20. fejezet

Lélekdonor

Fel tudtam volna robbanni. Érzelmek hada cikázott bennem. Eközben pedig csak egy vágyom volt. Elmondani mindent, kiadni végre azt, ami annyira gyötör, és ami más emberré tett. A sok fájdalmat, a sok szenvedést, a nehézségeket, a magpróbáltatásokat, a titkokat. Csak el akartam mondani. Úgy éreztem ez már egy hatalmas teher, amit nem bírok cipelni. Hogy is van a dal? Á igen: Cipelem a sorsomat, de néha nem bírom el… Most én is így vagyok vele. Ez egy hatalmas teher és már nem bírom. Úgy érzem összeroppanok ha nem mondom el.
Az életem eddig egyszerű volt, most viszont ezer szál kuszálódik körülöttem, s nem tudom mi tévő legyek. Magamban sem vagyok már biztos.
 Ráadásul még más is gyötör. Eddig azt hittem érzelmileg stabil vagyok, pedig már rájöttem gyenge vagyok. Olyan vagyok akár egy vékony gally, mely egy apró feszengetésre kettétörik. Labilis vagyok, és érzelmileg össze-vissza hullámzok. Egy dolog lebeg mindig a szemem előtt: Ne bántsak meg másokat! De velem mégis mi lesz? Egyedül maradok és nem lesz útitársam az élet rögös útján. Nem lesz senkim, akibe belekapaszkodhatok, ha esetleg megbotlok, nem lesz senki, aki elkapjon, aki a kezét nyújtsa, aki támasz legyen, vagy aki meghallgasson. Igaz ott van nekem az apám.
Már megbocsátottam neki, s kezd alakulni a kapcsolatunk, de mégis úgy érzem nem tökéletes még kettőnk viszonya. Nem tudok vele mélyen szántó dolgokról beszélni, noha sok mindent megbeszéltünk a múltból, mely nagy sebeket szakított fel. De úgy gondolom ennek az oka az a sok év, ami kimaradt a kapcsolatunkból.
Szeretem őt, hisz mégis csak az apám, és igaz, hogy ő már tudja mi történt velem és tudom is hogy félt, de nem tudok neki mesélni az érzéseimről. Nem tudom, hogy egyáltalán meg tudna-e érteni. Rájöttem, talán nem is az a bajom, hogy beteg lehetek esetleg, az én bajom a szerelem. És ha ezt elmondom apámnak ő megért vajon? Ő tud nekem tanácsot adni? Egyáltalán mégis hogy kezdjek ehhez hozzá? Hogy meséljek neki erről? Üljünk le egy asztalhoz és kezdjem el úgy, minta csak arról beszélgetnénk, hogy mi történt ma? Aztán pedig várjam a tanácsát, holott szerintem ő sem tudna erre mit mondani. Emlékszek az ilyen témákat mindig anyuval feszengettük. Ha bármi ügyes bajos szerelmi dologról volt szó azonnal meg tudtuk beszélni. Ha megbántottak, vagy elhagytak odajött és már ki is tudtam önteni a lelkem. De most más a helyzet! Egyáltalán kiben tudnék megbízni? Vagy mit is mondhatnék? Tételezzük azt, hogy odaállok Christian elé és elmondom azt, hogy bár nagyon jól érzem magam vele, én a pilótáját szeretem! Vagy Sebastiannak azt, hogy bolondulok érte, egyre hevesebben vera szívem, amikor a közelemben van, és alig várom, hogy lássam, holott ő egy párkapcsolatban él? És mégis mi van Hannaval. Még mindig nem tudja, hogy terhes-e. Ha kitálalok és terhes tönkretettem egy életnek az esélyét, hogy egy normális családban nőjön fel egy gyerek, aki ártatlan, egy cseppet sem tehet arról, hogy apját más szereti. Ha pedig nem terhes és nem mondom el, úgy magamat teszem tönkre.
De persze emellett más kérdések is kavarognak a fejemben. Miért csókolt meg Sebastian? Miért mondta azt, hogy fontos vagyok neki? Hanna azt hiszi, ő mást szeret? Talán mégiscsak jól éreztem és hittem abban, hogy én vagyok az a valaki. Nem tudhatom, de nem vágyok másra, csak arra, hogy kiönthessem a bánatom.
Hiába sminkeltem ki magam és hiába indultam el, nem messze jutottam. Még a liftig se. Szerencsére a folyosón nem tartózkodott senki, így miután ismételten lerogytam a földre és a folyosó hideg falának támaszkodtam miközben sírdogáltam és gondolkoztam, senkit sem zavartam. Még ültem ott vagy két percig, majd egy érzés hatalmába kerített. Felpattantam és elindultam. Csak mentem egyenesen a folyosó vége felé, majd megálltam egy szoba előtt. Magam sem tudom mi üthetett belém. Ott álltam a szoba előtt és könnyeim folytak le az arcomon. Bekopogtam, majd alig vártam és kinyílt az ajtó. Ő állt ott az ajtóban.
- Kíváncsi vagy arra, hogy mi a bajom? – kérdeztem sírva és már remegve a sírástól. – Biztosan tudni szeretnéd?
- Persze Claire, hisz te fontos vagy nekem! – majd megölelt és bementünk a szobába.
És most következett be az érzelmi mélypont, vagy, ahogy az előbb is kifejeztem az a bizonyos robbanás. S egy olyan dolog is, amire most egyáltalán nem számítottam. Ismételten elkezdett remegni a kezem. A mai nap alkalmával már másodszor és ilyen rövid idővel egymás után. De már ez nem is zavart. Csak az érdekelt, hogy elmondjam. Ő megint megfogta a kezem és aggódva nézett rám. Én pedig csak sírtam és megpróbáltam kinyögni, ami bánt.
- Tudod… - s megemeltem a remegő kezem – ez nem véletlenül van.
- Ezt hogy érted?
- Úgy értem, hogy… - egy kis csönd következett, mert nem tudtam, hogy is tálaljam. – Lehet, hogy beteg vagyok. – mondtam nemes egyszerűséggel végül.
- Micsoda? – nézett rám úgy, mint akit a hír lesújtott.
- Igen, jól hallottad, lehet, hogy beteg vagyok. És olyan beteg, ami olyan, hogy sose leszek a régi.
- Kérlek, ne mondd ezt! – s neki is legördült egy könnycsepp az arcán majd magához húzott és sírtunk mind a ketten.
Így álltunk pár percig majd a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy sírt, de igyekezett ezt leplezni.
- Kérlek, mondj el mindent.
- Rendben.
Lekuporodtam az ágya elé a földre ő pedig mellém ült.
- Láttad ahogy a kezem remeg. Ez már nem most kezdődött. Tudod, azért félek attól, hogy beteg vagyok, mert a családunkba, aki Parkinson kóros volt és ennek is a tünete ez. Ráadásul volt más beteg is a családomban.
Ő nekidőlt az ágynak.
- És voltál orvosnál?
- Igen voltam, elvégeztük a vizsgálatot.
Én is nekidőltem az ágynak.
- É mit mondott?
- Azt mondta, hogy 60% esélyem van arra, hogy beteg vagyok. – majd megfogta a kezem.
- És mikor lesz eredmény?
- Ő se tudta pontosan megmondani.
- Ó Claire! – majd átkarolt, én pedig a vállára helyeztem a fejem. - Miért nem mondtad hamarabb?
- Ugyan mit értem el volna vele? És miért mondtam volna, hisz mi nem tartozunk egymáshoz.
- De nekem te fontos vagy.
- Nem vagyok én. Nem vagyok neked senkid, neked van valakid.
- De fontos vagy hidd el. – ismételte meg.
- Mint egy barát.
- Nem tudom, szerintem több.
- Nem. – s felpattantam mellőle. Majd megint jött a robbanás. – Tudod én szeretek valakit, aki nem lehet az enyém! Szeretem és megőrülök, de nem az enyém. Megszakadok, összetörök, mert cipelem és vannak titkok, amiket már elpusztítanak! Nem bírom ezt! Arra vágyok, hogy mindent elmondjak. És te meg jössz ezzel, hogy fontos vagyok neked! Nem Sebastian neked Hanna a fontos én egy senki vagyok! – csak az járt az eszembe, amikor Hanna azt mondta lehet, hogy terhes. El akartam menni, mire ő megfogta a kezem. Visszanéztem rá.
- Kérlek, ne menj el!
- Nem, elmegyek, mert el kell.
Ő közelebb hajolt és olyat mondott, amire nem számítottam.
- Úgy érzem nekem te több vagy, mint egy barát. Azt hiszem, többet érzek irántad, mint szimpla szimpátia vagy barátság.
Csak néztem a gyönyörű szemeit. Megint nem tudom mi ütött belém, kiböktem azt, amit érzek.
- Te is fontos vagy nekem. De…
- Mi de? – kérdezte értetlenül.
- De mi nem lehetünk együtt!
- Miért ne lehetnénk?
- Nem lehet, értsd meg!
- Miért talán Hanna miatt?
- Igen miatta is és még… - majdnem kiböktem.
- És még?
- Semmi!
- De kérlek!
- Én igyekezlek elfelejteni, és van valaki…
- Christian?
- Tessék?
- Látom, hogy néz rád!
- Ezt inkább hagyjuk, had menjek el.
- Nekem fontos vagy és nem akarom, hogy elmenj! – Majd megcsókolt.
Mikor ajkaink elváltak egymástól megkért valamire.
- Kérlek, maradj itt velem. Csak ma este.
- Itt maradok.
Igazából azért mondtam ezt, mert úgy éreztem ez az, amire vágyok és eddig mindig arra figyeltem, hogy másokat ne bántsak meg, s közbe pedig én sérültem. Most azt akartam, hogy én legyek boldog.
Mivel már elég későre járt az idő, befeküdtünk az ágyba. Nem aludtunk, hanem egymással szembefordultunk és csak néztük egymást és beszélgettünk. Nagyon jó volt ott lenni, de tudtam, hogy ez csak rövid ideig tart, reggel vége szakad és minden megy majd a régi körforgásában.
- Ezután mi lesz velünk? – kérdezte Sebastian.
- Ami eddig is volt.
- Nem tudok már úgy tenni, mint régen.
- De, mindennek úgy kell mennie, mint régen. Holnap felkelünk, és úgy teszünk, mintha ez meg sem történt volna. Így lesz a legjobb.
- Nem Claire! Ott fogom hagyni Hannat.
- Nem ezt nem teheted! Én nem akarom, hogy megbántsd miattam. Ha csak egy kicsit is fontos vagyok, akkor nem bántod meg.
- Nem értem, miért fontos ő ennyire neked.
- Egyszer majd megtudod. Nem akarok erről beszélni. De ígérd meg, hogy elfelejtjük ezt a mai napot!
- Nem tudom csak úgy elfelejteni!
- Muszáj lesz.
- Legyen, ahogy te akarod. – adta be végül a derekát.
- Köszönöm.
Ezek után már nem beszélgettünk, csak néztük egymást. Én ráhajtottam majd a fejem a mellkasára és elaludtunk lassan.
Másnap én hamarabb ébredtem. Ő még aludt. Olyan édesen aludt. Nem akartam felébreszteni. Elmentem a fürdőszobába és rendbe hoztam magam. Mikor kijöttem még mindig aludt. Leültem az ágy szélére, s gondolkoztam. Így ültem pár percig majd el akartam indulni. Sebastian megfogta a kezem.
- Kérlek, ne menj még el.
- El kell menjek.
Készültem felállni, de ő még mindig nem engedte el a kezem.
- Kérlek, engedj el.
- Nem tudlak elengedni.
- Elmegyek. Tudod, azt mondod, hogy fontos vagyok neked, de te nem ismersz. Nem tudod, ki vagyok én valójában. Persze én is akartam ezt. Nem hagytam, hogy bárki is kiismerjen igazán. Nem akartam, hogy bárki is tudjon valamit az életemről. Így te sem tudsz. És ez így van jól. És mivel nem tudod, hogy ki vagyok én, így nem is lehetek neked fontos. Megeshet, hogy van rólam egy véleményed, de lehet, hogy teljesen másnak képzelsz el, amilyen vagyok. Így nem lehetsz abban biztos, hogy fontosnak tartasz. Nem adhatsz fel egy biztost a bizonytalanért.
Én sem ismerlek téged úgy igazából, így én is valószínűleg csak egyfajta fellángolás szerű valamit érezhetek.
Nekünk nincs semmi közünk egymáshoz és ez így van jól. Ugyanúgy kell egymással viselkedjünk mint az első nap amikor találkoztunk.
Mondtam mindezeket, s közben egy-két könnycsepp végigszaladt arcom vonásain. Az emelkedőkön nehezebben, s a laposabb arcrészeken könnyen futott le, majd végállomásként a lábaimon fekvő másik kezemre esett.
- Miből hiszed azt, hogy nem ismerlek?
- Ezt te sem mondhatod komolyan. Ha megkérdeznék tőled egy-két dolgot magamról, biztos, hogy nem tudnád megválaszolni, így bizton mondhatom, hogy nem ismersz. Tarthatod magad akármilyen jó emberismerőnek engem nem ismertél ki.
- Lehet, hogy valóban nem tudok sok mindent a múltadról, de a szívem valahol azt súgja, hogy te jó ember vagy.
- Néha rosszat súg a szív.
- És mégis mihez akarsz kezdeni? Mi lesz veled? Ott van a betegség dilemma is, valakire szükséged van!
- Nincs szükségem senkire. Eddig is megvoltam segítség nélkül, s ezután is megleszek. Erős vagyok, megoldom majd valahogy. Úgy még sosem volt, hogy ne lett volna valahogy és most is úgy lesz majd. Tudom az életem irányítani, s megleszek most, is mint eddig.
- Úgy látom, nem lehet neked semmit se mondani. Elhatároztad magad.
- Igen elhatároztam. S amit elhatározok, azt úgy is teszem.
- Értelek.
- Egy dolgot kérek tőled.
- Mit?
- Ne mond el senkinek a kézremegésem, és ne mond el senkinek se, hogy itt aludtam.  Ígérd meg!
- Megígérem.
- Köszönöm. – majd kihúztam a kezem a kezei közül, felálltam és kisétáltam a szobából.
Becsuktam az ajtót magam mögött. Bár elmondtam egy-két dolgot mégsem lett jobb. Nem érzem azt a felhőtlen felszabadulást. Bár olyan minta egy lavina elindult volna, se elvitt néhány dolgot, de a nehezebb darabokat még nem tudtam megmozdítani. Igazából oka volt minden cselekedetemnek. Ott maradhattam volna, de mégsem tettem. Inkább a könnyebb utat választottam. Azt hogy elmegyek. Könnyebb, milyen érdekes szó. Mennyivel vagy mivel könnyebb? Őszintén, semmivel. De nem nekem könnyebb, hanem neki. Azt nem tudnám megbocsátani magamnak, hogy ha beteg vagyok, hogy magamhoz láncoljam. Igaz az elején semmit se venne, észre, de az idő hamar telik, az idő a legszűkösebb dolog a világon, s egy ilyen betegségnek éppen az idő a legnagyobb hátránya. Az az idő, amit még normálisan el lehet tölteni egy ilyen beteggel, hamar elszáll. Aztán jön a fokozatos romlás. Pontosan tudom milyen nehéz bánni egy ilyen emberrel, s nem kívánom senkinek se, hogy élje meg. Így nem kötelezhetem őt sem arra, hogy velem legyen. Bár az is lehet, hogy elfutna, de amennyire őt ismerem, kitartana. S ugyanakkor, ha már itt tartok, meg kell említsem Christiant is. Ő is egy nagyszerű ember, s tőle sem várhatok semmit. Talán az lesz a legjobb, míg ki nem derül, mi a vizsgálat eredménye, hogy távol tartom őt is magamtól.
Csak cikáztak ismételten a gondolatok a fejemben. Közben elindultam vissza a szobám irányába, s menet közben megpróbáltam magam összeszedni. Nem sokat haladtam, ugyanis szembetalálkoztam valakivel. Egy kis pánikszerű érzés futott át rajtam. Bíztam abban, hogy összeszedtem valahogy a kinézetem s nem fog semmit se észrevenni rajtam ez az illető. Mikor már szemtől szemben álltunk, legyökereztem, és meg is némultam. Nem tudtam mit mondjak. Talán egy köszönéssel kellene kezdeni, de utána mit mondjak? Az illető csak nézett rám, mintha idegesnek látna, de annak is láthatott, mert az lettem.
Majd végül ő köszönt először.

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Már régen nem hoztam friss részt, de most pótolom a hiányosságom. Amint láthatjátok az oldal új külsőt is kapott. Ennek oka, hogy egy kicsit már untam az előző kinézetet és szerettem volna újítani. Nem nagy változás (na jó azért mégis elég nagy :D).
Persze hoztam nektek friss részt is. Ez a 20. fejezet és nem csak ezért fontos, ez nagyban meghatározza az események további alakulását.
Emellett hoztam egy ropogós új részt a másik blogomra is, lentebb el tudjátok érni.
Persze most is mint mindig köszönöm a véleményeket és továbbra is kíváncsi vagyok mit gondoltok a történetről.
Még mielőtt el nem felejtem, kiírok egy újabb szavazást az oldallal kapcsolatosan. Kérlek titeket szavazzatok, hisz a visszajelzés fontos.
Nincs is más dolgom: Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi