55. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, jelentkezek még pedig a folytatással. :)

Minden kezdet nehéz, nekik is döcögős a dolog, de talán a folytatás egyszerűbb.

Számomra egy különleges résszel jelentkezek most, talán elmondható azért különleges nekem amiért Claire-nek is az! :) Ha elolvassátok, talán rájöttök!

Remélem megleptek néhány véleménnyel, nagyon jól esne nekem,mert Ez a nap más, mint a többi...

55. fejezet

Ez a nap más, mint a többi…

Minden nap különbözik a másiktól, mindegyik hordoz valamilyen lényeges elemet. Lehet egy nap valakinek a világon különleges, lehet nekem, sőt lehet mind a kettőnknek. Azt hiszem ez a nap is ilyen. Más, különleges… legalábbis nekem.

Claire szemszög:

Rájöttem a változás jó dolog. Rájöttem, itt az ideje változtatni. Akkor úgy éreztem a boldogságom forrása csak ő lehet. Újra rá kel jöjjünk, mi a kettőnk életének célja, miként valósul meg. Fel kell ismerjük a saját és a másik hibáját és el kell fogadjuk. Meg kell ismerjük újra egymást.

Reggel elég korán ébredtem. Az sötétítőfüggönyt nem jól húztam el este, így egy sávban a napsugarak behatoltak a szobámba. Amikor felébredtem azonnal szembetaláltam magam velük. Hunyorítottam, szemeim még nem voltak készek a fogadásukra. Lassan felültem. Ott ültem az ágy szélén és még ébredeztem. Megdörzsöltem szemeim, ásítottam egyet. Ültem még egy darabig, majd mosoly húzódott szám sarkába. Igen, ez a nap más. Csak mosolyogni szabad. Belelépkedtem a papucsomba, majd az ablakhoz sétáltam és teljesen elhúztam a függönyt. Kinyitottam az ablakot és hagytam, hogy a friss levegő átjárja a szobát. Amíg az ablak nyitva volt a szekrényben kezdtem el keresgélni. Egy egyszerű nadrág és egy felső mellett döntöttem. Nem szándékoztam sehova se menni, így ez megfelelt a célnak. Letettem a fotel kartámlájára, majd visszamentem az ablakhoz és becsuktam azt. Gyorsan összeszedtem az ágyam, majd a fürdőszobát vettem birtokba. Frissítő zuhany után pakolásztam egy kicsit. Nem voltam még éhes. Közben nem tudtam nem a mögöttünk lévő időre gondolni.
Amikor ott maradtam vele, úgy éreztem az a jelen alapja a jövőnek is. Viszont ez megváltozott. A szavak szépen tudnak hangzani és hinni is egészen könnyű bennük, de megcsalnak. A szavai is azt hiszem hasonlóak voltak. Aznap este ott maradtam vele. Másnap reggelre már jobban érezte magát. Emlékszek összekaptunk egy kicsit, mert én ragaszkodtam hozzá, hogy nézze meg egy orvos, ő viszont nem akarta ezt. Hiába erősködtem, nem adta be a derekát, az ő akarata győzött ezen a téren. Másnap ott reggeliztem, majd ahogy ígértem visszavittem a kulcsot Mr. Wright-nak. Később többször is meglátogattam őt, készítettem neki ennivalót, vagy éppen rendet raktam nála, vagy pedig csak pusztán vele akartam lenni. Olyan volt, mintha a bizalom újra elkezdett volna kiépülni közöttünk. Jól esett ott ülni az ágya szélén, jó volt látni, ahogy rám mosolyog, jó volt érezni, ahogy végigsimít bőrömön, ahogy magához ölel. Elmondhatatlan érzés volt, amikor megnyugtatott. Ott voltam nála éppen, amikor hirtelen elkezdett remegni a kezem. Semmi előjele nem volt, de hisz mi is lenne, sosem szokott. Az ágyba parancsoltam akkor is, de igazából nem sok ereje volt, nem került nagy erőfeszítésembe, hogy ott tartóztassam. Leültem ugyanúgy az ágy szélére. Emlékszek, hogy meséltem neki arról az idegenről. Egyre több mindent mondtam el neki, úgy gondoltam ebbe is be kell avassam,hisz én akartam, hogy újra működjön kettőnk kapcsolata. A boldogság, amit akkor érzek, mikor vele vagyok ad erőt mindahhoz, hogy túllendüljek a nehézségeken. Ő pedig meghallgat és szeret engem. Újra van egy támaszom, egy mankóm
- Christian. – kezdtem így a mondandóm. – Nem meséltem még neked erről a dologról.
- Ugye nem valami rossz hír?
- Nem. – mosolyodtam el. – Igazából magam sem tudom, hogy ki az illető és, hogy mit akar, de tudom, hogy köze van a családomhoz.
- Kiről beszélsz?
- Csak távolról láttam még eddig. Igaz már elég rég volt, nem sokkal azután, hogy összevesztünk. Elmentem anyu sírjához és ott volt. Tudom, sőt biztos vagyok benne, hogy ő hozta eddig minden évben a virágot a sírra, de nem tudom kicsoda. Amikor meghallotta, hogy érkezett valaki és leállítottam az autót eltűnt hirtelen. Hazamentem és kutakodtam anyu holmija között, de semmit nem találtam. Felforgattam szinte mindent, próbáltam keresni bármit, amiből valamit is megtudhatok, de semmi.
- De férfi vagy nő?
- Furcsa, - s elnevettem magam – de nem tudom biztosra mondani. Szerintem férfi. Csak egy pillanatra láttam és hirtelen eltűnt, egyszerűen nem tudom.
- De mi köze lehet édesanyádhoz?
- Bárcsak tudnám. – sóhajtottam egyet.
- Rájövünk majd. – bíztatott és megfogta a kezem.
Arra azonban egyikőnk sem számolt, hogy a betegségemmel együtt járó kézremegés ismételten megjelenik. Váratlanul, mint mindig.
Amikor megérezte, hogy elkezd remegni a kezem megijedt. Ösztönösen elengedte az enyémet. Még sosem látta így milyen nekem. Én többször megéltem már hasonló helyzetet. Szinte nap, mint nap. Mégis első alkalom volt számomra is azon a téren, hogy ott volt akkor ő is. Elhúztam a kezem, hogy ne kelljen neki végig néznie. Másik kezemmel próbáltam lefogni, de ez nehéz feladatnak bizonyult. Inkább úgy döntöttem, amíg nem marad abba, magára hagyom. Már felálltam, amikor megállított.
- Hová mész?
- Nem akarom, hogy lásd. Nem kell végignézned. Látom, hogy megrémültél a dologtól. Ez természetes. De jobb, ha ezt nem látod.
- Maradj itt! Megijedtem, hisz… hisz hirtelen elkezdett remegni, de nem akarom, hogy egyedül csináld végig.
Újra leültem mellé.
- Biztos vagy abban, hogy meg tudsz birkózni a látvánnyal?
- Igen. Megbirkózok vele, mert szeretlek! – kihámozta kezem a másik alól, majd mind a két kezével megfogta azt. Tartotta a kezei között. Mindeközben egy szót sem szólt, csak nézett engem. Másként éltem meg a pillanatot, mint eddig. Ott volt velem és fogta a kezem, nem csak képletesen. Ez nekem is új erőt adott az előttem álló élethez. Úgy éreztem számíthatok valakire a későbbiekben, így könnyebb lesz elfogadnom az elfogadhatatlant.
Azt hiszem akkor jöttem rá, hogy mégsem így van mégis minden, amikor elmentem hozzá és ott volt Beverly is. Tudtam, hogy otthon lesz, hisz szigorú pihenésre van szüksége. Mindezt pedig onnan tudtam biztosra, mert nagyon sok időt töltöttem vele, ápoltam őt. Emlékszek vettem neki egy kis péksüteményt. Gondoltam meglepem vele, hisz nagyon szereti és előző délután is kívánta. A kezemben a még meleg sajtos pogácsával teli zacskóval haladtam a lépcsőházban. Már olyan volt, mintha haza mentem volna. Tudom, hogy ez a kijelentés erős, mégis így éreztem. Benyitottam, majd amikor megláttam őket a mosoly ráfagyott az arcomra, a jókedvem elhagyott. Meglepetten néztem rájuk és ugyanúgy nézett rám Beverly is.
- Sziasztok! – köszöntem, s eléggé zavartan éreztem magam. Úgy éreztem egy fölösleges személy vagyok. – Csak hoztam egy kis péksüteményt. – mondtam majd letettem egyszerűen a papírzacskót a dohányzóasztalra. – Látom egész jól vagy! – hirtelen csak ezt tudtam mondani. – Most megyek is! Sziasztok!
Beverly még arra sem méltatta magát, hogy elköszönjön. Nem szimpatikus nekem és nem csupán azért, ahogy ekkor viselkedett. Már akkor sem volt szimpatikus, amikor először találkoztunk az iskolában. Ahogy Emmával bánt, úgy gondolom mindent, vagy közel mindent elárul az ő jelleméről.
- Claire! – szólított meg és jött is utánam Christian. Mikor odalépett elém én már régen elhagytam a lakását – Ez nem az, amire gondolsz!
- Miért, mire kellene gondoljak? – tettem fel neki egy egyszerű kérdést.
- Beverly csak azért van itt, hogy elmondjam neki, hogy befejeztem a vele való kapcsolatomat. Mondtam már, hogy én veled akarok lenni!
- Lezártad?
- Még nem, de magamban már régen.
- Tudod mit? Most megyek, úgy is dolgom van, csak gondoltam hozok neked péksüteményt.
- Most haragszol rám, így van ugye?
- Nem, nem haragszok.
Ekkor megnyugodott némiképp, de amikor látta rajtam, hogy arckifejezésem nem változott semmit, ismételten feszülten nézett rám.
- Akkor?
- Nincs semmi akkor. Menj vissza nyugodtan, beszélgess vele! És vigyázz magadra!
- Nem akarsz maradni vagy később eljönni?
- Maradjak amikor ilyen fontos dolgot kell tisztáznotok? – kérdeztem furcsa hanglejtéssel, egy kicsit talán már gúnyosan is.
- Valóban. És később… - talán nem érezte mit akarok érzékeltetni.
- Nem tudom mikor leszek otthon. Majd beszélünk!
Sarkon fordultam, majd indulni készültem. Egy pillanatra megálltam és visszafordultam még.
- Csalódtam, nem pedig haragszok! Ha lehet, akkor inkább ne hívj!
Végül elindultam. Mi az oka amiért így viselkedtem vele? Egyszerű: Nekem azt mondta ő már beszélt Beverly-vel erről.
Hazamentem és ismételtem belekerültem valami hasonló helyzetbe, mint korábban.

Christian szemszög:

Már egészen jól éreztem magam, ezt pedig csak egy embernek köszönhetem, akit nagyon szeretek és aki ott van velem, az én Claire-m. Szinte minden nap eljött hozzám. Boldog voltam, hogy ott volt és őt is boldognak láttam. Szükségem van rá és tudom az első dolgom, hogy lezárjam ezt a mostani kapcsolatot Beverly-vel. Felhívtam telefonon, hogy beszéljünk. Bár tudom nem ez a legtökéletesebb mód erre, személyesen kell ezt elintézni és sokkal gerincesebb dolog is. Mégis felhívtam. Azt hiszem talán valahol ő is tudta legbelül, hogy ez már nem a mi időnk, nem olyan, mint régen. Szerintem neki is körvonalazódott a dolog.
- Beverly beszélnünk kell. – kezdtem így.
- Azt hiszem, tudom, vagyis érzem, miről akarsz beszélni. Rólunk igaz?
- Igen.
- Nem működik ez nekünk.
- Erről akarok beszélni. Úgy látom, nem megy. Jobb lenne, ha…
- Ha véget vetnénk ennek.
- Sajnálom, hogy így telefonon beszéljük, meg ezt a dolgot. Tudom nem a legmegfelelőbb módja bármi rendezésének is.
- Talán még jobb is. – mondta, majd kinyomta.
Érzetem legbelül, hogy mégis megbántottam. Talán neki ez az egész olyan volt, mint régen? Nem tudom, csak egy dologban vagyok biztos, hogy mást szeretek.
Egyik nap azonban váratlan vendégem volt. Beverly jelent meg nálam olyan okkal, hogy beszéljünk még, nem telefonon kell a kettőnk dolgát megbeszélni. Én meglepődtem, hisz a telefonban azt hittem…  Beengedtem. Nem hezitált sokat, a dolgok közepébe vágott.
- Christian ezt nem telefonban kell megbeszélni!
- Beverly! Ugyanazt tudom csak mondani, mint a telefonban!
- De miért? Van valaki más?
- Igen, van valaki!
Mikor kimondtam betoppant az ajtómon az a bizonyos Valaki. Péksüteményt hozott, a kedvencem. Amikor belépett láttam rajta, hogy meglepődött, hogy ott találja Beverly-t. Letette az asztalra a zacskót, majd elment. Utánamentem még, de végül gyorsan eltűnt. Azt mondta csalódott és inkább ne hívjam. Tudtam ismételten sikerült megbántanom. Visszamentem Beverly-hez majd végleg véget vetettem ennek az egésznek.

Claire szemszög:

Emlékszek utána hívott többször is. Nem volt semmi értelme veszekedni. Én nem akarok már veszekedni. Elmondta többször is miért volt Beverly. Hittem neki, de mégis pár nap egyedüllétet kértem tőle.
Most hogy visszagondolok jobb így. Nyugodt vagyok. Dolgozok, a gyerekekkel foglalkozok, nevetek. Ha a tükörbe nézek, látom, hogy mosolyogni is képes leszek, látom, kezdek az lenni, mint régen.
Lassacskán az étvágyam is megjött, viszont el kellett menjek a boltba. A legközelebbi bolt volt a cél. Felhúztam egy kényelmes cipőt, gyorsan beledobtam a táskámba a pénztárcám és a telefonom, bezártam az ajtót és elindultam. Gyorsan lelépkedtem a pár lépcsőfokon és a következő pillanatban már kint is voltam az utcán. Néztem a kirakatokat, majd nem sokkal később már a bolt sorai között mászkáltam. Gyorsan bepakoltam a termékeket a kosárba, majd fizettem. A hazafelé vezető úton késztetést éreztem arra, hogy megálljak egy cukrászdában. Bementen és miután megpillantottam azt, amit kívántam, meg is vettem magamnak.
Sokkal több dologgal érkeztem haza, mint amit terveztem, hogy veszek is. Mindent elraktam a helyére, gyorsan összedobtam egy könnyed ebédet, majd nekiláttam és megettem. Elpakoltam magam után, majd elmentem sétálni. A közeli parkban sétálgattam azt hiszem vagy két órát is, ha nem többet. Leültem közbe egy padra, nézelődtem is egy kicsit. Azt hittem mostanra valaki eszébe fogok jutni már, de nem így volt. Senkiébe sem. Egy kicsit rosszul éreztem magam emiatt, de túllendültem rajta. Amikor hazafelé sétáltam csupa boldog emberrel futottam össze, legalábbis első pillantásra annak tűntek. Mosolyogtak rám és az én arcomra is mosolyt csaltak. Mintha csak az lett volna a dolguk, hogy ne hagyják, hogy ezen a napon boldogtalan legyek.
A mosoly maradandó volt. Mikor már az ajtómban álltam és a kulcsot kerestem a táskámban, akkor is mosolyogtam. Amikor azonban meghallottam egy hangot mögöttem, felnéztem és csak magam elé néztem.
- Szia! – köszönt én pedig lassan megfordultam.
Christian állt velem szembe, kezében egy kis dobozzal.
- Szia! – köszöntem neki.
- Had segítsek! – mondta és már ki is vette a kezemből a táskát. – Hiányoztál! – vágott rögtön a dolgok közepébe - Valamit tudnod kell! Egy dologban vagyok biztos, és talán annyit mondhatok eddigi életemben csupán ebben voltam biztos. Veled akarok lenni, szeretni akarlak, fogni a kezed, megvédeni mindentől, egy jövőt akarok veled!
Amikor ezeket kimondta könnyek szöktek a szemembe. Letette a földre a táskát, majd közelebb lépett. Átnyújtotta a dobozkát, én pedig elvettem tőle.
- Mi ez? – kérdeztem tőle.
- Ha kinyitod, megtudod. Tudom, hogy nem egy amolyan hatalmas dolog, de ez valahol olyan, mint te.
Csak néztem a dobozkát. Nem tudtam mi lehet benne. Ő még közelebb lépett. Ajkai érintették enyém és egy lágy csókot lehelt rájuk, majd annyit mondott:
- Boldog Születésnapot!