PROGRAM 9 - Utolsó Ígéret 63. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Igen nem éppen most kellett volna ennek érkeznie, de már így alakult. Sajnálom.

Megragadnám az alkalmat és szeretném megköszönni mindenkinek, hogy olvasott és valamilyen úton módon kifejtette a véleményét.

Most nem teszek ajánlatot, hisz az utolsó "momentum" függetlenül érkezik majd, persze a technika mellettem állásával :)

Igazából annyit mondanék még a résszel kapcsolatban, hogy eljött egy olyan helyzet, amikor lassan már a szereplők se tudják mit és miként is tegyenek.

Míg el nem felejtem a következő rész is már folyamatban van!

Jó szórakozást!

Puszi

63. fejezet

Billenés

Eljön mindenki életében az a pillanat, amikor döntenie kell. Egy óriási volumenű  döntés, amiről nem tudjuk mit fog számunkra hozni.

Érezni azt, hogy csak egy hajszál választ el minket a két szörnyű véglettől, nagyon rossz. Ott van egy mérleg, a két tálcán két súly. Hol egyik, hol pedig másik oldal tűnik nehezebbnek. Lassan kezd egyenlőség kialakulni és a mérleg mozgása lassan abbamarad, majd bekövetkezik egy nyugalmi állapot, egyensúly van. Pontosan ugyanakkora az esély arra ilyenkor, hogy bármelyik oldalra elbillenjen a mérleg. Majd történik egy külső behatás és a mérleg elmozdul. Kizökken az előbbi állapotból, majd egyik irányba elnehezedik. Úgy mondják, a mérleg elbillen az egyik irányba. Jelen esetben úgy érzem az életem egy része a mérleg egyik, másik pedig a másik oldalon van. Én vagyok az a bizonyos külső behatás, s bármit is teszek, elbillen a mérleg, azaz eldöntöm az életem.

Egy darabig nem fogtam fel mit mondott. Csak beszélt nekem én viszont teljesen máshol jártam. Mindvégig csak egy szó csengett vissza a fülembe, csak az motoszkált bennem: utolsó. Idáig jutottam volna el, ez lenne a büntetésem, amiért ennyire nem törődtem magammal? Vagy örüljek annak, hogy van még egy lehetőségem? Próbáltam felfogni mit jelent az, hogy utolsó. Egy olyan helyzetet, ami után nincs még egy.
- Claire… lenne bármilyen kérdésed? – zökkentem hirtelen vissza.
Muszáj volt megkérjem, hogy mondja el még egyszer.
- Mike… röstellem, de megkérlek, mondd el még egyszer, amit tudnom kell róla. Ne haragudj, nem figyeltem, máshol járt az eszem. – szabadkoztam.
- Min gondolkodtál? – érdeklődött.
- Azon, hogy mit is takar ez az utolsó szó.
- Azt, hogy nincs több esélyed. – mondta ki kerek perec.
- Igen. – sóhajtottam. – Én is erre a következtetésre jutottam. – nyilvánvaló volt, de talán valahol legbelül reménykedtem, hogy nem ezt fogja mondani, vagy igazából magam sem tudom.
- Rendben, akkor röviden összefoglalom most neked a telefonba, hogy gondolkozz, és ha eljössz el tudd dönteni azzal együtt amit mutatok neked. Egy műtétéről van szó, de nagyon kockázatos. Tudom már beszélgettünk korábban egy műtétről, de ez egy teljesen más megközelítése a betegségednek. Talamotómia. Ez a beavatkozás neve. Viszont fontos, hogy rizikós. Azért rizikós, mert az állapotod utoljára nem volt éppenséggel kielégítő. Muszáj megvizsgáljalak, de úgy gondlom annyit nem romlott az állapotod, hogy ezt kizárjuk. De ezt se tudom neked teljes bizonyossággal megmondani, ugyanis nem jöttél el a vizsgálatra. Kimondom mit gondolok. Szerintem már a gyógyszeres kezelés sem segít. Az allergia szerű reakciód miatt nem tudok olyan gyógyszert adni, ami biztosan megfelelne neked. Természetesen tartom magam ahhoz, hogy vizsgálat mindenképpen szükséges! Úgy gondolom, ezt kell megtenned, vagy semmit. Így igazából nem tudok neked több konkrétumot elmondani, vagy megpróbálni elmagyarázni a folyamatot, több időt igényel. Persze nem akarom, hogy félre érts és nem is akarlak rábeszélni, ez csak az én véleményem és pusztán a tények. Tehát egy műtét, de ott van a másik oldal is. Mondjuk úgy árnyoldal. Nehéz csak úgy közölni és kimondani, de óriási arra az esély, hogy sose tollak ki a műtőből, vagy ha igen arra is sok az esély, hogy leépülsz.
Iszonyatos volt ezeket hallani. Főleg az utolsó mondata ütötte meg a fülem.  Több esély volt arra, hogy történik bármi is, mint hogy meggyógyuljak.
- Ezért mondtam , hogy el kell gyere! Még ha ezt nem is veszed fontolóra, de a vizsgálat elvégzése muszáj. Én mindenesetre elmondtam neked, hogy van egy lehetőséged, innentől kezdve a te kezedben van a döntés. De szeretném, ha eljönnél a vizsgálatra, tudod, ha nem teszed meg és ez többször így alakul én nem fogok tudni mit tenni.
- Mike… mindenképpen fontolóra veszem.  –ennyi telt tőlem. De ez így volt. Gondolkozásra volt szükségem mielőtt döntök.
- Mikor tudsz jönni? – faggatott a vizsgálat idejére vonatkozóan.
- Hétfőn már tudok. – jelentettem ki.
- Akkor…- hallottam, hogy zörög a papír, mintha lapozott volna. - Hétfő délután ööö … fél kettő.
- Tökéletes. – fűztem hozzá.
- Gondolkozz el és hétfőn mondd el mit szeretnél. Ha úgy alakul, akkor pedig megtesszük az első lépéseket. De ha addig is bármi probléma van, vagy kérdésed merül fel, hívj bátran. Hétfőn pedig mindent elmondok, amit még tudnod kell és megmutatok mindent!
- Köszönöm. - fejeztem ki hálám.
- Ugyan. Várlak majd.
- Rendben, ott leszek. Szia!
- Szia! – köszönt el ő is, majd bontotta is a vonalat azonnal.
Megdermedtem. Újra és újra átfutott minden a fejemben, amit mondott. Kirázott a hideg. Félelmetes volt, ugyanakkor valami azt mondta el kell fogadni. Több oldalról is lehet nézni ezt a kialakult helyzetet. Egyrészt kaptam még egy esélyt a múltkori sikertelenség után, másrészt pedig csupán egy lehetőséget a változásra. Összekapartam magam, elővettem Christian laptopját, majd bekapcsoltam. Csatlakoztam az internetre, majd elkezdtem rákeresni erre. Bíztam abban bármit is találok róla.  Többszöri próbálkozás után sikerült helyesen beírnom a beavatkozás nevét és érdemlegeset is találni róla. Nagyon sok oldalt böngésztem át, és érdekes sok helyen különbözőt is olvastam. Találtam egy olyan oldalt is, ahol egy olyan személy írt, aki ezt végigcsinálta. Leírta miken ment keresztül, mit érzett, mennyire félt. Bele tudtam magam élni az olvasottakba, és hasonulni is tudtam az íróval. Ez a személy elmesélte több oldalon keresztül, hogy a felépülése mennyire volt nehéz. Nála nem volt zökkenőmentes a beavatkozás és a műtét során is komplikációk léptek fel, így maradandó nyomai lettek ennek a beavatkozásnak. Az agyműtét során kiderült más betegsége is van. Nála az egész életére megmaradó nyom maradt, ugyanis koordinálatlan a mozgása, bal oldala enyhén bénult. Nem tud rendesen szorítani és nehezen megy. De örül annak, hogy él. Túl van rajta és azt írta, ha már azelőtt is tudta volna, hogy ilyen lesz a hátralévő élete vállalta volna, mert él. Nem él a remegés és a félelmetes betegség elnyomása alatt. Lassabban és nehezebben, de el tudja végezni a mindennapi teendőit, el tudja magát látni és immáron tud nevetni is. Azt írta ezt azért osztotta meg mindenkivel, hogy merjenek az emberek lépni, kockáztassanak, gyógyulni akarjanak. Meghatódtam míg olvastam. Kezdtem átértékelni bizonyos dolgokat. Annyi mindenem van, amit nem tudok értékelni és sajnos csak egy ilyen vagy ettől rosszabb élethelyzet térít észhez. Tovább keresgéltem. Találtam egy oldalt, ahol a körülbelüli költségei voltak a beavatkozásnak. Amikor megláttam az összeget kezem levettem az egérről és csak néztem pislogás nélkül a képernyőt. Az egészséges élethez való kockázatot nagyon sok pénzben mérik. Hatalmas összegbe került a beavatkozás. Nem mondhatom azt, hogy nagyon rossz az anyagi helyzetem, de ez óriási összeg. Ilyen volumenű beavatkozásokra nem terjed ki a betegbiztosítás, így vagy fizetek és megpróbálkozok, vagy semmit nem teszek. Nekem őszintén megmondva nem volt erre pénzem, az pedig, hogy esetleg kérjek felejtős. Sokáig csak ültem ott és néztem ki a fejemből. Akkor már döntöttem a beavatkozással kapcsolatban. Amiket olvastam és az a beszámoló erre a döntésre juttatott. Akartam a műtétet. Hosszabb gondolkodás után rájöttem egy megoldásra a költséggel kapcsolatban. Fájó, de egyetlen megoldás. El kell adjam az egyik házat.  A londoni lakásom nem igazán jöhetett szóba, hisz életvitelserűen ott tartózkodom és minden oda köt, de a családi ház az egyetlen dolog ami megmaradt. Utolsó emlék, tele olyan tárgyakkal, amik emlékeket hordoznak.  Mégis odabenn tudtam meg kell váljak tőle. Még ha a szívem bele is szakad, amiért az utolsó emléktől válok meg, de csak ezt tehetem. Már most fájt a szívem miatta, de más megoldás nem létezett. Elkezdtem eladó házakat nézegetni. Egy körülbelüli árra voltam kíváncsi. Érdekes dolgokat találtam. Voltak hasonló felépítésűek és elég jó összegért. Viszont tudtam, ha ténylegesen és gyorsan el akarom adni, nem az internet lesz a legjobb megoldás. Keresnem kell egy ingatlanközvetítőt. Sajnos nem volt egyetlen ismerősöm sem, így csak kutakodni tudtam egyelőre az interneten. Nagyon belemélyültem ebbe az egészbe, hisz azt se vettem észre, amikor Christian megérkezett. Csak arra lettem figyelmes, hogy megérinti a vállam. Megugrottam, majd egy hirtelen mozdulattal kattintottam és bezártam az ablakot. Felé fordultam, aki meg volt lepődbe. Nem tudhatta miért nézegetek házakat.
- Ne haragudj, hogy elvettem, csak szükség volt rá. – kezdtem neki mondandómnak.
- Semmi baj. Nem kell engedélyt kérned. De miért keresel eladó házakat az interneten? – nézett érdeklődve. – El akarsz költözni? – erre a következtetésre jutott.
- Nem. - sütöttem le a szemem.
- Akkor? – emelte meg egy kicsit a hangját.
- Kulturáltan le tudunk ülni és beszélgetni? Hogy gondolod? Ha nem akkor nem is futok fölösleges kört. – emeltem fel rá tekintetem.
- Sajnálom, csak nagyon feszült vagyok. Nagyon sok minden összejött mostanában. – guggolt le hozzám és fogta meg a kezem. Ez volt mostanában talán az egyetlen közeledésünk a másik felé.
Elvett egy széket, majd odahozta mellém. Újra megnyitottam az internetet és ismételten rákerestem a beavatkozásra. Csak nézett értetlenül, hogy mit akarok ezzel. Megkerestem azokat az oldalakat, amiket én is végigböngésztem, majd megkértem arra, hogy olvassa el. Gyorsan elolvasta  a cikkeket és annak a személynek a történetét is. Amikor befejezte rám nézett.
- Ezt nem értem. Mi ez? És mi köze a lakásokhoz, amiket nézegettél?
- Nem is tudom, hogy mondjam. Nemrégen beszéltem Mike-val. Hívott, amiért nem voltam vizsgálaton és közölte, el kell menjek. Majd kiderült nem csak ez volt a telefon oka. Azt mondta most felajánlja az utolsó lehetőségem.
- És ez az ugye? – állt össze a kép számára.
- Igen.
- De miért nézel lakást?
- Nem nézek, el akarom adni.
- Micsoda? – értetlenkedett.
- El akarom adni a régi családi házat. El kell, ha ezt akarom. – fejtettem ki a dolgokat.
- De Claire… ez nagyon veszélyes. Ekkora kockázatot érdemes vállalni? – akadékoskodott.
- Nekem igen.
- De nem csak te vagy! – förmedt rám.
- Ha a helyemben lennél és azt mondanák neked, itt van még egy lehetőség, ami egyben az utolsó is, mit tennél? Mike is elmondta, ha akarok harcolni ez az utolsó lehetőségem. Szerinte bele kell menjek. Persze ott a kockázat. Azt mondta van esély arra, hogy nem tol ki a műtőből vagy, hogy maradandó nyomai lesznek. Őszinte vagyok hozzád, el kell mondjam. Nagyobb az esély arra, hogy bármi is történik velem, minthogy meggyógyuljak, de ez az utolsó.
- Ő beszélt rá erre ugye? – dühös volt. Úgy éreztem nem értette meg mit érzek.
- Nem kellett rábeszélnie!
- Én nem akarom, hogy belemenj! Óriási kockázat! – fejtette ki véleményét. – Megint visszajövök és  megdöbbenek… Itt ülsz belemélyülve az olvasásba, majd amikor odalépek melléd, fogod magad és bezársz mindent. Mintha eltitkolnál előlem valamit. El sem tudtam képzelni mit csinálsz.
- Nem titkolok, csak hirtelen megijedtem és véletlenül bezártam. De csak a megoldást kerestem.
- Nekem nem ez a megoldás!- tartotta magát továbbra is véleményéhez. – Együtt akarok veled megöregedni, nem pedig elveszíteni téged!
- Nem veszítesz el, csak meggyógyulok!
- Hát nem érted?
- Nézz rám kérlek! – szemembe nézett. – Az utóbbi időben valljuk be valami elromlott. Állandóan csak veszekszünk, kiabálunk, megsértjük egymást és a másikba gázolunk. Mind a ketten! Nem csak én, nem csak te, mind a ketten. Így van ugye? – bólintott. Tudta ő is. – Ez az élet nem teljes számomra.  Keresem a megoldást, bízom abban, jobb lesz a helyzetünk. Emellett ott van még a betegségem is, amitől meg akarok szabadulni. Nehéz a tudatot elviselni, hogy beteg vagyok. Bár szerencsére az utóbbi időben csak egyszer voltam rosszul, de vágyok arra, hogy meggyógyuljak. Meg akarok! Megeshet…
- Várj! – vágott a szavamba. – Mi az, hogy csak egyszer voltál rosszul? Én erről nem tudok! Mikor történt ez? És egyáltalán mi történt?
- Amikor összevesztünk otthon. Nagyon mérges voltam és elmentem futni. Úgy gondolom túlhajszoltam magam. Amikor hazaértem akkor lettem rosszul, de két nap múlva már jobban voltam.
- Micsoda? Mi az, hogy jobban? Meg két nap? – idegesen kérdezgetett tőlem.
- Nagyon gyenge voltam. Másnap feküdtem csak az ágyban, de az azt követő napon ezt megelégeltem és összeszedtem magam. De csupán ennyi.
- És erről ugye nem szóltál senkinek?
- Nem.
- Ugyan már miért is kellene szólni? – vont kérdőre.
- Nem volt nagy jelentősége. Csak túlhajszoltam magam.
- De nekem van jelentősége! Ezt kellene egyszer a fejedbe verd!
- Christian én csak azt szeretném, hogy támogass! Fogd meg a kezem mielőtt betolnak a műtőbe. Csak ennyit kérek. Ha felébredek a műtét után és látlak megkaptam azt, amire vágytam. Más nem kell.
- Claire én ezt nem tudom feldolgozni. Jössz hirtelen egy ilyen nagy dologgal, szinte egyik pillanatról a másikra és ezt kéred tőlem. Nem mondasz nekem semmit, nem tudtam azt sem, hogy rosszul voltál. Egyszerűen nem kommunikálsz velem és nem tudom, mi zajlik így a háttérben. Ez így nem jó. De erre a kérésedre most… nekem szükségem van egy kis időre.
- Értem. – fordultam a gép felé és bezártam a böngésző ablakát.
- Erről akartál ma velem ebédnél beszélni? – terelte el a témát.
Ráztam a fejem, jelezve ezzel nem.
- Hát akkor?
Vettem egy mély lélegzetet.
- Teljesen más. Nem akartam nélküled dönteni, pedig arra kértek tegyek így. De fontosabb vagy bármitől.
- Miről van szó?
- Apám megkeresett. Bajba került és arra kér, segítsek. Azzal vádolják, hogy kenőpénzt adott azt hiszem 2006-ban egy bankárnak. Azt mondta ki fog robbanni a dolog és nem szeretné, ha az élete munkája a semmibe veszne. Arra kér, a jogokat vegyem át tőle.
- Hát ez… ez – nem találta a szavakat
- Nem mondtam neki azt, hogy elfogadom és azt sem hogy nem. Gondolkozok. Viszont mindenképpen ezt meg akartam veled beszélni. Nem csak a magam sorsáról döntö,k te is a képletbe vagy. Nem akarom azt esetleg, hogy a te pozíciód vagy állásod veszélybe kerüljön. Tudom, hogy szereted ezt csinálni és nem akarom… - ujját rátette a számra, s jelezte hogy egy kicsit hagyjam abba.
Közelebb hajolt. Mindkét kezét arcomhoz emelte, majd közrefogta azt velük. Egyre közelebb és közelebb hajolt. Először homlokát nyomta az enyémhez, majd orrunk ért össze. Végül egy apró csókot lehelt ajkaimra. Felnyitottam szemeim miután ajkaink elváltak. Nézett rám némi bűnbánattal.
- Hibáztam. – mondott csupán ennyit.
- Hibáztál? – kérdeztem vissza meglepődve.
Hirtelen az a nő fordult meg a fejemben. Azt hittem ő a hiba.
- Te még akkor is velem foglalkozol, mikor én így viselkedek veled. Ez a hibám. Nem veszem észre a törődésed és csak veszekszek veled. Meg lehet bocsátani?
- Eddig sem a bocsánaton volt a hangsúly. Valami nem működik. De mi? Áruld el mi!
- Bárcsak tudnám!
- Mit tegyek?
- Apáddal kapcsolatban?
- Ühüm. - bólogattam
- Segíts rajta! – furcsa volt ezt, az ő szájából hallani.
Furcsa, hisz ezzel foglalkoztam a legtöbbet mostanában, de nem képzeltem még el egyik variációt sem. Mégis valahogy úgy éreztem arra kér majd, ne segítsek neki. Ez pedig meglepett. Ugyanúgy, ahogy korábban azt mondta hibázott.
- Biztos így gondolod? – kérdeztem rá.
- A családod, akár apádnak tartod, akár nem. Hibázott, de segítened kell rajta. Én segítenék az enyémnek, ha megkérne, de ő nem teszi ezt meg.  Azt mondta ő nem egy ilyen embert nevelt, mint én. Szerinte nem ez a normális élet számomra és nem szereti, hogy ez az életem. Arra vágyna, hogy átlagos életem legyen. Már nagyon rég volt az, hogy beszélgettünk volna. Nem tudunk odamenni a másikhoz, lassan már olyan, mintha idegenek lennénk. Ez pedig messze nem normális, de neked van még lehetőséged az apáddal. Szerencsés vagy, ki kell használnod. Azt hiszem, én már nem rendezem a szüleimmel a viszonyom, az így fog maradni. Nem csak miattam, hanem miattuk is. Nem csak rajtam múlik.
Tudom, hogy nagyon bántja az, hogy nincs egy normális viszonya a szüleivel. A problémáik mély gyökerűek, nagyon régi sebek már, ezért is nehéz a megfelelő gyógymódot megtalálni rá.
- Sajnálom, hogy így alakult a helyzetetek.
- Én is.  – mosolyodott el kényszerből.
- Velünk minden rendben lesz? - kérdeztem tőle.
- Teszünk azért, hogy így legyen! – bólogattam erősen.
- Akkor kérlek, támogass a műtéttel  kapcsolatban! – tértem vissza ahhoz, amiben időt kért.
Fejét elfordította, majd újra rám nézett. Arckifejezése hasonló volt a korábbihoz.
- Nem tudom mosolyogva azt mondani, hogy vágj bele, sőt sehogy! Nem akarom, mert elveszíthetlek!
- Nem csak akkor veszíthetsz el!
- Ezzel mit akarsz mondani?
- Lehet, hogy pár perc múlva rosszul leszek és kész, vagy kilépek az utcára elüt egy autó. Ez egy esély!
- Ne mondj ilyeneket!
- Már nem tudom, mit mondjak. Miért nem vagy mellettem?
- Mert nem akarlak elveszíteni. Azt akarom, hogy velem légy, ne pedig bajod essen. Nem akarom azt, hogy ott állok és elbúcsúzok tőled úgy a műtőnél, hogy visszavárlak, és azt mondom neked találkozunk nemsokára, de nem jössz, vagy ha vissza is jössz más emberként. Nekem így kellesz, így van rád szükségem!
- Kérlek, érts meg! – fogtam meg a kezét.
- Te is engem! – nézett mélyen a szemembe.
- Elmegyek hétfőn mindenképpen Mike-hoz és erről is beszélni fogok vele. Meg akarom csinálni! Ha pedig nem támogatsz egyedül! – jelentettem ki határozottan.
- Sajnálom… - engedte el a kezem. – én… én… nekem egyszerűen ez nem megy. Nem tudom azt mondani, hogy tedd meg, sajnálom. – felállt és egyszerűen elment onnan.