Sziasztok!

Az oldal immáron 1 éves lett!

Szeretném megköszönni mindenkinek azt a sok szeretetet amivel körülvett eddig engem! Nagyon örülök annak, hogy egy ilyen dolgot megélhetek!

Bevallom nektek, mikor nekikezdtem ennek a történetnek legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy ennyi emberhez el fog jutni és főleg meg azt nem, hogy ennyien fogjátok olvasni. Ez egy hatalmas dolog nekem és szeretném megköszönni nektek!
Úgy érzem az lett volna a méltó megünneplése az 1 éves születésnapnak, ha egy új fejezetet hozok nektek. Sajnos ezzel még várni kell. Már hallhattátok ezt a mondatot tőlem: Ami késik, az nem múlik! Nos ez erre is igaz.
Mikor utoljára jelentkeztem időt kértem tőletek. Akkor úgy éreztem szükségem van egy kis fejszellőztetésre, hogy tisztábban lássam a dolgokat és rendezzem a gondolataimat. Egy darabig hozzá se tudtam nyúlni a történethez, hiába gondolkodtam rajta túl erőltetett lett az egész, viszont tegnap azon kaptam magam észre, hogy újra elkezdtem a folytatáson gondolkozni, de immáron már nem görcsösen és minden úgy ment, mint régen. Megmondom őszintén többfajta variáció is körvonalazódott bennem. Az elkövetkező napokban eldöntöm melyik is lenne a legmegfelelőbb és mondatokká formálom, majd pedig elhozom nektek. Bízom abban, hogy ez a saját magam okozta válság csak átmeneti jellegű.
Előtte azonban hozok majd nektek valami mást. Nevezzük majd amolyan utószületésnapi ajándéknak. Már régebb óta megfogalmazódott bennem valami, amire most lesz időm és papírra vetem. Reményeim szerint ez a hétvégén sikerülni fog és megajándékozhatlak titeket vele!
Köszönöm nektek, hogy kitartottatok mellettem!
Remélem nem pártoltok el mellőlem.
Mondandóm zárásaként megosztanám veletek azt az idézetet, ami a tegnapi nap folyamán megadta nekem az újbóli lendületet:
"Néha szét kell hulljon valami, hogy teret adjon valami jobbnak."

Sziasztok!

A mai nap folyamán, ha megpróbáltatok feljönni az oldalra, azzal találkoztatok, hogy az oldal el lett távolítva. Most szeretnék erre a tettre magyarázatot adni és őszintén szólni hozzátok, belátva a dolgokat és saját magam határait.
A tegnapi nap folyamán feltettem a friss részt. Később megnéztem a hozzá fűződő reakciókat. Ekkor pedig rádöbbentem valamire, ami eddig is bennem lappangott valahol, csak nem ismertem be magamnak:
Az utóbbi időkben valami megváltozott. Úgy érzem, amit csinálok már nem jó, nem az igazi. Régebben egy-egy fejezet megírásakor csupán annyit tettem, hogy leültem a gép elé, elkezdtem pötyögni és minden ment a maga útján. Most viszont más a helyzet. Mostanában már nem megy ilyen könnyen az írás. Sokszor leülök a gép elé és egyszerűen nem állnak rá az ujjaim a billentyűkre. Ülök anélkül, hogy lenyomnék egyetlen egy billentyűt is. Ránézek a monitorra és csak az üres Word felületet látom. Ez pedig egyfajta csalódás magamban. Egyszerűen csak rákattintok a piros X-re, felállok és rájövök, ez nem megy.
Felállítottam magam felé bizonyos elvárásokat és most nem megy ezeknek a megvalósítása. Sokat gondolkozok, mit írhatnék, és ha kipattan a fejemben valami a papírra vetése hatalmas feladatnak bizonyul. Nem tudom magam sem megmagyarázni mi lehet az oka. Minden esetre mikor felteszek egy részt, valahol egy olyan érzés lebeg bennem, hogy ez rossz. Az érzésem pedig nem csal meg. Látom mindezt a reakciókból is. Persze köszönöm, hogy kifejezitek véleményeteket, hisz úgy gondolom azt, aki írásra adja a fejét ez lendíti előre a „munkájában”. Fontos az, hogy őszinték legyünk. Köszönöm, hogy őszinték vagytok és így még mielőtt teljesen félresiklana a dolog, meglépem ezt. 
Úgy érzem azért is változott meg bennem valami, mert túlontúl is tökéletesre vágyom, holott tudom, az nem létezik. Nevezhetjük ezt egyfajta maximalizmusnak is, s néha ez nagyon jó mozgatórugó, máskor rossz felé vezethet.
Lehet ezt a helyzetet egyfajta hullámvölgynek vagy írói válságnak is hívni. Igazából magam sem tudom melyik lenne erre a jobb kifejezés. Minden esetre visszaolvastam az utolsó részem és rájöttem, hogy borzalmas, szörnyű, nagyon rossz és még sorolhatnám a szinonim kifejezéseket. Adhatnék olyasfajta magyarázatot, vagy az a kifejezés jobb kibúvót vagy okot erre a borzalomra, hogy fáradt vagyok, nem vagyok odakoncentrált fejben teljesen, de most nem teszem. Az utolsó fejezet végül is el lett távolítva az oldalról, mert úgy érzem ez nem szabad közzé tenni.
Most pedig azt is megmagyarázom, hogy miért nem volt elérhető az oldal a mai nap folyamán. Nem tartózkodtam itthon és így lehetőségem sem lett volna a rész leszedésére. Az oldalt azonban NEM AKAROM bezárni! Már túlontúl is hozzám nőtt ez az egész és nem tudom elengedni.
Úgy érzem, kell egy kis idő, hogy kiszellőztessem a fejem, hogy pihenjek, gondolkozzak. Remélem, ez az érzés hamarosan megszűnik és úgy megy majd minden mint régen.
Legközelebb egy új fejezettel érkezek majd, ami remélem feledteti majd ezt a bakit. Természetesen, ha új rész, új dolgok, nem ugyanaz lesz szóról szóra, mint ez!
Bízom abban, ha felteszem majd a folytatást, rákattintotok az oldalra és elolvassátok majd.
A történetet TI, OLVASÓK viszitek előre, akik a legfontosabb láncszemek vagytok. Úgy érzem, az nem lenne fair ha csak itt megszakítanám, vagy csapnék egy borzalmas végkifejletet. Egy olyan történetet akarok veletek megosztani, ami egy kerek dolog.
Most így érzem a dolgokat és ezen túl kell lendüljek. Lehet a hosszú hétvége alkalmas is lesz erre. Remélem megértitek, hogy erre van most szükségem.
Talán így könnyebb lesz és sikerül majd a magam alkotta elvárásoknak eleget tegyek.  Szerintem, ha ír valaki megpróbál azonosulni azzal a szereplővel, akit maga kreál, akinek a szemszögéből ír valamit, és egy kicsi én benne lakozik. Bennem is van egy kicsi Claire csak elő kell őt újra csalogassam.
Úgy érzem van még bennem valami, csak meg kell találjam.

42. fejezet

42. fejezet

Kártyavár

Másodpercek, percek. Néha igen rövid időnek tűnnek, máskor egy örökkévalósággal érnek fel. Bár egyes esetekben szinte apróságként számítanak, előfordul azonban az is, hogy ezek sorsdöntőek lehetnek. Sokszor ezeken múlik minden, egy kétes dolog esetén eldől a mérleg az egyik irányba. Az, hogy melyik irányba az sokszor csupán ennyin múlik.
Előfordul, hogy olyan esemény történik velünk, amit akkor, abban a pillanatban fel sem tudunk fogni. Megesik, hogy leblokkolunk, de ugyanakkor tettre készek is lehetünk. Viszont az a legrosszabb, ha tétlenek vagyunk. Ha nem tudunk tenni semmit, s tőlünk függetlenül nem számítva azt, hogy mi mit szeretnénk, eldől végül az a bizonyos mérleg…

Egyszerűen mondva nem tudtam felfogni ezeket a pillanatokat. Minden olyan tökéletes volt, de most összedőlt néhány pillanat alatt, mint a kártyavár. Én nem akartam, hogy ez történjen, nem akartam azt, hogy vele ez megessen, én nem akartam bántani, én nem akartam semmit, én csak boldog akartam lenni, én csak egyszerűen rászóltam és aztán ő folytatta és… Egyszerűen nem volt egy épkézláb gondolatom sem. Még sosem voltam ilyen szituációban, sosem láttam ilyet, sosem bántottam senkit. Csak sírtam és néztem a mentősöket, ahogy próbálják életben tartani Christiant.
Már nem csak az én ruhám lett véres, az övék is. Magamra néztem és legszívesebben leszakítottam volna magamról, egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy a vérével átázott ruha tapad a bőrömhöz, de még súlyosabb dolog tapad a kezemhez.
A mentősök minden tőlük telhetőt megtettek. Sikerült nekik stabilizálni és feltették a hordágyra, majd indultak a mentőautóhoz azonnal. Én felpattantam, menni akartam én is. Siettem utánuk. Betették őt a mentőautóba, beszállt hátra az egyik mentős, a másik becsukta az egyik ajtót, majd készült a másikat is mikor én megállítottam. Megragadtam a karját, hogy ne tudja becsapni.
- Én is menni akarok!- s néztem rá és láthatta a szememből, hogy nem tágítok.
- Gyorsan szálljon be! – szólt rám erőteljesen, majd miután gyorsan bemásztam becsapta utánam az ajtót.
Bepattant a vezetőülésbe, bekapcsolta a szirénát, beletaposott a gázba és száguldottunk a kórházba.
Én nem mertem egy szót se szólni. Csak megfogtam Christian kezét és szorítottam. Igyekeztem erőt sugározni neki, azt akartam, hogy érezze, itt vagyok, hátha kinyitná a szemét. De tudhattam volna, hogy nagyon rossz állapotban van. Mikor ránéztem a mentősre láttam az arcán azt, amit nem szerettem volna. Nagyon rosszak az esélyeink. Szinte leíródott az arcáról. Ekkor legszívesebben ordítottam volna egy nagyot, de itt nem tehettem meg. Nyeltem egy nagyot és összeszorítottam a fogaim. Csupán a könnycseppjeim nem tudtam megakadályozni, azoknak már nem tudtam gátat szabni. Legbelül sikítottam, üvöltöttem és ordítottam. Úgy éreztem ki kell szakadni ott legbelül valaminek, ki kel engedjem, de nem tehetem meg. Úgy éreztem rombolnom kell. Ki kell adjam és egyszerűen csak pusztítanom kell. Legszívesebben összetörtem volna valamit, például a földhöz csaptam volna egy tányért, de nem volt semmi a kezemben és lehetőségem sem volt erre.
Hamar odaértünk a kórházhoz. A mentősök pillanatok alatt cselekedtek, én pedig csak követni tudtam őket. Mire észleltem már futottam utánuk, hisz tolták Christian azonnal. Szemben velünk már egy orvosi csapat érkezett.
- Mi történt? – kérdezte az orvos.
- Szúrt seb található a hasa bal oldalán, nagyon sok vért vesztett, a pulzusa gyenge, alig tapintható.
- Azonnal vigyük a 2-es műtőbe! – mondtam az orvos határozottan.
Ameddig lehetett elkísértem őt. Egy dologtól féltem nagyon, hogy talán ez lesz az utolsó útja.
Majd odaértek, ahova én már nem mehettem. Tekintetemmel követtem, míg végül el nem tűnt az ajtó mögött. Ekkor szakadt fel az a bizonyos valami. Már nem bírtam, robbantam. Érzelmeimnek utat engedtem. Nekidőltem a falnak, úgy éreztem kell valami támasz, mert összeesek. A hideg fal a ruhámon keresztül a hátamhoz ért. Testem forró volt, s jól esett a hideg fal érintése. Ha azt mondom sírtam, az nem megfelelő kifejezés. Zokogtam. Arcom a kezembe temettem, nem akartam, hogy mások is lássanak. Arra vágytam, hogy egyedül legyek és elsírjam a fájdalmam. A lábaim egyre gyengültek alattam. Éreztem, hogy már nem bírják a testem. De mozdulatlan voltam, mígnem csak fel nem adták a pillanatnyi szolgálatot és összerogytam. A földre zuhantam és a földön ülve sírtam tovább. Testem rázkódott. Könnyeim szakadatlanul folytak, s a véres ruhámon találtak maguknak új helyet.  Már nem bírtam, egyszerűen nem bírtam. A vér látványa, hiába a ruhámon volt, de mégiscsak szörnyű volt. Megragadtam magamon a ruhát és téptem volna lefele. Kétségbeesésemben ezt találtam a legmegfelelőbb dolognak. Húztam előre magamon, hogy minél távolabb legyen a mellkasomtól a véres anyag. Majd rájöttem ezzel nem érek el semmit. Úgy éreztem tehetetlen vagyok és azt, hogy minden az én hibám. Átkoztam a percet, mikor ez történt és átkoztam azt is, mikor a gyógyszert bevettem. Nem ér annyit az egész küzdelmem, hogy ezt tegyem azzal, aki fontos nekem, akire már ki tudom mondani, hogy szeretem. Már biztos vagyok benne. Már nem csak körbe tudom írni és sejtem, hogy mi lehet az az érzés, ami hatalmába kerített, ami betölti egész testem és örömöt csal belém és mosolyt az arcomra, már tudom mi az: szerelem. Eddig olyan távolinak hittem ezt az érzést magamtól, aztán mióta úgy hittem én soha nem lehetek már szerelmes megtörtént. Először Sebastiannal és most Christiannal. El tudott velem felejtetni egy személyt és én bele szerettem. Most pedig ezt tettem vele. Milyen ember vagyok? Mit érdemlek ezután?
Gyötrődtem és minden csak a lelkemet sújtotta. Minden gondolat fájt, minden perc iszonyatos volt. Már végső elkeseredésemben és magam ostorozása közben kínomban a földet, majd pedig a falat csapkodtam. De ez sem változtatott semmin.
Nagyon sokáig gubbasztottam ott. Vártam, hisz mást nem is tehettem. Lassan valamivel nyugodtabb lettem, kiadtam némi feszültséget, de azt nem lehet mondani, hogy megnyugodtam, mert egyáltalán nem. Az érzés és magam hibáztatása viszont nem múlt el. Azt éreztem egy sötétség vesz körül és nem tud a fény rajta áthatolni. Fejem lehajtottam kezemmel pedig kínomban már a hajam téptem. Lehajtott fejem tetején pihent a kezem végül.

Órákig tartott a műtét. Életem leghosszabb órái voltak. Majd egyszer csak véget ért. Az orvos kijött. Felpattantam, már amennyire lábaim engedték és az orvoshoz mentem. Szívem a torkomban dobogott. Féltem, hogy egy olyan szót mond, amitől padlót fogok, féltem, hogy kimondja: Sajnálom. Odaálltam elé, de egy hangot sem tudtam kinyögni. Csak néztem őt és vártam, hogy megszólaljon.
- A műtét véget ért. – mondta, de ezt én is tudtam
- És Christian? – néztem rá reménykedve
- Az úr életben van. - Ekkor valami hihetetlen érzés keletkezett bennem. Remény keltetődött és bízni tudtam. – Viszont nagyon gyenge. Sok vért vesztett. Sikerült a vérzést megállítanunk, de nem tudhatjuk még mi vár ránk. Nem akarok hitetgetni, jobb, ha nyíltan beszélünk. Az úr kritikus állapotban van, az éjszaka sorsdöntő lesz. – az a kis remény, ami belém költözött és némi erőt adott nekem, most elhagyni kezdett. Nyeltem egy nagyot, hogy összeszedjem magam és meg tudjak szólalni.
- Láthatnám? – kérdeztem nemes egyszerűséggel
- Most nem. Egy kicsit később. Az intenzívre visszük.
- És mikor láthatom? – engem csak ez foglalkoztatott legjobban abban a pillanatban
- Szólni fogok önnek. – majd készült elmenni, de én még megállítottam
- Doktor úr! – szólítottam meg – Köszönöm!
Bólintott egyet, majd elment. Elmentem az intenzív osztályhoz. De csak a váróig jutottam. Leültem és vártam, bíztam abban, hogy hamarosan láthatom. De telt az idő és semmi. Ekkor úgy éreztem szólnom kell valakinek, ezt egyedül nem bírom. Kell valaki, hogy mellém álljon. A nővérpultnál megpillantottam egy nővért. Odamentem hozzá.
- Elnézést segítene nekem? – kérdeztem tőle és bíztam abban, hogy helyeslő választ fog adni
- Persze. – mondta azonnal a nővér.
- Telefonálhatnék egyet?
- Sajnálom, de innen nem telefonálhat.
- Könyörgöm. – mondtam neki remegő hangon.
Nem tudom, de lehet, hogy megsajnált. Ideadta a mobilját, hogy telefonáljak vele.
- Innen nem telefonálhat, s mutatott a pulton lévő telefonra, de ezt odaadom magának.
- Köszönöm! - hálálkodtam neki – Ígérem, gyors leszek.
Arrébb mentem és bepötyögtem a telefonszámot. Elindítottam a hívást és bíztam abban, hogy felveszi a telefont. 4 csörgés után felvette.
- Tessék Jessica Morgenstern.
- Jess. – nyögtem ki sírva
- Claire te vagy? – kérdezte aggódva barátnőm.
- Igen.
- Mi történt? – kérdezett azonnal.
- Jess baleset. Én nem akartam. – hebegtem – Kérlek, gyere el hozzám.
- Jó, de hol vagy?
Elmondtam neki, hogy a kórházban vagyunk és körbeírtam nagyjából mi történt. Igazából nem tudom mennyire sikerült neki kibogozni, hogy mit mondok, nem tudom értette-e hisz sírtam közbe. Megígérte, hogy az első gépre felszáll és idejön hozzám. Elbúcsúztunk egymástól, majd bontottuk a vonalat. Visszavittem a telefont a tulajdonosának és nem győztem a hálám kifejezni neki.
Már régóta várakoztam, s már fel- alá sétáltam. Egyszerűen nem bírtam annyira ideges voltam. Ekkor egy percre se fordult meg az agyamban a saját sorsom. A saját bajom, a betegségem eltörpült ekkor. Nem érdekelt egyszerűen, hogy mi lesz velem. Csak egy gondolat tudta az eszem Christianról elvenni, ez pedig az volt, hogy a gyógyszer tette ezt velem? Ha igen veszélyes vagyok, másokra is és magamra is. Nem lehet velem senki, mert tehetek valamit, mint ahogy most is. Már azon is gondolkoztam, hogy abbahagyom. Nem szedek egy szem gyógyszert se ezután, csak Christian épüljön fel. Nem műttetem meg magam, lesz ami lesz, csak bocsásson meg és épüljön fel és nézzem rám újra a szemeivel.
Még mindig csak vártam. Kinéztem egy széket magamnak és arra ültem le. Csak vártam és vártam. Biztos az események miatt merültem ki, nem tudom pontosan, de elaludtam. Talán erős kifejezés az alvás, inkább csak félálomban voltam. Viszont nem voltam zavartalan állapotban. Egy tekintet jelent meg előttem. Ez pedig Christian tekintete volt. Nézett rám, de már nem úgy, mint régen, pontosan mikor azt kérdezte tőle, hogy ki vagyok. Mint aki fél tőlem, tartózkodik. Igyekeztem meggyőzni, hogy ugyanaz vagyok, de ugyanúgy nézett. Olyan volt, mint akit nem lehetett meggyőzni arról, hogy én a régi Claire vagyok.
Megriadtam. De nem magamtól. Felébresztettek. Az orvos volt és az előbbi jó indulatú, segítőkész nővér.
- Asszonyom! – keltett a nővér.
Ránéztem. Először a nővérre, végül az orvosra is. Arcukról semmit nem tudtam leolvasni, féltem megint, hogy rossz hírt közölnek velem.
- Bemehet az úrhoz. – mondta az orvos
Ennek nagyon megörültem és felálltam a székről.
- Nagyon rövid időre mehet be hozzá. De jöjjön velünk. – s indultak és velük én is.
Bevezettek egy szobába, hogy fel tudjam venni a szükséges öltözetet. Amilyen gyorsan csak tudtam felvettem magamra minden szükséges védőruhát. Maszkot is kellett tegyek az arcomra. Mikor felöltöztem, megnyílt előttem a lehetőség és egy ajtó is. Az ajtó másik oldalán pedig az a férfi feküdt, aki mindennél fontosabb lett nekem.
Félve és némi idegességgel léptem be az ajtón. Ő mozdulatlanul feküdt az ágyon. A gép egyenletesen pityegett. Akarva akaratlanul is lecsordult egy könnycsepp az arcomon.
Egy pillanatra egy régi emlék tért vissza. Az a bizonyos anyuhoz köthető. Ő is volt így, vele is voltunk ennyire mélyen, de bíztunk és nem adtuk fel. Vele akkor sikerült és nyertünk még magunknak egy kis időt. Most is sikerülni fog! Akkor is valami hasonló érzésem volt, és ez most is előjött.
Lassan és némi bizonytalansággal lépkedtem közelebb hozzá. Nyugodt volt és csak feküdt. Arcán nem láttam semmi változást, olyan volt, mintha csak aludt volna. De mégsem csak aludt. Miattam került ide. A kezéhez nyúltam. Meg akartam fogni. Felemeltem a kezem és finoman megemeltem az ő kezét is. Ujjaim az ujjai közé helyeztem és összeszorítottam.
- Most figyelj rám kérlek. – mondtam szipogva. – Ez a kettő összetartozik… - s néztem a kezünkre. –… egymást fogják, és nem engedik el. Foglak téged és nem engedlek el. Tudom, hogy hallasz. Tudom, hogy erős vagy, tudom, hogy nem fogsz itt hagyni. Abba belepusztulnék. Nem tudom elfogadni ezt a tényt, hogy itt fekszel miattam. Egyszerűen nem megy. Rám néztél még utoljára és nem tudom kiverni a fejemből. Láttam a lesújtó pillantásod. Azt akarom, hogy felébredj és megbocsáss. Tudom, hogy nem várhatok csodát egyik pillanatról a másikra, de imádkozok, hogy kinyisd a szemed. Nem tudom elhinni és feldolgozni azt, hogy ilyen rövid időt töltöttünk még együtt és ez történt. A boldogságom elhagyott. Kétségbe estem. Eddig kerestem magamban a megfelelőszavakat és igyekeztem megfejteni mit érzek. Most már tudom. Ki tudom mondani és azt szeretném, ha felkelsz, itt lehessek és kimondjam. Csak egy szó, de… - folytattam volna, de az orvos bejött.
- Most jöjjön velem! – mondta határozottan.
- Kérem, csak még egy percet adjon!
- Nincs több idő, azonnal jöjjön! – mondta erőteljesen.
Elengedtem Christian kezét, majd kimentem az orvossal. Levettem magamról mindent, majd mikor kiértem akkor jöttem rá miért is volt ennyire sietős a dolog. Kint várt rám egy rendőr.
- Hölgyem velem kell jönnie! – jelentette ki
- Miért? – kérdeztem értetlenül
- Az urat egy késszúrás érte, és a saját kezűség ki lett zárva, így maga tartózkodott a házban, ezért most a rendőrségre kell velem jönnie.
Rájöttem ellenkezni nincs lehetőség, mennem kell vele. Egy fél órás út után odaértünk a rendőrségre. Azt hittem csak egy tanúvallomást kell tegyek, de kiderült ez most nem fog megvalósulni. Kiderült bent fognak tartani az éjszakára a rendőrségen. Nem akartam elhinni.
- Én nem tettem semmit! – hangoztattam párszor, de őket nem hatotta meg mit mondok.
Bevezettek a fogdába, ahol az éjszakámat fogom tölteni. Egyedül voltam, viszont aludni nem tudtam. Egész éjszaka ültem és gondolkoztam azon, hogy fordult fel így fenekestül az életem, hogy kötöttem ki ide. Ép magyarázatot nem találtam, csak a gyógyszerekre tudtam fogni a történteket. Ugyanakkor aggódtam Christian miatt is.
Másnap volt már. Az éjszaka ólomlábakon járva telt el, s mivel egy hunyásnyit sem aludtam nagyon fáradt voltam. Korán reggel érkeztek hozzám. Hoztak nekem ruhát és le kellett vegyem magamról a véres ruhadarabokat. Átadtam a rendőröknek, majd azok elmentek. Semmit sem mondtak, így tudatlanul voltam ott. Teltek múltak a percek, majd egy megnyugtató hangot hallottam. Jess volt az. Azonban nem volt egyedül egy ügyvéd társaságában érkezett. Sikerült elrendezniük, hogy kettesben tudjak pár percet barátnőmmel tölteni, ezért elvezettek egy szobába.
Mikor ő is bejött utánam a szobába, azonnal megöleltem.
- Nyugodj meg! – bátorított.
- Hogy van? – kérdeztem azonnal.
- Az éjszaka semmi sem történt, a doktor szerint túl esett a kritikus ponton, most már jobban lesz, és lassan helyrejön.
- Látni szeretném!
- Nem láthatod, tudod te is!
Nem mondtam semmit csak bólogattam helyeslőleg, hogy tudom.
- Mi történt? – kérdezte
- Magam sem tudom. Bevettem a gyógyszerem reggel, aztán a nap folyamán kétszer is volt egy furcsa dührohamom. Nem tudtam mihez kapcsolni. Nem állítom, hogy a gyógyszertől van ez, de nagy esélyt adok neki. Aztán bevásároltunk, majd elkezdtem főzni. Egyik pillanatban a kanapén volt, aztán odajött és elkezdett csikolni, én rászóltam, nem hagyta abba, tovább nyaggatott, majd … majd megtörtént. – próbáltam elmondani, de közben újra és újra felidéződött a tettem. – Jess, soha nem fog megbocsátani igaz?

- De meg fog! Szeret és tudja, hogy baleset volt! – nyugtatott
- Nem fog, láttam, ahogy rám nézett!
- Claire, szereted igaz?
- Szeretem. – mondtam ki.
Majd újra megölelt és próbált segíteni rajtam, próbált megnyugtatni. Pár perc múlva bejött az ügyvéd is.
- Ő itt Dr. Richard Hess, az egyik legjobb ügyvéd, ő fog segíteni.
A férfi bemutatkozott és kezet nyújtott felém, én is ezt tettem. Majd minden fölösleges beszéd nélkül rátért a lényegre.
- Önt nemsokára kihallgatják. El kell mondania mi történt.
- De kérem, mondja meg egyáltalán miért kerültem ide.
- A mentősöknek kötelességük volt jelenteni az esetet. A helyszínelők és rendőrök kimentek a házhoz, ahol megtalálták a kést, majd mivel ön tartózkodott ott, így ön az első számú gyanúsított.
- De én nem akartam őt leszúrni!
- Figyeljen rám, kihallgatják, és amint az úr magához tér eldől mi lesz az ügyből. Ha feljelentést tesz, akkor elindul ön ellen az eljárás, ha nem tesz feljelentést, akkor szabad lesz. Most előzetesbe fog addig kerülni, míg az úr fel nem ébred és nem tud vallomást adni.
Meghallottam az esélyeim és muszáj volt leüljek a székre. Úgy éreztem az erőm elhagy. Szóval ennyin múlik a dolog. Christianon. A pillantásából el tudom képzelni, hogy úgy ítéli meg a helyzetet, hogy szándékos volt.
- Akkor menjünk is! – utasított az ügyvéd.
Én engedelmeskedtem és felálltam. Mindannyian kimentünk a szobából, majd elbúcsúztam Jess-től.
- Kérlek, nézd meg hogy van.
- Rendben, megígérem, megnézem. Tarts ki!
- Úgy fogja megítélni, hogy szándékos volt! – súgtam oda neki.
Nem volt esélyünk már mást mondani a másiknak, el kellett mennem. Bevezettek a kihallgató szobába. Az ügyvéd mellém ült, velem szembe pedig a nyomozó. Elővette a diktafonját, elmondta milyen nap van, és miért vagyunk itt, majd jelezte, hogy elkezdhetem.
- A családi házamban töltöttük az éjszakát. - kezdtem mondani és közben megjelent előttem minden, újra lejátszódott az előző esemény – Reggel hamarabb ébredtem. Kikeltem az ágyból, majd kimentem a konyhába. Bevettem a gyógyszerem és reggelit akartam neki csinálni, de odaégettem a kenyeret. Aztán odajött ő is hozzám, majd együtt megcsináltuk a reggelit és elfogyasztottuk. Aztán ő kint volt az udvaron és a ház körül szorgoskodott, míg én a házban pakolásztam és takarítottam. Miután bejött elmentünk bevásárolni, mert úgy döntöttünk még aznap ott maradunk. Egy kicsit tovább tartott a bevásárlás, mint ahogy terveztük. Hazaértünk végül és ő leült a kanapéra televíziót nézni, én pedig a konyhába mentem és nekiláttam főzni. Éppen krumplit szeleteltem, mikor ő bejött én pedig nem vettem észre. Elkezdett csikolni, én pedig megkértem, hogy hagyja abba, és mondtam neki, hogy kés van nálam, ezért vigyázzunk. Nem hagyta abba, így erőteljesebben rászóltam megint, hogy nem akarok kárt tenni. Ekkor abbahagyta. Én folytattam a krumpli szeletelést, majd egy óvatlan pillanatban újra elkezdte. Ekkor elkezdtem nevetni. Megpróbáltam a kést letenni, de ő magához húzott, én pedig igyekeztem megállj parancsolni. Majd egy nagyobbat rántott rajtam én pedig elvesztettem az egyensúlyom és nekiestem. Ezután, már csak arra észleltünk, hogy a kés belé fúródott. Aztán ő kihúzta…- itt vettem egy nagy levegőt és némi szünetet tartottam, mert egyszerűen nem bírtam folytatni
- És azután? – kérdezett a nyomozó
- Azután rohantam segítségért és hívtam a mentőt. Visszamentem hozzá. Ekkorra már összeesett. Eszméleténél volt még egy rövid ideig, majd elájult. Utána megérkeztek a mentősök és segítettek rajta, majd a kórházba bevitték. – sikerült elmondanom, de nagyon nehéz volt.
A nyomozó feltett még néhány kérdést, amire én válaszoltam, majd kijelentette, hogy véget ért a kihallgatás. Az ügyvédre néztem, aki próbált bíztató arcot vágni, hogy nyugodjak meg. Jött egy rendőr, majd elkísért és immár előzetesbe kerültem. A nap folyamán már semmilyen hírt nem kaptam, illetve senkivel sem találkoztam.
Az este is beköszöntött. Most sem voltam nyugodt, lelkem háborgott, de már annyira fáradt voltam, hogy egy kicsit aludtam. Majd beköszöntött a másnap.
Úgy éreztem tudnom kell mi történik, semmit sem tudok tenni, sehova se tudok menni, itt kell maradjak. De ekkor még nem tudtam, hogy aznap egy fontos dolgot tudok meg. Jess érkezett hozzám és meglátogatott. Nagyon megörültem neki, hisz tudtam, hogy valami hírt hoz majd Christian állapotáról. Elvezettek hozzá és nekikezdett. Azonnal a lényegre tért.
- Claire, most hallgass végig. Először is apádnak szóltam ma reggel. Tárgyaláson van, de holnap hazaérkezik, sajnos előbb nem tud. Tudom, hogy nem akartad neki elmondani, míg haza nem jön, de erről tudnia kell. Christian pedig reggel felébredt. – mikor ezt kimondta megörültem. – De van még valami, amiről nem tudsz…

Sziasztok!

Most még nem a frissel jelentkezek, de hamarosan az is felkerül! :)

Jelentkeztem egy versenyre és arra szeretnélek titeket megkérni, hogy szavazzatok rám.

Itt lehet szavazni:

http://alsynia.blogspot.hu/

Kérlek titeket ez fontos nekem!

Előre is köszönöm és további szép napot nektek!

41. fejezet

41. fejezet

Ha a mai napod az utolsó…

Valós vagy kitalált? Valóban megtörténik, vagy az egész pusztán egy színjáték, a képzeletünk játéka? Sokszor történnek olyan dolgok, amik elgondolkodtatnak bennünket. Szinte észre se vesszük, de egy belső sugallat miatt olyanokon gondolkozunk, hogy az, ami megtörtént az a valóság, átéljük az eseményt, vagy csak elképzeljük a dolgot? Néha hihetetlennek tűnnek dolgok, és nehéz megállapítani, hogy mi is történik a valós életben. De ha egyszer egy számunkra hihetetlennek tűn dolog mégis valóság lesz, megeshet, hogy olyan fordulatot hoz, amit legmerészebb álmainkban sem tudunk elképzelni…

A Christiannal töltött éjszaka varázslatos volt. Úgy érzem most, hogy végre megtaláltam azt, aki kell nekem, akivel van esély egy jövőre, aki mellett kimondhatom, hogy boldog vagyok, akire nem kell várni, akiért nem kell fölösleges harcot vívni, aki itt van és eddig is volt mellettem, bár sajnos nem értékeltem. Most már látom, az hiba volt. Fölösleges volt várni, fölösleges volt reménykedni, rá kellett volna jöjjek arra, amire most sikerült. Azonban ehhez nagyon sok időnek kellett eltelnie, míg végre mondhatjuk kinyílt a szemem. Mégis egy baj van: az idő véges és egyszer elfogy.
Christian minden téren csodálatos ember. Gyengéd és odaadó. Mindig ott állt mellettem eddig is és most is itt fog, ő nem az, aki megtántorodik, hisz ha úgy lenne, azt már megtehette volna. Fogja a kezem, nem enged el, vigyáz rám és megóv. Mindig is ilyen társra vágytam, csak eddig nem vettem észre azt a személyt, akit itt volt az orrom előtt. Nem akarom elveszíteni.
Reggel hamarabb ébredtem. Ott feküdt mellettem és átkarolt. Éreztem a szorítását. Jó volt itt lenni vele. Egy darabig csak feküdtem és csak élveztem a pillanatot, majd óvatosan kihámoztam magam karjai közül és a konyhába mentem. Meg akartam őt lepni egy kis reggelivel. Nem egy hatalmas reggelire gondoltam, egy amolyan egyszerűre, de mégis nagyszerűre. Viszont előtte volt még egy fontos teendőm, amit nem szabad elszalasztanom. Bevettem a gyógyszerem. George tudatta, hogy vigyázni kell vele, hisz nagyon erős gyógyszer és a hatására változások következhetnek be. Igazából én pontosan ettől félek. Sosem gondtalan az életem, mindig van valami amitől félek, vagy ami miatt idegeskedek. Bevallva nem a hangulatváltozás volt az a mellékhatás, amitől én tartottam.  Féltem azoktól, amiket George elmondott, és amik még a tájékoztatón vannak. Igaz eddig még nem néztem utána alaposan ezeknek, valami mindig megakadályozott benne. Belegondolva talán kimondható a félelem volt, amit még magam sem mertem bevallani. Úgy éreztem jobb, ha minél később olvasom el. De most mégis valami, nevezzük kíváncsiságnak megtette ezt velem. Kezembe vettem a gyógyszeres dobozt, kiszedtem belőle azt a 2 szem gyógyszert amire szükségem volt, és egy pohár víz kíséretében lenyeltem. Majd vettem egy nagy levegőt és nekikezdtem. A tájékoztatót a kezembe vettem, kinyitottam az összetűrt papírt, majd megkerestem a mellékhatások részt. Olvastam és minden olyan szörnyűnek tűnt. George eddig is olyan mellékhatásokat mondott, amiktől megijedtem, de a tájékoztató még jobban megrémisztett. Attól, hogy elolvastam csak rosszabb lett, sokkal rosszabb. Egyre jobban féltem már attól, hogy valamelyik mellékhatás jelentkezni fog nálam. A korábbi jókedvem is megváltozott. És nem csak a jókedvem, talán én is.
Reggelinek egy kis pirítóst csináltam, vagyis helyesbítek csináltam volna, ha odafigyeltem volna és a kenyér nem égett volna oda. Mikor észbe kaptam, hogy mi történt, már dobhattam is ki. Kivettem gyorsan a kenyérpirítóból, majd fogtam és egy hirtelen mozdulattal és némi hevességgel bedobtam azt a kukába.
- A fenébe, hogy semmi sem lehet egyszerű! – mondtam
Nem tudom honnan, de egy hirtelen jött düh a hatalmába kerített. Hiába nem tudom miből fakadt, mégis jól esett, hogy kiadhattam némi feszültséget magamból. Bár megvallom nem szoktam így reagálni egy odaégett kenyér miatt. Sokszor volt már, hogy ki kellett volna adjam, de nem ment. Inkább visszafogtam magam, de most nem tudom talán túl sok volt. Már teljesen megváltoztam. Persze azzal tisztában vagyok, hogy az évek során mindenki változik, de én sokat változtam és rövid idő alatt. De talán ez a düh a gyógyszer miatt jött nálam? Vetődött fel bennem egy ilyen gondolat is, de erre azonnal az agyam tagadott: Nem, az nem lehet, hisz tegnap este kezdtem szedni, de azóta 2*2 szemet vettem be, talán… Nem!
Igazából magam sem tudtam, hogy mi az igazság, mi a valóság. Remélem, hogy ez a hirtelen jött düh nem a gyógyszer miatt van és ez nem a hangulatváltozás és nem egy szörnyű melléhatás előszele, remélem, hogy ez csak amiatt volt, hogy a régóta felgyülemlett feszültség most utat tört magának.
Míg ezen gondolkoztam észre se vettem, hogy Christian is felébredt. Csupán akkor lettem minderre figyelmes, mikor éreztem, hogy hátulról átkarol, ahogy hozzám bújik és megpuszilja a nyakam.
- Jó reggelt! – súgta a fülembe.
Én megfordultam és adtam neki egy puszit.
- Neked is jó reggelt!
Érdekes, de az előbbi hirtelen jött dühöm, most amilyen hirtelenséggel „felbukkant” olyan hirtelenséggel tűnt is el. Talán mégis a gyógyszer?
- Valami odaégett? – kérdezte tőlem.
- Éppenséggel igen. – mondtam egy kicsit letörve – Reggelit akartam neked csinálni, de odaégettem a kenyeret és most ezt érzed. Olyan ügyetlen vagyok! Csak egy kis reggelit akartam erre meg tessék! Odaégettem!
- Héé semmi baj, csinálunk együtt! – mondta mosolyogva
Megölelt, majd együtt elkészítettük a reggelinket. Így sokkal jobb volt, a reggeli készítés meg lett fűszerezve egy kis vidámsággal és sok nevetéssel, de a legjobb, hogy boldognak éreztem magam. Miután elkészültünk leültünk az asztalhoz, majd megettük a „művünket”. Ezután együtt raktunk rendet és mosogattuk is el azt a pár darab evőeszközt illetve tányért, amit összekentünk.
Megbeszéltük, hogy mit csináljunk, és úgy döntöttünk, ezt a mai napot itt fogjuk eltölteni a régi otthonomba.
Christian egy-két dolgot elintézett a ház körül. Olyan volt, mintha csak a saját házában lenne. Évekkel ezelőtt már ezeket meg kellet volna csinálni, de akkor sajnos nem volt rá időnk, vagy mondatom azt is akkoriban ez volt a legkisebb gondunk. Az elmúlt években sokkal fontosabb és sajnos ezzel a jelzővel is illethetem fájdalmasabb dolgok nehezítették meg életünket, mozgatták mindennapjainkat. De rájöttem arra, hogy azt el kell temessem, muszáj valahogy túllendüljek rajta, bár tudom, hogy egész életemben elkísér majd, de a legfontosabb dolog, hogy egy lezárt emlékként kell tároljam magamban és másra kell koncentráljak.
Christian kint ügyködött a ház körül én pedig úgy döntöttem kitakarítok. Olyan volt ez egész, mintha csak évek óta együtt élnénk és ez a nap is egy átlagos nap lenne, akárcsak a többi.
Előkotortam a porszívót. Már régi a kis gép, de ezt még anyu vette. Kivettem a dobozából, majd bevittem a nappaliba. Szépen összeraktam a gépet, mint ahogy eddig bármikor és áram alá helyeztem. De valami történt. A gép nem indult be, megadta magát. Hiába nyomkodtam a bekapcsoló gombot, az meg se pisszent. Egyre indulatosabb lettem és egyre hevesebben nyomkodtam a gombot. Magamra se ismertem akkor, de én voltam mégis. Hiába nyomkodtam továbbra is, ugyanúgy nem történt semmi. Viszont bennem valami változás történt. Egy pillanat alatt elvesztettem a fejem és megint hirtelen jött egy dühroham és ennek a gép itta meg a levét. Elkezdtem csapkodni, mígnem talán kimondható a gép teljesen tönkrement, én tettem tönkre. Mikor ez a hirtelen jött düh elmúlt rádöbbentem, hogy a gyógyszerek már most éreztetik a hatásukat, emiatt vannak ezek a kisebb nagyobb dührohamaim. Szinte hihetetlen, de pár szem gyógyszer ennyire meg tud változtatni és ráadásul már ilyen rövid idő alatt. Tudom, hogy erős nagyon a gyógyszer, de akkor is. Ez számomra felfoghatatlan. Viszont ha ilyen hirtelen jelentkezik ez nálam, akkor más is fog? Az is ilyen gyorsan fog jelentkezni? Egyáltalán melyik fog jelentkezni, és egyáltalán elmondjam ezeket a kitöréseimet Christiannak? Terheljem ezzel? Nem akarom azt sem, hogy egész nap azzal foglalkozzon, hogy engem felügyel. Olyan vagyok, mint egy időzített bomba. Nem, úgy érzem talán jobb lesz, ha erről nem tud semmit…
Összeszedtem a gépet és visszatettem a dobozába, majd azt a helyére. Úgy csináltam, mintha semmi sem történt volna. Mikor Christian bejött észre se vett semmit, én pedig ahogy elhatároztam tettem azt, hogy valóban semmi sem történt.
Délutánra bevásárolást terveztünk. Az egy dolog, hogy eldöntöttük, hogy ma még itt maradunk, de valamit vacsoráznunk is kell. Így hát elkészültünk gyorsan és elindultunk bevásárolni gyalog. Nem túl nagy volt a város és nem volt megterhelő a házamtól, vagyis anyukám házától eljutni a boltig. Különben is, egy kis séta mindig jót tesz a szervezetnek. Sétáltunk és minden ismerős volt. Szinte semmit sem változott a város. A kedvenc boltom is a helyén volt még, bár azóta az ott dolgozók egy része lecserélődött, a régiek pedig egy kicsit megöregedtek. De megismertek még és én is megismertem őket. Váltottunk pár emberrel néhány szót. Sok minden történt itt megtudtam, és sok ember megváltozott és hozott pár rossz döntést. Nem éreztem magam idegennek a régi ismerősöknek hála, olyan érzésem volt, mintha csak most is itt tölteném a mindennapjaim.
Végül is a rövidnek tervezett bevásárlás elhúzódott egy kicsit. Láttam Christian arcán, hogy örült annak, hogy végre hazaértünk. Lehuppant a kanapéra én pedig a megvásárolt termékekkel teli szatyorral a konyhába mentem. Kipakoltam mindent és előkészültem a főzésnek. Minden hozzávalót gondosan előkészítettem. Bár megvallom sosem volt a kedvenc részem a főzés előkészítés, de ezt is meg kell csinálni, hisz hozzávalók nélkül étel sem lesz.
A konyhába szűrődő hangokból rájöttem mit csinál Christian. Éppenséggel televíziót nézett. Én ekkor már javában a krumplival bíbelődtem, azt kockáztam fel.
Hirtelen beugrott egy régi dal. Nagyon szerettem és elkezdtem dudorászni. Most megint a régi önmagam voltan. Azt is bevallom, hogy régen volt már, hogy főzés közben dudorásztam. Annyira el voltam foglalva és annyira lekötöttem magam a krumpli felvágásával és a dudorászással, hogy észre se vettem, mikor Christian odajött hozzám. Elkezdett csikolni. Ez egy nagyon rossz ötlet volt, hisz én nagyon csiklandós vagyok, és most is ugrottam egy hatalmasat.
- Kérlek, ne csináld! – kérleltem őt, de hiába – Christian! Nagyon csiklandok ráadásul főzök és kés van nálam! – ezt már másabb hangnemben erőteljesebben mondtam. Ő azonban nem hagyta abba.
- Christian meg fogom vágni magam! – megint nem ismertem magamra- Megint előjött a semmiből a düh, az ami a mai nap folyamán már többször is.
Láthatta rajtam, hogy nem repesek az örömtől, amiért ő csikolgat és abbahagyta. A dühöm is elszállt. Azt hittem értett a szóból és ennyi volt, de tévedtem. Lehet csak erőt gyűjtött, vagy magam sem tudom, de folytatta tovább. Újra csikolt, de most furcsa módon nem lettem dühös. Nem tudtam magamon sem kiigazodni. Már csak nevetni tudtam rajta és fickándoztam, izegtem-mozogtam. Nem tudom megmagyarázni a dolgokat ezután, és azt sem tudom megmagyarázni, hogyan történt meg, de valahogy egymással szembe kerültünk. És innentől kezdve minden zavaros. Igyekezetem a kést lerakni a pultra, de ő elkezdett jobban csikolni és elkezdett magához húzni a pulttól. Egyszer húzott egy nagyobbat és én megbillentem az egyensúlyomból, és egyszer csak…
Minden olyan gyorsan történt. Megtörtént, de bárcsak ne történt volna meg! Mikor megláttam és eszméltem mi történt, mintha csak elvesztettem volna önmagam. Megeshet, hogy nem ez a megfelelő kifejezés, de minden olyan kaotikus lett. Eltűnt a kezemből a kés és új helyet keresett magának. Christianba fúródott. Mikor a kezem elhúztam onnan, akkor eszméltem mi is történt igazán. Megijedtem és kétségbe estem. A kezemből a kés eltűnt. Ő rám nézett, majd a késre vetett egy pillantást. Ekkor én is odanéztem és láttam, hogy az acél kiáll a hasából. Újra a késre nézett majd kihúzta. A kés véres volt, az ő drága vére borította. Újra rám nézett, majd az ereje lassan elhagyta. Kiesett a kés a kezéből majd térdre rogyott, utána pedig az oldalára borult, s elterült a földön. Szemeim már rég megteltek könnyel és már folytak is az arcomon. Rohantam a telefonomért és azonnal segítséget hívtam, majd miután hívtam a segítséget rohantam is vissza hozzá. Letérdeltem a földre mellé, és a sebéhez tettem a kezem, meg akartam akadályozni, hogy a vére folyjon. Közben pedig beszéltem hozzá:
- Christian, könyörgök…- csak ennyi telt tőlem, a sírás nem hagyott beszélni.
Ő eszméleténél volt és nézett rám.
- Ki vagy? – nyögte ki – Mit tettél? Te nem... – nyelt egy nagyot és folytatta – nem az én Clairem vagy, ő nem tette volna ezt! Mi lett belőled? – mondta még, s nagyon megerőltette magát.
- Én ugyanaz vagyok én nem akartalak bántani, én… - mondtam, de hiába, mikor a szemébe néztem, láttam, hogy máshogy néz rám. Mintha félne tőlem, tartózkodik.
Hiába akartam megakadályozni a vérét, a kezem nem volt neki akadály. Pislogott rám, de attól félek már soha nem fog úgy rám nézni. Én nem akartam őt bántani, ez egy baleset volt, mind a ketten hibásak vagyunk, én nem bántanám azt, akit szeretek. De rájöttem abban a pillanatban mikor rám nézett, hogy elveszítettem őt örökre. Egyszer csak becsukta a szemét és nem nyitotta már ki.
- Christian! – ordítottam neki zokogás közepette, hogy ébredjen fel, de nem tette
Most összetörtem. Mindig azt mondjuk, ha valami nagy csalódás vagy fájdalom ér bennünket, hogy ezer darabra törtünk, de ez kevés volt abban a pillanatban. Darabokra hullottam, megszámolhatatlan mennyiségű apró darabra. Nem akarom őt elveszíteni, nem akarom, hogy meghaljon. Tudom a bizalmát elveszítettem már, de ezt az embert nem akarom, ráadásul nem így és nem ilyen hamar!
Odafeküdtem mellé, és simogattam az arcát, majd súgtam neki miközben sírtam:
- Christian kérlek szépen ne hagyj itt! Nem akarlak elveszíteni!
De ő nem válaszolt. Ott feküdtem és egyszer csak éreztem, amint hozzám ér a vére. Elfolyt a padlón és már hozzám folyt. Minden pillanat szörnyű és elképzelhetetlen volt. A pillanatok és percek csak elmúltak mellettem.
Már csak az az emlékkép van előttem, mikor hirtelen eltaszítanak mellőle. A mentősök érkeztek meg. Odapillantottam és ő csak feküdt a földön, a vére a padlón, a mentősök pedig az azonnali segítségnyújtáshoz kezdtek. Hallottam, hogy a pulzusát keresték, de nem találták.
Én hátrébb csak zokogtam, miközben néztem magamon végig és láttam a véráztatta ruhám és hallottam a mentősök hangját. Teljesen kétségbe estem. Attól félek, sajnos már nincs mit tenni, félek, hogy eljött mindennek a Vége…