Utolsó Ígéret - 64. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Tudom, hogy hétvége volt ígérve és fel is akartam tegnap este tenni a részt, de miután sikerült megszenvedjek a zenelejátszóval, nem igazán akarta a blogger azt amit én szeretnék. Így meguntam a szenvedést és úgy döntöttem ma hozom nektek a fejezetet.

A fejezetről különösebben nem akarok semmit se elárulni. Ha elolvassátok, remélem majd mond számotokra valamit. Ha megnyitjátok az oldalt felcsendül egy szám. Ezt a zenét hallgattam a fejezet megírása közbe és úgy gondoltam nektek is közzé teszem. Én imádok úgy olvasni, ha a háttérben egy kis zene szól, remélem ti is szeretitek ezt az érzést és a kedvetekre teszek ezzel. Köszönök mindennemű véleményt ami érkezett, remélem most is megleptek párral.

Jó szórakozást kívánok nektek a fejezethez!

64. fejezet

Az élet igazi írója önmaga

Sokan azt mondják, magunk alakítjuk sorsunk szálait. Kezünkben a lehetőség, előttünk a döntés, mi pedig az adott pillanatokról, meghatározó momentumokról határozunk. Sziklaszilárdan, vagy épp bizonytalanul, de döntünk. Én mégis azt mondom, nem csak mi alakítjuk a sorsunk szálait. Nem mindent magunk döntünk el, adódnak olyan töredékek mindennapjainkból, amikor már csak a kész tények állnak előttünk és csak sodródunk az árral. Szélsebesen haladunk, s nincs fék, hiába mondom azt, hogy állj, az élet megy tovább nem vár senkire és semmire. Nem várja meg, mi lesz mondjuk két perc múlva, csak halad és te kénytelen vagy vele együtt utazni, nem tudsz kiszállni. Meghasonulsz önmagaddal ha kell, de a végén megeshet hiába való volt minden, a sok küzdelmes, az olykor csak szenvedésként eltitulált pillanat, az élet.

Minden nap harcolunk valamiért. Kézzel megfogható dologért, vagy éppen a szemnek láthatatlanért. Egy érzésért, egy vágyért, egy álomért, valakiért. Szembeszállunk ha kell még a legnagyobb és legerősebb ellenféllel is, csak, hogy ne hagyjuk, mindezeket elveszni. Egy elszalasztott esély olykor sokkal nagyon fájdalmat okoz, mint egy harc elvesztése. Nem mondható az, hogy egyszerű az élet, de mégis így egyedi. Nem hasonlítható össze egyik ember se a másikkal. Mindenkinek megvan a harca. Ez nyilvánvaló. Egy egyedi küzdelem, néha fojtogató érzés, mégis sajátnak mondható. Már értem azt, amit eddig nem értettem. Tudom miért kérdezte azt édesanyám sírva, hogy ha tövist növesztene, megvédené őt is a rossztól, mint egy rózsát? Tudom már, miért kért arra, segítsek neki. Akartam, de ahhoz én túl kevés voltam. Az akarat nem volt elég, a tétlenség győzött. Most azt mondom, harcolok. Harcolok olyasvalamiért, amiről nem én döntök, de nem ülök tétlenül és várok, nem szalasztom el az esélyem. Harcolok a mindennapomért, harcolok önmagammal szemben, és ugyanakkor egyben magamért is, harcolok az életemért.

Nap, mint nap összefutunk olyan emberekkel az utcán, akik megtalálják a mindennapokban rejlő szépséget. Életük messze nem tökéletes, számunkra felfoghatatlan amiket megélnek, mégis csupa pozitívumot sugallnak másoknak. Az élet viharában számukra van csendes nap. Tudják értékelni a pillanat jelentőségét, míg mások, köztük én is elsiklunk fölöttük. Nem teszik fel a kérdést miért? Tudják, a válasz nem érkezik meg. Becsülöm és tisztelem őket, szeretném, ha én is hozzájuk hasonló emberré válhatnék…

Hányszor lehet elviselni az elviselhetetlennek tűnőt? Meddig lehet még bírni? Az életet már megpróbáltam annyiféle köntösbe öltöztetni, különbözőképpen felfogni. Hol ehhez, hol ahhoz hasonlítottam. Hol úgy éreztem gyönyörű, hol úgy csak egy szenvedés. Feltettem már milliószor azt a kérdést, miért, és mivel érdemeltem ezt ki, de nem volt soha senki, aki megválaszolta volna azokat nekem. Egyszer eljön a pillanat, amikor felfedezem, a választ nem várhatom, magamban kell megtaláljam. Most mégis mit mondjak rá? Milyen az én életem? Olyan, mint egy üveg, ami olyan könnyedén millió darabra törhet? Mondjam azt, hogy csak egy csepp a tengerben, s nem számít ki kicsoda, a tenger nagyobb és hatalmasabb? Mondjam azt, hogy a tövis nem védi meg a virágokat? Mit mondjak? Mondjam azt, egyszer majd minden rendben lesz, nem lesznek gondok, semmi probléma, egy nyugodt élet lesz, nem lesznek fájdalmak, nem lesznek sebek, nem lesz csak az öröm és boldogság? Létezik egyáltalán ilyen? Mikor fogom tudni azt mondani megtanultam minden hibám következményét és minden a helyére került? Mikor leszek végre teljes mértékben boldog?

Félelem. Ez az egyetlen szó pontosan kifejezte azt, amit érzek. A világom akkor valahol a pusztulás szélén állt, kerestem a kapaszkodót. Nagyon sok mindentől féltem és félek most is. Félek a szavak súlyától, az előttem álló pillanatok történéseitől, a számoktól, esélyektől, a jövőtől. Bevallom, félek attól is, hogy egyedül maradok.  Akkor úgy éreztem, minden jel erre utal. Fáradtan és nyúzottan keltem ki az ágyból. A sötétítőt nem húztam be az éjjel tökéletesen, a két függöny között egy kisebb résen a napfény behatolt, pont az arcomat simította melegségével. Próbáltam a fénysugár felé nézni, de nem láttam mögé. Apránként összeszedtem magam, majd megemelkedtem az ágytól. Éreztem a talajt a lábam alatt fizikailag, de úgy éreztem lélekben kicsúszott alólam. Szabadesésben zuhanok a mély felé, míg egyszer csak valahol földet nem érek. Odalépkedtem selyem hálóingemben az ablakhoz és a rést kintebb húztam. Kitekintettem. Korán volt még, de az élet már nagyban megindult odakint. Míg mások csak ébredeznek, egyesek már a mindennapi rutinnak megfelelően cselekednek. Élik átlagos életük, egy olyat amire én is vágyok. Elengedtem a bordó függönyt, ami könnyedén érkezett vissza eredeti pozíciójába. Elsétáltam az ablaktól. Itt volt az idő, hogy az én napom is megkezdődjön. Ennek értelmében tevékenykedtem. A reggelit kihagytam a vizsgálatok miatt, de őszintén nem is voltam éhes. Kerestem magamnak egy ruhát, majd belebújtattam testem. Hajam kifésültem és hagytam, hogy a vállamra hulljon. Elkészültem, majd leültem a kanapéra. Túl korán voltam kész. Körülbelül egy órát ültem ott és meredtem néztem előre. Hasonlóan az éjszakához csak bámultam a semmit. Az éjjel nagyon nehezen aludtam el. Sokáig néztem a digitális órát, figyeltem, a számok miként változnak meg, ahogy telik az idő. Mintha csak egy visszaszámlálás lett volna. Amikor már az is csak nehezebbé tette, hogy végre elaludjak megfordultam és kényszerítettem magam az alvásra. Végül ez segített. Az ólomlábakon járó idő apránként eltelt én pedig elindultam otthonról. A vezetés némiképp lekötött, így a koncentrációm sem oszlott meg. Kisebb kitérővel meghosszabbítottam az utam, mielőtt begurultam volna a parkolóba. Kiszálltam az autóból. Gyengének éreztem magam, mint akit ereje teljes mértékben elhagyott. Lábaim nehézkesen emeltem meg és indítottam azokat útjukra. Tiltakoztak akaratom ellen, de én győztem. Felküzdöttem magam Mike-hoz, de odapillantva az ajtóhoz valóban földbe gyökerezett a lábam. Nem éppen az várt ott, mint amit előzetesen bekalkuláltam. Ott álldogált egy férfi nekem háttal és támasztotta a falat kezével. Hátulról is megismertem az illetőt. Jellegzetes testtartása, barna haja, alakja ismert volt számomra. Szólásra nyílt a szám, de a hang végül bennmaradt. Ő ekkor még nem vett észre. Néztem mit csinál itt. Lépett párat jobbra, majd megfordult és észrevett ő is engem. Egy mozdulatot sem tettem felé, ő viszont közeledett hozzám. Megfogta a kezem és úgy éreztem azt hitte ezzel minden rendben.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle én elsőként.
- Miattad jöttem ide. – válaszolt azon nyomban.
- Csakugyan? – néztem rá meglepve.
- Igen miattad. Bánom amit mondtam, de ezt már gondolod unod tőlem hallani.
- Már párszor hallottam ezt tőled! – vágtam hozzá.
- Rájöttem, hogy hibát követek el.
- Figyelj! – kicsúsztattam kezem a kezei közül és én fogtam meg az övéit – Én most megyek, időpontom van, nem akarom megvárattatni Mike-t. – elengedtem a kezét és elindultam mellőle.
- Menj el így a könnyebb! – mondta azonnal, és hatással volt rám, megtorpantam. – Én is ezt tettem, nem jobb és nem könnyebb út! Beláttam, amikor elmentél, hogy hülyeséget csináltam és mondtam neked. Mi lett volna, ha elmész és bajod esik? Nem tudtam volna magammal elszámolni. Azt engedd meg legalább, hogy bemenjek veled. – amikor ezt mondta, már ott állt mellettem és a kezem ismételten megfogta. De most nem eresztett el és én sem húztam ki keze szorításából az enyém.
Végül együtt léptünk be Mike-hoz. Kicsit meglepődve nézett ránk, majd üdvözölt minket. Mi is üdvözöltük őt, majd miután hellyel kínált minket, leültünk vele szembe. Táskám felakasztottam a szék támlájára, kezeim pedig összekulcsoltam és a combomra helyeztem. Vártam mit mond és miként vázolja fel a jövőt.
- Kezdjünk is bele. – mosolygott rám bíztatóan.
- Rendben. – mondtam elhaló hangon.
- Úgy gondolom, hogy világosabb legyen, mit akarok most mondani, szemléltetem a mondandóm.
Elővett egy színes képet és egy tollat vett a kezébe.
- Erre szükség lesz. – megint elmosolyodott bátorítóan. – A telefonban amolyan nagyvonalakban vázoltam a műtétet. Szerintem először is kezdjük ott, hogy mit is takar a talamotómia. Egy műtét, ami az agy egy bizonyos részének a talamusznak a részbeni eltávolítását jelenti. – közben pedig mutatta a bizonyos területet. Könnyedén ejtette ki a szavakat, mintha a világ egyik természetes dolga lenne. Amikor viszont én néztem azt, amit mutatott úgy éreztem abban a pillanatban rúgtak gyomron. Hirtelen elképzeltem mindent, láttam magam. Rápillantottam Christian-ra, aki küszködve nézte szintén azt, amit Mike mutat. Láttam rajta, hogy alig bírta végighallgatni. Megeshet, ő is elképzelte azt, amit én.
- Ezt… ezt a részt el kell távolítani az agyából? – kérdezett Christian. Mintha még csak akkor jutottak volna el a tudatához a kész tények.
- Igen. – láthatta rajtunk, hogy próbáljuk feldolgozni szavait. Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd folytatta.  – Ez a terület felelős ugyanis az általad is érzet remegés miatt. A gyógyszeres kezelés nálad kizárt, ezért is mondom ez az utolsó. Azzal, hogy ezt a részt itt eltávolítjuk, semmi problémád nem adódik, de! Mondtam azt neked, hogy van árnyoldal. – eddig is szörnyűek és rémisztőek voltak a szavai, de ekkor tudatosult bennem, hogy még a neheze csak ezután érkezik. -  A műtét következménye lehet elkent beszéd, vagy koordinációs zavarok jelentkezhetnek többek között, de ennek akkor van nagy esélye, ha mindkét oldalán elvégzik az agynak. De nyugodj meg! Az utolsó vizsgálat eredményei alapján azt mondom neked, nálad egy oldalon kell elvégezni a beavatkozást. – ekkor egy kicsit megkönnyebbültem. – De nem tudom biztosan állítani neked. Ezért is kértem, hogy gyere el és végezzük el a vizsgálatot. Már mondtam neked, és tudom, hogy nagyon akaratos vagy, de a vizsgálat szükséges. És igen, - felsóhajtott - szörnyű kimondani, de az utolsó esélyt kínálom most neked. Nem akarom ragozni, nincs több. Gondolom te is érted. – könnybe lábadt szemekkel bólogattam, hogy értem mit akar közölni. – Mit gondolsz?
Christian mindeközben megszorította a kezem, erőt adott nekem ezzel.
- Bele akarok vágni. – igyekeztem összeszedni magam, de lélekben összetörtem.
- Helyes. – mosolyodott el megint. -  Azt mondom, akkor végezzük el a vizsgálatot! – felállt székéből és mi is hasonlóképpen tettünk. – Egy pillanat és én is megyek utánatok. – mondta mi pedig kiléptünk a helyiségből.
Kint álltunk egymással szemben, én könnybe lábadt szemekkel reményvesztetten, ő pedig a bátorítást sugallva nekem.
- Kérlek, menj el.
- Nem megyek! – tiltakozott azonnal. - Nem vagy te olyan erős, hogy végigcsináld magad és nem vagy egyedül! Itt vagyok neked én! – folytatni akarta mondandóját, de Mike épp kilépett az ajtón.
- Mehettünk? – intézte kérdését felém.
- Igen.
Intett Christiannak is, de én közbeszóltam.
- Csak én megyek be, ő itt vár meg.
- Rendben.
Ezzel el is indultunk. A hely már ismerős volt nekem, tudtam mit takar majd a vizsgálat. Mindent úgy csináltam, ahogy az orvosom kérte tőlem, miközben odabenn remegtem. Ő próbált nyugtatni, mind a gesztusaival, mind a szavaival, de egyik se volt rám hatással. Nem tudtam kikapcsolni, nem tudtam nem félni. Pedig a félelem nem megoldás semmire sem. Miután végeztünk elhagytuk a vizsgálót. Amikor kiléptem Christian idegesen mászkált fel-a lá majd azonnal odajött hozzánk.
- Most egy kis időt kérek, hogy a vizsgálat eredményei megszülessenek.
- Rendben.
- Addig várjatok itt, nemsokára jövök.
- Rendben várunk. - mondta azonnal Christian.
Mike belépett az ajtón és ismételten ketten maradtunk.
- Elmehetsz nyugodtan. – mondtam neki.
- Nem akarok!
- Nemrég még azt mondtad, hogy sajnálod, de nem tudsz támogatni. Megértem. – néztem le a földre, majd ráemeltem a tekintetem. - Menj el, nem kell itt várni! – odalépkedtem a székekhez és leültem. Ő leült mellém.
- Nem megyek el, még ha haragszol is rám, ami jogos. - kezdte így a mondandóját. -  Nézd, én tudom, hogy nem vagyok egy hős, nem válthatom meg a világot, csak egy egyszerű ember vagyok. Az, aki meg akarja fogni a kezed és vigyázni rád, csak a te hősöd akar lenni. Ez az egy lehetek és ez az egy valaki is akarok lenni. – kisebb csönd után, újra megszólalt. - Nem akarok újra a mélybe zuhanni. Tudom milyen ott. Sötét, félelmetes és reménytelen. Miattad következett be változás. Képes voltam a mélyből a magasba jutni. Amikor apád mellett megláttalak, eddig ismeretlen érzés kerített hatalmába. Mintha csak egy jel lett volna. Te hoztad az életembe a változást. Úgy érzem, nélküled ott lennék még mindig. Nem akarok oda visszakerülni és magam mellett akarlak tudni, hisz szeretlek. A szó minden értelmében, testem minden porcikájával.
Érzéseimmel tisztában voltam úgy hiszem, de ez az élethelyzet túlnőtt rajtunk. Nem mondtam neki semmit, csak a fejem nekitámasztottam a falnak és néztem a plafont. Ő se mondott mást.
Az idő ismételten lassan telt. A szótlanság egy idő után már megszokottá vált, de belül valami meg akarta törni a csendet bennem.
- Mikor jöttél? – kérdeztem tőle.
- Tegnap érkeztem vissza. Mivel nem tudtam hány órára jössz, ezért idejöttem reggel és itt vártam rád.
- Értem. – mondtam mindössze ennyit.
- Tegnap mindenre rájöttem, de már nem értelek utol, hogy elmondjam, hogy hibáztam ismételten és hogy szeretlek. A futam után azonnal otthagytam mindent és az első géppel hazarepültem. Nem ér semmi se annyit, mint te.
- Bajba fogsz kerülni miattam ugye?
- Az nem számít. - megint megszorította a kezem.
Ráemeltem pillantásom és csak néztem őt.
- Most döntsd el mit akarsz, mellettem lenni, vagy sem. Megértem, csak dönts. Ha azt mondod, elengeded a kezem és te képtelen vagy végigcsinálni, tedd meg. Akkor elengedlek én is. De ha mellettem akarsz lenni, ezzel együtt, akkor mondd azt. Ne tedd azt többször velem, hogy kibököd, sajnálod. Nem bírnám többször elviselni. – egy pillanat erejéig csendben maradtam, majd feltettem neki a kérdést. - Mit akarsz?
- Melletted lenni.
Beszélgetésünk Mike zavarta meg az eredményekkel.
- Megvan az eredmény.
Sóhajtottam egy hatalmasat. Idegességem még jobban fokozódott. Christian is felállt, majd beléptünk Mike után. Újra helyet foglaltuk és vártuk mit mondd.
- Mivel azt mondtad élni akarsz az eséllyel, elmondom mi vár rád. – pislogás nélkül figyeltem őt. Megszorítottam Christian kezét, szükségem volt rá. – Az eredmény tehát azt mondja, hogy megnyugodhatsz. – nem tudtam, hogy érti ezt. – A jobb rossz vár rád. Féltem, hogy esetleg mindkét oldal műtétére lenne szükség, de nem, csak egyoldali műtét lesz. Így a kockázat is kisebb, kisebb az esélye annak, bármi probléma is fellép, és jóval több az esély a gyógyulásra. Előjegyeztelek egy hónap múlva műtétre, addig pedig kapsz majd egy gyógyszert.
- Ez… ez.
- Még ne mondj semmit. –szakított félbe és mosolyodott el megint, azon a napon már sokadjára. – A gyógyszert majd csak a műtét előtt két héttel kapod meg körülbelül. Muszáj lesz szedned, hogy egy bizonyos sejtek számát lecsökkentsük. Most pedig megnyugodhatsz tényleg. Nagyon jó esélyeink vannak.
Egy mosoly húzódott az én szám sarkára is. Örültem. Boldog voltam, hogy jó hírt kaptam és hogy az esélyeim némiképp jobbak.
Megköszöntünk mindent, majd kiléptünk Mike-tól. Elhagytuk a klinikát is, majd elkísért az autómhoz. Ekkor megint felszakadt bennem valami. Átöleltem és szorítottam magamhoz. Ő is szorosan tartott karjaiban. Egy hatalmas nehezék szakadt le rólam, egy mázsás súlyt vesztettem el. Láttam a napfényt a sötét felhők mögül kitűnni.

~ ~ ~

A konyhában tevékenykedtem és főztem. Nem volt semmi otthon, úgy döntöttem készítek valamit. Christiannal úgy beszéltük meg túllépünk a múltkori incidensen. Vártam, hogy átjöjjön, azt mondta kérni akar tőlem valamit, és mondani is, ami szerinte jót tesz majd nekünk. Beszélgettünk és arra jutottunk, hogy az a bajunk, hogy eltávolodtunk. Nem toleráltuk a másik életéből fakadó gondokat, nem beszéltünk a másikkal. Csak magunkkal foglalkoztunk, mintha szemellenző lett volna rajtunk és figyelmen kívül hagytuk a másikat, nem törődtünk vele. Ezt kell megoldjuk. Úgy döntöttünk közel kerülünk ismét a másikhoz. Elmondtam neki, hogy néha úgy érzem már a sokadik fölösleges próbálkozás volt, mikor csalódok. Így kimondtunk valamit. Ez lesz az utolsó próbálkozás, nem akarunk többet ártani a másiknak egy esetleges újabb ilyen alkalmával. Ez volt a legnehezebb döntésünk, de így határoztunk.
Csengetésre lettem figyelmes. Furcsálltam kicsit, nem vártam senkit csak Christian-t és úgy volt megbeszélve telefonon felhív, mielőtt elindul otthonról. Biztos ő csenget mégis. Gondoltam ezt magamban. Gyorsan megtöröltem a kezem egy konyhakendőbe, majd mosolyogva és vidáman léptem az ajtóhoz, hogy kinyissam azt. Amikor kinyitottam megváltozott minden. A mosoly az arcomra fagyott. Nem épp az a személy állt az ajtó túloldalán, mint akire vártam. 

Szerintetek ki az a személy, aki az ajtó túloldalán áll? És vajon miért is érkezett? :)

Mennydörgő

Üdv Drága Olvasóim!

Megint elég régen jelentkeztem. Tisztában vagyok vele. Egy olyan időszak áll előttem, ami az eddigi legkeményebb lesz az iskola tekintetében, de igyekszek megbirkózni vele. Minden esetre sem szünetet sem bezárást NEM tervezek! Pusztán időt kérek. Megint. Úgy gondolom, hogy reális képet fessek, azt tudom mondani, hogy legalább kéthetente érkezik frissítés az oldalra, de ez természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy hamarabb is felkerülhet bármi. ;)
Most pedig ez alatt a bejegyzés alatt, megtalálhattok egy kis irományt. Nem akarok semmit sem elmondani róla, olvassátok el!
Jó szórakozást!

Mennydörgő

-          Én nem ugyanolyan vagyok, mint a többiek! – mondtam határozottan és igyekeztem szemernyi kétséget sem kelteni benne. – Engem, ha hiszed, ha nem, nem az érdekel mennyi pénzed van, vagy mennyire vagy híres, engem kizárólag csak te érdekelsz! – közelebb hajoltam hozzá, érintették egymást arcbőreink, majd ajkaim az övéhez emelten és suttogva fejeztem be mondandóm. – Nekem te kellesz! Szeretlek! – lágy csókot leheltem ajkaira, majd tekintetem az előttem lévő szempárra emeltem. Hosszú pillanatok erejéig elvesztünk egymás tekintetében, majd ezt követően elnevettem magam, elhúzódtam tőle, s karba tett kézzel megálltam előtte. – Hallgatlak.

-          Kezdtem el is hinni! – nevette el ő is magát, majd elismerően megtapsolt.

-          Ennyi? – kérdeztem meglepődve vissza.

-          Miért mi lenne? – tette az értetlent, miközben felállt a fotelből és egy pohár italt készült magának tölteni.

-          Nem gondolod, hogy ez fölösleges? – teremtem szinte azon nyomban mellette, mikor ő a kezébe vette a poharat, majd miután sikeresen kitöltötte magának italát, kikaptam azt a kezéből. – Ennek nem most van itt a helye! – szóltam meg.

-          Nem kell megmondanod, minek van itt vagy esetleg nincs itt az ideje, vagy helye! – emelte meg hangját.

-          Tudod mit? – emeltem meg én is még jobban a hangom. – Akkor cseszd meg az egészet és idd le magad! Egy alkoholista vagy! – vágtam hozzá, de amint találkoztam tekintetével már bántam, amit kimondtam.

Odalépett azonnal hozzám, kivette a kezemből a poharat és a falhoz szorított egészen. Meglebegtette előttem poharát, majd meghúzta azt annak tartalmával együtt és egy szuszra meg is itta azt, ami benne volt. A poharat ezután félre dobta, ami a földre érve pár darabra tört. Megijedtem hirtelen és vártam azután mit fog tenni. Arca nem árult el semmit. Ismeretlen volt teljesen. Máskor látom szemeiben a gyengédséget és némi érzelmet, most viszont nem tudtam kiigazodni rajta.

-          Nem kell elhinni mindent az ócska újságoknak! Nem vagyok alkoholista és ezzel remélem te is tisztában vagy! – mondta teljes határozottsággal, egyetlen pislogás nélkül.

-          Ne haragudj! - kértem tőle elnézést, de ő ekkor már ellépett előlem és a földön lévő üvegdarabokat szedte össze.

Leguggoltam hozzá és segítettem a takarításban. Nem mondott semmit és én sem tudtam mit mondani. Amikor felszedte a barna szőnyegre esett utolsó darabot is felém nézett, majd nyújtotta kezét felém, hogy elvegye tőlem azokat a darabokat, amiket én szedtem össze. Átnyújtottam, majd megragadtam csuklóját.

-          Semmi baj! – nyögte ki végül, én pedig elengedtem őt.

Pár perc múlva érkezett vissza a nappaliba. Újra leült, de most a kanapén helyezkedett el, és egy kézmozdulattal jelezte nekem is, hogy üljek le mellé. Én pedig úgy tettem. Kis távolságnyira tőle, de mégis valamilyen szinten elég közel hozzá. Bal kezével megdörzsölte borostás arcát. Ritkán lehet így látni a nyilvánosság előtt, de ez a külső nagyon férfias és nagyon jól áll neki.

-          Ne feledd, el kell jönnie annak az időnek is, hogy elhitesd vele, szereted.

-          Tudom. – jelezve ezzel azt, hogy értem mit akar.

-          A múltkor, amikor megismert téged odáig meg vissza volt tőled. Megfogtad őt. - elmosolyodott. – Ez így pont jó. Erre volt szükség. Most pedig újra megfoghatod őt. Nemsokára úgyis megyünk egy kisebb partira, ahova bizony te is velem jössz. – kezét combomhoz emelte és lágyan végigsimított rajta. – Muszáj lesz behálóznod őt!- adta tudtomra.

-          Egy dolgot nem értek. Ő a barátod, mire fel ez az egész? Miért csinálod ezt? – kérdeztem meg tőle azt, ami már egy ideje foglalkoztatott.

Közelebb ült, majd megsimította arcom és mélyen a szemembe nézett.

-          Nem kell mindent megérteni. – kimondta tagolva a mondatot, majd magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. Egészen beleremegtem csókjába. – Neked csak a dolgoddal kell foglalkoznod. 

Végezetül még el szeretnék pár dolgot mondani.
Először is az Utolsó Ígéret folytatása a hétvégén várható, s lehetséges, hogy mellette érkezik egy rész a Rose-ból is.
Másodszor Drága Olvasóim, ha eljutottatok idáig minden bizonnyal elolvastátok a kis szösszenetet. Remélem tetszett és megleptek pár véleménnyel. Felteszem a kérdést nektek, szerintetek kik a férfi szereplők? Annyit elárulok, egyikőjükkel már találkoztatok pár írásomban. :)
Puszi

Sziasztok!

Amolyan közérdekű információkkal szeretnék most nektek szolgálni. Elárulom az utóbbi napokban nagyon sokat gondolkoztam. Azon, hogy miként és hogyan. De nem tudtam dönteni. Minden lényeges momentumot el akarok nektek mondani, de nem tudom hogy, merre alakuljanak a szálak. De azt hiszem döntöttem, talán ez lesz a végleges verzió. Jelenleg azonban előttem áll egy költözés és megannyi dolog, így nem tudom a héten tudok-e nektek bármit is adni. 

Egy kicsit szeretnék elkanyarodni ettől a történettől. Az elmúlt két napban segítséget nyújtottam egy ismerősömnek. Amolyan kutatómunkaszerűséget csináltunk. Azt vizsgálta az egész dolog mennyire is számít az első benyomás és az emberek mennyire ítélnek ez alapján. A teszt elkészült, ehhez pedig egy munkám is hozzájárult. Készítettünk egy fiókot és hirdettük magunk, majd egy meghatározott ideig vártunk.
Hamarosan megmutatom nektek mi volt az a teszt és ki tudja, lehet már ti is olvastátok :)

Miután elkanyarodásomon túlestem szeretnék az egyelőre bizonytalan lábakon álló folytatásról szólni. Elérkezett egy olyan pillanat amikor félre kell tenni a múltat és várni a jövőt. Viszlát múlt és jelen, helló holnap! Egy olyan holnap ami még félelmetesebb, mint amit el lehet képzelni,  amiben a százalékok és esélyek nem számítanak, mindenki egy magasabb rendű hatalom kezében van. Többféle megnevezése van, mindenki hívja annak, ahogy maga gondolja. De egy tudat megváltoztathat mindent.

A tudat, hogy van valaki, aki melletted áll csak még eltökéltebbé és erősebbé tesz téged, a kéz, ami a tiédet szorítja jelzi számodra nem vagy egyedül.

Úgy gondoltam megosztom ezt veletek. Nemsokára jelentkezek, addig is kitartást az elkövetkező napokhoz!
Puszi

PROGRAM 10 - Záró videó

Üdv Drága Olvasóim!

Elérkezett ez a pillanat is, ezennel hivatalosan is véget ér a Maraton. Ezúton szeretném mindenkinek megköszönni azt, hogy véleményével visszajelzést adott számomra, akár pipálás, akár hozzászólás, akár kedvelés formájában. Köszönöm, nagyon aranyosak vagytok!

Nos a technika mellém állt, így itt a videó. Az utolsó rész elolvasása után, úgy gondolom a képsorok mondanak majd valamit, ha esetleg nem akkor minden kiderül nemsokára!
Jó szórakozást hozzá!
Puszi

PROGRAM 9 - Utolsó Ígéret 63. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Igen nem éppen most kellett volna ennek érkeznie, de már így alakult. Sajnálom.

Megragadnám az alkalmat és szeretném megköszönni mindenkinek, hogy olvasott és valamilyen úton módon kifejtette a véleményét.

Most nem teszek ajánlatot, hisz az utolsó "momentum" függetlenül érkezik majd, persze a technika mellettem állásával :)

Igazából annyit mondanék még a résszel kapcsolatban, hogy eljött egy olyan helyzet, amikor lassan már a szereplők se tudják mit és miként is tegyenek.

Míg el nem felejtem a következő rész is már folyamatban van!

Jó szórakozást!

Puszi

63. fejezet

Billenés

Eljön mindenki életében az a pillanat, amikor döntenie kell. Egy óriási volumenű  döntés, amiről nem tudjuk mit fog számunkra hozni.

Érezni azt, hogy csak egy hajszál választ el minket a két szörnyű véglettől, nagyon rossz. Ott van egy mérleg, a két tálcán két súly. Hol egyik, hol pedig másik oldal tűnik nehezebbnek. Lassan kezd egyenlőség kialakulni és a mérleg mozgása lassan abbamarad, majd bekövetkezik egy nyugalmi állapot, egyensúly van. Pontosan ugyanakkora az esély arra ilyenkor, hogy bármelyik oldalra elbillenjen a mérleg. Majd történik egy külső behatás és a mérleg elmozdul. Kizökken az előbbi állapotból, majd egyik irányba elnehezedik. Úgy mondják, a mérleg elbillen az egyik irányba. Jelen esetben úgy érzem az életem egy része a mérleg egyik, másik pedig a másik oldalon van. Én vagyok az a bizonyos külső behatás, s bármit is teszek, elbillen a mérleg, azaz eldöntöm az életem.

Egy darabig nem fogtam fel mit mondott. Csak beszélt nekem én viszont teljesen máshol jártam. Mindvégig csak egy szó csengett vissza a fülembe, csak az motoszkált bennem: utolsó. Idáig jutottam volna el, ez lenne a büntetésem, amiért ennyire nem törődtem magammal? Vagy örüljek annak, hogy van még egy lehetőségem? Próbáltam felfogni mit jelent az, hogy utolsó. Egy olyan helyzetet, ami után nincs még egy.
- Claire… lenne bármilyen kérdésed? – zökkentem hirtelen vissza.
Muszáj volt megkérjem, hogy mondja el még egyszer.
- Mike… röstellem, de megkérlek, mondd el még egyszer, amit tudnom kell róla. Ne haragudj, nem figyeltem, máshol járt az eszem. – szabadkoztam.
- Min gondolkodtál? – érdeklődött.
- Azon, hogy mit is takar ez az utolsó szó.
- Azt, hogy nincs több esélyed. – mondta ki kerek perec.
- Igen. – sóhajtottam. – Én is erre a következtetésre jutottam. – nyilvánvaló volt, de talán valahol legbelül reménykedtem, hogy nem ezt fogja mondani, vagy igazából magam sem tudom.
- Rendben, akkor röviden összefoglalom most neked a telefonba, hogy gondolkozz, és ha eljössz el tudd dönteni azzal együtt amit mutatok neked. Egy műtétéről van szó, de nagyon kockázatos. Tudom már beszélgettünk korábban egy műtétről, de ez egy teljesen más megközelítése a betegségednek. Talamotómia. Ez a beavatkozás neve. Viszont fontos, hogy rizikós. Azért rizikós, mert az állapotod utoljára nem volt éppenséggel kielégítő. Muszáj megvizsgáljalak, de úgy gondlom annyit nem romlott az állapotod, hogy ezt kizárjuk. De ezt se tudom neked teljes bizonyossággal megmondani, ugyanis nem jöttél el a vizsgálatra. Kimondom mit gondolok. Szerintem már a gyógyszeres kezelés sem segít. Az allergia szerű reakciód miatt nem tudok olyan gyógyszert adni, ami biztosan megfelelne neked. Természetesen tartom magam ahhoz, hogy vizsgálat mindenképpen szükséges! Úgy gondolom, ezt kell megtenned, vagy semmit. Így igazából nem tudok neked több konkrétumot elmondani, vagy megpróbálni elmagyarázni a folyamatot, több időt igényel. Persze nem akarom, hogy félre érts és nem is akarlak rábeszélni, ez csak az én véleményem és pusztán a tények. Tehát egy műtét, de ott van a másik oldal is. Mondjuk úgy árnyoldal. Nehéz csak úgy közölni és kimondani, de óriási arra az esély, hogy sose tollak ki a műtőből, vagy ha igen arra is sok az esély, hogy leépülsz.
Iszonyatos volt ezeket hallani. Főleg az utolsó mondata ütötte meg a fülem.  Több esély volt arra, hogy történik bármi is, mint hogy meggyógyuljak.
- Ezért mondtam , hogy el kell gyere! Még ha ezt nem is veszed fontolóra, de a vizsgálat elvégzése muszáj. Én mindenesetre elmondtam neked, hogy van egy lehetőséged, innentől kezdve a te kezedben van a döntés. De szeretném, ha eljönnél a vizsgálatra, tudod, ha nem teszed meg és ez többször így alakul én nem fogok tudni mit tenni.
- Mike… mindenképpen fontolóra veszem.  –ennyi telt tőlem. De ez így volt. Gondolkozásra volt szükségem mielőtt döntök.
- Mikor tudsz jönni? – faggatott a vizsgálat idejére vonatkozóan.
- Hétfőn már tudok. – jelentettem ki.
- Akkor…- hallottam, hogy zörög a papír, mintha lapozott volna. - Hétfő délután ööö … fél kettő.
- Tökéletes. – fűztem hozzá.
- Gondolkozz el és hétfőn mondd el mit szeretnél. Ha úgy alakul, akkor pedig megtesszük az első lépéseket. De ha addig is bármi probléma van, vagy kérdésed merül fel, hívj bátran. Hétfőn pedig mindent elmondok, amit még tudnod kell és megmutatok mindent!
- Köszönöm. - fejeztem ki hálám.
- Ugyan. Várlak majd.
- Rendben, ott leszek. Szia!
- Szia! – köszönt el ő is, majd bontotta is a vonalat azonnal.
Megdermedtem. Újra és újra átfutott minden a fejemben, amit mondott. Kirázott a hideg. Félelmetes volt, ugyanakkor valami azt mondta el kell fogadni. Több oldalról is lehet nézni ezt a kialakult helyzetet. Egyrészt kaptam még egy esélyt a múltkori sikertelenség után, másrészt pedig csupán egy lehetőséget a változásra. Összekapartam magam, elővettem Christian laptopját, majd bekapcsoltam. Csatlakoztam az internetre, majd elkezdtem rákeresni erre. Bíztam abban bármit is találok róla.  Többszöri próbálkozás után sikerült helyesen beírnom a beavatkozás nevét és érdemlegeset is találni róla. Nagyon sok oldalt böngésztem át, és érdekes sok helyen különbözőt is olvastam. Találtam egy olyan oldalt is, ahol egy olyan személy írt, aki ezt végigcsinálta. Leírta miken ment keresztül, mit érzett, mennyire félt. Bele tudtam magam élni az olvasottakba, és hasonulni is tudtam az íróval. Ez a személy elmesélte több oldalon keresztül, hogy a felépülése mennyire volt nehéz. Nála nem volt zökkenőmentes a beavatkozás és a műtét során is komplikációk léptek fel, így maradandó nyomai lettek ennek a beavatkozásnak. Az agyműtét során kiderült más betegsége is van. Nála az egész életére megmaradó nyom maradt, ugyanis koordinálatlan a mozgása, bal oldala enyhén bénult. Nem tud rendesen szorítani és nehezen megy. De örül annak, hogy él. Túl van rajta és azt írta, ha már azelőtt is tudta volna, hogy ilyen lesz a hátralévő élete vállalta volna, mert él. Nem él a remegés és a félelmetes betegség elnyomása alatt. Lassabban és nehezebben, de el tudja végezni a mindennapi teendőit, el tudja magát látni és immáron tud nevetni is. Azt írta ezt azért osztotta meg mindenkivel, hogy merjenek az emberek lépni, kockáztassanak, gyógyulni akarjanak. Meghatódtam míg olvastam. Kezdtem átértékelni bizonyos dolgokat. Annyi mindenem van, amit nem tudok értékelni és sajnos csak egy ilyen vagy ettől rosszabb élethelyzet térít észhez. Tovább keresgéltem. Találtam egy oldalt, ahol a körülbelüli költségei voltak a beavatkozásnak. Amikor megláttam az összeget kezem levettem az egérről és csak néztem pislogás nélkül a képernyőt. Az egészséges élethez való kockázatot nagyon sok pénzben mérik. Hatalmas összegbe került a beavatkozás. Nem mondhatom azt, hogy nagyon rossz az anyagi helyzetem, de ez óriási összeg. Ilyen volumenű beavatkozásokra nem terjed ki a betegbiztosítás, így vagy fizetek és megpróbálkozok, vagy semmit nem teszek. Nekem őszintén megmondva nem volt erre pénzem, az pedig, hogy esetleg kérjek felejtős. Sokáig csak ültem ott és néztem ki a fejemből. Akkor már döntöttem a beavatkozással kapcsolatban. Amiket olvastam és az a beszámoló erre a döntésre juttatott. Akartam a műtétet. Hosszabb gondolkodás után rájöttem egy megoldásra a költséggel kapcsolatban. Fájó, de egyetlen megoldás. El kell adjam az egyik házat.  A londoni lakásom nem igazán jöhetett szóba, hisz életvitelserűen ott tartózkodom és minden oda köt, de a családi ház az egyetlen dolog ami megmaradt. Utolsó emlék, tele olyan tárgyakkal, amik emlékeket hordoznak.  Mégis odabenn tudtam meg kell váljak tőle. Még ha a szívem bele is szakad, amiért az utolsó emléktől válok meg, de csak ezt tehetem. Már most fájt a szívem miatta, de más megoldás nem létezett. Elkezdtem eladó házakat nézegetni. Egy körülbelüli árra voltam kíváncsi. Érdekes dolgokat találtam. Voltak hasonló felépítésűek és elég jó összegért. Viszont tudtam, ha ténylegesen és gyorsan el akarom adni, nem az internet lesz a legjobb megoldás. Keresnem kell egy ingatlanközvetítőt. Sajnos nem volt egyetlen ismerősöm sem, így csak kutakodni tudtam egyelőre az interneten. Nagyon belemélyültem ebbe az egészbe, hisz azt se vettem észre, amikor Christian megérkezett. Csak arra lettem figyelmes, hogy megérinti a vállam. Megugrottam, majd egy hirtelen mozdulattal kattintottam és bezártam az ablakot. Felé fordultam, aki meg volt lepődbe. Nem tudhatta miért nézegetek házakat.
- Ne haragudj, hogy elvettem, csak szükség volt rá. – kezdtem neki mondandómnak.
- Semmi baj. Nem kell engedélyt kérned. De miért keresel eladó házakat az interneten? – nézett érdeklődve. – El akarsz költözni? – erre a következtetésre jutott.
- Nem. - sütöttem le a szemem.
- Akkor? – emelte meg egy kicsit a hangját.
- Kulturáltan le tudunk ülni és beszélgetni? Hogy gondolod? Ha nem akkor nem is futok fölösleges kört. – emeltem fel rá tekintetem.
- Sajnálom, csak nagyon feszült vagyok. Nagyon sok minden összejött mostanában. – guggolt le hozzám és fogta meg a kezem. Ez volt mostanában talán az egyetlen közeledésünk a másik felé.
Elvett egy széket, majd odahozta mellém. Újra megnyitottam az internetet és ismételten rákerestem a beavatkozásra. Csak nézett értetlenül, hogy mit akarok ezzel. Megkerestem azokat az oldalakat, amiket én is végigböngésztem, majd megkértem arra, hogy olvassa el. Gyorsan elolvasta  a cikkeket és annak a személynek a történetét is. Amikor befejezte rám nézett.
- Ezt nem értem. Mi ez? És mi köze a lakásokhoz, amiket nézegettél?
- Nem is tudom, hogy mondjam. Nemrégen beszéltem Mike-val. Hívott, amiért nem voltam vizsgálaton és közölte, el kell menjek. Majd kiderült nem csak ez volt a telefon oka. Azt mondta most felajánlja az utolsó lehetőségem.
- És ez az ugye? – állt össze a kép számára.
- Igen.
- De miért nézel lakást?
- Nem nézek, el akarom adni.
- Micsoda? – értetlenkedett.
- El akarom adni a régi családi házat. El kell, ha ezt akarom. – fejtettem ki a dolgokat.
- De Claire… ez nagyon veszélyes. Ekkora kockázatot érdemes vállalni? – akadékoskodott.
- Nekem igen.
- De nem csak te vagy! – förmedt rám.
- Ha a helyemben lennél és azt mondanák neked, itt van még egy lehetőség, ami egyben az utolsó is, mit tennél? Mike is elmondta, ha akarok harcolni ez az utolsó lehetőségem. Szerinte bele kell menjek. Persze ott a kockázat. Azt mondta van esély arra, hogy nem tol ki a műtőből vagy, hogy maradandó nyomai lesznek. Őszinte vagyok hozzád, el kell mondjam. Nagyobb az esély arra, hogy bármi is történik velem, minthogy meggyógyuljak, de ez az utolsó.
- Ő beszélt rá erre ugye? – dühös volt. Úgy éreztem nem értette meg mit érzek.
- Nem kellett rábeszélnie!
- Én nem akarom, hogy belemenj! Óriási kockázat! – fejtette ki véleményét. – Megint visszajövök és  megdöbbenek… Itt ülsz belemélyülve az olvasásba, majd amikor odalépek melléd, fogod magad és bezársz mindent. Mintha eltitkolnál előlem valamit. El sem tudtam képzelni mit csinálsz.
- Nem titkolok, csak hirtelen megijedtem és véletlenül bezártam. De csak a megoldást kerestem.
- Nekem nem ez a megoldás!- tartotta magát továbbra is véleményéhez. – Együtt akarok veled megöregedni, nem pedig elveszíteni téged!
- Nem veszítesz el, csak meggyógyulok!
- Hát nem érted?
- Nézz rám kérlek! – szemembe nézett. – Az utóbbi időben valljuk be valami elromlott. Állandóan csak veszekszünk, kiabálunk, megsértjük egymást és a másikba gázolunk. Mind a ketten! Nem csak én, nem csak te, mind a ketten. Így van ugye? – bólintott. Tudta ő is. – Ez az élet nem teljes számomra.  Keresem a megoldást, bízom abban, jobb lesz a helyzetünk. Emellett ott van még a betegségem is, amitől meg akarok szabadulni. Nehéz a tudatot elviselni, hogy beteg vagyok. Bár szerencsére az utóbbi időben csak egyszer voltam rosszul, de vágyok arra, hogy meggyógyuljak. Meg akarok! Megeshet…
- Várj! – vágott a szavamba. – Mi az, hogy csak egyszer voltál rosszul? Én erről nem tudok! Mikor történt ez? És egyáltalán mi történt?
- Amikor összevesztünk otthon. Nagyon mérges voltam és elmentem futni. Úgy gondolom túlhajszoltam magam. Amikor hazaértem akkor lettem rosszul, de két nap múlva már jobban voltam.
- Micsoda? Mi az, hogy jobban? Meg két nap? – idegesen kérdezgetett tőlem.
- Nagyon gyenge voltam. Másnap feküdtem csak az ágyban, de az azt követő napon ezt megelégeltem és összeszedtem magam. De csupán ennyi.
- És erről ugye nem szóltál senkinek?
- Nem.
- Ugyan már miért is kellene szólni? – vont kérdőre.
- Nem volt nagy jelentősége. Csak túlhajszoltam magam.
- De nekem van jelentősége! Ezt kellene egyszer a fejedbe verd!
- Christian én csak azt szeretném, hogy támogass! Fogd meg a kezem mielőtt betolnak a műtőbe. Csak ennyit kérek. Ha felébredek a műtét után és látlak megkaptam azt, amire vágytam. Más nem kell.
- Claire én ezt nem tudom feldolgozni. Jössz hirtelen egy ilyen nagy dologgal, szinte egyik pillanatról a másikra és ezt kéred tőlem. Nem mondasz nekem semmit, nem tudtam azt sem, hogy rosszul voltál. Egyszerűen nem kommunikálsz velem és nem tudom, mi zajlik így a háttérben. Ez így nem jó. De erre a kérésedre most… nekem szükségem van egy kis időre.
- Értem. – fordultam a gép felé és bezártam a böngésző ablakát.
- Erről akartál ma velem ebédnél beszélni? – terelte el a témát.
Ráztam a fejem, jelezve ezzel nem.
- Hát akkor?
Vettem egy mély lélegzetet.
- Teljesen más. Nem akartam nélküled dönteni, pedig arra kértek tegyek így. De fontosabb vagy bármitől.
- Miről van szó?
- Apám megkeresett. Bajba került és arra kér, segítsek. Azzal vádolják, hogy kenőpénzt adott azt hiszem 2006-ban egy bankárnak. Azt mondta ki fog robbanni a dolog és nem szeretné, ha az élete munkája a semmibe veszne. Arra kér, a jogokat vegyem át tőle.
- Hát ez… ez – nem találta a szavakat
- Nem mondtam neki azt, hogy elfogadom és azt sem hogy nem. Gondolkozok. Viszont mindenképpen ezt meg akartam veled beszélni. Nem csak a magam sorsáról döntö,k te is a képletbe vagy. Nem akarom azt esetleg, hogy a te pozíciód vagy állásod veszélybe kerüljön. Tudom, hogy szereted ezt csinálni és nem akarom… - ujját rátette a számra, s jelezte hogy egy kicsit hagyjam abba.
Közelebb hajolt. Mindkét kezét arcomhoz emelte, majd közrefogta azt velük. Egyre közelebb és közelebb hajolt. Először homlokát nyomta az enyémhez, majd orrunk ért össze. Végül egy apró csókot lehelt ajkaimra. Felnyitottam szemeim miután ajkaink elváltak. Nézett rám némi bűnbánattal.
- Hibáztam. – mondott csupán ennyit.
- Hibáztál? – kérdeztem vissza meglepődve.
Hirtelen az a nő fordult meg a fejemben. Azt hittem ő a hiba.
- Te még akkor is velem foglalkozol, mikor én így viselkedek veled. Ez a hibám. Nem veszem észre a törődésed és csak veszekszek veled. Meg lehet bocsátani?
- Eddig sem a bocsánaton volt a hangsúly. Valami nem működik. De mi? Áruld el mi!
- Bárcsak tudnám!
- Mit tegyek?
- Apáddal kapcsolatban?
- Ühüm. - bólogattam
- Segíts rajta! – furcsa volt ezt, az ő szájából hallani.
Furcsa, hisz ezzel foglalkoztam a legtöbbet mostanában, de nem képzeltem még el egyik variációt sem. Mégis valahogy úgy éreztem arra kér majd, ne segítsek neki. Ez pedig meglepett. Ugyanúgy, ahogy korábban azt mondta hibázott.
- Biztos így gondolod? – kérdeztem rá.
- A családod, akár apádnak tartod, akár nem. Hibázott, de segítened kell rajta. Én segítenék az enyémnek, ha megkérne, de ő nem teszi ezt meg.  Azt mondta ő nem egy ilyen embert nevelt, mint én. Szerinte nem ez a normális élet számomra és nem szereti, hogy ez az életem. Arra vágyna, hogy átlagos életem legyen. Már nagyon rég volt az, hogy beszélgettünk volna. Nem tudunk odamenni a másikhoz, lassan már olyan, mintha idegenek lennénk. Ez pedig messze nem normális, de neked van még lehetőséged az apáddal. Szerencsés vagy, ki kell használnod. Azt hiszem, én már nem rendezem a szüleimmel a viszonyom, az így fog maradni. Nem csak miattam, hanem miattuk is. Nem csak rajtam múlik.
Tudom, hogy nagyon bántja az, hogy nincs egy normális viszonya a szüleivel. A problémáik mély gyökerűek, nagyon régi sebek már, ezért is nehéz a megfelelő gyógymódot megtalálni rá.
- Sajnálom, hogy így alakult a helyzetetek.
- Én is.  – mosolyodott el kényszerből.
- Velünk minden rendben lesz? - kérdeztem tőle.
- Teszünk azért, hogy így legyen! – bólogattam erősen.
- Akkor kérlek, támogass a műtéttel  kapcsolatban! – tértem vissza ahhoz, amiben időt kért.
Fejét elfordította, majd újra rám nézett. Arckifejezése hasonló volt a korábbihoz.
- Nem tudom mosolyogva azt mondani, hogy vágj bele, sőt sehogy! Nem akarom, mert elveszíthetlek!
- Nem csak akkor veszíthetsz el!
- Ezzel mit akarsz mondani?
- Lehet, hogy pár perc múlva rosszul leszek és kész, vagy kilépek az utcára elüt egy autó. Ez egy esély!
- Ne mondj ilyeneket!
- Már nem tudom, mit mondjak. Miért nem vagy mellettem?
- Mert nem akarlak elveszíteni. Azt akarom, hogy velem légy, ne pedig bajod essen. Nem akarom azt, hogy ott állok és elbúcsúzok tőled úgy a műtőnél, hogy visszavárlak, és azt mondom neked találkozunk nemsokára, de nem jössz, vagy ha vissza is jössz más emberként. Nekem így kellesz, így van rád szükségem!
- Kérlek, érts meg! – fogtam meg a kezét.
- Te is engem! – nézett mélyen a szemembe.
- Elmegyek hétfőn mindenképpen Mike-hoz és erről is beszélni fogok vele. Meg akarom csinálni! Ha pedig nem támogatsz egyedül! – jelentettem ki határozottan.
- Sajnálom… - engedte el a kezem. – én… én… nekem egyszerűen ez nem megy. Nem tudom azt mondani, hogy tedd meg, sajnálom. – felállt és egyszerűen elment onnan.