41. fejezet

41. fejezet

Ha a mai napod az utolsó…

Valós vagy kitalált? Valóban megtörténik, vagy az egész pusztán egy színjáték, a képzeletünk játéka? Sokszor történnek olyan dolgok, amik elgondolkodtatnak bennünket. Szinte észre se vesszük, de egy belső sugallat miatt olyanokon gondolkozunk, hogy az, ami megtörtént az a valóság, átéljük az eseményt, vagy csak elképzeljük a dolgot? Néha hihetetlennek tűnnek dolgok, és nehéz megállapítani, hogy mi is történik a valós életben. De ha egyszer egy számunkra hihetetlennek tűn dolog mégis valóság lesz, megeshet, hogy olyan fordulatot hoz, amit legmerészebb álmainkban sem tudunk elképzelni…

A Christiannal töltött éjszaka varázslatos volt. Úgy érzem most, hogy végre megtaláltam azt, aki kell nekem, akivel van esély egy jövőre, aki mellett kimondhatom, hogy boldog vagyok, akire nem kell várni, akiért nem kell fölösleges harcot vívni, aki itt van és eddig is volt mellettem, bár sajnos nem értékeltem. Most már látom, az hiba volt. Fölösleges volt várni, fölösleges volt reménykedni, rá kellett volna jöjjek arra, amire most sikerült. Azonban ehhez nagyon sok időnek kellett eltelnie, míg végre mondhatjuk kinyílt a szemem. Mégis egy baj van: az idő véges és egyszer elfogy.
Christian minden téren csodálatos ember. Gyengéd és odaadó. Mindig ott állt mellettem eddig is és most is itt fog, ő nem az, aki megtántorodik, hisz ha úgy lenne, azt már megtehette volna. Fogja a kezem, nem enged el, vigyáz rám és megóv. Mindig is ilyen társra vágytam, csak eddig nem vettem észre azt a személyt, akit itt volt az orrom előtt. Nem akarom elveszíteni.
Reggel hamarabb ébredtem. Ott feküdt mellettem és átkarolt. Éreztem a szorítását. Jó volt itt lenni vele. Egy darabig csak feküdtem és csak élveztem a pillanatot, majd óvatosan kihámoztam magam karjai közül és a konyhába mentem. Meg akartam őt lepni egy kis reggelivel. Nem egy hatalmas reggelire gondoltam, egy amolyan egyszerűre, de mégis nagyszerűre. Viszont előtte volt még egy fontos teendőm, amit nem szabad elszalasztanom. Bevettem a gyógyszerem. George tudatta, hogy vigyázni kell vele, hisz nagyon erős gyógyszer és a hatására változások következhetnek be. Igazából én pontosan ettől félek. Sosem gondtalan az életem, mindig van valami amitől félek, vagy ami miatt idegeskedek. Bevallva nem a hangulatváltozás volt az a mellékhatás, amitől én tartottam.  Féltem azoktól, amiket George elmondott, és amik még a tájékoztatón vannak. Igaz eddig még nem néztem utána alaposan ezeknek, valami mindig megakadályozott benne. Belegondolva talán kimondható a félelem volt, amit még magam sem mertem bevallani. Úgy éreztem jobb, ha minél később olvasom el. De most mégis valami, nevezzük kíváncsiságnak megtette ezt velem. Kezembe vettem a gyógyszeres dobozt, kiszedtem belőle azt a 2 szem gyógyszert amire szükségem volt, és egy pohár víz kíséretében lenyeltem. Majd vettem egy nagy levegőt és nekikezdtem. A tájékoztatót a kezembe vettem, kinyitottam az összetűrt papírt, majd megkerestem a mellékhatások részt. Olvastam és minden olyan szörnyűnek tűnt. George eddig is olyan mellékhatásokat mondott, amiktől megijedtem, de a tájékoztató még jobban megrémisztett. Attól, hogy elolvastam csak rosszabb lett, sokkal rosszabb. Egyre jobban féltem már attól, hogy valamelyik mellékhatás jelentkezni fog nálam. A korábbi jókedvem is megváltozott. És nem csak a jókedvem, talán én is.
Reggelinek egy kis pirítóst csináltam, vagyis helyesbítek csináltam volna, ha odafigyeltem volna és a kenyér nem égett volna oda. Mikor észbe kaptam, hogy mi történt, már dobhattam is ki. Kivettem gyorsan a kenyérpirítóból, majd fogtam és egy hirtelen mozdulattal és némi hevességgel bedobtam azt a kukába.
- A fenébe, hogy semmi sem lehet egyszerű! – mondtam
Nem tudom honnan, de egy hirtelen jött düh a hatalmába kerített. Hiába nem tudom miből fakadt, mégis jól esett, hogy kiadhattam némi feszültséget magamból. Bár megvallom nem szoktam így reagálni egy odaégett kenyér miatt. Sokszor volt már, hogy ki kellett volna adjam, de nem ment. Inkább visszafogtam magam, de most nem tudom talán túl sok volt. Már teljesen megváltoztam. Persze azzal tisztában vagyok, hogy az évek során mindenki változik, de én sokat változtam és rövid idő alatt. De talán ez a düh a gyógyszer miatt jött nálam? Vetődött fel bennem egy ilyen gondolat is, de erre azonnal az agyam tagadott: Nem, az nem lehet, hisz tegnap este kezdtem szedni, de azóta 2*2 szemet vettem be, talán… Nem!
Igazából magam sem tudtam, hogy mi az igazság, mi a valóság. Remélem, hogy ez a hirtelen jött düh nem a gyógyszer miatt van és ez nem a hangulatváltozás és nem egy szörnyű melléhatás előszele, remélem, hogy ez csak amiatt volt, hogy a régóta felgyülemlett feszültség most utat tört magának.
Míg ezen gondolkoztam észre se vettem, hogy Christian is felébredt. Csupán akkor lettem minderre figyelmes, mikor éreztem, hogy hátulról átkarol, ahogy hozzám bújik és megpuszilja a nyakam.
- Jó reggelt! – súgta a fülembe.
Én megfordultam és adtam neki egy puszit.
- Neked is jó reggelt!
Érdekes, de az előbbi hirtelen jött dühöm, most amilyen hirtelenséggel „felbukkant” olyan hirtelenséggel tűnt is el. Talán mégis a gyógyszer?
- Valami odaégett? – kérdezte tőlem.
- Éppenséggel igen. – mondtam egy kicsit letörve – Reggelit akartam neked csinálni, de odaégettem a kenyeret és most ezt érzed. Olyan ügyetlen vagyok! Csak egy kis reggelit akartam erre meg tessék! Odaégettem!
- Héé semmi baj, csinálunk együtt! – mondta mosolyogva
Megölelt, majd együtt elkészítettük a reggelinket. Így sokkal jobb volt, a reggeli készítés meg lett fűszerezve egy kis vidámsággal és sok nevetéssel, de a legjobb, hogy boldognak éreztem magam. Miután elkészültünk leültünk az asztalhoz, majd megettük a „művünket”. Ezután együtt raktunk rendet és mosogattuk is el azt a pár darab evőeszközt illetve tányért, amit összekentünk.
Megbeszéltük, hogy mit csináljunk, és úgy döntöttünk, ezt a mai napot itt fogjuk eltölteni a régi otthonomba.
Christian egy-két dolgot elintézett a ház körül. Olyan volt, mintha csak a saját házában lenne. Évekkel ezelőtt már ezeket meg kellet volna csinálni, de akkor sajnos nem volt rá időnk, vagy mondatom azt is akkoriban ez volt a legkisebb gondunk. Az elmúlt években sokkal fontosabb és sajnos ezzel a jelzővel is illethetem fájdalmasabb dolgok nehezítették meg életünket, mozgatták mindennapjainkat. De rájöttem arra, hogy azt el kell temessem, muszáj valahogy túllendüljek rajta, bár tudom, hogy egész életemben elkísér majd, de a legfontosabb dolog, hogy egy lezárt emlékként kell tároljam magamban és másra kell koncentráljak.
Christian kint ügyködött a ház körül én pedig úgy döntöttem kitakarítok. Olyan volt ez egész, mintha csak évek óta együtt élnénk és ez a nap is egy átlagos nap lenne, akárcsak a többi.
Előkotortam a porszívót. Már régi a kis gép, de ezt még anyu vette. Kivettem a dobozából, majd bevittem a nappaliba. Szépen összeraktam a gépet, mint ahogy eddig bármikor és áram alá helyeztem. De valami történt. A gép nem indult be, megadta magát. Hiába nyomkodtam a bekapcsoló gombot, az meg se pisszent. Egyre indulatosabb lettem és egyre hevesebben nyomkodtam a gombot. Magamra se ismertem akkor, de én voltam mégis. Hiába nyomkodtam továbbra is, ugyanúgy nem történt semmi. Viszont bennem valami változás történt. Egy pillanat alatt elvesztettem a fejem és megint hirtelen jött egy dühroham és ennek a gép itta meg a levét. Elkezdtem csapkodni, mígnem talán kimondható a gép teljesen tönkrement, én tettem tönkre. Mikor ez a hirtelen jött düh elmúlt rádöbbentem, hogy a gyógyszerek már most éreztetik a hatásukat, emiatt vannak ezek a kisebb nagyobb dührohamaim. Szinte hihetetlen, de pár szem gyógyszer ennyire meg tud változtatni és ráadásul már ilyen rövid idő alatt. Tudom, hogy erős nagyon a gyógyszer, de akkor is. Ez számomra felfoghatatlan. Viszont ha ilyen hirtelen jelentkezik ez nálam, akkor más is fog? Az is ilyen gyorsan fog jelentkezni? Egyáltalán melyik fog jelentkezni, és egyáltalán elmondjam ezeket a kitöréseimet Christiannak? Terheljem ezzel? Nem akarom azt sem, hogy egész nap azzal foglalkozzon, hogy engem felügyel. Olyan vagyok, mint egy időzített bomba. Nem, úgy érzem talán jobb lesz, ha erről nem tud semmit…
Összeszedtem a gépet és visszatettem a dobozába, majd azt a helyére. Úgy csináltam, mintha semmi sem történt volna. Mikor Christian bejött észre se vett semmit, én pedig ahogy elhatároztam tettem azt, hogy valóban semmi sem történt.
Délutánra bevásárolást terveztünk. Az egy dolog, hogy eldöntöttük, hogy ma még itt maradunk, de valamit vacsoráznunk is kell. Így hát elkészültünk gyorsan és elindultunk bevásárolni gyalog. Nem túl nagy volt a város és nem volt megterhelő a házamtól, vagyis anyukám házától eljutni a boltig. Különben is, egy kis séta mindig jót tesz a szervezetnek. Sétáltunk és minden ismerős volt. Szinte semmit sem változott a város. A kedvenc boltom is a helyén volt még, bár azóta az ott dolgozók egy része lecserélődött, a régiek pedig egy kicsit megöregedtek. De megismertek még és én is megismertem őket. Váltottunk pár emberrel néhány szót. Sok minden történt itt megtudtam, és sok ember megváltozott és hozott pár rossz döntést. Nem éreztem magam idegennek a régi ismerősöknek hála, olyan érzésem volt, mintha csak most is itt tölteném a mindennapjaim.
Végül is a rövidnek tervezett bevásárlás elhúzódott egy kicsit. Láttam Christian arcán, hogy örült annak, hogy végre hazaértünk. Lehuppant a kanapéra én pedig a megvásárolt termékekkel teli szatyorral a konyhába mentem. Kipakoltam mindent és előkészültem a főzésnek. Minden hozzávalót gondosan előkészítettem. Bár megvallom sosem volt a kedvenc részem a főzés előkészítés, de ezt is meg kell csinálni, hisz hozzávalók nélkül étel sem lesz.
A konyhába szűrődő hangokból rájöttem mit csinál Christian. Éppenséggel televíziót nézett. Én ekkor már javában a krumplival bíbelődtem, azt kockáztam fel.
Hirtelen beugrott egy régi dal. Nagyon szerettem és elkezdtem dudorászni. Most megint a régi önmagam voltan. Azt is bevallom, hogy régen volt már, hogy főzés közben dudorásztam. Annyira el voltam foglalva és annyira lekötöttem magam a krumpli felvágásával és a dudorászással, hogy észre se vettem, mikor Christian odajött hozzám. Elkezdett csikolni. Ez egy nagyon rossz ötlet volt, hisz én nagyon csiklandós vagyok, és most is ugrottam egy hatalmasat.
- Kérlek, ne csináld! – kérleltem őt, de hiába – Christian! Nagyon csiklandok ráadásul főzök és kés van nálam! – ezt már másabb hangnemben erőteljesebben mondtam. Ő azonban nem hagyta abba.
- Christian meg fogom vágni magam! – megint nem ismertem magamra- Megint előjött a semmiből a düh, az ami a mai nap folyamán már többször is.
Láthatta rajtam, hogy nem repesek az örömtől, amiért ő csikolgat és abbahagyta. A dühöm is elszállt. Azt hittem értett a szóból és ennyi volt, de tévedtem. Lehet csak erőt gyűjtött, vagy magam sem tudom, de folytatta tovább. Újra csikolt, de most furcsa módon nem lettem dühös. Nem tudtam magamon sem kiigazodni. Már csak nevetni tudtam rajta és fickándoztam, izegtem-mozogtam. Nem tudom megmagyarázni a dolgokat ezután, és azt sem tudom megmagyarázni, hogyan történt meg, de valahogy egymással szembe kerültünk. És innentől kezdve minden zavaros. Igyekezetem a kést lerakni a pultra, de ő elkezdett jobban csikolni és elkezdett magához húzni a pulttól. Egyszer húzott egy nagyobbat és én megbillentem az egyensúlyomból, és egyszer csak…
Minden olyan gyorsan történt. Megtörtént, de bárcsak ne történt volna meg! Mikor megláttam és eszméltem mi történt, mintha csak elvesztettem volna önmagam. Megeshet, hogy nem ez a megfelelő kifejezés, de minden olyan kaotikus lett. Eltűnt a kezemből a kés és új helyet keresett magának. Christianba fúródott. Mikor a kezem elhúztam onnan, akkor eszméltem mi is történt igazán. Megijedtem és kétségbe estem. A kezemből a kés eltűnt. Ő rám nézett, majd a késre vetett egy pillantást. Ekkor én is odanéztem és láttam, hogy az acél kiáll a hasából. Újra a késre nézett majd kihúzta. A kés véres volt, az ő drága vére borította. Újra rám nézett, majd az ereje lassan elhagyta. Kiesett a kés a kezéből majd térdre rogyott, utána pedig az oldalára borult, s elterült a földön. Szemeim már rég megteltek könnyel és már folytak is az arcomon. Rohantam a telefonomért és azonnal segítséget hívtam, majd miután hívtam a segítséget rohantam is vissza hozzá. Letérdeltem a földre mellé, és a sebéhez tettem a kezem, meg akartam akadályozni, hogy a vére folyjon. Közben pedig beszéltem hozzá:
- Christian, könyörgök…- csak ennyi telt tőlem, a sírás nem hagyott beszélni.
Ő eszméleténél volt és nézett rám.
- Ki vagy? – nyögte ki – Mit tettél? Te nem... – nyelt egy nagyot és folytatta – nem az én Clairem vagy, ő nem tette volna ezt! Mi lett belőled? – mondta még, s nagyon megerőltette magát.
- Én ugyanaz vagyok én nem akartalak bántani, én… - mondtam, de hiába, mikor a szemébe néztem, láttam, hogy máshogy néz rám. Mintha félne tőlem, tartózkodik.
Hiába akartam megakadályozni a vérét, a kezem nem volt neki akadály. Pislogott rám, de attól félek már soha nem fog úgy rám nézni. Én nem akartam őt bántani, ez egy baleset volt, mind a ketten hibásak vagyunk, én nem bántanám azt, akit szeretek. De rájöttem abban a pillanatban mikor rám nézett, hogy elveszítettem őt örökre. Egyszer csak becsukta a szemét és nem nyitotta már ki.
- Christian! – ordítottam neki zokogás közepette, hogy ébredjen fel, de nem tette
Most összetörtem. Mindig azt mondjuk, ha valami nagy csalódás vagy fájdalom ér bennünket, hogy ezer darabra törtünk, de ez kevés volt abban a pillanatban. Darabokra hullottam, megszámolhatatlan mennyiségű apró darabra. Nem akarom őt elveszíteni, nem akarom, hogy meghaljon. Tudom a bizalmát elveszítettem már, de ezt az embert nem akarom, ráadásul nem így és nem ilyen hamar!
Odafeküdtem mellé, és simogattam az arcát, majd súgtam neki miközben sírtam:
- Christian kérlek szépen ne hagyj itt! Nem akarlak elveszíteni!
De ő nem válaszolt. Ott feküdtem és egyszer csak éreztem, amint hozzám ér a vére. Elfolyt a padlón és már hozzám folyt. Minden pillanat szörnyű és elképzelhetetlen volt. A pillanatok és percek csak elmúltak mellettem.
Már csak az az emlékkép van előttem, mikor hirtelen eltaszítanak mellőle. A mentősök érkeztek meg. Odapillantottam és ő csak feküdt a földön, a vére a padlón, a mentősök pedig az azonnali segítségnyújtáshoz kezdtek. Hallottam, hogy a pulzusát keresték, de nem találták.
Én hátrébb csak zokogtam, miközben néztem magamon végig és láttam a véráztatta ruhám és hallottam a mentősök hangját. Teljesen kétségbe estem. Attól félek, sajnos már nincs mit tenni, félek, hogy eljött mindennek a Vége…