Utolsó Ígéret - 64. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Tudom, hogy hétvége volt ígérve és fel is akartam tegnap este tenni a részt, de miután sikerült megszenvedjek a zenelejátszóval, nem igazán akarta a blogger azt amit én szeretnék. Így meguntam a szenvedést és úgy döntöttem ma hozom nektek a fejezetet.

A fejezetről különösebben nem akarok semmit se elárulni. Ha elolvassátok, remélem majd mond számotokra valamit. Ha megnyitjátok az oldalt felcsendül egy szám. Ezt a zenét hallgattam a fejezet megírása közbe és úgy gondoltam nektek is közzé teszem. Én imádok úgy olvasni, ha a háttérben egy kis zene szól, remélem ti is szeretitek ezt az érzést és a kedvetekre teszek ezzel. Köszönök mindennemű véleményt ami érkezett, remélem most is megleptek párral.

Jó szórakozást kívánok nektek a fejezethez!

64. fejezet

Az élet igazi írója önmaga

Sokan azt mondják, magunk alakítjuk sorsunk szálait. Kezünkben a lehetőség, előttünk a döntés, mi pedig az adott pillanatokról, meghatározó momentumokról határozunk. Sziklaszilárdan, vagy épp bizonytalanul, de döntünk. Én mégis azt mondom, nem csak mi alakítjuk a sorsunk szálait. Nem mindent magunk döntünk el, adódnak olyan töredékek mindennapjainkból, amikor már csak a kész tények állnak előttünk és csak sodródunk az árral. Szélsebesen haladunk, s nincs fék, hiába mondom azt, hogy állj, az élet megy tovább nem vár senkire és semmire. Nem várja meg, mi lesz mondjuk két perc múlva, csak halad és te kénytelen vagy vele együtt utazni, nem tudsz kiszállni. Meghasonulsz önmagaddal ha kell, de a végén megeshet hiába való volt minden, a sok küzdelmes, az olykor csak szenvedésként eltitulált pillanat, az élet.

Minden nap harcolunk valamiért. Kézzel megfogható dologért, vagy éppen a szemnek láthatatlanért. Egy érzésért, egy vágyért, egy álomért, valakiért. Szembeszállunk ha kell még a legnagyobb és legerősebb ellenféllel is, csak, hogy ne hagyjuk, mindezeket elveszni. Egy elszalasztott esély olykor sokkal nagyon fájdalmat okoz, mint egy harc elvesztése. Nem mondható az, hogy egyszerű az élet, de mégis így egyedi. Nem hasonlítható össze egyik ember se a másikkal. Mindenkinek megvan a harca. Ez nyilvánvaló. Egy egyedi küzdelem, néha fojtogató érzés, mégis sajátnak mondható. Már értem azt, amit eddig nem értettem. Tudom miért kérdezte azt édesanyám sírva, hogy ha tövist növesztene, megvédené őt is a rossztól, mint egy rózsát? Tudom már, miért kért arra, segítsek neki. Akartam, de ahhoz én túl kevés voltam. Az akarat nem volt elég, a tétlenség győzött. Most azt mondom, harcolok. Harcolok olyasvalamiért, amiről nem én döntök, de nem ülök tétlenül és várok, nem szalasztom el az esélyem. Harcolok a mindennapomért, harcolok önmagammal szemben, és ugyanakkor egyben magamért is, harcolok az életemért.

Nap, mint nap összefutunk olyan emberekkel az utcán, akik megtalálják a mindennapokban rejlő szépséget. Életük messze nem tökéletes, számunkra felfoghatatlan amiket megélnek, mégis csupa pozitívumot sugallnak másoknak. Az élet viharában számukra van csendes nap. Tudják értékelni a pillanat jelentőségét, míg mások, köztük én is elsiklunk fölöttük. Nem teszik fel a kérdést miért? Tudják, a válasz nem érkezik meg. Becsülöm és tisztelem őket, szeretném, ha én is hozzájuk hasonló emberré válhatnék…

Hányszor lehet elviselni az elviselhetetlennek tűnőt? Meddig lehet még bírni? Az életet már megpróbáltam annyiféle köntösbe öltöztetni, különbözőképpen felfogni. Hol ehhez, hol ahhoz hasonlítottam. Hol úgy éreztem gyönyörű, hol úgy csak egy szenvedés. Feltettem már milliószor azt a kérdést, miért, és mivel érdemeltem ezt ki, de nem volt soha senki, aki megválaszolta volna azokat nekem. Egyszer eljön a pillanat, amikor felfedezem, a választ nem várhatom, magamban kell megtaláljam. Most mégis mit mondjak rá? Milyen az én életem? Olyan, mint egy üveg, ami olyan könnyedén millió darabra törhet? Mondjam azt, hogy csak egy csepp a tengerben, s nem számít ki kicsoda, a tenger nagyobb és hatalmasabb? Mondjam azt, hogy a tövis nem védi meg a virágokat? Mit mondjak? Mondjam azt, egyszer majd minden rendben lesz, nem lesznek gondok, semmi probléma, egy nyugodt élet lesz, nem lesznek fájdalmak, nem lesznek sebek, nem lesz csak az öröm és boldogság? Létezik egyáltalán ilyen? Mikor fogom tudni azt mondani megtanultam minden hibám következményét és minden a helyére került? Mikor leszek végre teljes mértékben boldog?

Félelem. Ez az egyetlen szó pontosan kifejezte azt, amit érzek. A világom akkor valahol a pusztulás szélén állt, kerestem a kapaszkodót. Nagyon sok mindentől féltem és félek most is. Félek a szavak súlyától, az előttem álló pillanatok történéseitől, a számoktól, esélyektől, a jövőtől. Bevallom, félek attól is, hogy egyedül maradok.  Akkor úgy éreztem, minden jel erre utal. Fáradtan és nyúzottan keltem ki az ágyból. A sötétítőt nem húztam be az éjjel tökéletesen, a két függöny között egy kisebb résen a napfény behatolt, pont az arcomat simította melegségével. Próbáltam a fénysugár felé nézni, de nem láttam mögé. Apránként összeszedtem magam, majd megemelkedtem az ágytól. Éreztem a talajt a lábam alatt fizikailag, de úgy éreztem lélekben kicsúszott alólam. Szabadesésben zuhanok a mély felé, míg egyszer csak valahol földet nem érek. Odalépkedtem selyem hálóingemben az ablakhoz és a rést kintebb húztam. Kitekintettem. Korán volt még, de az élet már nagyban megindult odakint. Míg mások csak ébredeznek, egyesek már a mindennapi rutinnak megfelelően cselekednek. Élik átlagos életük, egy olyat amire én is vágyok. Elengedtem a bordó függönyt, ami könnyedén érkezett vissza eredeti pozíciójába. Elsétáltam az ablaktól. Itt volt az idő, hogy az én napom is megkezdődjön. Ennek értelmében tevékenykedtem. A reggelit kihagytam a vizsgálatok miatt, de őszintén nem is voltam éhes. Kerestem magamnak egy ruhát, majd belebújtattam testem. Hajam kifésültem és hagytam, hogy a vállamra hulljon. Elkészültem, majd leültem a kanapéra. Túl korán voltam kész. Körülbelül egy órát ültem ott és meredtem néztem előre. Hasonlóan az éjszakához csak bámultam a semmit. Az éjjel nagyon nehezen aludtam el. Sokáig néztem a digitális órát, figyeltem, a számok miként változnak meg, ahogy telik az idő. Mintha csak egy visszaszámlálás lett volna. Amikor már az is csak nehezebbé tette, hogy végre elaludjak megfordultam és kényszerítettem magam az alvásra. Végül ez segített. Az ólomlábakon járó idő apránként eltelt én pedig elindultam otthonról. A vezetés némiképp lekötött, így a koncentrációm sem oszlott meg. Kisebb kitérővel meghosszabbítottam az utam, mielőtt begurultam volna a parkolóba. Kiszálltam az autóból. Gyengének éreztem magam, mint akit ereje teljes mértékben elhagyott. Lábaim nehézkesen emeltem meg és indítottam azokat útjukra. Tiltakoztak akaratom ellen, de én győztem. Felküzdöttem magam Mike-hoz, de odapillantva az ajtóhoz valóban földbe gyökerezett a lábam. Nem éppen az várt ott, mint amit előzetesen bekalkuláltam. Ott álldogált egy férfi nekem háttal és támasztotta a falat kezével. Hátulról is megismertem az illetőt. Jellegzetes testtartása, barna haja, alakja ismert volt számomra. Szólásra nyílt a szám, de a hang végül bennmaradt. Ő ekkor még nem vett észre. Néztem mit csinál itt. Lépett párat jobbra, majd megfordult és észrevett ő is engem. Egy mozdulatot sem tettem felé, ő viszont közeledett hozzám. Megfogta a kezem és úgy éreztem azt hitte ezzel minden rendben.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle én elsőként.
- Miattad jöttem ide. – válaszolt azon nyomban.
- Csakugyan? – néztem rá meglepve.
- Igen miattad. Bánom amit mondtam, de ezt már gondolod unod tőlem hallani.
- Már párszor hallottam ezt tőled! – vágtam hozzá.
- Rájöttem, hogy hibát követek el.
- Figyelj! – kicsúsztattam kezem a kezei közül és én fogtam meg az övéit – Én most megyek, időpontom van, nem akarom megvárattatni Mike-t. – elengedtem a kezét és elindultam mellőle.
- Menj el így a könnyebb! – mondta azonnal, és hatással volt rám, megtorpantam. – Én is ezt tettem, nem jobb és nem könnyebb út! Beláttam, amikor elmentél, hogy hülyeséget csináltam és mondtam neked. Mi lett volna, ha elmész és bajod esik? Nem tudtam volna magammal elszámolni. Azt engedd meg legalább, hogy bemenjek veled. – amikor ezt mondta, már ott állt mellettem és a kezem ismételten megfogta. De most nem eresztett el és én sem húztam ki keze szorításából az enyém.
Végül együtt léptünk be Mike-hoz. Kicsit meglepődve nézett ránk, majd üdvözölt minket. Mi is üdvözöltük őt, majd miután hellyel kínált minket, leültünk vele szembe. Táskám felakasztottam a szék támlájára, kezeim pedig összekulcsoltam és a combomra helyeztem. Vártam mit mond és miként vázolja fel a jövőt.
- Kezdjünk is bele. – mosolygott rám bíztatóan.
- Rendben. – mondtam elhaló hangon.
- Úgy gondolom, hogy világosabb legyen, mit akarok most mondani, szemléltetem a mondandóm.
Elővett egy színes képet és egy tollat vett a kezébe.
- Erre szükség lesz. – megint elmosolyodott bátorítóan. – A telefonban amolyan nagyvonalakban vázoltam a műtétet. Szerintem először is kezdjük ott, hogy mit is takar a talamotómia. Egy műtét, ami az agy egy bizonyos részének a talamusznak a részbeni eltávolítását jelenti. – közben pedig mutatta a bizonyos területet. Könnyedén ejtette ki a szavakat, mintha a világ egyik természetes dolga lenne. Amikor viszont én néztem azt, amit mutatott úgy éreztem abban a pillanatban rúgtak gyomron. Hirtelen elképzeltem mindent, láttam magam. Rápillantottam Christian-ra, aki küszködve nézte szintén azt, amit Mike mutat. Láttam rajta, hogy alig bírta végighallgatni. Megeshet, ő is elképzelte azt, amit én.
- Ezt… ezt a részt el kell távolítani az agyából? – kérdezett Christian. Mintha még csak akkor jutottak volna el a tudatához a kész tények.
- Igen. – láthatta rajtunk, hogy próbáljuk feldolgozni szavait. Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd folytatta.  – Ez a terület felelős ugyanis az általad is érzet remegés miatt. A gyógyszeres kezelés nálad kizárt, ezért is mondom ez az utolsó. Azzal, hogy ezt a részt itt eltávolítjuk, semmi problémád nem adódik, de! Mondtam azt neked, hogy van árnyoldal. – eddig is szörnyűek és rémisztőek voltak a szavai, de ekkor tudatosult bennem, hogy még a neheze csak ezután érkezik. -  A műtét következménye lehet elkent beszéd, vagy koordinációs zavarok jelentkezhetnek többek között, de ennek akkor van nagy esélye, ha mindkét oldalán elvégzik az agynak. De nyugodj meg! Az utolsó vizsgálat eredményei alapján azt mondom neked, nálad egy oldalon kell elvégezni a beavatkozást. – ekkor egy kicsit megkönnyebbültem. – De nem tudom biztosan állítani neked. Ezért is kértem, hogy gyere el és végezzük el a vizsgálatot. Már mondtam neked, és tudom, hogy nagyon akaratos vagy, de a vizsgálat szükséges. És igen, - felsóhajtott - szörnyű kimondani, de az utolsó esélyt kínálom most neked. Nem akarom ragozni, nincs több. Gondolom te is érted. – könnybe lábadt szemekkel bólogattam, hogy értem mit akar közölni. – Mit gondolsz?
Christian mindeközben megszorította a kezem, erőt adott nekem ezzel.
- Bele akarok vágni. – igyekeztem összeszedni magam, de lélekben összetörtem.
- Helyes. – mosolyodott el megint. -  Azt mondom, akkor végezzük el a vizsgálatot! – felállt székéből és mi is hasonlóképpen tettünk. – Egy pillanat és én is megyek utánatok. – mondta mi pedig kiléptünk a helyiségből.
Kint álltunk egymással szemben, én könnybe lábadt szemekkel reményvesztetten, ő pedig a bátorítást sugallva nekem.
- Kérlek, menj el.
- Nem megyek! – tiltakozott azonnal. - Nem vagy te olyan erős, hogy végigcsináld magad és nem vagy egyedül! Itt vagyok neked én! – folytatni akarta mondandóját, de Mike épp kilépett az ajtón.
- Mehettünk? – intézte kérdését felém.
- Igen.
Intett Christiannak is, de én közbeszóltam.
- Csak én megyek be, ő itt vár meg.
- Rendben.
Ezzel el is indultunk. A hely már ismerős volt nekem, tudtam mit takar majd a vizsgálat. Mindent úgy csináltam, ahogy az orvosom kérte tőlem, miközben odabenn remegtem. Ő próbált nyugtatni, mind a gesztusaival, mind a szavaival, de egyik se volt rám hatással. Nem tudtam kikapcsolni, nem tudtam nem félni. Pedig a félelem nem megoldás semmire sem. Miután végeztünk elhagytuk a vizsgálót. Amikor kiléptem Christian idegesen mászkált fel-a lá majd azonnal odajött hozzánk.
- Most egy kis időt kérek, hogy a vizsgálat eredményei megszülessenek.
- Rendben.
- Addig várjatok itt, nemsokára jövök.
- Rendben várunk. - mondta azonnal Christian.
Mike belépett az ajtón és ismételten ketten maradtunk.
- Elmehetsz nyugodtan. – mondtam neki.
- Nem akarok!
- Nemrég még azt mondtad, hogy sajnálod, de nem tudsz támogatni. Megértem. – néztem le a földre, majd ráemeltem a tekintetem. - Menj el, nem kell itt várni! – odalépkedtem a székekhez és leültem. Ő leült mellém.
- Nem megyek el, még ha haragszol is rám, ami jogos. - kezdte így a mondandóját. -  Nézd, én tudom, hogy nem vagyok egy hős, nem válthatom meg a világot, csak egy egyszerű ember vagyok. Az, aki meg akarja fogni a kezed és vigyázni rád, csak a te hősöd akar lenni. Ez az egy lehetek és ez az egy valaki is akarok lenni. – kisebb csönd után, újra megszólalt. - Nem akarok újra a mélybe zuhanni. Tudom milyen ott. Sötét, félelmetes és reménytelen. Miattad következett be változás. Képes voltam a mélyből a magasba jutni. Amikor apád mellett megláttalak, eddig ismeretlen érzés kerített hatalmába. Mintha csak egy jel lett volna. Te hoztad az életembe a változást. Úgy érzem, nélküled ott lennék még mindig. Nem akarok oda visszakerülni és magam mellett akarlak tudni, hisz szeretlek. A szó minden értelmében, testem minden porcikájával.
Érzéseimmel tisztában voltam úgy hiszem, de ez az élethelyzet túlnőtt rajtunk. Nem mondtam neki semmit, csak a fejem nekitámasztottam a falnak és néztem a plafont. Ő se mondott mást.
Az idő ismételten lassan telt. A szótlanság egy idő után már megszokottá vált, de belül valami meg akarta törni a csendet bennem.
- Mikor jöttél? – kérdeztem tőle.
- Tegnap érkeztem vissza. Mivel nem tudtam hány órára jössz, ezért idejöttem reggel és itt vártam rád.
- Értem. – mondtam mindössze ennyit.
- Tegnap mindenre rájöttem, de már nem értelek utol, hogy elmondjam, hogy hibáztam ismételten és hogy szeretlek. A futam után azonnal otthagytam mindent és az első géppel hazarepültem. Nem ér semmi se annyit, mint te.
- Bajba fogsz kerülni miattam ugye?
- Az nem számít. - megint megszorította a kezem.
Ráemeltem pillantásom és csak néztem őt.
- Most döntsd el mit akarsz, mellettem lenni, vagy sem. Megértem, csak dönts. Ha azt mondod, elengeded a kezem és te képtelen vagy végigcsinálni, tedd meg. Akkor elengedlek én is. De ha mellettem akarsz lenni, ezzel együtt, akkor mondd azt. Ne tedd azt többször velem, hogy kibököd, sajnálod. Nem bírnám többször elviselni. – egy pillanat erejéig csendben maradtam, majd feltettem neki a kérdést. - Mit akarsz?
- Melletted lenni.
Beszélgetésünk Mike zavarta meg az eredményekkel.
- Megvan az eredmény.
Sóhajtottam egy hatalmasat. Idegességem még jobban fokozódott. Christian is felállt, majd beléptünk Mike után. Újra helyet foglaltuk és vártuk mit mondd.
- Mivel azt mondtad élni akarsz az eséllyel, elmondom mi vár rád. – pislogás nélkül figyeltem őt. Megszorítottam Christian kezét, szükségem volt rá. – Az eredmény tehát azt mondja, hogy megnyugodhatsz. – nem tudtam, hogy érti ezt. – A jobb rossz vár rád. Féltem, hogy esetleg mindkét oldal műtétére lenne szükség, de nem, csak egyoldali műtét lesz. Így a kockázat is kisebb, kisebb az esélye annak, bármi probléma is fellép, és jóval több az esély a gyógyulásra. Előjegyeztelek egy hónap múlva műtétre, addig pedig kapsz majd egy gyógyszert.
- Ez… ez.
- Még ne mondj semmit. –szakított félbe és mosolyodott el megint, azon a napon már sokadjára. – A gyógyszert majd csak a műtét előtt két héttel kapod meg körülbelül. Muszáj lesz szedned, hogy egy bizonyos sejtek számát lecsökkentsük. Most pedig megnyugodhatsz tényleg. Nagyon jó esélyeink vannak.
Egy mosoly húzódott az én szám sarkára is. Örültem. Boldog voltam, hogy jó hírt kaptam és hogy az esélyeim némiképp jobbak.
Megköszöntünk mindent, majd kiléptünk Mike-tól. Elhagytuk a klinikát is, majd elkísért az autómhoz. Ekkor megint felszakadt bennem valami. Átöleltem és szorítottam magamhoz. Ő is szorosan tartott karjaiban. Egy hatalmas nehezék szakadt le rólam, egy mázsás súlyt vesztettem el. Láttam a napfényt a sötét felhők mögül kitűnni.

~ ~ ~

A konyhában tevékenykedtem és főztem. Nem volt semmi otthon, úgy döntöttem készítek valamit. Christiannal úgy beszéltük meg túllépünk a múltkori incidensen. Vártam, hogy átjöjjön, azt mondta kérni akar tőlem valamit, és mondani is, ami szerinte jót tesz majd nekünk. Beszélgettünk és arra jutottunk, hogy az a bajunk, hogy eltávolodtunk. Nem toleráltuk a másik életéből fakadó gondokat, nem beszéltünk a másikkal. Csak magunkkal foglalkoztunk, mintha szemellenző lett volna rajtunk és figyelmen kívül hagytuk a másikat, nem törődtünk vele. Ezt kell megoldjuk. Úgy döntöttünk közel kerülünk ismét a másikhoz. Elmondtam neki, hogy néha úgy érzem már a sokadik fölösleges próbálkozás volt, mikor csalódok. Így kimondtunk valamit. Ez lesz az utolsó próbálkozás, nem akarunk többet ártani a másiknak egy esetleges újabb ilyen alkalmával. Ez volt a legnehezebb döntésünk, de így határoztunk.
Csengetésre lettem figyelmes. Furcsálltam kicsit, nem vártam senkit csak Christian-t és úgy volt megbeszélve telefonon felhív, mielőtt elindul otthonról. Biztos ő csenget mégis. Gondoltam ezt magamban. Gyorsan megtöröltem a kezem egy konyhakendőbe, majd mosolyogva és vidáman léptem az ajtóhoz, hogy kinyissam azt. Amikor kinyitottam megváltozott minden. A mosoly az arcomra fagyott. Nem épp az a személy állt az ajtó túloldalán, mint akire vártam. 

Szerintetek ki az a személy, aki az ajtó túloldalán áll? És vajon miért is érkezett? :)