35. fejezet

35. fejezet

Sohase mondd, hogy vége…

Claire szemszög:

Megpillantottam. Nem hittem annak, amit látok. Ő állt itt velem szembe. Az, aki olyan fontos volt nekem. Egy pillanatra a kezemre néztem, amit ő fogott, majd tekintetemet újra felé irányítottam. Egy hirtelen mozdulattal kihúztam a kezem keze közül majd tettem egy lépést hátra.
- Claire, kérlek, beszéljünk! – kérlelt s lépett az irányomba, majd újra megfogta a kezem.
A szemébe néztem. Most is az a szempár tekintett rám, mint ami évekkel ezelőtt. Ugyanúgy nézett rám, mint régen, mikor együtt voltunk. Sose tudtam ennek a nézésének ellenállni. Ő mindig is fontos volt számomra. Ő volt az az ember, akit mindennél jobban szerettem, aki az életem meghatározó része volt, akire nyugodtan rá mertem magam bízni, akiért képes lettem volna a tűzbe tenni a kezem, akit a jövőmnek képzeltem el. Ő azonban mégse képzelhette el velem a jövőjét, hisz becsapott.
- Nem tudom, mit akarsz tőlem. – mondtam neki.

- Csak annyit, hogy meghallgass! Megteszed? – én lesütöttem a szemeim, majd mikor újra rá néztem vártam, hogy mit akar mondani.
- Tudom, hogy elkéstem vele és azt is tudom, hogy semmi esélyem már. A bocsánatodat kérem. Egy barom voltam, megbántottalak… - hirtelen félbeszakítottam, s ismételten kihúztam a kezem a kezei közül. Mikor azt mondta, hogy megbántott, felment bennem a pumpa, de igyekeztem magam visszafogni és nem jelenetet rendezni.
- Megbántottál? Az nem kifejezés! Összetörted a szívem! Nem tudom mivel érdemeltem ki, de biztos meg lehetett az oka. Nekem te voltál a mindenem! Sőt eljegyeztél, azt mondtad szeretsz és családot akarsz velem alapítani! Én naiv meg hittem neked! De az fájt a legjobban, hogy egy Tamara szintű nővel csaltál meg! Legalább…, áhh hagyjuk. – s legyintettem egyet és otthagyni készültem, de ő megállított és gyorsan elém lépett utamat elállva.
- Tudom mekkorát hibáztam. És tisztában vagyok a tettem következményeivel. Tudom, hogy évekkel ezelőtt sem kaptam meg a bocsánatod, de bízok benne hátha most. És… - némi bizonytalanságot véltem felfedezni hangjában- és… hátha most esetleg…- megint félbe szakítottam.
- Parker, most hagyjuk abba ezt a beszélgetést!
Immáron végleg otthagytam őt. Miért kellett neki felbukkannia és egyáltalán miért most? Pont egy nagyon nehéz időszakom élem meg, és igyekszek talpra állni, ő pedig megjelenik, és a bocsánatomat kéri. Nem tudom miért lehet. Megkerestem Jess-t, aki éppen befejezte a telefonálást. A Parker-rel való találkozás a hangulatomat negatív irányba terelte. Jess azonnal észrevette, hogy van valami.
- Mi a baj Claire? Olyan feldúlt vagy!
- A régi életem egy darabjával most futottam össze!
- Várj! Ezt most nem értem. Kire célzol?
- Parkerre. – amint kimondtam a megdöbbentség ült az arcára.
- Micsoda? – kérdezett azonnal vissza. – Parker itt? Hát mi a francot keres itt?
- Nem tudom, de most inkább felmegyek a szobába. Le kell nyugodjak. Nem akarom ezt a kiruccanást vele tönkre tenni!
- Várj, megyek én is- mondta azonnal. – El kell mondanod mit akart tőled!
Ezzel felmentünk a szobába. Belépve fújtattam egy nagyot. Leültünk az ágyra. Majd elkezdtem.
- Ott álltam a kandallónál, mikor valaki végigsimította a karom, majd megfogta a kezem. Ismerős volt az érintés. Azonnal eszembe jutott, de azt hittem tévedek. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy itt találkozunk és pont most. Képzelheted mennyire meg voltam lepődve.

- És mit akart?- kérdezett azonnal.
- Azt mondta, hogy tudja, hogy megkésett vele, és régen sem kapta meg tőlem, de szeretné a bocsánatomat kérni.
- De ugye?
- Nem. Azt mondtam neki, hogy hagyjon békén.
- Jól tetted! Régen megcsalt mikor a jegyese voltál!
- Tudom, de..
- Ne kérlek! Csak az ne mond, hogy megfordult a fejedben, hogy megbocsátasz neki.
- Őszintén? – kérdeztem barátnőmtől.
- Ezt nem hiszem el! Claire könyörgök neked! Én utálom őt, és neked is azt kellene. Régen is megpróbált téged beszabályozni.
- De én szerettem őt, és elfogadtam ilyennek. És nem olyan rossz ember!

- Claire térj már észhez! Lemegyek még egy kicsit, gondolkozz és mérlegelj, csak emlékezz arra, amit veled tett! – majd felállt és kiment.
Teljesen igaza volt, de Parkert én mindennél jobban szerettem. Elfogadtam őt olyannak amilyen, és megvédtem mindenkivel és mindennel szemben. Jess-nek igaza volt, de Parker tekintete nem is tudom elbizonytalanított. A szemében őszinteséget és valódi megbánást láttam. Talán megérdemelné a bocsánatom?

Nem sokkal később Jess is visszajött. Ő se és én sem hoztam fel a témát.
- Mit csináltál lent?
- Hát… tudod… találkoztam lent valakivel.
- Kivel? Mesélj! Hogy néz ki? Kora?
- Ohh, hát …. – elkezdte mesélni.
Körülbelül a fél estét végigbeszélgettük és nevetgéltük. A régi sztorik is felhozódtak. A legtöbbet azon nevettünk, mikor Jess és testvére tanítottak síelni. Nem igazán ment nekem a dolog. Fogalmazzunk úgy, többet voltam a földön ülve, mint a sílécen állva és esetleg suhanva.

Reggel kipihenten ébredtünk. Nagyot nyújtóztam az ágyban és most ismételten mosollyal az arcomon ébredtem. Nagyon régen volt már, hogy így keltem.
Mind a ketten összeszedtük magunkat, majd megreggeliztünk és kitaláltuk, hogy a mai nap meghódítjuk a sípályát. Menetre készen álltunk, jól felöltöztünk és indultunk a mai programunk megvalósítására.
- Jess, előtte adnál nekem még pár leckét? – kérdeztem tőle nevetve.
- Persze, de te csak úgy suhansz! – jegyezte meg halkan a tudásomat.
- Persze fenekemen ülve csúszok utánad. Tudod, milyen profin űzöm ezt! – s nevettünk.
- Na, gyere! Kezdjük a beállással.
Magyarázott s közben mutatott. Minden egyes szavára figyeltem, mint egy jó tanítvány a mesterére. Igyekeztem a neki már rutinszerű mozdulatokat utánozni, hol kisebb, hol pedig nagyobb sikerrel tudtam mindezt megvalósítani. Mikor már szenvedett velem és a meglehetősen kicsinyke tudásom gyarapításával, valamint technikám csiszolásával, úgy döntöttünk kipróbáljuk mit sikerült elsajátítanom.
- Mester úgy érzed készen állok? – kérdeztem tőle kacagva.
- Készen! Te egy csiszolatlan gyémánt vagy!
- Értem, akkor még sokat kell csiszolni?
- Hát… - viccelődött. – még egy kis csiszolás nem ártana neked.
- Na jó! Induljunk! Tudom, hogy profi vagyok csak félsz, hogy felül múllak téged, azért mondod ezt nekem! – s nevettem.
- Persze! Bárcsak úgy lenne! Majd nézek hátra is, hogy megvagy-e még! – folytatta tovább.
- Vigyázz, mert elsiklok melletted és a suhanásom szele megcsap, aztán borulsz.
- Attól félek én!
Kinyújtottam rá a nyelvem. Persze ő értette a célzást.
Lelkiekben sikerült felkészülnöm a pálya meghódítására és indulásra kész voltam.
- Mehetünk? – kérdezte Jess.
Felvettem a sí szemüveget, majd, mint egy vezér, aki valóban profi módon síel, mutattam előre és kiadtam az indulást jelző szavat.
- Mehetünk!
- Értettem főnök asszony!
Majd elindultunk. Látszatra könnyebbnek tűnt a dolog, azt hittem egyszerű ott cikázni azon a lécen és csak úgy szárnyalni lehet a pályán. De rájöttem, egyáltalán nem! Nagyon is nehéz! Nekem pedig különösen! Csak az járt a fejemben, hogy egy darabban érjek le. Természetesen a pálya nem volt tökéletesen egyenletes és sima felületű. Mikor egy apróbb hókupackára értem lökődtem egy nagyot, s igyekeztem egyensúlyozó mozdulattal talpon maradni. Ez a mozdulatom egy külső szemlélőnek nem egyensúlyozó mozdulatnak inkább kapálózásnak tűnhetett. De jelen pillanatban ez egy cseppet sem foglalkoztatott, csak az a cél lebegett előttem, talpon maradni! Mikor már megnyugodtam, hogy sikerült visszatérnem és most már minden rendben lesz, beütött a krach. Ismételten egy kisebb hókupacka, de most észleltem és ki akartam kerülni, de a mozdulat nem lett olyan tökéletes, mint abban a jelenetben, ami előttem gyorsan lepörgött és tökéletes volt. Ez messze nem volt az. Elindítottam mozdulatom, megkezdtem a manővert, de nem sikerült egyenesbe hozni magam és bukás lett a történet vége. Pár másodpercig a levegőben voltam, a repülés művészetét gyakorolhattam, majd becsapódtam a földbe. A fél oldalamra estem, onnan pedig csúsztam még egy darabig, majd a lendület elfogyott és megálltam. Megálltam, ennek pedig megörültem egy kicsit. Háttal azonnal a földbe feküdtem és néztem az eget, közben pedig nyugtáztam azt, hogy egy darabban maradtam, és gyorsan elmormoltam egy imát, hogy nincs semmi bajom. Vagy két percig ezt csináltam, mikor valaki odajött hozzám, mert azt hitte komolyabb a baj. Egy férfihangot hallottam, de az a volt a furcsa, hogy a nevemen szólított.
- Claire, Claire megütötted magad? Jól vagy?
Felültem, majd a felém tartó Parker felé fordultam.
- Egyben vagyok!
- De nem ütötted meg magad igaz? Fáj valahol valamid?
- Semmi bajom! Szerencsére egyben vagyok.
Segített feltápászkodni.

- Egyedül vagy itt?
- Nem Jess-el. – válaszoltam miközben lesöpörtem magamról a havat.
- Azzal a Jess-el? – kérdezte tőlem.
- Igen.
- És ő hol van?
- Szerintem lassan a leért.
- Hát igen ő profin űzi ezt.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy…
- Dehogy. – s bazsalygott.
- Lekísérlek.
Elindultunk lassan immáron ketten a pálya végéhez.
- És te mit keresel itt?- kérdeztem én is.
- Eljöttem egy barátommal. Épp elvált, a felesége kiforgatta és a lányát is elmarta tőle. Mindene a kislány és most eléggé a padlón van. Így eljöttünk.
- Ez rendes volt tőled. – mondtam neki egy halvány mosoly kíséretében.
- És te mit keresel itt?
- Ez hosszú. – mondtam egy kicsit kedvetlenebbül.
- Baj van? Olyan más lett a hangulatod!
- Mikor nincs?
- Claire mi a bajod?
- Semmi, nyugodj meg semmi komoly! – mosolyogtam rá, hogy higgyen nekem. Nem tudom mennyire sikerült ezt vele elhitetni, csak remélni tudtam.
- Sajnálom…- megint elkezdte.
- Kérlek ezt most ne! Ne rontsd el a pillanatot!
- Rendben.

Jess szemszög:

Már egy jó ideje leértem, de Claire-nek még se híre se hamva. Remélem nem lett valami baja és nem törte össze magát. Komolyan, ha valami történt és megsérült, magam fogom hibáztatni, amiért hagytam, hogy jöjjön. Viccelődtünk a tudásával, de messze nem tökéletes. A tökéletes és az ő tudása kilométernyi távolságra van. És ezt nem megbántásnak szánom.
Itt toporogtam már egy jó ideje, mikor feltűnt a messzeségben. Első pillantásra úgy tűnt, mintha nem egyedül lenne. De akkor mégis kivel? Remélem nem azzal a tulokkal. Hunyorítottam egyet és figyeltem. Hát sajnos mégis azzal a tulokkal volt. Szűrtem le azt a megállapítást. Nem tudom, mit akar tőle, és nem értem Claire hogy állhat vele szóba. Teljesen elcsavarta már régen is az eszét és attól félek most se tud majd megálljt parancsolni.
Nem sokkal később leértek. Azonnal érdeklődtem kiléte felől, hogy esetleg megütötte-e magát, de arra a tulokra hajlandó sem voltam nézni. Utálom, de szerintem ez az érzés kölcsönös!

Claire szemszög:

Lassan, de hozzáteszem biztonságosan leértünk. Mihelyst leértem Jess tekintetével találtam magam szembe, aki meglepődött, mérges volt és inkább mondjuk csalódott egy kicsit, amiért Parker társaságában látott, s láthatta ő is, hogy most elbeszélgettünk és nevetgéltünk. Oda mentünk hozzá.
- Hát te?
- Egy kicsit közeli barátságot kötöttem a hófödte talajjal. Mikor értél le?
- Már régen.
- Szia. – köszönt közbe Parker is neki.
Jess eddig rá se nézett, hisz szívből gyűlölte volt vőlegényem. Mikor köszönt azonban ránézett és visszaköszönt.
- Szia. – De lehetett hallani a hangsúlyból, hogy jobb lenne ha most Parker nem lenne itt.
Még pár percet hármasban töltöttünk el, s közben Jess kifaggatott, hogy mit csináltam, megütöttem-e maga és hasonlók. Megnyugtattam, hogy nincs semmi bajom, majd nem sokkal később Parker elbúcsúzott tőlünk. Mihelyst elment Jess rákérdezett arra, ami őt igazán érdekelte.
- Mondd azt, hogy nem bocsátottál meg neki!
- Nem mondtam neki semmit. Se azt, hogy megbocsátottam, se azt, hogy nem. Felsegített a földről és együtt jöttünk le. Mindössze ennyi.
- Nekem nem úgy tűnt. Nevetgéltetek.
- Csak sztorizgattunk, de nem mondtam neki, hogy megbocsátok.
- Remélem nem is tervezed! – nézett rám kicsit szigorúbban Jess.
Semmit se mondtam erre. Ebből leszűrt mindent.
Pár órával később már átöltözve készültünk vacsorázni. Itt egy az étkező, egy hall van, ahol van az a bizonyos kandalló, ami újra összehozott Parkerrel, csak a szobák vannak külön, s mindössze maximum 22 embernek van itt hely. Esténként mindenki együtt vacsorázik lent, persze azért külön asztalok vannak, de olyan mintha csak egy nagycsalád lennénk. Így természetesen összefutottunk Parkerrel is. A már említett barátjával volt, akit bemutatott nekünk is. A vacsoránál egymás közelébe ültünk le. Észrevettem, hogy néha engem figyel, a szeme sarkából. Egy kicsit összezavart őszintén ez a mai nap. Felbukkant, s eddig határozottan gyűlöletet éreztem iránta, de a mai nap után kezd a szívem megenyhülni és ismerve magam, ha megint elveszítem az eszem vele kapcsolatban képes vagyok megbocsátani mindent és a mostani biztos életemet is feldobni érte. Bár egy dolog hiányzik, az érzelem. A szívemet most más birtokolja, de neki van kedvese. Van egy másik ember, aki szeret engem, és aki mellett minden olyan meghitt, biztonságos, és jó, de őt eltaszítottam magamtól, a betegségre hivatkozva. És most itt van Parker, aki egy teljesen más karakter, akit már ismerek, az együtt töltött évek csodálatosak voltak, de ha Christiant eltaszítottam magamtól, akkor ővele is ezt tenném? Megérte eltaszítani a jelenlegi főnököm magamtól és egyáltalán Parker. Félek, hogy a józan ítélőképességem vele kapcsolatban elvesztem és beleugrok valami ismeretlenbe. Viszont ha megbocsátok neki, pusztán barátságból teszem meg és csak szimpla baráti viszony lehet közöttünk. De attól is tartok, hogy ismételten történik valami és olyat teszek, amit megbánnék. Ezért nem szabad neki megbocsássak. De amilyen balga lélek vagyok, megeshet, hogy kimondom neki, hogy megbocsátottam. Ahhh. Miért nehéz minden? Vagy lehet, hogy nem nehéz csak én teszem azzá.

Christian szemszög:

Hiába próbálkoztam még mindig nem tudom elérni. Először ki volt kapcsolva most pedig nem veszi fel. Direkt csinálja ezt? Egyáltalán mi van vele? Hogy van? Vajon kezd már talpra állni? Nagyon féltem őt és semmit sem tudok róla. Ez pedig rendkívül aggasztó. Őszinte leszek, még mindig nem hevertem ki, hogy akkor azt mondta hagyjam ott. Magam sem gondoltam volna, hogy valaha is így meg tudok szeretni egy nőt és ilyen rövid idő alatt.
Már régóta őrlődök itt magamban. Talán fel kellene keressem? Lehet beszélnem kellene még vele! Hátha most már lenyugodott és másképp lát mindent, így közte a mi kapcsolatunkat is. Felöltöztem, majd elindultam itthonról. Hamar odaértem a lakására. Csöngettem. Először senki se jött ki. Megnyomtam még egyszer a csengőt. Már kezdtem feladni azt, hogy valaki fogadni fog, mikor hangokat kezdtem hallani. Később kiderült, nem Claire volt, hanem Bernie.
- Szia Christian. – köszöntött.
- Bernie! Claire? – kérdeztem.
- Ő most nincs itthon. – mondta.
- És esetleg megtudhatom, hogy hol van? – kérdeztem.
Nem válaszolt azonnal, mintha előbb gondolkodott volna, hogy mit is mondjon.
- Elutazott, pár napra.
- És hova? – kérdeztem, bízva abban, hogy hátha némi információhoz jutok.
- Konkrétumokat nem tudok. – mondta nemes egyszerűséggel Bernie, s ezzel semmilyen információt nem mondott nekem.
- És esetleg azt megtudhatom, mikor jön haza?
- Vasárnap érkezik meg késő délután a repülője, ha jól tudom 6 óra után pár perccel.
- Kerestem már telefonon, de nem tudtam elérni, először azért mert ki volt kapcsolva most pedig nem veszi fel. De köszönöm. És megmondaná neki, hogy kerestem.
- Persze. - mondta.
Majd gyorsan elköszöntünk. Egy kicsit kedvetlen lettem, hisz azt hittem találkozok vele és tudunk beszélni. De ő nem volt itthon. Elutazott és nyilván azért nem mondta meg Bernie, hogy hova ment, mert nem akarta Claire, hogy megtudjam. Ez rosszul esett. De legalább azt tudom mikor érkezik vissza. De vajon kivel ment el? Kezdett ez a kérdés foglakoztatni.
Lesétáltam a lépcsőn majd elindultam haza.

Claire szemszög:

Vacsora után még lent töltöttünk egy kis időt, majd felmentem, hogy felhívjam apámat. Előkerestem telefonom és hívtam is azonnal. Hamar felvette a telefont.
- Szia Kislányom! Hogy vagy? Hogy érzitek magatokat? Minden rendben? – jött kérdések hadával.
- Szia Apu! Igen jól vagyunk, minden rendben. És te hogy vagy?
- Jól vagyok, és betartok minden utasítást étkezés és gyógyszerek terén is.
- Helyes.
- És milyen volt az út? Mit csináltatok?
- Az út egészen tűrhető volt. Ez a hely csodálatos! Régen is imádtam, de most is ugyanolyan jó itt lenni. Képzeld el ma síelni voltunk.
- És hogy ment?
- Fogalmazzunk úgy, egyben leértem.
- Csak nem buktál?
- De egy hatalmasat, de felsegítettek. Parker… - mondtam ki a nevet, holott nem akartam Parkert megemlíteni ez csak kicsusszant a számon.
- A volt vőlegényed?
- Igen ő. Azonban leszögezem nem bocsátottam meg neki! Tudom, hogy kíváncsi vagy erre.
- Ez a te döntésed.
- Ezt hogy érted?
- Ha úgy érzed megbocsátasz neki, akkor tedd meg, ha úgy érzed, akkor pedig ne. – egy kis csönd alakult ki. – Igen egyébként, míg el nem felejtem keresett valaki.
- Engem? – kérdeztem meglepődve. – Ki keresett?
- Christian.
Mikor kimondta egy pillanatra ledöbbentem.
- Miért keresett? Vagy azt… azt nem mondta? És egyáltalán mikor?
- Ma volt itt. Csöngettek. Tudod még furcsálltam is. Gondoltam az nem lehet, hogy te vagy, különben is neked kulcsod van, minek csöngetnél. Nem tudtam ki lehet az. Szóval ajtót nyitottam és őt találtam ott. Eléggé megviselt állapotban volt. Kérdeztem, hogy mit keres. Azt mondta beszélni szeretne veled. Mondtam neki, hogy nem vagy itthon. Kérdezte, hogy hova mentél, és hogy mikor jössz.
- Apu! – szakítottam félbe – De ugye nem mondtad hova mentem?
- Nem. De miért nem tudhatja meg?
- Nem akarom.
- Miért lányom?
- Apa, ő egy nagyszerű ember, és én nem akarom tönkre tenni!
- Éppen ezzel teszed tönkre! Nem láttad, hogy nézett ki!
- Apu, kérlek, most ne nyissunk vitát ezzel kapcsolatban.
- Rendben.
- Igen, ott jártál, hogy kérdezett, mit mondtál neki?
- Annyit mondtam, hogy elutaztál. Rögtön rákérdezett, hogy hova. Mondtam neki, hogy csak pár napra, de konkrét részleteket nem tudok. Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak neki. Aztán ahogy mondtam, kérdezte mikor jössz. Mondtam neki, hogy vasárnap késő délután érkeztek meg.
- Rendben. És köszönöm, hogy nem mondtál neki konkrétumot.
- Nem értelek! Miért akarod őt eltaszítani?
- Ez nagyon bonyolult. Sok minden játszik közre.
- Ha nem akarsz többet erről mondani, akkor ne forszírozzuk.
- Nem. Le akarom zárni a történetet!
- De akkor mégis mi lesz a munkahelyeddel? – kérdezett. – Erről még nem beszéltünk!
- Még nem tudom. Nem tehetem meg, hogy egyik pillanatról a másikra kilépek, az nem lenne etikus. De amúgy is szerintem ő csak a munka miatt keresett, mert utoljára azt mondtam neki, hogy értesítem, de még nem tettem meg.
- Hát nekem éppenséggel nem úgy tűnt! Nem láttad az arcát. Mondta azt is, hogy keresett téged többször telefonon, de egy darabig ki voltál kapcsolva és mióta be vagy kapcsolva nem veszed fel.
- Tudom, hogy keresett. De majd ha hazaértem felkeresem és elmondom miként döntöttem.
- Rendben legyen, ahogy te akarod. Tudod, hogy én mit gondolok erről az egész helyzetről, de ez a te életed.
- Bárcsak nem az enyém lenne!
Még egy kis ideig beszélgettünk. Ez a telefonhívás olyan volt, mint ha a korábbi viszonyunk is ugyanilyen jó lett volna. Fesztelenül tudtunk beszélgetni és már apám olyan dolgokat is tud az életemről és az érzéseimről, amiket nem sokan tudnak. Talán most már tényleg kimondhatom, hogy kapcsolatunk valóban rendeződött és normális lett. Körülbelül egy 10 percet beszélgettünk még, majd elbúcsúztunk egymástól.
- Vigyázz magadra és légy jó! Tarts be minden utasítást! Legközelebb már élőben látjuk egymást! – mondtam apámnak.
- Be fogom tartani nyugodj meg! Te is vigyázz nagyon magadra! Jó utat kívánok hazafelé és kimegyek eléd, ha gondolod.
- Nem kell! Egy taxi majd hazavisz!
- Biztos?
- Igen biztos.
- Rendben. Akkor nemsokára találkozunk! Szia lányom!
- Szia Apu! És jó éjt!
- Neked is! Szia!
- Szia!
Majd kinyomtam a telefont. Nem számítottan arra, hogy Christian keresni fog. Én úgy gondolom a munka miatt, de apám váltig állítja, hogy több van a dolog mögött. Most már tényleg zavarodott vagyok. A telefonálás után visszamentem Jess-hez le. Ott töltöttük szinte az egész estét. Nagyon jól éreztük magunkat. Majd mikor már fáradtak voltunk felvonultunk a szobánkba. Sokat gondolkoztam még lefekvés előtt azokon a dolgokon, amiket apu mondott. Kétségek gyötörtek és elmondtam mindent Jess-nek. Ő a mellett volt, hogy hagyjam Parkert és ne hagyjam Christiant veszni. Az mondta, Parkerrel megégettem már magam és tudja, hiába foglalt a szívem, ha megbocsátok neki, képes újra a bűvkörébe ejteni, és ugyanúgy megteheti azt velem mint korábban. Ő azt tanácsolta, hogy adjak még egy esélyt Christiannak és magamnak, ne hagyjam, hogy a betegség egy esetleges kifogás vagy indok legyen arra, hogy távol tartsam magamtól. És ne mondjam azt neki, hogy megbántom, mert így bántom őt. Érdekes, mindenki ezt mondja nekem! Ezek szerint nekik van igazuk? Én vagyok a túlontúl önfejű ember, aki csak a szemellenzőjével lát és nem veszi észre azt, amit kellene.
Én természetesen meghallgattam őt. Nagyon is adok a véleményére. Sokszor adott nekem már eddig is segítséget és sokszor adott már tanácsot és sokszor ezek a tanácsok segítettek ki engem. Ő nagyon jól látja a dolgokat, noha fiatal nagyon, de tapasztalt már az életből és így jobban átlátja a dolgok értelmét. Én vele ellentétben néha hajlamos vagyok, sőt nem is néha a saját fejem után menni, hisz úgy érzem, én hozok jó döntést, holott lehet ezzel hozok esetleg rosszat és bántok meg embereket, akár akaratlanul is. Sajnos ilyen vagyok a génjeim így vannak kódolva, de amíg a legjobb barátnőm mellettem van, és mint egy igaz barátnő segít nekem addig talán a jó úton járok. Őszintén ő már kinőtte a legjobb barátnő szerepet, ő olyan mintha a testvérem lenne! Én is igyekszek persze neki segítséget nyújtani, amiben tudok és ha úgy van tanácsot is adni. De most én vagyok a nagyon is összezavarodott engem kell terelgetni és megeshet jobb, ha átgondolom azokat a dolgokat, amiket mások mondanak nekem.
Másnap reggel megint vidáman ébredtem. Ez a hely sok pozitív dolgot hoz és sok jót hoz ki belőlem, sokszor csal mosolyt az arcomra ami már régóta hiányzik az életemből.
Reggeli után összepakoltunk. Még azonban volt rengeteg időnk, hisz a gépünk csak délután indul majd. Ezért ismételten síelni készültük. Ez amolyan búcsúsiklásnak gondoltuk egyenlőre, míg vissza nem jövünk majd valamikor. Most méltóan viseltem a síelő címet, hisz bukás nélkül átvészeltem az utolsó siklást. Ez nagy siker volt számomra és igazán boldoggá tett.
Mikor eljött az idő, hogy itt hagyjuk a helyet elszontyolodtunk mind a ketten.
- Hiányozni fog ez a hely! – mondta Jess.
- Nekem is nagyon! És az is, hogy boruljak!
Ezen elkezdtünk nevetne.
- Tudod Claire, nem azért mondom, de megnéztem volna azt a mutatványt.
- Jól van gúnyolódj csak! – mondtam nevetve. - És tudod mit! Az egy igazi művészi mozdulat volt, amolyan történelemkönyvbe illő!
- Áhh kár, hogy lemaradtam róla!
- Igenis sajnálhatod!
A hazavezető út most sem volt nagy akadály számunkra. Azonban most velünk tartott egy másik személy is. Igen Parker. Jess nem örült ennek, és ahogy csak tudta kerülte még, ahogy ő mondta a látványát is.
Miután leszálltunk sikerült a csomagjainkat összeszedni. Jess-t meghívtam estére magunkhoz, hogy aludjon nálunk, majd holnap hazautazik. Ő elfogadta a meghívást, aminek én nagyon örültem.

Mikor sikerült a csomagjaimat összeszedni, Parker megint oda jött.
- Vigyázz magadra! – mondta nekem.
Én megöleltem őt és annyit mondtam neki:
- Vigyázz magadra te is! Nem mondom, hogy megbocsátottam, de nem gyűlöllek már. Talán egyszer lehetünk majd barátok is!
Majd elengedtük egymást.
- Köszönöm. – ennyit mondott még. - Sziasztok!
- Szia! – köszöntem neki.
- A soha viszont nem látásra! – mondta Jess is.
Persze Parker is tudta, hogy Jess gyűlöli és igaz ő sem kedvelte nagyon, de talán egy fokkal jobban, mint fordítva.

Christian szemszög:

Vasárnap délelőtt azon gondolkoztam mit csináljak. Menjek ki elé a repülőtérre esetleg? Jó ötlet-e? Keressem meg őt? Egyáltalán meghallgat, vagy még mindig úgy látja a dolgokat? Vajon hogy van? Mosolyog most éppen, vagy pedig ugyanolyan szomorú és letört mint korábban?
Végül is eldöntöttem mit akarok. Úgy határoztam kimegyek elé és megkeresem. Elkészültem majd beültem az autómba és elindultam. Nem volt most nagy forgalom így még bőven 6 óra előtt kiértem. Várakoztam és közben néztem körbe-körbe hátha feltűnik valahol. Már 6 óra elmúlt, mikor bemondták, hogy érkezik egy repülő. Mivel azt nem tudtam honnan érkezik, csak a körülbelüli időt, úgy éreztem ez lesz az a gép. Megindultam, bízva abban, hogy hamarosan a csomagjait fogja átvenni. Sikerült átverekednem magam az emberek sokaságán. Ez elég sok időmet vette igénybe.  Azonban lehet mégsem kellett volna idejönnöm. Nem az a látvány fogadott, mint amire számítottam.
Már nála volt a csomagja és egy férfit ölel.
Talán itt az ideje kimondani:Vége.