23. fejezet

A túra

Hát őszintén megmondva nem tudom, miért is vállaltam be ezt a túrát. Én nem szoktam túrázni. Ezzel nem arra akarok célozni, hogy a természettel van gondom, csupán egy kicsikét, na, jó, nagyon is, ugyanis irtózok a bogaraktól. És ugyebár egy túrán nagy az esélye annak, hogy összefutok párral.
Csak, hogy még egyszer mindenki tisztában legyen azzal, hogy mi a túra célja, elmondom.
Ezt a túrát a csapatnak szervezte meg Christian. Azt mondta ez a csapat építés miatt van, és hogy minden évben kitalálnak valamilyen csapatépítő programot. És én is a csapat tagja vagyok, ezért én is meghívott lettem erre e túrára. Azt is elárulta, hogy ezt eredetileg még tavalyra tervezték, de sajnos akkor az időjárás nem kedvezett nekik és másik programot kellett választani. Most bezzeg minden stimmel, az idő is tökéletes.
Már ott voltam a kis házikóban, ahonnan a túra indul. Mindenre felkészültem és ezt most szó szerint kell venni. Hoztam magammal meleg öltözéket is, hiába van még most hűvös, későbbre eszméletlenül meleget jósolnak a meteorológusok. Sőt ki tudja, mi várhat ránk a túrán. Azt még nem árultam el, hogy a túrát egy erdőbe tervezték (hozzátéve elég brutális tereppel, dimbes-dombos és egy-két hegyvonulat is van itt, de azért erdő is van ezek mellett) és ráadásul még célt is kitűztek. Kaptunk egy GPS-t és ebbe betápláltak az útvonalat, hogy eltaláljunk a célhoz. Az volt a cél, hogy egymást segítve találjuk meg a nekünk betáplált célt.
A házikóban ülve azon gondolkoztam, hogy jó ötlet volt-e a részemről, hogy részt veszek, s közben a táskámat néztem át, hogy elhoztam-e mindent, amit akartam. Néhány perces töprengés után arra a következtetésre jutottam és olyan érzésem volt, hogy a kis hátizsákomba mindent bepakoltam. Nem volt valami könnyű, de azért őrült nehéz sem.
Igaz meg kell mondjam, nem csak azért nem vágytam ide, mert utálom a bogarakat hanem azért is mert Sebastian és Christian is útitárs lesz. Vagyis csak hittem eddig, hogy útitárs lesz, ugyanis Christian az utolsó pillanatban jelentette be, hogy ő nem tud velünk jönni, mert elhalaszthatatlan dolga van. Ebben az elhalaszthatatlan dologban Adrian is segíti, így ő is kihagyja ezt a túrát. Rajtuk kívül Mark személyi edzője se jön velünk így a kezdetleges „nagy létszámú” csapatunk most igazán megfogyatkozott. A túra csapat tehát összesen négyünkből tevődött össze: Mark, Tommi, Sebastian és jómagam.
Mielőtt még elindultunk volna megbeszéltem Sebastiannal, hogy ami múlt héten történt azt most nem visszük magunkkal a túrára útitársként. Nem volt egy kellemes beszélgetés, de úgy éreztem ezt tisztáznunk kellett, így talán egyszerűbb lesz a túrát átvészelnem.
Indulás előtt leellenőriztem még a hátizsákom, hogy mindenem megvan-e és miután végeztem büszkén, mint egy igazi túrázó, „aki minden eshetőségre fel van készülve” arccal elindultam a fiúkkal.
A GPS Sebastiannal volt, olyan volt, mint egy vezér. Még alig haladtunk valamit, de én legszívesebben már vissza is fordultam volna. Mindennek persze hangot is adtam:
- Nem lehetne inkább, hogy én visszafordulok? Még úgyse mentünk sokat és visszatalálok egyedül is.
Erre mindannyian rám néztek.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy máris unod? – szegezte nekem a kérdést Mark.
- Nem unom, csak… Csak utálom a bogarakat meg minden. – s beleborzongtam mihelyst ezt ki is mondtam. – És még melegem is van!
- Hát az nekem is!- közölte Tommi.
- Jó akkor álljunk meg és vegyük le ezt a meleg ruhát! –közölte Sebastian „a tapasztalt vezető”, majd a GPS-t a táskájába rakva lerakta ezt egy kődarabra.
Mindenki el kezdett vetkőzni, s én okos nem kellet előttük megmutatnom a bájaimat, mivel a rövidnadrágom és a toppom is felvettem a vastag ruha alá. Mark annyit szerencsétlenkedett, hogy végül le kellett üljön arra a kődarabra, amire Sebastian a táskáját rakta, mert majdnem elesett a nadrágja lerángatása közben. Én gyorsan bepakoltam a ruháimat a táskámba és elkezdtem benne kotorászni, mikor láttam, hogy a fiúk pusmognak.
- Társaságban nem illik sugdolózni! – vágtam oda nekik. –Engem nem akartok beavatni? Hahó, én is veletek túrázok!- s integettem is közbe nekik, hogy vegyenek észre.
- Semmi, semmi, ezek csak férfi dolgok! – mondta Sebastian.
- Áh, értem. Akkor majd szóljatok, ha velem is akartok beszélgetni!
Miután elmondtam a kicsike megjegyzésem, elővettem a táskámból a szúnyog és kullancsriasztómat. A fiúk mindannyian elkezdtek engem bámulni. Levettem a riasztóról a kupakot, majd elkezdtem magam befújni vele. Ők először csak néztek, majd hatalmas nevetésbe törtek ki.
- Ti meg min röhögtök?
- Hát... hát rajtad. – mondta Tommi.
- És elárulnátok mi olyan vicces? –kérdeztem dacosan.
- A szúnyogriasztód! – mondta Sebastian.
- Jó nevessetek csak, majd meglátjuk ki fog a végén nevetni! Még megeshet, hogy sírva könyörögtök a riasztóért és én fogok kuncogni rajtatok!
- Jaj, ne durcáskodj Claire! – jött oda Tommi és ölelgetett meg.
- Hagyj békén Tommi!
Felkaptam a táskám és adtam ki a parancsszót, hogy induljunk tovább. Egymás után haladtunk libasorba. Elől ment Sebastian, mögötte Mark, aztán én végül pedig Tommi. Útközbe csapkodtam össze vissza a kezemmel, kergettem a sok bogarat, amin persze ők jókat kacagtak. Aztán megálltunk.
- Miért álltunk meg? – azonnal kérdezősködtem.
Hát nem kellet sokat várjak, megtudtam a választ. Utunkat egy hegyvonulat állta el egy barlangbejárattal.
- Ezen át kell menjünk!- mondta határozottam Sebastian.
- Ugye te most csak viccelsz? –kérdeztem.
- Nem viccelek, a GPS szerint át kell menni! – s lóbálta a készüléket.
- Ezt nem hiszem! Had nézzem azt a gépet!
- Talán nem hiszel nekem?
- Mutasd a gépet, szerintem elnéztél valamit! – s kikaptam a kezéből a gépet. Nagy megdöbbenésemre semmit se mutatott, s a képernyője pedig be volt törve. – Áh, igen? Ide vezet? Át kell menni? Eltévedtünk! – s ezt már hangosabban mondtam.
- Nyugi van! – mondta Tommi.
- Te csak ne „nyugi van”-ozz! Mióta rossz a gép? Egyáltalán mi történt vele? Komolyan mióta bolyongunk? – szegeztem nekik a kérdést.
- Hát… –kezdte Mark.
- Igen Mark hallgatlak!
- Az van, hogy azóta bolyongunk, mióta átöltöztünk!
- Mi!!! – néztem értetlenül. – De az már hány órája volt?! Most már áruljátok el, hogy mi lett ezzel a szarral! – s lobogtattam a kezemben.
- Az, hogy beleraktam a táskámba azt pedig a kőre, aztán Mark leült és ráült és tönkrement.
- Óh, hogy az a….! Hát ezért pusmogatok! Férfi dolgok mi?
- Jaj, ne idegeskedj!- jött megint Tommi.
- Tommi, ha még egyszer ezzel jössz, behúzok neked egyet! – ezen elkezdtek nevetni. – Ti meg min nevettek mi? Eltévedtünk és ki tudja kitalálunk-e valaha ebből a kicseszett erdőből!
Megint jött közelebb Tommi a nyugtató szándékkal, mire én ökölbe szorítottam a kezem és mutogattam neki, hogy menjen arrébb, mert tényleg behúzok neki. De ők még mindig nevettek.
- Jobban jártok, ha abbahagyjátok. Nincs is okotok min röhögni. Sebastian jobb, ha befejezed, hisz te vagy a nagy vezető erre fel most itt vagyunk a slamasztikában. Te meg Mark, igazán hagyd abba, hisz a nagy seggednek köszönhetjük, hogy itt vagyunk! Tommi, te meg csak hagyd abba szimplán! – oktattam ki őket.
- Jól van, igazad van! – váltott hangnemet Sebastian. - Most szépen ezen a barlangocskán átmegyünk, és utána hamarosan kitalálunk az erdőből. – fejtette kis a tervét.
- Höö… Ti mentek én maradok! – szögeztem le, s leültem egy ködarabra.
- Mi ez már meg, hogy nem jössz? – kérdezte Mark.
- Nem megyek! Mondtam nektek, hogy irtózok a bogaraktól, sőt jobban kifejtem undorodok tőlük. Nehogy azt mondja már egyikőtök is, hogy itt egy bogár sincs! – s mutogattam a bejárat irányába.
- Ne csináld már! – szólt Tommi.
- De csinálom! Én oda nem megyek be! – mondtam határozottan.
- Claire, kérlek, ne csináld már! Sajnálom, hogy eddig csak kiröhögtünk és poénkodtunk rajtad, de most bejössz velünk.
- Én nem! – s karba tettem a kezem.
- Akkor mégis mit akarsz csinálni? - kérdezte Tommi
- Úgy döntöttem, hogy ide leülök és megvárom, míg valaki erre jár és elmegyek vele!
Ezen megint jót röhögtek.
- Ja, biztos sokan járnak erre! – szúrta ide Mark.
- Na jó, elég volt! Én nem hagylak itt, jössz velünk!
Odalépett elém Sebastian megfogta a két csuklóm és elkezdett rángatni. Húzott a bejárat felé. Én ordibáltam, hogy engedjen el, mert én oda nem teszem be a lábam.
- Neeeem, engedj el, én nem megyek be oda!
- Dehogynem jössz!
- Ne ráncigálj! Én megvárom kint a hősöm, aki megment, nem megyek veletek oda be!
- Gyerünk, bejössz!
 Arra az eshetőségre is felkészültek, hogyha sikerülne kiszabadulnom, ne tudjak elmenekülni ezért utánam Tommi jött. Sebastian pedig húzott befele. Én nem akartam mozdulni, lecövekeltem magam. Ő pedig húzott és utánam pedig porzott az út ahol ő befelé húzott. Nagyon mulatságosak lehettünk, mert Tommi az egész szituációt végignevette. Mikor már berángatott a bejáraton és a zseblámpát felkapcsolták, na, akkor tört ki belőlem a hiszti. Pókhálók tucatjai csüngtek le, amiken nagyobbnál nagyobb pókok pihentek. Sikítottam egy nagyot.
- Nyugi van. – s fogta meg a vállam Sebastian.
- Nincs nyugi!- s előtört belőlem a sírás, aminek a fele hiszti volt, egy része félelem, egy része pedig undor. - Visszafordulok. Kérlek, engedjetek! Én nem mozdulok tovább.
- Már elindultunk, megyünk tovább! –adta ki a parancsot Sebastian.
Egész itt lévő idő alatt sírtam. Igaz mikor már a felénél jártunk kezdtem megszokni, hogy csak csüngő pókhálókat látok magam előtt. De egyszer csak Sebastian megijesztett. Még megugrottam hirtelen és sikítottam egy hatalmasat.
- Nyugi van csak megijesztettelek.
- Te barom, a szívem majd kiugrott!- ordítottam sírva (igaz nem tudom, hogy lehet ordítva sírni, de nekem még ez is sikerült ekkor) – Nagyon megijedtem!
A szívem ezerrel kalapmált a félelemtől ő pedig nyúlt felém, hogy nyugodjak meg. Elhúztam a kezem.
- Hagyj békén Sebastian! Utállak! Tudod, hogy mennyire félek, erre te meg itt ijesztgetsz! Add ide az egyik lámpát- s kikaptam Mark kezéből- én nem megyek tovább!- lekuporodtam egy kiálló kis szikladarabkára.
- Ugye ezt most nem gondoltad komolyan?
- De igen! Úgyis meghalunk, mert eltévedtünk! Senki se fog ránk találni! Akkor meg nem mindegy, ha itt halok meg! Legalább nem fogok megázni! – s megint nevettek.
- Tudjátok mit! Hagyjatok itt! Hülye barmok!
- Dehogy hagyunk itt! Nem lesz a csapatnak sajtósa! – szólalt meg Mark.
- Nem mindegy! A csapatnak pilótái se lesznek, akkor minek sajtós! – válaszoltam megint.
- Jó akkor ti ketten menjetek, mi pihenünk egy kicsit, majd utánatok megyünk. A kijáratnál várjatok meg minket. – szólt Sebastian.
Ezzel ők elindultak.
- Menj te is! Én egyedül akarok kimúlni!
- Jaj Claire, csak vicceltem, ne kapd fel így a vizet.
Mikor ezt kimondta olyan érzés volt mintha valaki a lábamat simogatná. Félve feltettem a kérdést:
- Seb…Sebastian, ugye te simogatod a combom? – s közben becsuktam a szemem is.
- Tessék?
- Ugye te simogatod a combom? – kérdeztem ismét.
- Nem.
Akkorát sikítottam, hogy szegénynek a dobhártyája is majdnem beszakadt. Egy hatalmas bogár volt rajtam. Egy gyors kézmozdulattal lesöpörtem magamról, majd megkaptam Sebastian kezét és szinte futva indultam Mark és Tommi irányába.
Szerencsére sikerült kiérnünk nekünk is.
- Gyorsak voltatok! – jegyezte meg Tommi.
- Mi is körülbelül két perce értünk ki.
- Hát az történt, hogy…
- Egy bogár! – fejeztem be a mondatot.
Ők persze megint elkezdtek bazsalyogni, elég mulatságos lehettem nekik.
Mikor kiértünk szippantottam egy nagyot a levegőből és ösztönösen a felkötött hajam kezdtem el simogatni és kapkodtam a fejemhez, nehogy valami bogár ott maradjon nekem, majd ezután a kezeimet és a lábaimat is végigdörzsöltem. Végül lehuppantam a földre és sírtam.
- Claire!
- Hagyjatok most jó? Meg akarok nyugodni.
- Jó rendben hagyunk, csak ne sírj már! Nincs nálam zsepi hagyd abba!
De én csak sírtam. Ez most az undortól jött. És hatalmas szerepe volt azért a félelemnek is benne. Még, hogy nincs náluk zsepi! Most komolyan ezzel akarnak meghatni! Nincs is szükségem az ő zsepijükre! Elkezdtem kotorászni a hátizsákomba és elővettem egy csomag 100-as zsebkendőt. Ők persze nem vették észre, hogy mit vettem ki, mert egy újabb nagyszerű terv kieszelésén fáradoztak, és már csak akkor kezdtek el nevetni rajtam (ismételten) amikor én azt az ölömbe vettem és az orrom kezdtem el kifújni.
- Még 100-as zsepit is hoztál magaddal! – mondta kuncogva Sebastian!
- Le lehet szállni rólam!
- De ne haragudj ez nagyon vicces, látszik, hogy nőből vagy! –mondta Tommi
Végül is igazuk volt, minden volt nálam, még az is, amire egyáltalán nincs is szükségem. Most már én is elkezdtem nevetni.
- Na végre, te is nevetsz!
- Nos, akkor indulhatunk tovább? –kérdezte Sebastian.
- Nem!
- Mi a baj?
- Nekem pisilnem kell! – mondtam ki ezt nyíltan.
- Mobilwc-t nem hoztál?- kérdezte Tommi.
- Ezen persze megint kitört a röhögés a fiúk részéről.
- Kacc, kacc, de nem hoztam.
- Nos, akkor kedves Claire nézz szét nyugodtan és ahol kedved szottyan elvégezheted a kis dolgodat. – s nevettek megállás nélkül.
- Kapjátok be mindannyian! Megtudjátok ti még, ki vagyok én! – majd kivettem pár darab zsebkendőt és elindultam.
- Ne menjen veled valaki?- kérdezte Tommi.
- Szeretnétek mi, kis perverzek!- majd elmentem.
Körülbelül 5 perc múlva már ott voltam.
- Mielőtt megkérdeznétek kézfertőtlenítőt nincs nálam!- szögeztem le.
- Jó, de menjünk tovább, hogy még sötétedés előtt megérkezzünk!- mondta Sebastian.
Ismételten haladtunk már pár órája, amit én legtöbbször nyafogással töltöttem és sóvárgással, hogy bárcsak otthon lennék. Már kezdett sötétedni és úgy döntöttünk, ma már nem megyünk tovább, inkább letáborozunk itt és keresünk tűzifát. Ledobáltuk a táskákat, majd eldöntöttük viszonylag hamar, hogy ki megy fáért. Mivel én kijelentettem, hogy engem nem hagyhatnak itt egyedül, ezért Tommi egyedül én pedig Sebastiannal együtt mentem fáért. Mark pedig ott maradt a hátizsákokkal, nehogy valaki elvigye. (most őszintén ki vinné el?) Már sikerült jó párat összeszednünk, amikor Sebastian olyan témát hozott fel, amit én nem szerettem volna itt az erdőben boncolgatni.
- Tudod Claire, most hogy itt vagyunk kettesben, meg kellene beszélnünk egy-két dolgot.
- Most itt?
- Igen. Tudod én… - kezdte mondatát, majd elhallgatott.
- Igen te?
- Én érzek valamit irántad.
- De ezt már megbeszéltük. Elmondtam már a dolgot… - mondtam neki.
Míg az előbb apró bizonytalanság tükröződött róla, most abszolút határozottság áradt belőle, a tettéből és némileg a szavaiból is.
- Én azt hiszem szeretlek téged! – mondta s lerakta a földre a fát és odalépett elém, a kezével megsimította az arcom, mélyen a szemembe nézett és folytatta. – Ha kijutunk innen, otthagyom Hannat és azt szeretném, ha megpróbálnánk együtt.
- Sebastian. – kezdtem el, de szemei varázsában elmerültem és elvesztem a habokban, majd amikor már eszméltem ő közeledett felém s meg akart csókolni, de én elhúztam magam tőle.
- Én nem akarom ezt. Te nem engem szeretsz ez csak egy fellángolás nálad! És én nem fogok a barátnőmnek fájdalmat okozni!
- Ez nem csak fellángolás Claire!
- Ennyire biztos vagy magadban? – kérdeztem tőle
- Igen!
- Nem Sebastian, ez nem helyes. Én nem akarok tőled már semmit. Neked ott van Hanna, aki szeret téged!
- De ha én nem szeretem őt?
- Nem Sebastian, te őt szereted én pedig csak egy múló vágy vagyok!
- Miért mondod ezt, hogy nem akarsz tőlem már semmit? Talán Christian miatt?
- Sebastian, kérlek.
- Nem Claire! Talán őt szereted?
Én nem válaszoltam neki semmit. Ott akartam hagyni, mire ő megfogta a karom és megállított.
- Válaszolj, kérlek. Megőrülök, ha nem tudom meg!
- Menjünk, kérlek. – mondtam, mert nem akartam neki erre választ adni. Igazából mit is válaszoljak neki? Azt, hogy nem szeretem Christiant, hanem még mindig őt és bár úgy érzem, Christiannal el tudnám felejteni őt és jó vele lenni, még mindig nem tudom őt kiverni a fejemből?
- Nem Claire! Tisztázzuk a dolgokat!
- Sebastian. – mondtam kérően.
Ő pedig nem hagyott engem elmenni. A szemembe nézett és a következőket mondta.
- Nézz a szemembe Claire és mond azt, hogy Christiant szereted. Akkor elhiszem, és ha ezt megteszed, én békén hagylak!
Nem tudtam mit tegyek, csak a gyönyörű szemeit néztem, de egy hang se jött ki a torkomon. Majd egy kis csönd után megszólaltam:
- Zárjuk le ezt a témát most! – majd kikaptam a karom a kezei közül és elindultam vissza a táborhoz.
Sebastian is követett. Tommi is sikeresen megérkezett és a fiúk nekiláttak a tűzcsiholásnak. Én már kezdtem fázni, s ami reggel rajtam volt ruha felkaptam magamra. Mire felöltöztem a fiúk is csináltak meleget, így talán nem fagyunk majd meg az éjszaka alatt. Ők is fázhattak, mert ők is felöltöztek. Majd letelepedtünk a tűz mellett. Én Mark mellett ültem Sebastian pedig Tommi mellett, velünk szemben. Egész nap nem ettünk semmit, szóval a téma is kialakult.
- Hú gyerekek, én olyan éhes vagyok! – hozta fel Mark a témát.
- Én is így vagyok vele! – közölte Tommi.
- Hát nem vagytok egyedül! – szólalt fel Sebastian is.
Én mindeközben a táskámban kutakodtam már, és miután megtaláltam a kis csomag chipsem, óvatosan kinyitottam a táskámban, nehogy neszt halljanak, majd kivettem és elkezdtem falatozni.
Mivel én nem szóltam hozzá a témához, kérdeztek ők.
- Te nem vagy éhes Claire? – s néztek rám, mikor én már sunyin és ugyanakkor elégedetten magammal, de azért egy kicsikét olyan arckifejezéssel: „kigúnyoltatok mi, hogy mennyi mindent hoztam, nálam van chips is ti meg éheztek” néztem rájuk, majd megszólaltam.
- Ja, hogy ti éhesek vagytok! Hát, nem tudjátok milyen finom ez a chips!
- Még kaja is van nálad!- csattant fel Tommi.
- Látod, kigúnyoltatok, most meg jó vagyok! –tettem úgy mintha nem akarnám őket megkínálni, majd elnevettem magam és megszólaltam. - Csak vicceltem, megosztom veletek, ne butáskodjatok!
De nem csak egy csomag volt nálam, volt még nálam egy ugyanolyan is, azt kikaptam és odadobtam a szembeülőknek, Markot pedig a kezemben lévővel kínáltam. Hamar megettük. Nem sok minden volt, de azért még is több mint a semmi!
- Van nálam még csoki is kértek? –tettem fel a kérdést.
A fiúk szemei kikerekedtek és csillogtak a csoki szó hallatán. Kivettem a táskámból a nagy tábla csokit, elosztottam testvériesen, majd ezt is megettünk. Miután befejeztük (megjegyezném a papírt nem dobtuk el az erdőben, hanem a táskámba tettem), kivettem egy csomag rágót és megbontottam. A fiúk megint kacagtak.
- Most megint mi olyan vicces?
- Még rágót is hoztál!
- Még szép, hogy hoztam! Mivel hagymás volt a chips nem hagyhatom, hogy bűzölögjön a szám!
Hát ezen még jobban nevettek. Már a könnyeik is folytak! Annyira viccesek voltak, hogy én meg rajtuk kezdtem el nevetni. Annyira nevettem, hogy már a hasam fájt a sok nevetéstől. Majd feltettem a kérdést:
- Ti nem kértek rágót?
Persze, hogy mindegyikőjük kért, s még engem nevettek ki! Mivel egész nap fel-alá mászkáltunk voltak akik, elfáradtak a csapatban. Hát én is fáradt voltam, de aludni az biztos, hogy nem tudtam itt. A sok bogár meg minden. Megbeszéltük, hogy aludjanak, én őrködök a tűzre, de Sebastian azt mondta, hogy ő fent marad velem. Nem sokáig kellett Markot és Tommit győzködni, elfogadták az ajánlatot. Hamar el is aludtak, s mi maradtunk ketten ébren. Szemtől szembe ültünk egymással, de nem szóltunk egymáshoz. Én találtam egy kis gallyat és azzal rajzolgattam a földre, terelve a gondolatomat arról, hogy majd szétfagyok. Hát kisebb nagyobb sikerrel hajtottam ezt végre. Igyekeztem nem arra, koncentrálni, hogy nagyon hideg van, de nem nagyon sikerült. Már vacogtam, amúgy is, én nagyon fázós típus vagyok. Észre sem vettem, amikor Sebastian felállt és odakuporodott mellém.
- Gyere ide, hisz te majd megfagysz!
S átölelt. Olyan jó érzés volt. Belefúrtam arcom mellkasába, testem pedig karjai közé. Nagyon jó érzés volt. Nem szóltunk egymáshoz semmit, csak ott ültünk és a tüzet bámultuk. Egyik pillanatban lecsuktam a szemem. Még az is megfordult a fejemben, hogy el fogok aludni, hisz a karjaiban a nyugalom és biztonság érzése járt át. Szóval lehunytam a szemem. Szemből a tűz melege kapott szóval jelen pillanatban nagyon jól éreztem magam. Mikor kinyitottam a szemem már reggel volt. A tűz nem égett s én ébredtem utoljára.
- Jó reggelt Claire!- szólalt meg Tommi.
- Jó reggelt! – Mark is köszönt.
Majd megszólalt Sebastian is:
- Jó reggelt Claire!
- Nektek is fiúk!- s megtöröltem a szemem. Kimásztam öleléséből, s azonnal elkezdtem heccelődni a fiúkkal. – Komolyan egy percre hunyom le a szemem és hagyjátok, hogy a tűz kialudjon! Szörnyűek vagytok! Szégyelljétek magatokat!
Ők persze értették és megválaszolták:
- Lehet ugyanabban a percben hunytuk le a szemünket mindannyian!
- Na, az megeshet, látod Tommi.
Kerestünk egy kis patakocskát, ahol megmoshattuk az arcunk, majd a megmaradt vizünket megittuk. Ez csak egy jel volt arra, hogy ma biztosan kitalálunk az erdőből. Miután elkészültünk mindannyian, s ruházatunkat is a meleg időhöz szabtuk leellenőriztük még, hogy a tüzet teljesen eloltottuk majd elindultunk tovább.
Meneteltünk jó ideje, s egy rövid ideje már furcsa szagokat kezdtem el érezni. Ezt meg is jegyeztem.
- Ti is érzitek? Mi ez a bűz?
- Nem tudom, de érzem már pár perce. –jelentette ki Sebastian.
Nézelődtem körbe, mire rájöttem mi a forrás. Hirtelen felnevettem.
- Mi az? – kérdezte Tommi.
Kacagás közepette sikerült kiböknöm végre:
- Mark…,Mark hát finoman fogalmazva beleléptél a kakiba! – s mutogattam a cipőjére.
Kitört Sebastianból és Tommiból is a nevetés. Mark nem kacagott, szerintem ciki volt neki egy kicsit a szituáció. Tommi és Sebastian pedig tovább heccelték:
- Mi van Mark szaros lett a cipő?
Én nem akartam kigúnyolni, de ez nagyon vicces volt.
Most már ő is kezdte viccesen felfogni és elkezdte a kakis cipőjét felénk emelgetni. Én menekültem Sebastian és Tommi háta mögé.
- Vidd innen Mark, nagyon büdös! – s nevettek.
Majd elkezdtünk mindannyian hátrálni. Egyik pillanatban azonban olyan történt, amire nem számítottam. Reccsent a talpam alatt egy gally, majd megnyílt alattam a föld és egy lyukba estem. Szerencsére nem estem mélyre, de rosszul értem földet. Lehorzsoltam a jobb térdem, mindkét tenyeremmel és karommal együtt és egy kicsit rosszul érkeztem a bal csuklómra. Mikor leértem felszisszentem
- Ajj!
Ők azonnal odajöttek a lyukhoz és érdeklődtek, hogy vagyok.
- Claire jól vagy? – kérdezte Sebastian, s némi aggodalmat szűrtem le a hangjából.
- Jól, csak a csuklóm fáj egy kicsit!
- Kiszedünk, ne izgulj!- mondta Tommi.
- Siessetek!
Szerencsémre egy fél óra küszködés után sikerült kiszedniük a gödörből. Meg akartam mozgatni a csuklóm, de hirtelen belefájdult. Megint felszisszentem.
- Minden rendben? – kérdezősködött Sebastian.
- Igen, csak pihenjünk egy kicsit.
- Jó. –kaptam választ.
Addig, míg ültünk Tommi elkezdett vizsgálni. Szerencsére csak horzsolások vannak rajtad, de szerintem meghúzhattad a csuklód. – mondta Tommi.
- De előbb nézzük, tudod mozgatni?
Nagy nehézségek és fájdalom árán, de tudtam mozgatni.
- Jó szerencsére nem törés! Vagyis szerintem. Szóval megerősítem első véleményem, szerintem csak meghúztad.
- És az mennyi pihenőt jelent?
- Pár nap és rendbe jössz.
- Huhh, megnyugodtam.
- Nincs nálad „te mindenre felkészült túrahercegnő akarom mondani túrabajnok” egy kis elsősegélycsomagod? – s közben ujjaival mutogatta a kis idézőjeleket is.
- Nem, csak egy kis fásli meg sebtapasz van nálam.
- A fásli jó lesz. – s bekötötte a kezem.
- Köszönök fiúk mindent!  – mondtam nekik, hálám jeléül, hogy kiszabadítottak a kisebb gödörből.
Még vagy 10 percet pihentünk, majd összekaptam magam és indultunk tovább. Már vagy két órája mászkáltunk s már egyre nagyobb volt a fájdalmam is. Szerencsére azért nem dagadt a csuklóm, az ugyanis rosszabbat jelentett volna, mint Tommi első diagnózisa. Azonban nem adtam fel. Nekik se szóltam, hogy mennyire fáj a kezem, mert láttam rajtuk, hogy nekik is elegük van ebből a vacak túrából, és ha még nyafogok is, akkor lehet, elszabadul a pokol. Akárcsak egy szuperhős, úgy viselkedtem és tűrtem a fájdalmat. És megérte! Végre! Kijutottunk ebből a nyomorult erdőből s a célállomást is megtaláltuk! Nesze neked technika! Nesze neked GPS! A négy túrabajnok kitalált ebből az erdőből.
Mihelyst közelebb értük, láttuk a feszült arcokat, akik fel-alá mászkáltak és már a mentőakciót, vagyis a keresésünket szervezték. Valaki azonban megpillantott minket és elkiáltotta magát:
- Ott vannak mindannyian!
Erre mindenki felkapta a fejét. Hanna, mikor ezt megtudta azonnal rohant Sebastianhoz és már ugrott is a nyakába. Ekkor döbbentem rá, hogy újra a valóságban vagyok. Az erdőben teljesen más volt. Sokszor elfelejtettem, hogy Hanna van, többek között a tábortűznél is. De ő valóban létezik. Csak ennyit hallottam:
- Istenem, kicsim, de jó hogy látlak, nagyon féltettelek, úgy szeretlek! – s közben szorította Sebastiant anélkül, hogy egy másodpercre is elengedte volna.
Én továbbmentem a ház fele és egyik pillanatban Christian ugrott oda hozzám. Átölelt. Ott tartott a karjaiban és nem tudom elmagyarázni, megint az a nyugodtság érzése keltődött bennem, mint a tábortűznél. Én is öleltem őt. Szorított, majd egyszer csak a fülembe súgta:
- Nagyon féltettelek!
Engedett a szorításból és észrevette rajtam a sérüléseket.
- Megsérültél?
- Semmi komoly, csak  pár nap pihenő!
S ismét magához szorított.
- Jaj, Claire! Úgy örülök, hogy nincs komoly bajod!
Nem tudtam mit mondjak, így csak ennyit mondtam:
- Christian ígérd meg, hogy nem tervezel soha többé ilyen túrát!


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Ismét itt vagyok! :)
Először is kezdjük a legszembetűnőbbel. Amint láthatjátok ismét bekövetkezett egy kis külső váltás. Ennek annyi az oka, hogy szeretek kreatív vágyaimnak utat engedni, s ez többnyire új külsők formájában figyelhető meg. Ami az új kinézetet illeti, a mostani fejlécen csak Claire van és annyi a nagyobb változtatás, hogy mozog is. :D
Akkor nézzük a fejezetet:
Itt van a túra. Nos, nem könnyű ez Clairenek, de most megtudhatjátok, hogy vészeli át a csapat építő programot. Nem lesz egy sétagalopp számára. A fejezetben megtudhatjátok mik azok a dolgok amitől retteg Claire és ismételten bekukkanthattok az életébe, s megláthatjátok hogy vészeli át a túrát.
Kisebb változtatás lesz, hogy kiteszem a szereplőket is.
Nagyon szépen köszönöm a véleményeket és remélem ez a fejezet is tetszeni fog nektek és kapok pár sort.
A fejezetről még annyit, hogy egy nagyon picit hosszabb lesz mint a megszokott, de remélem nem okoz gondot. :)
És míg el nem felejtem, köszönöm ezt az óriási látogatottságot! :)
Utolsó teendő: Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi