57. fejezet

Sziasztok!

Itt is van a folytatás! 

Szeretném egy kis közleménnyel kezdeni: Változtattam a variációkon, így már több lehetőségre is tudtok pipálni a fejezetek végén.
Felkerült egy új novella is, ami egy versenyen is részt vett, várom ott is a véleményeteket. :)

Esti csend (rákattintva elérhető )

Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett visszajelzéseket. Remélem, írtok véleményt vagy pedig pipáltok, ez sokat jelent nekem, visszajelzés értékű a munkámra nézve. 

A fejezet részleteibe most nem szeretnék belemenni, beszéljenek helyettem a sorok. ;)

Jó szórakozást!

Puszi

57. fejezet

Hegymászás

Lehet hasonlatokkal élni, megpróbálni megfogalmazni milyen is az életünk. Talán a legegyszerűbb, ha úgy vesszünk, mintha egy hegy lenne. Mi vagyunk a hegymászók, akik megküzdenek a megpróbáltatásokkal, azért, hogy elérjék a célt és feljussanak a csúcsra. Ismert, hogy mindig a kezdet a legnehezebb, megtenni az első lépéseket. Akkor még a célt sem látjuk, de kitartásunk visz minket előre és lépésről lépésre haladva megyünk a nekünk kijelölt úton. Kapaszkodunk és apránként haladunk. Mindig vannak könnyebb és ugyanakkor nehezebb pillanatok is. Ahogy egyiken úgy a másikon is túllendülünk. Nem szabad egy percre sem hagyni, hogy megforduljon a fejünkben, hogy a következő lépést már nem tesszük meg. Még ha egy megmászhatatlannak tűnő rész is következik, meg kell találnunk azt az utat, ami tovább visz. Történhet sziklaomlás, megsérülhetünk az úton, de nem szabad felednünk, erősek vagyunk. Nem veszíthetünk. Hisz ez csak egy hegy, mi pedig képesek vagyunk megmászni! Ahogy pedig egyre előrébb haladunk kezdjük körvonalazódva látni a hegycsúcsot. Egyre jobban érezzük önmagunkban az erőt és tudjuk most már igazán nem szabad feladni. Amikor pedig az utolsó métereket tesszük meg, a világon a legerősebbnek érezzük magunk. Felérve pedig csodálatos érzés fogad minket. Elértük a célt, ott vagyunk. A szél megborzolja hajunk, érezzük a friss levegőt. Adjunk nyugodtan hangot győzelmünknek! Akkor és abban a pillanatban rendíthetetlenek vagyunk. Onnantól kezdve pedig az élet minden pillanata másabb lesz.
Én hol járok a hegymászásban? Talán valahol az utam közepén. Tudom, hogy erősnek kell maradjak és küzdenem kell mászás közben. Épp most volt egy sziklaomlás, de elkerültem. Megmenekültem és haladok tovább. Bár úgy érzem erőm elfogyott és testem fáradtan rogyik össze egy kiálló sziklaszirten, valami ott legbelül, egészen mélyen bennem azt mondja ez is csak egy megpróbáltatás a sok közül és álljak fel! Fel akarok állni és összeszedni magam. Tudom mi a célom: Ott lenni a csúcson! Érezni akarom én is azt az érzést, le akarok minden akadályt küzdeni. Fent akarok lenni!
Nézhetjük a napos oldalt és a borús oldalt is. Mindegyiktől tanulhatunk valamit, de nem szabad hagynunk, hogy a napos oldal beboruljon.
Ahogy ránézek arra, aki fontos nekem és látom az arcán, hogy küzd arra sarkall segítsek neki. Egy másik ember, egy másik hegy, egy másik harc. Mindannyian tudjuk, nem törhetünk össze, még ha minden ehhez is visz minket.

Claire szemszög:

Tökéletesnek, vagyis inkább közel tökéletesnek volt mondható a napom. Ott volt mindenki velem, aki számított ez pedig igazán különlegessé tette számomra a születésnapom. Sokat nevettem, ami az utóbbi időben ritka volt, odahajthattam annak a férfinak a vállára a fejem, akire szükségem volt. Szemébe tudtam nézni és ugyanazt láttam benne, amit én is érzek. Rám mosolyog és az őszinte érzelmeket látom rajta. Viszont volt valami, ami kissé beárnyékolta a napom. Beszélgettünk és egyszer csak megcsörrent a telefonom. Felpattantam a kanapéról és nagyon meglepődtem azon, aki hívott engem. A kijelzőn Sebastian neve villogott.
- Igen. – vettem fel.
- Szia. – egy kisebb csönd alakult ki. – Csak azért hívlak, hogy Boldog Születésnapot kívánjak neked.
- Köszönöm! Akkor, szia.
- Várj! – vágta rá azonnal.
- Mit akarsz?
- Hogy vagy?
- Köszönöm jól. Te?
- Megvagyok. Régen láttalak…
- Felmondtam. Már nem akarok a csapat tagja lenni. Megtaláltam azt, amit kerestem, így most boldog és elégedett vagyok.
- Örülök annak, hogy boldog vagy. Claire én tudom, hogy annyi minden történt a múltban… - félbeszakítottam.
- Ezt már fölösleges felhozni és fölösleges beszélni is róla. Mi egyáltalán nem tartozunk egymáshoz, nem vagyunk senkik, se barátok csak két ember.
- Annyira megbocsáthatatlan amit tettem? Hisz csak szerettelek.
- A szereteted csak szétrombol mindent. De tudod, örülök annak, hogy mindez múlt idő már.
- Nem mondtam, hogy az…
- Pedig az.
- Sajnálom, hogy így gondolsz rám.
- Szerintem a sajnálatoddal már elkéstél.
- Találkozzunk!
- Ezt te se gondolhatod komolyan!
- De úgy gondolom!
- Én szeretem Christian-t, és nem akarlak téged már látni. Óriásit csalódtam benned! Neked azzal kellene foglalkoznod, amit tettél és akikre vigyáznod kell, nem pedig velem! A gyerekedre gondoltál már?
- Hisz Hanna…
- Mi? Tudod te is miről beszélek!
- Nem, miről?
- Figyelj öö most megyek. Szia! – meg sem vártam, hogy elköszönjön tőlem.
Akkor ez lehet az. Vontam le a következtetést azonnal. Jess furcsa volt. Láttam rajta, hogy valamit nem mond el nekem, akkor ez lehet. De biztosra akartam menni és beszélni vele. Miután kinyomtam a telefont, visszamentem hozzájuk.
- Ki hívott? – kérdezte Christian.
Nem akartam azt mondani, hogy Sebastian. Csak újra előjönnének a régi problémák és a csapat érdekének sem tenne jót. Így azt a választ adtam, hogy Elisa.
- Jess! – szóltam kissé dühösen, de nem akartam, hogy a többieknek bármi is feltűnjön. – Ki tudnál jönni a konyhába?
- Persze. – válaszolt.
Kimentünk, majd vártam, hátha elmondja azt, amire rájöttem.
- Mi van veled? – tette fel a kérdést. – Dühös vagy ez látszik.
- Ez most komoly? – vágtam hozzá.
- Mi? – nézett rám értetlenül. – Te nem Elisa-val beszéltél. – vonta le a következtetést.
- Eltaláltad.
- Akkor kivel?
- Sebastiannal.
- Miért hazudtad akkor azt, hogy Elisa-val?
- Mert Christian érdekét tartom szem előtt.
- Valóban?
- Igen. De most nem ez a lényeg! Te nem mondtad el neki, hogy tőle vagy terhes igaz?
Csak nézett rám. Ideges volt. Vártam a választ, de tudtam úgy is.
- Ezért vagy ilyen? Látom rajtad, hogy valami nem kerek. Feltűnt. Nem mondtad neki?

Jess szemszög:

Miután visszajött láttam Claire arcán némi haragot. Már sikerült elrontani a napját és én nem tettem semmit. Mi lett volna, ha még én is elmondom neki?
Kihívott a konyhába. Amikor feltette a kérdést, úgy éreztem itt a pillanat. Csak egy bökkenő volt, nem ez volt az, amit el kell neki mondjak. Mit tegyek? Tettem fel a kérdést magamnak, de nem tudtam mit kellene tegyek. Nem volt erőm elmondani neki. Gyenge vagyok hozzá.
- Nem mondtam el neki.
- De miért? – kérdezte azonnal.
- Így láttuk a legjobbnak. – hajtottam le fejem.
- Ezt hogy érted?
- Gregor azt mondta sajátjaként fogja szeretni és felneveli. Nem fontos, hogy tudja Sebastian, hisz a gyereknek van már egy apja. Csak összekavarna mindent. Így a legjobb.
- Jess. – lépett közelebb és simította meg a karom. – Tudnia kell róla.
- Nem, hidd el így a legjobb.
- Te tudod. – halkult el a hangja.
Egyszer csak azt láttam, hogy hátrébb lép.
- Itt hagysz? – kérdeztem tőle.
- Szerinted? – kérdezett vissza. - A testvérek cserbenhagyják a másikat, ha valami probléma adódik? – ezzel megadta a választ. - Nem értek egyet a döntéseddel, de a te életed. Én nem dönthetek helyetted.
- Csak értsd meg ezt is… - majdnem kimondtam.
- Ezt is? Még mit?
- Nincs mit. – vágtam rá azonnal, pedig igenis lett volna.
- Gyere, menjünk vissza hozzájuk! – mondta egy halvány mosoly kíséretében.
Elindultam vele vissza a nappaliba. Ő lépett be először és ült le Christian mellé. Én mielőtt visszaültem volna a helyemre csak ennyit tudtam halkan elmormolni:
- Sajnálom.

Claire szemszög:

Legalább megtudtam mi volt az oka Jess furcsaságának. Nem értek vele egyet, ezt pedig már ő is tudja, de támogatom őt.
Rájöttem az utóbbi napokban, hogy az élet elvesz és ad is számunkra. Úgy érzem sok mindent vett már el tőlem. Nem akarok a részleteibe bocsátkozni, túlontúl is fájna számba venni a dolgokat. Tulajdonképpen, aki ismer, az tudja mik, avagy kik azok, akiket elveszítettem már. Viszont nem panaszkodhatok, mert adott is. Nem is teszem, csak megköszönöm amit kaptam. A sok negatívum ellenére mégis szerencsésnek mondhatom magam. Nem vagyok egyedül, vannak, akik szeretnek és élek egy viszonylagos teljes életet. Azért viszonylagos, mert van egy apró árnyoldala, ami már ismert. Sajnos ilyen, én pedig rettentően félek tőle, de el kell fogadjam. Tudnék mást tenni? Bár mindig van válaszút és… Az ilyen gondolatokkal nem érdemes foglalkozni, csak élvezni az életet. Az első lecke amit meg kell tanulni az élettől, hogy az megy tovább. Csak a minőség nem mindegy, az nem mindegy hogy éled meg a pillanatokat és a lehetőségeket hogyan használod ki. Nem akarok semmilyen beszédet tartani senkinek, és ennek a lényege sem az, csupán egy ember életéről van szó, aki kapott hideget és meleget is a sorstól, de eddig felállt. Nem mindig olyan könnyedén, de felállt, akkor most is fel kell állnia bármi is történjen. Az ilyen dolgok adnak nekem erőt. Csak belegondolok miken mentem már keresztül. Itt vagyok és küzdök, történjen bármi. Segít könnyebben venni az akadályt Christian. A lelkesedéséből és optimizmusából ragadt rám némi az utóbbi napokban. Újra elkezdtem hinni. Bár volt más hasonló kijelentésem, most úgy érzem ez sokáig ki fog tartani és velem lesz. 
Apró butaságokat mindannyian elkövetünk, most is azt tettem, hisz nem mondtam el ki telefonált valójában. Nagyon szeretem és ezért tettem. Nem akarok vele vitatkozni azon, ami nem fontos számomra, nem akarom, hogy a munkájában is akadályt jelentsen az a telefonhívás.
Az elkövetkező napokban a lehető legtöbb időt együtt töltöttük. Csodálatos volt minden egyes pillanat, teljesnek éreztem magam. Amikor eszembe jut az egyik este mosolygok az elém táruló emlékképen. Vacsora után betett egy lassú számot, majd felkért táncolni. Odabújtam hozzá és apró lépésekkel fel alá haladtunk a tánctérnek használt nappaliban.
- Ragyogsz! Jól áll neked a szerelem!
- Te sem panaszkodhatsz! – mosolyodtam el magam. - Egészen jól nézel ki a szerelemtől!
- Egészen? – kérdezte viccelődve.
- Még elbízod magad.
- Édesem! – még sosem hívott így. – Szerencsés vagyok, hogy most veled táncolhatok!
- Én is ezt érzem. - simítottam végig az arcán.
Ő megcsókolt, majd az ölébe vett és lassan lépkedett be velem a hálószobába. Óvatosan letett az ágyra, majd fölém hajolt és ismételten megcsókolt. Láttam a szemében a vágyat, láttam a szerelmet. Minden egyes érintés különleges volt, minden egyes apró csók egyedivé tette a pillanatot. Kezeink összekulcsolódtak, az a mozdulat is jelezte, hogy egymáshoz tartozunk.
Persze ebben a pár napban is akadt olyan, amikor a munka félbeszakította a varázslatos pillanatokat. Csak egy telefonhívás volt az egész és Christiannak bele kellett vetnie magát a munkájába. Én megértettem. Tudom, hogy ez az élete és én így szeretem őt ezzel az egésszel együtt. Amíg ő dolgozott lekötöttem magam. Úgy voltam vele megvárom míg befejezi a munkáját. Ez volt az indulás előtti utolsó estén. Vártam és vártam, az idő gyorsan telt. Már nagyon késő volt, de ő még mindig intézkedett. Egyszer csak lecsukódtak a szemeim és elaludtam. Amikor bemászott mellém az ágyba megébredtem.
- Hány óra? – kérdeztem tőle, miközben ő átkarolt.
- Nagyon késő. – súgta a fülembe.
- Pihenj egy kicsit te is. – mondtam félálomban.
Mire észbe kaptam már el kellett köszönjünk egymástól. Itt volt előttünk a versenynaptár következő állomása, így neki utaznia kellett. Reggel hazamentem, hagytam had készüljön el. Indulás előtt eljött hozzám, hogy elbúcsúzzunk egymástól. A megrendelt taxija már rég ott volt a ház előtt, de ő még az ajtómban állt. Nem akartam, hogy elmenjen, de tudtam, hamarosan úgy is látjuk egymást.
- Gyere velem. – győzködött.
- Itthon várlak majd. – léptem hozzá közelebb.
Ő átkarolt és tartott a karjaiban. Egymást néztük mindeközben és ajkaink néhány centiméterre voltak egymástól.
- Biztos?
Tenyerem mellkasára tettem.
- Igen.
- Nem akarlak itt hagyni.
- Én se akarom, hogy elmenj. - mosolyodtam el.
- Akkor?
- Mi akkor? – kérdeztem vissza.
- Claire hiányozni fogsz. – simította meg az arcom. – Olyan lassan fog telni az idő.
- Észre se veszed majd és eltelik. Minden nap nagyon sok dolgod lesz. Tudom milyen egy futam. Sose állsz meg egy pillanatra sem, mindig akad valami tennivaló.
- Ez igaz.
- És majd látlak a tv-ben. Nem is tudod, milyen jól mutatsz a képernyőn! – ezen elnevette magát.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. Ígérd meg, hogy ha odaértél telefonálsz.
- Ígérem. Mennem kellene, de nem akarok. – nyafogott egy kicsit.
- Christian Horner! Mi a te munkád?
- Csapatfőnök vagyok.
- Akkor ez vele jár!
- Ennyire azt akarod, hogy menjek? – nézett rám furcsán, majd elmosolyodta magát.
- Ajjaj, lehet azt várom. Biztosan a hódolómra várok, csak még te itt vagy ezért nem jött. Christian Christan… - csóváltam a fejem.
Odahajolt hozzám, majd ajkaink egymásra tapadtak. Megcsókolt.
- Nem nyafogok tovább. – suttogta
- Ne menj még! – kérleltem.
- Így nem fog menni!
Lekísértem az autóig, majd ő adott még egy puszit beszállás előtt, végül pedig elindult. Amíg le nem kanyarodott balra a taxi ott álltam és néztem az autót. Amikor már nem láttam, visszamentem a lakásba.
Ahogy ígérte hívott azonnal, amint megérkezett. Elmesélte, hogy mik történtek vele addig, amíg el nem foglalta a szobáját, majd elköszönt tőlem, hisz megkezdődött a nagy hajtás. El-elmosolyodtam az élménybeszámolója hallatán, ugyanis történt vele elég viccesnek mondható esemény is. Nem tudtam nem elfojtani a nevetésem. Ő nevetve kérdezte, hogy rajta szórakozok-e olyan jól. Én pedig őszinte ember lévén elmondtam neki, hogy igen. Jó volt hallani a hangját.
Másnap órát tartottam az iskolában. A lányok sokat makacskodtak és sokszor egymásnak estek. Nem tudom talán valamilyen front lehetett az oka. Én igyekeztem őket rendbe szedni és keményen munkára fogtam őket. Mindenki jobban járt, ha energiájukat a táncba fektették bele.
Aznap hazafelé sétáltam és furcsa dolog történt. Bementem a boltba egy két apróságért és amikor a zöldségek között válogattam egy fiatal párba botlottam bele. Szó szerint beléjük botlottam, mert annyira el voltam bambulva, hogy nekimentem a kosaruknak.
- Elnézést. – kértem bocsánatot azonnal.
Szinte egyszerre néztek rám és furcsán néztek engem.
- Semmi baj. – szólalt meg végül a fiatal nő.
Viszont továbbra is ugyanúgy néztek rám. Mintha egy szellemet láttak volna. Azt hittem van rajtam valami, de nem volt. Mégis oka volt annak, hogy úgy néztek rám. Arrébb léptem és szemem sarkából láttam, hogy engem figyelnek továbbra is. Elmentem a másik sorhoz és úgy tettem, mint aki nézelődik, de őket néztem. A férfi megsimította a nő karját, majd megfogta a kezét. Másik kezéből kivette a kosarat és mondott neki valamit. Nem hallottam, hisz távol voltam, de azt láttam, hogy a nő kissé szomorú volt. Bólintott egyet, majd lehajtotta fejét. A férfi állánál fogva felemelte a nő fejét, majd ismételten súgott neki valamit. Tudni akartam miért néztek rám olyan furcsán. Nem tudom kik lehetnek, de megeshet, hogy közük van ahhoz, aki édesanyám sírjához jár. Lehet talán egyikőjük az? Ott volt előttem a lehetőség, de nem volt bátorságom eléjük lépni és rákérdezni ez előző furcsa szituációra. Pedig meg kellett volna tegyem. A férfi megfogta a nő kezét, majd sétáltak a kassza felé. A szívem a torkomban dobogott. Tudni akartam kik ők. Valahonnan végül szedtem egy kis bátorságot és utánuk mentem, de mielőtt meg tudtam volna őket szólítani megálltak, mert egy ismerősükkel futottak össze. Akkor pedig már nem akartam odalépni és kérdéseimmel záporozni őket.
Miután hazamentem nagyon sokat gondolkoztam. Próbáltam valahova beilleszteni őket, de nem passzoltak az életünkbe. Lehet csak én reagáltam túl a dolgot. Az is előfordulhat, hogy csak összekevertek valakivel. Annyi lehetőség van.
Aznap nem tudtam Christian-nal beszélni. Akartam neki a napomról mesélni, de tudtam, ha ő nem hív, akkor nem tud beszélni. Úgy egyeztünk meg, hogy ő majd hív, nem akartam ugyanis megzavarni bármiben is. Nem tudhatom otthonról mikor van éppen valami fontos dolga, esetleg megbeszélés és hasonlók.
Szombaton feszültem ültem a televízió előtt és néztem az időmérő edzést. Szerencsére a csapat szempontjából sikeresen zárult, így megnyugodtam. Pár órával később csöngött a telefonom. Vidáman vettem fel és szóltam a készülékbe.
- Szia!
- Jó hallani a hangod! – kezdte így mondandóját.
- A tiedet is jó. Ügyesek voltatok ma!
- Remélem holnap is azok leszünk. Jaj Claire nem úgy van, ahogy mondtad!
- Mi nincs úgy? – nem értettem ezzel mire céloz.
- Nem telik gyorsan az idő. – elmosolyodtam.
- Valóban nem. Amikor kicsi voltam mindig alvásszámban mértem az időt, szóval már csak egyet kell aludnod, és ha sietsz esetleg hozzám – mondtam kissé elnyújtva a szavakat – akkor vasárnap este már mellettem alszol.
- Sietek ez nem is kérdés! Már csak egyet kell aludjak, hmm… nem is olyan sok.
- Ugye?
- Bizony. És hogy vagy? Nem történt semmi? Semmi rosszullét? Minden rendben? Voltál dolgozni? – záporozott kérdéseivel.
- Nyugodj meg minden rendben. Szerencsére a betegségemnek semmi tünete nem volt az utóbbi napokban. Voltam dolgozni. Nem tudom mi ütött a lányokba, de alig tudtam őket megfékezni. Aztán a boltban összefutottam egy fiatal párral. Nekimentem a kosaruknak és amikor rám néztek olyan volt a tekintetük, mint akik szellemet láttak. Nagyon furcsa volt az egész. Nem tudom, de valami azt súgja közük van az ismeretlenhez. - Félve tettem fel a kérdést, hogy ő mit gondol erről, vajon csak véletlen vagy közük van ahhoz a bizonyos valakihez. – Szerinted is? Vagy csak túlkombinálom ezt az egészet?
- Előfordulhat. Ahogy elmesélted elég valószínű, hogy közük van hozzá. Beszélned kellett volna velük.
Én is tudtam, hogy kellett volna. Azonban ez már csak késő bánat volt. Beszélgettünk egy kicsit, majd bontottuk a vonalat. Feltöltődtem egy kicsit azzal, hogy beszéltem vele.
Másnap beültem ismételten a tv készülék elé és feszültem néztem a futamot. Idegeskedtem, nagyon szorítottam a csapatnak. Pontosan tudom mennyi munkát fektetnek bele egy versenyhétvégébe, és egy-egy siker mennyit tud lendíteni rajtuk. A rajtot leszámítva nem akadtak problémák. Igaz volt néhány manőver, ami igazán idegtépő volt, de a fiúk jól haladtak a pályán. Többször is mutatták Christian-t is. Emlékszek meg is jegyezték a kommentátorok a már szokásos lábrángatását. Elnevettem magam amikor megfigyeltem ezt. Akárhányszor mutatták mindig vetettem egy pillantást a lábára, amit rángatott. Így vezette le a feszültséget.
Amikor a kockás zászló lendült és az autók az első illetve a második helyen értek célba, fellélegeztek a csapattagok. Én is megnyugodtam és örültem a sikernek. A díjátadó után az interjúk közbe is mutatták őt. Láttam rajta, hogy felszabadult. Előkapartam a telefonom és küldtem neki egy sms-t.
„ Gratulálok csapatfőnök! Most is jól mutattál a tv képernyőn! Szeretlek”
Tudtam, hogy válaszra majd csak sokára számíthatok. Miután a közvetítésnek vége lett, elszöszmötöltem a konyhában. Ismételten azon kaptam magam észre, hogy megint azon a fiatal páron gondolkozok. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a tekintetüket és éreztem, hogy közük van ahhoz a valakihez. Ezt súgta belül valami. Nagyon sokat törtem a fejem rajtuk, s elmélkedésemből Christian válasza rázott fel.
„ Köszönöm! Közbejött valami így még egyet kell aludni. Ne haragudj! Szeretlek”
Gyorsan bepötyögtem neki egy választ.
„Az az egy nem is olyan sok. Majd holnap.”
„ De sok, nekem sok. Holnap.”
Kaptam nem sokkal utána a választ.
Már az ágyban feküdtem, de még mindig nem tudtam őket kiverni a fejemből. Végül lassan elaludtam, hisz már csak egyet kell aludni.