55. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, jelentkezek még pedig a folytatással. :)

Minden kezdet nehéz, nekik is döcögős a dolog, de talán a folytatás egyszerűbb.

Számomra egy különleges résszel jelentkezek most, talán elmondható azért különleges nekem amiért Claire-nek is az! :) Ha elolvassátok, talán rájöttök!

Remélem megleptek néhány véleménnyel, nagyon jól esne nekem,mert Ez a nap más, mint a többi...

55. fejezet

Ez a nap más, mint a többi…

Minden nap különbözik a másiktól, mindegyik hordoz valamilyen lényeges elemet. Lehet egy nap valakinek a világon különleges, lehet nekem, sőt lehet mind a kettőnknek. Azt hiszem ez a nap is ilyen. Más, különleges… legalábbis nekem.

Claire szemszög:

Rájöttem a változás jó dolog. Rájöttem, itt az ideje változtatni. Akkor úgy éreztem a boldogságom forrása csak ő lehet. Újra rá kel jöjjünk, mi a kettőnk életének célja, miként valósul meg. Fel kell ismerjük a saját és a másik hibáját és el kell fogadjuk. Meg kell ismerjük újra egymást.

Reggel elég korán ébredtem. Az sötétítőfüggönyt nem jól húztam el este, így egy sávban a napsugarak behatoltak a szobámba. Amikor felébredtem azonnal szembetaláltam magam velük. Hunyorítottam, szemeim még nem voltak készek a fogadásukra. Lassan felültem. Ott ültem az ágy szélén és még ébredeztem. Megdörzsöltem szemeim, ásítottam egyet. Ültem még egy darabig, majd mosoly húzódott szám sarkába. Igen, ez a nap más. Csak mosolyogni szabad. Belelépkedtem a papucsomba, majd az ablakhoz sétáltam és teljesen elhúztam a függönyt. Kinyitottam az ablakot és hagytam, hogy a friss levegő átjárja a szobát. Amíg az ablak nyitva volt a szekrényben kezdtem el keresgélni. Egy egyszerű nadrág és egy felső mellett döntöttem. Nem szándékoztam sehova se menni, így ez megfelelt a célnak. Letettem a fotel kartámlájára, majd visszamentem az ablakhoz és becsuktam azt. Gyorsan összeszedtem az ágyam, majd a fürdőszobát vettem birtokba. Frissítő zuhany után pakolásztam egy kicsit. Nem voltam még éhes. Közben nem tudtam nem a mögöttünk lévő időre gondolni.
Amikor ott maradtam vele, úgy éreztem az a jelen alapja a jövőnek is. Viszont ez megváltozott. A szavak szépen tudnak hangzani és hinni is egészen könnyű bennük, de megcsalnak. A szavai is azt hiszem hasonlóak voltak. Aznap este ott maradtam vele. Másnap reggelre már jobban érezte magát. Emlékszek összekaptunk egy kicsit, mert én ragaszkodtam hozzá, hogy nézze meg egy orvos, ő viszont nem akarta ezt. Hiába erősködtem, nem adta be a derekát, az ő akarata győzött ezen a téren. Másnap ott reggeliztem, majd ahogy ígértem visszavittem a kulcsot Mr. Wright-nak. Később többször is meglátogattam őt, készítettem neki ennivalót, vagy éppen rendet raktam nála, vagy pedig csak pusztán vele akartam lenni. Olyan volt, mintha a bizalom újra elkezdett volna kiépülni közöttünk. Jól esett ott ülni az ágya szélén, jó volt látni, ahogy rám mosolyog, jó volt érezni, ahogy végigsimít bőrömön, ahogy magához ölel. Elmondhatatlan érzés volt, amikor megnyugtatott. Ott voltam nála éppen, amikor hirtelen elkezdett remegni a kezem. Semmi előjele nem volt, de hisz mi is lenne, sosem szokott. Az ágyba parancsoltam akkor is, de igazából nem sok ereje volt, nem került nagy erőfeszítésembe, hogy ott tartóztassam. Leültem ugyanúgy az ágy szélére. Emlékszek, hogy meséltem neki arról az idegenről. Egyre több mindent mondtam el neki, úgy gondoltam ebbe is be kell avassam,hisz én akartam, hogy újra működjön kettőnk kapcsolata. A boldogság, amit akkor érzek, mikor vele vagyok ad erőt mindahhoz, hogy túllendüljek a nehézségeken. Ő pedig meghallgat és szeret engem. Újra van egy támaszom, egy mankóm
- Christian. – kezdtem így a mondandóm. – Nem meséltem még neked erről a dologról.
- Ugye nem valami rossz hír?
- Nem. – mosolyodtam el. – Igazából magam sem tudom, hogy ki az illető és, hogy mit akar, de tudom, hogy köze van a családomhoz.
- Kiről beszélsz?
- Csak távolról láttam még eddig. Igaz már elég rég volt, nem sokkal azután, hogy összevesztünk. Elmentem anyu sírjához és ott volt. Tudom, sőt biztos vagyok benne, hogy ő hozta eddig minden évben a virágot a sírra, de nem tudom kicsoda. Amikor meghallotta, hogy érkezett valaki és leállítottam az autót eltűnt hirtelen. Hazamentem és kutakodtam anyu holmija között, de semmit nem találtam. Felforgattam szinte mindent, próbáltam keresni bármit, amiből valamit is megtudhatok, de semmi.
- De férfi vagy nő?
- Furcsa, - s elnevettem magam – de nem tudom biztosra mondani. Szerintem férfi. Csak egy pillanatra láttam és hirtelen eltűnt, egyszerűen nem tudom.
- De mi köze lehet édesanyádhoz?
- Bárcsak tudnám. – sóhajtottam egyet.
- Rájövünk majd. – bíztatott és megfogta a kezem.
Arra azonban egyikőnk sem számolt, hogy a betegségemmel együtt járó kézremegés ismételten megjelenik. Váratlanul, mint mindig.
Amikor megérezte, hogy elkezd remegni a kezem megijedt. Ösztönösen elengedte az enyémet. Még sosem látta így milyen nekem. Én többször megéltem már hasonló helyzetet. Szinte nap, mint nap. Mégis első alkalom volt számomra is azon a téren, hogy ott volt akkor ő is. Elhúztam a kezem, hogy ne kelljen neki végig néznie. Másik kezemmel próbáltam lefogni, de ez nehéz feladatnak bizonyult. Inkább úgy döntöttem, amíg nem marad abba, magára hagyom. Már felálltam, amikor megállított.
- Hová mész?
- Nem akarom, hogy lásd. Nem kell végignézned. Látom, hogy megrémültél a dologtól. Ez természetes. De jobb, ha ezt nem látod.
- Maradj itt! Megijedtem, hisz… hisz hirtelen elkezdett remegni, de nem akarom, hogy egyedül csináld végig.
Újra leültem mellé.
- Biztos vagy abban, hogy meg tudsz birkózni a látvánnyal?
- Igen. Megbirkózok vele, mert szeretlek! – kihámozta kezem a másik alól, majd mind a két kezével megfogta azt. Tartotta a kezei között. Mindeközben egy szót sem szólt, csak nézett engem. Másként éltem meg a pillanatot, mint eddig. Ott volt velem és fogta a kezem, nem csak képletesen. Ez nekem is új erőt adott az előttem álló élethez. Úgy éreztem számíthatok valakire a későbbiekben, így könnyebb lesz elfogadnom az elfogadhatatlant.
Azt hiszem akkor jöttem rá, hogy mégsem így van mégis minden, amikor elmentem hozzá és ott volt Beverly is. Tudtam, hogy otthon lesz, hisz szigorú pihenésre van szüksége. Mindezt pedig onnan tudtam biztosra, mert nagyon sok időt töltöttem vele, ápoltam őt. Emlékszek vettem neki egy kis péksüteményt. Gondoltam meglepem vele, hisz nagyon szereti és előző délután is kívánta. A kezemben a még meleg sajtos pogácsával teli zacskóval haladtam a lépcsőházban. Már olyan volt, mintha haza mentem volna. Tudom, hogy ez a kijelentés erős, mégis így éreztem. Benyitottam, majd amikor megláttam őket a mosoly ráfagyott az arcomra, a jókedvem elhagyott. Meglepetten néztem rájuk és ugyanúgy nézett rám Beverly is.
- Sziasztok! – köszöntem, s eléggé zavartan éreztem magam. Úgy éreztem egy fölösleges személy vagyok. – Csak hoztam egy kis péksüteményt. – mondtam majd letettem egyszerűen a papírzacskót a dohányzóasztalra. – Látom egész jól vagy! – hirtelen csak ezt tudtam mondani. – Most megyek is! Sziasztok!
Beverly még arra sem méltatta magát, hogy elköszönjön. Nem szimpatikus nekem és nem csupán azért, ahogy ekkor viselkedett. Már akkor sem volt szimpatikus, amikor először találkoztunk az iskolában. Ahogy Emmával bánt, úgy gondolom mindent, vagy közel mindent elárul az ő jelleméről.
- Claire! – szólított meg és jött is utánam Christian. Mikor odalépett elém én már régen elhagytam a lakását – Ez nem az, amire gondolsz!
- Miért, mire kellene gondoljak? – tettem fel neki egy egyszerű kérdést.
- Beverly csak azért van itt, hogy elmondjam neki, hogy befejeztem a vele való kapcsolatomat. Mondtam már, hogy én veled akarok lenni!
- Lezártad?
- Még nem, de magamban már régen.
- Tudod mit? Most megyek, úgy is dolgom van, csak gondoltam hozok neked péksüteményt.
- Most haragszol rám, így van ugye?
- Nem, nem haragszok.
Ekkor megnyugodott némiképp, de amikor látta rajtam, hogy arckifejezésem nem változott semmit, ismételten feszülten nézett rám.
- Akkor?
- Nincs semmi akkor. Menj vissza nyugodtan, beszélgess vele! És vigyázz magadra!
- Nem akarsz maradni vagy később eljönni?
- Maradjak amikor ilyen fontos dolgot kell tisztáznotok? – kérdeztem furcsa hanglejtéssel, egy kicsit talán már gúnyosan is.
- Valóban. És később… - talán nem érezte mit akarok érzékeltetni.
- Nem tudom mikor leszek otthon. Majd beszélünk!
Sarkon fordultam, majd indulni készültem. Egy pillanatra megálltam és visszafordultam még.
- Csalódtam, nem pedig haragszok! Ha lehet, akkor inkább ne hívj!
Végül elindultam. Mi az oka amiért így viselkedtem vele? Egyszerű: Nekem azt mondta ő már beszélt Beverly-vel erről.
Hazamentem és ismételtem belekerültem valami hasonló helyzetbe, mint korábban.

Christian szemszög:

Már egészen jól éreztem magam, ezt pedig csak egy embernek köszönhetem, akit nagyon szeretek és aki ott van velem, az én Claire-m. Szinte minden nap eljött hozzám. Boldog voltam, hogy ott volt és őt is boldognak láttam. Szükségem van rá és tudom az első dolgom, hogy lezárjam ezt a mostani kapcsolatot Beverly-vel. Felhívtam telefonon, hogy beszéljünk. Bár tudom nem ez a legtökéletesebb mód erre, személyesen kell ezt elintézni és sokkal gerincesebb dolog is. Mégis felhívtam. Azt hiszem talán valahol ő is tudta legbelül, hogy ez már nem a mi időnk, nem olyan, mint régen. Szerintem neki is körvonalazódott a dolog.
- Beverly beszélnünk kell. – kezdtem így.
- Azt hiszem, tudom, vagyis érzem, miről akarsz beszélni. Rólunk igaz?
- Igen.
- Nem működik ez nekünk.
- Erről akarok beszélni. Úgy látom, nem megy. Jobb lenne, ha…
- Ha véget vetnénk ennek.
- Sajnálom, hogy így telefonon beszéljük, meg ezt a dolgot. Tudom nem a legmegfelelőbb módja bármi rendezésének is.
- Talán még jobb is. – mondta, majd kinyomta.
Érzetem legbelül, hogy mégis megbántottam. Talán neki ez az egész olyan volt, mint régen? Nem tudom, csak egy dologban vagyok biztos, hogy mást szeretek.
Egyik nap azonban váratlan vendégem volt. Beverly jelent meg nálam olyan okkal, hogy beszéljünk még, nem telefonon kell a kettőnk dolgát megbeszélni. Én meglepődtem, hisz a telefonban azt hittem…  Beengedtem. Nem hezitált sokat, a dolgok közepébe vágott.
- Christian ezt nem telefonban kell megbeszélni!
- Beverly! Ugyanazt tudom csak mondani, mint a telefonban!
- De miért? Van valaki más?
- Igen, van valaki!
Mikor kimondtam betoppant az ajtómon az a bizonyos Valaki. Péksüteményt hozott, a kedvencem. Amikor belépett láttam rajta, hogy meglepődött, hogy ott találja Beverly-t. Letette az asztalra a zacskót, majd elment. Utánamentem még, de végül gyorsan eltűnt. Azt mondta csalódott és inkább ne hívjam. Tudtam ismételten sikerült megbántanom. Visszamentem Beverly-hez majd végleg véget vetettem ennek az egésznek.

Claire szemszög:

Emlékszek utána hívott többször is. Nem volt semmi értelme veszekedni. Én nem akarok már veszekedni. Elmondta többször is miért volt Beverly. Hittem neki, de mégis pár nap egyedüllétet kértem tőle.
Most hogy visszagondolok jobb így. Nyugodt vagyok. Dolgozok, a gyerekekkel foglalkozok, nevetek. Ha a tükörbe nézek, látom, hogy mosolyogni is képes leszek, látom, kezdek az lenni, mint régen.
Lassacskán az étvágyam is megjött, viszont el kellett menjek a boltba. A legközelebbi bolt volt a cél. Felhúztam egy kényelmes cipőt, gyorsan beledobtam a táskámba a pénztárcám és a telefonom, bezártam az ajtót és elindultam. Gyorsan lelépkedtem a pár lépcsőfokon és a következő pillanatban már kint is voltam az utcán. Néztem a kirakatokat, majd nem sokkal később már a bolt sorai között mászkáltam. Gyorsan bepakoltam a termékeket a kosárba, majd fizettem. A hazafelé vezető úton késztetést éreztem arra, hogy megálljak egy cukrászdában. Bementen és miután megpillantottam azt, amit kívántam, meg is vettem magamnak.
Sokkal több dologgal érkeztem haza, mint amit terveztem, hogy veszek is. Mindent elraktam a helyére, gyorsan összedobtam egy könnyed ebédet, majd nekiláttam és megettem. Elpakoltam magam után, majd elmentem sétálni. A közeli parkban sétálgattam azt hiszem vagy két órát is, ha nem többet. Leültem közbe egy padra, nézelődtem is egy kicsit. Azt hittem mostanra valaki eszébe fogok jutni már, de nem így volt. Senkiébe sem. Egy kicsit rosszul éreztem magam emiatt, de túllendültem rajta. Amikor hazafelé sétáltam csupa boldog emberrel futottam össze, legalábbis első pillantásra annak tűntek. Mosolyogtak rám és az én arcomra is mosolyt csaltak. Mintha csak az lett volna a dolguk, hogy ne hagyják, hogy ezen a napon boldogtalan legyek.
A mosoly maradandó volt. Mikor már az ajtómban álltam és a kulcsot kerestem a táskámban, akkor is mosolyogtam. Amikor azonban meghallottam egy hangot mögöttem, felnéztem és csak magam elé néztem.
- Szia! – köszönt én pedig lassan megfordultam.
Christian állt velem szembe, kezében egy kis dobozzal.
- Szia! – köszöntem neki.
- Had segítsek! – mondta és már ki is vette a kezemből a táskát. – Hiányoztál! – vágott rögtön a dolgok közepébe - Valamit tudnod kell! Egy dologban vagyok biztos, és talán annyit mondhatok eddigi életemben csupán ebben voltam biztos. Veled akarok lenni, szeretni akarlak, fogni a kezed, megvédeni mindentől, egy jövőt akarok veled!
Amikor ezeket kimondta könnyek szöktek a szemembe. Letette a földre a táskát, majd közelebb lépett. Átnyújtotta a dobozkát, én pedig elvettem tőle.
- Mi ez? – kérdeztem tőle.
- Ha kinyitod, megtudod. Tudom, hogy nem egy amolyan hatalmas dolog, de ez valahol olyan, mint te.
Csak néztem a dobozkát. Nem tudtam mi lehet benne. Ő még közelebb lépett. Ajkai érintették enyém és egy lágy csókot lehelt rájuk, majd annyit mondott:
- Boldog Születésnapot! 

Válasz egy kérdésre

Sziasztok!

Jelen pillanatban nem az Utolsó Ígérettel jelentkezek. Hoztam nektek egy rövid kis szösszenetet. Egy kérdésre érkezik válasz, viszont ha elolvassátok megeshet, hogy mást láttok majd magatok előtt. Arra szeretnélek titeket kérni, hogy ha elolvastátok írjatok a bejegyzéshez, hogy milyen élethelyzethez, mihez tudnátok elképzelni. Vonatkoztassatok el az Utolsó Ígérettől, ha elolvassátok, bár ha valaki a történethez tudja párosítani az is érdekel. Rajtatok a sor! Most ti mondjátok meg mi történt!

Szeretném megragadni a szót és megköszönni az 54. fejezethez érkezett visszajelzéseket! Lentebb görgetve megtalálható az oldalon! :)

Jó szórakozást és várom a visszajelzéseket és az általatok elképzelt élethelyzeteket!

Jövő hét elején jelentkezek!

Puszi

Válasz egy kérdésre

„- Tudtuk milyen veszéllyel jár. Vállaltuk a kockázatot. Nyíltan megmondták, hogy 50-50% az esélyünk. De mi ennek ellenére akartuk. Legfőképpen ő. Tudtam, hogy ez minden vágya. Mégis mikor elváltunk egymástól láttam rajta is, hogy megfordult a fejében: Lehet, már nem látjuk egymást. Abban a pillanatban a hite elhagyta. Elnézést. – mondta, majd megpróbálta összeszedni gondolatait és saját magát. – Nehéz úgy várni, hogy nem tudod mi lesz. Lehet ez is, lehet az is. Én persze igyekeztem nem éreztetni akkor a félelmem. Muszáj volt erősnek lennem, de belül a valaha volt leggyengébbnek éreztem magam. De tettük, amit tennünk kellett. Kellett tennünk, amit elkezdtünk. Csak ekkor döbbentünk rá, lehet az az 50% nem is olyan sok. Pedig soknak tűnt elsőre, akkor mégis olyan volt, mintha szinte semmi lenne.
Ebből az egészből mi maradt? Több, mint amit elképzeltem, több mint…
A semmi nem helyes szó, hisz nem az maradt. Más kifejezés szükségeltetik, de jelenleg nem találom még meg.
Sokszor csak elsiklunk dolgok felett. Ha most mondok egy számot, például 20 jelent az bármit is? Nem tekintjük jelentősnek. Lehet, ebben az esetben itt hibáztunk mi is.
Azt mondta nekem valaki, lássak a dolgok mögé és ne a felszínt nézzem. Néztem, kerestem a mögöttes dolgot, próbáltam megérteni. Kerestem az okot, miért akarta. A felszín nem mutatott semmit, és mögé is láttam. Az addigi nyitott könyv most hirtelen bezárult előttem. Ettől megrémültem.
Nekem e nélkül is tökéletes lett volna az életem, mert velem volt, de ő akarta. Erről nem volt hajlandó lemondani. Én csak meg akartam neki adni mindezt. De meghátrált, a végső pillanatban elbizonytalanodott. Meg tudom érteni. A szemei azt súgták, hogy menekülne legszívesebben, de nem tud. Akkor már nem futhatott el. Senki sem vethet semmit a szemére. Aki mégis ezt teszi jobb, ha előbb megpróbál a dolgok mögé látni. Tanulja meg ezt, ezt amit ő tanított nekem.
Viszont nem volt visszaút. Mindezek után mi történt? Arra a szavak nem elegendőek. Ha bárki rám néz mit lát?
                … több, mint bármi más.
Azt hiszem többet kaptam, mint akárki.”

54. fejezet

Sziasztok!

Még mielőtt belevágnék a lényegbe, szeretnék megköszönni egy díjat Lorelay Even-nek, hamarosan ki is teszem! :)

Bár tudom korábbra ígértem a fejezetet, mégis most hoztam nektek. Ennek csupán annyi oka van, hogy nem készült el teljesen időben. 

Az 54. fejezet az előzőhöz képest hordoz annyit magában, hogy több mint Egy lépés előre, kettő pedig hátra. A sok bizonytalanság után most, most valami...

Remélem tetszeni fog nektek a fejezet! Remélem kapok tőletek visszajelzést, sokat jelentene nekem!

Jó szórakozást!

Puszi

54. fejezet

Someone like you, Someone like me
(Valaki, mint te; Valaki, mint én)

Visszaemlékezni a dolgokra különleges érzés. Rengeteg idő telik el, nagyon sok minden történik. Történnek kevésbé fontos és történnek örökké emlékezetes események. Mégis kiragadni közülük bármit is, nehéz. Nehéz, mert ha csak egy szeletet ragadok ki, nem biztos, hogy értelmet nyer más szemében is.  Csak leülök és elkezdem. Visszamegyek az időben, előkeresem az emlékeket. Évről évre haladok, és belátom mennyi minden változott és talán én is. Amikor beugrik egy emlék, érzések tükröződnek az arcomon.  Lehet pozitív és lehet negatív, egy mégis közös bennük, életemet meghatározzák. Ilyenkor belátom mik is voltak a hibáim, mit tettem rosszul. De ha rájövök, hogy az, akire szükségem van, túl messze van tőlem, más értelmet nyernek az együtt eltöltött percek.

Claire szemszög:

Lehet, hogy valaki közel van hozzánk, de mégis távol. Két ellentétes dolog egyszerre megvalósulhat? Igen. Néha úgy érzem velünk is ez a helyzet. Van, hogy úgy gondolom, ennek én vagyok az oka, van, hogy úgy látom, több ember kell hozzá.
Talán túlontúl befolyásolható vagyok. Talán rosszul hozok meg döntéseket, nem tudom mit akarok. Megeshet, már lehetőség sincs. Visszaforgatni az idő kerekét? Változtatni? Talán már nem lehet.
Amikor kimondta a nevét idegesség fogott el. Miért csak annyit mondott? Miért nem fejezte be a mondatot? Mi van vele?
- Anna mi van Christiannal? – kérdeztem azonnal.
- Claire kérlek, menj el hozzá! – csupán ennyit mondott.
- Anna mondd már el, hogy mi van vele!
- Nem tudom! – szólt erőteljesen.
- Nem értelek.
- Christian beteg. – ismételten egy tőmondat.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül.
- Az utóbbi napokban rosszabbul lett, az állítólagos megfázása nem csak megfázás lett. Reggel belázasodott. Akkor beszéltem vele, azt mondta vett be gyógyszert visszafekszik, alszik és délután hív. De nem hívott és én hiába hívom, nem veszi fel!
- Beverly? Őt sem tudod elérni?
- Beverly otthagyta.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy reggel közölte a lányával elmennek a saját lakására, fél ugyanis, hogy Emma beteg lesz.
- Figyelj, összeszedem magam és indulok.
- Köszönöm!
- Majd hívlak!
Éppen nem nyomtam még meg a piros gombot, mikor Anna szólt még. A fülemhez emeltem a készüléket ismét.
- Ha ott vagy, csöngess be Mr. Wright- hoz, neki van kulcsa Christian lakásához is.
- Rendben. Szia!
Nem is vártam meg, hogy ő is köszönjön, gyorsan letettem a telefont. Magamra kaptam egy vékony kardigánt, felhúztam a legelső cipőt amit találtam, a telefonom gyorsan a zsebembe raktam, leakasztottam a kulcsom, végül pedig bezártam a lakásom ajtaját, majd szinte futva tettem meg az utat Christianhoz. Ahogy csak bírtam szedtem a lábam. Pár perc leforgása alatt megtettem a lakásaink között lévő távolságot. Néztem a neveket kiírva a hozzá tartozó kódokkal. Első nekifutásra átsiklottam a Wright név felett. Újból elkezdtem a neveket nézni, majd megtaláltam. Gyorsan beütöttem a névhez tartozó kódot és vártam, hogy valaki jelentkezzen.
- Igen. – hallottam egy férfihangot. Egy idősebb férfira tippelnék, ha a hang alapján mondani kellene valakit.
- Elnézést a zavarásért, Claire Ecclestone vagyok, és úgy tudom, Önnek van kulcsa Mr. Horner lakásához.
- Tudom ki maga. Anna-val beszéltem nemrégen, mondta, hogy jönni fog. Beengedem. Az ajtóban megtalál, de az első emeleti 3-as lakás.
- Köszönöm.
Alighogy kimondtam, már szabad is volt az út előttem, be tudtam menni a lépcsőházba. Gyorsan lépkedtem a lépcsőfokokon, és azonnal észre is vettem Mr. Wright-ot. Nem tévedtem valóban egy idősebb férfi volt. Haja már ősz volt, de jól tartotta magát.
- Üdvözlöm ismét Claire vagyok. –nyújtottam felé a kezem.
- James Wright. – ráztunk kezet. – Tessék itt a kulcs. Kérem, mielőtt elmegy, adja vissza, ha nem találna itthon, akkor dobja be a postaládámba.
- Feltétlenül! – mosolyogtam rá. – Még egyszer köszönöm! Viszlát!
- Viszlát!
Folytattam az utam tovább. Még csak most jutott el a tudatomig egy mondat. Anna mondta, hogy jönni fogok. Biztos volt benne? Mégis mi lett volna, ha nem ér el telefonon, vagy olyan helyen lettem volna, ahol nem tudok eljönni?
Már az ajtó előtt voltam. Nem próbáltam meg kopogni, használtam a kulcsot. Beletettem a zárba, majd hallottam, hogy kattant, kinyílt előttem az ajtó. Vettem egy mély lélegzetet, majd bementem. Olyan volt a lakás, mintha senki sem tartózkodott volna benne. Szétnéztem már szinte majdnem mindenhol.
- Itt vagy? – kérdeztem közbe, de választ nem kaptam.
Aggódtam. Reméltem, hogy itthon van, hisz semmi mozgást és választ sem kaptam. Amikor azonban megálltam a hálószoba ajtaja előtt megnyugodtam egy kicsit. Megfogtam a kilincset és bentebb nyitottam. Ott feküdt az ágyon, befelé fordulva. Kintebb nyitottam az ajtót, aminek volt egy kis nyikorgása, ekkor megfordult. Meglepődve nézett rám, nem számított arra, hogy érkezek.
- Szia. – köszöntem halkan.
- Szia. – rekedtes köszönés hallatszott. – Olyan volt, mintha valaki mozgott volna, de azt hittem csak félrehallottam. Zárva volt az ajtó, hogy jöttél be?
- Kaptam kulcsot. – meglebegtettem előtte. – Hogy vagy? – kérdeztem, s közbe mentem közelebb.
- Jól. – próbálta eljátszani előttem.
Már ott voltam az ágyánál, s leültem a szélére. Ő egy picit bentebb húzódott, így jobban elfértem rajta.
- Nem úgy tűnik!
- De hidd el! – mondta még gyorsan, majd megint elkezdett köhögni. Már a múltkor is nagyon csúnyán köhögött, de most ez még azon is túltett.
- Nekem nem kell mondani, tudom, hogy beteg vagy! – majd felemeltem a kezem és a homlokára tettem. Forró volt a homloka, lázas volt.
- Lázas vagy!
- Már vettem be gyógyszert!
- Mikor vetted be?
- Reggel 9-körül.
- Az nem most volt! Már este 6 lesz pár perc múlva! Hozok egy gyógyszert! – mondtam, s közben letettem a kezemben lévő kulcsot a mellette lévő éjjeliszekrényre. Kimenten és a gyógyszeres szekrényből kivettem egy lázcsillapítót, öntöttem egy pohár vizet majd visszamentem hozzá. Leültem ismételten az ágy szélére.
- Ezt vedd be!
Ő fentebb húzódott az ágyon, majd elvette tőlem a gyógyszert és bevette. Ivott pár korty vizet, majd tartottam a kezem és elvettem tőle a poharat.
- Voltál orvosnál? – kérdeztem tőle.
- Voltam.
- Mit mondott?
- Tüdőgyulladásom van. Nem mentem el időben és ez lett a betegség szövődménye.
- De miért nem mentél el? Mondtam én is neked, hogy menj el! – korholtam le.
- Egy kis megfázás volt az egész.
- Volt, de ez lett! – felálltam mellőle és készültem kivinni a poharat, amikor utánam szólt.
- Kitől kaptál kulcsot?
- Mr. Wright-tól kaptam. Mindjárt visszajövök, csak kiviszem a poharat.
Így is tettem. A konyhában időztem egy kicsit. Úgy éreztem egy pillanatra, talán itt van előttem egy lehetőség, hogy változzanak a dolgok, talán beszélni kellene vele, talán elmondani neki mi történt velem. Eszembe jutott Mike is. Azt tudtam, hogy nem akartam most itt hagyni Christian-t, viszont őt sem akartam átverni. Úgy döntöttem felhívom és időben szólok neki, hogy ma mégsem lesz jó a vacsora. Amikor elővettem a telefonom és megnéztem rajta az időt hezitáltam egy kicsit, hisz még volt két órája hátra a munkaidejéből, de végül is megnyomtam a gombot. Hallottam a kapcsolást jelző hangot és azt is, hogy kicsöng, de nem vette fel. Végül kisípolt. Visszatettem a zsebembe a telefont.
 Készültem visszamenni a szobába, amikor mögöttem neszt hallottam.
- Azt hittem elmentél. – mondta halkan.
Megfordultam vele szembe.
- Mondtam, hogy kihozom a poharat. De menj vissza, feküdj le! – utasítottam.
Elindultunk mind a ketten vissza a szobájába. Ő befeküdt az ágyba, betakarózott én pedig elővettem ismételten a telefonom és tárcsáztam.
- Ott vagy már? Minden rendben vele? – kérdezte aggódva Anna.
- Odaadom, beszélj vele!
Majd átnyújtottam a telefont.
- Jól vagyok… ne haragudj… - odanyúlt a telefonjához az éjjeliszekrényre, majd visszatette – lemerült… rendben akkor majd beszélünk… odaadom még, szia – majd visszaadta a telefont.
- Claire, köszönöm, hogy átmentél!
- Nem kell megköszönni.
- Hogy van valójában? Tudom, hogy csak mondta, hogy jól van.
- Lázas, most hoztam neki gyógyszert. Remélhetőleg leviszi a lázát. Csúnyán köhög és tüdőgyulladása van, de ezt szerintem mondta neked.
- Nem mondta! – csattant fel hirtelen – Ne haragudj, csak nem mond el nekem semmit! – elkezdett pityeregni. – Nem tudom miért ilyen. Régen mindig mindent elmondott, de tényleg. Most meg azt se mondta, hogy szakítottatok, azt is a TV-ből tudtam meg, ráadásul azt se mondta, hogy Beverly-nek gyereke is van, semmit. Most meg nem mondja el, hogy beteg.
- Lehet ezt azért nem mondta, hogy ne aggódj! – próbáltam egy kicsit nyugtatni.
- De miért nem mondta el a többit?
- Nem tudom.
- Olyan jól esne néha vele úgy beszélgetni. Volt egy olyan időszak, amikor ugyanez volt a helyzet, mint most, de amióta találkoztatok megváltozott ő előnyére. De most…
- Erre igazából nem tudok mit mondani neked.
- Nem is várom el. Ne haragudj, hogy ilyenekkel zargattalak.
- Nem zargattál.
- Szeretnék bocsánatot kérni. Sajnálom, hogy akkor rád csaptam a telefont, és ahogy beszéltem veled! Nem érdemled meg!
- Nem haragszok rád. Figyelj, ha van bármi, hívj nyugodtan.
- Claire megkérhetlek még valamire? Ott maradnál még egy kicsit?
- Igen. – néztem közben Christianra, aki az egésznek fültanúja volt a részemről és érdeklődve figyelt, miről beszélhettünk, mit mondott a testvére, hisz csak engem hallott. – De akartam is.
- Holnap majd felhívlak, hogy jobban van-e.
- Rendben. Szia!
- Szia! – köszönt el ő is majd bontottam a vonalat.
Ott álltam mozdulatlanul.
- Claire, maradsz egy kicsit? – tette fel a kérdést.
Közelebb mentem, megnéztem a lázát ismételten, majd leültem az ágyra ugyanúgy, mint korábban. A telefonom pedig letettem az övé mellé.
- Maradok. – adtam meg a válaszom.
- Anna kért meg hogy gyere át?
- Igen. Hívott nemrégen, hogy nem tudja mi van veled. Mondta, hogy reggelt beszélt veled, akkor azt mondtad neki délután felhívod majd. Mivel nem hívtad és nem tudott elérni, aggódott ezért felhívott és megkért, hogy nézzelek meg. A kulcsot pedig ő rendezte nekem.
Megfogta a kezem.
-  Aggódtál? – tett fel egy váratlan kérdést.
Lesütöttem a szemem, majd újra rá néztem.
- Igen.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Tudod féltem én is, hogy mi történt veled. Már a múltkor is beteg voltál, de makacs vagy nagyon. Amikor Anna hívott tudtam, hogy nem mentél el időben az orvoshoz.
- Makacs vagyok? – mosolyodott el.
- Nehogy azt mondd, hogy nem! – én is elmosolyodtam.
- Ha én makacs vagyok, akkor te!
- Héé jól van, tudom, hogy az vagyok! – elmosolyodtam ismételten.
Fentebb ült az ágyon, majd közelebb hajolt felém.
- Jó látni, hogy mosolyogsz!
Megsimította az arcom és még közelebb hajolt. Tudtam mit akar. Akartam, de…
- Megyek, rendet rakok. – törtem meg a pillanat varázsát.
Elhúzódtam tőle, majd felálltam. Ő ült továbbra is az ágyon én pedig kimentem. Elkezdtem pótcselekvésként pakolászni a konyhában. Miután ott végeztem a nappaliban lévő cuccait szedtem össze. Kerestem valamit, hátha tudom egy kicsit húzni az időt, de semmivel nem tudtam ezt a tervem megvalósítani. Ismerős hang ütötte meg a fülemet pár perccel később. A telefonom csörgött. Indultam be a szobába, de az ajtóban összebotlottam Christiannal. Csalódott volt.
- Mike keres. – mondta, majd nyújtotta át a készüléket.

Christian szemszög:

Nagyon rosszul éreztem magam. Nem volt erőm, semmihez sem volt kedvem, csak feküdtem az ágyban. Igaza volt mindenkinek el kellett volna menjek az orvoshoz, nem kellett volna állítanom, hogy semmi bajom sincs. Beverly elment Emma-val. Igazából talán így jobb is. Most valahogy nem vágytam senki társaságára, csak egyedül akartam lenni. Mielőtt elment Beverly megkértem, hogy zárja be az ajtót. Nem készültem senkit se fogadni. Nem tudom hány óra lehetett, de miután a gyógyszert bevettem elnyomott az álom.
Kisebb zajra ébredtem. Olyan volt, mintha valaki a házban lett volna, de tudtam ez nem lehet. Viszont tévedtem. Meghallottam ahogyan nyitódik az ajtó, és megfordultam. Claire állt az ajtóban. Nem hittem a szememnek. Itt volt, és olyan gyönyörű volt. Azt hittem ez azt jelenti, hogy van még egy lehetőségünk rendezni a dolgainkat. Éreztem a törődését, a szívem azt súgta fontos vagyok még neki.  Majd amikor kiment a konyhába, és nem hallottam semmilyen kintről jövő hangot, azt hittem elment. Bár alig volt erőm, de összeszedtem magam. Elcsoszogtam a konyhába és ott volt. Boldog voltam, mert a közelemben tudhattam, mert eljött hozzám és itt volt velem, holott eddig került.
Amikor Anna-t hívta rájöttem honnan tudta meg, hogy beteg vagyok és volt egy sejtésem is, hogy mi volt az oka, amiért jött.
Odaült hozzám és láttam újra mosolyogni. Hiányzott már. Értékes minden olyan pillanat számomra, amit vele tölthetek. Úgy éreztem ez a pillanat mégis hordoz majd többet is magában.  Amikor azonban meg akartam csókolni, elhajolt és kiment. Ekkor átértékeltem néhány dolgot, rájöttem csak magam hitegettem azzal, hogy még számítok neki. Elveszítettem. Ez pedig sok mindennek köszönhető, többek között saját magamnak. Mindez akkor erősödött fel bennem igazán, amikor megcsörrent a telefonja és megláttam ki hívja őt.

Claire szemszög:

- Köszönöm! – mondtam majd felvettem a telefont és a nappaliba sétáltam.
- Szia! – köszönt a telefonba Mike. – Most láttam, hogy hívtál! Mindjárt indulok, és nemsokára ott leszek nálad! – lelkes és vidám volt.
- Mike… azt hiszem ez ma nem fog összejönni. Ezért is hívtalak. Közbejött valami.
- De minden rendben ugye?
- Persze minden rendben, de nem vagyok otthon.
- Hol vagy?
- Christian-nal.
- Értem. – hallatszott a hangján, hogy csalódott.
- Beteg és a testvére hívott, hogy nézzem meg, de nincs jobban… - kezdtem elmondani neki az egész helyzetet, de ő félbeszakított.
- Gondolom, ott maradsz vele.
- Igen, egy kis ideig itt leszek még. Ne haragudj, hogy…
- Tudattad velem a dolgokat… - tartott egy kisebb szünetet – Mennem kell az egyik betegem váratlanul rosszabbul lett! – tudtam, hogy nem így van és tudtam azt is abban a pillanatban, hogy megbántottam. – Szia! – köszönt el gyorsan még.
- Szia! – köszöntem én is, és azonnal ki is nyomta a telefont.
Nem akartam őt megbántani, de így sikerült. Tudta, hogy én nem érzek iránta semmit, de mégis rossz volt hallani a hangját, éreztem legbelül, hogy csalódott.
Sóhajtottam egy nagyot, majd ismételten visszamentem Christianhoz.
- Miattam nem kell lemondanod a programodról Mike-val!
- Nincs semmilyen programom mára!
- Hívott, azt hittem… - váltott hangnemet.
- Igen, de lemondtam.
- Lemondtad? – kérdezte úgy mintha nem azt mondtam volna az előbb.
- Le.
Készült felállni ismételten.
- Ne kellj ki az ágyból! – utasítottam és közelebb mentem hozzá. Megnéztem ismételten a lázát, de még semmi változás nem volt. – Ha nem fog lemenni a lázad hívok orvost! – jelentettem ki.
- Nincs rá szükség!
- Megint kezded?
- Holnap majd megnéz egy orvos! – mondta határozottan.
Láttam rajta, hogy nincs értelme vitába szálljak vele.
- Rendben. – egyeztem így végül bele. – Mindjárt jövök, maradj az ágyban!
Kimentem majd egy borogatással jöttem vissza. Leültem ismételten mellé és a homlokára tettem. Miután rátettem a kezem úgy húztam el tőle, hogy előtte még megsimítottam az arcát. Ő pedig megfogta a kezem.
- Beszéljünk… kérlek.
- Rendben. - egyeztem bele.
Olyannak tűnt, mint akinek sok minden forog a fejében, akar dolgokat mondani, de nem tudja miként lásson hozzá.
- Már annyiszor próbáltam elmondani. Nem akartam, hogy akkor úgy alakuljon, nem azt akartam kifejezni, amit te hiszel. Nekem te többet érsz bárminél! Megváltoztam. Megváltoztattál! Már sok mindenen átestem életem során, de ahhoz hasonlókat sosem éltem meg, mint amikor veled tölthettem az időt.
- Christian…
- Kérlek csak hallgass meg! Eltelt sok idő és nem tudom megmagyarázni teljesen, amit éreztem. Kerestelek téged. Mindenkiben téged kerestelek, azt hittem így elviselem a hiányod, de nem találtalak meg senkiben. Szükségem van rád!
Elkezdte a kezem ujjaival cirógatni. Mélyen a szemébe néztem.
- Amikor azt kimondtad csak erre tudtam gondolni. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért mondtad azt, úgy éreztem kihasználtál.
- Én nem használtalak ki!
- Kérlek most te hallgass végig!
- Sebet ejtettél és nem tudtam magam túltenni. Viszont ugyanakkor hiányzott is valami. Igazából valaki. Ez pedig te voltál. Úgy gondolom nincs értelme annak, hogy egymás mellett elmenjünk szótlanul, ha pedig összefutunk, nem tudjuk mit mondjunk a másiknak, hol is kezdjük a beszélgetést. Felnőtt emberek vagyunk. Tudom sokszor tértem ki előled, nem kellett volna. Meg kell beszéljük a dolgot, és eldönteni hogy mi legyen van értelme, vagy pedig hagyjuk az egészet.
- Olyat ne mondj, hogy hagyjuk az egészet!
- Már nem csak ketten vagyunk az egész helyzetben. Ott van Beverly és Emma is.
- Claire. – simított végig az arcomon. – Beverly-t nem szeretem, én téged szeretlek! Nem is tudom miért kezdtem ebbe bele. Ő évekkel ezelőtt volt a párom, nagyon szerettem. De nem ő volt nekem az igazi. Nemrég összefutottam vele és azt hittem, ha a múltamba kapaszkodok sikerül a jelenen túllépjek. Azt hittem szóba se állsz velem többet, nem gondoltam volna soha, hogy itt ülsz valaha is mellettem.
- De mi lesz ezután?
- Véget vetek a vele való kapcsolatnak. Szeretném, ha újra megpróbálnánk.
- Lépésről lépésre haladjunk.
- Ez azt jelenti? – csillogott a szeme.
- Nem tudok még egy csalódást elviselni.
Levette a homlokáról a vizes anyagot, felült és közelebb hajolt hozzám. Homlokát az enyémhez érintette. Éreztem, hogy még mindig forró. Olyan rég volt már ilyen pillanat. Úgy éreztem meg kell próbálni még egyszer, esélyt kell adnunk magunknak, de nem szabad beleugranunk a dolgokba, még meg kell beszéljünk sok dolgot és el kell még neki mondjak valamit.
Megcsókolt. Lehunytam szemeim és csak élveztem a pillanatot. Amikor ajkaink elváltak egymástól tudtam, hogy el kell mondjam neki a betegségem. A szemébe néztem és nekikezdtem.
- Valamit tudnod kell!
Furcsán nézett rám. Kivette a szavaimból, hogy komoly dologról van szó.
- Még nem tudsz valamiről. - Erőt vettem magamon és úgy éreztem el kell mondjam, most neki kell kezdjek. Ha egy új lehetőséget akarok magunknak adni, őszintének kell vele legyek és elmondjak mindent.
- Oka volt annak, hogy nem tanítottam egy ideig és, hogy a kezem is rögzítve láttad. Volt nemrégen egy kisebb balesetem.
- Claire… - nézett döbbenten – Mit csináltál?
- Igazából semmit. – sütöttem le a szemem. Nem volt erőm úgy elmondani, hogy látom az arcát.
- Hát akkor? – államnál fogva felemelte fejem, s láthatta könnybe lábadt szemeimet.
- Kiderült, hogy a szervezetemre nem úgy hatott a gyógyszer. Először az orrom vérzett, majd elhagyta a lábam az erő és elestem. Akkor ütöttem meg a kezem, mert magam alá gyűrtem. Kórházba kerültem és Mike elmondta a hírt. Le kellett állni a gyógyszerrel, így nem műthetnek meg. A kezem is remeg újra. Ilyen maradok sajnos örökre. – Nem akartam befejezni mondandóm, de nem bírtam visszafojtani és elkezdtem sírni.
Ő magához húzott és átölelt. Belekapaszkodtam. Jó volt a karjaiban lenni. Lassan sikerült megnyugodnom, csupán ekkor engedett el.
- Miért nem szóltál nekem erről?
- Úgy gondoltam nem lényeges.
- Miért ne lenne lényeges? Fontos vagy nekem és igenis érdekel, hogy mi van veled! – csattant fel
- És mit csináltam volna? Be kellett volna állítsak és egyszerűen csak közöljem veled, hogy mi történt, miközben Beverly és Emma itt vannak veled? Vagy mit kellett volna?
- El kellett volna mondanod!
Megfogtam kezét és eltoltam magamtól, majd felálltam.
- Látod… - nem is folytattam úgy döntöttem hazamegyek. Odaléptem az éjjeliszekrényhez, lekaptam a telefonom onnan, és a kulcsot is le akartam a következő mozdulattal, de Christian megragadta a karom, az pedig kiesett a kezemből.
- Engedj el!
- Nem engedlek elmenni! – mondta határozottan.
- Talán a rossz lehetőséget választottuk.
- Nem akartam, hogy ez legyen!
- Feküdj vissza beteg vagy!
- Akkor rosszabb lesz, ha elmész! Kérlek, felejtsük el! Csak érts meg engem is. Ezt nehéz felfogni, csak annyit értettem meg az egészből, hogy nem műthetnek meg és hogy ez nem most történt meg. Rossz, hogy csak most tudtam meg az egészet.
- Sajnálom. Bevallom volt olyan, hogy el akartam mondani, de nem volt erőm. Valami azt súgta ne mondjam el. – elengedte a kezem én pedig maradtam még. – Tudod nagyon nehéz ezt felfognom. Úgy éreztem, sőt még most is érzem, hogy összedőlt a világom. Amikor felkelek és újra tudatosul bennem, vagy amikor hirtelen elkezd remegni a kezem, csak rosszabb. És tudod mi a legnehezebb része? Hiába akarom, hiába próbálom megakadályozni, nem megy. Annyiszor próbáltam már… – megint elkezdtem sírni. - … megbirkózni vele, de nem megy a dolog. Úgy érzem sokszor… egy semmi vagyok.
Megint készült kiszállni az ágyból, de nem hagytam odaléptem hozzá.  Viszont ellenállt az akaratomnak és mégis kimászott. Ismételten magához húzott és tartott a karjaiban.
- Együtt megoldunk mindent!
Én csak sírtam továbbra is. Megmarkoltam a pólót rajta és húztam magamhoz, amennyire csak bírtam. Miután elengedett visszatessékeltem az ágyba. Ő bentebb húzódott és megkért, hogy maradjak ott vele.
- Maradj itt velem!
Ott akartam vele lenni. Lehúztam a cipőm és odafeküdtem mellé. Betakart engem is. Egymással szemben feküdtünk először. Ő nézett egy darabig, majd félrehúzta a hajamat az arcomból.
- Legszívesebben sosem engednélek el innen! – szinte suttogva mondta – Alig tudom elhinni, hogy itt vagy mellettem, abból kiindulva, ami az utóbbi időben történt velünk. – az arcom simította.
Kicsit később már a mellkasára tettem a fejem és úgy feküdtünk az ágyban. Éreztem, hogy a láza is lassan lemegy.
Boldog voltam. Jó volt újra vele lenni. Megint hittem, úgy éreztem, amiket kimondott szavakat, azok valódiak. Viszont tudom minden nehéz, a boldogsághoz is nehéz út vezet. Tudom, hogy sokszor csak álom amit kergetnek az emberek és mégis úgy érzik úgy a legtökéletesebb az életük. Egyszer azonban felébrednek és rájönnek, a valóság más. Nem akarom, hogy ez ismét egy álom legyen. Valóságban akarok élni! Jelenleg minden olyan valódinak tűnik, azt érzem helyes döntést hoztam. Már nagyon régen éreztem ehhez hasonlót, a szívem is és az eszem is helyeselt. Ez talán egy jel arra, hogy az út, amire léptem, jó. Nem az számít, hogy az utam díszes kövekkel, egyenletesen legyen kirakva. Lehet benne kátyú, lehet benne akadály, de mégis megérje ezen haladni. Nekem ez a lényeges. Ha pedig nem egyedül teszem meg ezt az utat, az még jobb. Tudom mit akarok: boldog lenni, örülni, élvezni az életet, úgy érezni már vagyok valami, több. De más is számít, viszont ez még egy kérdőjel. Nem lehet hirtelen mindent elfelejteni, nem lehet úgy tenni, mintha ez a pár hét nem is lett volna. Mi lesz velünk? Akkor van esélyünk, ha tiszta lapot kezdünk és belátjuk, az ellőttünk álló időszak már egy másik történet kezdete. Ez az új történet pedig mikor kezdődik el? Talán most, talán később. Lehet ez az a pillanat, amikor mindez megkezdődik. Csak azt tudom, miután eljön valami vége, lezárul, csak akkor jön az azt követő új. Tele reményekkel, egy tiszta lap és hogy milyen tartalommal kerül megtöltésre, mindaz csak rajtunk múlik. Időről időre, sorról sorra haladva megtöltjük majd a fehér lapot, remélhetőleg Együtt. A jelen azonban csak egy szelet az egészből, csupán egy rész. Egyáltalán ez a pillanat a ránk váró dolgok része, vagy csak egy kitérő? Minden kérdéses, egy dolog mégis biztos ahogyan már említettem: Bármi is történik, az már egy másik történet része lesz.

Holiday and Love

Sziasztok!

Még nem a frissel jelentkezek, hanem szeretnék nektek ajánlani egy oldalt. 

http://holidayandlove.blogspot.hu/

Barátnőm készítette az oldalt és a történet is friss és ropogós! :) Annyit most elárulok róla, hogy a történet egyik főszereplője Sebastian Vettel! :)
Emellett a történetben találkozhattok az Utolsó Ígéret 2 főszereplőjével is! ;)
 Jó szórakozást kívánok nektek hozzá!

Holnap vagy holnapután pedig érkezik a friss, amiről annyit elárulok most, hosszabb lesz, mint az utóbbiak és  a két szereplő sorsát eldönti!

Kellemes estét!

Puszi

53. fejezet

Sziasztok!

Újra ott vagyok! Amikor megnéztem a rendszeres olvasók számát nagyon boldog lettem, hisz már 50 rendszeres olvasója van a történetnek! Ez nagyon jól esett nekem!

De ami miatt igazából most jelentkeztem az a folytatás. Megérkezett a következő fejezet. Claire jelen pillanatban kétségek és gondok közepette éli meg mindennapjait. Mindig gördül elé valami, nem tudja sokszor mi tévő legyen. Nem tudja minek higgyen igazán. Nem tudja mit tegyen, mit mondjon, mi a jó döntés. Ez meg fog látszódni most is.

Belátom nem életem fejezet lett, de szükség van erre is a továbbiakban.

Remélem megleptek pár véleménnyel.

Jó szórakozást!

Puszi

53.fejezet

Egy lépés előre, kettő hátra

Néha nem tudom, miként gondoljak ez életemre. Miként fogjam fel? Miért van két ilyen szélsőséges véglete? Talán azért kapom ezt, amiket tettem? Most jött el az ideje a méltó büntetésemnek? Úgy érzem felfogtam, megtanultam a leckét, úgy érzem eleget bűnhődtem. Akkor miért nincs változás? Miért csak ez jut nekem?

Ki így ki úgy, de mindenki kifejezi érzéseit és a külvilág felé juttatja. Lehet az egy mosoly, lehet az egy könnycsepp, lehet bármi, de éned pillanatnyi megnyilvánulása. Azok is, akik úgy érzik sziklaszilárdak, megrendülnek néha. Azok, akik úgy érzik semmik, erőre kapnak. Minden egy pillanaton múlik. Nyerhetünk és veszíthetünk, eleshetünk és felállhatunk. Keresnünk kell egy biztos pontot, amibe kapaszkodhatunk, ha ez megvan, sikerülni fog, csak akarnunk kell. Mindig van kiút, mindig van lehetőség, csak meg kell találni. A reménytelenségen túl kell lépni, meg kell találni azt, amiben hihetünk.

A szavak alkalomadtán nem fejezik ki, mit szeretnénk, mit érzünk, mit akarunk, nincsenek meg rá a kellő kifejezések. Nem mindig tudjuk mi a helyes szó, mit kell mondani. Ha mondunk bármit is változtat a dolgokon? Nem feltétlenül.
Jelen esetben nem a szavak beszéltek. Christian nem mondott egy árva szót sem, elvette Emma táskáját és elindultak. Se egy elköszönés, se semmi, csupán a kislány búcsúzott el tőlem. Én pedig csak néztem ahogy elsétálnak.
Egy részem azt mondja jobb így neked, egy másik pedig pont az ellenkezőjét.
Szépen lassan mindenki elment, így csupán ketten maradtunk Elisa-val.
- Sikerült! – mondta vidáman.
- Megcsináltad!
- Nem! – vágta rá azonnal – Megcsináltuk!
Elnevettem magam, hisz elkezdett táncolni. Miután abbahagyta visszavett egy kicsit a tempóból.
- Mikor jössz vissza? – érdeklődött ő is felőlem.
- Legszívesebben már holnap itt lennék, de nem tudok. Egy hetet még szigorúan pihennem kell.
- És a kezedről akkor lekerül a rögzítés?
- Két nap múlva megnézik a kezem. Mivel nem volt törés, így esélyes. Már alig várom, hogy levegyék végre, elég kellemetlen vele bármit is csinálni. Ügyetlennek érzem magam vele.
- Persze, azért zavar valamennyire mindenben, amit csinálsz.
- Remélem, már nem sokáig kell elviseljem. – mondtam egy halvány mosollyal.
Összepakoltunk mi is, majd elindultunk.
- Tudod Elisa, akárhányszor elmegyek itt, mindig megállok és megnézem a nagy pillanatainkat.
- Én is sokszor ezt teszem Claire.
- Emlékszek mekkora harc ment egy-egy főszerepért.
- Igen. És hogy mennyi mindent megtettek az emberek a másik „kiiktatása” végett.
- Igen. – sóhajtottam egyet. – Tudom miről beszélsz.
Eszembe jutott, hogy én is voltam akkoriban áldozat, de voltam a másik oldalon is.
- Elvigyelek? – kérdezte tőlem.
- Megköszönném. – válaszoltam.
Már az ajtót zártuk be, amikor megcsörrent Elisa telefonja. Előkereste, a kulcsot pedig odaadta nekem.
- Szia! – hallottam, hogy köszön. – Nem! Mit csinált? Bob beszélj érthetően! – hátrébb lépett egy kicsit és nem is figyeltem miről beszél.
Bezártam kisebb küszködés után az ajtót, majd vártam rá, aki azonban idegesen telefonált továbbra is. Ott álltam és néztem, majd letette a telefont.
- Valami történt?
- Igen. Ne haragudj, de nem tudlak hazavinni.
- Semmi baj, de mi történt? – léptem hozzá közelebb.
- Bob éppen a kórházból telefonált, a kicsivel baj van!
- De mi történt?
- Nem tudom, nagyon ideges vagyok és ő se tud mit mondani!
- Próbálj megnyugodni! Tudom, hogy ez most szinte lehetetlen, de próbálj! Vegyél egy mély levegőt és szedd össze magad! El kell jutnod a kórházba!
- Igazad van! De ne haragudj tényleg…
- Elisa! Haza tudok menni, nincs bajom! Ne ezzel foglakozz már!
- Jól van.
Összeszedte magát, majd beült az autóba és elment. A kulcsot pedig nálam hagyta. Visszaléptem még egyszer az ajtóhoz, majd leellenőriztem utoljára, hogy zárva van-e. Alaposan megrángattam a kilincset és nyugtáztam magamban, igen zárva van! Úgy voltam vele egy kis séta nem árt nekem sem, nem muszáj nekem tömegközlekedéssel hazamenjek. Betettem a zsebembe a kulcsot, belenéztem a táskámba, hogy nem hagytam-e véletlenül bent valamit, majd indulni készültem. Viszont nem volt esélyem elhagyni a helyet. Egy autó parkolt le az út szélén és egy férfi szállt ki az autóból. Megismertem őt, hisz Christian volt. Odasietett hozzám.
- Jó, hogy nem mentél még el, Emma itt hagyott valamit! Ugye van nálad kulcs?
- Van. Gyere, kinyitom az ajtót. – elővettem a kulcsot és sikerült kisebb tusakodás után kinyitnom az ajtót.
Előre engedett és haladtunk vissza a terem felé. Végigmentünk a folyosón, de közben nem szóltunk egymáshoz. Kinyitottam a terem ajtaját is, beengedtem, hogy keresse meg, amit itt hagyott a kislány. Pár percig bent volt, de nem talált semmit.  Bentebb léptem én is.
- Nos, megtaláltad? – kérdeztem tőle.
- Nem. Nem tudom hol hagyhatta!
- Mehetünk? Zárhatok, vagy még szétnézel? – kérdeztem ismételten tőle.
- Nem, nem találtam akkor biztos valahol máshol van.
Majd elhagyta a tánctermet és én is, végül pedig ismételten bezártam az ajtót. Ugyanazon az útvonalon haladtunk, ahol pár perccel korábban jöttünk. Megint kiengedett maga előtt, majd fogtam és bezártam újból a bejárati ajtót is.
- Claire . – lépett mögém.
Megfordultam. Szemtől szemben álltunk egymással.
- Nem is tudom, mit mondjak. – kereste a számára megfelelő kifejezéseket. – Talán így kellene kezdjem: Sajnálom. Tudom, hogy… hogy sok mindent máshogy kellene csináljak, de egy valamit újra úgy tennék, ha újrajátszhatnám azokat, amik megtörténtek.
- Nem vagy ezzel egyedül, sokan mások is szívesen változtatnának a dolgokon.
- Várj, kérlek. Csak hallgass végig! - változott egy kicsit a hangsúlya.
- Figyelek rád. – néztem rá és vártam mit akar mondani.
- Annyi mindent mondanék, annyi mindenről kellene beszéljünk.
- Mit takar az annyi minden?
- Azt, hogy mit tettem rosszul, a helyzetemet, a helyzetünket, az érzéseimet, a… - majd elkezdett köhögni.
Nagyon csúnyán köhögött, hallatszott, hogy beteg. Alig bírta abbahagyni, a szeme is megtelt könnyel, az erőlködéstől.
- Jól vagy? – kérdeztem tőle aggódva.
Nem tudott megszólalni, csak bólogatott, de továbbra is köhögött.
- Voltál orvosnál? Csúnyán köhögsz!
Legyintett egyet és összeszedte magát.
- Nincs semmi bajom, csak megfáztam. – mondta rekedtes hangon és halkan.
- Nem úgy hangzik!
- Semmi bajom! – valamivel erőteljesebb volt már a hangja.
- Menj el orvoshoz mindenképpen! – mondtam még neki.
- Elmegyek majd. De most nem ez a lényeg.
- Figyelj. Azzal nem lesz jobb, ha újra felhozzuk a sérelmeket. Ez már talán sehogy sem lesz jobb. Nem vagyok önmagamban sem biztos, semmiben sem. Bizonytalanság vesz körül. Annyi minden történt és fogalmam sincs még mi vár rám, mi lesz ezután. Nem tudom, mit gondoljak, miként lássam meg a holnapot. De nem terhellek ezzel. Emma és Beverly már biztos várnak rád!
- Mit értesz ezalatt, hogy miként lásd meg a holnapot?
Nézett rám és némi kétségbeesés tükröződött a szemében. Nem igazán tudta mit akarok mondani.
- Nem fontos.
- De az! Ne hagyj kétségek között!
- Nem hagylak. Nincs semmi, beszélek össze-vissza.
- Látom, hogy nem vagy őszinte! Nézz a szemembe kérlek és mondd el!
Belenéztem a szemébe, összeszedtem minden erőm, vettem egy mély lélegzetet majd nekikezdtem.
- Semmi sincs. Most pedig… pedig megyek.
- Claire ne csináld ezt!
- Megyek, van még egy kis dolgom.
- Legalább had vigyelek el!
- Kedves tőled, de köszönöm nem kell, sétálok.
- Menekülsz előlem?
- Nem menekülök!
- Akkor miért nem hagyod, hogy legalább hazavigyelek?
- Mert…
- Mert? Menekülsz.
Végül hazavitt. Egész úton némán ültünk egymás mellett.
- Köszönöm, hogy hazahoztál! – köszöntem meg gesztusát.
- Tudod, hogy szívesen tettem. Érted… - megint elkezdett köhögni. Egyre jobban aggasztott ez a dolog.
- Ez nem csak egy megfázás! Jobban vagy? Menj el orvoshoz kérlek, minél hamarabb!
- Jobban vagyok, ne félts.
- De féltelek! – vágtam rá azonnal. – Ígérd meg, hogy elmész!
- Megígérem. – kisebb csönd alakult ki - Féltesz, tehát számítok még neked?
Csak néztem őt, közben pedig megfogta a kezem. Jobb kézzel kinyitottam az ajtót, már a fél lábam is kitettem.
- Christian, most megyek, köszönöm még egyszer!
- Claire várj!
Kezem kicsusszant keze közük, gyors mozdulattal kiszálltam az autóból, becsaptam magam mögött az ajtót, majd gyors léptekkel elindultam a bejárat felé és pillanatok alatt már a lépcsőházban voltam.
- Még számítasz! – mondtam halkan, majd összeszedtem magam és felmentem a lakásomba. Kinyitottam az ajtót, majd az ablakhoz sétáltam. Kinéztem rajta. Még ott állt az autó és benne ült. Néztem mit csinál. Pár perc elteltével elindult.

Ahogy már előre meg volt beszélve két nap múlva a kórházban voltam és a kezem vizsgálták. Alapos vizsgálat után kiderült, le lehet venni róla a rögzítést, újra szabad. Még nem lesz 100%-os de a folyamatos használat során pár napon belül újra a régi lesz. Jó volt végre újra szabadnak tudni.
Szinte semmi se változott az életemben az azt követő napokban. Folyamatosan csak néhány dolog körül forgott az agyam, váltakozva. Még mindig nem tudom rendezni a dolgokat, még mindig kell egy kis idő. Lassan kezdem felfogni a betegségem is, minden nap újra ráébredek a dolgokra és bár ugyanolyan pokoli ezzel együtt élni, talán belátni könnyebb egy kicsit.
Már lassan egy hete, hogy megszabadultam a kezemen lévő rögzítéstől. Azóta már újra ugyanúgy használom a kezem, nem érzek fájdalmat. Délután volt, és éppen nagyban takarítottam a nappalit. Még azon a héten pihenőre voltam kényszerítve, így dolgozni se mentem. A fölösleges energiáimat így a takarításba vezettem le. Azóta kiderült szerencsére, hogy Elisa gyerekének nincs semmi baja. Megnyugodtak mind a ketten, hatalmas kő esett le a szívükről, de nem csak az övékről. Én is aggódtam a pici miatt és megnyugodtam, mikor Elisa hívott és közölte a jó hírt.
 Christiannal nem találkoztam azóta. Mike pedig… ő pedig továbbra is kitartó. Ma miután végez a munkával, eljön értem és el akar vinni vacsorázni.
Befejeztem a nappali kitakarítását és kissé fáradtan dőltem le a kanapén. Unatkoztam. Kapcsolgattam egy kicsit, nézelődtem a csatornák között. Sikeresen elunatkoztam a tv előtt egy órát. Kikapcsoltam végül, majd elmentem megfürödni. Egy kellemes fürdőt készítettem magamnak, és sokáig áztattam magam a vízben. Ellazultam. Nem sokkal később már a hajam szárításával küszködtem. Sikerült körülbelül egy 20 perc alatt szárazzá tennem hajam. Felkaptam magamra egy nadrágot és egy felsőt, hisz korán volt még ahhoz, hogy Mike értem jöjjön. Elkezdtem a hűtőben kutakodni, hátha találok valamit. Nem voltam annyira éhes, fogalmazzunk úgy, inkább nassolhatnékom volt. Nagyban kutakodtam, amikor hallottam, hogy csörög a telefonom. Bezártam a hűtőajtót, majd a hangforrást kerestem. Gyorsan megtaláltam. Amikor a kijelzőre néztem meglepődtem. Olyan személy neve volt kiírva rajta, akire egyáltalán nem számítottam. Anna neve villogott. Nem tudtam miért hívhat, hisz megharagudott rám, és amikor utoljára beszéltünk rám csapta a telefont.
- Szia Anna! – köszöntem a telefonba.
- Claire! – szólt furcsán a készülékbe.
- Minden rendben? – ráncoltam össze a homlokom.
- Nem, nincs!- ideges volt a hangja.
- De mi a baj?
- Kérlek szépen tedd meg nekem!
- Nem tudom miről van szó! Bökd már ki!
- Christian…