57. fejezet

Sziasztok!

Itt is van a folytatás! 

Szeretném egy kis közleménnyel kezdeni: Változtattam a variációkon, így már több lehetőségre is tudtok pipálni a fejezetek végén.
Felkerült egy új novella is, ami egy versenyen is részt vett, várom ott is a véleményeteket. :)

Esti csend (rákattintva elérhető )

Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett visszajelzéseket. Remélem, írtok véleményt vagy pedig pipáltok, ez sokat jelent nekem, visszajelzés értékű a munkámra nézve. 

A fejezet részleteibe most nem szeretnék belemenni, beszéljenek helyettem a sorok. ;)

Jó szórakozást!

Puszi

57. fejezet

Hegymászás

Lehet hasonlatokkal élni, megpróbálni megfogalmazni milyen is az életünk. Talán a legegyszerűbb, ha úgy vesszünk, mintha egy hegy lenne. Mi vagyunk a hegymászók, akik megküzdenek a megpróbáltatásokkal, azért, hogy elérjék a célt és feljussanak a csúcsra. Ismert, hogy mindig a kezdet a legnehezebb, megtenni az első lépéseket. Akkor még a célt sem látjuk, de kitartásunk visz minket előre és lépésről lépésre haladva megyünk a nekünk kijelölt úton. Kapaszkodunk és apránként haladunk. Mindig vannak könnyebb és ugyanakkor nehezebb pillanatok is. Ahogy egyiken úgy a másikon is túllendülünk. Nem szabad egy percre sem hagyni, hogy megforduljon a fejünkben, hogy a következő lépést már nem tesszük meg. Még ha egy megmászhatatlannak tűnő rész is következik, meg kell találnunk azt az utat, ami tovább visz. Történhet sziklaomlás, megsérülhetünk az úton, de nem szabad felednünk, erősek vagyunk. Nem veszíthetünk. Hisz ez csak egy hegy, mi pedig képesek vagyunk megmászni! Ahogy pedig egyre előrébb haladunk kezdjük körvonalazódva látni a hegycsúcsot. Egyre jobban érezzük önmagunkban az erőt és tudjuk most már igazán nem szabad feladni. Amikor pedig az utolsó métereket tesszük meg, a világon a legerősebbnek érezzük magunk. Felérve pedig csodálatos érzés fogad minket. Elértük a célt, ott vagyunk. A szél megborzolja hajunk, érezzük a friss levegőt. Adjunk nyugodtan hangot győzelmünknek! Akkor és abban a pillanatban rendíthetetlenek vagyunk. Onnantól kezdve pedig az élet minden pillanata másabb lesz.
Én hol járok a hegymászásban? Talán valahol az utam közepén. Tudom, hogy erősnek kell maradjak és küzdenem kell mászás közben. Épp most volt egy sziklaomlás, de elkerültem. Megmenekültem és haladok tovább. Bár úgy érzem erőm elfogyott és testem fáradtan rogyik össze egy kiálló sziklaszirten, valami ott legbelül, egészen mélyen bennem azt mondja ez is csak egy megpróbáltatás a sok közül és álljak fel! Fel akarok állni és összeszedni magam. Tudom mi a célom: Ott lenni a csúcson! Érezni akarom én is azt az érzést, le akarok minden akadályt küzdeni. Fent akarok lenni!
Nézhetjük a napos oldalt és a borús oldalt is. Mindegyiktől tanulhatunk valamit, de nem szabad hagynunk, hogy a napos oldal beboruljon.
Ahogy ránézek arra, aki fontos nekem és látom az arcán, hogy küzd arra sarkall segítsek neki. Egy másik ember, egy másik hegy, egy másik harc. Mindannyian tudjuk, nem törhetünk össze, még ha minden ehhez is visz minket.

Claire szemszög:

Tökéletesnek, vagyis inkább közel tökéletesnek volt mondható a napom. Ott volt mindenki velem, aki számított ez pedig igazán különlegessé tette számomra a születésnapom. Sokat nevettem, ami az utóbbi időben ritka volt, odahajthattam annak a férfinak a vállára a fejem, akire szükségem volt. Szemébe tudtam nézni és ugyanazt láttam benne, amit én is érzek. Rám mosolyog és az őszinte érzelmeket látom rajta. Viszont volt valami, ami kissé beárnyékolta a napom. Beszélgettünk és egyszer csak megcsörrent a telefonom. Felpattantam a kanapéról és nagyon meglepődtem azon, aki hívott engem. A kijelzőn Sebastian neve villogott.
- Igen. – vettem fel.
- Szia. – egy kisebb csönd alakult ki. – Csak azért hívlak, hogy Boldog Születésnapot kívánjak neked.
- Köszönöm! Akkor, szia.
- Várj! – vágta rá azonnal.
- Mit akarsz?
- Hogy vagy?
- Köszönöm jól. Te?
- Megvagyok. Régen láttalak…
- Felmondtam. Már nem akarok a csapat tagja lenni. Megtaláltam azt, amit kerestem, így most boldog és elégedett vagyok.
- Örülök annak, hogy boldog vagy. Claire én tudom, hogy annyi minden történt a múltban… - félbeszakítottam.
- Ezt már fölösleges felhozni és fölösleges beszélni is róla. Mi egyáltalán nem tartozunk egymáshoz, nem vagyunk senkik, se barátok csak két ember.
- Annyira megbocsáthatatlan amit tettem? Hisz csak szerettelek.
- A szereteted csak szétrombol mindent. De tudod, örülök annak, hogy mindez múlt idő már.
- Nem mondtam, hogy az…
- Pedig az.
- Sajnálom, hogy így gondolsz rám.
- Szerintem a sajnálatoddal már elkéstél.
- Találkozzunk!
- Ezt te se gondolhatod komolyan!
- De úgy gondolom!
- Én szeretem Christian-t, és nem akarlak téged már látni. Óriásit csalódtam benned! Neked azzal kellene foglalkoznod, amit tettél és akikre vigyáznod kell, nem pedig velem! A gyerekedre gondoltál már?
- Hisz Hanna…
- Mi? Tudod te is miről beszélek!
- Nem, miről?
- Figyelj öö most megyek. Szia! – meg sem vártam, hogy elköszönjön tőlem.
Akkor ez lehet az. Vontam le a következtetést azonnal. Jess furcsa volt. Láttam rajta, hogy valamit nem mond el nekem, akkor ez lehet. De biztosra akartam menni és beszélni vele. Miután kinyomtam a telefont, visszamentem hozzájuk.
- Ki hívott? – kérdezte Christian.
Nem akartam azt mondani, hogy Sebastian. Csak újra előjönnének a régi problémák és a csapat érdekének sem tenne jót. Így azt a választ adtam, hogy Elisa.
- Jess! – szóltam kissé dühösen, de nem akartam, hogy a többieknek bármi is feltűnjön. – Ki tudnál jönni a konyhába?
- Persze. – válaszolt.
Kimentünk, majd vártam, hátha elmondja azt, amire rájöttem.
- Mi van veled? – tette fel a kérdést. – Dühös vagy ez látszik.
- Ez most komoly? – vágtam hozzá.
- Mi? – nézett rám értetlenül. – Te nem Elisa-val beszéltél. – vonta le a következtetést.
- Eltaláltad.
- Akkor kivel?
- Sebastiannal.
- Miért hazudtad akkor azt, hogy Elisa-val?
- Mert Christian érdekét tartom szem előtt.
- Valóban?
- Igen. De most nem ez a lényeg! Te nem mondtad el neki, hogy tőle vagy terhes igaz?
Csak nézett rám. Ideges volt. Vártam a választ, de tudtam úgy is.
- Ezért vagy ilyen? Látom rajtad, hogy valami nem kerek. Feltűnt. Nem mondtad neki?

Jess szemszög:

Miután visszajött láttam Claire arcán némi haragot. Már sikerült elrontani a napját és én nem tettem semmit. Mi lett volna, ha még én is elmondom neki?
Kihívott a konyhába. Amikor feltette a kérdést, úgy éreztem itt a pillanat. Csak egy bökkenő volt, nem ez volt az, amit el kell neki mondjak. Mit tegyek? Tettem fel a kérdést magamnak, de nem tudtam mit kellene tegyek. Nem volt erőm elmondani neki. Gyenge vagyok hozzá.
- Nem mondtam el neki.
- De miért? – kérdezte azonnal.
- Így láttuk a legjobbnak. – hajtottam le fejem.
- Ezt hogy érted?
- Gregor azt mondta sajátjaként fogja szeretni és felneveli. Nem fontos, hogy tudja Sebastian, hisz a gyereknek van már egy apja. Csak összekavarna mindent. Így a legjobb.
- Jess. – lépett közelebb és simította meg a karom. – Tudnia kell róla.
- Nem, hidd el így a legjobb.
- Te tudod. – halkult el a hangja.
Egyszer csak azt láttam, hogy hátrébb lép.
- Itt hagysz? – kérdeztem tőle.
- Szerinted? – kérdezett vissza. - A testvérek cserbenhagyják a másikat, ha valami probléma adódik? – ezzel megadta a választ. - Nem értek egyet a döntéseddel, de a te életed. Én nem dönthetek helyetted.
- Csak értsd meg ezt is… - majdnem kimondtam.
- Ezt is? Még mit?
- Nincs mit. – vágtam rá azonnal, pedig igenis lett volna.
- Gyere, menjünk vissza hozzájuk! – mondta egy halvány mosoly kíséretében.
Elindultam vele vissza a nappaliba. Ő lépett be először és ült le Christian mellé. Én mielőtt visszaültem volna a helyemre csak ennyit tudtam halkan elmormolni:
- Sajnálom.

Claire szemszög:

Legalább megtudtam mi volt az oka Jess furcsaságának. Nem értek vele egyet, ezt pedig már ő is tudja, de támogatom őt.
Rájöttem az utóbbi napokban, hogy az élet elvesz és ad is számunkra. Úgy érzem sok mindent vett már el tőlem. Nem akarok a részleteibe bocsátkozni, túlontúl is fájna számba venni a dolgokat. Tulajdonképpen, aki ismer, az tudja mik, avagy kik azok, akiket elveszítettem már. Viszont nem panaszkodhatok, mert adott is. Nem is teszem, csak megköszönöm amit kaptam. A sok negatívum ellenére mégis szerencsésnek mondhatom magam. Nem vagyok egyedül, vannak, akik szeretnek és élek egy viszonylagos teljes életet. Azért viszonylagos, mert van egy apró árnyoldala, ami már ismert. Sajnos ilyen, én pedig rettentően félek tőle, de el kell fogadjam. Tudnék mást tenni? Bár mindig van válaszút és… Az ilyen gondolatokkal nem érdemes foglalkozni, csak élvezni az életet. Az első lecke amit meg kell tanulni az élettől, hogy az megy tovább. Csak a minőség nem mindegy, az nem mindegy hogy éled meg a pillanatokat és a lehetőségeket hogyan használod ki. Nem akarok semmilyen beszédet tartani senkinek, és ennek a lényege sem az, csupán egy ember életéről van szó, aki kapott hideget és meleget is a sorstól, de eddig felállt. Nem mindig olyan könnyedén, de felállt, akkor most is fel kell állnia bármi is történjen. Az ilyen dolgok adnak nekem erőt. Csak belegondolok miken mentem már keresztül. Itt vagyok és küzdök, történjen bármi. Segít könnyebben venni az akadályt Christian. A lelkesedéséből és optimizmusából ragadt rám némi az utóbbi napokban. Újra elkezdtem hinni. Bár volt más hasonló kijelentésem, most úgy érzem ez sokáig ki fog tartani és velem lesz. 
Apró butaságokat mindannyian elkövetünk, most is azt tettem, hisz nem mondtam el ki telefonált valójában. Nagyon szeretem és ezért tettem. Nem akarok vele vitatkozni azon, ami nem fontos számomra, nem akarom, hogy a munkájában is akadályt jelentsen az a telefonhívás.
Az elkövetkező napokban a lehető legtöbb időt együtt töltöttük. Csodálatos volt minden egyes pillanat, teljesnek éreztem magam. Amikor eszembe jut az egyik este mosolygok az elém táruló emlékképen. Vacsora után betett egy lassú számot, majd felkért táncolni. Odabújtam hozzá és apró lépésekkel fel alá haladtunk a tánctérnek használt nappaliban.
- Ragyogsz! Jól áll neked a szerelem!
- Te sem panaszkodhatsz! – mosolyodtam el magam. - Egészen jól nézel ki a szerelemtől!
- Egészen? – kérdezte viccelődve.
- Még elbízod magad.
- Édesem! – még sosem hívott így. – Szerencsés vagyok, hogy most veled táncolhatok!
- Én is ezt érzem. - simítottam végig az arcán.
Ő megcsókolt, majd az ölébe vett és lassan lépkedett be velem a hálószobába. Óvatosan letett az ágyra, majd fölém hajolt és ismételten megcsókolt. Láttam a szemében a vágyat, láttam a szerelmet. Minden egyes érintés különleges volt, minden egyes apró csók egyedivé tette a pillanatot. Kezeink összekulcsolódtak, az a mozdulat is jelezte, hogy egymáshoz tartozunk.
Persze ebben a pár napban is akadt olyan, amikor a munka félbeszakította a varázslatos pillanatokat. Csak egy telefonhívás volt az egész és Christiannak bele kellett vetnie magát a munkájába. Én megértettem. Tudom, hogy ez az élete és én így szeretem őt ezzel az egésszel együtt. Amíg ő dolgozott lekötöttem magam. Úgy voltam vele megvárom míg befejezi a munkáját. Ez volt az indulás előtti utolsó estén. Vártam és vártam, az idő gyorsan telt. Már nagyon késő volt, de ő még mindig intézkedett. Egyszer csak lecsukódtak a szemeim és elaludtam. Amikor bemászott mellém az ágyba megébredtem.
- Hány óra? – kérdeztem tőle, miközben ő átkarolt.
- Nagyon késő. – súgta a fülembe.
- Pihenj egy kicsit te is. – mondtam félálomban.
Mire észbe kaptam már el kellett köszönjünk egymástól. Itt volt előttünk a versenynaptár következő állomása, így neki utaznia kellett. Reggel hazamentem, hagytam had készüljön el. Indulás előtt eljött hozzám, hogy elbúcsúzzunk egymástól. A megrendelt taxija már rég ott volt a ház előtt, de ő még az ajtómban állt. Nem akartam, hogy elmenjen, de tudtam, hamarosan úgy is látjuk egymást.
- Gyere velem. – győzködött.
- Itthon várlak majd. – léptem hozzá közelebb.
Ő átkarolt és tartott a karjaiban. Egymást néztük mindeközben és ajkaink néhány centiméterre voltak egymástól.
- Biztos?
Tenyerem mellkasára tettem.
- Igen.
- Nem akarlak itt hagyni.
- Én se akarom, hogy elmenj. - mosolyodtam el.
- Akkor?
- Mi akkor? – kérdeztem vissza.
- Claire hiányozni fogsz. – simította meg az arcom. – Olyan lassan fog telni az idő.
- Észre se veszed majd és eltelik. Minden nap nagyon sok dolgod lesz. Tudom milyen egy futam. Sose állsz meg egy pillanatra sem, mindig akad valami tennivaló.
- Ez igaz.
- És majd látlak a tv-ben. Nem is tudod, milyen jól mutatsz a képernyőn! – ezen elnevette magát.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. Ígérd meg, hogy ha odaértél telefonálsz.
- Ígérem. Mennem kellene, de nem akarok. – nyafogott egy kicsit.
- Christian Horner! Mi a te munkád?
- Csapatfőnök vagyok.
- Akkor ez vele jár!
- Ennyire azt akarod, hogy menjek? – nézett rám furcsán, majd elmosolyodta magát.
- Ajjaj, lehet azt várom. Biztosan a hódolómra várok, csak még te itt vagy ezért nem jött. Christian Christan… - csóváltam a fejem.
Odahajolt hozzám, majd ajkaink egymásra tapadtak. Megcsókolt.
- Nem nyafogok tovább. – suttogta
- Ne menj még! – kérleltem.
- Így nem fog menni!
Lekísértem az autóig, majd ő adott még egy puszit beszállás előtt, végül pedig elindult. Amíg le nem kanyarodott balra a taxi ott álltam és néztem az autót. Amikor már nem láttam, visszamentem a lakásba.
Ahogy ígérte hívott azonnal, amint megérkezett. Elmesélte, hogy mik történtek vele addig, amíg el nem foglalta a szobáját, majd elköszönt tőlem, hisz megkezdődött a nagy hajtás. El-elmosolyodtam az élménybeszámolója hallatán, ugyanis történt vele elég viccesnek mondható esemény is. Nem tudtam nem elfojtani a nevetésem. Ő nevetve kérdezte, hogy rajta szórakozok-e olyan jól. Én pedig őszinte ember lévén elmondtam neki, hogy igen. Jó volt hallani a hangját.
Másnap órát tartottam az iskolában. A lányok sokat makacskodtak és sokszor egymásnak estek. Nem tudom talán valamilyen front lehetett az oka. Én igyekeztem őket rendbe szedni és keményen munkára fogtam őket. Mindenki jobban járt, ha energiájukat a táncba fektették bele.
Aznap hazafelé sétáltam és furcsa dolog történt. Bementem a boltba egy két apróságért és amikor a zöldségek között válogattam egy fiatal párba botlottam bele. Szó szerint beléjük botlottam, mert annyira el voltam bambulva, hogy nekimentem a kosaruknak.
- Elnézést. – kértem bocsánatot azonnal.
Szinte egyszerre néztek rám és furcsán néztek engem.
- Semmi baj. – szólalt meg végül a fiatal nő.
Viszont továbbra is ugyanúgy néztek rám. Mintha egy szellemet láttak volna. Azt hittem van rajtam valami, de nem volt. Mégis oka volt annak, hogy úgy néztek rám. Arrébb léptem és szemem sarkából láttam, hogy engem figyelnek továbbra is. Elmentem a másik sorhoz és úgy tettem, mint aki nézelődik, de őket néztem. A férfi megsimította a nő karját, majd megfogta a kezét. Másik kezéből kivette a kosarat és mondott neki valamit. Nem hallottam, hisz távol voltam, de azt láttam, hogy a nő kissé szomorú volt. Bólintott egyet, majd lehajtotta fejét. A férfi állánál fogva felemelte a nő fejét, majd ismételten súgott neki valamit. Tudni akartam miért néztek rám olyan furcsán. Nem tudom kik lehetnek, de megeshet, hogy közük van ahhoz, aki édesanyám sírjához jár. Lehet talán egyikőjük az? Ott volt előttem a lehetőség, de nem volt bátorságom eléjük lépni és rákérdezni ez előző furcsa szituációra. Pedig meg kellett volna tegyem. A férfi megfogta a nő kezét, majd sétáltak a kassza felé. A szívem a torkomban dobogott. Tudni akartam kik ők. Valahonnan végül szedtem egy kis bátorságot és utánuk mentem, de mielőtt meg tudtam volna őket szólítani megálltak, mert egy ismerősükkel futottak össze. Akkor pedig már nem akartam odalépni és kérdéseimmel záporozni őket.
Miután hazamentem nagyon sokat gondolkoztam. Próbáltam valahova beilleszteni őket, de nem passzoltak az életünkbe. Lehet csak én reagáltam túl a dolgot. Az is előfordulhat, hogy csak összekevertek valakivel. Annyi lehetőség van.
Aznap nem tudtam Christian-nal beszélni. Akartam neki a napomról mesélni, de tudtam, ha ő nem hív, akkor nem tud beszélni. Úgy egyeztünk meg, hogy ő majd hív, nem akartam ugyanis megzavarni bármiben is. Nem tudhatom otthonról mikor van éppen valami fontos dolga, esetleg megbeszélés és hasonlók.
Szombaton feszültem ültem a televízió előtt és néztem az időmérő edzést. Szerencsére a csapat szempontjából sikeresen zárult, így megnyugodtam. Pár órával később csöngött a telefonom. Vidáman vettem fel és szóltam a készülékbe.
- Szia!
- Jó hallani a hangod! – kezdte így mondandóját.
- A tiedet is jó. Ügyesek voltatok ma!
- Remélem holnap is azok leszünk. Jaj Claire nem úgy van, ahogy mondtad!
- Mi nincs úgy? – nem értettem ezzel mire céloz.
- Nem telik gyorsan az idő. – elmosolyodtam.
- Valóban nem. Amikor kicsi voltam mindig alvásszámban mértem az időt, szóval már csak egyet kell aludnod, és ha sietsz esetleg hozzám – mondtam kissé elnyújtva a szavakat – akkor vasárnap este már mellettem alszol.
- Sietek ez nem is kérdés! Már csak egyet kell aludjak, hmm… nem is olyan sok.
- Ugye?
- Bizony. És hogy vagy? Nem történt semmi? Semmi rosszullét? Minden rendben? Voltál dolgozni? – záporozott kérdéseivel.
- Nyugodj meg minden rendben. Szerencsére a betegségemnek semmi tünete nem volt az utóbbi napokban. Voltam dolgozni. Nem tudom mi ütött a lányokba, de alig tudtam őket megfékezni. Aztán a boltban összefutottam egy fiatal párral. Nekimentem a kosaruknak és amikor rám néztek olyan volt a tekintetük, mint akik szellemet láttak. Nagyon furcsa volt az egész. Nem tudom, de valami azt súgja közük van az ismeretlenhez. - Félve tettem fel a kérdést, hogy ő mit gondol erről, vajon csak véletlen vagy közük van ahhoz a bizonyos valakihez. – Szerinted is? Vagy csak túlkombinálom ezt az egészet?
- Előfordulhat. Ahogy elmesélted elég valószínű, hogy közük van hozzá. Beszélned kellett volna velük.
Én is tudtam, hogy kellett volna. Azonban ez már csak késő bánat volt. Beszélgettünk egy kicsit, majd bontottuk a vonalat. Feltöltődtem egy kicsit azzal, hogy beszéltem vele.
Másnap beültem ismételten a tv készülék elé és feszültem néztem a futamot. Idegeskedtem, nagyon szorítottam a csapatnak. Pontosan tudom mennyi munkát fektetnek bele egy versenyhétvégébe, és egy-egy siker mennyit tud lendíteni rajtuk. A rajtot leszámítva nem akadtak problémák. Igaz volt néhány manőver, ami igazán idegtépő volt, de a fiúk jól haladtak a pályán. Többször is mutatták Christian-t is. Emlékszek meg is jegyezték a kommentátorok a már szokásos lábrángatását. Elnevettem magam amikor megfigyeltem ezt. Akárhányszor mutatták mindig vetettem egy pillantást a lábára, amit rángatott. Így vezette le a feszültséget.
Amikor a kockás zászló lendült és az autók az első illetve a második helyen értek célba, fellélegeztek a csapattagok. Én is megnyugodtam és örültem a sikernek. A díjátadó után az interjúk közbe is mutatták őt. Láttam rajta, hogy felszabadult. Előkapartam a telefonom és küldtem neki egy sms-t.
„ Gratulálok csapatfőnök! Most is jól mutattál a tv képernyőn! Szeretlek”
Tudtam, hogy válaszra majd csak sokára számíthatok. Miután a közvetítésnek vége lett, elszöszmötöltem a konyhában. Ismételten azon kaptam magam észre, hogy megint azon a fiatal páron gondolkozok. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a tekintetüket és éreztem, hogy közük van ahhoz a valakihez. Ezt súgta belül valami. Nagyon sokat törtem a fejem rajtuk, s elmélkedésemből Christian válasza rázott fel.
„ Köszönöm! Közbejött valami így még egyet kell aludni. Ne haragudj! Szeretlek”
Gyorsan bepötyögtem neki egy választ.
„Az az egy nem is olyan sok. Majd holnap.”
„ De sok, nekem sok. Holnap.”
Kaptam nem sokkal utána a választ.
Már az ágyban feküdtem, de még mindig nem tudtam őket kiverni a fejemből. Végül lassan elaludtam, hisz már csak egyet kell aludni.

56. fejezet

Sziasztok!

Tudom elég régen jelentkeztem, elnézést ezért. Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett visszajelzéseket, mind a kommenteket, mind pedig a pipákat. Nagyon jól estek.

A mai részhez talán csak annyit fűznék hozzá, hogy az első lépések megtevődtek, de hogy az út göröngyös vagy egyenletes lesz az még a jövő kérdése. Megkezdődik lassan egy visszaszámlálás. Az elkövetkező részben/ részekben majd rájöttök mire is utal az előző mondat.

Jó szórakozást kívánok így késő este nektek!

Remélem most is számíthatok rátok!

Puszi

56. fejezet

Egy állapot

„A boldogság…

Nem mindig az egyszerű és legkézenfekvőbb döntés a legjobb. Megeshet, hogy könnyebb, mégis a rossz a döntés. Egy nehéz döntés és nehéz út eseteként több mindent adhat számunkra. Megtanít dolgokra, ráébreszt minket arra, kire számíthatunk. Egyszerű, nehéz. Dilemma. Mi alapján tudjuk megállapítani, hogy melyik az egyszerű és melyik a nehéz? Kire vagy mire hallgassunk? A válasz egyszerű: Senkire, pusztán önmagunkra. Tudni fogjuk magunk is mit kell válasszunk. Tudni fogjuk, hogy azzal a döntéssel hagyjuk a boldogságot elsétálni mellettünk, vagy pedig… pedig őt választjuk.

Claire szemszög:

Csak a kis dobozkát szorongattam a kezemben. Néztem, próbáltam megfejteni mi van benne, de mégsem tudtam rájönni mit tartalmazhat. Tekintetem Christianra emeltem, aki várta mit fogok tenni vagy mondani.
- Köszönöm. – szólaltam meg.
- Nem, bontod ki? – látszott rajta, hogy izgatott volt. Talán amiatt lehetett, hogy mit szólok majd az ajándékához.
A masnit kibontottam a dobozon. A selyemszalagok elterültek a kezemen, a következő mozdulattal pedig a dobozka tetejét vettem le. Egy karlánc volt benne. Nagyon szépen volt. Egyszerű, de mégis meseszép. A doboz tetejét az aljához tettem, így a fél kezem ismét szabad volt. Kivettem a dobozból a karláncot, elfektettem tenyeremben és immáron a kezemből is megnéztem.
- Nagyon szép. – néztem a szemébe.
- Tetszik?
- Igen, nagyon.
- Örülök neki. – elmosolyodott. – Segítek. - nyújtotta felém a kezét én pedig odaadtam a karláncot. Jelezte, hogy tartsam a kezem. Emeltem felé ő pedig egy pillanat alatt összekapcsolta a csuklóm körül. – Amikor megláttam a kirakatban úgy éreztem ez hozzád illik. – forgatott egy picit rajta, majd rámutatott egy szemre – Látod itt ezt a szemet? – Fejbólintással válaszoltam neki helyeslőleg. – Ez egy különleges szem. Nem olyan, mint a többi. Ez a legszebb. Más, mint akármelyik, nem fogható hozzá egyik sem, akárcsak hozzád. Különlegesebb vagy, mint akárki. Nekem biztosan. Ha erre ránézel, remélem eszedbe jutok majd, rájössz majd arra, hogy te vagy ez az egyedi alkotóelem. A többi szem kevésbé fontos, nekem ez az egy a legfontosabb. – mutatta az ujjával – Az az ember, aki ugyanolyan egyedi, mint ez. – elengedte a kezem, majd hátrébb lépett.
Mozdulatlanul álltam és tartottam továbbra is ugyanúgy a karom. Amikor a szemébe néztem leírhatatlan dolgot láttam benne. Úgy tűnt, mint aki még remél, de már csak kevés esélyt lát. Mintha már elvesztett volna, és ő is elveszett volna. Pedig nem, vannak dolgok, amik változatlanok. Nem veszett el, ugyanazon az úton halad most is, amire együtt léptünk.
- Nem akarom, hogy ha a karláncra nézek az eszembe juss. – úgy nézett rám, mint aki kapott egy hatalmas pofont, pedig nem akartam. Csak hallgasson végig és megtudja, mit akarok.
- Ezt nagyon sajnálom. – fordult meg és már indult is.
- Nem hallgatsz végig?
- Van értelme? – nézett vissza szomorúan. – Azt hiszem a lényeget már elmondtad. – újra elfordult.
- Azért nem akarom, mert azt akarom, hogy velem legyél! Ne akkor juss eszembe, ha ránézek, hanem ott legyél abban a pillanatban velem, amikor ránézek. Azt a különleges embert szeretném magam mellett tudni, akitől ezt kaptam. Nekem legalábbis különleges embert. Azt akarom, hogy ne sétálj el, maradj itt velem. – Háttal állt mindvégig, mozdulni azonban nem mozdult. – Úgy érzem, amikor veled vagyok élek. Élni akarok nem pedig csak létezni. Megélni veled minden egyes pillanatot. Nem megy ez a nélküled dolog! Veled akarok lenni! Ha mást nem is kapok többet az élettől, csak téged, boldog leszek.  – Amikor az utolsó mondatot kimondtam, már ott voltam mögötte.
Megfordult végül. Azonnal magához húzott és tartott a karjaiban. Én is belekapaszkodtam. Nem mondott egyikőnk se semmit. Vannak olyan pillanatok, amiket nem a kimondott szavak tesznek emlékezetessé. Ez is ilyen pillanat. Tudtam immáron valóban kezünkbe vettük a tollat és elkezdtük megírni az új történet, a mi történetünk első sorait.
- Nem tudnálak még egyszer elveszíteni! – súgtam neki.
- Én sem tudnálak! Nem tudnálak nem szeretni, elfeledni, vagy azt érezni, hogy nincs szükségem rád!
- Nem is kell!
Belecsókolt a nyakamba, majd megemelt a talajtól. Elemelkedtem a földtől általa. Nem csak úgy, hogy felemelt, a lelkemben is a magasban voltam. Átszakadt egy gát, ledőlt egy fal. Félre tettem mindent. Ez volt talán az utolsó esélyem, hogy megvalósítsam azt, amit szívem mélyén szeretnék. Nincs helye észnek, a legbelül érzett hiányt pótoltam. Azt a hiányt, amit ő okozott nekem. Nem lehet az, hogy a boldogságom elsétáljon előttem.
Visszatett a földre. Mosolygott, boldog volt. Kezével hajam elsöpörte az arcomtól, majd megsimította azt. Másik kezével megfogta a kézfejem és a mellkasához emelte a kezünket, hogy pontos legyek a szívéhez. Éreztem ahogy a szíve dobban.
- Szeretlek! – súgta nekem.
- Én is szeretlek! – súgtam én is vissza.
Megcsókolt. Csókunk véget érte után mosolyogtam rá. Egyszerűen le lehet írni a dolgokat, boldog voltam. Nem tudtam nem mosolyogni. Ő is olyan volt, mint egy kamasz, aki az első szerelmet éli meg.
- Gyere, menjünk be. – fogtam meg a kezét.
Kinyitottam az ajtót, majd beléptünk. Letettem a kulcsot és a kis dobozt az asztalra.
- Vettem süteményt… - mondtam miközben már a konyha irányába lépkedtem és őt is húztam magam után.  Kinyitottam a hűtő ajtaját, majd a becsomagolt süteményes tálcát az asztalra tettem. – Eszünk belőle? – tettem fel neki a kérdést.
- Együnk.
Levettem a csomagolást és amikor megláttam elszörnyülködtem. Eszembe jutott hirtelen, hogy amikor kipakoltam a táska tartalmának közepéből kotortam elő, bár magam sem tudom megmagyarázni hogyan került oda. Csakis ez lehetett az oka, hogy így nézett ki. Amikor meglátta elnevette magát. Hát igen, hisz az mindennek kinézett csak éppen süteménynek nem.
- Nem egészen ilyen volt, amikor megvettem. – nevettem el én is magam.
- Nem számít milyen csúnyácskára nyomódott össze, ha finom.
- Bizony. – Kivettem két tányért, majd tettem rájuk egy-egy szelet süteményt. Elővettem hozzá két süteményes villát is.  – Tessék. – nyújtottam felé az egyiket.
- Köszönöm. – elkezdett volna enni, de látta, hogy nem ülök le, így csak tartotta a kezében a villát. – Te nem eszel?
- De, egy pillanat. – gyorsan kiléptem a nappaliba, és szinte azonnal vissza is mentem. Leültem hozzá az asztalhoz, majd kezembe vettem a villát és neki akartam kezdeni, de ő egy falatot sem evett, csak nézett engem.
- Ennyire rossz? Ne is kezdjek hozzá? – kérdeztem tőle.
- Nem, csak rettentően boldog vagyok, hogy itt ülök veled ezelőtt az igazán érdekesnek mondható – forgatta meg a kistányért – süteménnyel. Attól félek, hogy csak álom.
Felálltam, odaléptem mellé, majd megcsíptem. Szisszent egy kicsit és furcsán is nézett rám.
- Ezt miért kaptam?
- Látod, nem álmodsz!
- Szóval te így…
- Gyere az érdekesek mondható süteménnyel. Kényelmesebb lesz a kanapén. – Elvettük mind a ketten a kistányérunk, majd letelepedünk a kanapén. Nekikezdtünk elfogyasztani. A látszat néha csal. A külső, felszín nem mindig mutatja azt, amit a belső takar. Akárcsak a süteménynél. Kívülről valóban nem a legfinomabbnak nézett ki, viszont az első falat után rájöttem, hogy az íze ugyanolyan. Ha belegondolunk az emberekkel is ez a helyzet. Sokszor a külső, a látottak alapján ítélkezünk és vonunk le következtetéseket, viszont, ha közelebb engedjük magunkhoz az adott illetőt, rájövünk, a felszín nem ugyanazt hordozza, mint amit a belső rejt.
Úgy gondolom Christiannak is ízlett a sütemény, hisz hamar elpusztította. Én még a felénél tartottam, amikor ő letette a tányért az asztalra.
- Kérsz belőle? – kérdeztem s közbe emeltem a kezemben lévő tányért felé. Tettem egy falatot a villára és a szája felé emeltem. Ő bekapta. Az én részem végül ketten fogyasztottuk el. Letettem az övéhez a tányért. Megölelt, majd a kanapén heverésztünk.
- Tudod, amit mondtam úgy is gondolom, de…
- De? – kérdezett vissza.
- Nem tudom, hogy menne az, ha onnan folytatnánk ahol abbahagytuk. Az lenne a legjobb, ha elölről kezdenénk. Teljesen más már az életem, mint amilyen volt. Másképp kell a mindennapok okozta küzdelmeket kezelni. Minden más.
- Igazad van.
- Abban biztos vagyok, amit érzek.
- Én is biztos vagyok.
- Sajnálom, hogy olyan sokszor megbántottalak. Volt olyan, hogy nem voltam biztos abban mit érzek és nem feltétlenül úgy kezeltem a dolgokat, mint ahogy azt kellett volna. Sajnálom.
- Azt felejtsük el.  Én is sokat hibáztam. – összekulcsoltuk kezünket majd ő megemelte azokat és magunk elé tartotta. – Ezt ne felejtsd el: összetartoznak, ahogy mi is.
- Mi lesz ezután?
- Mindent a helyére teszünk.
Megemelkedtem és szembefordultam vele.
- Meg fogsz tudni birkózni a betegségemmel? Én megértem… - sütöttem le a szemem - … ha nem. Nem olyan egyszerű az életem.
- Kérlek, nézz rám! – én úgy tettem. – Készen állok bármi is legyen. Megoldjuk ezt is. Keresünk valakit, aki segít majd rajtad.
- De már nem lehet.
- Még lehet! Én hiszek ebben. Már nincs olyan, hogy te vagy én, mi vagyunk. Tudom, hogy van megoldás. Együtt megtaláljuk majd.
- Annyira félek attól, hogy nem fog menni. Nagyon el vagyok ettől az egésztől keseredve.
- Ne keseregj. Mosolyogj, légy erős és vidám.
- Nehéz vidámnak lenni, ha nem vagyok az.
- Azt akarom, hogy mindig az légy. Azon leszek, hogy csak mosolyt lássak az arcodon. És tudod mit, ha szeretnéd, rájövünk ki az, aki anyukád sírjánál volt.
- De hogy?
- Kitaláljuk.
Visszahelyezkedtünk korábbi pozíciónkba. Olyan jó volt ott lenni vele. A karjaiban tartott, éreztem az illatát, annyira vágytam erre.  Tökéletes pillanat volt. Csupán egy dolog zavart egy kicsit. Mindenki megfeledkezett rólam. Az apám és a barátnőm is. Egyikőjüknek se jutottam eszébe és ez bántott belül.
- Egyedül te vagy az, akinek az eszébe jutottam. – kezdtem így. El akartam neki is mondani, ami bánt.
- Hogy érted?
- Senki se köszöntött fel. Se apám, se Jess.
- Biztos jelentkeznek nemsokára! – simított végig a karomon.
- Persze. – mondtam csalódottan.
Ott időztünk már egy ideje, amikor a telefonom megcsörrent. Erőt vettem magamon, felálltam, majd kezembe vettem a készüléket és fogadtam a hívást. Apám volt.
- Szia Lányom! Boldog Születésnapot kívánok!
- Szia! Köszönöm!
- Sajnálom, hogy telefonon keresztül köszöntelek fel, de…
- A szándék a lényeg és az, hogy megtetted. – odaléptem mindeközben a kisasztalhoz és a két tányért a kezembe vettem.
- Segítsek? – kérdezte halkan Christian.
Bólogattam, hogy nem kell, majd indultam a konyhába.
- Hogy vagy?  - kérdezte azonnal.
- Köszönöm jól. Élem a megszokott életem. És te? – kérdeztem vissza.
- Jól, csak fáradt vagyok egy kicsit, de ezt megszokhattam volna már. Holnap utazok a következő tárgyalás helyszínére, eléggé sűrű most a teendőim listája. – nagyon lelkes volt, amikor mesélt az egészről.
- Értelek.
- Bánt valami? – kérdezett rá.
- Nem lényeges. – tereltem.
- Áruld el kérlek.
- Semmi sincs.
- Christian?
- Nem. – igazából furcsa volt, hogy ennyire érdeklődött. Eddig se tértünk ki ilyen dolgokra, most akkor miért? – Minden rendben vele. Kibékültünk.
- Ez nagyszerű!
- Igen az!
- De mégis akkor?
- Nincs mégis. Rossz napom van biztosan, semmi több.
Hallottam, hogy a háttérben többen is beszélgettek.
- Lányom, most…
- Most menned kell.
- Ne haragudj!
- Nem haragszok. Szia!
- Szia! – köszönt el ő is.
Letettem a pultra a telefont és a két tányért elmostam. Odatettem a többi közé, majd amikor megfordultam Christiannal találtam magam szembe.
- Minden rendben?
- Persze. – egy halvány mosoly kíséretében válaszoltam.
- Akkor?
- Tudod furcsa. Évek óta ez első, hogy felköszöntött. Az a legfurcsább, hogy vártam is. Meg akartam élni, hogy milyen, ha felköszönt. Eddig mindig elfelejtett, és amikor kislány voltam az egyik kívánságom ez volt a születésnapi gyertyákat elfújva. Most beteljesült a kívánság. Mégis azonban nem érzek semmi különöset. Amikor úgymond közelebb kerültünk egymáshoz megfordult a fejemben, hogy mégis vajon most más lesz? Eddig a pillanatig vártam rá. Felhívott és megtette. Mégse érzem tőle jobban magam. Azt hittem mindig is, ha egyszer ez bekövetkezik, érzek majd valami különlegeset. Viszont ugyanolyan, mint eddig is. Sok évnek kellett eltelnie, hogy ezt megtegye, de most megtette. Ezt kell fontosnak tartsam ugye?
Megölelt.
- Apád szeret téged, csak…
- Csak ott van az a csak. Már megszoktam. – egy kisebb csönd következett, de mindvégig ölelt. – Ne beszéljünk erről, ma nevetni kell! – el akartam a témát és a gondolatomat is erről terelni.
- Pontosan, ma csak nevetni szabad! – mondta mosolyogva.

- Claire, megmondom neked, félve teszem fel a kérdést, de nem szeretnél újra a csapat tagja lenni? – kérdezte miközben ismételten a kanapén tespedtünk.
- Azt akarod kérdezni, hogy nem-e megyek vissza hozzátok dolgozni?
- Igen azt akarom.
- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e.
- Miért?
- Megeshet, hogy ez rosszat tenne nekünk.
- De akkor legalább mindig tudnám, hogy jól vagy és ott lennél mellettem. – erősködött.
- Nem éppen egészséges ez a beosztott főnök viszony egy kapcsolatnak.
- Akkor nem erőltetem a dolgot. De elgondolkozol azért rajta?
Nem tudtam mit mondjak erre. Úgy gondoltam ez nem tenne jót, de ő mégis ragaszkodik a dologhoz. Talán ha elgondolkozok rajta, változik valamiképp a véleményem.  Már épp válaszolni készültem, amikor csöngettek.
- Egy pillanat, megnézem ki az. – mondtam, majd felpattantan és az ajtóhoz sétáltam.
Lenyomtam a kilincset, majd miután kinyitottam az ajtót ismertté vált a vendégeim személye. Barátnőm Jess és kedvese Gregor voltak ott. Gregor kezében egy torta Jess kezében pedig egy ajándéktáska.
- Boldog Születésnapot! – harsogta azonnal.
Nagyon örültem nekik. Elmosolyodtam és megölelgettük egymást.
- Gyertek be! – hívtam be őket.
Jess azonnal a kezembe nyomta az ajándékom.
- Tessék, ez a tied! Tudom nem egy óriási, de talán mégis sokat jelent.
Tudni kell, hogy akármelyikünk születésnapja volt, mindig adtunk a másiknak egy apróságot. Volt olyan is, amikor készítettünk a másiknak valamit. Sokat jelentett, mert szívből volt.
- Köszönöm. – mondtam és megnéztem közben mi van a táskában.
Egy régi kép volt rólunk. Nagyon-nagyon régi, jó pár évvel ezelőtti. Mielőtt elváltak útjaink nekiadtam, hogy emlékezzen mindig a barátágunkra. Nagyon sok oka volt, hogy mind a kettőnket másfelé sodorta az élet. De tudjuk, akiket messze sodor az élet újra egy helyre tereli majd őket.
- Istenem, de régen volt már!
- Igen. – mondta ő is, miközben egy kis könny szökött a szemébe.
Megölelgettük egymást.
- Emlékszel azt mondtad, mindig ott leszel és vigyázol rám, mintha a nővérem lennél.
- Igen.
- Most én fogok vigyázni rád, mint a húgod. Mindig itt leszek, még ha nem is.
Miközben mi pityeregtünk Gregor továbbra is a tortával a kezében állt mellettünk.
- Jaj, ne haragudj… - mondtam neki - a konyhában le tudod tenni a tortát.
- Rendben.
 Bement a konyhába találkozott Christiannal. Üdvözölték egymást és bemutatkoztak egymásnak.
- Van itt valaki? - kérdezte azonnal Jess. – Ismerős hangot hallok. – sejtetősen nézett rám.
- Igen van. – mondtam mosolyogva. – Gyere, bemutatlak neki.
Furcsa arcot vágott miközben mi is a konyhába mentünk.
- Szerintem ismeritek már egymást.
- Christian! – üdvözölte azonnal.
- Szia Jess!
Ők is megölelték egymást, majd ideadták nekem a kabátjaikat én pedig kivittem azokat és felakasztottam. Visszamentem hozzájuk. Épp valamin nevettek.
Jess gyorsan feltett egy számos gyertyát a tortára majd meggyújtotta.
- Kívánj valamit!
Amikor ezt mondta hirtelen pár kívánság, vágy tudatosodott bennem. Volt közte olyan, ami lehetetlen, volt amire pedig kevés az esély. Ha azt kívántam volna, amire a szívem leges legmélyén vágytam, akkor anyukám ott lett volna velem. Kívánni akartam azt is, hogy sikerüljön gyógymódot találni a betegségemre, de tudom erre elég kevés a lehetőség. Mielőtt azonban eldöntöttem mit is akarok kívánni egy pillantást vetettem Christianra. Ekkor tudatosodott bennem, a kívánságom teljesült. Rámosolyodtam, majd elfújtam a gyertyát. Rájöttem a betegségemmel együtt kell éljek, anyu pedig mindig velem van, odabent a szívemben és az emlékeimben. Ezt pedig soha senki nem veheti el tőlem. Még ha nem is érinthetem meg újra, nem szól hozzám, nem mondja meg, hogy ne tegyem ezt vagy azt, mert szerinte az helytelen, mindig vigyáz rám odafentről. Figyeli azt, hogy miként alakul az életem, és életem minden pillanatában ott van velem. Tudom, hogy egyre ritkábban látom majd álmaimban. Már most is csak nagyon ritkán álmodok vele, utoljára hónapokkal ezelőtt láttam, de sose fogom elfelejteni, azt, aki életet adott nekem, aki felnevelt engem.
Felemelkedtem.
- Felvágom. – jelentettem ki.
A többiek lelkesedtek az ötlettől. Mindenkinek vettem elő süteményevéshez szükséges evőeszközt illetve tányért, majd néhány késvágást követően már a tortaszeletek ott voltak a tányérokon. Kimentünk a nappaliba és süteményezés közben beszélgettünk. Láttam Jess-en, hogy valami nagyon érdekli, de nem kérdezett rá. Vártam mikor fogja feltenni a kérdést. Beszélgettünk és nevettünk majd a várt kérdés is elhangzott.
- Nem akarok a magánéletetekbe vájkálni, de muszáj tudnom.
Elnevettem magam.
- Ti ugye újra együtt vagytok?
Megfogtam a mellettem ülő Christian-ét, majd felemeltem kezünk. Ekkor már mosolygott Jess, értette ugyanis a választ.
- Igen azt jelenti.

Jess szemszög:

Amikor beléptem a konyhába megmondom őszintén meglepődtem. Nem számítottam arra, hogy ők kibékülnek. Calire olyan ember, akit ha megsebeznek, sosem felejt. Amikor ott ültünk a nappaliban és ők ott voltak velünk szemben vegyes érzések kavarogtak bennem. Jó volt látni, hogy boldog, de…
Ott van valami. Tudom, hogy csalódni fog és félek attól, még egy csalódást nem bír ki. De muszáj megtudnia. Nem tehetem meg azt, hogy nem mondom el, mert csak rosszabb lesz végül. De mikor tegyem meg? Nem mondhatom el most neki, nem ronthatom el a boldogságát, nem tehetem ezt vele ezen a napon. Fontos, hogy tudjon róla, igen beszélnem kell vele! Cikáztak ezen a gondolatok a fejemben. Nagyon sokat hezitáltam. Végül eldöntöttem mi lesz a helyes döntés.

... a boldogság is csak egy állapot.”