19. fejezet

19. fejezet

Micsoda időzítés!

El nem tudtam képzelni mi lehet a gond. Ráadásul Steve is elég idegesnek tűnt. Egyszerűen nem is tudtam mire gondoljak.
- Felmegyek, ledobom a cuccom és máris megyek.
- Rendben.
- Hol vagytok.
- Mark autójánál.
- Akkor mindjárt megyek. – mondtam, de közben már a lift is ide ért, így én hamar beszálltam. Megnyomtam a gombot és türelmetlenkedtem, hogy mikor érek már fel az emeletre. Nem kellett sokat várni, mindez hamar megtörtént. Szélsebesen haladtam a szobám irányába, majd beléptem és ledobtam a cuccom. Mindez másodpercek műve volt csak, máris visszazártam az ajtóm és indultam is Steve után. Még mindig ötletem, de halvány sejtelmem sem volt arról, hogy mi lehet a gond. Amilyen gyorsan csak tudtam haladtam. Mikor odaértem azonnal kérdezősködtem.
- Itt vagyok Steve, mi a gond?
- A fiúk, nos, elég ramatyul vannak.
- Hogy, hogy ramatyul? – néztem tudatlanul.
- Elkaptak valami vírust.
- És most akkor mi legyen?
- Nem tudom, épp ezért hívtunk.
- De most úgy se szereltek semmit,…- kezdtem, de félbeszakítottak.
- De, ugyanis Mark autóján kellene szerelni. Van egy kis gond vele.
- Remek. – fejtettem ki egyszerűen a véleményem. – De nem értek valamit. Miért nekem szóltatok?
- Senkit nem értünk el és gondoltuk, te hátha tudsz valamit tenni.
- Mégis honnan akasszak le szerelőket?
- Nem tudom. – mondta Steve. - Te vagy az utolsó reményünk.
- Nem tudok mit tenni. De mit kell szerelni?
- Nem annyira vészes, de segítség kell. Esetleg te…
- Én? Jó vicc.
- Nem vicceltem.
- De egyáltalán mit tudnék én tenni?
- Mondjuk, adogatod a dolgokat.
Kezdett ez a sztori egyre furcsább lenni.
- Fiúk, remélem nem valami poén.
- Nem. – vágták rá a lehető legnagyobb komolysággal.
- Hát akkor segítek, amiben tudok.
Majd így is lett. Egyre jobban kezdett hadi lábon állni az egész dolog. Az még okés, hogy adogatok, de hogy már az autót is közelítsem meg és egyebek.
Aztán jöttek még furcsább dolgok. És a végén mindenre fény derült. A fiúk ugyanis elhitették velem, hogy elrontottam valamit az autón, miután már egy órán át ott szenvedtem velük, és még ráadásul egy hatalmas olajfolt is lett a ruhámon. Közölték, hogy Mark miattam nem fog tudni indulni a holnapi futamon, mert ahogy odanyúltam az autóhoz, hogy valamit segítsek tartani, rosszul csináltam valamit és az autó nem fog menni. Olyan hűen előadták, persze mindenféle szakszóval megcsavarták a sztorit, azt se tudtam miről beszélnek és már be is kajáztam. Már készültem arra, hogy megkeresem Markot és közlöm vele. Majd kegyesen közölték, hogy csak átvágtak és ne haragudjak. Abban a pillanatban bedühödtem, majd végül elnevettem az egészet. Remek most én lettem az áldozat. Mondták már, hogy régóta tervezték, mivel tudnának átverni és csak nagy nehezen jött nekik össze. Most már én is tudhatom, mikor én vagyok az áldozat, hogy milyen érzés.
Elindultam vissza a szobámba. Jól összekentem magam így nagy szükségem volt egy zuhanyra. Csak reménykedni tudtam, hogy nem találkozok senkivel. De csak reménykedtem, ugyanis Christian is arra ment amerre én.
- Szia, ööö nem tudtam, hogy szerelő vagy. Tudtommal nem erre a pozícióra vagy felvéve.
- Vicces. – vágta oda neki.
- Hé Claire mi a baj? – s nézett mélyen a szemembe.
- Semmi.
- Akkor meg miért nézel így ki? –s mosolygott.
- A fiúk. – csak annyit mondtam, de ez is elég volt, ebből is értette a lényeget.
- Ezek szerint téged vertek át igaz?
- Eltaláltad.
- És mivel tréfáltak meg?
Elmeséltem neki. Majd utána elbúcsúztam, mert már elég kényelmetlenül éreztem magam ilyen koszosan. Miután elváltunk tovább folytattam a lopakodó hadműveletet a szobámba. Mikor becsuktam magam mögött a szobaajtót fellélegeztem és tudatosítottam magamban, hogy küldetés teljesítve. Azonnal mentem kerestem magamnak tiszta fehérneműt és miután ez sikerült máris a fürdőszobát céloztam meg.
Már a zuhany alatt álltam mikor hallottam, hogy csörög a telefonom. Nem nagyon érdekelt, csak arra vágytam, hogy felfrissüljek.

Éppen a zuhanyzóból szálltam ki. Gyorsan megtörölköztem, a kendővel körbetekertem magam majd elindultam ki a fürdőszobából, mert furcsa zajt halottam a nappaliból. Azonban váratlan vendéggel találkoztam. Ő Sebastian volt. Ott állt a nappaliban anélkül, hogy behívtam volna. Meglepődtem hirtelen.
- Hát te meg mit keresel itt? – szegeztem neki a kérdést.
- Nem vetted fel a telefont, és…
- És mi? – kérdeztem dühösen.
- Azt hittem valami bajod van!
- Mégis mi bajom lenne?

Igazából azt se tudtam, hogy keresett. Mikor lementem edzeni itt hagytam a telefonom és egy percig se fordult meg a fejemben, hogy magammal vigyem, így is siettem, hogy minél hamarabb leérjek a fiúkhoz.
- Nem tudom. De olyan furán viselkedsz velem. Kerülöd a társaságom és hiányzol. Hiányzik az, hogy beszélgessünk néha.
- Nem lehet minden tökéletes. – mondtam neki. - És most fel szeretnék öltözni, menj el! – utasítottam.

Még, hogy én kerülöm az ő társaságát! Mintha ő nem ezt tenné!
- Nem megyek el! Beszélnünk kell! – kötötte az ebet a karóhoz.

- Fel akarok öltözni! – fejtettem ki, amit szerettem volna.
- Akkor én itt megvárlak! - és leült a kanapéra.
- Érzed magad otthon! – mondtam mindezt gúnyosan.

Ezzel elmentem vissza a fürdőszobába, hogy megtörölközzek és felöltözzek. De csak a fehérneműm volt bent a fürdőben. Felvettem és egy szál bugyiba és melltartóba kimentem a fürdőből, majd a nappalin át a szobámba indultam. Egy kicsit furcsán éreztem magam ennyi ruhában Sebastian előtt, de ez az érzésem gyorsan elszállt. Gyorsan kinyitottam a fürdőszobaajtót és száguldottam a szobám irányába. Ő persze észrevette, hogy megyek. Felállt és csak nézett. Olyan volt mintha megakadt volna a szeme rajtam.
- Elnézésedet kérem, hogy csak így fogadtalak megyek, felöltözök. – folytattam továbbra is gúnyosan.
- Kérlek. hagyd abba!
- Mit Sebastian, mit? – kérdeztem s már a szobába léptem be.
- Ezt az egészet! – mondta és elindult utánam.
- Te meg hova készülsz? – kérdeztem meglepve és elállva az utat a szobámba.
- Bemegyek oda én is!
- Dehogy jössz be ide!
- De bemegyek! Ez nem tűr halasztást!
- Mi nem tűr halasztást? És most fel szeretnék öltözni!
Csaptam be az ajtót, vagyis csak volna, ha ő nem állítja meg a kezével.
- Ugyan kérlek, fáradj be csak nyugodtan! – ordítottam gúnyosan, s mutattam neki az utat. – Teljesen mindegy ha bejössz, hát csak fel akarok öltözni!
- Miért talán zavar, hogy itt vagyok?
- Ezt most komolyan kérdezed? – vágtam oda neki.

- Nem érdekel, hogy éppen öltözni akarsz, nekem nincs sok időm és beszélnünk kell!
- Jó hallgatlak, de gyorsan, én is elfoglalt vagyok. – jegyeztem meg.
- Látod most is milyen vagy!
Mondta nekem miközben én már javában a szekrényben turkáltam a ruháim között. Mikor ezt kimondta felment bennem a pumpa.
- Milyen vagyok Sebastian? – s dobtam el a ruhám az ágyra éppen mellé.

- Hát ilyen!

- Milyen az az ilyen? – s nevettem idegességembe, de a nevetésem nem örömből jött inkább gunyoros volt.

- Ilyen rideg velem!

- Te tudod miket beszélsz Sebastian?! Inkább menj el, ha ezért vagy itt!
Végre megtaláltam a tökéletes felsőt. Vagyis nem az volt a gond, hogy nem tudtam mit vegyek fel, inkább az, hogy nem találtam. Elkezdtem öltözni. Épp a nadrágom rángattam magamra, mikor újra elkezdte Sebastian.
- Miért szerinted, hogy viselkedsz velem?
- Ahogy eddig is!- vágtam oda értetlenül, és megjegyezném elég nagy hangerővel.
- Na ezt ne mondd! Mindenkivel olyan vagy mint régen, csak velem más, most is olyan vagy!

Már sikerült a nadrágom felvenni és felálltam, hogy magamra kapjam a felsőm, de Sebastian elém állt, megállította a kezem, mélyen a szemembe nézett és elkezdte:
- Kérlek, válaszolj!
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Ne csináld már Claire! 

- Mindenkivel úgy viselkedek, ahogy megérdemli. – mondtam neki már teljesen más hangerőben és stílusban.
- Ezek szerint én ezt érdemlem?
- Te mondtad, és most engedd el a karom, hadd öltözzek fel végre! – utasítottam, de nem ordibáltam vele.
- Tudod Claire, nem tudok belőled kiigazodni! Nem tudom, mire véljem ezt.
- Látod nem vagy egyedül!
Elengedett és sikeresen felvettem a felsőm.

- Önző vagy Claire!
- Önző? Tessék? –ismét felment bennem a pumpa. - Köszönöm szépen! Szerinted miért vagyok ilyen veled, ha te ilyen vagy hozzám?
- Micsoda?! – emelte fel ő is a hangját. – Én vagyok a rossz hozzád?
- Tudod mit, hagyjuk ezt és húzz el innen! Itt papolsz nekem, holott te se vagy különb! Ugyan már!

- Én nem vagyok a különb? Te milyen vagy szerinted? Te nem szólsz hozzám, és ha esetleg valami oknál fogva mégis mondasz valamit úgy bánsz velem mint aki egy szemét.

- Hogy nem szakad rád a plafon! Még hogy én? Te vagy az, aki még köszönni sem hajlandó az embernek. Oké tudom, goromba voltam és bunkó mikor hajnalba felhívtál, de azóta te nem beszélsz velem. Erre fel most meg engem kérsz számon! Ez szánalmas!  Kérlek, menj el! Hagyj békén! – ordítottam.

De közben már a nappaliban voltunk, mert én ordibálás közepette elhagytam a szobát ő pedig utánam jött.
És megint elkezdődött. Megint elkezdett remegni a kezem. Próbáltam leplezni, de ő is észrevette. Nagyon megijedt és azonnal közelebb jött.
- Úristen! Mi a bajod Claire!
- Semmi! – s húztam hátrébb a kezem.
- Ugyan már! – s nyúlt a kezemhez.
Megfogta a kezem és tartotta, majd elkezdte simítani a kézfejem és kérdezősködött:
- Mi ez Claire?
- Semmi!
- Hagyd már mi ez?
- Már mondtam, hogy semmi! – a szemeim könnybe lábadtak és most még meg is voltam ijedve, hisz egyrészt az utóbbi időben már nem jelentkezett ez nálam, és amikor utoljára remegett a kezem hamar elmúlt, de most még mindig ugyanolyan erősen remeg a kezem, másrészt meg most ő is megtudta, holott nem akartam senkinek se szólni róla.
- Ne csináld ezt velem! Látom, hogy baj van! Mondd már el! Megijesztesz!

- Nem…. –elkezdtem szipogni – Nincsen semmi bajom, csak menj el!
- Dehogy megyek! Úgy remegsz itt! – s magához húzott és a karjaiban tartott. Belőlem pedig kitört a sírás. Csak zokogtam. De nem akartam, hogy ezt megtudja. Egyrészt ezért is voltam vele elutasító, másrészt pedig neki ott van Hanna és nekem is talán valaki. Úgy döntöttem ismételten megtartom ezt az álarcot és inkább távol tartom magamtól.  Abbahagytam a sírást és eltaszítottam magamtól.
- Kérlek, hagyj itt!
- Nem megyek!

Majd a kezével megsimította az arcom és közeledett felém. Már pár centi volt csak közöttünk, s ő egyre közeledett. Éreztem már az ajkait az ajkaimon. S megcsókolt. Nagyon jó volt, de parancsolnom kellett magamnak. Ezt nem tehetem. Elhúztam magam tőle s mélyen a szemébe néztem majd megszólaltam:

- Könyörgök Sebastian! Menj el, kérlek. – mondta szinte suttogva
- Nem! Mondd el mi ez!
- Hát nem érted meg! Nem fogom elmondani! – mondtam nagyobb hangerővel.

- De el kell, hogy mond!

- Menj már el! – most már ordítottam, miközben a sírással küszködtem - Tűnj el innen!

- Nem foglak itt hagyni akármennyire is akarod! Nekem fontos vagy!

- Nem! Menj el! Menj vissza a szobádba! Foglalkozz a barátnőddel!  Ő a fontos neked és senki más! Én egy senki vagyok! Meeenj!- ordítottam.
- Rendben, legyen ahogy akarod! Csalódtam benned Claire!

- Menj már! Menj, menj! Itt vagy még? Menj! – ordibáltam, s erre ő kilépett a szobámból, belőlem pedig előtört a zokogás. Felálltam és a kisasztalon volt egy dísz, amit megragadtam és erőteljesen a falnak csaptam. Az ezer darabra tört és rumlit csináltam, de ebben a pillanatban szükségem volt arra, hogy kitombolhassam magam. Ezt viszont szegény dísz bánta meg. Még Sebastian ekkor az ajtóban volt, mert miután a csattanás bekövetkezett, akkor hallottam, hogy elmegy.

Nem fogom neki elmondani, senkinek se fogom! Ha valóban beteg vagyok, akkor elmegyek innen. És most össze kell magam szedjem. És milyen ember vagyok én? Neki ott van Hanna, akit én nem bánthatok meg és szegény Christian sem érdemli meg. Lassan kezdtem megnyugodni, a remegés is megszűnt. Felálltam összeszedtem magam és miután smink szempontjából is rendbe hoztam magam, elindultam a lakosztályomból...



SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Itt van az év első bejegyzése! Nagyon szépen köszönöm, hogy a múlt évbe követtétek a történetem és igyekszem majd most is a fejezeteknél! :)
Ami a mostani fejezetet illeti, egy kicsit paprikás hangulatú lett, de remélem bírjátok a fűszerezett részeket! :D
Továbbra is kíváncsian várom a véleményeket! :)
Nem is fecsegek tovább, jó szórakozást a fejezethez!
Puszi
Zsömi