23. fejezet

A túra

Hát őszintén megmondva nem tudom, miért is vállaltam be ezt a túrát. Én nem szoktam túrázni. Ezzel nem arra akarok célozni, hogy a természettel van gondom, csupán egy kicsikét, na, jó, nagyon is, ugyanis irtózok a bogaraktól. És ugyebár egy túrán nagy az esélye annak, hogy összefutok párral.
Csak, hogy még egyszer mindenki tisztában legyen azzal, hogy mi a túra célja, elmondom.
Ezt a túrát a csapatnak szervezte meg Christian. Azt mondta ez a csapat építés miatt van, és hogy minden évben kitalálnak valamilyen csapatépítő programot. És én is a csapat tagja vagyok, ezért én is meghívott lettem erre e túrára. Azt is elárulta, hogy ezt eredetileg még tavalyra tervezték, de sajnos akkor az időjárás nem kedvezett nekik és másik programot kellett választani. Most bezzeg minden stimmel, az idő is tökéletes.
Már ott voltam a kis házikóban, ahonnan a túra indul. Mindenre felkészültem és ezt most szó szerint kell venni. Hoztam magammal meleg öltözéket is, hiába van még most hűvös, későbbre eszméletlenül meleget jósolnak a meteorológusok. Sőt ki tudja, mi várhat ránk a túrán. Azt még nem árultam el, hogy a túrát egy erdőbe tervezték (hozzátéve elég brutális tereppel, dimbes-dombos és egy-két hegyvonulat is van itt, de azért erdő is van ezek mellett) és ráadásul még célt is kitűztek. Kaptunk egy GPS-t és ebbe betápláltak az útvonalat, hogy eltaláljunk a célhoz. Az volt a cél, hogy egymást segítve találjuk meg a nekünk betáplált célt.
A házikóban ülve azon gondolkoztam, hogy jó ötlet volt-e a részemről, hogy részt veszek, s közben a táskámat néztem át, hogy elhoztam-e mindent, amit akartam. Néhány perces töprengés után arra a következtetésre jutottam és olyan érzésem volt, hogy a kis hátizsákomba mindent bepakoltam. Nem volt valami könnyű, de azért őrült nehéz sem.
Igaz meg kell mondjam, nem csak azért nem vágytam ide, mert utálom a bogarakat hanem azért is mert Sebastian és Christian is útitárs lesz. Vagyis csak hittem eddig, hogy útitárs lesz, ugyanis Christian az utolsó pillanatban jelentette be, hogy ő nem tud velünk jönni, mert elhalaszthatatlan dolga van. Ebben az elhalaszthatatlan dologban Adrian is segíti, így ő is kihagyja ezt a túrát. Rajtuk kívül Mark személyi edzője se jön velünk így a kezdetleges „nagy létszámú” csapatunk most igazán megfogyatkozott. A túra csapat tehát összesen négyünkből tevődött össze: Mark, Tommi, Sebastian és jómagam.
Mielőtt még elindultunk volna megbeszéltem Sebastiannal, hogy ami múlt héten történt azt most nem visszük magunkkal a túrára útitársként. Nem volt egy kellemes beszélgetés, de úgy éreztem ezt tisztáznunk kellett, így talán egyszerűbb lesz a túrát átvészelnem.
Indulás előtt leellenőriztem még a hátizsákom, hogy mindenem megvan-e és miután végeztem büszkén, mint egy igazi túrázó, „aki minden eshetőségre fel van készülve” arccal elindultam a fiúkkal.
A GPS Sebastiannal volt, olyan volt, mint egy vezér. Még alig haladtunk valamit, de én legszívesebben már vissza is fordultam volna. Mindennek persze hangot is adtam:
- Nem lehetne inkább, hogy én visszafordulok? Még úgyse mentünk sokat és visszatalálok egyedül is.
Erre mindannyian rám néztek.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy máris unod? – szegezte nekem a kérdést Mark.
- Nem unom, csak… Csak utálom a bogarakat meg minden. – s beleborzongtam mihelyst ezt ki is mondtam. – És még melegem is van!
- Hát az nekem is!- közölte Tommi.
- Jó akkor álljunk meg és vegyük le ezt a meleg ruhát! –közölte Sebastian „a tapasztalt vezető”, majd a GPS-t a táskájába rakva lerakta ezt egy kődarabra.
Mindenki el kezdett vetkőzni, s én okos nem kellet előttük megmutatnom a bájaimat, mivel a rövidnadrágom és a toppom is felvettem a vastag ruha alá. Mark annyit szerencsétlenkedett, hogy végül le kellett üljön arra a kődarabra, amire Sebastian a táskáját rakta, mert majdnem elesett a nadrágja lerángatása közben. Én gyorsan bepakoltam a ruháimat a táskámba és elkezdtem benne kotorászni, mikor láttam, hogy a fiúk pusmognak.
- Társaságban nem illik sugdolózni! – vágtam oda nekik. –Engem nem akartok beavatni? Hahó, én is veletek túrázok!- s integettem is közbe nekik, hogy vegyenek észre.
- Semmi, semmi, ezek csak férfi dolgok! – mondta Sebastian.
- Áh, értem. Akkor majd szóljatok, ha velem is akartok beszélgetni!
Miután elmondtam a kicsike megjegyzésem, elővettem a táskámból a szúnyog és kullancsriasztómat. A fiúk mindannyian elkezdtek engem bámulni. Levettem a riasztóról a kupakot, majd elkezdtem magam befújni vele. Ők először csak néztek, majd hatalmas nevetésbe törtek ki.
- Ti meg min röhögtök?
- Hát... hát rajtad. – mondta Tommi.
- És elárulnátok mi olyan vicces? –kérdeztem dacosan.
- A szúnyogriasztód! – mondta Sebastian.
- Jó nevessetek csak, majd meglátjuk ki fog a végén nevetni! Még megeshet, hogy sírva könyörögtök a riasztóért és én fogok kuncogni rajtatok!
- Jaj, ne durcáskodj Claire! – jött oda Tommi és ölelgetett meg.
- Hagyj békén Tommi!
Felkaptam a táskám és adtam ki a parancsszót, hogy induljunk tovább. Egymás után haladtunk libasorba. Elől ment Sebastian, mögötte Mark, aztán én végül pedig Tommi. Útközbe csapkodtam össze vissza a kezemmel, kergettem a sok bogarat, amin persze ők jókat kacagtak. Aztán megálltunk.
- Miért álltunk meg? – azonnal kérdezősködtem.
Hát nem kellet sokat várjak, megtudtam a választ. Utunkat egy hegyvonulat állta el egy barlangbejárattal.
- Ezen át kell menjünk!- mondta határozottam Sebastian.
- Ugye te most csak viccelsz? –kérdeztem.
- Nem viccelek, a GPS szerint át kell menni! – s lóbálta a készüléket.
- Ezt nem hiszem! Had nézzem azt a gépet!
- Talán nem hiszel nekem?
- Mutasd a gépet, szerintem elnéztél valamit! – s kikaptam a kezéből a gépet. Nagy megdöbbenésemre semmit se mutatott, s a képernyője pedig be volt törve. – Áh, igen? Ide vezet? Át kell menni? Eltévedtünk! – s ezt már hangosabban mondtam.
- Nyugi van! – mondta Tommi.
- Te csak ne „nyugi van”-ozz! Mióta rossz a gép? Egyáltalán mi történt vele? Komolyan mióta bolyongunk? – szegeztem nekik a kérdést.
- Hát… –kezdte Mark.
- Igen Mark hallgatlak!
- Az van, hogy azóta bolyongunk, mióta átöltöztünk!
- Mi!!! – néztem értetlenül. – De az már hány órája volt?! Most már áruljátok el, hogy mi lett ezzel a szarral! – s lobogtattam a kezemben.
- Az, hogy beleraktam a táskámba azt pedig a kőre, aztán Mark leült és ráült és tönkrement.
- Óh, hogy az a….! Hát ezért pusmogatok! Férfi dolgok mi?
- Jaj, ne idegeskedj!- jött megint Tommi.
- Tommi, ha még egyszer ezzel jössz, behúzok neked egyet! – ezen elkezdtek nevetni. – Ti meg min nevettek mi? Eltévedtünk és ki tudja kitalálunk-e valaha ebből a kicseszett erdőből!
Megint jött közelebb Tommi a nyugtató szándékkal, mire én ökölbe szorítottam a kezem és mutogattam neki, hogy menjen arrébb, mert tényleg behúzok neki. De ők még mindig nevettek.
- Jobban jártok, ha abbahagyjátok. Nincs is okotok min röhögni. Sebastian jobb, ha befejezed, hisz te vagy a nagy vezető erre fel most itt vagyunk a slamasztikában. Te meg Mark, igazán hagyd abba, hisz a nagy seggednek köszönhetjük, hogy itt vagyunk! Tommi, te meg csak hagyd abba szimplán! – oktattam ki őket.
- Jól van, igazad van! – váltott hangnemet Sebastian. - Most szépen ezen a barlangocskán átmegyünk, és utána hamarosan kitalálunk az erdőből. – fejtette kis a tervét.
- Höö… Ti mentek én maradok! – szögeztem le, s leültem egy ködarabra.
- Mi ez már meg, hogy nem jössz? – kérdezte Mark.
- Nem megyek! Mondtam nektek, hogy irtózok a bogaraktól, sőt jobban kifejtem undorodok tőlük. Nehogy azt mondja már egyikőtök is, hogy itt egy bogár sincs! – s mutogattam a bejárat irányába.
- Ne csináld már! – szólt Tommi.
- De csinálom! Én oda nem megyek be! – mondtam határozottan.
- Claire, kérlek, ne csináld már! Sajnálom, hogy eddig csak kiröhögtünk és poénkodtunk rajtad, de most bejössz velünk.
- Én nem! – s karba tettem a kezem.
- Akkor mégis mit akarsz csinálni? - kérdezte Tommi
- Úgy döntöttem, hogy ide leülök és megvárom, míg valaki erre jár és elmegyek vele!
Ezen megint jót röhögtek.
- Ja, biztos sokan járnak erre! – szúrta ide Mark.
- Na jó, elég volt! Én nem hagylak itt, jössz velünk!
Odalépett elém Sebastian megfogta a két csuklóm és elkezdett rángatni. Húzott a bejárat felé. Én ordibáltam, hogy engedjen el, mert én oda nem teszem be a lábam.
- Neeeem, engedj el, én nem megyek be oda!
- Dehogynem jössz!
- Ne ráncigálj! Én megvárom kint a hősöm, aki megment, nem megyek veletek oda be!
- Gyerünk, bejössz!
 Arra az eshetőségre is felkészültek, hogyha sikerülne kiszabadulnom, ne tudjak elmenekülni ezért utánam Tommi jött. Sebastian pedig húzott befele. Én nem akartam mozdulni, lecövekeltem magam. Ő pedig húzott és utánam pedig porzott az út ahol ő befelé húzott. Nagyon mulatságosak lehettünk, mert Tommi az egész szituációt végignevette. Mikor már berángatott a bejáraton és a zseblámpát felkapcsolták, na, akkor tört ki belőlem a hiszti. Pókhálók tucatjai csüngtek le, amiken nagyobbnál nagyobb pókok pihentek. Sikítottam egy nagyot.
- Nyugi van. – s fogta meg a vállam Sebastian.
- Nincs nyugi!- s előtört belőlem a sírás, aminek a fele hiszti volt, egy része félelem, egy része pedig undor. - Visszafordulok. Kérlek, engedjetek! Én nem mozdulok tovább.
- Már elindultunk, megyünk tovább! –adta ki a parancsot Sebastian.
Egész itt lévő idő alatt sírtam. Igaz mikor már a felénél jártunk kezdtem megszokni, hogy csak csüngő pókhálókat látok magam előtt. De egyszer csak Sebastian megijesztett. Még megugrottam hirtelen és sikítottam egy hatalmasat.
- Nyugi van csak megijesztettelek.
- Te barom, a szívem majd kiugrott!- ordítottam sírva (igaz nem tudom, hogy lehet ordítva sírni, de nekem még ez is sikerült ekkor) – Nagyon megijedtem!
A szívem ezerrel kalapmált a félelemtől ő pedig nyúlt felém, hogy nyugodjak meg. Elhúztam a kezem.
- Hagyj békén Sebastian! Utállak! Tudod, hogy mennyire félek, erre te meg itt ijesztgetsz! Add ide az egyik lámpát- s kikaptam Mark kezéből- én nem megyek tovább!- lekuporodtam egy kiálló kis szikladarabkára.
- Ugye ezt most nem gondoltad komolyan?
- De igen! Úgyis meghalunk, mert eltévedtünk! Senki se fog ránk találni! Akkor meg nem mindegy, ha itt halok meg! Legalább nem fogok megázni! – s megint nevettek.
- Tudjátok mit! Hagyjatok itt! Hülye barmok!
- Dehogy hagyunk itt! Nem lesz a csapatnak sajtósa! – szólalt meg Mark.
- Nem mindegy! A csapatnak pilótái se lesznek, akkor minek sajtós! – válaszoltam megint.
- Jó akkor ti ketten menjetek, mi pihenünk egy kicsit, majd utánatok megyünk. A kijáratnál várjatok meg minket. – szólt Sebastian.
Ezzel ők elindultak.
- Menj te is! Én egyedül akarok kimúlni!
- Jaj Claire, csak vicceltem, ne kapd fel így a vizet.
Mikor ezt kimondta olyan érzés volt mintha valaki a lábamat simogatná. Félve feltettem a kérdést:
- Seb…Sebastian, ugye te simogatod a combom? – s közben becsuktam a szemem is.
- Tessék?
- Ugye te simogatod a combom? – kérdeztem ismét.
- Nem.
Akkorát sikítottam, hogy szegénynek a dobhártyája is majdnem beszakadt. Egy hatalmas bogár volt rajtam. Egy gyors kézmozdulattal lesöpörtem magamról, majd megkaptam Sebastian kezét és szinte futva indultam Mark és Tommi irányába.
Szerencsére sikerült kiérnünk nekünk is.
- Gyorsak voltatok! – jegyezte meg Tommi.
- Mi is körülbelül két perce értünk ki.
- Hát az történt, hogy…
- Egy bogár! – fejeztem be a mondatot.
Ők persze megint elkezdtek bazsalyogni, elég mulatságos lehettem nekik.
Mikor kiértünk szippantottam egy nagyot a levegőből és ösztönösen a felkötött hajam kezdtem el simogatni és kapkodtam a fejemhez, nehogy valami bogár ott maradjon nekem, majd ezután a kezeimet és a lábaimat is végigdörzsöltem. Végül lehuppantam a földre és sírtam.
- Claire!
- Hagyjatok most jó? Meg akarok nyugodni.
- Jó rendben hagyunk, csak ne sírj már! Nincs nálam zsepi hagyd abba!
De én csak sírtam. Ez most az undortól jött. És hatalmas szerepe volt azért a félelemnek is benne. Még, hogy nincs náluk zsepi! Most komolyan ezzel akarnak meghatni! Nincs is szükségem az ő zsepijükre! Elkezdtem kotorászni a hátizsákomba és elővettem egy csomag 100-as zsebkendőt. Ők persze nem vették észre, hogy mit vettem ki, mert egy újabb nagyszerű terv kieszelésén fáradoztak, és már csak akkor kezdtek el nevetni rajtam (ismételten) amikor én azt az ölömbe vettem és az orrom kezdtem el kifújni.
- Még 100-as zsepit is hoztál magaddal! – mondta kuncogva Sebastian!
- Le lehet szállni rólam!
- De ne haragudj ez nagyon vicces, látszik, hogy nőből vagy! –mondta Tommi
Végül is igazuk volt, minden volt nálam, még az is, amire egyáltalán nincs is szükségem. Most már én is elkezdtem nevetni.
- Na végre, te is nevetsz!
- Nos, akkor indulhatunk tovább? –kérdezte Sebastian.
- Nem!
- Mi a baj?
- Nekem pisilnem kell! – mondtam ki ezt nyíltan.
- Mobilwc-t nem hoztál?- kérdezte Tommi.
- Ezen persze megint kitört a röhögés a fiúk részéről.
- Kacc, kacc, de nem hoztam.
- Nos, akkor kedves Claire nézz szét nyugodtan és ahol kedved szottyan elvégezheted a kis dolgodat. – s nevettek megállás nélkül.
- Kapjátok be mindannyian! Megtudjátok ti még, ki vagyok én! – majd kivettem pár darab zsebkendőt és elindultam.
- Ne menjen veled valaki?- kérdezte Tommi.
- Szeretnétek mi, kis perverzek!- majd elmentem.
Körülbelül 5 perc múlva már ott voltam.
- Mielőtt megkérdeznétek kézfertőtlenítőt nincs nálam!- szögeztem le.
- Jó, de menjünk tovább, hogy még sötétedés előtt megérkezzünk!- mondta Sebastian.
Ismételten haladtunk már pár órája, amit én legtöbbször nyafogással töltöttem és sóvárgással, hogy bárcsak otthon lennék. Már kezdett sötétedni és úgy döntöttünk, ma már nem megyünk tovább, inkább letáborozunk itt és keresünk tűzifát. Ledobáltuk a táskákat, majd eldöntöttük viszonylag hamar, hogy ki megy fáért. Mivel én kijelentettem, hogy engem nem hagyhatnak itt egyedül, ezért Tommi egyedül én pedig Sebastiannal együtt mentem fáért. Mark pedig ott maradt a hátizsákokkal, nehogy valaki elvigye. (most őszintén ki vinné el?) Már sikerült jó párat összeszednünk, amikor Sebastian olyan témát hozott fel, amit én nem szerettem volna itt az erdőben boncolgatni.
- Tudod Claire, most hogy itt vagyunk kettesben, meg kellene beszélnünk egy-két dolgot.
- Most itt?
- Igen. Tudod én… - kezdte mondatát, majd elhallgatott.
- Igen te?
- Én érzek valamit irántad.
- De ezt már megbeszéltük. Elmondtam már a dolgot… - mondtam neki.
Míg az előbb apró bizonytalanság tükröződött róla, most abszolút határozottság áradt belőle, a tettéből és némileg a szavaiból is.
- Én azt hiszem szeretlek téged! – mondta s lerakta a földre a fát és odalépett elém, a kezével megsimította az arcom, mélyen a szemembe nézett és folytatta. – Ha kijutunk innen, otthagyom Hannat és azt szeretném, ha megpróbálnánk együtt.
- Sebastian. – kezdtem el, de szemei varázsában elmerültem és elvesztem a habokban, majd amikor már eszméltem ő közeledett felém s meg akart csókolni, de én elhúztam magam tőle.
- Én nem akarom ezt. Te nem engem szeretsz ez csak egy fellángolás nálad! És én nem fogok a barátnőmnek fájdalmat okozni!
- Ez nem csak fellángolás Claire!
- Ennyire biztos vagy magadban? – kérdeztem tőle
- Igen!
- Nem Sebastian, ez nem helyes. Én nem akarok tőled már semmit. Neked ott van Hanna, aki szeret téged!
- De ha én nem szeretem őt?
- Nem Sebastian, te őt szereted én pedig csak egy múló vágy vagyok!
- Miért mondod ezt, hogy nem akarsz tőlem már semmit? Talán Christian miatt?
- Sebastian, kérlek.
- Nem Claire! Talán őt szereted?
Én nem válaszoltam neki semmit. Ott akartam hagyni, mire ő megfogta a karom és megállított.
- Válaszolj, kérlek. Megőrülök, ha nem tudom meg!
- Menjünk, kérlek. – mondtam, mert nem akartam neki erre választ adni. Igazából mit is válaszoljak neki? Azt, hogy nem szeretem Christiant, hanem még mindig őt és bár úgy érzem, Christiannal el tudnám felejteni őt és jó vele lenni, még mindig nem tudom őt kiverni a fejemből?
- Nem Claire! Tisztázzuk a dolgokat!
- Sebastian. – mondtam kérően.
Ő pedig nem hagyott engem elmenni. A szemembe nézett és a következőket mondta.
- Nézz a szemembe Claire és mond azt, hogy Christiant szereted. Akkor elhiszem, és ha ezt megteszed, én békén hagylak!
Nem tudtam mit tegyek, csak a gyönyörű szemeit néztem, de egy hang se jött ki a torkomon. Majd egy kis csönd után megszólaltam:
- Zárjuk le ezt a témát most! – majd kikaptam a karom a kezei közül és elindultam vissza a táborhoz.
Sebastian is követett. Tommi is sikeresen megérkezett és a fiúk nekiláttak a tűzcsiholásnak. Én már kezdtem fázni, s ami reggel rajtam volt ruha felkaptam magamra. Mire felöltöztem a fiúk is csináltak meleget, így talán nem fagyunk majd meg az éjszaka alatt. Ők is fázhattak, mert ők is felöltöztek. Majd letelepedtünk a tűz mellett. Én Mark mellett ültem Sebastian pedig Tommi mellett, velünk szemben. Egész nap nem ettünk semmit, szóval a téma is kialakult.
- Hú gyerekek, én olyan éhes vagyok! – hozta fel Mark a témát.
- Én is így vagyok vele! – közölte Tommi.
- Hát nem vagytok egyedül! – szólalt fel Sebastian is.
Én mindeközben a táskámban kutakodtam már, és miután megtaláltam a kis csomag chipsem, óvatosan kinyitottam a táskámban, nehogy neszt halljanak, majd kivettem és elkezdtem falatozni.
Mivel én nem szóltam hozzá a témához, kérdeztek ők.
- Te nem vagy éhes Claire? – s néztek rám, mikor én már sunyin és ugyanakkor elégedetten magammal, de azért egy kicsikét olyan arckifejezéssel: „kigúnyoltatok mi, hogy mennyi mindent hoztam, nálam van chips is ti meg éheztek” néztem rájuk, majd megszólaltam.
- Ja, hogy ti éhesek vagytok! Hát, nem tudjátok milyen finom ez a chips!
- Még kaja is van nálad!- csattant fel Tommi.
- Látod, kigúnyoltatok, most meg jó vagyok! –tettem úgy mintha nem akarnám őket megkínálni, majd elnevettem magam és megszólaltam. - Csak vicceltem, megosztom veletek, ne butáskodjatok!
De nem csak egy csomag volt nálam, volt még nálam egy ugyanolyan is, azt kikaptam és odadobtam a szembeülőknek, Markot pedig a kezemben lévővel kínáltam. Hamar megettük. Nem sok minden volt, de azért még is több mint a semmi!
- Van nálam még csoki is kértek? –tettem fel a kérdést.
A fiúk szemei kikerekedtek és csillogtak a csoki szó hallatán. Kivettem a táskámból a nagy tábla csokit, elosztottam testvériesen, majd ezt is megettünk. Miután befejeztük (megjegyezném a papírt nem dobtuk el az erdőben, hanem a táskámba tettem), kivettem egy csomag rágót és megbontottam. A fiúk megint kacagtak.
- Most megint mi olyan vicces?
- Még rágót is hoztál!
- Még szép, hogy hoztam! Mivel hagymás volt a chips nem hagyhatom, hogy bűzölögjön a szám!
Hát ezen még jobban nevettek. Már a könnyeik is folytak! Annyira viccesek voltak, hogy én meg rajtuk kezdtem el nevetni. Annyira nevettem, hogy már a hasam fájt a sok nevetéstől. Majd feltettem a kérdést:
- Ti nem kértek rágót?
Persze, hogy mindegyikőjük kért, s még engem nevettek ki! Mivel egész nap fel-alá mászkáltunk voltak akik, elfáradtak a csapatban. Hát én is fáradt voltam, de aludni az biztos, hogy nem tudtam itt. A sok bogár meg minden. Megbeszéltük, hogy aludjanak, én őrködök a tűzre, de Sebastian azt mondta, hogy ő fent marad velem. Nem sokáig kellett Markot és Tommit győzködni, elfogadták az ajánlatot. Hamar el is aludtak, s mi maradtunk ketten ébren. Szemtől szembe ültünk egymással, de nem szóltunk egymáshoz. Én találtam egy kis gallyat és azzal rajzolgattam a földre, terelve a gondolatomat arról, hogy majd szétfagyok. Hát kisebb nagyobb sikerrel hajtottam ezt végre. Igyekeztem nem arra, koncentrálni, hogy nagyon hideg van, de nem nagyon sikerült. Már vacogtam, amúgy is, én nagyon fázós típus vagyok. Észre sem vettem, amikor Sebastian felállt és odakuporodott mellém.
- Gyere ide, hisz te majd megfagysz!
S átölelt. Olyan jó érzés volt. Belefúrtam arcom mellkasába, testem pedig karjai közé. Nagyon jó érzés volt. Nem szóltunk egymáshoz semmit, csak ott ültünk és a tüzet bámultuk. Egyik pillanatban lecsuktam a szemem. Még az is megfordult a fejemben, hogy el fogok aludni, hisz a karjaiban a nyugalom és biztonság érzése járt át. Szóval lehunytam a szemem. Szemből a tűz melege kapott szóval jelen pillanatban nagyon jól éreztem magam. Mikor kinyitottam a szemem már reggel volt. A tűz nem égett s én ébredtem utoljára.
- Jó reggelt Claire!- szólalt meg Tommi.
- Jó reggelt! – Mark is köszönt.
Majd megszólalt Sebastian is:
- Jó reggelt Claire!
- Nektek is fiúk!- s megtöröltem a szemem. Kimásztam öleléséből, s azonnal elkezdtem heccelődni a fiúkkal. – Komolyan egy percre hunyom le a szemem és hagyjátok, hogy a tűz kialudjon! Szörnyűek vagytok! Szégyelljétek magatokat!
Ők persze értették és megválaszolták:
- Lehet ugyanabban a percben hunytuk le a szemünket mindannyian!
- Na, az megeshet, látod Tommi.
Kerestünk egy kis patakocskát, ahol megmoshattuk az arcunk, majd a megmaradt vizünket megittuk. Ez csak egy jel volt arra, hogy ma biztosan kitalálunk az erdőből. Miután elkészültünk mindannyian, s ruházatunkat is a meleg időhöz szabtuk leellenőriztük még, hogy a tüzet teljesen eloltottuk majd elindultunk tovább.
Meneteltünk jó ideje, s egy rövid ideje már furcsa szagokat kezdtem el érezni. Ezt meg is jegyeztem.
- Ti is érzitek? Mi ez a bűz?
- Nem tudom, de érzem már pár perce. –jelentette ki Sebastian.
Nézelődtem körbe, mire rájöttem mi a forrás. Hirtelen felnevettem.
- Mi az? – kérdezte Tommi.
Kacagás közepette sikerült kiböknöm végre:
- Mark…,Mark hát finoman fogalmazva beleléptél a kakiba! – s mutogattam a cipőjére.
Kitört Sebastianból és Tommiból is a nevetés. Mark nem kacagott, szerintem ciki volt neki egy kicsit a szituáció. Tommi és Sebastian pedig tovább heccelték:
- Mi van Mark szaros lett a cipő?
Én nem akartam kigúnyolni, de ez nagyon vicces volt.
Most már ő is kezdte viccesen felfogni és elkezdte a kakis cipőjét felénk emelgetni. Én menekültem Sebastian és Tommi háta mögé.
- Vidd innen Mark, nagyon büdös! – s nevettek.
Majd elkezdtünk mindannyian hátrálni. Egyik pillanatban azonban olyan történt, amire nem számítottam. Reccsent a talpam alatt egy gally, majd megnyílt alattam a föld és egy lyukba estem. Szerencsére nem estem mélyre, de rosszul értem földet. Lehorzsoltam a jobb térdem, mindkét tenyeremmel és karommal együtt és egy kicsit rosszul érkeztem a bal csuklómra. Mikor leértem felszisszentem
- Ajj!
Ők azonnal odajöttek a lyukhoz és érdeklődtek, hogy vagyok.
- Claire jól vagy? – kérdezte Sebastian, s némi aggodalmat szűrtem le a hangjából.
- Jól, csak a csuklóm fáj egy kicsit!
- Kiszedünk, ne izgulj!- mondta Tommi.
- Siessetek!
Szerencsémre egy fél óra küszködés után sikerült kiszedniük a gödörből. Meg akartam mozgatni a csuklóm, de hirtelen belefájdult. Megint felszisszentem.
- Minden rendben? – kérdezősködött Sebastian.
- Igen, csak pihenjünk egy kicsit.
- Jó. –kaptam választ.
Addig, míg ültünk Tommi elkezdett vizsgálni. Szerencsére csak horzsolások vannak rajtad, de szerintem meghúzhattad a csuklód. – mondta Tommi.
- De előbb nézzük, tudod mozgatni?
Nagy nehézségek és fájdalom árán, de tudtam mozgatni.
- Jó szerencsére nem törés! Vagyis szerintem. Szóval megerősítem első véleményem, szerintem csak meghúztad.
- És az mennyi pihenőt jelent?
- Pár nap és rendbe jössz.
- Huhh, megnyugodtam.
- Nincs nálad „te mindenre felkészült túrahercegnő akarom mondani túrabajnok” egy kis elsősegélycsomagod? – s közben ujjaival mutogatta a kis idézőjeleket is.
- Nem, csak egy kis fásli meg sebtapasz van nálam.
- A fásli jó lesz. – s bekötötte a kezem.
- Köszönök fiúk mindent!  – mondtam nekik, hálám jeléül, hogy kiszabadítottak a kisebb gödörből.
Még vagy 10 percet pihentünk, majd összekaptam magam és indultunk tovább. Már vagy két órája mászkáltunk s már egyre nagyobb volt a fájdalmam is. Szerencsére azért nem dagadt a csuklóm, az ugyanis rosszabbat jelentett volna, mint Tommi első diagnózisa. Azonban nem adtam fel. Nekik se szóltam, hogy mennyire fáj a kezem, mert láttam rajtuk, hogy nekik is elegük van ebből a vacak túrából, és ha még nyafogok is, akkor lehet, elszabadul a pokol. Akárcsak egy szuperhős, úgy viselkedtem és tűrtem a fájdalmat. És megérte! Végre! Kijutottunk ebből a nyomorult erdőből s a célállomást is megtaláltuk! Nesze neked technika! Nesze neked GPS! A négy túrabajnok kitalált ebből az erdőből.
Mihelyst közelebb értük, láttuk a feszült arcokat, akik fel-alá mászkáltak és már a mentőakciót, vagyis a keresésünket szervezték. Valaki azonban megpillantott minket és elkiáltotta magát:
- Ott vannak mindannyian!
Erre mindenki felkapta a fejét. Hanna, mikor ezt megtudta azonnal rohant Sebastianhoz és már ugrott is a nyakába. Ekkor döbbentem rá, hogy újra a valóságban vagyok. Az erdőben teljesen más volt. Sokszor elfelejtettem, hogy Hanna van, többek között a tábortűznél is. De ő valóban létezik. Csak ennyit hallottam:
- Istenem, kicsim, de jó hogy látlak, nagyon féltettelek, úgy szeretlek! – s közben szorította Sebastiant anélkül, hogy egy másodpercre is elengedte volna.
Én továbbmentem a ház fele és egyik pillanatban Christian ugrott oda hozzám. Átölelt. Ott tartott a karjaiban és nem tudom elmagyarázni, megint az a nyugodtság érzése keltődött bennem, mint a tábortűznél. Én is öleltem őt. Szorított, majd egyszer csak a fülembe súgta:
- Nagyon féltettelek!
Engedett a szorításból és észrevette rajtam a sérüléseket.
- Megsérültél?
- Semmi komoly, csak  pár nap pihenő!
S ismét magához szorított.
- Jaj, Claire! Úgy örülök, hogy nincs komoly bajod!
Nem tudtam mit mondjak, így csak ennyit mondtam:
- Christian ígérd meg, hogy nem tervezel soha többé ilyen túrát!


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Ismét itt vagyok! :)
Először is kezdjük a legszembetűnőbbel. Amint láthatjátok ismét bekövetkezett egy kis külső váltás. Ennek annyi az oka, hogy szeretek kreatív vágyaimnak utat engedni, s ez többnyire új külsők formájában figyelhető meg. Ami az új kinézetet illeti, a mostani fejlécen csak Claire van és annyi a nagyobb változtatás, hogy mozog is. :D
Akkor nézzük a fejezetet:
Itt van a túra. Nos, nem könnyű ez Clairenek, de most megtudhatjátok, hogy vészeli át a csapat építő programot. Nem lesz egy sétagalopp számára. A fejezetben megtudhatjátok mik azok a dolgok amitől retteg Claire és ismételten bekukkanthattok az életébe, s megláthatjátok hogy vészeli át a túrát.
Kisebb változtatás lesz, hogy kiteszem a szereplőket is.
Nagyon szépen köszönöm a véleményeket és remélem ez a fejezet is tetszeni fog nektek és kapok pár sort.
A fejezetről még annyit, hogy egy nagyon picit hosszabb lesz mint a megszokott, de remélem nem okoz gondot. :)
És míg el nem felejtem, köszönöm ezt az óriási látogatottságot! :)
Utolsó teendő: Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi

22. fejezet

Váratlan vendég

Másnap sem korán sem pedig későn nem keltem, fogalmazzunk úgy, hogy inkább elfogadható időpontban. Igaz nyugodtan pihenhettem volna, most úgy sincs semmi dolgom. Kimásztam az ágyból, a szokásos reggeli rituálé és reggeli után nekikészültem a bőröndöm kipakolásának.
Ez az időtöltésem nem vett sok időt igénybe. Így miután ezzel végeztem, úgy döntöttem kitakarítom a lakást. Igazából nagy rendetlenség nem volt, hisz az utóbbi időben nem sok időt töltöttem el itthon. Azonban mivel időm annyi volt, mint a tenger, nekiláttam s bő két óra alatt ki is takarítottam. Mindezek után úgy döntöttem, hogy a hűtőt is feltöltöm, elmegyek bevásárolni. Még mielőtt nekikészülődtem volna megcsörrent a telefonom. Némi kíváncsisággal nyúltam a készülékhez, majd a gomb megnyomása után megszólaltam:
- Hallo.
- Szia Hanna vagyok. Otthon vagy?
- Szia, igen itthon vagyok. – adtam rövid választ.
- Délután ráérsz? Beszélni szeretnék veled.
- Igen, nem terveztem mára semmit, de te még itt vagy?
- Igen, majd csak csütörtökön megyünk haza. De hosszú történet elmesélem majd. Hány óra fele mehetek?
- 3 óra neked jó?
- Nekem tökéletes.
- Akkor majd várlak, szia.
- Szia.
Majd letettem a telefont. Nem gondoltam volna, hogy hívni fog, azt meg főként nem, hogy találkozni akar velem. Az utóbbi időben nem is nagyon foglalkoztam vele, vagy inkább mondjuk azt kevésbe. Talán azért mert nélküle is meg van a saját bajom. Alakítom én nélküle is rosszul az életem. Mivel ma még őt is fogadom, így aztán hatalmas erőbedobással kellett a vásárlásnak nekiugrani. Átöltöztem gyorsan, felkaptam egy cipőt, majd belevetettem magam a vásárlás sűrűjébe. Ehhez segítségül hívtam az autómat. Egy nagy hipermarketbe mentem, hisz ott mindent megkapok, nem kell több tucat kisebb élelmiszerboltba betévedjek, egy-egy termék megvétele miatt.
A nagy bevásárláson hamar túlestem, csak a cipekedéssel akadt némi gondom, főleg míg a lépcsőn cipeltem a szatyrokat. Nem kis erőfeszítésembe került, s miután nem ment minden gördülékenyen, egy-két csúnyább szó is elhagyta a számat. Épp az egyik lépcsőfokkal küzdöttem meg és a három nagy zacskó sem könnyítette meg a közlekedésem, mikor még szerencsétlenül is léptem és majdnem hátra estem. De szerencsére majdnem. Nem nagyon örültem volna annak a ténynek, hogy elesek. Miután egyensúlyom is visszanyertem és ismételten a lépcsőfokok okozta nehézséggel kezdtem megküzdeni, egy ismerős hang felajánlotta segítségét.
- Várj, had segítsek. Még a végén elesel és összetöröd magad.
Én persze azonnal beazonosítottam a hang tulajdonosát, anélkül, hogy ránéztem volna.
- Hajlandó vagy rajtam segíteni, annak ellenére, hogy hogy beszéltem veled?
- Igen. – adott rövid választ.
Odalépett mellém, s elvette tőlem a nehéz táskákat. Én egy picit megkönnyebbültem. Egyrészt valóban nehezek voltak a táskák, másrészt pedig örülök, hogy nem neheztel rám, vagyis gondolom én mindezt. Mikor odalépett mellém én nem szóltam egy szót sem, csak a szemébe néztem, s figyeltem arca rezdüléseit, hogy leszűrjem milyen érzései vannak. De nem tudtam leolvasni semmit sem az arcáról. Mozdulatlan volt az arca, egy icike picikét sem rezdült meg. Én nem ehhez a Christianhoz szoktam, máskor mindig meg tudom állapítani, már csak a vonásaiból is a kedélyállapotát.  De most más volt a helyzet. Olyan volt most, mint egy jó pókerjátékos, akinek arca mozdulatlan, s a vele szembeülők, vagy éppen mellette ülők nem tudnak semmilyen érzelmet leolvasni róla.
Miután elvette a táskákat megindult a lakásom irányába. Én gyorsan elé vágtam, hogy kinyissam előtte az ajtót. Miután ezt véghezvittem beinvitáltam:
- Gyere be.
Ő pedig belépett, de továbbra is ugyanolyan arccal közlekedett, mint amikor a lépcsőházban találkoztunk.
- Ülj le nyugodtan, gyorsan elpakolom amit vettem a hűtőbe. Esetleg kérsz valamit?
- Nem kérek köszönöm.
- Akkor… jövök mindjárt. – mondtam kissé tagoltan.
Elindultam be a konyhába. A zacskók már a pulton voltak, nekem csak ki kellett venni a benne rejlő tartalmat és elpakolni végső helyükre. Épp nagyban kotorásztam és pakolásztam, mikor ő is bejött a konyhába.
- Mégis kérsz valamit? – kérdeztem.
- Nem, még továbbra sem. - adta válaszát, majd elkezdte adogatni a dolgokat a táskából.
Így azért hamarabb végeztem, de elég furán éreztem magam ebben a helyzetben, hisz nem szóltunk egymáshoz. Én pedig ezeket a kínos csendeket nem tudom kezelni. Mikor végeztünk a pakolással, úgy döntöttem, akkor kezdjünk el végre kommunikálni, ezért kezdeményeztem én a beszélgetést.
- Christian, - kezdtem így – igazából nem is tudom, mit mondjak. Tegnap nem éppen úgy váltunk el egymástól, mint ahogy kellett volna.
- Tudom, és engem ez zavar.
- Tudod engem is. De nem lenne jobb, ha leülnénk inkább a kanapéra?
- Lehet jobb lenne.
- Akkor menjünk.
Majd pár méter megtétele után már a kanapén is ültünk. Én pedig folytattam:
- Tudod, tegnap nem éppen egy jó kedélyállapotomban találtál. Őszinte leszek veled, az én életem egy cseppet sem egyszerű. Az utóbbi időszak fárasztó nekem és nem tudok olyan könnyen túllendülni dolgokon és nem úgy reagálok a dolgokra.
- Igazából én most több dolog miatt jöttem. Az egyik pont ez, hogy meg szerettem volna veled ezt beszélni. Én nem akartam beleszólni a dolgodba, csak akkor úgy éreztem, hogy lehet, hogy nem úgy kellett volna beszélned apáddal.
- Én azt mondtam neked gyakorlatilag, hogy amíg nem vagy az én helyzetemben addig ne mond meg, hogy mit és hogyan tegyek. Nem tudom azt, hogy mit miért teszek mostanában, sokszor csak a pillanatnyi érzések vezérelnek. És tudom, hogy ez nem jó.
- Nem ez valóban nem jó, bár utána gondolkodtam azon, amit mondtál, és volt igazság abban, amit mondtál. Lehet nem kellett volna beleavatkozzak a dolgaidba. – kezdett el szabadkozni.
- Nem, jó, hogy elmondtad, amit gondoltál. – mondtam azonnal.
- Igazából csak úgy kibukott belőlem, mert bevillant az én életem, s nem akartam, hogy te is úgy járj.
- Ezt, hogy érted, hogy úgy járjak, mint te? – kérdeztem mit sem sejtve.
- Meséltem neked, még a tónál, hogy a viszony nem az igazi köztem és a szüleim között. Tudod azt, hogy nem nagyon örültek annak, hogy miként terveztem az életem és emiatt nagy volt a feszültség köztünk. Én a saját fejem után mentem és bizony sokszor előfordult, hogy arra készültem, hogy elmegyek otthonról. És makacs fejjel végül mégis csak a saját terveimet hajtottam végre. Nem foglalkoztam csak azzal, hogy sikert sikerre halmozzak fel. Nagyon ritkán jártam haza, s sok dolgot nem vettem észre otthon. A testvérem is elhidegült egy kicsit tőlem. És én nem kaptam észbe. Villámlátogatásaim voltak csak otthon, elfoglalt voltam és csak magammal törődtem. Amikor pedig hazamentem nem tudtam leülni apámmal beszélgetni egy jót. S csak most vettem észre, hogy szinte már olyanok lettünk mintha idegenek lennénk, pedig ők a szüleim. És pont te ébresztetted fel ezt az érzést bennem, mikor apáddal veszekedtél. Azt pedig annyira bánom, hogy hagytam idáig elfajulni a dolgokat. Én vagyok a hibás abban, hogy ilyen lett a kapcsolatunk. – hibáztatta magát.
Én csak néztem és hallgattam. Figyeltem őt, a mozdulatait, a gesztusait, a pillantásait, s azt is láttam mikor bizony könny szökött a szemébe. Ekkor az tudatosodott bennem, hogy ő szereti a szüleit, de fiatalként a saját feje után menve, a saját életét akarta alakítani, s a szülei lehet nem úgy kezelték ezt a változást, mint ahogy ő szerette volna és azt hitte, hogy nem támogatják. Mindez pedig feszültséget generált és veszekedéseket szült. De szerintem ők igenis akarták, csak valahogy nem tudták elképzelni, hogy a fiúk versenyről versenyre kockára teszi az életét és egy másik világba csöppen bele. Az pedig, hogy ilyen érzelmeket láttam feltörni belőle, nagyon megható volt. Magam előtt láttam egy férfit, aki érzelmeit megpróbálja elzárni, s néha előtör belőle is. Engem az sem zavart volna, ha elkezd sírni. Én megértettem volna azt is, de azt is láttam rajta, hogy megpróbálta magát türtőztetni és előttem visszatartani. Pedig nem hibáztattam volna, sőt nem lett volna attól más ember a szememben, ha itt előttem utat enged a könnyeinek. Az, hogy sírunk, az is ez természetes velejárója életünknek. Persze mindannyian arra törekszünk, hogy ez minél kevesebbszer forduljon velünk elő, de nem lehet minden élethelyzetben csak nevetni. Sok felnőtt úgy véli, nincs helye az életében könnyeknek. Azt sokszor látjuk, hogy egy gyermek sír. Akkor persze megpróbáljuk megvigasztalni, de néha azok is sírnak, akik még az előbb megvigasztaltak. Ugyanúgy egy felnőtt embernek is utat kell engedni néha a könnyeknek, mert felgyűlik lassan és felőröl.
Mikor befejezte az előbbi mondatot, bizony megtörölgette a szemét. Azt is láttam rajta, hogy egy kicsit valóban kényelmetlen volt neki, hogy elérzékenyült. Majd végül én folytattam a beszélgetést.
- Mikor tegnap apámhoz hozzávágtam azokat a dolgokat, akkor a legbiztosabb voltam magamban. Úgy éreztem igazam van, és nem érdekelt senki más véleménye. Aztán hazajöttem és gondolkoztam. Eszembe volt az, amit te mondtál. És ekkor elkezdtem töprengeni, hogy talán túlreagáltam. Azonban most, hogy letisztult előttem a kép, még mindig úgy érzem, hogy jogos volt minden. Én sajnálom, de nem tudok ezen az érzésemen változtatni. Elmondtam neked a tömör lényeget Tamarával kapcsolatosan és azzal is, hogy apám mennyire őt támogatja. Ez nekem irtó nehéz. S ez, amit tett, haragot és gyűlöletet keltett bennem. Persze tisztában vagyok azzal, hogy mindenhez két ember kell, és ugyanígy érzek Parker iránt is, mint Tamara iránt. Ez az érzés pedig abban a pillanatban előtört, mikor megpillantottam. Elmondom őszintén, én nem akartam vele összefutni, éreztem, hogy annak rossz vége lesz, de a sors úgy akarta, hogy összefussunk. Egy percig sem bánom, hogy felpofoztam, és azt sem, amit apámnak mondtam. A szívem – s közben odanyúltam a szívem irányába – ezt súgja, és ezt érzem és ez sose fog megváltozni. Mi már sosem leszünk igazi testvérek.
- Sajnálom, hogy így érzel, de lehet, én sem cselekednék és éreznék másképpen a helyedben.
Ezután egy kis csend honolt megint, majd újra megszólalt:
- Én szeretném, ha nem lenne harag közöttünk. Szeretném, ha újra ugyanolyan lenne a kettőnk kapcsolata.
- Én is szeretném. Őszintén, megleptél azzal, hogy elmondtad ezeket a dolgokat, melyek nyomasztanak téged. Ez pedig jó. Azért jó, mert számomra ez egy óriási bizalmat jelent.
- Te érezted már valaha azt az életben, hogy valamit mindennél jobban szeretnél? – kérdezte tőlem, s én erre a kérdésére nem is számítottam.
- Igen éreztem már. – adtam választ.
- Tudod, én most érzem ezt. Én mindennél jobban szeretném, ha mellettem lennél. – s mikor ezt kimondta megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett. – Nem sokszor éreztem már, de most így érzek. És sajnálom, hogy összekaptunk tegnap és szeretném, ha elfelejtenénk.
Én nem tudtam hogyan reagálni a dologra. Csak néztem őt és nem mondtam semmit.
- Ezek szerint te nem. – majd elengedte a kezem.
Én nem akartam, hogy ezt gondolja. A keze után nyúltam és most én fogtam meg.
- Én nem mondtam egy szóval sem. Elmondtam neked mit érzek, de azt is szeretném, ha tudnád, hogy veled nagyszerűen érzem magam és biztonságot érzek melletted. Nagyon jó embernek tartalak, aki képes rám várni, és ez nekem nagyon sokat jelent. Úgy érzem, te lendíthetsz az életemen és színessé teheted az utóbbi időben elszürkült életemet. Csak egy kis időt kérek tőled. – az utolsó mondatomnál némi bizonytalanságot éreztem, de ő nem figyelt fel erre.
Amiket mondtam, azokat mind komolyan is gondoltam. Tény, hogy még mindig van némi bizonytalanság körülöttem, de kezdek úgy érezni, mint amit most elmondtam. Bár az én szívemben még Sebastian van, de úgy érzem, talán mégis más kell nekem. Neki ugyanúgy bonyolult az élete, mint az enyém és két túlkomplikált élet csak egy rossz egyveleget alkothat. Viszont ez a férfi, aki most itt ül velem szembe, és akinek a kezét fogom, más. Neki nem túlbonyolított az élete és talán mellette én is nyugalomra lelhetek. Csak annyit kell tegyek, hogy ki kell tépnem azokat az érzelmeket, amiket érzek Sebastian iránt gyökerestül, és nyitni Christian felé.
- Komolyan így gondolod? – kérdezte tőlem csillogó szemekkel.
- Igen, így gondolom.
- Akkor szent a béke? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében.
- Szent. – mondtam határozottan.
Láttam rajta, hogy ezekkel a szavaimmal boldogságot okoztam neki. Ebből pedig azt szűrtem le, hogy ő tényleg komolyan gondolja a dolgokat.
Már csak egy dolog zavarta a kis fantáziám, hogy mégis mi az még, amiért jött. Ugyebár említette, hogy más miatt is jött.
- Christian, nemrég azt mondtad, hogy még valami másért is jöttél. Esetleg elárulod? – néztem rá kicsit huncutul.
- Hmm kíváncsi vagy igaz? – vette az adást.
- Én, ááá dehogy is. – legyintettem. - Csak egy ártatlan kérdést tettem fel.
- Nem tudod tagadni, hogy a kíváncsiság vezérel.
- Ha nem, hát nem.
- Elárulom neked. Minden évbe szervezünk egy csapat építő programot. – csapat építő program? Jött a kérdés magamban. – És ebben az évben is szerveztünk egyet. Gondolom nem valami meglepő fordulat. Most egy túrát szerveztünk, ahova te is meg vagy hívva.
- Egy túrát? – kérdeztem.
- Igen egy túrát. Neked is ott a helyed. – mondta határozottan.
- Ez biztos jó ötlet? – szegeztem neki a kérdést.
- Persze, hogy jó ötlet. Ott lesz mindenki.
- Mindenki alatt mégis kiket értesz? – faggattam tovább.
- Ott lesz Mark és az edzője, Sebastian, Tommi, Adrian, te természetesen, és én is.
Nagyon jó kis társaság. Tökéletes kombinációval. Ott lesz Sebastian és Christian azok, akik között vacillálok, és Tommi is, aki tudja a titkomat. Nagyszerű!
- Ennyien leszünk?
- Igen.
- Én ezt kihagynám. – adtam gyorsan választ.
- Miért?
- A túra és én nem vagyunk jó párosítás. Maradjunk ennyiben.
- Jönni fogsz. Nem fog történni semmi. Ott leszek én is. – próbált rávenni a dologra.
Végül is addig győzködött, mígnem belegyeztem. Elmondta, hogy még nem tökéletes a megszervezés, ezért a pontos részletekkel felhív majd holnap vagy holnap után.
Még egy kicsit itt volt, de neki sajnos hamar mennie kellett:
- Most mennem kell vissza a gyárba. Időben vissza kell érjek, mert jön egy fontos ügyfél. Csak azért jöttem, hogy beszéljünk.
- Menj, ha hív a kötelesség, nem lehet mit tenni. – mondtam neki
Majd elbúcsúztunk egymástól és ő elment.
Épp vártam, sőt még mindig várok a mai napra egy látogatót, de nem képzeltem volna, hogy ő is eljön hozzám. De minden esetre nagyon jól esett ez nekem. És mellesleg annak is örülök, hogy megbeszéltük a tegnapi dolgot.
Hogy őszinte legyek, a Hannával való találkozást most már így, hogy nemsokára 3 óra, a hátam közepére sem kívántam. De azt nem teszem meg, hogy mostantól kezdve nem beszélek vele.
Már 3 óra elmúlt, amikor csöngettek az ajtómon. Az illető nem más volt, mint Hanna. Behívtam, hoztam neki egy kis gyümölcslevet, majd elkezdtünk beszélgetni a nappaliban. Elkezdett mesélni, amit én türelmesen hallgattam:
- Képzeld el, úgy volt, hogy már ma haza utazunk, de az utolsó előadást elcsúsztatták, technikai okokra hivatkozva. A társulat pedig a szerződésben kötelezve van, hogy az összes előadást előadja. Pedig úgy mennék már haza. – az utolsó mondatába egy kis nyafogás is volt.
- Mindjárt itt lesz csütörtök és szabad leszel. – mondtam neki.
Igazából most elkezdett érdekelni, hogy ő mégis hogy van, van-e tünete.
Előbb kortyoltam egyet a gyümölcsléből, ezzel is erőt véve magamon, majd némi feszültséggel megkérdeztem.
- És te hogy vagy? Tünetek? – csak ennyi telt tőlem kérdések terén.
- Még mindig bizonytalan a helyzet. Csináltam megint egy tesztet, az negatív lett. – mikor ezt kimondta valamiféle megkönnyebbülést éreztem -, de – mikor pedig ezt kimondta, tudtam, hogy itt még lesz valami. – utána az egyik főpróbán rosszul lettem és a tünetek, arra utalnak, hogy igen.
- És vizsgálat?
- Beszéltem a nőgyógyászommal, és mondta, hogy várjak még, csak 8 hét után mutatható ki, és ahhoz pedig várnom kell, még nincs 8 hét.
- Értem. – lettem szűkszavú hirtelen.
Majd egy kicsit elbambultam, de ő visszarángatott a beszélgetésbe egy számomra igen kellemetlen kérdésével.
- Claire, tudom megkértelek arra, hogy nézz rá Sebre és… és láttál rajta valami furcsát?
Valami furcsát? Pont jótól kérdezi ezt. Néhány másodpercig gondolkoztam, mit is mondjak erre a kérdésre.
- Nem. – végül ez a válasz született meg bennem.
Sóhajtott egy nagyot, olyat, mint amikor megkönnyebbülünk valamitől.
- Ennek nagyon örülök, akkor csak én kombináltam túl a dolgokat. Köszönöm, hogy megtetted ezt nekem, te vagy a legjobb barátnőm. Bár pár évig nem találkoztunk, de én benned ugyanúgy megbízok vakon, mint akkoriban. Te karoltál fel, segítettél nekem és ezt sose fogom elfelejteni. Miattad lettem az, aki most. Ha te nem vagy ott, akkor, lehet, hogy hagyom, hogy elnyomjanak az erősebbek. Köszönöm. – majd barátilag megölelt.
Nekem a mondatai futottak át az agyamon. Igen, remek barátnő vagyok, aki hazudik!
Még beszélgettünk egy kicsit, elmondta, hogy a társulat nem az igazi. Kérdezte tőlem, hogy nem lenne- e kedvem újra táncolni. Kedvem lenne, de erőm nincs, és ki tudja, mennyire mennek még azok a mozdulatok. Elfásultam szerintem egy kicsikét a kimaradt idő alatt. Bár a szívem legmélyén valami a tánchoz húz, egy másik erő pedig épp vissza. Már rég nem vettem elő a cipőm, s lehet örökre a szekrényben fog maradni, mint egy emlék, mely egykoron én voltam.
Majd ő is elment.
A hét további része eseménytelenül telt el, az órák röpültek. Közben találkoztam Elisával is. A szokásos rendben zajlott a kis életem. Majd ígéretéhez híven Christian felhívott és elmondott minden részletet a csapat építő programról. Én csak egy dologban reménykedek, hogy hamar túl leszünk ezen a túrán!


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Itt van a folytatás. A fejezetről annyit, hogy az előző rész indulatoktól és veszekedésektől tarkított befejezése után most nyugodtabb percek várhatnak Claire. Vagy mégsem? A váratlan vendég, további felbolydulást okoz majd, vagy békét?
Mindezt megtudjátok ebből a részből. Azt, hogy ezek után meg mi lesz várható, hamarosan kiderül. Sikerült ködösítenem. :D
Ismételten megköszönöm a véleményeket, mind a megjegyzésekben, mind pedig a chat-ben. Remélem most is kapok majd pár sort tőletek. :)
A közvélemény kutatásban még részt lehet venni, kérlek titeket ott is véleményezzetek.
Utolsó teendőm: Jó szórakozást! :)
Puszi
Zsömi

21. fejezet

"Csattanó"

Végül ő köszönt először…

- Szia Claire! Te meg mit csinálsz erre? – kérdezett értetlenül.
- Szia Christian! – majd gyorsan kellett gondolkodjak és valami hihető dolgot kellett kitaláljak. – Megbeszéltem egy-két részletet a mai sajtótájékoztatóval kapcsolatosan. – mondtam ezt, s elég hihetőnek is tűnt ahhoz képest, hogy most pattant ki a fejemből.
- Ma lesz sajtótájékoztató? – kérdezte.
Igazából még hatalmas szerencsém is van, hisz ma délelőttre egy sajtótájékoztatót valóban szerveztek. Így nyugtázhatom magamban azt, hogy nem fog rájönni arra, hogy itt aludtam.
- Igen, nemsokára lesz. Hogy pontosítsak fél kilenckor. Nem emlékszel rá? – még én hoztam őt szinte kellemetlen helyzetbe, de magamat így sikerült kivágnom.
- Oh, tényleg! Hogy is felejthettem el!
- Sok a dolgod, megesik mindenkivel, hogy megfeledkezik valamiről.
De úgy igazából engem az kezdett el foglalkoztatni, hogy ő mit keres erre.
- És te mit csinálsz erre? – kérdeztem.
- Én téged kerestelek. Voltam a szobádnál, de rájöttem, hogy nem tartózkodsz bent, így Sebhez készültem, hogy megkérdezzem tőle, nem látott-e téged.
Mikor ezt kimondta egy percre bevillant egy olyan jelenet a fejembe, hogy ott vagyok Sebastiannal és ő pedig betoppan. Egy nagyot nyeltem.
- Valami baj van? El vagy gondolkodva. – zavarta meg kis elmélkedésem.
- Semmi, csak fáradt vagyok egy kicsit. – vágtam rá.
- Nem aludtál jól? – kérdezősködött.
- Nem igazán.
Úgy gondoltam jobb, ha én veszem át a beszélgetés irányítását.
- Mondtad, hogy kerestél, de miért?
- Nos, azt gondoltam, még mielőtt megkezdődik a mai napi felhajtás, együtt reggelizhetnénk.
- Ez nagyon jó ötlet, de sajnos… - kezdtem.
- Sajnos dolgod van igaz? – kérdezte egy kicsit letörve.
- Igen van még egy kis elintéznivalóm. – fejeztem be a korábban megkezdett mondatomat. – Haragszol?
- Nem tudok rád haragudni. Bár jó lett volna együtt reggelizni, de megértem, ha dolgod van. Nekem is sokszor van dolgom még olyankor is, amikor nem kellene, mert éppen mást szeretnék csinálni, de el kell végezzem a feladatom.
- Köszönöm, hogy megértesz.
Majd elindultunk a lift irányába. Az út közben az én szobámat is érintettük, aminek az ajtaja előtt megálltam.
- Még gyorsan vissza kell menjek, majd még ma találkozunk.
- Rendben. Szia.
- Szia Christian.

Beléptem a szobámba és sóhajtottam egy nagyot. Sikeresen kihúztam magam a helyzetből, bár elég kellemetlen volt nekem ez a találkozás most. Igazából semmi dolgom sincs, csak annyi, hogy letusoljak gyorsan és átöltözzek.
Igazából azért mondtam Christiannak, hogy nem reggelizek vele, mert elhatároztam, hogy őt is távol tartom magamtól, míg nem kapok eredményt a vizsgálatról. Aztán, hogy utána mi lesz, azzal ráérek majd foglalkozni.
Azonban mégis volt egy furcsa érzés bennem. Valószínűleg a miatt, hogy becsaptam Christiant. Ő egy nagyszerű ember, aki hajlandó rám várni is én pedig hazudok neki. Lehet, mégis az lenne a legjobb, ha elmondanám neki, hogy őszintén mit érzek, mi aggaszt, és ha ő még ekkor is ugyanígy viselkedne velem, akkor megpróbálni őt megszeretni. De mi van akkor, ha nem mondom el és a nélkül próbálom meg megszeretni. Nem tudom. Egyszerűen nem tudom, mihez kezdjek. Ha eddig azt hangoztattam, hogy össze vagyok zavarodva akkor talán a mostani állapotomra megfelelő kifejezés a káosz szó. Ha pedig már ennél a reggelinél tartunk, akkor lehetne élni ezzel a frappáns kis gondolattal is.
A szakács mai ajánlata:
Káosz menü:

Leves: Titokleves.
Főétel: Elsöpörni kívánt érzelmek, hazugság körettel.
Desszert: egy kis bizonytalanság.
Ajánlott ital: egy pohár őszinteség.
Finom lenne ez a menü. De félretéve muszáj lesz valamit kezdenem. Nem játszhatok senki érzéseivel, így is elég a saját érzéseimet kordában tartani és egyáltalán kiismerni ezeket az érzéseket.
Gyorsan letusoltam és átöltöztem, majd csipkedhettem is magam, mert már csak egy negyed óra volt hátra a sajtótájékoztatóig.  Gyorsan kiszáguldottam a szobából azonnal a lift irányába. Szerencsére nem kellett várni a liftre beszálltam, majd utána utam a sajtótájékoztató helyszínére vezetett.
Időben odaértem, majd elfoglaltam a helyem. Sajtótájékoztató közben jegyzeteltem egy- két dolgot. Szerencsére nem sokáig tartott. Miután végeztünk mindenki szétszéledt és indult az útjára. Én is így tettem, de utamba került Sebastian.
- Szia Claire.
- Szia.
Csak álltunk ott, mint két szobor némán. Elég kínossá kezdett válni a dolog így én úgy döntöttem elköszönök.
- Megyek, még ezer dolgom van.
- Szia. – hallottam még válaszként.
A mai napom amúgy se indult valami nagyszerűen, de amikor megpillantottam valakit itt a pályán azt hittem rosszul látok. Egy „kedves” évek óta nem látott személyt pillantottam meg. Legszívesebben a hátam közepére kívántam volna. Ő volt az én drága féltestvérem Tamara. Mihelyst megpillantottam, azonnal elkerülő hadműveletbe kezdtem. Úgy véltem jobb lesz, ha mi nem találkozunk. Kerülöm a társaságát, abból, ha mi összefutunk, jó nem sülhet ki. De ő észrevett és azonnal megszólított.
- Claire! Micsoda öröm! – mondta azon a kényes hangján, amitől az embernek még a szőr is feláll a hátán, persze hangsúlyában némi gúny is volt.
- Tamara! Hát te? Megint pénzért jöttél könyörögni? –szóltam neki.
- Úgy látom te is azért vagy itt!
- Rosszul látod édesem!
- Nem jött össze az önképzés kicsi Claire?
- Drága Tamara az nem önképzés volt, de adok egy tanácsot, forgasd még a szótárt a kezedben, hátba beleragad valami a kis butácska fejedbe. Igaz a menthetetlenen már nem lehet segíteni, aki olyan, mint a sötét éjszaka az ne sokat várjon.
- Ó Claire, nem sokat változtál, igaz felszedtél magadra pár kilót. Rád megy még a balett ruha? – csípett belém.
- Ne izgulj, rám jön, de atya ég! Tamara, mi az a krumpli formájú valami az arcodon? – vágtam meglepődött arcot. –Ja, az csak az orrod! Már ideje lenne új plasztikai sebészt találnod, a sokadik műtéte elég rossz lett ennek a dokinak! – kölcsön kenyér visszajár.
- Lehet, hogy van bennem egy kis mű… - kezdte, de én félbeszakítottam a „tartalmas mondandóját”.
Először felkacagtam, majd meg is szólaltam:
- Egy kicsi? Te teljesen mű vagy! Javítsd ki magad, lehet, hogy van még egy kis természetes rajtad.
- Irigykedsz? – kérdezett.
- Várj jól értettem a kérdésed? Rád, hogy én irigykedek? Jó vicc!
- Akkor befejezném mondandómat, amit te bunkó módjára félbeszakítottál.
- Bocsánat, hogy ezt a nagy hatású monológodat megszakítottam, folytasd Tamara, tessék! –s mutogattam is neki.
- Tudod, lehet, hogy átestem egy két műtéten, de mégis volt valaki, akinek bejött.
Ezzel pontosan tudom, kire célzott.
- Tudod mi vagy te Tamara? Egy olcsó kis szajha.
- Igen, de mégis ez a szajha kellett a hős szerelmesnek. Amúgy a gyűrűt is együtt vettünk szép darab volt, én mondtam, hogy azt válassza. – mondta öntelten és elégedetten.
Mikor ezt kimondta felment bennem a pumpa. Hirtelen indulatomban lekevertem neki egy csattanós pofont. Ő azonnal az arcához kapott.  Szívem szerint még egyet lekevertem volna neki, de valaki megakadályozott ebben. Christian volt, aki miután látta, hogy mi történt azonnal odajött és elvitt onnan. Annyira dühös voltam és ingerült, már rég nem voltam így felpumpálva.
Persze azért még drága testvérkém, hála hogy csak féltestvérem, oda-odaszólt.
- Te kis ringyó! – mondta, de közben még az arcát fogta, amit én kezemmel megsimogattam egy kicsit erőteljesen.
Miközben Christian próbált elvinni onnan, még én is visszaszóltam.
- Én ringyó, nézz magadra, te olcsó… - de már nem fejeztem be, mert Christian a kis kialakított irodaszerű helyiségébe betessékelt.
- Engedj el! Engedj, had menjek vissza!
- Miért mész vissza? Hogy laposra verd?
- Az lenne a legjobb!
El akartam indulni, de ő utamat állta.
- Mi volt ez az egész Claire?
- Nincs hozzá közöd! – vágtam a fejéhez, ugyanabban az indulatban, amivel felpofoztam azt a tüneményt.
- Mi van veled Claire? Miért pofoztad fel és ki az a nő?
- Had menjek el! – csak ezt hajtogattam.
- Nem engedlek elmenni, még valami ostobaságot csinálsz! Áruld el, bennem megbízhatsz.
Csak fel-alá mászkáltam, próbáltam lehiggadni egy kicsit. Vagy két percig csináltam mindezt szótlanul, majd aztán kezdtem lehiggadni.
- Most már elmondod ki ő? És mivel húzott fel így, hogy felpofoztad? – kérdezősködött.
- Ez a riherongy nő itt az én drága féltestvérem.
Ő megdöbbent.
- Ő a féltestvéred és ilyen viszonyban vagytok?
- Igen, ő a féltestvérem. Ez egy számító kis dög! Oké tudom, hogy apám miután elváltak anyuval elvette az édesanyját, és ő is megszületett. Ezzel nincs bajom. De ilyen gonosz és számító nőt még életemben nem láttam. Mindig is utált engem. Sőt rühellt.
De te ezt nem érted meg. Amúgy is hosszú az egész történet. Nem untatlak. – s legyintettem a kezemmel.
- Claire, tudod, hogy érdekel, mi történik veled. Igenis is számít, hogy mi van veled.
- Jó akkor elmondom. Mielőtt ide jöttem apámmal nem voltam jó viszonyba. Ennek több oka is volt, nem mennék most a részletekbe. A lényeg az, hogy iszonyatosan rossz volt a kapcsolatunk, noha évekkel ezelőtt már megpróbáltuk helyrehozni. Az még azelőtt volt mikor nagyban beindult volna a karrierem. Akkor apám bemutatta nekem a másik családját is, ezzel a kis cafattal együtt. Még kezdetben elég normális volt a kapcsolatunk. De aztán nekem kezdett a karrierem felfelé ívelni és a magánéletemben is minden rendben volt. Volt egy komoly párkapcsolatom. Amint mondtam egész jóban voltunk, de mikor bemutattam a párom és miután kezdett a csillagom is felfelé ívelni megváltozott Tamara. Áskálódott utánam és az a legjobb, hogy kezdte lassan behálózni a párom. Ő persze időközben megkérte a kezem és én igent mondtam neki. Nagyon boldog voltam, de Tamara elcsábította. Én megbontottam a jegyességet és attól a perctől kezdve Tamara még jobban kifordult önmagából és ahol tudott bántott. Ettől a perctől kezdve utálom ezt a nőszemélyt. Soha de soha nem fogom tudni megbocsátani, amit tett a vőlegényemmel együtt. Ami a pofont illeti, azt pedig megérdemelte.
És még hogy hab is legyen a tortán apám persze neki adott igazat, és mellé állt. Ekkor őt is nagyon meggyűlöltem. Ez a nő nem csinál mást csak apám pénzéből él és őt nem zavarja. Ez egy parazita. –s kezdett megint felmenni bennem a pumpa.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen a viszonyod a testvéreddel.
- Kérlek, csak féltestvér. – javítottam ki.
- Nem tudom, mit reagáljak. De köszönöm, hogy elmondtad.
Majd pár perc csend honolt ismételten.
- Megnyugodtál már? – kérdezte.
- Igen. – mondtam immár én is teljesen más hangnemben.
- Akkor menjünk. – majd elindultunk.
Még mielőtt azonban kiléptünk volna megálltam egy pillanatra.
- Christian, köszönöm.
- Mit?
- Azt, hogy elrángattál onnan, még mielőtt valóban valami hülyeséget csináltam volna, és hogy meghallgattál.
- Ez csak természetes. És én köszönöm, hogy elmondtad.
Majd most már tényleg indultunk kifelé.
- Ja Claire, és köszönöm, hogy nem kevertél le nekem is egyet. – mondta mosolyogva.
- Jaj, te! – mondtam én is nevetne. – Nem vagyok annyira harcias és erős sem.
- Jobb félni, mint megijedni. – folytatta a felvidításomat.
- Te mondtad.
Majd elindultunk a box irányába. Már csak egy óra volt hátra a futamig. Tudtam, hogy itt jó helyen leszek, ide úgysem jön az a kis ***** (jobb, ha ez csillag alatt marad)
Nem örültem volna egy ismételt találkozásnak. Azért úgy őszintén kíváncsi vagyok mi lesz apám reakciója, ha megtudja mi történt. Most két tűz közé szorult az öreg. Bebizonyíthatja, mennyire érdeklem őt, vagy megint a kis drágaságát védi majd meg.
Próbáltam magam nem felhúzni. Az egy óra hamar eltelt. Most is a szokásos helyemről, a megszokott társasággal néztem végig a futamot.
Már a rajt remekül sikerült a csapat pilótáinak. Sebastian első helyen fordult Mark pedig másodikként az első kanyarban. Majd másodpercről másodperce, kanyarról kanyarra szakították le a mögöttük jövőket. A sorrend egészen a futam végéig így maradt, bár néha sikerült az üldözőknek közelebb férkőzniük, de a sorrend egy percig sem forgott kockán. Most egy kicsit mindenki nyugodtabb volt, de az igazi nyugalom és boldogság akkor árasztotta el a csapatot, amikor a kockás zászló a magasba lendült, és leintették a futamot. Ekkor egy rövid időre Christiant mutatták a képernyőn, és láttam rajta, hogy leesett egy kődarab a szívéről. Majd ezután megindult a csapat a pódium elé. Én tudtam, hogy nagy lesz a forgalom ezért én a riportszobába startoltam. Ott monitoron néztem, ahogy a csapat pilótái úsznak a sikerben és ők is fellélegeznek. Az eddigi kevésbé jó szereplés rányomta egy kicsikét a bélyegét a fiúkra, de ez a mostani jó helyezés olyan volt mintha hosszas idő után most kaptak volna először levegőt. Látszott mindenkin, hogy nagyon örült a sikernek.
Az ünneplés után a riportszobában is elmondták, hogy mennyire volt nekik fontos ez a jó szereplés és úgy érzik, most visszalendülnek abba a formába, amiben jó eredményeket lehet elérni.
Miután vége lett a sajtózásnak a csapattal közölték, hogy minden tag hivatalos az ünneplésre. Ez alól nekem sem volt kibúvó, én is meghívott lettem.
Mindenki ott volt a kis ünneplésen, na, jó lehet talán dorbézolásnak is nevezni. Én épp Christianék társaságában voltam, amikor a kis „drágaságot” is megpillantottam. Azonnal megjegyeztem magamban.
- Ő meg mit keres itt? Itt is illegeti magát! – de egy kicsit hangosabb lett, mint ahogy terveztem és a mellettem álló Christian is meghallotta.
- Kit láttál meg?
- Szerinted?
- Tamara?
- Talált süllyedt.
- Mond, hogy nem állsz megint neki! – mondta nekem.
- Ugyan kérlek, én egy finom hölgy vagyok, annak ellenére, hogy mit láttál, csak megmondom neki, hogy menjen el innen.
- Ne csináld Claire!
- Értsd meg nem bírom elviselni ezt a nőszemélyt!
Majd elmentem. Siettem Tamara irányába, Christian pedig utánam. De nem sikerült eljutnom hozzá, apám ugyanis utamat állta és arrébb hívott.
- Hallottam mi történt ma. – kezdte így.
- Áhh látom mesélt neked.
- Miért viselkedsz így vele? – kérdezte.
- Tessék? Jól hallom? Nem emlékszel mit művelt? Vagy arra sem emlékszel, hogy akárhányszor tudott csak keresztbe tett nekem? Tudod, hogy még abból is gúnyt űzött, hogy abba hygatam atáncot! Erre fel kérdem én, hogy te még engem vonsz kérdőre, hogy miért viselkedek így vele?
- Tamara jó lány.
- Szerinted.
- Mi az, hogy szerinted!
- Hát nem veszed észre! Csak kihasznál téged. Egy élősködő ez a nő! Érdekes mindig akkor bukkan fel, amikor a pénzed kell neki. Évek óta ez megy. Úgy látszik nem nyílt még ki a szemed!
- Ne beszélj így róla!
- De beszélek! Tudod most bizonyítottál drága apukám. Te ennek a kis lotyónak adsz igazat, holott nekem van igazam. Soha nem volt még munkája. Állandóan jön hozzád könyörögni és kunyerálni, te pedig odaadod neki azt, amiért évekig megdolgoztál, ő meg percek alatt elkölti. De engem ez nem érdekel, a te pénzed, azt kezdesz vele, amit akarsz. De egy dolog nagyon fáj apu, mégpedig az, hogy mellé állsz. Mindig őt pártoltad és úgy látszik most is így van ez. Pontosan tudod miket tett, de mindig őt véded meg. Őt szereted, engem meg leszarsz. Hazudtál mikor azt mondtad, hogy helyre akarod hozni a kapcsolatunkat. Oké felfogtam! Jó trükk volt az a kép mutatása is! Kár, hogy bedőltem neki! De semmi gond, a szavam állom aztán pedig még a híremet se fogod hallani. Nézd csak, ott a lányod. – s hevesen mutogattam Tamara irányába – Menj oda hozzá, vigasztald meg, biztos fáj még a pofikája. Bár elég nagy arca van, kibírja, ha meg nem, akkor mit tesz neki még egy műtét! A továbbiakban pedig jó szórakozást Bernie!
Majd fogtam és elmentem. Christian utánam rohant, ő ugyanis fültanúja volt az elhangzottaknak.
- Várj Claire!
Én megálltam.
- Most meg hova mész?
- Haza megyek. Elegem van a családomból. Ugyan miket beszélek ezek nekem senkijeim. Kár, hogy a vér összeköt.
- Biztos vagy abban, hogy helyesen cselekedtél?
- Csak nem neki adsz igazat te is?
- Én nem azt mondom, csak…
- Jó álljunk akkor meg. –s mutogattam is.- Inkább hagyjuk abba ezt, most míg nem veszünk össze.
- Várj, had fejezzem be! – erősködött.
- Oké mond csak nyugodtan, nem akarom beléd fojtani a szót!
- Én azt mondom, hogy nem biztos, hogy így kellett volna apáddal bánni!
- Ennyi? – kérdeztem ingerülten.
- Igen, ennyit akartam mondani.
- Akkor hallgass meg te is. Lehet, hogy elmondtam neked ezt s azt, de abszolút nem tudod mik történtek. Ne ítélkezz fölöttem, hogy mit hogyan teszek. Amíg nem vagy az én helyzetemben addig csak ne ossz ilyen tanácsokat. Hidd el, ha a helyemben lennél nem ezt mondanád. De egyébként nincs közöd ehhez, ez magánügy! Most pedig köszönöm a társalgást, de én inkább elmegyek.
- Jó menj csak! Ragaszkodj a magad igazához!
- Ragaszkodok is! Na, szia!
Majd elmentem. Hát ez a nap csúcs volt! De komolyan. Még rémálmomban sem szerepelt soha, hogy egyszer összefutok Ezzel itt egy futam helyszínén. Az meg aztán végképp rosszul esett, hogy Bernie megint mellé állt. De mégis jó volt valamire ez a nap. Kaptam egy jó kis leckét.
Gyorsan felmentem a szobámba, elővettem a már összepakolt bőröndöm, majd kijelentkeztem és a repülőtérre vitettem magam. Sikerült az első járatra jegyet szereznem, majd pár órás út után hazaértem.
Mikor betoppantam a házamba egy kis nyugalom fogott el. Ez az a hely volt, ahol jól érzem magam. Az én kis kuckóm, ha lehet így fogalmazni. Ma már nem volt energiám kipakolni. Leöltöztem és miután felvettem a hálóingem, bezuhantam az ágyba. Nagyon fáradt voltam, bár aludni nem tudtam. Az agyam dolgozott. A mai napi események kattogtak a fejemben. A mellett, hogy Bernie Tamara mellé állt, Christian szavaiból kivéve Berniet pártolta. Talán túlreagáltam volna a dolgot? Talán túlságosan is ragaszkodok az igazamhoz? Tamara sok keserűséget okozott nekem és megpróbált mindig belém gázolni, ezek után még mindig úgy érzem, hogy nekem van igazam és nem vetetten el a sulykot. De akkor mások miért gondolják így?  Most már nem tudom valóban én vittem túlzásba?


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Megérkezett a következő fejezet! Nagyon szépen köszönöm az előző fejezetnél a kommenteket. Nagyon jól estek a szavaitok és örültem, hogy sikerült átadni azokat a dolgokat, amiket szerettem volna.
A mostani fejezetről csak annyit mondanék, amit egy szóval is ki tudok fejezni: család.
Most kiderül milyen a viszonya Claire-nek a családjával.
Kíváncsian várom, mit szóltok majd ehhez a fejezethez.
Még mindig lehet szavazni a változással kapcsolatosan.
Jó szórakozást a fejezethez!
Puszi
Zsömi

20. fejezet

Lélekdonor

Fel tudtam volna robbanni. Érzelmek hada cikázott bennem. Eközben pedig csak egy vágyom volt. Elmondani mindent, kiadni végre azt, ami annyira gyötör, és ami más emberré tett. A sok fájdalmat, a sok szenvedést, a nehézségeket, a magpróbáltatásokat, a titkokat. Csak el akartam mondani. Úgy éreztem ez már egy hatalmas teher, amit nem bírok cipelni. Hogy is van a dal? Á igen: Cipelem a sorsomat, de néha nem bírom el… Most én is így vagyok vele. Ez egy hatalmas teher és már nem bírom. Úgy érzem összeroppanok ha nem mondom el.
Az életem eddig egyszerű volt, most viszont ezer szál kuszálódik körülöttem, s nem tudom mi tévő legyek. Magamban sem vagyok már biztos.
 Ráadásul még más is gyötör. Eddig azt hittem érzelmileg stabil vagyok, pedig már rájöttem gyenge vagyok. Olyan vagyok akár egy vékony gally, mely egy apró feszengetésre kettétörik. Labilis vagyok, és érzelmileg össze-vissza hullámzok. Egy dolog lebeg mindig a szemem előtt: Ne bántsak meg másokat! De velem mégis mi lesz? Egyedül maradok és nem lesz útitársam az élet rögös útján. Nem lesz senkim, akibe belekapaszkodhatok, ha esetleg megbotlok, nem lesz senki, aki elkapjon, aki a kezét nyújtsa, aki támasz legyen, vagy aki meghallgasson. Igaz ott van nekem az apám.
Már megbocsátottam neki, s kezd alakulni a kapcsolatunk, de mégis úgy érzem nem tökéletes még kettőnk viszonya. Nem tudok vele mélyen szántó dolgokról beszélni, noha sok mindent megbeszéltünk a múltból, mely nagy sebeket szakított fel. De úgy gondolom ennek az oka az a sok év, ami kimaradt a kapcsolatunkból.
Szeretem őt, hisz mégis csak az apám, és igaz, hogy ő már tudja mi történt velem és tudom is hogy félt, de nem tudok neki mesélni az érzéseimről. Nem tudom, hogy egyáltalán meg tudna-e érteni. Rájöttem, talán nem is az a bajom, hogy beteg lehetek esetleg, az én bajom a szerelem. És ha ezt elmondom apámnak ő megért vajon? Ő tud nekem tanácsot adni? Egyáltalán mégis hogy kezdjek ehhez hozzá? Hogy meséljek neki erről? Üljünk le egy asztalhoz és kezdjem el úgy, minta csak arról beszélgetnénk, hogy mi történt ma? Aztán pedig várjam a tanácsát, holott szerintem ő sem tudna erre mit mondani. Emlékszek az ilyen témákat mindig anyuval feszengettük. Ha bármi ügyes bajos szerelmi dologról volt szó azonnal meg tudtuk beszélni. Ha megbántottak, vagy elhagytak odajött és már ki is tudtam önteni a lelkem. De most más a helyzet! Egyáltalán kiben tudnék megbízni? Vagy mit is mondhatnék? Tételezzük azt, hogy odaállok Christian elé és elmondom azt, hogy bár nagyon jól érzem magam vele, én a pilótáját szeretem! Vagy Sebastiannak azt, hogy bolondulok érte, egyre hevesebben vera szívem, amikor a közelemben van, és alig várom, hogy lássam, holott ő egy párkapcsolatban él? És mégis mi van Hannaval. Még mindig nem tudja, hogy terhes-e. Ha kitálalok és terhes tönkretettem egy életnek az esélyét, hogy egy normális családban nőjön fel egy gyerek, aki ártatlan, egy cseppet sem tehet arról, hogy apját más szereti. Ha pedig nem terhes és nem mondom el, úgy magamat teszem tönkre.
De persze emellett más kérdések is kavarognak a fejemben. Miért csókolt meg Sebastian? Miért mondta azt, hogy fontos vagyok neki? Hanna azt hiszi, ő mást szeret? Talán mégiscsak jól éreztem és hittem abban, hogy én vagyok az a valaki. Nem tudhatom, de nem vágyok másra, csak arra, hogy kiönthessem a bánatom.
Hiába sminkeltem ki magam és hiába indultam el, nem messze jutottam. Még a liftig se. Szerencsére a folyosón nem tartózkodott senki, így miután ismételten lerogytam a földre és a folyosó hideg falának támaszkodtam miközben sírdogáltam és gondolkoztam, senkit sem zavartam. Még ültem ott vagy két percig, majd egy érzés hatalmába kerített. Felpattantam és elindultam. Csak mentem egyenesen a folyosó vége felé, majd megálltam egy szoba előtt. Magam sem tudom mi üthetett belém. Ott álltam a szoba előtt és könnyeim folytak le az arcomon. Bekopogtam, majd alig vártam és kinyílt az ajtó. Ő állt ott az ajtóban.
- Kíváncsi vagy arra, hogy mi a bajom? – kérdeztem sírva és már remegve a sírástól. – Biztosan tudni szeretnéd?
- Persze Claire, hisz te fontos vagy nekem! – majd megölelt és bementünk a szobába.
És most következett be az érzelmi mélypont, vagy, ahogy az előbb is kifejeztem az a bizonyos robbanás. S egy olyan dolog is, amire most egyáltalán nem számítottam. Ismételten elkezdett remegni a kezem. A mai nap alkalmával már másodszor és ilyen rövid idővel egymás után. De már ez nem is zavart. Csak az érdekelt, hogy elmondjam. Ő megint megfogta a kezem és aggódva nézett rám. Én pedig csak sírtam és megpróbáltam kinyögni, ami bánt.
- Tudod… - s megemeltem a remegő kezem – ez nem véletlenül van.
- Ezt hogy érted?
- Úgy értem, hogy… - egy kis csönd következett, mert nem tudtam, hogy is tálaljam. – Lehet, hogy beteg vagyok. – mondtam nemes egyszerűséggel végül.
- Micsoda? – nézett rám úgy, mint akit a hír lesújtott.
- Igen, jól hallottad, lehet, hogy beteg vagyok. És olyan beteg, ami olyan, hogy sose leszek a régi.
- Kérlek, ne mondd ezt! – s neki is legördült egy könnycsepp az arcán majd magához húzott és sírtunk mind a ketten.
Így álltunk pár percig majd a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy sírt, de igyekezett ezt leplezni.
- Kérlek, mondj el mindent.
- Rendben.
Lekuporodtam az ágya elé a földre ő pedig mellém ült.
- Láttad ahogy a kezem remeg. Ez már nem most kezdődött. Tudod, azért félek attól, hogy beteg vagyok, mert a családunkba, aki Parkinson kóros volt és ennek is a tünete ez. Ráadásul volt más beteg is a családomban.
Ő nekidőlt az ágynak.
- És voltál orvosnál?
- Igen voltam, elvégeztük a vizsgálatot.
Én is nekidőltem az ágynak.
- É mit mondott?
- Azt mondta, hogy 60% esélyem van arra, hogy beteg vagyok. – majd megfogta a kezem.
- És mikor lesz eredmény?
- Ő se tudta pontosan megmondani.
- Ó Claire! – majd átkarolt, én pedig a vállára helyeztem a fejem. - Miért nem mondtad hamarabb?
- Ugyan mit értem el volna vele? És miért mondtam volna, hisz mi nem tartozunk egymáshoz.
- De nekem te fontos vagy.
- Nem vagyok én. Nem vagyok neked senkid, neked van valakid.
- De fontos vagy hidd el. – ismételte meg.
- Mint egy barát.
- Nem tudom, szerintem több.
- Nem. – s felpattantam mellőle. Majd megint jött a robbanás. – Tudod én szeretek valakit, aki nem lehet az enyém! Szeretem és megőrülök, de nem az enyém. Megszakadok, összetörök, mert cipelem és vannak titkok, amiket már elpusztítanak! Nem bírom ezt! Arra vágyok, hogy mindent elmondjak. És te meg jössz ezzel, hogy fontos vagyok neked! Nem Sebastian neked Hanna a fontos én egy senki vagyok! – csak az járt az eszembe, amikor Hanna azt mondta lehet, hogy terhes. El akartam menni, mire ő megfogta a kezem. Visszanéztem rá.
- Kérlek, ne menj el!
- Nem, elmegyek, mert el kell.
Ő közelebb hajolt és olyat mondott, amire nem számítottam.
- Úgy érzem nekem te több vagy, mint egy barát. Azt hiszem, többet érzek irántad, mint szimpla szimpátia vagy barátság.
Csak néztem a gyönyörű szemeit. Megint nem tudom mi ütött belém, kiböktem azt, amit érzek.
- Te is fontos vagy nekem. De…
- Mi de? – kérdezte értetlenül.
- De mi nem lehetünk együtt!
- Miért ne lehetnénk?
- Nem lehet, értsd meg!
- Miért talán Hanna miatt?
- Igen miatta is és még… - majdnem kiböktem.
- És még?
- Semmi!
- De kérlek!
- Én igyekezlek elfelejteni, és van valaki…
- Christian?
- Tessék?
- Látom, hogy néz rád!
- Ezt inkább hagyjuk, had menjek el.
- Nekem fontos vagy és nem akarom, hogy elmenj! – Majd megcsókolt.
Mikor ajkaink elváltak egymástól megkért valamire.
- Kérlek, maradj itt velem. Csak ma este.
- Itt maradok.
Igazából azért mondtam ezt, mert úgy éreztem ez az, amire vágyok és eddig mindig arra figyeltem, hogy másokat ne bántsak meg, s közbe pedig én sérültem. Most azt akartam, hogy én legyek boldog.
Mivel már elég későre járt az idő, befeküdtünk az ágyba. Nem aludtunk, hanem egymással szembefordultunk és csak néztük egymást és beszélgettünk. Nagyon jó volt ott lenni, de tudtam, hogy ez csak rövid ideig tart, reggel vége szakad és minden megy majd a régi körforgásában.
- Ezután mi lesz velünk? – kérdezte Sebastian.
- Ami eddig is volt.
- Nem tudok már úgy tenni, mint régen.
- De, mindennek úgy kell mennie, mint régen. Holnap felkelünk, és úgy teszünk, mintha ez meg sem történt volna. Így lesz a legjobb.
- Nem Claire! Ott fogom hagyni Hannat.
- Nem ezt nem teheted! Én nem akarom, hogy megbántsd miattam. Ha csak egy kicsit is fontos vagyok, akkor nem bántod meg.
- Nem értem, miért fontos ő ennyire neked.
- Egyszer majd megtudod. Nem akarok erről beszélni. De ígérd meg, hogy elfelejtjük ezt a mai napot!
- Nem tudom csak úgy elfelejteni!
- Muszáj lesz.
- Legyen, ahogy te akarod. – adta be végül a derekát.
- Köszönöm.
Ezek után már nem beszélgettünk, csak néztük egymást. Én ráhajtottam majd a fejem a mellkasára és elaludtunk lassan.
Másnap én hamarabb ébredtem. Ő még aludt. Olyan édesen aludt. Nem akartam felébreszteni. Elmentem a fürdőszobába és rendbe hoztam magam. Mikor kijöttem még mindig aludt. Leültem az ágy szélére, s gondolkoztam. Így ültem pár percig majd el akartam indulni. Sebastian megfogta a kezem.
- Kérlek, ne menj még el.
- El kell menjek.
Készültem felállni, de ő még mindig nem engedte el a kezem.
- Kérlek, engedj el.
- Nem tudlak elengedni.
- Elmegyek. Tudod, azt mondod, hogy fontos vagyok neked, de te nem ismersz. Nem tudod, ki vagyok én valójában. Persze én is akartam ezt. Nem hagytam, hogy bárki is kiismerjen igazán. Nem akartam, hogy bárki is tudjon valamit az életemről. Így te sem tudsz. És ez így van jól. És mivel nem tudod, hogy ki vagyok én, így nem is lehetek neked fontos. Megeshet, hogy van rólam egy véleményed, de lehet, hogy teljesen másnak képzelsz el, amilyen vagyok. Így nem lehetsz abban biztos, hogy fontosnak tartasz. Nem adhatsz fel egy biztost a bizonytalanért.
Én sem ismerlek téged úgy igazából, így én is valószínűleg csak egyfajta fellángolás szerű valamit érezhetek.
Nekünk nincs semmi közünk egymáshoz és ez így van jól. Ugyanúgy kell egymással viselkedjünk mint az első nap amikor találkoztunk.
Mondtam mindezeket, s közben egy-két könnycsepp végigszaladt arcom vonásain. Az emelkedőkön nehezebben, s a laposabb arcrészeken könnyen futott le, majd végállomásként a lábaimon fekvő másik kezemre esett.
- Miből hiszed azt, hogy nem ismerlek?
- Ezt te sem mondhatod komolyan. Ha megkérdeznék tőled egy-két dolgot magamról, biztos, hogy nem tudnád megválaszolni, így bizton mondhatom, hogy nem ismersz. Tarthatod magad akármilyen jó emberismerőnek engem nem ismertél ki.
- Lehet, hogy valóban nem tudok sok mindent a múltadról, de a szívem valahol azt súgja, hogy te jó ember vagy.
- Néha rosszat súg a szív.
- És mégis mihez akarsz kezdeni? Mi lesz veled? Ott van a betegség dilemma is, valakire szükséged van!
- Nincs szükségem senkire. Eddig is megvoltam segítség nélkül, s ezután is megleszek. Erős vagyok, megoldom majd valahogy. Úgy még sosem volt, hogy ne lett volna valahogy és most is úgy lesz majd. Tudom az életem irányítani, s megleszek most, is mint eddig.
- Úgy látom, nem lehet neked semmit se mondani. Elhatároztad magad.
- Igen elhatároztam. S amit elhatározok, azt úgy is teszem.
- Értelek.
- Egy dolgot kérek tőled.
- Mit?
- Ne mond el senkinek a kézremegésem, és ne mond el senkinek se, hogy itt aludtam.  Ígérd meg!
- Megígérem.
- Köszönöm. – majd kihúztam a kezem a kezei közül, felálltam és kisétáltam a szobából.
Becsuktam az ajtót magam mögött. Bár elmondtam egy-két dolgot mégsem lett jobb. Nem érzem azt a felhőtlen felszabadulást. Bár olyan minta egy lavina elindult volna, se elvitt néhány dolgot, de a nehezebb darabokat még nem tudtam megmozdítani. Igazából oka volt minden cselekedetemnek. Ott maradhattam volna, de mégsem tettem. Inkább a könnyebb utat választottam. Azt hogy elmegyek. Könnyebb, milyen érdekes szó. Mennyivel vagy mivel könnyebb? Őszintén, semmivel. De nem nekem könnyebb, hanem neki. Azt nem tudnám megbocsátani magamnak, hogy ha beteg vagyok, hogy magamhoz láncoljam. Igaz az elején semmit se venne, észre, de az idő hamar telik, az idő a legszűkösebb dolog a világon, s egy ilyen betegségnek éppen az idő a legnagyobb hátránya. Az az idő, amit még normálisan el lehet tölteni egy ilyen beteggel, hamar elszáll. Aztán jön a fokozatos romlás. Pontosan tudom milyen nehéz bánni egy ilyen emberrel, s nem kívánom senkinek se, hogy élje meg. Így nem kötelezhetem őt sem arra, hogy velem legyen. Bár az is lehet, hogy elfutna, de amennyire őt ismerem, kitartana. S ugyanakkor, ha már itt tartok, meg kell említsem Christiant is. Ő is egy nagyszerű ember, s tőle sem várhatok semmit. Talán az lesz a legjobb, míg ki nem derül, mi a vizsgálat eredménye, hogy távol tartom őt is magamtól.
Csak cikáztak ismételten a gondolatok a fejemben. Közben elindultam vissza a szobám irányába, s menet közben megpróbáltam magam összeszedni. Nem sokat haladtam, ugyanis szembetalálkoztam valakivel. Egy kis pánikszerű érzés futott át rajtam. Bíztam abban, hogy összeszedtem valahogy a kinézetem s nem fog semmit se észrevenni rajtam ez az illető. Mikor már szemtől szemben álltunk, legyökereztem, és meg is némultam. Nem tudtam mit mondjak. Talán egy köszönéssel kellene kezdeni, de utána mit mondjak? Az illető csak nézett rám, mintha idegesnek látna, de annak is láthatott, mert az lettem.
Majd végül ő köszönt először.

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Már régen nem hoztam friss részt, de most pótolom a hiányosságom. Amint láthatjátok az oldal új külsőt is kapott. Ennek oka, hogy egy kicsit már untam az előző kinézetet és szerettem volna újítani. Nem nagy változás (na jó azért mégis elég nagy :D).
Persze hoztam nektek friss részt is. Ez a 20. fejezet és nem csak ezért fontos, ez nagyban meghatározza az események további alakulását.
Emellett hoztam egy ropogós új részt a másik blogomra is, lentebb el tudjátok érni.
Persze most is mint mindig köszönöm a véleményeket és továbbra is kíváncsi vagyok mit gondoltok a történetről.
Még mielőtt el nem felejtem, kiírok egy újabb szavazást az oldallal kapcsolatosan. Kérlek titeket szavazzatok, hisz a visszajelzés fontos.
Nincs is más dolgom: Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi

19. fejezet

19. fejezet

Micsoda időzítés!

El nem tudtam képzelni mi lehet a gond. Ráadásul Steve is elég idegesnek tűnt. Egyszerűen nem is tudtam mire gondoljak.
- Felmegyek, ledobom a cuccom és máris megyek.
- Rendben.
- Hol vagytok.
- Mark autójánál.
- Akkor mindjárt megyek. – mondtam, de közben már a lift is ide ért, így én hamar beszálltam. Megnyomtam a gombot és türelmetlenkedtem, hogy mikor érek már fel az emeletre. Nem kellett sokat várni, mindez hamar megtörtént. Szélsebesen haladtam a szobám irányába, majd beléptem és ledobtam a cuccom. Mindez másodpercek műve volt csak, máris visszazártam az ajtóm és indultam is Steve után. Még mindig ötletem, de halvány sejtelmem sem volt arról, hogy mi lehet a gond. Amilyen gyorsan csak tudtam haladtam. Mikor odaértem azonnal kérdezősködtem.
- Itt vagyok Steve, mi a gond?
- A fiúk, nos, elég ramatyul vannak.
- Hogy, hogy ramatyul? – néztem tudatlanul.
- Elkaptak valami vírust.
- És most akkor mi legyen?
- Nem tudom, épp ezért hívtunk.
- De most úgy se szereltek semmit,…- kezdtem, de félbeszakítottak.
- De, ugyanis Mark autóján kellene szerelni. Van egy kis gond vele.
- Remek. – fejtettem ki egyszerűen a véleményem. – De nem értek valamit. Miért nekem szóltatok?
- Senkit nem értünk el és gondoltuk, te hátha tudsz valamit tenni.
- Mégis honnan akasszak le szerelőket?
- Nem tudom. – mondta Steve. - Te vagy az utolsó reményünk.
- Nem tudok mit tenni. De mit kell szerelni?
- Nem annyira vészes, de segítség kell. Esetleg te…
- Én? Jó vicc.
- Nem vicceltem.
- De egyáltalán mit tudnék én tenni?
- Mondjuk, adogatod a dolgokat.
Kezdett ez a sztori egyre furcsább lenni.
- Fiúk, remélem nem valami poén.
- Nem. – vágták rá a lehető legnagyobb komolysággal.
- Hát akkor segítek, amiben tudok.
Majd így is lett. Egyre jobban kezdett hadi lábon állni az egész dolog. Az még okés, hogy adogatok, de hogy már az autót is közelítsem meg és egyebek.
Aztán jöttek még furcsább dolgok. És a végén mindenre fény derült. A fiúk ugyanis elhitették velem, hogy elrontottam valamit az autón, miután már egy órán át ott szenvedtem velük, és még ráadásul egy hatalmas olajfolt is lett a ruhámon. Közölték, hogy Mark miattam nem fog tudni indulni a holnapi futamon, mert ahogy odanyúltam az autóhoz, hogy valamit segítsek tartani, rosszul csináltam valamit és az autó nem fog menni. Olyan hűen előadták, persze mindenféle szakszóval megcsavarták a sztorit, azt se tudtam miről beszélnek és már be is kajáztam. Már készültem arra, hogy megkeresem Markot és közlöm vele. Majd kegyesen közölték, hogy csak átvágtak és ne haragudjak. Abban a pillanatban bedühödtem, majd végül elnevettem az egészet. Remek most én lettem az áldozat. Mondták már, hogy régóta tervezték, mivel tudnának átverni és csak nagy nehezen jött nekik össze. Most már én is tudhatom, mikor én vagyok az áldozat, hogy milyen érzés.
Elindultam vissza a szobámba. Jól összekentem magam így nagy szükségem volt egy zuhanyra. Csak reménykedni tudtam, hogy nem találkozok senkivel. De csak reménykedtem, ugyanis Christian is arra ment amerre én.
- Szia, ööö nem tudtam, hogy szerelő vagy. Tudtommal nem erre a pozícióra vagy felvéve.
- Vicces. – vágta oda neki.
- Hé Claire mi a baj? – s nézett mélyen a szemembe.
- Semmi.
- Akkor meg miért nézel így ki? –s mosolygott.
- A fiúk. – csak annyit mondtam, de ez is elég volt, ebből is értette a lényeget.
- Ezek szerint téged vertek át igaz?
- Eltaláltad.
- És mivel tréfáltak meg?
Elmeséltem neki. Majd utána elbúcsúztam, mert már elég kényelmetlenül éreztem magam ilyen koszosan. Miután elváltunk tovább folytattam a lopakodó hadműveletet a szobámba. Mikor becsuktam magam mögött a szobaajtót fellélegeztem és tudatosítottam magamban, hogy küldetés teljesítve. Azonnal mentem kerestem magamnak tiszta fehérneműt és miután ez sikerült máris a fürdőszobát céloztam meg.
Már a zuhany alatt álltam mikor hallottam, hogy csörög a telefonom. Nem nagyon érdekelt, csak arra vágytam, hogy felfrissüljek.

Éppen a zuhanyzóból szálltam ki. Gyorsan megtörölköztem, a kendővel körbetekertem magam majd elindultam ki a fürdőszobából, mert furcsa zajt halottam a nappaliból. Azonban váratlan vendéggel találkoztam. Ő Sebastian volt. Ott állt a nappaliban anélkül, hogy behívtam volna. Meglepődtem hirtelen.
- Hát te meg mit keresel itt? – szegeztem neki a kérdést.
- Nem vetted fel a telefont, és…
- És mi? – kérdeztem dühösen.
- Azt hittem valami bajod van!
- Mégis mi bajom lenne?

Igazából azt se tudtam, hogy keresett. Mikor lementem edzeni itt hagytam a telefonom és egy percig se fordult meg a fejemben, hogy magammal vigyem, így is siettem, hogy minél hamarabb leérjek a fiúkhoz.
- Nem tudom. De olyan furán viselkedsz velem. Kerülöd a társaságom és hiányzol. Hiányzik az, hogy beszélgessünk néha.
- Nem lehet minden tökéletes. – mondtam neki. - És most fel szeretnék öltözni, menj el! – utasítottam.

Még, hogy én kerülöm az ő társaságát! Mintha ő nem ezt tenné!
- Nem megyek el! Beszélnünk kell! – kötötte az ebet a karóhoz.

- Fel akarok öltözni! – fejtettem ki, amit szerettem volna.
- Akkor én itt megvárlak! - és leült a kanapéra.
- Érzed magad otthon! – mondtam mindezt gúnyosan.

Ezzel elmentem vissza a fürdőszobába, hogy megtörölközzek és felöltözzek. De csak a fehérneműm volt bent a fürdőben. Felvettem és egy szál bugyiba és melltartóba kimentem a fürdőből, majd a nappalin át a szobámba indultam. Egy kicsit furcsán éreztem magam ennyi ruhában Sebastian előtt, de ez az érzésem gyorsan elszállt. Gyorsan kinyitottam a fürdőszobaajtót és száguldottam a szobám irányába. Ő persze észrevette, hogy megyek. Felállt és csak nézett. Olyan volt mintha megakadt volna a szeme rajtam.
- Elnézésedet kérem, hogy csak így fogadtalak megyek, felöltözök. – folytattam továbbra is gúnyosan.
- Kérlek. hagyd abba!
- Mit Sebastian, mit? – kérdeztem s már a szobába léptem be.
- Ezt az egészet! – mondta és elindult utánam.
- Te meg hova készülsz? – kérdeztem meglepve és elállva az utat a szobámba.
- Bemegyek oda én is!
- Dehogy jössz be ide!
- De bemegyek! Ez nem tűr halasztást!
- Mi nem tűr halasztást? És most fel szeretnék öltözni!
Csaptam be az ajtót, vagyis csak volna, ha ő nem állítja meg a kezével.
- Ugyan kérlek, fáradj be csak nyugodtan! – ordítottam gúnyosan, s mutattam neki az utat. – Teljesen mindegy ha bejössz, hát csak fel akarok öltözni!
- Miért talán zavar, hogy itt vagyok?
- Ezt most komolyan kérdezed? – vágtam oda neki.

- Nem érdekel, hogy éppen öltözni akarsz, nekem nincs sok időm és beszélnünk kell!
- Jó hallgatlak, de gyorsan, én is elfoglalt vagyok. – jegyeztem meg.
- Látod most is milyen vagy!
Mondta nekem miközben én már javában a szekrényben turkáltam a ruháim között. Mikor ezt kimondta felment bennem a pumpa.
- Milyen vagyok Sebastian? – s dobtam el a ruhám az ágyra éppen mellé.

- Hát ilyen!

- Milyen az az ilyen? – s nevettem idegességembe, de a nevetésem nem örömből jött inkább gunyoros volt.

- Ilyen rideg velem!

- Te tudod miket beszélsz Sebastian?! Inkább menj el, ha ezért vagy itt!
Végre megtaláltam a tökéletes felsőt. Vagyis nem az volt a gond, hogy nem tudtam mit vegyek fel, inkább az, hogy nem találtam. Elkezdtem öltözni. Épp a nadrágom rángattam magamra, mikor újra elkezdte Sebastian.
- Miért szerinted, hogy viselkedsz velem?
- Ahogy eddig is!- vágtam oda értetlenül, és megjegyezném elég nagy hangerővel.
- Na ezt ne mondd! Mindenkivel olyan vagy mint régen, csak velem más, most is olyan vagy!

Már sikerült a nadrágom felvenni és felálltam, hogy magamra kapjam a felsőm, de Sebastian elém állt, megállította a kezem, mélyen a szemembe nézett és elkezdte:
- Kérlek, válaszolj!
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Ne csináld már Claire! 

- Mindenkivel úgy viselkedek, ahogy megérdemli. – mondtam neki már teljesen más hangerőben és stílusban.
- Ezek szerint én ezt érdemlem?
- Te mondtad, és most engedd el a karom, hadd öltözzek fel végre! – utasítottam, de nem ordibáltam vele.
- Tudod Claire, nem tudok belőled kiigazodni! Nem tudom, mire véljem ezt.
- Látod nem vagy egyedül!
Elengedett és sikeresen felvettem a felsőm.

- Önző vagy Claire!
- Önző? Tessék? –ismét felment bennem a pumpa. - Köszönöm szépen! Szerinted miért vagyok ilyen veled, ha te ilyen vagy hozzám?
- Micsoda?! – emelte fel ő is a hangját. – Én vagyok a rossz hozzád?
- Tudod mit, hagyjuk ezt és húzz el innen! Itt papolsz nekem, holott te se vagy különb! Ugyan már!

- Én nem vagyok a különb? Te milyen vagy szerinted? Te nem szólsz hozzám, és ha esetleg valami oknál fogva mégis mondasz valamit úgy bánsz velem mint aki egy szemét.

- Hogy nem szakad rád a plafon! Még hogy én? Te vagy az, aki még köszönni sem hajlandó az embernek. Oké tudom, goromba voltam és bunkó mikor hajnalba felhívtál, de azóta te nem beszélsz velem. Erre fel most meg engem kérsz számon! Ez szánalmas!  Kérlek, menj el! Hagyj békén! – ordítottam.

De közben már a nappaliban voltunk, mert én ordibálás közepette elhagytam a szobát ő pedig utánam jött.
És megint elkezdődött. Megint elkezdett remegni a kezem. Próbáltam leplezni, de ő is észrevette. Nagyon megijedt és azonnal közelebb jött.
- Úristen! Mi a bajod Claire!
- Semmi! – s húztam hátrébb a kezem.
- Ugyan már! – s nyúlt a kezemhez.
Megfogta a kezem és tartotta, majd elkezdte simítani a kézfejem és kérdezősködött:
- Mi ez Claire?
- Semmi!
- Hagyd már mi ez?
- Már mondtam, hogy semmi! – a szemeim könnybe lábadtak és most még meg is voltam ijedve, hisz egyrészt az utóbbi időben már nem jelentkezett ez nálam, és amikor utoljára remegett a kezem hamar elmúlt, de most még mindig ugyanolyan erősen remeg a kezem, másrészt meg most ő is megtudta, holott nem akartam senkinek se szólni róla.
- Ne csináld ezt velem! Látom, hogy baj van! Mondd már el! Megijesztesz!

- Nem…. –elkezdtem szipogni – Nincsen semmi bajom, csak menj el!
- Dehogy megyek! Úgy remegsz itt! – s magához húzott és a karjaiban tartott. Belőlem pedig kitört a sírás. Csak zokogtam. De nem akartam, hogy ezt megtudja. Egyrészt ezért is voltam vele elutasító, másrészt pedig neki ott van Hanna és nekem is talán valaki. Úgy döntöttem ismételten megtartom ezt az álarcot és inkább távol tartom magamtól.  Abbahagytam a sírást és eltaszítottam magamtól.
- Kérlek, hagyj itt!
- Nem megyek!

Majd a kezével megsimította az arcom és közeledett felém. Már pár centi volt csak közöttünk, s ő egyre közeledett. Éreztem már az ajkait az ajkaimon. S megcsókolt. Nagyon jó volt, de parancsolnom kellett magamnak. Ezt nem tehetem. Elhúztam magam tőle s mélyen a szemébe néztem majd megszólaltam:

- Könyörgök Sebastian! Menj el, kérlek. – mondta szinte suttogva
- Nem! Mondd el mi ez!
- Hát nem érted meg! Nem fogom elmondani! – mondtam nagyobb hangerővel.

- De el kell, hogy mond!

- Menj már el! – most már ordítottam, miközben a sírással küszködtem - Tűnj el innen!

- Nem foglak itt hagyni akármennyire is akarod! Nekem fontos vagy!

- Nem! Menj el! Menj vissza a szobádba! Foglalkozz a barátnőddel!  Ő a fontos neked és senki más! Én egy senki vagyok! Meeenj!- ordítottam.
- Rendben, legyen ahogy akarod! Csalódtam benned Claire!

- Menj már! Menj, menj! Itt vagy még? Menj! – ordibáltam, s erre ő kilépett a szobámból, belőlem pedig előtört a zokogás. Felálltam és a kisasztalon volt egy dísz, amit megragadtam és erőteljesen a falnak csaptam. Az ezer darabra tört és rumlit csináltam, de ebben a pillanatban szükségem volt arra, hogy kitombolhassam magam. Ezt viszont szegény dísz bánta meg. Még Sebastian ekkor az ajtóban volt, mert miután a csattanás bekövetkezett, akkor hallottam, hogy elmegy.

Nem fogom neki elmondani, senkinek se fogom! Ha valóban beteg vagyok, akkor elmegyek innen. És most össze kell magam szedjem. És milyen ember vagyok én? Neki ott van Hanna, akit én nem bánthatok meg és szegény Christian sem érdemli meg. Lassan kezdtem megnyugodni, a remegés is megszűnt. Felálltam összeszedtem magam és miután smink szempontjából is rendbe hoztam magam, elindultam a lakosztályomból...



SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Itt van az év első bejegyzése! Nagyon szépen köszönöm, hogy a múlt évbe követtétek a történetem és igyekszem majd most is a fejezeteknél! :)
Ami a mostani fejezetet illeti, egy kicsit paprikás hangulatú lett, de remélem bírjátok a fűszerezett részeket! :D
Továbbra is kíváncsian várom a véleményeket! :)
Nem is fecsegek tovább, jó szórakozást a fejezethez!
Puszi
Zsömi