatra irigyeltem őket, a boldogságuk miatt. És rájöttem, hogy mekkora butaságokat művelek.
- Nocsak, úgy látszik hatott mindenki hegyi beszéde.
- Hegyi beszéd?? - néztem értetlenül
- Igen. Mindenki mondta, hogy nem szabad elmarnod magadtól az embereket, de amit te beleversz a makacs kis buksidba, azt onnan nem lehet kiszedni.
- Álljunk csak meg egy pillanatra. Kit értesz a mindenki alatt? – s tettem közben csípőre a kezem.
- Apádat és magam. Már ketten vagyunk és többség.
- Értem, szóval ti vagytok a mindenki.
- Igen mi vagyunk.
- De tudod egy bökkenő van.
- Mégis mi?
- Az, hogy valószínűleg látni sem akar.
- Miből gondolod? Apád nem elmondta, hogy keresett téged?
- De igen, de akkor is.
- Jaj, nem értelek, mindig mindent túlkombinálsz.
- Nem bonyolítok mindig mindent túl, kikérem magamnak!
- Megint kezded. Jó legyen igazad.
- Köszönöm. – kértem ki magamnak.
Ezzel ezt a beszélgetést lezártuk. Kimentem és leültem a kanapéra. Elkezdtem gondolkozni. Hamarosan eljön az idő és meg kell hozzam a döntésem a sorsommal kapcsolatban. El kell döntsem mihez akarok kezdeni. Az utóbbi napokban nem foglalkoztam a betegségemmel, de most akármennyire is rossz belegondolni és lepörgetni a fejemben a variációkat, meg kell tegyem és végre meghozni az álláspontomat. Sok adat, rengeteg százalék, statisztika, és általánosság, de van kivétel is. Ezt is bele kell kalkuláljam mindenbe. Van egy életem, van még álmom, van még elérendő célom, és ezt meg akarom valósítani ha törik ha szakad. Egyben biztos vagyok, hogy nem adom fel, tehát az az alternatíva kiesett, hogy hagyom, hogy a dolgok történjenek maguktól. Tennem kell valamit és tenni is fogok, csak nem tudom mit. Van olyan lehetőség, ami teljesen megrémiszt. Belegondolok és kiráz a hideg attól, hogy agyműtétem lesz, de végül is, ha a gyógyszeres kezelést választom, akkor kevesebb az esélyem. Mégis azonban az nem annyira idegen tőlem. Nem tudom. És ez a baj, hogy nem tudom. Minél többet gondolkozok rajta, annál nehezebben tudom meghozni a döntésem. Csak kavarognak a gondolataim és már nem vagyok semmiben sem biztos. Olyan jó lenne, ha más döntene helyettem, de ez nem lehet. Magamnak kell meghozni. Egyszerűbb lenne, ha tudnám mi lesz a végkifejlet, de sajnos ezt nem tudom.

Ott elmélkedtem s odajött hozzám apám.
- Min gondolkozol ennyire?
- Azon gondolkozok, hogy mi tévő legyek.
- Hogy érted?
- Hogy melyik kezelést válasszam. Te melyiket választanád? – kérdeztem meg tőle.
- Őszintén, nem tudom. Lehet, ha a te helyzetedben lennék, nem tudnék dönteni, de az is lehet, hogy tudnám. Nem tudom.
- Én sem. Ez a baj.
Jess is csatlakozott hozzánk.
- Kérdezd meg őt is szerintem. – mondta apám.
- Miről kell? – kérdezte
- A helyemben te melyik kezelést választanád? Vagy mit tennél a helyemben?
- Nem tudom. Még a magam sorsát se tudom rendezni. Tudom, hogy az én helyzetem más, de nem tudom akkor sem, mit tennék. Nem tudok belegondolni, nem tudom mi jár a fejedben. Magadnak kell eldönteni!
Kezembe temettem az arcom és eltörött a mécses.
- Rohadt élet! Miért van ez így? – s sírtam közbe.
- Nyugodj meg! – mondta Jess, s bátorításként megsimítottam a karom.
- Lányom nyugodj meg! – apu is bátorított.
Jelen pillanatban azonban mégsem tudtak ezek a szavak rajtam segíteni, bár nagyon jól estek. Most áttört valami gát, és ennek ki kellett jönnie. Úgy ültem egy darabig, majd összeszedtem magam. Felnéztem, s ők még mindig ott ültek mellettem.
- Köszönöm a támogatást! – mondtam nekik szipogva.
- Mi itt leszünk veled! – mondta apu, majd felállt, hogy magunkra hagyjon minket.
- Hé Claire, meglátod minden rendben lesz!
- Remélem.
- És nem gondolod azt, hogy beszélned kellene Christiannal? Ő itt lenne melletted és a támaszod lenne.
- Nem tudom. Úgy érzem, beszélnem kellene vele, de valami azt súgja belül, inkább ne keressem fel.
- Ne arra a valamire hallgass!
- Úgy gondolod?
- Igen úgy! Menj el hozzá, gyerünk! – bátorított.
- Ez nem jó ötlet!
- Miért ne lenne?
- Nem tudom.
- Szedd össze magad, gyerünk! – felállt, majd megfogta a kezem és elkezdett rángatni engem is, hogy álljak fel.

- Nem megyek el hozzá!
- Miért ne mennél! – rántott egy hatalmasat rajtam, amitől felálltam. – Nincs apelláta!
Majd megint megfogta a kezem és berángatott a szobába. Elkezdett kutakodni a szekrényemben, majd kivett belőle egy ruhát, amit végül odadobott nekem.
- Ezt vedd fel!
- Nem megyek!
- Claire!
- Na, jó! – adtam meg végül magam, s felvettem a ruhám.
Ő még keresgetett a cipőim között, majd kivett egy párat.
- Ez jó lesz! – jegyezte meg.
Felvettem. Tényleg passzolt egymáshoz. Miután elkészültem úgy döntöttem gyalog megyek el hozzá, s útközben kitalálom, mit is akarok mondani neki. Mielőtt kiléptem volna Jess az ajtóban keresztbe tette az ujjait, majd kifejezte szurkolását.
- Hajrá! És ha hazajöttél mesélsz! Szia!
- Szia!

Majd elhagytam a házam. Gyorsan lelépkedtem a lépcsőn, ki az ajtón és már kint voltam az utcán. Az út ismerős volt. Haladtam előre normál tempóban, közben pedig lejátszottam a fejemben több variációt is. Mégis valahogy azt tudtam elképzelni, hogy megbeszéljük a dolgokat normálisan.
Már ott voltam a ház előtt. Bementem az ajtón, fel az emeleten, de az ajtaja előtt megtorpantam. Csengetni készültem, de mielőtt megnyomtam volna a gombot meghátráltam. Vettem egy nagy levegőt, majd újra nekipróbálkoztam. Most a gombot is megnyomtam, s a csengő pedig megszólalt. Körülbelül egy percet vártam, mikor nyílt az ajtó.
Olyan arcot vágott mintha nem rám számított volna.
- Szia. – köszöntem neki.
- Szia. – köszönt vissza.
- Azért jöttem, hogy beszéljünk. – mondtam neki.

Igazából azt sem tudtam mit mondjak. Nagyon ideges voltam.
- Értem. Ezek szerint eldöntötted, hogy folyatod-e a munkát a csapatnál. – mondta, de olyan hangsúllyal, mint ahogy régen beszélt velem. Ezt nagyon furcsálltam.
- Egyrészt igen.
- És hogy döntöttél? – megint olyan hangsúlyban kérdezett.
- Maradok.
- Nagyszerű. – jegyeztem meg. – A következő futam előtt lesz majd egy-két elintézni valód, küldök, majd egy e-mailt, valamint lesz egy interjúm is a napokban a részleteket meg kellene szervezned.
- Értem.
- De arról is küldök majd egy e-mailt. – folytatta továbbra is ugyanabban a hangsúlyban.
- Tudod, nem csak azért jöttem. Másról is szeretnék beszélni veled. – mondtam ki végre azt, amiért jöttem.
- Miről? – kérdezett.
Épp válaszra nyitottam ki a számat, mikor valaki megállt mögöttem bőrönddel együtt.
- Christian! – köszönt neki és ölelte meg.
- Szia! – válaszolt neki jóval másabb hangnemben, mint ahogy nekem válaszolt. – Már vártalak! – mondta neki.
Kezdtem fölöslegesnek érezni ott magam.
- Hello! – köszönt az előbb érkezett nő.
- Hello!- válaszoltam.
- Megzavartalak titeket? Valami fontos megbeszélni való közepén vagytok? – kérdezte Christiantól.
- Nem, nem zavartál meg! Claire épp indulni készült. – én a szemébe néztem hirtelen, s ő is az enyémbe.
- Igen, már menni készültem. – mondtam halkabban. – Sziasztok! – majd megfordultam és elmentem.
- Szia! – köszönt a nő.
- Szia!- köszönt Christian is. – Na de ne álljunk itt, gyere be! – mondta a nőnek, majd hallottam még, hogy becsapódott az ajtó.
Lassan lépkedtem le a lépcsőkön. Rosszul esett ez előbbi momentum. Ezek szerint én már nem érdeklem. Levonhattam volna ezt a hangsúlyból is, de végül koppantam.
Lassan hazasétáltam. Letörve léptem be az ajtón. Jess azonnal szaladt elém és kérdezett.
- Gyors voltál! Na, mi volt? Mit mondott? Mesélj!
- Van valakije. – mondtam neki.
…


SZERK MEGJEGYZÉSE:
Sziasztok!

Vége a vizsgaidőszakomnak és ahogy ígértem, meghoztam a folytatást.
A történetbe nem olyan régen kapcsolódott be egy szereplő, aki fontos szerepet játszik a történetben és Claire támasza is egyben. Ennek a szereplőnek a múltjáról és az életéről nem sok mindent tudhattatok, de már csak eddig! Ahogy facebook-on is írtam, meglepetéssel készülök nektek! Nos ez lenne az egyik. Hamarosan számotokra is elérhető lesz egy nagyszerű történet, ami tele lesz izgalmakkal, érzelmekkel, hamarosan tehát megérkezik hozzátok is barátnőm tollából ez a szuper történet.
Amint kikerül azonnal kiteszem a linket. A két történet kapcsolódik majd egymáshoz! Olvassátok majd nagyszerű lesz! Higyjetek nekem! ;)

Emellett felkerült az új fejezet is, remélem tetszeni fog nektek, várom majd a véleményeket! ;)
Nemsokára pedig (azaz még a mai nap folyamán) hozok egy másik meglepetést is nektek!

Folyamatosan pótlom a lemaradásom mindenhol, nagyon sok helyen van, de folyamatosan pótlok és írok majd mindenkihez! :)
Jó szórakozást!
Puszi

35. fejezet

35. fejezet

Sohase mondd, hogy vége…

Claire szemszög:

Megpillantottam. Nem hittem annak, amit látok. Ő állt itt velem szembe. Az, aki olyan fontos volt nekem. Egy pillanatra a kezemre néztem, amit ő fogott, majd tekintetemet újra felé irányítottam. Egy hirtelen mozdulattal kihúztam a kezem keze közül majd tettem egy lépést hátra.
- Claire, kérlek, beszéljünk! – kérlelt s lépett az irányomba, majd újra megfogta a kezem.
A szemébe néztem. Most is az a szempár tekintett rám, mint ami évekkel ezelőtt. Ugyanúgy nézett rám, mint régen, mikor együtt voltunk. Sose tudtam ennek a nézésének ellenállni. Ő mindig is fontos volt számomra. Ő volt az az ember, akit mindennél jobban szerettem, aki az életem meghatározó része volt, akire nyugodtan rá mertem magam bízni, akiért képes lettem volna a tűzbe tenni a kezem, akit a jövőmnek képzeltem el. Ő azonban mégse képzelhette el velem a jövőjét, hisz becsapott.
- Nem tudom, mit akarsz tőlem. – mondtam neki.

- Csak annyit, hogy meghallgass! Megteszed? – én lesütöttem a szemeim, majd mikor újra rá néztem vártam, hogy mit akar mondani.
- Tudom, hogy elkéstem vele és azt is tudom, hogy semmi esélyem már. A bocsánatodat kérem. Egy barom voltam, megbántottalak… - hirtelen félbeszakítottam, s ismételten kihúztam a kezem a kezei közül. Mikor azt mondta, hogy megbántott, felment bennem a pumpa, de igyekeztem magam visszafogni és nem jelenetet rendezni.
- Megbántottál? Az nem kifejezés! Összetörted a szívem! Nem tudom mivel érdemeltem ki, de biztos meg lehetett az oka. Nekem te voltál a mindenem! Sőt eljegyeztél, azt mondtad szeretsz és családot akarsz velem alapítani! Én naiv meg hittem neked! De az fájt a legjobban, hogy egy Tamara szintű nővel csaltál meg! Legalább…, áhh hagyjuk. – s legyintettem egyet és otthagyni készültem, de ő megállított és gyorsan elém lépett utamat elállva.
- Tudom mekkorát hibáztam. És tisztában vagyok a tettem következményeivel. Tudom, hogy évekkel ezelőtt sem kaptam meg a bocsánatod, de bízok benne hátha most. És… - némi bizonytalanságot véltem felfedezni hangjában- és… hátha most esetleg…- megint félbe szakítottam.
- Parker, most hagyjuk abba ezt a beszélgetést!
Immáron végleg otthagytam őt. Miért kellett neki felbukkannia és egyáltalán miért most? Pont egy nagyon nehéz időszakom élem meg, és igyekszek talpra állni, ő pedig megjelenik, és a bocsánatomat kéri. Nem tudom miért lehet. Megkerestem Jess-t, aki éppen befejezte a telefonálást. A Parker-rel való találkozás a hangulatomat negatív irányba terelte. Jess azonnal észrevette, hogy van valami.
- Mi a baj Claire? Olyan feldúlt vagy!
- A régi életem egy darabjával most futottam össze!
- Várj! Ezt most nem értem. Kire célzol?
- Parkerre. – amint kimondtam a megdöbbentség ült az arcára.
- Micsoda? – kérdezett azonnal vissza. – Parker itt? Hát mi a francot keres itt?
- Nem tudom, de most inkább felmegyek a szobába. Le kell nyugodjak. Nem akarom ezt a kiruccanást vele tönkre tenni!
- Várj, megyek én is- mondta azonnal. – El kell mondanod mit akart tőled!
Ezzel felmentünk a szobába. Belépve fújtattam egy nagyot. Leültünk az ágyra. Majd elkezdtem.
- Ott álltam a kandallónál, mikor valaki végigsimította a karom, majd megfogta a kezem. Ismerős volt az érintés. Azonnal eszembe jutott, de azt hittem tévedek. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy itt találkozunk és pont most. Képzelheted mennyire meg voltam lepődve.

- És mit akart?- kérdezett azonnal.
- Azt mondta, hogy tudja, hogy megkésett vele, és régen sem kapta meg tőlem, de szeretné a bocsánatomat kérni.
- De ugye?
- Nem. Azt mondtam neki, hogy hagyjon békén.
- Jól tetted! Régen megcsalt mikor a jegyese voltál!
- Tudom, de..
- Ne kérlek! Csak az ne mond, hogy megfordult a fejedben, hogy megbocsátasz neki.
- Őszintén? – kérdeztem barátnőmtől.
- Ezt nem hiszem el! Claire könyörgök neked! Én utálom őt, és neked is azt kellene. Régen is megpróbált téged beszabályozni.
- De én szerettem őt, és elfogadtam ilyennek. És nem olyan rossz ember!

- Claire térj már észhez! Lemegyek még egy kicsit, gondolkozz és mérlegelj, csak emlékezz arra, amit veled tett! – majd felállt és kiment.
Teljesen igaza volt, de Parkert én mindennél jobban szerettem. Elfogadtam őt olyannak amilyen, és megvédtem mindenkivel és mindennel szemben. Jess-nek igaza volt, de Parker tekintete nem is tudom elbizonytalanított. A szemében őszinteséget és valódi megbánást láttam. Talán megérdemelné a bocsánatom?

Nem sokkal később Jess is visszajött. Ő se és én sem hoztam fel a témát.
- Mit csináltál lent?
- Hát… tudod… találkoztam lent valakivel.
- Kivel? Mesélj! Hogy néz ki? Kora?
- Ohh, hát …. – elkezdte mesélni.
Körülbelül a fél estét végigbeszélgettük és nevetgéltük. A régi sztorik is felhozódtak. A legtöbbet azon nevettünk, mikor Jess és testvére tanítottak síelni. Nem igazán ment nekem a dolog. Fogalmazzunk úgy, többet voltam a földön ülve, mint a sílécen állva és esetleg suhanva.

Reggel kipihenten ébredtünk. Nagyot nyújtóztam az ágyban és most ismételten mosollyal az arcomon ébredtem. Nagyon régen volt már, hogy így keltem.
Mind a ketten összeszedtük magunkat, majd megreggeliztünk és kitaláltuk, hogy a mai nap meghódítjuk a sípályát. Menetre készen álltunk, jól felöltöztünk és indultunk a mai programunk megvalósítására.
- Jess, előtte adnál nekem még pár leckét? – kérdeztem tőle nevetve.
- Persze, de te csak úgy suhansz! – jegyezte meg halkan a tudásomat.
- Persze fenekemen ülve csúszok utánad. Tudod, milyen profin űzöm ezt! – s nevettünk.
- Na, gyere! Kezdjük a beállással.
Magyarázott s közben mutatott. Minden egyes szavára figyeltem, mint egy jó tanítvány a mesterére. Igyekeztem a neki már rutinszerű mozdulatokat utánozni, hol kisebb, hol pedig nagyobb sikerrel tudtam mindezt megvalósítani. Mikor már szenvedett velem és a meglehetősen kicsinyke tudásom gyarapításával, valamint technikám csiszolásával, úgy döntöttünk kipróbáljuk mit sikerült elsajátítanom.
- Mester úgy érzed készen állok? – kérdeztem tőle kacagva.
- Készen! Te egy csiszolatlan gyémánt vagy!
- Értem, akkor még sokat kell csiszolni?
- Hát… - viccelődött. – még egy kis csiszolás nem ártana neked.
- Na jó! Induljunk! Tudom, hogy profi vagyok csak félsz, hogy felül múllak téged, azért mondod ezt nekem! – s nevettem.
- Persze! Bárcsak úgy lenne! Majd nézek hátra is, hogy megvagy-e még! – folytatta tovább.
- Vigyázz, mert elsiklok melletted és a suhanásom szele megcsap, aztán borulsz.
- Attól félek én!
Kinyújtottam rá a nyelvem. Persze ő értette a célzást.
Lelkiekben sikerült felkészülnöm a pálya meghódítására és indulásra kész voltam.
- Mehetünk? – kérdezte Jess.
Felvettem a sí szemüveget, majd, mint egy vezér, aki valóban profi módon síel, mutattam előre és kiadtam az indulást jelző szavat.
- Mehetünk!
- Értettem főnök asszony!
Majd elindultunk. Látszatra könnyebbnek tűnt a dolog, azt hittem egyszerű ott cikázni azon a lécen és csak úgy szárnyalni lehet a pályán. De rájöttem, egyáltalán nem! Nagyon is nehéz! Nekem pedig különösen! Csak az járt a fejemben, hogy egy darabban érjek le. Természetesen a pálya nem volt tökéletesen egyenletes és sima felületű. Mikor egy apróbb hókupackára értem lökődtem egy nagyot, s igyekeztem egyensúlyozó mozdulattal talpon maradni. Ez a mozdulatom egy külső szemlélőnek nem egyensúlyozó mozdulatnak inkább kapálózásnak tűnhetett. De jelen pillanatban ez egy cseppet sem foglalkoztatott, csak az a cél lebegett előttem, talpon maradni! Mikor már megnyugodtam, hogy sikerült visszatérnem és most már minden rendben lesz, beütött a krach. Ismételten egy kisebb hókupacka, de most észleltem és ki akartam kerülni, de a mozdulat nem lett olyan tökéletes, mint abban a jelenetben, ami előttem gyorsan lepörgött és tökéletes volt. Ez messze nem volt az. Elindítottam mozdulatom, megkezdtem a manővert, de nem sikerült egyenesbe hozni magam és bukás lett a történet vége. Pár másodpercig a levegőben voltam, a repülés művészetét gyakorolhattam, majd becsapódtam a földbe. A fél oldalamra estem, onnan pedig csúsztam még egy darabig, majd a lendület elfogyott és megálltam. Megálltam, ennek pedig megörültem egy kicsit. Háttal azonnal a földbe feküdtem és néztem az eget, közben pedig nyugtáztam azt, hogy egy darabban maradtam, és gyorsan elmormoltam egy imát, hogy nincs semmi bajom. Vagy két percig ezt csináltam, mikor valaki odajött hozzám, mert azt hitte komolyabb a baj. Egy férfihangot hallottam, de az a volt a furcsa, hogy a nevemen szólított.
- Claire, Claire megütötted magad? Jól vagy?
Felültem, majd a felém tartó Parker felé fordultam.
- Egyben vagyok!
- De nem ütötted meg magad igaz? Fáj valahol valamid?
- Semmi bajom! Szerencsére egyben vagyok.
Segített feltápászkodni.

- Egyedül vagy itt?
- Nem Jess-el. – válaszoltam miközben lesöpörtem magamról a havat.
- Azzal a Jess-el? – kérdezte tőlem.
- Igen.
- És ő hol van?
- Szerintem lassan a leért.
- Hát igen ő profin űzi ezt.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy…
- Dehogy. – s bazsalygott.
- Lekísérlek.
Elindultunk lassan immáron ketten a pálya végéhez.
- És te mit keresel itt?- kérdeztem én is.
- Eljöttem egy barátommal. Épp elvált, a felesége kiforgatta és a lányát is elmarta tőle. Mindene a kislány és most eléggé a padlón van. Így eljöttünk.
- Ez rendes volt tőled. – mondtam neki egy halvány mosoly kíséretében.
- És te mit keresel itt?
- Ez hosszú. – mondtam egy kicsit kedvetlenebbül.
- Baj van? Olyan más lett a hangulatod!
- Mikor nincs?
- Claire mi a bajod?
- Semmi, nyugodj meg semmi komoly! – mosolyogtam rá, hogy higgyen nekem. Nem tudom mennyire sikerült ezt vele elhitetni, csak remélni tudtam.
- Sajnálom…- megint elkezdte.
- Kérlek ezt most ne! Ne rontsd el a pillanatot!
- Rendben.

Jess szemszög:

Már egy jó ideje leértem, de Claire-nek még se híre se hamva. Remélem nem lett valami baja és nem törte össze magát. Komolyan, ha valami történt és megsérült, magam fogom hibáztatni, amiért hagytam, hogy jöjjön. Viccelődtünk a tudásával, de messze nem tökéletes. A tökéletes és az ő tudása kilométernyi távolságra van. És ezt nem megbántásnak szánom.
Itt toporogtam már egy jó ideje, mikor feltűnt a messzeségben. Első pillantásra úgy tűnt, mintha nem egyedül lenne. De akkor mégis kivel? Remélem nem azzal a tulokkal. Hunyorítottam egyet és figyeltem. Hát sajnos mégis azzal a tulokkal volt. Szűrtem le azt a megállapítást. Nem tudom, mit akar tőle, és nem értem Claire hogy állhat vele szóba. Teljesen elcsavarta már régen is az eszét és attól félek most se tud majd megálljt parancsolni.
Nem sokkal később leértek. Azonnal érdeklődtem kiléte felől, hogy esetleg megütötte-e magát, de arra a tulokra hajlandó sem voltam nézni. Utálom, de szerintem ez az érzés kölcsönös!

Claire szemszög:

Lassan, de hozzáteszem biztonságosan leértünk. Mihelyst leértem Jess tekintetével találtam magam szembe, aki meglepődött, mérges volt és inkább mondjuk csalódott egy kicsit, amiért Parker társaságában látott, s láthatta ő is, hogy most elbeszélgettünk és nevetgéltünk. Oda mentünk hozzá.
- Hát te?
- Egy kicsit közeli barátságot kötöttem a hófödte talajjal. Mikor értél le?
- Már régen.
- Szia. – köszönt közbe Parker is neki.
Jess eddig rá se nézett, hisz szívből gyűlölte volt vőlegényem. Mikor köszönt azonban ránézett és visszaköszönt.
- Szia. – De lehetett hallani a hangsúlyból, hogy jobb lenne ha most Parker nem lenne itt.
Még pár percet hármasban töltöttünk el, s közben Jess kifaggatott, hogy mit csináltam, megütöttem-e maga és hasonlók. Megnyugtattam, hogy nincs semmi bajom, majd nem sokkal később Parker elbúcsúzott tőlünk. Mihelyst elment Jess rákérdezett arra, ami őt igazán érdekelte.
- Mondd azt, hogy nem bocsátottál meg neki!
- Nem mondtam neki semmit. Se azt, hogy megbocsátottam, se azt, hogy nem. Felsegített a földről és együtt jöttünk le. Mindössze ennyi.
- Nekem nem úgy tűnt. Nevetgéltetek.
- Csak sztorizgattunk, de nem mondtam neki, hogy megbocsátok.
- Remélem nem is tervezed! – nézett rám kicsit szigorúbban Jess.
Semmit se mondtam erre. Ebből leszűrt mindent.
Pár órával később már átöltözve készültünk vacsorázni. Itt egy az étkező, egy hall van, ahol van az a bizonyos kandalló, ami újra összehozott Parkerrel, csak a szobák vannak külön, s mindössze maximum 22 embernek van itt hely. Esténként mindenki együtt vacsorázik lent, persze azért külön asztalok vannak, de olyan mintha csak egy nagycsalád lennénk. Így természetesen összefutottunk Parkerrel is. A már említett barátjával volt, akit bemutatott nekünk is. A vacsoránál egymás közelébe ültünk le. Észrevettem, hogy néha engem figyel, a szeme sarkából. Egy kicsit összezavart őszintén ez a mai nap. Felbukkant, s eddig határozottan gyűlöletet éreztem iránta, de a mai nap után kezd a szívem megenyhülni és ismerve magam, ha megint elveszítem az eszem vele kapcsolatban képes vagyok megbocsátani mindent és a mostani biztos életemet is feldobni érte. Bár egy dolog hiányzik, az érzelem. A szívemet most más birtokolja, de neki van kedvese. Van egy másik ember, aki szeret engem, és aki mellett minden olyan meghitt, biztonságos, és jó, de őt eltaszítottam magamtól, a betegségre hivatkozva. És most itt van Parker, aki egy teljesen más karakter, akit már ismerek, az együtt töltött évek csodálatosak voltak, de ha Christiant eltaszítottam magamtól, akkor ővele is ezt tenném? Megérte eltaszítani a jelenlegi főnököm magamtól és egyáltalán Parker. Félek, hogy a józan ítélőképességem vele kapcsolatban elvesztem és beleugrok valami ismeretlenbe. Viszont ha megbocsátok neki, pusztán barátságból teszem meg és csak szimpla baráti viszony lehet közöttünk. De attól is tartok, hogy ismételten történik valami és olyat teszek, amit megbánnék. Ezért nem szabad neki megbocsássak. De amilyen balga lélek vagyok, megeshet, hogy kimondom neki, hogy megbocsátottam. Ahhh. Miért nehéz minden? Vagy lehet, hogy nem nehéz csak én teszem azzá.

Christian szemszög:

Hiába próbálkoztam még mindig nem tudom elérni. Először ki volt kapcsolva most pedig nem veszi fel. Direkt csinálja ezt? Egyáltalán mi van vele? Hogy van? Vajon kezd már talpra állni? Nagyon féltem őt és semmit sem tudok róla. Ez pedig rendkívül aggasztó. Őszinte leszek, még mindig nem hevertem ki, hogy akkor azt mondta hagyjam ott. Magam sem gondoltam volna, hogy valaha is így meg tudok szeretni egy nőt és ilyen rövid idő alatt.
Már régóta őrlődök itt magamban. Talán fel kellene keressem? Lehet beszélnem kellene még vele! Hátha most már lenyugodott és másképp lát mindent, így közte a mi kapcsolatunkat is. Felöltöztem, majd elindultam itthonról. Hamar odaértem a lakására. Csöngettem. Először senki se jött ki. Megnyomtam még egyszer a csengőt. Már kezdtem feladni azt, hogy valaki fogadni fog, mikor hangokat kezdtem hallani. Később kiderült, nem Claire volt, hanem Bernie.
- Szia Christian. – köszöntött.
- Bernie! Claire? – kérdeztem.
- Ő most nincs itthon. – mondta.
- És esetleg megtudhatom, hogy hol van? – kérdeztem.
Nem válaszolt azonnal, mintha előbb gondolkodott volna, hogy mit is mondjon.
- Elutazott, pár napra.
- És hova? – kérdeztem, bízva abban, hogy hátha némi információhoz jutok.
- Konkrétumokat nem tudok. – mondta nemes egyszerűséggel Bernie, s ezzel semmilyen információt nem mondott nekem.
- És esetleg azt megtudhatom, mikor jön haza?
- Vasárnap érkezik meg késő délután a repülője, ha jól tudom 6 óra után pár perccel.
- Kerestem már telefonon, de nem tudtam elérni, először azért mert ki volt kapcsolva most pedig nem veszi fel. De köszönöm. És megmondaná neki, hogy kerestem.
- Persze. - mondta.
Majd gyorsan elköszöntünk. Egy kicsit kedvetlen lettem, hisz azt hittem találkozok vele és tudunk beszélni. De ő nem volt itthon. Elutazott és nyilván azért nem mondta meg Bernie, hogy hova ment, mert nem akarta Claire, hogy megtudjam. Ez rosszul esett. De legalább azt tudom mikor érkezik vissza. De vajon kivel ment el? Kezdett ez a kérdés foglakoztatni.
Lesétáltam a lépcsőn majd elindultam haza.

Claire szemszög:

Vacsora után még lent töltöttünk egy kis időt, majd felmentem, hogy felhívjam apámat. Előkerestem telefonom és hívtam is azonnal. Hamar felvette a telefont.
- Szia Kislányom! Hogy vagy? Hogy érzitek magatokat? Minden rendben? – jött kérdések hadával.
- Szia Apu! Igen jól vagyunk, minden rendben. És te hogy vagy?
- Jól vagyok, és betartok minden utasítást étkezés és gyógyszerek terén is.
- Helyes.
- És milyen volt az út? Mit csináltatok?
- Az út egészen tűrhető volt. Ez a hely csodálatos! Régen is imádtam, de most is ugyanolyan jó itt lenni. Képzeld el ma síelni voltunk.
- És hogy ment?
- Fogalmazzunk úgy, egyben leértem.
- Csak nem buktál?
- De egy hatalmasat, de felsegítettek. Parker… - mondtam ki a nevet, holott nem akartam Parkert megemlíteni ez csak kicsusszant a számon.
- A volt vőlegényed?
- Igen ő. Azonban leszögezem nem bocsátottam meg neki! Tudom, hogy kíváncsi vagy erre.
- Ez a te döntésed.
- Ezt hogy érted?
- Ha úgy érzed megbocsátasz neki, akkor tedd meg, ha úgy érzed, akkor pedig ne. – egy kis csönd alakult ki. – Igen egyébként, míg el nem felejtem keresett valaki.
- Engem? – kérdeztem meglepődve. – Ki keresett?
- Christian.
Mikor kimondta egy pillanatra ledöbbentem.
- Miért keresett? Vagy azt… azt nem mondta? És egyáltalán mikor?
- Ma volt itt. Csöngettek. Tudod még furcsálltam is. Gondoltam az nem lehet, hogy te vagy, különben is neked kulcsod van, minek csöngetnél. Nem tudtam ki lehet az. Szóval ajtót nyitottam és őt találtam ott. Eléggé megviselt állapotban volt. Kérdeztem, hogy mit keres. Azt mondta beszélni szeretne veled. Mondtam neki, hogy nem vagy itthon. Kérdezte, hogy hova mentél, és hogy mikor jössz.
- Apu! – szakítottam félbe – De ugye nem mondtad hova mentem?
- Nem. De miért nem tudhatja meg?
- Nem akarom.
- Miért lányom?
- Apa, ő egy nagyszerű ember, és én nem akarom tönkre tenni!
- Éppen ezzel teszed tönkre! Nem láttad, hogy nézett ki!
- Apu, kérlek, most ne nyissunk vitát ezzel kapcsolatban.
- Rendben.
- Igen, ott jártál, hogy kérdezett, mit mondtál neki?
- Annyit mondtam, hogy elutaztál. Rögtön rákérdezett, hogy hova. Mondtam neki, hogy csak pár napra, de konkrét részleteket nem tudok. Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak neki. Aztán ahogy mondtam, kérdezte mikor jössz. Mondtam neki, hogy vasárnap késő délután érkeztek meg.
- Rendben. És köszönöm, hogy nem mondtál neki konkrétumot.
- Nem értelek! Miért akarod őt eltaszítani?
- Ez nagyon bonyolult. Sok minden játszik közre.
- Ha nem akarsz többet erről mondani, akkor ne forszírozzuk.
- Nem. Le akarom zárni a történetet!
- De akkor mégis mi lesz a munkahelyeddel? – kérdezett. – Erről még nem beszéltünk!
- Még nem tudom. Nem tehetem meg, hogy egyik pillanatról a másikra kilépek, az nem lenne etikus. De amúgy is szerintem ő csak a munka miatt keresett, mert utoljára azt mondtam neki, hogy értesítem, de még nem tettem meg.
- Hát nekem éppenséggel nem úgy tűnt! Nem láttad az arcát. Mondta azt is, hogy keresett téged többször telefonon, de egy darabig ki voltál kapcsolva és mióta be vagy kapcsolva nem veszed fel.
- Tudom, hogy keresett. De majd ha hazaértem felkeresem és elmondom miként döntöttem.
- Rendben legyen, ahogy te akarod. Tudod, hogy én mit gondolok erről az egész helyzetről, de ez a te életed.
- Bárcsak nem az enyém lenne!
Még egy kis ideig beszélgettünk. Ez a telefonhívás olyan volt, mint ha a korábbi viszonyunk is ugyanilyen jó lett volna. Fesztelenül tudtunk beszélgetni és már apám olyan dolgokat is tud az életemről és az érzéseimről, amiket nem sokan tudnak. Talán most már tényleg kimondhatom, hogy kapcsolatunk valóban rendeződött és normális lett. Körülbelül egy 10 percet beszélgettünk még, majd elbúcsúztunk egymástól.
- Vigyázz magadra és légy jó! Tarts be minden utasítást! Legközelebb már élőben látjuk egymást! – mondtam apámnak.
- Be fogom tartani nyugodj meg! Te is vigyázz nagyon magadra! Jó utat kívánok hazafelé és kimegyek eléd, ha gondolod.
- Nem kell! Egy taxi majd hazavisz!
- Biztos?
- Igen biztos.
- Rendben. Akkor nemsokára találkozunk! Szia lányom!
- Szia Apu! És jó éjt!
- Neked is! Szia!
- Szia!
Majd kinyomtam a telefont. Nem számítottan arra, hogy Christian keresni fog. Én úgy gondolom a munka miatt, de apám váltig állítja, hogy több van a dolog mögött. Most már tényleg zavarodott vagyok. A telefonálás után visszamentem Jess-hez le. Ott töltöttük szinte az egész estét. Nagyon jól éreztük magunkat. Majd mikor már fáradtak voltunk felvonultunk a szobánkba. Sokat gondolkoztam még lefekvés előtt azokon a dolgokon, amiket apu mondott. Kétségek gyötörtek és elmondtam mindent Jess-nek. Ő a mellett volt, hogy hagyjam Parkert és ne hagyjam Christiant veszni. Az mondta, Parkerrel megégettem már magam és tudja, hiába foglalt a szívem, ha megbocsátok neki, képes újra a bűvkörébe ejteni, és ugyanúgy megteheti azt velem mint korábban. Ő azt tanácsolta, hogy adjak még egy esélyt Christiannak és magamnak, ne hagyjam, hogy a betegség egy esetleges kifogás vagy indok legyen arra, hogy távol tartsam magamtól. És ne mondjam azt neki, hogy megbántom, mert így bántom őt. Érdekes, mindenki ezt mondja nekem! Ezek szerint nekik van igazuk? Én vagyok a túlontúl önfejű ember, aki csak a szemellenzőjével lát és nem veszi észre azt, amit kellene.
Én természetesen meghallgattam őt. Nagyon is adok a véleményére. Sokszor adott nekem már eddig is segítséget és sokszor adott már tanácsot és sokszor ezek a tanácsok segítettek ki engem. Ő nagyon jól látja a dolgokat, noha fiatal nagyon, de tapasztalt már az életből és így jobban átlátja a dolgok értelmét. Én vele ellentétben néha hajlamos vagyok, sőt nem is néha a saját fejem után menni, hisz úgy érzem, én hozok jó döntést, holott lehet ezzel hozok esetleg rosszat és bántok meg embereket, akár akaratlanul is. Sajnos ilyen vagyok a génjeim így vannak kódolva, de amíg a legjobb barátnőm mellettem van, és mint egy igaz barátnő segít nekem addig talán a jó úton járok. Őszintén ő már kinőtte a legjobb barátnő szerepet, ő olyan mintha a testvérem lenne! Én is igyekszek persze neki segítséget nyújtani, amiben tudok és ha úgy van tanácsot is adni. De most én vagyok a nagyon is összezavarodott engem kell terelgetni és megeshet jobb, ha átgondolom azokat a dolgokat, amiket mások mondanak nekem.
Másnap reggel megint vidáman ébredtem. Ez a hely sok pozitív dolgot hoz és sok jót hoz ki belőlem, sokszor csal mosolyt az arcomra ami már régóta hiányzik az életemből.
Reggeli után összepakoltunk. Még azonban volt rengeteg időnk, hisz a gépünk csak délután indul majd. Ezért ismételten síelni készültük. Ez amolyan búcsúsiklásnak gondoltuk egyenlőre, míg vissza nem jövünk majd valamikor. Most méltóan viseltem a síelő címet, hisz bukás nélkül átvészeltem az utolsó siklást. Ez nagy siker volt számomra és igazán boldoggá tett.
Mikor eljött az idő, hogy itt hagyjuk a helyet elszontyolodtunk mind a ketten.
- Hiányozni fog ez a hely! – mondta Jess.
- Nekem is nagyon! És az is, hogy boruljak!
Ezen elkezdtünk nevetne.
- Tudod Claire, nem azért mondom, de megnéztem volna azt a mutatványt.
- Jól van gúnyolódj csak! – mondtam nevetve. - És tudod mit! Az egy igazi művészi mozdulat volt, amolyan történelemkönyvbe illő!
- Áhh kár, hogy lemaradtam róla!
- Igenis sajnálhatod!
A hazavezető út most sem volt nagy akadály számunkra. Azonban most velünk tartott egy másik személy is. Igen Parker. Jess nem örült ennek, és ahogy csak tudta kerülte még, ahogy ő mondta a látványát is.
Miután leszálltunk sikerült a csomagjainkat összeszedni. Jess-t meghívtam estére magunkhoz, hogy aludjon nálunk, majd holnap hazautazik. Ő elfogadta a meghívást, aminek én nagyon örültem.

Mikor sikerült a csomagjaimat összeszedni, Parker megint oda jött.
- Vigyázz magadra! – mondta nekem.
Én megöleltem őt és annyit mondtam neki:
- Vigyázz magadra te is! Nem mondom, hogy megbocsátottam, de nem gyűlöllek már. Talán egyszer lehetünk majd barátok is!
Majd elengedtük egymást.
- Köszönöm. – ennyit mondott még. - Sziasztok!
- Szia! – köszöntem neki.
- A soha viszont nem látásra! – mondta Jess is.
Persze Parker is tudta, hogy Jess gyűlöli és igaz ő sem kedvelte nagyon, de talán egy fokkal jobban, mint fordítva.

Christian szemszög:

Vasárnap délelőtt azon gondolkoztam mit csináljak. Menjek ki elé a repülőtérre esetleg? Jó ötlet-e? Keressem meg őt? Egyáltalán meghallgat, vagy még mindig úgy látja a dolgokat? Vajon hogy van? Mosolyog most éppen, vagy pedig ugyanolyan szomorú és letört mint korábban?
Végül is eldöntöttem mit akarok. Úgy határoztam kimegyek elé és megkeresem. Elkészültem majd beültem az autómba és elindultam. Nem volt most nagy forgalom így még bőven 6 óra előtt kiértem. Várakoztam és közben néztem körbe-körbe hátha feltűnik valahol. Már 6 óra elmúlt, mikor bemondták, hogy érkezik egy repülő. Mivel azt nem tudtam honnan érkezik, csak a körülbelüli időt, úgy éreztem ez lesz az a gép. Megindultam, bízva abban, hogy hamarosan a csomagjait fogja átvenni. Sikerült átverekednem magam az emberek sokaságán. Ez elég sok időmet vette igénybe.  Azonban lehet mégsem kellett volna idejönnöm. Nem az a látvány fogadott, mint amire számítottam.
Már nála volt a csomagja és egy férfit ölel.
Talán itt az ideje kimondani:Vége.

A történet...

Sziasztok!
Az oldalnak elkészült a facebook oldala!
Ezen keresztül információkhoz juthattok az oldallal kapcsolatban, valamint egymással (olvasókkal) is kapcsolatot tudtok létesíteni. Elmondhatjátok véleményetek, alkothatunk egy kisebb közösséget!
Szóval a jelszó: Like-ra fel!! ;)
Az oldalt el tudjátok érni a képre kattintva ;)
Minden olvasót várok!
Puszi: Zsömi