Utolsó Ígéret 67. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Ahogy ígértem a fejezet megérkezett. Nem akarom ismételten ecsetelni miért most érkezett, már elmondtam és ennek nem itt van most a helye.

A szokáshoz híven először egy közérdekű információval érkezek. Az Utolsó Ígéret részt vett egy versenyen, ahol sikerült a dobogót megszereznie. Nagyon örültem a helyezésnek, nem gondoltam volna, hogy felérek a dobogó fokára. A helyezésért kapott jutalmat oldalra kiteszem :)

Térjünk rá a részre és a történetre. Már említettem a végéhez közeledik a történet, ezért is lett ilyen, amilyen a fejezet. Most szakítottam a szokásaimmal. Elárulok egy kis titkot, többnyire egy szám hatására írok meg egy fejezetet. Most is ez volt, de nem éreztem magaménak. Ezért így hajnal fél 3 környékén befejeztem ismételten azt a fejezetet amit eddig késznek gondoltam. Valahogy nem éreztem az enyémnek, így kikapcsolva a zenét igyekeztem magamat beleadni. Remélem sikerült. A fejezet főleg áthidaló lesz, de hordoz lényegi dolgokat. Most nem egy csattanó a lényeg, ami igazán fontos ott van a sorokban a szavak mögé rejtve. Erre kell figyelni csupán. Remélem ti is magatokénak érzitek majd egy kicsit és tudtok azonosulni majd vele.
A folytatás időpontját most nem tudnám nektek megmondani, igyekszek minden esetre.
Nagyon-nagyon örülnék a visszajelzéseknek most is, amit ismételten nagyon köszönök az előző résznél is!
Nem fecsegek tovább és energiatartalékaim is kimerülőben vannak már.
Jó olvasást és kellemes időtöltést!

Puszi

Talán egyszer

Két örök érvényű dolog van az életben. A születés és a halál. Erre a világra érkezni és távozni innen egy bizonyos idő után. Évekkel ezelőtt érkezett valaki. Egy aprócska csodának tartották. Megeshet túlságosan is vágyott arra, hogy a világra érkezzen, hisz hamarabb született meg, mint ahogy várták. Olyan aprócska volt, hogy amikor édesanyja a kezébe vette, szíve szakadt meg. A piciny testhez különböző műszerek voltak kapcsolva, hogy éljen. Segítséggel magához emelte gyermekét és érezte a kis test melegét, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Csak állt és élvezte azt a kis időt, míg karjaiban tarthatja. A kislány érezte nincs egyedül a világon és küzdött. Élete első pillanatától kezdve folyamatosan. Megmagyarázhatatlan erő, élni akarás lakozott benne. Túlélte azt, amire sok orvos azt mondta szinte lehetetlen. Folyamatos kis csatákat vívott meg, azért hogy a végső győzelem is az övé lehessen. Ahogy cseperedett többször hallotta azt a szót, hogy különleges. Őt illeték ezzel a jelzővel, de ő nem értette miért aggatnak rá ez emberek ilyen szavakat. Amikor nagyobb lett édesanyja elmagyarázta neki miért is különleges ő. Áhítattal hallgatta a kimondott szavakat, és kezdte elhinni, hogy valóban is az. Úgy érezte egyedi, akiből nincs még egy. Viszont az élet megtanította még egy két fortélyra. Rájött, hogy különlegesnek lenni nem éppen a legjobbat is jelentheti.

Mióta hazajöttünk a Christian szüleinél tett látogatásból eltelt némi idő. Olykor úgy érzem gyorsan elszállt egy-egy nap, máskor úgy, hogy alig akart telni az idő. Mindez a hangulatomtól függően változik. Belegondolva nem teltek el évek, nem telt el nagyon sok hónap csupán pár hét, mégis annyi változás és új pillanat lett az életünkben, hogy az eddig átlagos jelzővel úgy gondolom nem ellátható életünk még jobban átalakult és összekuszálódott. Többnyire eddig is a szálakat bogoztuk, ezek után pedig még több munkára lesz szükségünk a szálak egyenkénti megtalálásához. Az események és kész tények befolyásoltak minket, és megváltozott némileg a kapcsolatunk más emberekkel is. A változás iránya pedig különböző. Azt hiszem, ennek a nevezzük lavinának az elindítója a betegségem alakulása volt. Mintha csak egy mézesmadzag lett volna előttünk elhúzva. Úgy vélem ez az egy mondat hordozza az egész mondandóm lényegét. Itt volt az idő. Úgy alakultak az események, hogy szembenézhetünk a műtéttel és az esélyek és százalékok már nem csak egy későbbi dolog velejárói lesznek, ott állunk a változás kapujában. Rendszeres orvosi vizsgálat, idegtépő várakozással telő percek, többszöri egyeztetés és kontroll után Mike azt mondta nekünk, pár nap múlva műt. Szinte felfoghatatlan volt, de pár nap választott el a döntésemtől. Féltem és némileg elbizonytalanodtam, de Christian mellettem állt és segített nekem. Velem volt amikor kellett, akkor is mikor nem kértem. Ő adta a pluszt és a hitem.  Lassan kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy a hajam le lesz borotválva, hogy valaki a fejemben fog különböző eszközökkel bizonyos dolgokat csinálni én pedig mit sem tudva erről mozdulatlanul fekszek majd a műtőasztalon. Erre igazából akkor is gondolnom kellett volna, amikor rábólintottam és annyira akartam ezt a műtétet, de ezek a lényegi dolgok csak az utolsó előtti pillanatban tudatosodtak bennem. Christianra visszatérve olyannyira ott volt mellettem minden pillanatban, hogy előfordult miattam mondta le valamelyik hivatalos teendőjét. Reméltem azt, hogy miattam nem veszíti el az állását, de szerencsére megértőek voltak vele és velem is. Nem mindenki tud a minket körülvevő és közös életünket alapjaiban formáló betegségemről, de akik tudják, amiben lehet segítenek megkönnyíteni az életünk és meg is őrzik ezt az információt. Mindezért pedig csak hálásak lehetünk neki. Megmondom őszintén néha már úgy éreztem önző vagyok vele szemben és volt, hogy mondtam neki most az egyszer a teendőjét helyezze előtérbe, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy én vagyok az első, történjék akármi. Ezt jó volt hallani tőle. Így alakult az, hogy minden egyes nap a kórházban ott volt mellettem és fogta a kezem, vagy épp tartotta bennem a lelket, ha kellett. Pont úgy, mint akkor, amikor Mike végül azt mondta kell még némi idő és a műtét időpontja el lesz halasztva. Én olyan típus vagyok, aki előre megtervezi a közeljövőt és kalkulál, de ezzel mindent felborított. Tudni akartam mi az, amiért hirtelen ezzel a ténnyel fogadott minket. Megdöbbentem, de tudni akartam mi ennek a döntésnek az oka. A kérdésemre olyan választ kaptam, amit magam sem értettem, de szerintem ezzel nem voltam egyedül. Úgy tűnt az igazi választ akarja elkerülni ezért is bombáz minket különböző szakszavakkal és idegen kifejezésekkel. Így már azt hiszem helyt álló a korábban elhangzott mézesmadzagos mondatom. Egyébként részünkről nem lett volna gond a műtét költségeinek a fedezése sem. Pár napja érkezett ugyanis egy érdeklődő a ház iránt. Találtunk egy ingatlanközvetítőt, aki a segítségünkre volt. Pontosítok Christian talált ugyanis egyet. Egy ideig nem találtunk senkit, aki esetleg potenciális vevő lehetne a házra, de megbeszéltük, ha a műtétig nem lesz eladva a ház párom kisegít én pedig miután eladtam, visszafizetek neki mindent. Ragaszkodtam ahhoz, hogy én álljam a költségeket. Megörültem megmondom őszintén amikor az első és komolynak tűnő érdeklődő a színre lépett, mert szükség volt a pénzre, de ugyanakkor fájt is belül a szívem. Gyakorlatilag a múltam és a gyerekkorom, az emlékeimtől válok meg ezzel a döntésemmel és adom oda egy számomra idegen embernek. Ez a bizonyos érdeklődő szándékai komolynak bizonyultak, minden jel arra utalt ő lesz az az említett idegen.
A betegségem másképp is befolyásolta az életem. Megismerkedtem új emberekkel és új rálátásokkal. Mike a segítségemet kérte.  Létezik ugyanis egy kisebb közösség, amiben olyan emberek tagok, akik ugyanazzal a betegséggel küzdenek, mint én. Ők azonban azt a végletet képviselik, akik fel akarják adni a küzdelmet. Úgy gondolta Mike beszélgessek velük és találkozzak velük, próbáljam meg őket is meggyőzni és mutassam meg nekik a napos oldalt. Azt, aminek létezésében néha én is kételkedem. Én belementem. Nem dolgozok, időm rengeteg van, és míg velük vagyok, addig sem ülök otthon és gondolkozok, teszek fel magamnak újabbnál újabb kérdéseket és igyekszek a dolgok értelmét megkeresni. Elég volt már ebből. Eddig gyakorlatilag ezt csináltam, értelme pedig nem volt. Nem lettem tőle okosabb és nem is gyógyultam meg. Persze tudom, a beavatkozással sem jelenthetem ki, hogy egészséges vagyok, mert én már sosem leszek az, mégis élhetek egy közel normális életet. Nem kell majd óriási háborúkat megnyerjek, csak aprócska csatákban kell majd diadalmaskodjak. Így hát megpróbáltam nekik elmondani miért is érdemes harcolni, miért nem szabad feladni. Egy életünk van, mindenkinek más hosszúságú. Előre nem határozható meg és semmilyen eszközzel sem mérhető.  Éppen ezért minden napot úgy kell megélni, mintha az az utolsó lenne. Olyan könnyű beledugni a fejünket a homokba és azt mondani nekem ez nem megy vagy hogy én feladom. Tapasztalatból beszélek velem is megfordult már. Sokkal könnyebb volt, mint ez a mostani állapot, de nem értem el vele semmit, nem voltam előrébb. Személy szerint bármit teszek, igyekszek a legjobb tudásommal és szívvel lélekkel megtenni. De ha azt mondtam volna itt a vége és ne tovább a szív és a lélek hiányzott volna. Így pedig már nem jó. Nem szabad önzőnek lennünk, amikor azt mondjuk feladjuk, mert akik mellettünk állnak nem érdemlik meg azt, hogy csak így lemondjunk mindenről. A küzdés nem tesz gyengébbé minket, sőt mit is mondok, az mutatja meg igazi jellemünk. Ha felismerjük mik a gyengeségeink és belátjuk mennyi esélyünk van, de ha kevés is mégis felvesszük a kesztyűt a legerősebbek leszünk a világon. A világnak pedig pontosan ilyen emberekre van szüksége. Ne azt érezzem, ha elejtek valamit, vagy éppen nem tudok kinyitni egy zacskót, hogy milyen szerencsétlen vagyok, mert előfordul és nem is ritkán. Nevessek és lássam a másik végletet. Ne keseredjek el, mert minden megoldható. Persze nem minden karikacsapásra, de valahol minden problémára van gyógyír. Meg kell találni a békét magadban és nem feladni, mert ha feladod, vagy úgy indulsz neki az egésznek, hogy nem tudod magadról állítani azt, hogy győztes vagy, úgy biztos el fogsz bukni. El kell hinned és sugároznod kell, nem lehet téged legyőzni. Voltak, akik miután meghallgattak többször, megváltoztatták a véleményük, de voltak olyanok, akik továbbra sem. Emlékszek egyikőjük feltett nekem egy kérdést, amire nem tudtam választ adni és napokig gondolkoztam, mígnem rájöttem. Miért nem adtam fel? Nem én voltam az elsődleges ok, az igazi ott volt mindig is mellettem. Sokszor találkozok ezekkel az emberekkel, és kellemesen eltöltünk mikor mennyi időt együtt. Hihetetlenek. Olyanokon nevetnek és mosolyognak, amin mások nem. Ők bizony azok, akik megérdemlik a jelzőt: különlegesek.
Az eltelt idő alatt igyekeztünk kihasználni azt a szabad időt, amit egymással tudunk tölteni. Praktikusan és jól. Ennek érdekében választottunk egy alternatív megoldást. Összeköltöztünk, de mégsem teljes egészében. Első hallásra kicsit furcsának hangozhat ez a kijelentés, de annyira nem az. Amikor Christian itthon van, akkor az ő lakásában együtt élünk, s addig az én lakásom üresen tátong, de amikor nem tud hazajönni a saját lakásomban töltöm az időt. Érdekes megoldás lett részünkről, de eddig a rendszer működik, és egyelőre megfelel ez nekünk. Bár jobban örülnék annak, ha többször fordulna elő az, hogy az ő lakásában élünk, de egyelőre viszont többször vagyok egyedül, mint vele. Ez pedig nem a legjobb. Hiányzik sokszor. Szegény igyekszik, de sűrűn előfordul, hogy hajnalig görnyed az íróasztala felett és épp az aktuális elintéznivalót végzi. Néha megállok az ajtóban és figyelem őt. Van, hogy akár fél órát is állok ott, de ő nem vesz észre. Volt olyan is, hogy nem bírtam és odamentem hozzá. Megmasszíroztam a vállait, azt akartam, hogy pihenjen le egy kicsit, látszott ugyanis rajta, hogy kimerült. Nem is csodáltam ezt. Pár percet pihent, végül újra folytatta. Azt mondta feküdjek le, ne várjam meg őt. Én hallgattam rá. Nagyon sokáig forgolódtam az ágyban és csak néztem az órát. Hajnali háromkor még mindig nem jött lefeküdni. Visszamentem hozzá, ő pedig még mindig dolgozott.
- Kimerült vagy nagyon, gyere, feküdj le. – mondtam neki ennyit.
- Dolgom van! Feküdj vissza, engem meg hagyj, had fejezzem be! – pirított rám.
- Ne haragudj, hogy csak a jót akarom neked! – szóltam vissza és indultam vissza a hálóba.
Azon az éjjelen nem jött lefeküdni. Másnap reggel nem találkoztam vele, csak egy cetlit találtam az asztalon azzal az üzenettel, hogy: „El kellett menjek, nemsokára jövök” A nemsokára nem egészen hordozta a szónak a jelentését. Ez az alkalom ismételt mérföldkőnek számított. A korábbi minden alkalommal való mellettem lét kezdett megcsappanni. Túl sok elvárással kellett szembenéznie, ez pedig teljesen megváltoztatta. Nem tudott többfelé szakadni, kénytelen volt rangsorolni. Sose hoztam szóba és kértem számon miért nem jött velem, elfogadtam ezt az életet vele, tudtam, hogy nem lehetek mindig első és nem is vártam el. Nem is ez volt, ami bántott. Ahogy utaltam rá, egyre kevesebb idő jutott nekem és egyre több másoknak, egyre többször hallottam egy bizonyos nevet: Olivia.
Valami bennem is megváltozott. Kezdett fogyni azoknak az embereknek a száma, akik közel állnak hozzám. Úgy éreztem Jess-t is kezdtem elveszíteni. Egy aprócska dolgon összevesztünk, olyannyira, hogy régóta nem láttuk egymást és nem is beszéltünk egymással. Nem tudom, hogy viseli a terhességét, nem tudom milyen az élete. Ő sem tudja én milyen napokat élek meg. Furcsa ez így nekem. Sosem volt még ilyen. Egy dologban azonban biztos vagyok, hogy egy kapocs mindig is ott lesz köztünk, ez pedig úgy gondolom, egyszer még újra egy útra terel majd minket, csak a saját büszkeségünk egyelőre még gátat szab nekünk, de ha az egyszer eláll az útból, remélem, bízok benne és valahol mélyen tudom, lehetünk és leszünk még azok, akik korábban voltunk.
Az idő múlása nem csak ránk volt hatással. Sebastian élete sem a jó irányba haladt. Valami nem volt benne egész és eltörött odabent. Ránézve azt mondanám sok darabra tört. Teljesen más volt, mint eddig. Maga a megjelenése, a kiállása, a gesztusai mind ezt sugallták. Türelmetlen volt, ha valami nem úgy alakult egy versenyhétvégén dühöngött és mindenkit hibáztatott, csak éppen önmagát nem. Mikor kinek ordította le a haját, munkatársai pedig ennek ellenére türelmesek voltak vele és hagyták had dühöngje ki magát. Amennyire én tudom senki sem kérdezte meg mi a baja úgy igazán, bár nem is biztos, hogy elmondta volna bárkinek is. Ez is lehet az őt körülvevő hol ezt, hol azt hajazó történeteknek az oka. Sok pletykát lehetett hallani, mindegyik másra utalt, de az igazi okot csak ő tudta és rajta kívül még egy valaki, aki a csapathoz köthető valamilyen úton-módon, vagyis én. Magam sem gondoltam volna, hogy úgymond beavatott leszek az életébe.  Az egyik futam alkalmával én is elkísértem páron. Akkor nagyon kevés időt töltöttünk el együtt, apám is nyüstölt, szeretett volna látni. Úgy voltam vele, elutazok ez egyszer én is, kibírom a hétvégét és többet is lehetek együtt Christiannal. A fejemben előre kikalkulált események nem úgy zajlottak. Egész hétvégén azt néztem az a fiatal, barna hajú, csinos nő miként élvezi a társaságát páromnak, bájolog vele, nevetteti meg, amire sajnos én képtelen voltam az utóbbi időben. Hiába próbáltam és igyekeztem csak nagy ritkán sikerült mosolyt csaljak az arcára. Neki viszont sikerült. Folyton körülötte keringett valamelyik ismert figura is ráadásul, ahogy az újságírók fogalmaztak, igazi karakterek. Ott volt tőlem nem messze, de ennek a sok embernek a gyűrűjében úgy éreztem hatalmas távolságra van mégis. Christian egyre jobban ennek az egésznek a rabja lett, újra a munkája lett az élete. Akkor hagytam had élvezze az őt körülvevő újságírók és média forgatagát és kerestem egy helyet ahol egyedül lehetek. Megint visszatértem a rossz szokásomhoz, hogy buta és ócska kérdéseket teszek fel magamnak, amikre úgyis tudom, nem tudok válaszolni, mégis úgy nyugszik meg a lelkem, ha ezeket megkérdezem önmagamtól. De ez csak egy darabig volt így, nem merenghettem gondolataimba, nem nézhettem üres tekintettel a világra. Társaságom lett. A semmiből érkezett, mégis hatással lett rám. Nem kérdeztem semmit, nem érdekelt melyik pletyka igaz, mégis megtudtam az ő valóságát. Meghallgatva pedig nem volt már értelme tovább merengeni.
- Te vagy az egyetlen, aki nem kérdezi mi az igazi oka annak, amiért ilyen vagyok.
- Ha nem akarod elmondani, akkor mindegy megkérdezem-e vagy sem.
- Akkor téged nem is érdekel… - rögtön ezt a következtetést vonta le.
Nem reagáltam rá, ő pedig fogta magát felállt mellőlem és elindult. Hallottam léptei hangját, ahogy dühösen csapkodta a lábát a földhöz. Egyszer csak elhalkult ez a hang, majd erősödött és újra megszűnt. Ott állt újfent mellettem.
- Nem csak te vagy az, akinek elcseszett az élete! – dobálózott a szavakkal, én pedig nem néztem rá, mintha meg se hallottam volna, amit mond – Nem itt kellene ülnöd, hanem ott lenni vele! Őt választottad, mert szereted, ezt sugalltad folyamatosan, erre fel itt ülsz és merengsz a semmibe! Gratulálok hozzá!
 - Nem kértem kioktatást! – vágtam mondandója közbe.
- Csak közöltem veled, hogy túlságosan magaddal foglalkozol… - hirtelen betelt a pohár. Felpattantam és hevesen mutogatva és éles hangon visszaszóltam neki.
- Ne mondd meg mit kellene tegyek vagy mit nem! – szemeim szikrákat szórtak. -  Először is nem tudod milyen az életem, nem te éled meg. Sejtelmed sincs minek ülök itt, vagy hogy mi a bajom. Marhára nincs jogod arra, hogy kioktass vagy oszd az észt és tudod mit?  Nem is kérek belőle. – vontam meg a vállam gúnyosan. -  Másodsorban meg messze nem állunk olyan kapcsolatba, hogy a tanácsaidat osztogasd. Ki vagy te? – mutattam rá és hagytam egy lélegzetvételnyi időt arra, hogy esetleg bármi hozzáfűznivalóval éljen - Ráadásul te osztod a tanácsokat és az észt, akinek látszólag messze nem egy álomélete van. Nézd már magadra! Széthullottál! Nem vagy ott fejben és sehogy. Csak süllyedsz! Nem az vagy, mint akit akkor láttam a pályán mikor ide kerültem. Jó persze mindenkinek van gondja, de te, ahogy neveznek profi vagy. Nem itt kellene műsort rendezned és hibáztatnod mindenkit, csak éppen azt nem észrevenni, hogy te vagy a hiba forrása! Ha meg valóban profi vagy és nem csak rád aggatták ezt a jelzőt, akkor meg szedd össze magad! Engem meg hagyj békén, had szenvedjek itt, ha akarok és had tegyem azt, amit belátásom szerint akarok! Ha majd életmódtanácsra lesz szükségem, jelentkezek! – majd fogtam magam és újra helyet foglaltam. Minden bennem lakozó düh ezzel elszállt.
- Szerinted az normális hogy más gyerekét neveljem? – emelkedett hangvételben tette fel nekem kérdését. -  Kötelezzem el magam olyan mellé, akit csak emiatt ez egész éra miatt kell úgymond látszatba szeressek, holott semmit nem érzek iránta? Akit szeretek az pedig nem szeret. Szerinted ez így van rendjén, flottul megy az életem? – várt rám, de részemről reakció nem érkezett. - Talán megértheted miért is lettem más, nem az, akit akkor láttál a pályán körözni.
- Sajnálom.
- Ugyan mit? – kérdezett vissza.
- Azt, hogy így viselkedtem veled az előbb. – nem kellett volna így beszéljek vele, beláttam.
- Megvolt az okod. – ült vissza mellém.
- Egyikünknek se könnyű az élete, sőt biztos vagyok benne rajtunk kívül is vannak hasonló cipőben járók. – ezzel mind a kettőnket próbáltam bíztatni.
- Ilyen elcseszettek… - elnevette magát kínjába és én is hozzá hasonlóan.
- Egyszer rendbe jön majd minden.
- Te hiszel még ebben? – kérdezett vissza meglepetten.
Ránéztem és határozottam azt mondtam:
- Igen, hisz csak ebben hihetek. Ha nem hiszek, akkor nincs értelme. Valamiben kell.  Egyedül a hitem tud átlendíteni a mindennapokon. Ez tesz erőssé. Hiszem azt, minden nap felkel a nap, hiszem azt, érdemes kikelni az ágyból reggelente, hiszem azt, minden helyrejöhet egyszer, a nagy számok törvénye alapján a sok bukás után győzelem jön, és miért ne lehetne épp ez az? Hiszem azt, hogy nincs végtelen, csak épp egy olyannak tűnő véges dolog. Így lesz az, hogy minden helyrejön, másképp nem alakulhat. Azt már nem bírnám elviselni.
- Jó neked. Tudsz hinni, erős vagy. Téged nem befolyásol semmi, magad ura vagy, az én szememben te vagy az, aki a legyőzhetetlenséget testesíti meg.
- Nem nehéz dolog hinni.
- Nekem igen.
- Tudom, egyszer minden helyrejön. – jelentettem ki újra, hogy bíztassam.
- Vielleicht einmal. – szólalt meg anyanyelvén.
- Mit mondtál? – kérdeztem rá azonnal.
- Nem fontos. - csak ennyi volt a válasz.
- Kérlek, áruld el.
- Nem lényeges.
- Rendben. – fordítottam el ismételten a fejem.
Ettől kezdve másképp álltam hozzá a vele való dolgoknak. Ha találkoztam vele véletlenül, nem csaptam félre a fejem, megálltam vele  váltani néhány szót, megkérdeztem tőle hogy van. Felnőtt emberek vagyunk, a megbocsátás nagy erény. Még akkor is, ha első benyomásra nem érdemli meg az illető a bocsánatunk. Azt mondják, mindenkinek esélye van arra, hogy nyissuk egy új lapot neki. Ha újra ott ülnénk és beszélgetnénk, azt mondanám neki igaza volt, minden megváltozhat talán egyszer.

Boldog Karácsonyt!

Drága Olvasóim!

Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt kívánok Nektek!

Tudom régen jelentkeztem, ennek oka van. Nem csak én sokan tapasztaljuk, az elsődleges kötelezettségeink pl: iskola mennyire fel tudnak őrölni minket és mókuskerékké változtatni a mindennapjaink. Velem ez történt. Az utóbbi hónap nagy megmérettetés volt, fellélegezni sem volt időm igazából. Múlt hét pénteken egy rövid időre félretehettem a könyveket és jegyzeteket és pihenhettem, de a regenerálódás nem ment karikacsapás szerűen. Így ebből kifolyólag nem hoztam nektek friss fejezetet. Az ünnep alkalmával készülődésben vettem részt, segédkeztem.
Igyekeztem esténként folyamatosan visszarázódni ebbe a világba és megpróbálni írni. Ez viszont nehezebb feladatnak bizonyult mint gondoltam. Én viszont nem az vagyok aki csak úgy feladja, amit a fejembe veszek véghezviszem. Úgyhogy már nem kell sokáig várnotok a folytatásra. Némi finomítás kis csinosítgatás és érkezik. December 27-én reggel 8 órától elérhető lesz a folytatás!
Sajnos most szerény lett a Karácsonyom irányotokba és most nem hoztam nektek ajándékot! De kárpótollak majd titeket érte.
Zárásképpen küldök egy számot mindenkinek!

Kelly Clarkson: Underneath the tree

Hamarosan jelentkezek!
Puszi

66. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Sajnos most nem tudtam betartani az ígéretem, és csúsztam a friss résszel. Ennek nagyon sok oka van, jobb is ha nem forszírozom. Viszont még mielőtt elolvasnátok a fejezetet néhány gondolatot szeretnék veletek megosztani.

Először a résszel kapcsolatban. Kicsit beleláthattok abba milyen háttér van Christian mögött. Kicsit elgondolkodtató lett szerintem a rész, de mindenképpen fontos egy mozzanat szempontjából.

A másik dolog amiről szeretnélek titeket tudatni az, hogy a történet szélsebesen száguld a végéhez. Be kell lássam végzős egyetemista vagyok, egyre kevesebb időt és energiát tudok fektetni az írásra. Nagyon szeretem csinálni, de muszáj ezt a háttérbe szorítsam. Így ez azt jelenti, hogy a történetet be fogom fejezni hamarosan. Pár rész kialakult még a fejemben, s ezeket természetesen megosztom majd veletek is. Érzékelni fogjátok szerintem ti is, hisz kisebb ugrás lesz a történetben, de egy nagyon fontos dolog még hátra van!

Szeretném megköszönni a támogatásotokat, a visszajelzéseket, s remélem most is számíthatok rátok!
Igyekszek a következő részt időben hozni.
Jó szórakozást kívánok nektek!

66. fejezet

Múlt, jelen… jövő?

Akármi is történik körülöttünk, akármennyi kérdőjel és bizonytalanság lesz benned, nézz rám és tudni fogod, a biztos pontja az életednek ott van előtted…

A remény az utolsó szalmaszál. Ha ez eltűnik, csak a borzalom hálózza be perceink. Ilyenkor viharfelhők gyülekeznek körénk. Először igyekszünk nem figyelni rájuk, de amikor érezzük a változás szelét és érezzük a távolból keltetődő robajt, a fékezhetetlen erőt, rájövünk, foglalkozni kell a viharfelhőkkel, fel kell készülni a viharra, meg kell találni azt a rést, ahol a napfény át tud hatolni, azt ahol még az utolsókon túl is van remény. Mert remény mindig van, még akkor is, ha úgy hisszük az utolsó szalmaszálnyi kapaszkodó épp abban a pillanatban csúszott ki a kezünkből. Mindig lesz új esély és van új nap. Az új esély neve pedig a holnap.

Már egy ideje utaztunk. Folyamatosan láttam az arcán némi nyugtalanságot, és némi gondot. Nem tudta letagadni, elárulta az arca. Rákérdezni viszont többedjére már nem tettem meg. Eddig mindig csak azt mondta nekem, hogy nincsen semmi baja. Úgy döntöttem adok neki egy kis időt, majd újra megpróbálom. Kinéztem az ablakon. Jó volt a távolba elmerengeni, egy kicsit kikapcsolni. Néha szükség van az ilyen pillanatokra. Korábban mikor a gondjaim felgyűltek, amikor nagyon sok problémám volt és kilátástalannak tituláltam az életem, néha leültem egy percre és figyeltem. Észrevettem akkor olyan dolgokat, amiket egyébként nem figyeltem volna meg. Elkezdtem másokkal foglalkozni. Megpróbáltam belelátni az ő életükbe. Azzal foglalkoztam, nekik milyen problémáik vannak, így a sajátjaimról megfeledkeztem, el is felejtettem a saját nyomorom. Megeshet furcsán fog hangzani, de jó volt mással foglalkozni, más emberek sorsába belegondolni, vagy bele is látni. Sokat gondolkodtam az életről, a szenvedésről, az apró győzelmekről és sikerekről. Akkor azt mondtam az életem apró győzelmekkel vagy épp vereségekkel tarkított napok összessége. Kerestem egy pontot, egy úgynevezett valamit, ami mögé képzelve azt találom, amire igazán vágyok. A boldogságot és egy végérvényű győzelmet. De rá kellett jöjjek, nem menekülhetek el a saját életem elől, nem foglalkozhatok másokkal, magammal kell foglalkozzak.
 A távolban sötét felhőket láttam gyülekezni. Netán viharfelhők lennének? Ez egy jel arra, hogy nyitott szemmel kell járni? Elfordítottam a fejem. Christian arca ugyanazt sugallta, mint eddig is. Amikor újra kitekintettem megfordult a fejemben, lehet ezek a felhők nem is az én viharom első jelei. De ebben sem vagyok biztos. Azt azonban tudom bármelyikünké is, a napfényt kell keressük, a rést, a változást, a reményt, vagy lehet teljesen valami mást. Ami egyelőre még definiálatlan.

- Már egy ideje megpróbálom belőled kiszedni és bár mindig azt mondod neked ugyan semmi bajod nincs, látom rajtad. Áruld el, kérlek. És ne mondd megint azt, hogy nincs semmi bajod! Látom és kész! – törtem meg a csendet és kérlelésnek már nem igazán nevezhető, amit mondtam neki.
- Mondtam már neked, hogy rossz a viszonyunk a szüleimmel és nem tudom mi lesz most.  Ez a bajom. Látni fogod te is és nem akarom, hogy kellemetlenül vagy rosszul érezd magad emiatt. Nehezem tudom elviselni amiket kapok, legfőképp apámtól. De megígérem neked, hogy kettőnket helyezem előtérbe, történjen bármi.
- Minden rendben lesz. – akartam bátorítani és megsimítottam a váltón lévő kézfejét.
Ő felém fordult és elmosolyodott.
Később már oldottabb volt a hangulat. Mosolygott és kezdtem látni az arcán, hogy az, ami eddig nyomta a lelkét, mintha elillant volna. Viszont ekkor némi félelem bennem keltetődött. Vártam a pillanatot, hogy találkozzak a szüleivel, de volt mégis egy fura érzésem.
Megérkeztünk. Leállította a motort, majd szinte egyszerre nyitottuk ki az ajtót. Kiszálltunk az autóból és elővette a csomagunkat. Kézen fogva lépkedtünk el a családi ház bejárati ajtójáig. Egy kellemes környéken voltuk, távol a nagyváros forgatagától, ahol van esély arra, hogy fellélegezzenek az emberek, ahol első pillantásra minden olyan nyugodtnak tűnik. Megfogta a kilincset majd egyszerűen benyitott a házba. Amikor beléptünk senkit sem találtunk, majd egyik pillanatban édesanyja lépett elő. Meglepődött fia láttán és rám is meglepetten nézett. Kedvesen ránk mosolyogott majd azonnal megölelte párom. Christian bemutatott anyukájának, aki nagyon aranyosan fogadott engem, számára egyelőre egy idegent. Bentebb lépkedtünk, s a következő személy akivel találkoztunk számomra már ismerős volt. Anna lépett azonnal hozzánk, majd megölelgetve üdvözölt ő is minket. Amikor épp engem ölelt halkan annyit mondott:
- Örülök, hogy mind a ketten itt vagytok ma!
Elmosolyodtam. Úgy éreztem ő nemcsak mondta ezt, hanem valóban így is gondolta.  Emlékszek még az első találkozásunkra. Azt hittem ő Christian párja. Furcsán viselkedtem vele, annak képzeltem, aki csak el akarja rontani azt a kis lehetőséget is, ami még ott volt nekünk. Aztán leültem vele beszélgetni és megkedveltem, de valahol abban a hitben továbbra is, hogy vele boldog az, akit szeretek, utálatot keltett bennem. Amikor megtudtam végül, hogy ők ketten rokonok fellélegeztem. Mára pedig eljutottunk odáig, hogy jóba lettünk. Ezt követően találkoztam a család legidősebb férfi tagjával, az előbb említett személyek édesapjával. Ő már nem egészen úgy fogadott minket, mint a család másik két női tagja. Christiannal közelebb léptünk hozzá, s a bemutatkozásom is furcsára sikeredett.
- Apa! – kezdte így párom, s közeledett édesapja felé.
- Christian! – hangzott párom neve, s végül egy kézfogás lett a köszönés eredménye.
Ezt követően Christian a derekamnál fogva közelebb terelt és bemutatott.
- Ő a párom Claire.
- Üdvözlöm!
- Én is! – majd végül kaptam az arcomra két puszit.
Ezt követően kissé csínos csend alakult ki, amit Anna tört meg rendkívül ügyesen.
- Vigyétek fel a csomagotokat, aztán beszélgetünk egy hatalmasat. Anyu gyere én meg segítek neked!

A pakolás igazából annyit tett ki a részünkről, hogy a csomagokat leraktuk a szekrény elé. Míg én jobban szemügyre vettem a szobát, addig Christian leült az ágyra. El volt kenődve, ez nyilvánvaló volt. Lehuppantam mellé, majd kezem ráhelyeztem a combjára.
- Apukád miatt vagy ilyen ugye?
Hátradőlt, majd a plafont kezdte el bámulni.
- Nem tudja túltenni magát a múlton. – mondott végül ennyit.
Hozzá hasonlóan cselekedtem végül én is, így immáron ketten néztük a plafont. Vártam még arra, hogy mondjon valamit, de hiába volt.
- Így nem is fog semmi se megváltozni! – jegyeztem meg.
. Hogy érted, hogy így? – jött meg azonnal a hangja.
- Egyikőtöknek meg kell törni a jeget, akármi is történt.  Figyelj! – ekkor megemelkedtem és fölé hajoltam. Mélyen belenéztem a szemébe, abba a szempárba, ami akkor megannyi kételyt sugárzott felém. – Itt fekszel és gondolkozol. Biztos vagyok benne, hogy a múlton rágódsz, és egész úton is ezt tetted.  Most pedig fogod magad szépen, felkelsz az ágyból és odamegyünk a családodhoz beszélgetni.
Így is tettük. Úgy éreztem segítek neki abban a pillanatban elindulni egy olyan ösvényen, ami a változást hozhatja számára. Sokszor azt mondta nekem, szerencsés vagyok apámmal kapcsolatba, noha én azt nem egészen úgy éreztem. Mégis talán kezdtem sejteni van igazság abban, amit mond. Azt hiszem átértékeltem a dolgokat. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen a háttere, hogy a mögött a férfi mögött, aki támaszt nyújt nekem, mennyi kis aprócska vagy nagyobb fájdalom van, mert van benne, csak épp nem árulja el. Az, aki nekem támaszom, pont ugyanannyira támaszra szorul, mint én. Egy dolgot akkor azonban még nem tudtam, az az ösvény vagy nevezzük útnak, amire én lökdöstem, nem a legjobb és okoz olyat, ami talán örök érvényű és megváltoztathatatlan.

Furcsa volt a hangulat ez nem is kérdéses. Legalább sikerült azt elérni, hogy mindenki beszéljen egy kicsit, de Garry-n, párom édesapján látszott némi neheztelés fia iránt.  Dena párom anyukája figyelte a két férfi reakciót. Én igazából megpróbáltam beszélgetni, de kevésbé volt sikerem. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam. Anna egyik pillanatban elcsábított onnan egy olyan ajánlattal, hogy segítsek neki a konyhában, am igazából mondva jól is jött. A készülő finomságokat néztük meg. Közben pedig lehetőség akadt egy kis beszélgetésre.
- Anna jól érzem az elutasítást apukád felől? – tettem fel azonnal a kérdést.
- Ne érezz ilyet! – nyugtatott meg azonnal. – Apu Christianra dühös nem pedig rád.
- De miért dühös rá? Christian azt mondta nem tudja magát túltenni a múlton. Nem értem. És ráadásul nem is mond semmit.
- Hát figyelj, ez több dologból tevődik össze. – kezdte így magyarázatát. -  Apu nem tolerálja az életét és többször nagyon csúnyán összekaptak már.
- És anyukád? Ő is így áll hozzá?
- Anyu apu mellé állt. Megpártolta már bátyám, de végül apu mellet kötött ki. Ő csendes az ilyen dolgokban. Nem avatkozik bele, olyan mint a strucc hogy beledugja a homokba  a fejét, pedig utálja ezt nézni ami zajlik, mégse tesz semmit. Nem tudom ez miért jó neki. Apu pedig nem tud egyszerűen megbocsátani.
- És mi lenne, ha te egy kicsit megpróbálnál hatással lenni apukádra? Hátha valami mégis változna benne. – próbálkoztam ezzel.
- Szerinted nem próbáltam még? – mosolyodott el. – Dehogynem, de nem hatja őt meg semmi és senki.
- És ha esetleg én is… - vetettem fel ezt a lehetőséget is.
- Szerintem jobb lesz, ha nem. Nem kell olajat önteni a tűzre, mert apu csak felkapja a vizet. Jó lenne, ha lenne végre egyszer egy olyat alkalom, amikor nem történik semmi. Értem ezalatt, hogy nem vesznek megint össze.
- Rendben, de… de annyira rossz ilyennek látni. – forszíroztam továbbra is a témát.
- Nekem is rossz.
Egy kis csönd ült a beszélgetésünkbe, majd Anna másra terelte a szót.
- Veletek amúgy minden rendben?
- Igen, most már az. – mosolyodtam el. – Volt megint egy összezörrenésünk, de úgy beszéltük meg a legutolsó esélyt megadjuk még magunknak. Eljött hozzám és biztosított a támogatásáról, pedig hallani sem akart róla azelőtt.
- Miben támogat? Már ha nem indiszkrét.
- Tudod, kaptam egy hívást az orvosomtól, hogy a legutolsó esélyem él még. Iszonyú volt ezt hallani. De nem foglalkoztam a betegségemmel és valahol meg is érdemeltem. Én akartam az utolsó esélyt és ekkor haragba voltunk. Úgy jött rá, hogy eladó házakat nézegettem az interneten. Azt hitte el akarok költözni, de a családi házam akarom eladni a műtét fedezése miatt. Ekkor elmondtam neki mit is takar a műtét, de ő közölte velem, hogy sajnálja és nem támogat. Én összeszedtem magam és hazarepültem, de az orvosnál ott várt. Ezután beszéltük meg mindezt és döntöttünk így.
- Akkor ezért mondta, hogy késni fogtok. – jegyezte meg.
- Hogy érted? – néztem rá kissé meglepetten.
- Úgy volt, hogy még tegnap eljöttök.
- Várj! Én nem is tudtam eddig erről, tegnap mondta, hogy jöjjek el vele.
- Szerintem azért nem mondta, mert most mondtad, nemrég békültetek ki.
- Igen, igazad lehet.
- De egy dologban biztos vagyok. – mondta – Neki te vagy a mindene. Nem fordult meg itt csak egy ember rajtad kívül, de akkor nem láttam azt a szemében a bátyámnak, mint akkor, amikor rád néz. Hatással vagy rá és szeret téged. És tudom fura egy természet, - ekkor mind a ketten elmosolyodtunk – de nem unalmas vele az élet. Én úgy látom kívülről, te is így érzel vele kapcsolatban.
- Igen én is. – szóltam a mondandójához.
- Ezért is vagytok jók együtt és ezért is oldjátok meg a gondjaitokat. Mert a legfontosabb a szeretet. –lélegzetvételnyi szünet következett, majd folytatta - Kicsit irigyellek is titeket miatta.
- Irigyelsz? – igazán meglepett a kijelentése.
- Igen, mert én nem fogom megtalálni még egyszer ezt, és elvesztettem. Ezt már feldolgoztam, de belátom a hibám.
- Meg fogod találni hidd el, mert megérdemled.
- Jól esik amit mondasz, de tudom nem.

Azt hiszem a vacsora után lett csak rosszabb ez a látogatás. Végzett mindenki és miután elpakoltuk a tányérokat és mindent az asztalról visszaültünk és próbáltunk végre családként viselkedni. Bár én nem mondhattam magam a család tagjának, de ez a környezet és életvitel sem hasonlított egy családi élethez.
A szülőket immáron mindannyian felköszöntöttük házassági évfordulójuk alkalmából, de ez nem éppen úgy sikerült, mint ahogy azt szerettük volna. Christian és Garry között ismételten vita alakult ki. Nem lehetett megakadályozni őket, szó szót követett és sikerült ismételten egymásba gázolniuk.
Az egész úgy kezdődött, hogy Christian-t mobilon keresték.  Ő felvette a telefont, majd egy negyed óra múlva visszajött.
- Megint a munka? – kérdezte apukája ridegen.
- Igen. Egy-két dolgot el kellett intézni. – válaszolt párom.
- Mint mindig. – tett egy megjegyzést ismételten Garry.
- Ezzel mire célzol?
- Arra, hogy éled ezt az életed, ami szerintem csak egy…
- Egy? – ekkor robbant igazán a bomba. Mi hozzá se tudtunk szólni és nem tudtunk beleavatkozni, hiába próbáltuk.
- Apu! – szólt Anna közbe.
- Ebbe ne avatkozz bele lányom! – pirított rá Garry. - Miért nem élsz másként, hogy büszke lehessek rád? – utóbbi kérdését már Christian-hoz intézte.
- Bocsáss meg, hogy ilyen vagyok, akire nem lehetsz büszke! Sajnálom, hogy ez az életem, nem pedig az, amit te terveztél! De boldog vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek, fogadd el apa! Nem fogom azt élni, amit te tervezel, mert nem az vagyok. Nem értem mit blamálsz ezen? Tedd túl magad rajta könyörgök!
- Ne beszélj így velem! Jobb lett volna, ha el sem jössz ide!
- Ez komolyan mondod? – kérdezett idegesen vissza.
- Igen komolyan! – kitartott kijelentése mellett Garry.
- Akkor jobb lenne, ha el is mennék apa!
- Nekem te nem vagy a fiam! A fiam meghalt. Te egy idegen vagy nekem, aki itt ül velem szembe!
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Christian felpattant és dühösen elhagyta az étkezőt. Nagyon megbántotta most az édesapja. Én rosszallóan csóváltam a fejem, majd elnézést kértem és távoztam az asztaltól. Siettem párom után, akit már a szobában találtam meg. Lehajtott fejjel ült az ágy szélén. Sírt. Megértettem őt. Azonnal odalépkedtem hozzá és átöleltem.
- Sajnálom, hogy így alakult.
- Kérlek, ne engedj el. – súgta halkan.
- Nem engedlek el. – súgtam vissza.
Kezemmel beletúrtam a hajába. Rám nézett és csak figyelt.
- Biztosan nem így gondolta apád amiket mondott.
Kényszeredetten elmosolyodott.
- Most is, mint ahogy ezt már párszor.
- Áruld el, miért ilyen? – tudni szerettem volna a viselkedésük okát.
- Azon nem tud túllépni, hogy nem az ő nyomdokait követem, hogy mertem álmodni és változtatni. Hibásnak tart.
- De ez butaság. – simítottam végig az arcán.
- Volt egy bátyám. – kezdett neki mondandójának. Ebben a pillanatban nyílt meg igazán előttem. – Mindig is olyan akartam lenni, mint ő, tudod Matthew volt az első szülött fiúgyermek, ő volt a példakép nekem, a büszkeség hozó gyerek pedig apám számára. – megtörölte szemeit. – Ő autóversenyző akart lenni midig is. Talán miatta is letten az aki, ha most így belegondolok. Apám támogatta őt ebben, mindent biztosított számára, amit csak lehetett és szükséges volt. Én is elkezdtem ugyanazt az utat, amit ő is egyszer, de nem szentelt rám figyelmet. Elkezdtem a ranglétrát végigjárni, de egyszer apám elvette tőlem azt a bizonyos létrát és a következő fokra már nem mászhattam. Valahogy úgy éreztem az ő szemében én csak másodhegedűs lehetek, ahogy a húgom is. Apám úgy gondolta nekem mást kell csináljak mint neki. Úgy tervezte egyetemre járok majd, diplomás ember leszek, aki valamilyen cég feje lesz és az üzleti életben leszek nagykutya. De én nem akartam. Mindig elmentem a bátyámhoz, aki hagyta, hogy belecsöppenhessek az ő világába egyre jobban és jobban. Megfertőzött, nem az akartam lenni, akinek apám akart kreálni. Volt, hogy beleülhettem bátyám autójába, amit ő megtudott aztán rettentő dühös volt. Ekkor mondtam neki, ne azt akarja, hogy az legyek akit ő szeretne, hanem az aki én akarok lenni. Ez viszont nem hatotta meg. Majd az egyik verseny előtt a bátyám összeveszett vele. 8 év volt közöttünk, mégis nagyon jól megértettük egymást. Azon a versenyen, a bátyám balesetet szenvedett. Iszonyatos erővel száguldott bele az egyik kanyarba a gumifalba. – legurult egy könnycsepp az arcán. – Nem láttunk mást csak egy óriási sebességgel száguldó, megfékezhetetlennek tűnő járművet, ami egyre jobban közelít a falba. Porfelhő kísérte útján, majd becsapódott. Megmutatták a felvételeket, s látszott, igyekezett fékezni, de hiba lett a versenyautóban, így nem tudott mit tenni. Az autó a becsapódás után visszapattant onnan, majd még egy kisebbet lökődött oldalról. Soha életemben nem láttam még addig olyat. Ő olyan pilóta volt, akinek addig sosem volt még balesete, de ez az egy megváltoztathatatlan volt.  Minden olyan kaotikus volt. Rádión üzentek neki, de nem reagált, vártuk hátha megmozdul, lélegzetvisszafojtva néztük a belső kamerás felvételt. De nem mozdult. Azonnal odarohantak hozzá, hogy segítséget nyújtsanak neki. – ekkor már az én könnycseppjeim is útnak indultak. – Túlélte, de életveszélyes állapotban azonnal kórházba szállították. Azonnal megműtötték őt. Emlékszek azt mondták egy 24 éves fiatal szervezetről van szó, akinek vannak esélyei. De ez nem így volt. Az éjszaka folyamán elvesztettük őt. Először sikerült újraéleszteni, s bíztattak minket, ne adjuk fel a reményt. Apám ott állt mindvégig az ágy szélén és sírt. Anyám összetörve az ágy mellett. Én fel sem tudtam fogni mi történt, húgom pedig még nagyon kicsi volt, nem értette anyuék miért sírnak és Matthew miért fekszik az ágyban mozdulatlanul. Majd bekövetkezett, a szervezete végleg feladta a küzdelmet ekkor pedig már nem tudták újra megmenteni és visszahozni hozzánk.  A bátyám meghalt. Nem hiszek a reményben. A remény csak kecsegtet és fájdalmat okoz. Akkor reménykedtem bíztam abban, hogy felkel az ágyból, de nem tette meg. Ekkor összetört mindenki. Megváltozott minden. Apám minden emléket, ami a bátyámhoz köthető, és ami az autóversenyzéssel kapcsolatos igyekezett kiirtani a családból. A kupáit eltette, amik még mai napig is a dobozban állnak. Én megfogadtam megvalósítom az álmom, Matthew hitt bennem és bizonyítani akarom neki, okkal hitt. Kis idő múlva egyre jobban belecsöppentem abba a világba. Folyton az ő szobájába lógtam, mindig a cuccait viseltem és egyszer autóba ültem. Apám fékezhetetlen dühétől és haragjától nem menekülhettem. Azt mondta miattam halt meg a fia. Miattam veszett össze vele, azért nem tudott koncentrálni és én voltam a hibás. Ezt követően megváltozott teljesen a kapcsolatunk. Én abbahagytam azt az életet amit ő tervezett nekem és megvalósítottam azt, amire vágytam. Ezt pedig ő nem tudja elfogadni, ugyanúgy azt a kissrácot látja bennem, aki miatt akkor Matthew összeveszett vele, aki beült az autóba, aki azt mondta neki nem.
Nem tudtam mit mondani neki hirtelen. Egy pillanatra sem gondoltam volna azt, hogy ez áll mögötte. Elvesztette a testvérét és megtudtam azt, ami miatt ilyen a kapcsolata az édesapjával. Magamhoz húztam még jobban, s csak üldögéltünk csendben.
Később, amikor lenyugodott egymás karjaiban pihentünk az ágyban. Kezdetben nem beszélgettünk, majd ő kérdezett.
- Claire, a műtéttel mi lesz?
- Hogy hogy mi lesz? Elvállalom, de azt tudod.
- Nem úgy értettem.
- Akkor? – meglepettem néztem rá.
- Arra céloztam… - kicsit hezitált – hogy szeretném, ha a segítségemet elfogadnád. – bökte ki, amit akart.
- Ugye nem akarod kifizetni? – kérdeztem vissza.
- De.
- Nem, ezt nem szeretném. – tiltakoztam azonnal - Ha segíteni akarsz, segíts eladni a házat.
- De én…
- Kérlek szépen…
- Rendben. – sóhajtott egy hatalmasat. – Van egy ingatlanos ismerősöm.
- Köszönöm.

Kicsivel később úgy döntött jár egyet a házban.  Én maradtam a szobában. Pár perc múlva kopogásra lettem figyelmes. Anna dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón.
- Zavarlak? – kérdezte kissé bátortalanul.
- Dehogyis, gyere be nyugodtan. – hívtam be.
Bentebb jött, majd húzódtam az ágyon és leült mellém.
- Jobban van Christian? Annyira sajnálom, hogy megint ez alakul ki.
- Talán. Elmondta mi történt régen, és hogy miért hibáztatja édesapátok. De erről ő nem tehet. – fejeztem ki egy tömör mondatba a véleményem.
- Persze, hogy nem tehet! Matthew halála nem az ő hibája. Valahol szerintem apu nem fogta fel mi történt akkor. Persze tudom, a világon a legrosszabb elveszíteni egy gyermeket és eltemetni, de akkor nem egyet vesztett el, hanem kettőt, sőt úgy érzem néha az összest.
- Annyira rossz ezt látni.
- Már lassan megszokom. – rántott egyet a vállán. – Christian viszont sosem fogja, újra és újra belegázol apám a lelkébe.
- Tudod, sokszor mondta, hogy szerencsés vagyok apám miatt és nem hittem neki. Nekünk se rózsás a helyzetünk, de mégis másabb és egy fokkal jobb.
Beszélgettünk volna még, de megint veszekedésre lettünk figyelmesek. Hallottam, hogy Garry kiabál, majd egy ajtócsapódás. Azonnal odamentünk megtudni, hogy mégis mi történt.
- Apa Christian robogott ki? – faggatta azonnal Garry-t Anna.
- Igen. – vágta rá azonnal.
- Hova ment? – kérdeztem én.
- Nem tudom.
Felkaptam a cipőm, majd kimentem én is. De előtte még szóltam Garry-hez. Igazából nem dolgom beleszólni ebbe, de szörnyű látni, ahogy viselkedik és mindig újabb törést okoz a saját fiában. Így nem érdekelt, hogy megsértődik-e arám, úgy éreztem Christian miatt szólnom kell neki.
- Sikerült elvesztenie még egy gyermekét! Azt, aki amúgy szereti önt, csak nem tudja őt értékelni. Tudja ő nagyon jó ember és lett valaki. Nekem pedig a mindent jelenti és nem nézhetem ezt tovább. Haragudjon meg rám nyugodtan, ön döntése, de ne a fiát büntesse azért, ami nem az ő hibája…
Majd kiléptem az ajtón. 

Az embereket a köztük lévő kapcsok tartják össze. Akikkel életünk során bármikor is találkozunk, már nem csak egyek lesznek a sok közül, egy icipici ideig hozzánk kapcsolódnak. Ezek a kapcsok azonban gyengék és elszakadnak. Vannak azonban meghatározó személyek az életünkben. A köztünk lévő kapcsok már másak, sokkal erősebbek, hisz ők azok, akik az életünk mindennapjait valamiképp alakítják. Ki így közülük, ki úgy. Érzelmeket keltenek bennünk, különbfélébb érzeteket társítunk hozzájuk. Idővel rájövünk, vannak, akiket közülük el kell engedjünk, s lesznek olyan emberek akik még csak később fognak hozzánk kapcsolódni. Van azonban olyan kapocs, ami örök érvényű, s csak egy dolog választhatja el tőlünk azt a személyt. Egy örök érvényű és megmásíthatatlan dolog. Ez a kapocs az, ami a hozzá tartozó személlyel teszi lényegében mássá és különlegessé az életünk. S ha egyszer a kapocs elszakad, a mi életünk is egészében átszellemül majd, s meglehet, nem leszünk képesek egy újabb kapocs és személy befogadására. Ha… Feltételes mód. Ez is történhet és az is. Elég pusztán egy aprócska hiba, van egy kis figyelmetlenség. Teljes egészében megváltozhat minden, egy karikacsapásra felfoghatatlanná válhat a pillanat, elveszítetünk egy támaszt, darabokra hullhatunk és elveszhetünk mi is az örök sötétségben. Egyszer érkezett egy robajló vihar, s hatalmas pusztításokat okozott. Lerombolt mindent, ami csak az útjába került. Lényegtelen volt melyikünk vihara, az eredmény volt az, ami felfoghatatlan. Olyan erejű vihar, ahol esély sem volt megtalálni a fényt, a reményt. Vannak, akik e nélkül sem találják, vagy nem hisznek benne. Így már nincs utolsó szalmaszál, nincs amibe kapaszkodjunk, ha az előre megírt életünk egy olyan részhez érkezik, amit anélkül nem biztos, hogy túlélünk.

Utolsó Ígéret 65. fejezet

Sziasztok!

Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett véleményeket!

Nem akarom rabolni az időtöket, csak annyit szeretnék szólni a friss részről, hogy amolyan felvezető rész lesz az elkövetkező momentumokhoz.
Jó szórakozást!
Remélem tetszeni fog nektek és megléptek néhány véleménnyel.
Puszi

65. fejezet

Kérdőjel

Egy szerkezet minden eleme meghatározott szerepet játszik. Előre bekalkulált feladatot lát el, azért hogy minden pontosan működjön és a gép is a rendeltetésének eleget tudjon tenni. A szerkezet a tökéletes feladatellátásra van bekalkulálva, mondhatjuk akár így is. Az életünk is egy szerkezet irányítja, legalábbis hasonlít hozzá. Mindennek megvan a maga jelentése, minden okkal történik. A bennünk rejlő kis elemek végzik dolguk. Előfordulhat azonban, hogy hiba csúszik a gépezetbe. Ilyenkor a rendszer felborul és minden megváltozik.

Új emberek lépnek az életembe és ismételten új értelmet nyernek az egyes momentumok. A kis fogaskerék az én szerkezetemben lett hibás, s jelenleg keresem a megfelelőt, amivel tudom azt pótolni, hogy minden újra a régi kerékvágásban működhessen tovább.

Azzal, hogy azt mondom nem az állt az ajtóban akire vártam, finoman fejeztem ki magam. Olyan személy állt, akit életemben még akkor láttam talán másodjára, s már az első „találkozásunk” is furcsa volt. Nem is tudtam mi mondjak. Hogy szóljak hozzá? Mit mondjak neki? Szemügyre vettem őt. Volt a kezében egy fénykép, s amikor megpillantottam azt, kezével eltakarta, majd amikor kisebb mozdulatot tettem és nyitottam az ajtón elfordította előlem. Ránéztem hátha arckifejezése bármit is mond nekem, de még ő is meglepődött. Mintha nem is gondolt volna bele abba, hogy az ajtó túloldalán fogok állni, miután ő csengetett és felkeresett engem. Tett egy lépést és meghátrálni kezdett. Az a nő állt az ajtóm túloldalán, aki talán egy kérdőjelet megoldhat, aki ott volt a boltban korábban egy férfival és olyan furcsán nézett rám, akiről és úgy éreztem most nem mehet el innen. Tudni akartam mit keres itt és miért keres engem.
- Várj! – állítottam meg, de ő attól, hogy megszólítottam megrémült és még pár lépést tett hátrálásként.
Egyszer csak gondolt egyet és elkezdett lemenni a lépcsőn. Hirtelen gondoltam egyet, majd gyorsan lekaptam a kulcsom az akasztóról és miután becsaptam magam mögött az ajtót siettem az előbb még itt lévő fiatal nő után. Azt se tudtam ki és mit akar tőlem, de valami azt súgta utol kell érjem. Amint észrevette, hogy sietek utána gyorsított a léptein. Úgy éreztem nem érem utol, de nagyon igyekeztem. Amikor már a lépcsőfokok utolsóit tettem meg láttam, hogy Christian segít rajta.
- Várj! – szóltam megint neki. Ekkor felém fordult, majd kicsusszantotta karját Christian kezei közül és gyorsan kilépett a lépcsőházból.
Elviharoztam Christian mellett utána. Nem tudta párom miért rohanok a nő után és egyáltalán ő miért fut előlem. Mire kiértem a nő már eltűnt a tömegben. Azt se tudtam merre ment. Az utcán sétáló emberek között nagyon könnyen el tudott vegyülni. Miért jött el, ha csak így elment? Ki ő és mit akart tőlem? Csak ezek és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben. Kezeimmel beletúrtam a hajamba és hátrafésültem azt, majd fújtattam egy nagyot. Kezeim az arcom elé tettem, majd végighúztam azokat bőrömön. Ezután előre hajoltam és fújtam még egy kicsit, majd leguggoltam. Rövidke idő múlva felálltam, majd kis csalódottságot érezve visszamentem a házba. Christian még mindig ugyanott állt, mint korábban, de a kezében ekkor szorongatott valamit.
- Ez meg mi volt? – kérdezte tőlem.
- Én sem tudom. – vontam meg a vállam. – Csöngettek, kinyitottam az ajtót és ez a nő állt előttem. Meg voltam lepődve, nem tudom ki, de ő is úgy állt velem szembe, mint aki nem is gondolta volna, hogy én fogok ajtót nyitni. Már láttam egyszer őt, de akkor is hasonlóképpen nézett rám. Láttam, hogy szorongat egy képet, amit miután észrevettem eldugott előlem. Aztán meg meghátrált és elindult én meg utána futottam, de amint látod nem értem utol. – vázoltam fel a történteket.
- Épp beléptem amúgy, amikor belém szaladt és ütköztünk. Nem gondoltam, hogy épp előled siet ennyire. – ecsetelte ő is.
- Már mindegy. – léptem közelebb hozzá, ő pedig adott egy puszit. Ekkor szenteltem csak nagyobb figyelmet annak, amit a kezében tartott.
- Ez micsoda? – kérdeztem és nyúltam a kezében lévő kép irányába.
- Ja, tessék. – nyújtotta nekem én pedig megfogtam. – Ezt most vettem fel a földről, ez a nő hagyta el. Még nem néztem meg ki van rajta. – de mire ő ezt kimondta addigra én már megfordítottam a fényképet. Nem tudtam megszólalni. Édesanyám volt a képen. Szemembe azonnal könnyek szöktek és próbáltam valamiféle képet összerakni a fejemben. Egyáltalán nem számoltam ezzel a lehetőséggel, hogy őt fogom viszont látni a fotóról.
- Mi az? – érdeklődött Christian miután látta, hogy szótlanul és már majdnem sírva nézem azt a bizonyos fényképet. – Claire! – próbált visszarázni a valóságba.
Nem mondtam semmi, egyszerűen csak odaadtam neki a fényképet, hogy ő is lássa azt, amit én. Az ő arcán is a megdöbbenést láttam, amikor felfedezte ki az a nő, akinek a képét a kezében tartja.
- Ő az édesanyád. – jelentette ki, amire én egyszerűen csak bólintottam. Így adtam meg a válaszom neki. – De ki ez a nő? És miért volt ez a kép nála? – kérdezte tőlem, de erre a választ én sem tudtam. Szipogtam egyet, majd megtöröltem a szemem és összeszedtem magam.
- Nem tudom. – vettem el tőle újra a fényképet. – Nem tudom ki ő, de köze van anyához. Nem véletlen, hogy eljött ide és az sem, hogy ez nála volt. – vontam le a következtetéseket és néztem rá. – Volt valaki, aki anyu sírjához mindig tett egy virágot a születésnapján. Sokáig azt hittem apám az, de kiderült nem. Egyszer pont akkor voltam ott, amikor az idegen is, de eltűnt előlem. Szerintőm ő az. – mondtam el azt, amit ős már eddig is tudott. Mégis úgy éreztem még egyszer ki kell mondani a tényeket, s így talán valamiféle kép is kialakulhat. - Csak nem tudom mi a köze anyához és hozzánk.
Christian magához húzott és megölelt. Összekapartam magam, majd felsétáltunk a lépcsőfokokon. Kinyitottam a lakás ajtaját. Ahogy beléptem furcsa illatokat éreztem. Hirtelen beugrott a főztömnek lehet csak ilyen illata. Berohantam a konyhába, de már késő volt. Egy része kifutott, másik pedig finoman kifejezve odakozmált a főzésem eredményének és gyakorlatilag dobhattam is ki, amit csináltam. Ez nem az én napom volt. Lekapcsoltam a tűzhelyet, majd idegesen fogtam magam és kiöntöttem mindent. Christian meglepődve nézett rám és sikerült megmentenie, ugyanis majdnem leforráztam magam.
- Add ide. – fogta magát majd elvette nagy nehezen tőlem az edényt.
Beletette ezután azt a mosogatóba, én pedig elkezdtem takarítani a tűzhelyet. Viszonylag hamar végeztem vele, ő pedig segítség volt számomra, hisz az edényeket takarította el. A szivaccsal a kezemben lépkedtem felé és miután ledobtam azt a mosogató szélére felé fordultam és kérdeztem tőle.
- Mondd, miért vagyok ennyire szerencsétlen?
- Nem vagy az. –szorított ismételten magához.
Átkaroltam őt, ő pedig adott egy puszit a homlokomra.
- Meg akarom tudni ki ez a nő. – jelentettem ki.
- Meg fogod. – mosolygott rám biztatóan. – Figyelj… - kezdett neki a mondandójának.
Kicsit megijedtem olyan fura lett az arckifejezése. Figyelmem rá szegeztem és hallgattam mit akar mondani.
- Azt akarom mondani, hogy menjünk el innen.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem meglepődve.
- Holnap lesz a szüleimnek a házassági évfordulója. Anna hívott már a hétvégén, hogy mindent megszervezett és vár minket. Nézd, én szeretném, ha együtt mennénk el. Egy kicsit kilépnénk ebből a pillanatnyi helyzetből. Szerintem jót tenne, ha elmennénk pár napra. A szüleimmel is találkoznál, és szükségem lenne rád. Tudod, hogy nem épp a legjobb a viszonyunk a szüleimmel és jó lenne, ha ott lennél, mint a támaszom. Eljössz velem?
Elmosolyodtam és megadtam a válaszom.
- Persze. Mikor indulunk és mivel megyünk? – kezdtem kérdezősködni.
- Holnap kora reggel. Úgy terveztem, hogy autóval utaznánk. Elég hosszú lesz az út, pár óra, ezért is kell, hogy reggel induljunk.
- És mennyi időre megyünk?
- Pár nap. Amennyi szükséges. – mosolyodott el.
- Szükséges? – kérdeztem érdeklődve.
- Ameddig jól érezzük magunk. Egy kicsit pihenünk és elfelejtünk mindent. Szeretném, ha csak veled illetve magunkkal tudnék foglalkozni, kényeztetni akarlak és veled tölteni az időm.
- Az jó lenne.
- Szerintem jót tenne a kapcsolatunknak. – nézett mélyen a szemembe, megfogta kezem és a szájához emelte majd kézfejemre adott egy puszit.
- Egyet értek veled.
- Örülök neki, hogy együtt megyünk.
Ismételten magához húzott és megölelt. Én pedig elnevettem magam.
- Mi olyan vicces? – kérdezte tőlem.
- Mit fogunk enni? Gyakorlatilag most folyt le a lefolyón, amit főztem. – terelődött hirtelen teljesen másra a téma.
- Rendelünk valamit! – jelentette ki.
- Rendeljünk kínait! – amikor kimondtam azt a bűvös szót, hogy kínai Christian arca megváltozott és sugallta, hogy kérlek, csak azt ne rendeljünk. – Azt hiszem, inkább pizzát rendelek. – jelentettem ki.
- Az jó lesz. – mondta vidáman.
- Elárult az arcod. – mosolyodtam el és kacsintottam rá, majd megkerestem a telefonom és kihorgásztam a szórólapok közül az egyik pizzériáét.
Tárcsáztam és rendeltem. A biztosított időn belül megérkezett a rendelésünk. Hoztam mind a kettőnknek egy tányért, majd lehuppantunk a kanapéra és némi televíziózás közbe fogyasztottunk.  Viszonylag hamar elpusztítottuk a pizzát, majd ezután egymás karjaiba bújtunk és folytattuk, amit addig is csináltunk. Gondolatban kicsit elkalandoztam. A másnap járt a fejemben. Eljön majd a pillanat, amikor találkozhatok a családjával és megismerhetem a szüleit. Azokat, akiket ő szeret, de valami mégis hibázik a kapcsolatukban. Eljött az idő és kicsit bele tudok látni az életébe. Megérthetem őt. Ráadásul igaza van, egy mókuskerék az életünk. Folyton ugyanaz pörög le, ismétlődő periódus. Jót tesz majd nekünk, ha kicsikét kilépünk ebből és egy rövid időre nem azzal foglalkozunk, ami jelen pillanatban teszi ki mindennapjainkat. Ő elterelheti a gondolatait a munkájáról, én pedig a műtéttel kapcsolatos gondolataimtól szabadulhatok meg.
Arra lettem figyelmes, hogy egyszer csak elaludt mellettem. Nagyon édesen aludt és nem volt szívem felébreszteni őt. Kerestem egy takarót és ráterítettem, de akármennyire is szerettem volna, hogy ne ébredjen meg, mégis megtörtént. Összeszedte magát és miután ébernek nyilvánította magát úgy döntött hazamegy, hogy össze tudjon pakolni. Megbeszéltük, hogy reggel hány órára érkezik majd. Elköszöntünk egymástól én pedig először elpakoltam a vacsoránk maradványait, majd elkezdtem összepakolni. Nem tudtam mit vigyek magammal, óriási dilemma volt bennem. Végül hosszabb a szekrény előtt álló és a szobában gondolkozva töltött idő után megvilágosodtam. Hirtelen tudtam mit akarok és míg bennem volt mindez be is pakoltam. Később lezuhanyoztam majd lefeküdtem aludni. Viszonylag korán volt még, de tisztában voltam azzal, hogy a másnap hamar eljön és bizony a korán kelés nem tartozik a kedvenc tevékenységeim közé, főleg meg, ha nem pihenem ki magam megfelelően. Végül sikerült hamar elszenderedjek.
Jól aludtam az éjjel, az ébredés mégis nehézkesre sikeredett. Nyújtózkodtam az ágyban, majd kikeltem. Átöltöztem, reggeli rituálém is megcsináltam és pár falatot is bekaptam így még reggeliztem is. Hamarosan érkezett Christian, aki segített levinni az autóhoz a cuccom, majd miután bepakolt beültünk az autóba. Kicsit hezitált, szorongatta a kormányt és sóhajtott egy hatalmasat. Ez azonnal szemet szúrt nekem és azt éreztem valami nincs teljesen rendben.
- Valami baj van? – kérdeztem azonnal tőle.
- Nem semmi. –válaszolt, sóhajtott még egyet, majd felém fordult és egy halovány mosolyt eresztett el.
- Biztos? – kérdeztem újra.
- Biztos. – válaszolt, majd beindította az autót.
Számomra ez a biztos szó nem volt meggyőző. Láttam rajta, hogy valami nyomasztja, van valami a háttérben. De az, hogy mi nem tudtam. Érdekelt, hogy mi az és kihez köthető. Ahogy figyeltem a gesztusait egyre jobban az az érzésem támadt, hogy az elkövetkező napokhoz lehet köze. Így kissé feszültem vártam én is az előttünk álló időt, várva mi fog velünk történni.

Utolsó Ígéret - 64. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Tudom, hogy hétvége volt ígérve és fel is akartam tegnap este tenni a részt, de miután sikerült megszenvedjek a zenelejátszóval, nem igazán akarta a blogger azt amit én szeretnék. Így meguntam a szenvedést és úgy döntöttem ma hozom nektek a fejezetet.

A fejezetről különösebben nem akarok semmit se elárulni. Ha elolvassátok, remélem majd mond számotokra valamit. Ha megnyitjátok az oldalt felcsendül egy szám. Ezt a zenét hallgattam a fejezet megírása közbe és úgy gondoltam nektek is közzé teszem. Én imádok úgy olvasni, ha a háttérben egy kis zene szól, remélem ti is szeretitek ezt az érzést és a kedvetekre teszek ezzel. Köszönök mindennemű véleményt ami érkezett, remélem most is megleptek párral.

Jó szórakozást kívánok nektek a fejezethez!

64. fejezet

Az élet igazi írója önmaga

Sokan azt mondják, magunk alakítjuk sorsunk szálait. Kezünkben a lehetőség, előttünk a döntés, mi pedig az adott pillanatokról, meghatározó momentumokról határozunk. Sziklaszilárdan, vagy épp bizonytalanul, de döntünk. Én mégis azt mondom, nem csak mi alakítjuk a sorsunk szálait. Nem mindent magunk döntünk el, adódnak olyan töredékek mindennapjainkból, amikor már csak a kész tények állnak előttünk és csak sodródunk az árral. Szélsebesen haladunk, s nincs fék, hiába mondom azt, hogy állj, az élet megy tovább nem vár senkire és semmire. Nem várja meg, mi lesz mondjuk két perc múlva, csak halad és te kénytelen vagy vele együtt utazni, nem tudsz kiszállni. Meghasonulsz önmagaddal ha kell, de a végén megeshet hiába való volt minden, a sok küzdelmes, az olykor csak szenvedésként eltitulált pillanat, az élet.

Minden nap harcolunk valamiért. Kézzel megfogható dologért, vagy éppen a szemnek láthatatlanért. Egy érzésért, egy vágyért, egy álomért, valakiért. Szembeszállunk ha kell még a legnagyobb és legerősebb ellenféllel is, csak, hogy ne hagyjuk, mindezeket elveszni. Egy elszalasztott esély olykor sokkal nagyon fájdalmat okoz, mint egy harc elvesztése. Nem mondható az, hogy egyszerű az élet, de mégis így egyedi. Nem hasonlítható össze egyik ember se a másikkal. Mindenkinek megvan a harca. Ez nyilvánvaló. Egy egyedi küzdelem, néha fojtogató érzés, mégis sajátnak mondható. Már értem azt, amit eddig nem értettem. Tudom miért kérdezte azt édesanyám sírva, hogy ha tövist növesztene, megvédené őt is a rossztól, mint egy rózsát? Tudom már, miért kért arra, segítsek neki. Akartam, de ahhoz én túl kevés voltam. Az akarat nem volt elég, a tétlenség győzött. Most azt mondom, harcolok. Harcolok olyasvalamiért, amiről nem én döntök, de nem ülök tétlenül és várok, nem szalasztom el az esélyem. Harcolok a mindennapomért, harcolok önmagammal szemben, és ugyanakkor egyben magamért is, harcolok az életemért.

Nap, mint nap összefutunk olyan emberekkel az utcán, akik megtalálják a mindennapokban rejlő szépséget. Életük messze nem tökéletes, számunkra felfoghatatlan amiket megélnek, mégis csupa pozitívumot sugallnak másoknak. Az élet viharában számukra van csendes nap. Tudják értékelni a pillanat jelentőségét, míg mások, köztük én is elsiklunk fölöttük. Nem teszik fel a kérdést miért? Tudják, a válasz nem érkezik meg. Becsülöm és tisztelem őket, szeretném, ha én is hozzájuk hasonló emberré válhatnék…

Hányszor lehet elviselni az elviselhetetlennek tűnőt? Meddig lehet még bírni? Az életet már megpróbáltam annyiféle köntösbe öltöztetni, különbözőképpen felfogni. Hol ehhez, hol ahhoz hasonlítottam. Hol úgy éreztem gyönyörű, hol úgy csak egy szenvedés. Feltettem már milliószor azt a kérdést, miért, és mivel érdemeltem ezt ki, de nem volt soha senki, aki megválaszolta volna azokat nekem. Egyszer eljön a pillanat, amikor felfedezem, a választ nem várhatom, magamban kell megtaláljam. Most mégis mit mondjak rá? Milyen az én életem? Olyan, mint egy üveg, ami olyan könnyedén millió darabra törhet? Mondjam azt, hogy csak egy csepp a tengerben, s nem számít ki kicsoda, a tenger nagyobb és hatalmasabb? Mondjam azt, hogy a tövis nem védi meg a virágokat? Mit mondjak? Mondjam azt, egyszer majd minden rendben lesz, nem lesznek gondok, semmi probléma, egy nyugodt élet lesz, nem lesznek fájdalmak, nem lesznek sebek, nem lesz csak az öröm és boldogság? Létezik egyáltalán ilyen? Mikor fogom tudni azt mondani megtanultam minden hibám következményét és minden a helyére került? Mikor leszek végre teljes mértékben boldog?

Félelem. Ez az egyetlen szó pontosan kifejezte azt, amit érzek. A világom akkor valahol a pusztulás szélén állt, kerestem a kapaszkodót. Nagyon sok mindentől féltem és félek most is. Félek a szavak súlyától, az előttem álló pillanatok történéseitől, a számoktól, esélyektől, a jövőtől. Bevallom, félek attól is, hogy egyedül maradok.  Akkor úgy éreztem, minden jel erre utal. Fáradtan és nyúzottan keltem ki az ágyból. A sötétítőt nem húztam be az éjjel tökéletesen, a két függöny között egy kisebb résen a napfény behatolt, pont az arcomat simította melegségével. Próbáltam a fénysugár felé nézni, de nem láttam mögé. Apránként összeszedtem magam, majd megemelkedtem az ágytól. Éreztem a talajt a lábam alatt fizikailag, de úgy éreztem lélekben kicsúszott alólam. Szabadesésben zuhanok a mély felé, míg egyszer csak valahol földet nem érek. Odalépkedtem selyem hálóingemben az ablakhoz és a rést kintebb húztam. Kitekintettem. Korán volt még, de az élet már nagyban megindult odakint. Míg mások csak ébredeznek, egyesek már a mindennapi rutinnak megfelelően cselekednek. Élik átlagos életük, egy olyat amire én is vágyok. Elengedtem a bordó függönyt, ami könnyedén érkezett vissza eredeti pozíciójába. Elsétáltam az ablaktól. Itt volt az idő, hogy az én napom is megkezdődjön. Ennek értelmében tevékenykedtem. A reggelit kihagytam a vizsgálatok miatt, de őszintén nem is voltam éhes. Kerestem magamnak egy ruhát, majd belebújtattam testem. Hajam kifésültem és hagytam, hogy a vállamra hulljon. Elkészültem, majd leültem a kanapéra. Túl korán voltam kész. Körülbelül egy órát ültem ott és meredtem néztem előre. Hasonlóan az éjszakához csak bámultam a semmit. Az éjjel nagyon nehezen aludtam el. Sokáig néztem a digitális órát, figyeltem, a számok miként változnak meg, ahogy telik az idő. Mintha csak egy visszaszámlálás lett volna. Amikor már az is csak nehezebbé tette, hogy végre elaludjak megfordultam és kényszerítettem magam az alvásra. Végül ez segített. Az ólomlábakon járó idő apránként eltelt én pedig elindultam otthonról. A vezetés némiképp lekötött, így a koncentrációm sem oszlott meg. Kisebb kitérővel meghosszabbítottam az utam, mielőtt begurultam volna a parkolóba. Kiszálltam az autóból. Gyengének éreztem magam, mint akit ereje teljes mértékben elhagyott. Lábaim nehézkesen emeltem meg és indítottam azokat útjukra. Tiltakoztak akaratom ellen, de én győztem. Felküzdöttem magam Mike-hoz, de odapillantva az ajtóhoz valóban földbe gyökerezett a lábam. Nem éppen az várt ott, mint amit előzetesen bekalkuláltam. Ott álldogált egy férfi nekem háttal és támasztotta a falat kezével. Hátulról is megismertem az illetőt. Jellegzetes testtartása, barna haja, alakja ismert volt számomra. Szólásra nyílt a szám, de a hang végül bennmaradt. Ő ekkor még nem vett észre. Néztem mit csinál itt. Lépett párat jobbra, majd megfordult és észrevett ő is engem. Egy mozdulatot sem tettem felé, ő viszont közeledett hozzám. Megfogta a kezem és úgy éreztem azt hitte ezzel minden rendben.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle én elsőként.
- Miattad jöttem ide. – válaszolt azon nyomban.
- Csakugyan? – néztem rá meglepve.
- Igen miattad. Bánom amit mondtam, de ezt már gondolod unod tőlem hallani.
- Már párszor hallottam ezt tőled! – vágtam hozzá.
- Rájöttem, hogy hibát követek el.
- Figyelj! – kicsúsztattam kezem a kezei közül és én fogtam meg az övéit – Én most megyek, időpontom van, nem akarom megvárattatni Mike-t. – elengedtem a kezét és elindultam mellőle.
- Menj el így a könnyebb! – mondta azonnal, és hatással volt rám, megtorpantam. – Én is ezt tettem, nem jobb és nem könnyebb út! Beláttam, amikor elmentél, hogy hülyeséget csináltam és mondtam neked. Mi lett volna, ha elmész és bajod esik? Nem tudtam volna magammal elszámolni. Azt engedd meg legalább, hogy bemenjek veled. – amikor ezt mondta, már ott állt mellettem és a kezem ismételten megfogta. De most nem eresztett el és én sem húztam ki keze szorításából az enyém.
Végül együtt léptünk be Mike-hoz. Kicsit meglepődve nézett ránk, majd üdvözölt minket. Mi is üdvözöltük őt, majd miután hellyel kínált minket, leültünk vele szembe. Táskám felakasztottam a szék támlájára, kezeim pedig összekulcsoltam és a combomra helyeztem. Vártam mit mond és miként vázolja fel a jövőt.
- Kezdjünk is bele. – mosolygott rám bíztatóan.
- Rendben. – mondtam elhaló hangon.
- Úgy gondolom, hogy világosabb legyen, mit akarok most mondani, szemléltetem a mondandóm.
Elővett egy színes képet és egy tollat vett a kezébe.
- Erre szükség lesz. – megint elmosolyodott bátorítóan. – A telefonban amolyan nagyvonalakban vázoltam a műtétet. Szerintem először is kezdjük ott, hogy mit is takar a talamotómia. Egy műtét, ami az agy egy bizonyos részének a talamusznak a részbeni eltávolítását jelenti. – közben pedig mutatta a bizonyos területet. Könnyedén ejtette ki a szavakat, mintha a világ egyik természetes dolga lenne. Amikor viszont én néztem azt, amit mutatott úgy éreztem abban a pillanatban rúgtak gyomron. Hirtelen elképzeltem mindent, láttam magam. Rápillantottam Christian-ra, aki küszködve nézte szintén azt, amit Mike mutat. Láttam rajta, hogy alig bírta végighallgatni. Megeshet, ő is elképzelte azt, amit én.
- Ezt… ezt a részt el kell távolítani az agyából? – kérdezett Christian. Mintha még csak akkor jutottak volna el a tudatához a kész tények.
- Igen. – láthatta rajtunk, hogy próbáljuk feldolgozni szavait. Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd folytatta.  – Ez a terület felelős ugyanis az általad is érzet remegés miatt. A gyógyszeres kezelés nálad kizárt, ezért is mondom ez az utolsó. Azzal, hogy ezt a részt itt eltávolítjuk, semmi problémád nem adódik, de! Mondtam azt neked, hogy van árnyoldal. – eddig is szörnyűek és rémisztőek voltak a szavai, de ekkor tudatosult bennem, hogy még a neheze csak ezután érkezik. -  A műtét következménye lehet elkent beszéd, vagy koordinációs zavarok jelentkezhetnek többek között, de ennek akkor van nagy esélye, ha mindkét oldalán elvégzik az agynak. De nyugodj meg! Az utolsó vizsgálat eredményei alapján azt mondom neked, nálad egy oldalon kell elvégezni a beavatkozást. – ekkor egy kicsit megkönnyebbültem. – De nem tudom biztosan állítani neked. Ezért is kértem, hogy gyere el és végezzük el a vizsgálatot. Már mondtam neked, és tudom, hogy nagyon akaratos vagy, de a vizsgálat szükséges. És igen, - felsóhajtott - szörnyű kimondani, de az utolsó esélyt kínálom most neked. Nem akarom ragozni, nincs több. Gondolom te is érted. – könnybe lábadt szemekkel bólogattam, hogy értem mit akar közölni. – Mit gondolsz?
Christian mindeközben megszorította a kezem, erőt adott nekem ezzel.
- Bele akarok vágni. – igyekeztem összeszedni magam, de lélekben összetörtem.
- Helyes. – mosolyodott el megint. -  Azt mondom, akkor végezzük el a vizsgálatot! – felállt székéből és mi is hasonlóképpen tettünk. – Egy pillanat és én is megyek utánatok. – mondta mi pedig kiléptünk a helyiségből.
Kint álltunk egymással szemben, én könnybe lábadt szemekkel reményvesztetten, ő pedig a bátorítást sugallva nekem.
- Kérlek, menj el.
- Nem megyek! – tiltakozott azonnal. - Nem vagy te olyan erős, hogy végigcsináld magad és nem vagy egyedül! Itt vagyok neked én! – folytatni akarta mondandóját, de Mike épp kilépett az ajtón.
- Mehettünk? – intézte kérdését felém.
- Igen.
Intett Christiannak is, de én közbeszóltam.
- Csak én megyek be, ő itt vár meg.
- Rendben.
Ezzel el is indultunk. A hely már ismerős volt nekem, tudtam mit takar majd a vizsgálat. Mindent úgy csináltam, ahogy az orvosom kérte tőlem, miközben odabenn remegtem. Ő próbált nyugtatni, mind a gesztusaival, mind a szavaival, de egyik se volt rám hatással. Nem tudtam kikapcsolni, nem tudtam nem félni. Pedig a félelem nem megoldás semmire sem. Miután végeztünk elhagytuk a vizsgálót. Amikor kiléptem Christian idegesen mászkált fel-a lá majd azonnal odajött hozzánk.
- Most egy kis időt kérek, hogy a vizsgálat eredményei megszülessenek.
- Rendben.
- Addig várjatok itt, nemsokára jövök.
- Rendben várunk. - mondta azonnal Christian.
Mike belépett az ajtón és ismételten ketten maradtunk.
- Elmehetsz nyugodtan. – mondtam neki.
- Nem akarok!
- Nemrég még azt mondtad, hogy sajnálod, de nem tudsz támogatni. Megértem. – néztem le a földre, majd ráemeltem a tekintetem. - Menj el, nem kell itt várni! – odalépkedtem a székekhez és leültem. Ő leült mellém.
- Nem megyek el, még ha haragszol is rám, ami jogos. - kezdte így a mondandóját. -  Nézd, én tudom, hogy nem vagyok egy hős, nem válthatom meg a világot, csak egy egyszerű ember vagyok. Az, aki meg akarja fogni a kezed és vigyázni rád, csak a te hősöd akar lenni. Ez az egy lehetek és ez az egy valaki is akarok lenni. – kisebb csönd után, újra megszólalt. - Nem akarok újra a mélybe zuhanni. Tudom milyen ott. Sötét, félelmetes és reménytelen. Miattad következett be változás. Képes voltam a mélyből a magasba jutni. Amikor apád mellett megláttalak, eddig ismeretlen érzés kerített hatalmába. Mintha csak egy jel lett volna. Te hoztad az életembe a változást. Úgy érzem, nélküled ott lennék még mindig. Nem akarok oda visszakerülni és magam mellett akarlak tudni, hisz szeretlek. A szó minden értelmében, testem minden porcikájával.
Érzéseimmel tisztában voltam úgy hiszem, de ez az élethelyzet túlnőtt rajtunk. Nem mondtam neki semmit, csak a fejem nekitámasztottam a falnak és néztem a plafont. Ő se mondott mást.
Az idő ismételten lassan telt. A szótlanság egy idő után már megszokottá vált, de belül valami meg akarta törni a csendet bennem.
- Mikor jöttél? – kérdeztem tőle.
- Tegnap érkeztem vissza. Mivel nem tudtam hány órára jössz, ezért idejöttem reggel és itt vártam rád.
- Értem. – mondtam mindössze ennyit.
- Tegnap mindenre rájöttem, de már nem értelek utol, hogy elmondjam, hogy hibáztam ismételten és hogy szeretlek. A futam után azonnal otthagytam mindent és az első géppel hazarepültem. Nem ér semmi se annyit, mint te.
- Bajba fogsz kerülni miattam ugye?
- Az nem számít. - megint megszorította a kezem.
Ráemeltem pillantásom és csak néztem őt.
- Most döntsd el mit akarsz, mellettem lenni, vagy sem. Megértem, csak dönts. Ha azt mondod, elengeded a kezem és te képtelen vagy végigcsinálni, tedd meg. Akkor elengedlek én is. De ha mellettem akarsz lenni, ezzel együtt, akkor mondd azt. Ne tedd azt többször velem, hogy kibököd, sajnálod. Nem bírnám többször elviselni. – egy pillanat erejéig csendben maradtam, majd feltettem neki a kérdést. - Mit akarsz?
- Melletted lenni.
Beszélgetésünk Mike zavarta meg az eredményekkel.
- Megvan az eredmény.
Sóhajtottam egy hatalmasat. Idegességem még jobban fokozódott. Christian is felállt, majd beléptünk Mike után. Újra helyet foglaltuk és vártuk mit mondd.
- Mivel azt mondtad élni akarsz az eséllyel, elmondom mi vár rád. – pislogás nélkül figyeltem őt. Megszorítottam Christian kezét, szükségem volt rá. – Az eredmény tehát azt mondja, hogy megnyugodhatsz. – nem tudtam, hogy érti ezt. – A jobb rossz vár rád. Féltem, hogy esetleg mindkét oldal műtétére lenne szükség, de nem, csak egyoldali műtét lesz. Így a kockázat is kisebb, kisebb az esélye annak, bármi probléma is fellép, és jóval több az esély a gyógyulásra. Előjegyeztelek egy hónap múlva műtétre, addig pedig kapsz majd egy gyógyszert.
- Ez… ez.
- Még ne mondj semmit. –szakított félbe és mosolyodott el megint, azon a napon már sokadjára. – A gyógyszert majd csak a műtét előtt két héttel kapod meg körülbelül. Muszáj lesz szedned, hogy egy bizonyos sejtek számát lecsökkentsük. Most pedig megnyugodhatsz tényleg. Nagyon jó esélyeink vannak.
Egy mosoly húzódott az én szám sarkára is. Örültem. Boldog voltam, hogy jó hírt kaptam és hogy az esélyeim némiképp jobbak.
Megköszöntünk mindent, majd kiléptünk Mike-tól. Elhagytuk a klinikát is, majd elkísért az autómhoz. Ekkor megint felszakadt bennem valami. Átöleltem és szorítottam magamhoz. Ő is szorosan tartott karjaiban. Egy hatalmas nehezék szakadt le rólam, egy mázsás súlyt vesztettem el. Láttam a napfényt a sötét felhők mögül kitűnni.

~ ~ ~

A konyhában tevékenykedtem és főztem. Nem volt semmi otthon, úgy döntöttem készítek valamit. Christiannal úgy beszéltük meg túllépünk a múltkori incidensen. Vártam, hogy átjöjjön, azt mondta kérni akar tőlem valamit, és mondani is, ami szerinte jót tesz majd nekünk. Beszélgettünk és arra jutottunk, hogy az a bajunk, hogy eltávolodtunk. Nem toleráltuk a másik életéből fakadó gondokat, nem beszéltünk a másikkal. Csak magunkkal foglalkoztunk, mintha szemellenző lett volna rajtunk és figyelmen kívül hagytuk a másikat, nem törődtünk vele. Ezt kell megoldjuk. Úgy döntöttünk közel kerülünk ismét a másikhoz. Elmondtam neki, hogy néha úgy érzem már a sokadik fölösleges próbálkozás volt, mikor csalódok. Így kimondtunk valamit. Ez lesz az utolsó próbálkozás, nem akarunk többet ártani a másiknak egy esetleges újabb ilyen alkalmával. Ez volt a legnehezebb döntésünk, de így határoztunk.
Csengetésre lettem figyelmes. Furcsálltam kicsit, nem vártam senkit csak Christian-t és úgy volt megbeszélve telefonon felhív, mielőtt elindul otthonról. Biztos ő csenget mégis. Gondoltam ezt magamban. Gyorsan megtöröltem a kezem egy konyhakendőbe, majd mosolyogva és vidáman léptem az ajtóhoz, hogy kinyissam azt. Amikor kinyitottam megváltozott minden. A mosoly az arcomra fagyott. Nem épp az a személy állt az ajtó túloldalán, mint akire vártam. 

Szerintetek ki az a személy, aki az ajtó túloldalán áll? És vajon miért is érkezett? :)

Mennydörgő

Üdv Drága Olvasóim!

Megint elég régen jelentkeztem. Tisztában vagyok vele. Egy olyan időszak áll előttem, ami az eddigi legkeményebb lesz az iskola tekintetében, de igyekszek megbirkózni vele. Minden esetre sem szünetet sem bezárást NEM tervezek! Pusztán időt kérek. Megint. Úgy gondolom, hogy reális képet fessek, azt tudom mondani, hogy legalább kéthetente érkezik frissítés az oldalra, de ez természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy hamarabb is felkerülhet bármi. ;)
Most pedig ez alatt a bejegyzés alatt, megtalálhattok egy kis irományt. Nem akarok semmit sem elmondani róla, olvassátok el!
Jó szórakozást!

Mennydörgő

-          Én nem ugyanolyan vagyok, mint a többiek! – mondtam határozottan és igyekeztem szemernyi kétséget sem kelteni benne. – Engem, ha hiszed, ha nem, nem az érdekel mennyi pénzed van, vagy mennyire vagy híres, engem kizárólag csak te érdekelsz! – közelebb hajoltam hozzá, érintették egymást arcbőreink, majd ajkaim az övéhez emelten és suttogva fejeztem be mondandóm. – Nekem te kellesz! Szeretlek! – lágy csókot leheltem ajkaira, majd tekintetem az előttem lévő szempárra emeltem. Hosszú pillanatok erejéig elvesztünk egymás tekintetében, majd ezt követően elnevettem magam, elhúzódtam tőle, s karba tett kézzel megálltam előtte. – Hallgatlak.

-          Kezdtem el is hinni! – nevette el ő is magát, majd elismerően megtapsolt.

-          Ennyi? – kérdeztem meglepődve vissza.

-          Miért mi lenne? – tette az értetlent, miközben felállt a fotelből és egy pohár italt készült magának tölteni.

-          Nem gondolod, hogy ez fölösleges? – teremtem szinte azon nyomban mellette, mikor ő a kezébe vette a poharat, majd miután sikeresen kitöltötte magának italát, kikaptam azt a kezéből. – Ennek nem most van itt a helye! – szóltam meg.

-          Nem kell megmondanod, minek van itt vagy esetleg nincs itt az ideje, vagy helye! – emelte meg hangját.

-          Tudod mit? – emeltem meg én is még jobban a hangom. – Akkor cseszd meg az egészet és idd le magad! Egy alkoholista vagy! – vágtam hozzá, de amint találkoztam tekintetével már bántam, amit kimondtam.

Odalépett azonnal hozzám, kivette a kezemből a poharat és a falhoz szorított egészen. Meglebegtette előttem poharát, majd meghúzta azt annak tartalmával együtt és egy szuszra meg is itta azt, ami benne volt. A poharat ezután félre dobta, ami a földre érve pár darabra tört. Megijedtem hirtelen és vártam azután mit fog tenni. Arca nem árult el semmit. Ismeretlen volt teljesen. Máskor látom szemeiben a gyengédséget és némi érzelmet, most viszont nem tudtam kiigazodni rajta.

-          Nem kell elhinni mindent az ócska újságoknak! Nem vagyok alkoholista és ezzel remélem te is tisztában vagy! – mondta teljes határozottsággal, egyetlen pislogás nélkül.

-          Ne haragudj! - kértem tőle elnézést, de ő ekkor már ellépett előlem és a földön lévő üvegdarabokat szedte össze.

Leguggoltam hozzá és segítettem a takarításban. Nem mondott semmit és én sem tudtam mit mondani. Amikor felszedte a barna szőnyegre esett utolsó darabot is felém nézett, majd nyújtotta kezét felém, hogy elvegye tőlem azokat a darabokat, amiket én szedtem össze. Átnyújtottam, majd megragadtam csuklóját.

-          Semmi baj! – nyögte ki végül, én pedig elengedtem őt.

Pár perc múlva érkezett vissza a nappaliba. Újra leült, de most a kanapén helyezkedett el, és egy kézmozdulattal jelezte nekem is, hogy üljek le mellé. Én pedig úgy tettem. Kis távolságnyira tőle, de mégis valamilyen szinten elég közel hozzá. Bal kezével megdörzsölte borostás arcát. Ritkán lehet így látni a nyilvánosság előtt, de ez a külső nagyon férfias és nagyon jól áll neki.

-          Ne feledd, el kell jönnie annak az időnek is, hogy elhitesd vele, szereted.

-          Tudom. – jelezve ezzel azt, hogy értem mit akar.

-          A múltkor, amikor megismert téged odáig meg vissza volt tőled. Megfogtad őt. - elmosolyodott. – Ez így pont jó. Erre volt szükség. Most pedig újra megfoghatod őt. Nemsokára úgyis megyünk egy kisebb partira, ahova bizony te is velem jössz. – kezét combomhoz emelte és lágyan végigsimított rajta. – Muszáj lesz behálóznod őt!- adta tudtomra.

-          Egy dolgot nem értek. Ő a barátod, mire fel ez az egész? Miért csinálod ezt? – kérdeztem meg tőle azt, ami már egy ideje foglalkoztatott.

Közelebb ült, majd megsimította arcom és mélyen a szemembe nézett.

-          Nem kell mindent megérteni. – kimondta tagolva a mondatot, majd magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. Egészen beleremegtem csókjába. – Neked csak a dolgoddal kell foglalkoznod. 

Végezetül még el szeretnék pár dolgot mondani.
Először is az Utolsó Ígéret folytatása a hétvégén várható, s lehetséges, hogy mellette érkezik egy rész a Rose-ból is.
Másodszor Drága Olvasóim, ha eljutottatok idáig minden bizonnyal elolvastátok a kis szösszenetet. Remélem tetszett és megleptek pár véleménnyel. Felteszem a kérdést nektek, szerintetek kik a férfi szereplők? Annyit elárulok, egyikőjükkel már találkoztatok pár írásomban. :)
Puszi