56. fejezet

Sziasztok!

Tudom elég régen jelentkeztem, elnézést ezért. Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett visszajelzéseket, mind a kommenteket, mind pedig a pipákat. Nagyon jól estek.

A mai részhez talán csak annyit fűznék hozzá, hogy az első lépések megtevődtek, de hogy az út göröngyös vagy egyenletes lesz az még a jövő kérdése. Megkezdődik lassan egy visszaszámlálás. Az elkövetkező részben/ részekben majd rájöttök mire is utal az előző mondat.

Jó szórakozást kívánok így késő este nektek!

Remélem most is számíthatok rátok!

Puszi

56. fejezet

Egy állapot

„A boldogság…

Nem mindig az egyszerű és legkézenfekvőbb döntés a legjobb. Megeshet, hogy könnyebb, mégis a rossz a döntés. Egy nehéz döntés és nehéz út eseteként több mindent adhat számunkra. Megtanít dolgokra, ráébreszt minket arra, kire számíthatunk. Egyszerű, nehéz. Dilemma. Mi alapján tudjuk megállapítani, hogy melyik az egyszerű és melyik a nehéz? Kire vagy mire hallgassunk? A válasz egyszerű: Senkire, pusztán önmagunkra. Tudni fogjuk magunk is mit kell válasszunk. Tudni fogjuk, hogy azzal a döntéssel hagyjuk a boldogságot elsétálni mellettünk, vagy pedig… pedig őt választjuk.

Claire szemszög:

Csak a kis dobozkát szorongattam a kezemben. Néztem, próbáltam megfejteni mi van benne, de mégsem tudtam rájönni mit tartalmazhat. Tekintetem Christianra emeltem, aki várta mit fogok tenni vagy mondani.
- Köszönöm. – szólaltam meg.
- Nem, bontod ki? – látszott rajta, hogy izgatott volt. Talán amiatt lehetett, hogy mit szólok majd az ajándékához.
A masnit kibontottam a dobozon. A selyemszalagok elterültek a kezemen, a következő mozdulattal pedig a dobozka tetejét vettem le. Egy karlánc volt benne. Nagyon szépen volt. Egyszerű, de mégis meseszép. A doboz tetejét az aljához tettem, így a fél kezem ismét szabad volt. Kivettem a dobozból a karláncot, elfektettem tenyeremben és immáron a kezemből is megnéztem.
- Nagyon szép. – néztem a szemébe.
- Tetszik?
- Igen, nagyon.
- Örülök neki. – elmosolyodott. – Segítek. - nyújtotta felém a kezét én pedig odaadtam a karláncot. Jelezte, hogy tartsam a kezem. Emeltem felé ő pedig egy pillanat alatt összekapcsolta a csuklóm körül. – Amikor megláttam a kirakatban úgy éreztem ez hozzád illik. – forgatott egy picit rajta, majd rámutatott egy szemre – Látod itt ezt a szemet? – Fejbólintással válaszoltam neki helyeslőleg. – Ez egy különleges szem. Nem olyan, mint a többi. Ez a legszebb. Más, mint akármelyik, nem fogható hozzá egyik sem, akárcsak hozzád. Különlegesebb vagy, mint akárki. Nekem biztosan. Ha erre ránézel, remélem eszedbe jutok majd, rájössz majd arra, hogy te vagy ez az egyedi alkotóelem. A többi szem kevésbé fontos, nekem ez az egy a legfontosabb. – mutatta az ujjával – Az az ember, aki ugyanolyan egyedi, mint ez. – elengedte a kezem, majd hátrébb lépett.
Mozdulatlanul álltam és tartottam továbbra is ugyanúgy a karom. Amikor a szemébe néztem leírhatatlan dolgot láttam benne. Úgy tűnt, mint aki még remél, de már csak kevés esélyt lát. Mintha már elvesztett volna, és ő is elveszett volna. Pedig nem, vannak dolgok, amik változatlanok. Nem veszett el, ugyanazon az úton halad most is, amire együtt léptünk.
- Nem akarom, hogy ha a karláncra nézek az eszembe juss. – úgy nézett rám, mint aki kapott egy hatalmas pofont, pedig nem akartam. Csak hallgasson végig és megtudja, mit akarok.
- Ezt nagyon sajnálom. – fordult meg és már indult is.
- Nem hallgatsz végig?
- Van értelme? – nézett vissza szomorúan. – Azt hiszem a lényeget már elmondtad. – újra elfordult.
- Azért nem akarom, mert azt akarom, hogy velem legyél! Ne akkor juss eszembe, ha ránézek, hanem ott legyél abban a pillanatban velem, amikor ránézek. Azt a különleges embert szeretném magam mellett tudni, akitől ezt kaptam. Nekem legalábbis különleges embert. Azt akarom, hogy ne sétálj el, maradj itt velem. – Háttal állt mindvégig, mozdulni azonban nem mozdult. – Úgy érzem, amikor veled vagyok élek. Élni akarok nem pedig csak létezni. Megélni veled minden egyes pillanatot. Nem megy ez a nélküled dolog! Veled akarok lenni! Ha mást nem is kapok többet az élettől, csak téged, boldog leszek.  – Amikor az utolsó mondatot kimondtam, már ott voltam mögötte.
Megfordult végül. Azonnal magához húzott és tartott a karjaiban. Én is belekapaszkodtam. Nem mondott egyikőnk se semmit. Vannak olyan pillanatok, amiket nem a kimondott szavak tesznek emlékezetessé. Ez is ilyen pillanat. Tudtam immáron valóban kezünkbe vettük a tollat és elkezdtük megírni az új történet, a mi történetünk első sorait.
- Nem tudnálak még egyszer elveszíteni! – súgtam neki.
- Én sem tudnálak! Nem tudnálak nem szeretni, elfeledni, vagy azt érezni, hogy nincs szükségem rád!
- Nem is kell!
Belecsókolt a nyakamba, majd megemelt a talajtól. Elemelkedtem a földtől általa. Nem csak úgy, hogy felemelt, a lelkemben is a magasban voltam. Átszakadt egy gát, ledőlt egy fal. Félre tettem mindent. Ez volt talán az utolsó esélyem, hogy megvalósítsam azt, amit szívem mélyén szeretnék. Nincs helye észnek, a legbelül érzett hiányt pótoltam. Azt a hiányt, amit ő okozott nekem. Nem lehet az, hogy a boldogságom elsétáljon előttem.
Visszatett a földre. Mosolygott, boldog volt. Kezével hajam elsöpörte az arcomtól, majd megsimította azt. Másik kezével megfogta a kézfejem és a mellkasához emelte a kezünket, hogy pontos legyek a szívéhez. Éreztem ahogy a szíve dobban.
- Szeretlek! – súgta nekem.
- Én is szeretlek! – súgtam én is vissza.
Megcsókolt. Csókunk véget érte után mosolyogtam rá. Egyszerűen le lehet írni a dolgokat, boldog voltam. Nem tudtam nem mosolyogni. Ő is olyan volt, mint egy kamasz, aki az első szerelmet éli meg.
- Gyere, menjünk be. – fogtam meg a kezét.
Kinyitottam az ajtót, majd beléptünk. Letettem a kulcsot és a kis dobozt az asztalra.
- Vettem süteményt… - mondtam miközben már a konyha irányába lépkedtem és őt is húztam magam után.  Kinyitottam a hűtő ajtaját, majd a becsomagolt süteményes tálcát az asztalra tettem. – Eszünk belőle? – tettem fel neki a kérdést.
- Együnk.
Levettem a csomagolást és amikor megláttam elszörnyülködtem. Eszembe jutott hirtelen, hogy amikor kipakoltam a táska tartalmának közepéből kotortam elő, bár magam sem tudom megmagyarázni hogyan került oda. Csakis ez lehetett az oka, hogy így nézett ki. Amikor meglátta elnevette magát. Hát igen, hisz az mindennek kinézett csak éppen süteménynek nem.
- Nem egészen ilyen volt, amikor megvettem. – nevettem el én is magam.
- Nem számít milyen csúnyácskára nyomódott össze, ha finom.
- Bizony. – Kivettem két tányért, majd tettem rájuk egy-egy szelet süteményt. Elővettem hozzá két süteményes villát is.  – Tessék. – nyújtottam felé az egyiket.
- Köszönöm. – elkezdett volna enni, de látta, hogy nem ülök le, így csak tartotta a kezében a villát. – Te nem eszel?
- De, egy pillanat. – gyorsan kiléptem a nappaliba, és szinte azonnal vissza is mentem. Leültem hozzá az asztalhoz, majd kezembe vettem a villát és neki akartam kezdeni, de ő egy falatot sem evett, csak nézett engem.
- Ennyire rossz? Ne is kezdjek hozzá? – kérdeztem tőle.
- Nem, csak rettentően boldog vagyok, hogy itt ülök veled ezelőtt az igazán érdekesnek mondható – forgatta meg a kistányért – süteménnyel. Attól félek, hogy csak álom.
Felálltam, odaléptem mellé, majd megcsíptem. Szisszent egy kicsit és furcsán is nézett rám.
- Ezt miért kaptam?
- Látod, nem álmodsz!
- Szóval te így…
- Gyere az érdekesek mondható süteménnyel. Kényelmesebb lesz a kanapén. – Elvettük mind a ketten a kistányérunk, majd letelepedünk a kanapén. Nekikezdtünk elfogyasztani. A látszat néha csal. A külső, felszín nem mindig mutatja azt, amit a belső takar. Akárcsak a süteménynél. Kívülről valóban nem a legfinomabbnak nézett ki, viszont az első falat után rájöttem, hogy az íze ugyanolyan. Ha belegondolunk az emberekkel is ez a helyzet. Sokszor a külső, a látottak alapján ítélkezünk és vonunk le következtetéseket, viszont, ha közelebb engedjük magunkhoz az adott illetőt, rájövünk, a felszín nem ugyanazt hordozza, mint amit a belső rejt.
Úgy gondolom Christiannak is ízlett a sütemény, hisz hamar elpusztította. Én még a felénél tartottam, amikor ő letette a tányért az asztalra.
- Kérsz belőle? – kérdeztem s közbe emeltem a kezemben lévő tányért felé. Tettem egy falatot a villára és a szája felé emeltem. Ő bekapta. Az én részem végül ketten fogyasztottuk el. Letettem az övéhez a tányért. Megölelt, majd a kanapén heverésztünk.
- Tudod, amit mondtam úgy is gondolom, de…
- De? – kérdezett vissza.
- Nem tudom, hogy menne az, ha onnan folytatnánk ahol abbahagytuk. Az lenne a legjobb, ha elölről kezdenénk. Teljesen más már az életem, mint amilyen volt. Másképp kell a mindennapok okozta küzdelmeket kezelni. Minden más.
- Igazad van.
- Abban biztos vagyok, amit érzek.
- Én is biztos vagyok.
- Sajnálom, hogy olyan sokszor megbántottalak. Volt olyan, hogy nem voltam biztos abban mit érzek és nem feltétlenül úgy kezeltem a dolgokat, mint ahogy azt kellett volna. Sajnálom.
- Azt felejtsük el.  Én is sokat hibáztam. – összekulcsoltuk kezünket majd ő megemelte azokat és magunk elé tartotta. – Ezt ne felejtsd el: összetartoznak, ahogy mi is.
- Mi lesz ezután?
- Mindent a helyére teszünk.
Megemelkedtem és szembefordultam vele.
- Meg fogsz tudni birkózni a betegségemmel? Én megértem… - sütöttem le a szemem - … ha nem. Nem olyan egyszerű az életem.
- Kérlek, nézz rám! – én úgy tettem. – Készen állok bármi is legyen. Megoldjuk ezt is. Keresünk valakit, aki segít majd rajtad.
- De már nem lehet.
- Még lehet! Én hiszek ebben. Már nincs olyan, hogy te vagy én, mi vagyunk. Tudom, hogy van megoldás. Együtt megtaláljuk majd.
- Annyira félek attól, hogy nem fog menni. Nagyon el vagyok ettől az egésztől keseredve.
- Ne keseregj. Mosolyogj, légy erős és vidám.
- Nehéz vidámnak lenni, ha nem vagyok az.
- Azt akarom, hogy mindig az légy. Azon leszek, hogy csak mosolyt lássak az arcodon. És tudod mit, ha szeretnéd, rájövünk ki az, aki anyukád sírjánál volt.
- De hogy?
- Kitaláljuk.
Visszahelyezkedtünk korábbi pozíciónkba. Olyan jó volt ott lenni vele. A karjaiban tartott, éreztem az illatát, annyira vágytam erre.  Tökéletes pillanat volt. Csupán egy dolog zavart egy kicsit. Mindenki megfeledkezett rólam. Az apám és a barátnőm is. Egyikőjüknek se jutottam eszébe és ez bántott belül.
- Egyedül te vagy az, akinek az eszébe jutottam. – kezdtem így. El akartam neki is mondani, ami bánt.
- Hogy érted?
- Senki se köszöntött fel. Se apám, se Jess.
- Biztos jelentkeznek nemsokára! – simított végig a karomon.
- Persze. – mondtam csalódottan.
Ott időztünk már egy ideje, amikor a telefonom megcsörrent. Erőt vettem magamon, felálltam, majd kezembe vettem a készüléket és fogadtam a hívást. Apám volt.
- Szia Lányom! Boldog Születésnapot kívánok!
- Szia! Köszönöm!
- Sajnálom, hogy telefonon keresztül köszöntelek fel, de…
- A szándék a lényeg és az, hogy megtetted. – odaléptem mindeközben a kisasztalhoz és a két tányért a kezembe vettem.
- Segítsek? – kérdezte halkan Christian.
Bólogattam, hogy nem kell, majd indultam a konyhába.
- Hogy vagy?  - kérdezte azonnal.
- Köszönöm jól. Élem a megszokott életem. És te? – kérdeztem vissza.
- Jól, csak fáradt vagyok egy kicsit, de ezt megszokhattam volna már. Holnap utazok a következő tárgyalás helyszínére, eléggé sűrű most a teendőim listája. – nagyon lelkes volt, amikor mesélt az egészről.
- Értelek.
- Bánt valami? – kérdezett rá.
- Nem lényeges. – tereltem.
- Áruld el kérlek.
- Semmi sincs.
- Christian?
- Nem. – igazából furcsa volt, hogy ennyire érdeklődött. Eddig se tértünk ki ilyen dolgokra, most akkor miért? – Minden rendben vele. Kibékültünk.
- Ez nagyszerű!
- Igen az!
- De mégis akkor?
- Nincs mégis. Rossz napom van biztosan, semmi több.
Hallottam, hogy a háttérben többen is beszélgettek.
- Lányom, most…
- Most menned kell.
- Ne haragudj!
- Nem haragszok. Szia!
- Szia! – köszönt el ő is.
Letettem a pultra a telefont és a két tányért elmostam. Odatettem a többi közé, majd amikor megfordultam Christiannal találtam magam szembe.
- Minden rendben?
- Persze. – egy halvány mosoly kíséretében válaszoltam.
- Akkor?
- Tudod furcsa. Évek óta ez első, hogy felköszöntött. Az a legfurcsább, hogy vártam is. Meg akartam élni, hogy milyen, ha felköszönt. Eddig mindig elfelejtett, és amikor kislány voltam az egyik kívánságom ez volt a születésnapi gyertyákat elfújva. Most beteljesült a kívánság. Mégis azonban nem érzek semmi különöset. Amikor úgymond közelebb kerültünk egymáshoz megfordult a fejemben, hogy mégis vajon most más lesz? Eddig a pillanatig vártam rá. Felhívott és megtette. Mégse érzem tőle jobban magam. Azt hittem mindig is, ha egyszer ez bekövetkezik, érzek majd valami különlegeset. Viszont ugyanolyan, mint eddig is. Sok évnek kellett eltelnie, hogy ezt megtegye, de most megtette. Ezt kell fontosnak tartsam ugye?
Megölelt.
- Apád szeret téged, csak…
- Csak ott van az a csak. Már megszoktam. – egy kisebb csönd következett, de mindvégig ölelt. – Ne beszéljünk erről, ma nevetni kell! – el akartam a témát és a gondolatomat is erről terelni.
- Pontosan, ma csak nevetni szabad! – mondta mosolyogva.

- Claire, megmondom neked, félve teszem fel a kérdést, de nem szeretnél újra a csapat tagja lenni? – kérdezte miközben ismételten a kanapén tespedtünk.
- Azt akarod kérdezni, hogy nem-e megyek vissza hozzátok dolgozni?
- Igen azt akarom.
- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e.
- Miért?
- Megeshet, hogy ez rosszat tenne nekünk.
- De akkor legalább mindig tudnám, hogy jól vagy és ott lennél mellettem. – erősködött.
- Nem éppen egészséges ez a beosztott főnök viszony egy kapcsolatnak.
- Akkor nem erőltetem a dolgot. De elgondolkozol azért rajta?
Nem tudtam mit mondjak erre. Úgy gondoltam ez nem tenne jót, de ő mégis ragaszkodik a dologhoz. Talán ha elgondolkozok rajta, változik valamiképp a véleményem.  Már épp válaszolni készültem, amikor csöngettek.
- Egy pillanat, megnézem ki az. – mondtam, majd felpattantan és az ajtóhoz sétáltam.
Lenyomtam a kilincset, majd miután kinyitottam az ajtót ismertté vált a vendégeim személye. Barátnőm Jess és kedvese Gregor voltak ott. Gregor kezében egy torta Jess kezében pedig egy ajándéktáska.
- Boldog Születésnapot! – harsogta azonnal.
Nagyon örültem nekik. Elmosolyodtam és megölelgettük egymást.
- Gyertek be! – hívtam be őket.
Jess azonnal a kezembe nyomta az ajándékom.
- Tessék, ez a tied! Tudom nem egy óriási, de talán mégis sokat jelent.
Tudni kell, hogy akármelyikünk születésnapja volt, mindig adtunk a másiknak egy apróságot. Volt olyan is, amikor készítettünk a másiknak valamit. Sokat jelentett, mert szívből volt.
- Köszönöm. – mondtam és megnéztem közben mi van a táskában.
Egy régi kép volt rólunk. Nagyon-nagyon régi, jó pár évvel ezelőtti. Mielőtt elváltak útjaink nekiadtam, hogy emlékezzen mindig a barátágunkra. Nagyon sok oka volt, hogy mind a kettőnket másfelé sodorta az élet. De tudjuk, akiket messze sodor az élet újra egy helyre tereli majd őket.
- Istenem, de régen volt már!
- Igen. – mondta ő is, miközben egy kis könny szökött a szemébe.
Megölelgettük egymást.
- Emlékszel azt mondtad, mindig ott leszel és vigyázol rám, mintha a nővérem lennél.
- Igen.
- Most én fogok vigyázni rád, mint a húgod. Mindig itt leszek, még ha nem is.
Miközben mi pityeregtünk Gregor továbbra is a tortával a kezében állt mellettünk.
- Jaj, ne haragudj… - mondtam neki - a konyhában le tudod tenni a tortát.
- Rendben.
 Bement a konyhába találkozott Christiannal. Üdvözölték egymást és bemutatkoztak egymásnak.
- Van itt valaki? - kérdezte azonnal Jess. – Ismerős hangot hallok. – sejtetősen nézett rám.
- Igen van. – mondtam mosolyogva. – Gyere, bemutatlak neki.
Furcsa arcot vágott miközben mi is a konyhába mentünk.
- Szerintem ismeritek már egymást.
- Christian! – üdvözölte azonnal.
- Szia Jess!
Ők is megölelték egymást, majd ideadták nekem a kabátjaikat én pedig kivittem azokat és felakasztottam. Visszamentem hozzájuk. Épp valamin nevettek.
Jess gyorsan feltett egy számos gyertyát a tortára majd meggyújtotta.
- Kívánj valamit!
Amikor ezt mondta hirtelen pár kívánság, vágy tudatosodott bennem. Volt közte olyan, ami lehetetlen, volt amire pedig kevés az esély. Ha azt kívántam volna, amire a szívem leges legmélyén vágytam, akkor anyukám ott lett volna velem. Kívánni akartam azt is, hogy sikerüljön gyógymódot találni a betegségemre, de tudom erre elég kevés a lehetőség. Mielőtt azonban eldöntöttem mit is akarok kívánni egy pillantást vetettem Christianra. Ekkor tudatosodott bennem, a kívánságom teljesült. Rámosolyodtam, majd elfújtam a gyertyát. Rájöttem a betegségemmel együtt kell éljek, anyu pedig mindig velem van, odabent a szívemben és az emlékeimben. Ezt pedig soha senki nem veheti el tőlem. Még ha nem is érinthetem meg újra, nem szól hozzám, nem mondja meg, hogy ne tegyem ezt vagy azt, mert szerinte az helytelen, mindig vigyáz rám odafentről. Figyeli azt, hogy miként alakul az életem, és életem minden pillanatában ott van velem. Tudom, hogy egyre ritkábban látom majd álmaimban. Már most is csak nagyon ritkán álmodok vele, utoljára hónapokkal ezelőtt láttam, de sose fogom elfelejteni, azt, aki életet adott nekem, aki felnevelt engem.
Felemelkedtem.
- Felvágom. – jelentettem ki.
A többiek lelkesedtek az ötlettől. Mindenkinek vettem elő süteményevéshez szükséges evőeszközt illetve tányért, majd néhány késvágást követően már a tortaszeletek ott voltak a tányérokon. Kimentünk a nappaliba és süteményezés közben beszélgettünk. Láttam Jess-en, hogy valami nagyon érdekli, de nem kérdezett rá. Vártam mikor fogja feltenni a kérdést. Beszélgettünk és nevettünk majd a várt kérdés is elhangzott.
- Nem akarok a magánéletetekbe vájkálni, de muszáj tudnom.
Elnevettem magam.
- Ti ugye újra együtt vagytok?
Megfogtam a mellettem ülő Christian-ét, majd felemeltem kezünk. Ekkor már mosolygott Jess, értette ugyanis a választ.
- Igen azt jelenti.

Jess szemszög:

Amikor beléptem a konyhába megmondom őszintén meglepődtem. Nem számítottam arra, hogy ők kibékülnek. Calire olyan ember, akit ha megsebeznek, sosem felejt. Amikor ott ültünk a nappaliban és ők ott voltak velünk szemben vegyes érzések kavarogtak bennem. Jó volt látni, hogy boldog, de…
Ott van valami. Tudom, hogy csalódni fog és félek attól, még egy csalódást nem bír ki. De muszáj megtudnia. Nem tehetem meg azt, hogy nem mondom el, mert csak rosszabb lesz végül. De mikor tegyem meg? Nem mondhatom el most neki, nem ronthatom el a boldogságát, nem tehetem ezt vele ezen a napon. Fontos, hogy tudjon róla, igen beszélnem kell vele! Cikáztak ezen a gondolatok a fejemben. Nagyon sokat hezitáltam. Végül eldöntöttem mi lesz a helyes döntés.

... a boldogság is csak egy állapot.”