22. fejezet

Váratlan vendég

Másnap sem korán sem pedig későn nem keltem, fogalmazzunk úgy, hogy inkább elfogadható időpontban. Igaz nyugodtan pihenhettem volna, most úgy sincs semmi dolgom. Kimásztam az ágyból, a szokásos reggeli rituálé és reggeli után nekikészültem a bőröndöm kipakolásának.
Ez az időtöltésem nem vett sok időt igénybe. Így miután ezzel végeztem, úgy döntöttem kitakarítom a lakást. Igazából nagy rendetlenség nem volt, hisz az utóbbi időben nem sok időt töltöttem el itthon. Azonban mivel időm annyi volt, mint a tenger, nekiláttam s bő két óra alatt ki is takarítottam. Mindezek után úgy döntöttem, hogy a hűtőt is feltöltöm, elmegyek bevásárolni. Még mielőtt nekikészülődtem volna megcsörrent a telefonom. Némi kíváncsisággal nyúltam a készülékhez, majd a gomb megnyomása után megszólaltam:
- Hallo.
- Szia Hanna vagyok. Otthon vagy?
- Szia, igen itthon vagyok. – adtam rövid választ.
- Délután ráérsz? Beszélni szeretnék veled.
- Igen, nem terveztem mára semmit, de te még itt vagy?
- Igen, majd csak csütörtökön megyünk haza. De hosszú történet elmesélem majd. Hány óra fele mehetek?
- 3 óra neked jó?
- Nekem tökéletes.
- Akkor majd várlak, szia.
- Szia.
Majd letettem a telefont. Nem gondoltam volna, hogy hívni fog, azt meg főként nem, hogy találkozni akar velem. Az utóbbi időben nem is nagyon foglalkoztam vele, vagy inkább mondjuk azt kevésbe. Talán azért mert nélküle is meg van a saját bajom. Alakítom én nélküle is rosszul az életem. Mivel ma még őt is fogadom, így aztán hatalmas erőbedobással kellett a vásárlásnak nekiugrani. Átöltöztem gyorsan, felkaptam egy cipőt, majd belevetettem magam a vásárlás sűrűjébe. Ehhez segítségül hívtam az autómat. Egy nagy hipermarketbe mentem, hisz ott mindent megkapok, nem kell több tucat kisebb élelmiszerboltba betévedjek, egy-egy termék megvétele miatt.
A nagy bevásárláson hamar túlestem, csak a cipekedéssel akadt némi gondom, főleg míg a lépcsőn cipeltem a szatyrokat. Nem kis erőfeszítésembe került, s miután nem ment minden gördülékenyen, egy-két csúnyább szó is elhagyta a számat. Épp az egyik lépcsőfokkal küzdöttem meg és a három nagy zacskó sem könnyítette meg a közlekedésem, mikor még szerencsétlenül is léptem és majdnem hátra estem. De szerencsére majdnem. Nem nagyon örültem volna annak a ténynek, hogy elesek. Miután egyensúlyom is visszanyertem és ismételten a lépcsőfokok okozta nehézséggel kezdtem megküzdeni, egy ismerős hang felajánlotta segítségét.
- Várj, had segítsek. Még a végén elesel és összetöröd magad.
Én persze azonnal beazonosítottam a hang tulajdonosát, anélkül, hogy ránéztem volna.
- Hajlandó vagy rajtam segíteni, annak ellenére, hogy hogy beszéltem veled?
- Igen. – adott rövid választ.
Odalépett mellém, s elvette tőlem a nehéz táskákat. Én egy picit megkönnyebbültem. Egyrészt valóban nehezek voltak a táskák, másrészt pedig örülök, hogy nem neheztel rám, vagyis gondolom én mindezt. Mikor odalépett mellém én nem szóltam egy szót sem, csak a szemébe néztem, s figyeltem arca rezdüléseit, hogy leszűrjem milyen érzései vannak. De nem tudtam leolvasni semmit sem az arcáról. Mozdulatlan volt az arca, egy icike picikét sem rezdült meg. Én nem ehhez a Christianhoz szoktam, máskor mindig meg tudom állapítani, már csak a vonásaiból is a kedélyállapotát.  De most más volt a helyzet. Olyan volt most, mint egy jó pókerjátékos, akinek arca mozdulatlan, s a vele szembeülők, vagy éppen mellette ülők nem tudnak semmilyen érzelmet leolvasni róla.
Miután elvette a táskákat megindult a lakásom irányába. Én gyorsan elé vágtam, hogy kinyissam előtte az ajtót. Miután ezt véghezvittem beinvitáltam:
- Gyere be.
Ő pedig belépett, de továbbra is ugyanolyan arccal közlekedett, mint amikor a lépcsőházban találkoztunk.
- Ülj le nyugodtan, gyorsan elpakolom amit vettem a hűtőbe. Esetleg kérsz valamit?
- Nem kérek köszönöm.
- Akkor… jövök mindjárt. – mondtam kissé tagoltan.
Elindultam be a konyhába. A zacskók már a pulton voltak, nekem csak ki kellett venni a benne rejlő tartalmat és elpakolni végső helyükre. Épp nagyban kotorásztam és pakolásztam, mikor ő is bejött a konyhába.
- Mégis kérsz valamit? – kérdeztem.
- Nem, még továbbra sem. - adta válaszát, majd elkezdte adogatni a dolgokat a táskából.
Így azért hamarabb végeztem, de elég furán éreztem magam ebben a helyzetben, hisz nem szóltunk egymáshoz. Én pedig ezeket a kínos csendeket nem tudom kezelni. Mikor végeztünk a pakolással, úgy döntöttem, akkor kezdjünk el végre kommunikálni, ezért kezdeményeztem én a beszélgetést.
- Christian, - kezdtem így – igazából nem is tudom, mit mondjak. Tegnap nem éppen úgy váltunk el egymástól, mint ahogy kellett volna.
- Tudom, és engem ez zavar.
- Tudod engem is. De nem lenne jobb, ha leülnénk inkább a kanapéra?
- Lehet jobb lenne.
- Akkor menjünk.
Majd pár méter megtétele után már a kanapén is ültünk. Én pedig folytattam:
- Tudod, tegnap nem éppen egy jó kedélyállapotomban találtál. Őszinte leszek veled, az én életem egy cseppet sem egyszerű. Az utóbbi időszak fárasztó nekem és nem tudok olyan könnyen túllendülni dolgokon és nem úgy reagálok a dolgokra.
- Igazából én most több dolog miatt jöttem. Az egyik pont ez, hogy meg szerettem volna veled ezt beszélni. Én nem akartam beleszólni a dolgodba, csak akkor úgy éreztem, hogy lehet, hogy nem úgy kellett volna beszélned apáddal.
- Én azt mondtam neked gyakorlatilag, hogy amíg nem vagy az én helyzetemben addig ne mond meg, hogy mit és hogyan tegyek. Nem tudom azt, hogy mit miért teszek mostanában, sokszor csak a pillanatnyi érzések vezérelnek. És tudom, hogy ez nem jó.
- Nem ez valóban nem jó, bár utána gondolkodtam azon, amit mondtál, és volt igazság abban, amit mondtál. Lehet nem kellett volna beleavatkozzak a dolgaidba. – kezdett el szabadkozni.
- Nem, jó, hogy elmondtad, amit gondoltál. – mondtam azonnal.
- Igazából csak úgy kibukott belőlem, mert bevillant az én életem, s nem akartam, hogy te is úgy járj.
- Ezt, hogy érted, hogy úgy járjak, mint te? – kérdeztem mit sem sejtve.
- Meséltem neked, még a tónál, hogy a viszony nem az igazi köztem és a szüleim között. Tudod azt, hogy nem nagyon örültek annak, hogy miként terveztem az életem és emiatt nagy volt a feszültség köztünk. Én a saját fejem után mentem és bizony sokszor előfordult, hogy arra készültem, hogy elmegyek otthonról. És makacs fejjel végül mégis csak a saját terveimet hajtottam végre. Nem foglalkoztam csak azzal, hogy sikert sikerre halmozzak fel. Nagyon ritkán jártam haza, s sok dolgot nem vettem észre otthon. A testvérem is elhidegült egy kicsit tőlem. És én nem kaptam észbe. Villámlátogatásaim voltak csak otthon, elfoglalt voltam és csak magammal törődtem. Amikor pedig hazamentem nem tudtam leülni apámmal beszélgetni egy jót. S csak most vettem észre, hogy szinte már olyanok lettünk mintha idegenek lennénk, pedig ők a szüleim. És pont te ébresztetted fel ezt az érzést bennem, mikor apáddal veszekedtél. Azt pedig annyira bánom, hogy hagytam idáig elfajulni a dolgokat. Én vagyok a hibás abban, hogy ilyen lett a kapcsolatunk. – hibáztatta magát.
Én csak néztem és hallgattam. Figyeltem őt, a mozdulatait, a gesztusait, a pillantásait, s azt is láttam mikor bizony könny szökött a szemébe. Ekkor az tudatosodott bennem, hogy ő szereti a szüleit, de fiatalként a saját feje után menve, a saját életét akarta alakítani, s a szülei lehet nem úgy kezelték ezt a változást, mint ahogy ő szerette volna és azt hitte, hogy nem támogatják. Mindez pedig feszültséget generált és veszekedéseket szült. De szerintem ők igenis akarták, csak valahogy nem tudták elképzelni, hogy a fiúk versenyről versenyre kockára teszi az életét és egy másik világba csöppen bele. Az pedig, hogy ilyen érzelmeket láttam feltörni belőle, nagyon megható volt. Magam előtt láttam egy férfit, aki érzelmeit megpróbálja elzárni, s néha előtör belőle is. Engem az sem zavart volna, ha elkezd sírni. Én megértettem volna azt is, de azt is láttam rajta, hogy megpróbálta magát türtőztetni és előttem visszatartani. Pedig nem hibáztattam volna, sőt nem lett volna attól más ember a szememben, ha itt előttem utat enged a könnyeinek. Az, hogy sírunk, az is ez természetes velejárója életünknek. Persze mindannyian arra törekszünk, hogy ez minél kevesebbszer forduljon velünk elő, de nem lehet minden élethelyzetben csak nevetni. Sok felnőtt úgy véli, nincs helye az életében könnyeknek. Azt sokszor látjuk, hogy egy gyermek sír. Akkor persze megpróbáljuk megvigasztalni, de néha azok is sírnak, akik még az előbb megvigasztaltak. Ugyanúgy egy felnőtt embernek is utat kell engedni néha a könnyeknek, mert felgyűlik lassan és felőröl.
Mikor befejezte az előbbi mondatot, bizony megtörölgette a szemét. Azt is láttam rajta, hogy egy kicsit valóban kényelmetlen volt neki, hogy elérzékenyült. Majd végül én folytattam a beszélgetést.
- Mikor tegnap apámhoz hozzávágtam azokat a dolgokat, akkor a legbiztosabb voltam magamban. Úgy éreztem igazam van, és nem érdekelt senki más véleménye. Aztán hazajöttem és gondolkoztam. Eszembe volt az, amit te mondtál. És ekkor elkezdtem töprengeni, hogy talán túlreagáltam. Azonban most, hogy letisztult előttem a kép, még mindig úgy érzem, hogy jogos volt minden. Én sajnálom, de nem tudok ezen az érzésemen változtatni. Elmondtam neked a tömör lényeget Tamarával kapcsolatosan és azzal is, hogy apám mennyire őt támogatja. Ez nekem irtó nehéz. S ez, amit tett, haragot és gyűlöletet keltett bennem. Persze tisztában vagyok azzal, hogy mindenhez két ember kell, és ugyanígy érzek Parker iránt is, mint Tamara iránt. Ez az érzés pedig abban a pillanatban előtört, mikor megpillantottam. Elmondom őszintén, én nem akartam vele összefutni, éreztem, hogy annak rossz vége lesz, de a sors úgy akarta, hogy összefussunk. Egy percig sem bánom, hogy felpofoztam, és azt sem, amit apámnak mondtam. A szívem – s közben odanyúltam a szívem irányába – ezt súgja, és ezt érzem és ez sose fog megváltozni. Mi már sosem leszünk igazi testvérek.
- Sajnálom, hogy így érzel, de lehet, én sem cselekednék és éreznék másképpen a helyedben.
Ezután egy kis csend honolt megint, majd újra megszólalt:
- Én szeretném, ha nem lenne harag közöttünk. Szeretném, ha újra ugyanolyan lenne a kettőnk kapcsolata.
- Én is szeretném. Őszintén, megleptél azzal, hogy elmondtad ezeket a dolgokat, melyek nyomasztanak téged. Ez pedig jó. Azért jó, mert számomra ez egy óriási bizalmat jelent.
- Te érezted már valaha azt az életben, hogy valamit mindennél jobban szeretnél? – kérdezte tőlem, s én erre a kérdésére nem is számítottam.
- Igen éreztem már. – adtam választ.
- Tudod, én most érzem ezt. Én mindennél jobban szeretném, ha mellettem lennél. – s mikor ezt kimondta megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett. – Nem sokszor éreztem már, de most így érzek. És sajnálom, hogy összekaptunk tegnap és szeretném, ha elfelejtenénk.
Én nem tudtam hogyan reagálni a dologra. Csak néztem őt és nem mondtam semmit.
- Ezek szerint te nem. – majd elengedte a kezem.
Én nem akartam, hogy ezt gondolja. A keze után nyúltam és most én fogtam meg.
- Én nem mondtam egy szóval sem. Elmondtam neked mit érzek, de azt is szeretném, ha tudnád, hogy veled nagyszerűen érzem magam és biztonságot érzek melletted. Nagyon jó embernek tartalak, aki képes rám várni, és ez nekem nagyon sokat jelent. Úgy érzem, te lendíthetsz az életemen és színessé teheted az utóbbi időben elszürkült életemet. Csak egy kis időt kérek tőled. – az utolsó mondatomnál némi bizonytalanságot éreztem, de ő nem figyelt fel erre.
Amiket mondtam, azokat mind komolyan is gondoltam. Tény, hogy még mindig van némi bizonytalanság körülöttem, de kezdek úgy érezni, mint amit most elmondtam. Bár az én szívemben még Sebastian van, de úgy érzem, talán mégis más kell nekem. Neki ugyanúgy bonyolult az élete, mint az enyém és két túlkomplikált élet csak egy rossz egyveleget alkothat. Viszont ez a férfi, aki most itt ül velem szembe, és akinek a kezét fogom, más. Neki nem túlbonyolított az élete és talán mellette én is nyugalomra lelhetek. Csak annyit kell tegyek, hogy ki kell tépnem azokat az érzelmeket, amiket érzek Sebastian iránt gyökerestül, és nyitni Christian felé.
- Komolyan így gondolod? – kérdezte tőlem csillogó szemekkel.
- Igen, így gondolom.
- Akkor szent a béke? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében.
- Szent. – mondtam határozottan.
Láttam rajta, hogy ezekkel a szavaimmal boldogságot okoztam neki. Ebből pedig azt szűrtem le, hogy ő tényleg komolyan gondolja a dolgokat.
Már csak egy dolog zavarta a kis fantáziám, hogy mégis mi az még, amiért jött. Ugyebár említette, hogy más miatt is jött.
- Christian, nemrég azt mondtad, hogy még valami másért is jöttél. Esetleg elárulod? – néztem rá kicsit huncutul.
- Hmm kíváncsi vagy igaz? – vette az adást.
- Én, ááá dehogy is. – legyintettem. - Csak egy ártatlan kérdést tettem fel.
- Nem tudod tagadni, hogy a kíváncsiság vezérel.
- Ha nem, hát nem.
- Elárulom neked. Minden évbe szervezünk egy csapat építő programot. – csapat építő program? Jött a kérdés magamban. – És ebben az évben is szerveztünk egyet. Gondolom nem valami meglepő fordulat. Most egy túrát szerveztünk, ahova te is meg vagy hívva.
- Egy túrát? – kérdeztem.
- Igen egy túrát. Neked is ott a helyed. – mondta határozottan.
- Ez biztos jó ötlet? – szegeztem neki a kérdést.
- Persze, hogy jó ötlet. Ott lesz mindenki.
- Mindenki alatt mégis kiket értesz? – faggattam tovább.
- Ott lesz Mark és az edzője, Sebastian, Tommi, Adrian, te természetesen, és én is.
Nagyon jó kis társaság. Tökéletes kombinációval. Ott lesz Sebastian és Christian azok, akik között vacillálok, és Tommi is, aki tudja a titkomat. Nagyszerű!
- Ennyien leszünk?
- Igen.
- Én ezt kihagynám. – adtam gyorsan választ.
- Miért?
- A túra és én nem vagyunk jó párosítás. Maradjunk ennyiben.
- Jönni fogsz. Nem fog történni semmi. Ott leszek én is. – próbált rávenni a dologra.
Végül is addig győzködött, mígnem belegyeztem. Elmondta, hogy még nem tökéletes a megszervezés, ezért a pontos részletekkel felhív majd holnap vagy holnap után.
Még egy kicsit itt volt, de neki sajnos hamar mennie kellett:
- Most mennem kell vissza a gyárba. Időben vissza kell érjek, mert jön egy fontos ügyfél. Csak azért jöttem, hogy beszéljünk.
- Menj, ha hív a kötelesség, nem lehet mit tenni. – mondtam neki
Majd elbúcsúztunk egymástól és ő elment.
Épp vártam, sőt még mindig várok a mai napra egy látogatót, de nem képzeltem volna, hogy ő is eljön hozzám. De minden esetre nagyon jól esett ez nekem. És mellesleg annak is örülök, hogy megbeszéltük a tegnapi dolgot.
Hogy őszinte legyek, a Hannával való találkozást most már így, hogy nemsokára 3 óra, a hátam közepére sem kívántam. De azt nem teszem meg, hogy mostantól kezdve nem beszélek vele.
Már 3 óra elmúlt, amikor csöngettek az ajtómon. Az illető nem más volt, mint Hanna. Behívtam, hoztam neki egy kis gyümölcslevet, majd elkezdtünk beszélgetni a nappaliban. Elkezdett mesélni, amit én türelmesen hallgattam:
- Képzeld el, úgy volt, hogy már ma haza utazunk, de az utolsó előadást elcsúsztatták, technikai okokra hivatkozva. A társulat pedig a szerződésben kötelezve van, hogy az összes előadást előadja. Pedig úgy mennék már haza. – az utolsó mondatába egy kis nyafogás is volt.
- Mindjárt itt lesz csütörtök és szabad leszel. – mondtam neki.
Igazából most elkezdett érdekelni, hogy ő mégis hogy van, van-e tünete.
Előbb kortyoltam egyet a gyümölcsléből, ezzel is erőt véve magamon, majd némi feszültséggel megkérdeztem.
- És te hogy vagy? Tünetek? – csak ennyi telt tőlem kérdések terén.
- Még mindig bizonytalan a helyzet. Csináltam megint egy tesztet, az negatív lett. – mikor ezt kimondta valamiféle megkönnyebbülést éreztem -, de – mikor pedig ezt kimondta, tudtam, hogy itt még lesz valami. – utána az egyik főpróbán rosszul lettem és a tünetek, arra utalnak, hogy igen.
- És vizsgálat?
- Beszéltem a nőgyógyászommal, és mondta, hogy várjak még, csak 8 hét után mutatható ki, és ahhoz pedig várnom kell, még nincs 8 hét.
- Értem. – lettem szűkszavú hirtelen.
Majd egy kicsit elbambultam, de ő visszarángatott a beszélgetésbe egy számomra igen kellemetlen kérdésével.
- Claire, tudom megkértelek arra, hogy nézz rá Sebre és… és láttál rajta valami furcsát?
Valami furcsát? Pont jótól kérdezi ezt. Néhány másodpercig gondolkoztam, mit is mondjak erre a kérdésre.
- Nem. – végül ez a válasz született meg bennem.
Sóhajtott egy nagyot, olyat, mint amikor megkönnyebbülünk valamitől.
- Ennek nagyon örülök, akkor csak én kombináltam túl a dolgokat. Köszönöm, hogy megtetted ezt nekem, te vagy a legjobb barátnőm. Bár pár évig nem találkoztunk, de én benned ugyanúgy megbízok vakon, mint akkoriban. Te karoltál fel, segítettél nekem és ezt sose fogom elfelejteni. Miattad lettem az, aki most. Ha te nem vagy ott, akkor, lehet, hogy hagyom, hogy elnyomjanak az erősebbek. Köszönöm. – majd barátilag megölelt.
Nekem a mondatai futottak át az agyamon. Igen, remek barátnő vagyok, aki hazudik!
Még beszélgettünk egy kicsit, elmondta, hogy a társulat nem az igazi. Kérdezte tőlem, hogy nem lenne- e kedvem újra táncolni. Kedvem lenne, de erőm nincs, és ki tudja, mennyire mennek még azok a mozdulatok. Elfásultam szerintem egy kicsikét a kimaradt idő alatt. Bár a szívem legmélyén valami a tánchoz húz, egy másik erő pedig épp vissza. Már rég nem vettem elő a cipőm, s lehet örökre a szekrényben fog maradni, mint egy emlék, mely egykoron én voltam.
Majd ő is elment.
A hét további része eseménytelenül telt el, az órák röpültek. Közben találkoztam Elisával is. A szokásos rendben zajlott a kis életem. Majd ígéretéhez híven Christian felhívott és elmondott minden részletet a csapat építő programról. Én csak egy dologban reménykedek, hogy hamar túl leszünk ezen a túrán!


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Itt van a folytatás. A fejezetről annyit, hogy az előző rész indulatoktól és veszekedésektől tarkított befejezése után most nyugodtabb percek várhatnak Claire. Vagy mégsem? A váratlan vendég, további felbolydulást okoz majd, vagy békét?
Mindezt megtudjátok ebből a részből. Azt, hogy ezek után meg mi lesz várható, hamarosan kiderül. Sikerült ködösítenem. :D
Ismételten megköszönöm a véleményeket, mind a megjegyzésekben, mind pedig a chat-ben. Remélem most is kapok majd pár sort tőletek. :)
A közvélemény kutatásban még részt lehet venni, kérlek titeket ott is véleményezzetek.
Utolsó teendőm: Jó szórakozást! :)
Puszi
Zsömi