2012. február 25., szombat

26. fejezet

Fontos dolog!

Még mielőtt belekezdenék a fejezetbe, van egy kis bejelenteni valóm. Körülbelül olyasmi, mint a szolgálati közlemény :D
A blog megkapta ugyebár az első díját. Azóta azonban történt más is. Ugyanis a blog ugyanezt a díjat megkapta még 4 személytől: Ronietól, Dorililientől, Bellstől, Renitől.
Jelen esetben annyit tennék, hogy először is megköszönöm mindannyiuknak, hogy gondoltak rám! Nagyon szépen köszönöm nektek! Másrészt mivel szeretem a ráadásokat, és ennyi embertől megkaptam meg még egyszer a díjat, minden kategóriában írok még egy tulajdonságot.
Magamról:
+1. A lustaság mintapéldánya vagyok. :D

A történetről:

+1. Sokszor kisebb gondolatfoszlányokat bepötyögök a gépbe, melyből fejezetek lesznek a későbbiekben.

A főszereplőről:
+1. Sokszor őrlődik magában, igyekszik helyesen cselekedni, de sokszor inkább az eszére hallgat, mintsem a szívére.

És akkor most következzen a folytatás!
Jó szórakozást!


26. fejezet

Legyen, ahogy te akarod


Különböző lehetőségek, eltérő alternatívák, választás. Mindezek egy folyamat ismertetői, a döntéshozatalé. Ha csak annyit mondok, hogy meghoztam egy döntést, könnyűnek tűnik a dolog. De nem feltétlenül az is. Nem tudjuk, mi rejlik mögötte. Az életünk során minden nap hozunk döntéseket. Különböző témákban, különböző súlyú döntéseket. Szinte észre se vesszük. Azonban nem minden döntés egyszerű.
Ott voltam ismételten Christian karjaiban s láttam amint Sebastian egy pillanatra megtorpan. Talán meglepte a fennálló helyzet, amivel most szembesült. Először csak nézett, majd cselekedett. Vett egy mély levegőt, majd elment.  Én pedig csak néztem anélkül, hogy bármit is tettem volna. Csak álltam és hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Mikor ő elment lecsordult egy könnycsepp, talán épp miatta.
De nem is várhatok mást. Saját magam mondtam neki, hogy nincs kettőnk, csak ő van és én vagyok, és meghoztam egy döntést. Hagynom kell elmenni és el kell felejteni. Aki itt van velem, szeret engem, mellettem áll, és ahogy észreveszem, mindent megtesz értem. Kívánhatok ennél többet?
Elengedtük egymást.
- Köszönöm, hogy itt vagy velem, ez sokat jelent nekem. – mondtam Christiannak.
- Ez természetes, hogy itt vagyok melletted.
Majd megsimogatta az arcom, s letörölte a könnycseppjeimet is.
- Mit mondtak? – kérdezte azonnal.
- Annyit tudok, hogy rosszul lett, infarktus gyanújával hozták be és hogy most eszméletlen. Még elvégeznek rajta néhány vizsgálatot. – minden szavam kimondása egyre nehezebben ment.
- Minden rendben lesz, meglátod majd! – bíztatott Christian.
Majd egy darabig szótlanul álltunk egymás mellett. Nem tudtam mit is mondjak neki. Ugyanúgy ott álltam a fal mellet némán és csak néztem ki a fejemből. Csak apám járt a fejemben, és az, hogy megszületett a döntés. Én adtam meg a kezdő lökést és Sebastian csak véghezvitte, amit én kértem tőle. Minden úgy alakult ezen a téren, ahogy én akartam, vagyis ahogy helyesnek véltem.
Végigsimította Christian a karom.
- Gyere, üljünk le egy kicsit.
Én nem ellenkeztem és leültünk. Egy kisebb kanapé szerűség volt a várakozóban elhelyezve a többi szék illetve néhány fotel mellett.
Alig telt el néhány másodperc éreztem, ahogy megrezzen a zsebemben a telefon. Kivettem a zsebemből a készüléket és láttam, hogy egy SMS-t kaptam. Megnyomtam a megnyitás gombot. A feladó Sebastian volt, az üzenet pedig ez:
„Legyen, ahogy te akarod”
Néztem egy kicsit még a szavakat, melyek most mondatot formáltak. Majd kiléptem az üzenetből.
- Minden rendben? – kérdezte Christian.
- Persze. – próbáltam úgy válaszolni, hogy a bennem dúló háborúból ne szűrjön le semmit.
- Kérdezhetek valamit? – tette fel kérdését.
- Nyugodtan. – adtam meg válaszomat.
- Látom rajtad, hogy valami más is bánt, elmondod?
- Tudod, te mindig látod rajtam, ha bajom van. És itt vagy és meghallgatsz. Ez nagyon sokat jelent nekem. – s közben mélyen a szemébe néztem. – És igen bánt valami. Én nem vagyok jó ember.
- Ezt miért mondod?
- Apám ma megkeresett. Beszélni akart az összeveszésről, de én elzavartam. Azt mondtam neki, hogy ha nem munkával kapcsolatos, akkor hagyjuk egymást békén. Eltaszítottam magamtól és erre fel most tessék. Tudod, nagyon szeretnék tőle bocsánatot kérni. De mi lesz akkor, ha nem tehetem meg?
- Ezt felejtsd el! Minden jóra fordul majd.
- Tudod, ahogy mondod, érzem a hitet a szavaidban és ez valahogy megnyugtat.
Ott ültünk továbbra is és csak vártunk. Teltek továbbra is a percek, majd megérkezett az orvos. Azonnal felpattantam és rohantam hozzá, hogy megtudjak mindent apám állapotáról. Természetesen Christian is jött velem.
- Doktor úr hogy van az apám?
- Megvizsgáltuk az édesapját. Nyugodjon meg, rendbe fog jönni.
Ekkor leesett egy hatalmas kő a szívemről. Reflexszerűen odanyúltam Christian kézfejéhez és megszorítottam.
- De mégis mi van vele? – folytattam a kérdezgetést.
- Nos, az ön édesapjának valóban infarktusa volt, de szerencsére időben került be a kórházba. Emellett az is jó, hogy nem volt nagy lefolyású, a szívének csak egy kisebb részét érintette. A bal kamrában keletkezett zavar. Elvégeztünk egy Echokardiográfia-i vizsgálatot, vagyis ultrahang segítségével vizsgáltuk meg az édesapja szívét. Ezzel a vizsgálattal meg tudtuk nézni milyen következményei lettek az infarktusnak. Mivel kisebb vérrögöt fedeztünk fel, ezért azonnal cselekedtünk a trombolízissel, vagyis a vérrög feloldásával. Most még eszméletlen az édesapja. Jelenleg orrszondán oxigént kap, és infúzión keresztül kapja a vérrögöt feloldó szert.
Csak hallgattam az orvos szavait. Egyes kifejezések idegenek voltak nekem, de az orvos nagyon kedves volt és alaposan elmondott mindent. Mikor meghallottam, hogy infarktusa volt, ideges lettem, de mihelyst elmagyarázta az orvos a részleteket, kezdtem megnyugodni.
- És bemehetek hozzá? – kérdeztem azonnal.
- Még nem. Amint magához tér bemehet. – kaptam meg a választ.
- Rendben. És doktor úr milyen kezelést fog kapni és meddig kell bent lennie a kórházban?
- Most megvárjuk, hogy felébredjen. Először is nagyon fontos, hogy ágynyugalomra van szüksége és persze ekkor gondoskodni kell a trombolízis megelőzéséről is. Hogyha nem lesz semmilyen szövődmény, akkor a harmadik nap felkelhet és mozoghat majd, de csak minimálisan, és azt is csak szigorú orvosi felügyelettel teheti meg. Aztán egy gyógytornász segítségével újra képes lesz a megszokott életének a folytatására. De fontos lesz, hogy az előírt dolgokat betartsa.
- Elnézést, de mondott szövődményeket, mennyi rá az esély? – mindent tudni akartam
- Nyugodjon meg. Mivel az édesapja időben került be a szövődményre csekély az esély.
- Köszönöm a tájékoztatást. Doktor úr kérhetnék valamit?
- Persze hölgyem.
- Nem lehetne, hogy csak megnézzem őt? Annyira szeretném látni! – megpróbáltam még egyszer.
- Hölgyem…
- Kérem. – s elővettem a kérlelő pillantásom.
- Rendben, de csak egy perc. – engedte meg végül.
Elkísért abba a szobába, ahol apám feküdt. Mivel nekem se nagyon akarta, hogy megnézzem ezért Christian ott maradt a váróban.
Hamar odaértünk a szobához. Benyitottunk az ajtón. Amikor bepillantottam a következő látvány fogadott: Apám ott feküdt az ágyon, hallottam a szívmonitort folyamatos pityegését, láttam, ahogy kapja az oxigént, és ahogy csöpög az infúziója. Könny szökött ismét a szemeimbe.
- Menjünk hölgyem. – mondta az orvos.
Majd kimentünk a szobából, vissza a várakozóba.
- Doktor úr itt maradhatnék addig, míg nem tér magához?
- Maradhat, de menjen vissza a szállására, megeshet, hogy majd csak reggelre tér magához.
- Szeretnék itt maradni.
- Rendben. Ha felébred az édesapja, azonnal szólok önnek.
- Köszönöm szépen!
- Ez csak természetes. Viszlát hölgyem.
- Viszlát.
Christian azonnal ott termett mellettem. Én megöleltem őt.
- Láttam. – súgtam halkan a fülébe.
Majd elengedtük egymást.
- Ott feküdt bent és hallottam a gép pityegését és láttam a lecsöpögő infúziót és láttam, ahogy az oxigént kapja és…
- Shhh! Nyugalom, most már tényleg minden rendben lesz.
- Addig nem tudok, míg nem ébred fel.
- Fel fog, de kérlek, nyugodj meg, csak magadat teszed tönkre. Megígéred, hogy megpróbálsz megnyugodni? – s közbe a két kezével megfogta a fejem és mélyen a szemembe nézett.
- Megígérem. – mondtam halkan.
Majd ismételten visszaültünk oda, ahol nemrégen várakoztunk.
- Menj vissza nyugodtan Christian!
- Nem hagylak itt! – jelentette ki.
- De szükséged van a pihenésre. Holnap dolgod lesz! – akadékoskodtam, és azt sem akartam, hogy miattam elhanyagolja a munkáját, ami fontos neki, és amiért olyan sokat küzdött.
- Ahogy neked is szükséged van a pihenésre!
- Én megleszek itt. Nem szeretném, ha holnap miattam nem tudnál a feladatodra koncentrálni.
- Ne foglakozz ezzel. Itt maradok veled. Engem nagyon érdekel, hogy mi van veled és tudom, most szükséged van valakire és én akarok az a valaki lenni. – mondta ezt határozottan.
Mikor ezt kimondta odabújtam hozzá. Jó volt a közelében lenni. Így ültünk egy darabig, anélkül, hogy egy hang is elhagyta volna a torkunkat.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki betakar. Kinyitottam a szemem és akkor láttam meg, hogy egy nővér az. Christian ott volt mellettem és aludt.
- Köszönjük.
A nővérke elmosolyodott.
- Elnézést meg tudná mondani hány óra? – tettem fel gyorsan a kérdésemet.
- 23:31.
- Köszönöm.
Ezek szerint, körülbelül másfél órája aludtunk el. Christiant alaposan betakartam. Visszahelyezkedtem eredeti pozíciómba, és ismételten néztem ki a fejemből és gondolkoztam. Egy részről megnyugodtam, hogy apámnak jó esélyei vannak, másrészről nem hagyott valami nyugodni. Azt meg kell állapítsam, hogy nem kell tovább foglalkozzak a Sebastian iránt érzett érzésekkel. Megtörtént, aminek meg kellett. Úgy lett, ahogy az SMS-ben is szerepelt, ahogy én akartam. Elég érdekes. Ahogy én akartam. Nem, ezt nem akartam ennek így kellett lennie! Biztos vagyok abban, ha néhány dolog nem így történik, mint ahogy megtörtént akkor nem hagyom őt elmenni. De így alakultak a dolgok és én csak sodródtam az árral. Valahol pedig partot kötöttem. És persze tudjuk az életben nincs olyan „mi lett volna, ha…”.
Másrészt más is zavar. Itt fekszik mellettem Christian, aki tényleg 100%-ban mellettem áll és én nem vagyok vele őszinte. Nem tud a kézremegésemről, nem tud a vizsgálatról, nem tud az ebből fakadó félelmekről, egyszóval szinte semmiről. És mégis itt van, elkötelezte magát mellettem. De egyszer el kell majd neki mondanom. Félek, hogy fog rá reagálni.
És ha már itt tartunk. Tettem nemrégen egy elhatározást. Azt mondtam akkor, hogy távol tartom őket magamtól, míg nem derül ki a vizsgálat eredménye, és mégsem tettem. Hagytam, hogy közelebb kerüljön hozzám Christian és megszeressen és ugyanakkor pedig eltaszítottam Sebastiant. Nem tudtam minden elhatározásom megvalósítani. Kevés vagyok. Történtek sorra az események és én önző módon mindig kerestem magamnak egy kapaszkodót.
Sóhajtottam egy nagyot, majd megemeltem a bal kezem és néztem. Közben a betegség járt a fejemben. Kiszámíthatatlanul elkezd remegni a kezem, amit nem tudok megállítani. Hiába koncentrálok, hiába minden erő, amivel meg akarom fékezni, nem tudom. Ez pedig rémisztő. Őszintén nagyon félek a jövőtől. Nem tudhatom mi lesz holnap, nem tudhatom egészséges vagyok-e vagy sem. Bár, az utóbbi idő eseményeire visszagondolva egyre jobban az kezd bennem kirajzolódni, hogy mégis csak beteg vagyok. Eddig hittem a 40%-ban, hittem, hogy abba a kategóriába tartozok, de egyre jobban elbizonytalanodom s a másik kategóriába kezdem magam érezni.
Sokáig azt hittem magamról, hogy elpusztíthatatlan vagyok. Nincs semmi, ami kárt, fájdalmat, nehéz pillanatokat, idegőrlő perceket, cselekvésképtelenséget okozna nekem. De ez nem így van. Minden azóta a bizonyos 3 évvel ezelőtti eseménnyel változott meg. És vele együtt én is megváltoztam. Néha még vágyok arra, ki egykoron voltam. Akkor nem kellett ennyi nehézséggel megküzdenem, nem volt rajtam ennyi teher, azt csináltam, amit szerettem. De mostanra minden másképp alakult.
Gondolatok sokasága kavargott a fejemben, majd éreztem, hogy egyre jobban nehezedik el a szemem. Egyre hosszabbakat pislogtam.
Legközelebb arra eszméltem, hogy egy nővér kelteget.
- Hölgyem, hölgyem…
- Tessék.
- Felébredt az édesapja.
Hirtelen kipattant a szemem és óriási öröm fogott el, és egy kicsit megnyugodtam. Óvatosan felálltam, visszatakargattam Christiant és indultam a nővérrel.
- Mikor ébredt fel?
- Egy fél órája. A doktor úr most fejezte be a vizsgálatot. Mire kimondta az orvos ott is termett mellettünk.
- Hogy van? – kérdeztem azonnal.
- Minden rendben. – sóhajtottam egy nagyot. – Nem lesz semmi baj, jól reagál az infúzióra, de kimerült és nagyon gyenge.
- Ez nagyszerű hír doktor úr!
- Elnézést, hogy megkérdezem, de az édesapja egy nevet említett mikor felébredt. Elisabeth. Mond ez a név önnek valamit?
Persze, hogy mond. Elisabethnek hívták édesanyámat. És apám az ő nevét mondogatta. Még most kezdett eljutni a dolog a tudatomig.
- Igen, édesanyám neve. – egy lélegzetvételnyi csönd – Bemehetek hozzá?
- Igen, most már bemehet.
Én pedig el is indultam hozzá. Beléptem a szobába és a látvány hasonló volt, inkább mondjuk azt nem sokat változott. Odahúztam egy széket az ágya mellé és leültem. Megfogtam a kezét és sírva elkezdtem mondani, ami lelkemet nyomta:
- Te szeretted őt nagyon! Te nem az vagy akinek évekig hittelek! Mit is hittem rólad! Tamara megjelenés mindent megzavart és engem is összezavart. Csak néztem, de nem láttam. Már annyira bánom a dolgokat. Sajnálom, ahogy veled bántam. Kérlek, bocsáss meg! Annyira megijedtem, hogy elveszítelek. – Ráhajtottam a fejem a kezére. - Bocsáss meg apu!
Ezek után már nem mondtam semmit, csak sírtam. Majd bekövetkezett valami.
- Elfelejtettem mondani, a csapatok sajtósainak péntek reggel a szabadedzés előtt 7:30-as kezdéssel megbeszélés van.
- Apu ébren vagy?
- Igen. Ez munkával kapcsolatos dolog, nem mondtam el.
Egyszerre nevettem és sírtam.
- Apu meg tudsz bocsátani a viselkedésem miatt?
- Eddig se haragudtam rád.
- Szeretlek apu!
- Én is lányom!
- Apu, mit hallottál…
- Mindent lányom, mindent.
- Ennek örülök.
Ott voltam még egy kis ideig vele. Nagyon gyenge volt még, de hisz ez nem is csoda, nemrégen esett túl egy infarktuson. Ott voltam vele, fogtam a kezét és egy kicsit beszélgettünk. Mielőtt a fáradtság elnyomta volna, kiadta teendőimet, apai szemszögből és ugyanakkor főnök szemszögből is. Azt mondta menjek vissza, pihenjek le, mert feladatom lesz, és rám kötötte, hogy ne felejtkezzek el a megbeszélésről. Még most is a Forma 1-el foglalkozik. Megígértem neki, hogy minden rendben lesz és, hogy nemsokára jövök.
Adtam egy puszit az arcára, visszatettem a széket a sarokba, majd elhagytam a betegszobát.
Visszamentem a várakozóba, ahol Christian még mindig pihent. Odaültem mellé és az arcát kezdtem el simogatni, miközben ébresztgettem.
- Christian, Christian…
Másodjára megébredt.
- Fent vagyok. Apád?
- Magához tért. Beszéltem vele. Megbocsátott nekem. – beszélem tőmondatokban.
- Látod, minden rendbe jött.
- Igen, minden úgy lett, ahogy mondtad.
- Claire, a takaró? – s nézett értetlenül.
Elengedtem egy halvány mosolyt.
- A nővérek hozták. Betakartak minket. Elaludtunk, míg várakoztunk.
Ő is rám mosolygott.
- Gyere, menjünk vissza. – mondtam neki.
Összetűrtem a plédet, visszaadtam az egyik ügyeletes nővérnek és megköszöntem mindent, majd elindultunk. Haladtunk egymás mellett, s az egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy megfogta a kezem. Én nem ellenkeztem, nem húztam el. Megmagyarázni nem tudom cselekedetem. Az autóig így haladtunk.
- Vezetek én. – ajánlottam fel.
- Majd én vezetek. Nagyon fáradt vagy.
- Rendben- egyeztem bele hamar, hisz tudtam, hogy igaza van, nagyon fáradt vagyok.
Beszálltunk az autóba. Kicsit több mint 1 órás út után megérkeztünk a pályához. Már reggel volt. Hogy pontosítsak 6 óra. Megálltunk, majd kiszálltunk az autóból. Odajött hozzám.
- Mindent köszönök! – mondtam neki
- Claire, azt akarom, hogy tudd, rám mindig számíthatsz, nekem te vagy a legfontosabb, csak te számítasz!...


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Itt a folytatás. Nos nem egészen akkor került fel, mikor terveztem, de még szombat van! :D
Először is nagyon örülök, hogy ennyire tetszett nektek a videó! És még egyszer köszönöm a díjat is!
És köszönöm a beérkezett szavazatokat is!
Vágjunk is bele: A fejezetről annyit, hogy nehéz percek következnek, és megszületik egy döntés, csak az a kérdés, hogy ez végleges lesz-e, a felek belenyugszanak-e majd a döntésbe.
Nem akarok fölöslegesen fecsegni. :D
Köszönöm a fejezethez érkezett kommenteket is!
Most is szívesen fogadom a véleményeket! :)
Utolsó teendő: Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi

2012. február 24., péntek

Díj

Sziasztok!

Most még nem a folytatással jelentkezek! A blog egy díjat kapott amit Dórinak köszönök! Valamint köszönöm még Ronienak, Dorililiennek, Reninek és Bellsnek!

Szabályok: 
1. Köszönd meg
2. Másold le a szabályokat, hogy a te díjazottjaid is láthassák őket
3. Rakd ki a képet is a blogodra
4. Add tovább a díjat 5 embernek
5. Írj magadról / a történetről / a főszereplőről 5 dolgot /


Magamról:
1. Igazi sportfanatikus vagyok.
2. Sokat bolondozok.
3. Szeretem kiélni a kreatív vágyaimat.
4. Nem vagyok egy dalos pacsirta. :D
5. Imádtam, amikor Palik László kommentálta a futamokat. :)
(+1 /mert szeretem a ráadásokat/: Nekem van a legjobb lakótársam! ;) )

A történetről:
1. A történet egy nyári napon pattant ki a fejemből.
2. Amikor hozzákezdtem megírtam a bevezető rész és az utolsó részt.
3. Bár ez egy fanfiction, igyekszem nem nagyon elrugaszkodni a valóságtól.
4. Igazán a szívemhez nőtt és úgy veszem észre sok embernek tetszik. (aminek természetesen nagyon örülök)
5. Több szálon fut a történet és igyekszek mindig valami váratlant, egy csavart belehozni. (remélem, sikerrel teszem :D )

A főszereplőről:
1. Claire életét abszolút jellemzi ez a jelző: egyszer fent másszor lent.
2. Darabokra hullott az élete, amit igyekszik összeszedni.
3. Szüksége van támaszra.
4. Az édesanyjának tett ígéret megvalósításán fáradozik.
5. Néha saját maga nehezíti meg a dolgát.


 Az 5 személy akinek átadom:
Helena (www.acsabitozsakmany.blogspot.com)
Dzsordzsi (www.daisyandtheformula1.blogspot.com)     
Ronie (www.ronie-honeylife.blogspot.com)
Lissy (www.lissyblack.blogspot.com)
Angel (www.angeghost.blogspot.com)



2012. február 23., csütörtök

Egy kis...

Sziasztok!

Hoztam nektek egy kis extrát. Ez egy videó, ami a történetről szól. Úgy kell elképzelni mint mondjuk egy előzetest.
Ez az első videó amit készítettem, így megeshet hogy nem lett valami profi. Kíváncsi vagyok, hogy  tetszik-e nektek. :)
Még két napig lehet szavazni kérlek titeket szavazzatok, érdekel nagyon kinek szurkoltok :)
Ami a friss részt illeti, holnap, de legkésőbb szombaton felkerül.
Jó szórakozást a videóhoz!
Puszi
Zsömi

Itt a videó:

2012. február 17., péntek

25. fejezet

25. fejezet

Eljött az idő?

Azóta az este óta eltelt egy kis idő. Igazából akkor mikor én kezdeményeztem nem tudom miért tettem. Egy érzés hatalmába kerített, vagy éppen a pillanat varázsa. Minden esetre úgy érzem nem volt rossz döntés. Már a túra után úgy határoztam, hogy hagyom azokat az érzelmeket. melyek csak fölöslegesen kínoznak engem és megakadályozzák, hogy az életemet másfelé irányítsam. Lehet, arra lenne szükségem, hogy egy teljesen új felé mozduljak el, és hagyjam azokat, melyek csak sebeket tépnek fel, könnyeket, és nehéz pillanatokat okoznak. Ennek kell a helyes döntésnek lennie. Én nem vagyok arra kész, hogy várjak. Mégis mire és egyáltalán meddig? Úgy veszem észre, nem sokat tesz azért, hogy közeledjünk egymáshoz, így csak magam tudom ismételni helyes döntést hoztam. De akkor miért van egy aprócska érzés bennem, hogy mégsem? Miért nem tudom kiverni a fejemből és legfőképpen kiszakítani a szívemből?
Immáron a versenynaptár harmadik helyszínén tartózkodom. Egy újabb futam, egy újabb hétvége, egy újabb esemény abból az évből melyet arra szántam, hogy apámmal rendezzem a kapcsolatot. És ha már itt tartunk meg kell állapítsak valamit. Hiába kezdett valami megváltozni bennem az apámhoz fűződő érzelmekben, ez ismételten elvesztett és hasonló érzelmeket táplálok iránta, mint pár héttel ezelőtt, mikor ez ígéretet betartva megjelentem. Akkor talán egy picikét hittem abban, hogy valóban alakulhat a helyzet és megváltozhatnak a dolgok. Ez pedig felerősödött bennem párszor és már azt is ki tudtam mondani, hogy apa. De ismételten nem jön ez a szó a számra. Úgy tűnik ő talán örökre Bernie marad a számomra. Nem akarom ismételten ecsetelni, hogy rosszul esett mikor megint Tamara pártját fogta. De valahol talán a szívem legmélyén számítanom kellett volna rá, de mégsem tettem. Hittem abban, hogy mellém áll és talán úgy gondolja majd a lánya közeledését, mint ahogy én. De mégsem így lett. Ezen pedig túl kell tenni magam. Talán menni fog egyedül is, de az élet, ha úgy akarja, hozhat mellém társat, aki segít megbirkóznom vele.
Amint említettem itt vagyunk a versenynaptár harmadik helyszínén Malajziában. Már a szállásomat is elfoglaltam és úgy voltam vele, az első estén mivel nem valószínű, hogy nagy erővel kell a munkámra koncentráljak, talán szánok magamra annyi időt, hogy körbenézzek. Jó tervnek indult, de nem kalkuláltam bele Berniet. Épp, hogy kinyitottam az ajtót őt pillantottam meg. Nagyon meglepődtem. Egyrészt azért mert nem számítottam arra, hogy bárki is az ajtómban lesz, másodszor pedig azért mert ő már napok óta nem keresett és most se vártam volna el tőle, hogy hogylétemről érdeklődik. Bár ha belegondolok, nem is biztos, hogy azért jött.
- Szia lányom! – először ő köszönt.
- Szia Bernie! Valami gond van esetleg, vagy mi?
- Miért lenne gond? – nézett rám értetlenül.
- Gondolom, valami különleges oka lehet, hogy itt vagy, talán érkezik egy befektető és körbe kell vezetni vagy mi?
- Semmi munkával kapcsolatos.
- Akkor nem értem mit keresel itt. – hűvösen mondtam minden egyes szavamat.
- Beszélgetni jöttem.
- Á szóval beszélgetni! Érdekes eddig nem jutottam az eszedbe!
- Dehogyisnem! – vágta rá azonnal.
- Akkor valószínűleg nagyon elfoglalt lehettél. Biztos Tamarával apa-lánya napokat töltöttél. Semmi gond! – s tartottam ki a kezem mintha csak szabadkoznék. – Tényleg! Nem zavar! Csak egy dolgot kérek, élménybeszámolót ne tarts róla.
- Épp Tamaráról lenne szó.
- Tudod, engem ő nem érdekel. A te reszortod, ha megint megtömöd a zsebét pénzzel, hogy elszórja. Nekem egy filléredre sincs szükségem. E felől megnyugtatlak.
-  Szeretném megbeszélni ezt az ügyet.
- Szerintem meg éppenséggel nincs mit megbeszélni, kinyilvánítottad, hogy nem úgy kellene vele bánjak és nem úgy kellene róla beszéljek. Felfogtam. És tényleg nem érdekel, mihez kezd ő és felfogtam azt is, hogy nehéz választani két gyerek közül és tényleg értem én, hogy mellé áltál, nem gond. Csak hagyjuk egymást békén. Ennyit kérek.
- Tudod, nagyon hasonlítasz valakire.
- Ezt inkább hagyjuk! Erre nincs szükség! – mondtam azonnal, majd vártam, hogy akar-e még valamit, de mivel semmit így a beszélgetés megszüntetésébe fektettem energiám. – Akkor, ha semmi munkával kapcsolatos dologról nincs szó, búcsúznék tőled, akadt egy kis dolgom. – füllentettem egy aprót.
- Nem nincs. – mondta kissé letörten.
- Akkor szia. – s zártam be az ajtót, és vártam egy kicsit mert nem szerettem volna Bernivel ismételten találkozni a folyosón vagy akár a liftben sem.  Pár perces várakozás után elindultam a szobámból. Persze ekkor már Bernie hűlt helyét sem találtam.
Most is egy szállodában kaptunk szállást. Úgy gondoltam, mivel még nincs nagyon késő körbejárom a pályát.
Így neki is indultam. Már pár perce sétáltam, mikor az egyik drótkerítésnél egy emberi alakot pillantottam meg. Nem tudtam beazonosítani. Egy kicsit közelebb mentem, azt hittem az illetőnek valami baja van. Azonban mikor közelebb értem az alak kiléte is kiderült. Sebastian volt. Magába roskadtan ült ott. Viszont észrevett.
- Claire, ugye te vagy? – kérdezte
- Igen.
- Beszélnünk kell. – majd felállt és közeledett.
- Nem tudom, miről kellene beszélnünk. - s közben kezdtem a földet bámulni. Talán azért, hogy erős maradjak, vagy magam sem tudom.
- Rólunk.
Mikor ezt kimondta reflexből emeltem fel a fejem és azonnal a gyönyörű szemével találtam magam szembe.
- Nem hinném, hogy van rólunk. – mondtam neki.
- De van. Beszéltem Hannaval. – jelentette ki.
- Tessék? – kérdeztem tőle.
- Beszéltem Hannaval. – ismételte meg mondatát.
Miért nehezíti meg a dolgom? Már szinte elkönyveltem azt magamban, hogy ők együtt maradnak és kész. Én csak egy vágy vagyok és semmi, és ő nem tesz semmit így ez az érzésem biztos. Erre fel pedig közli velem, hogy beszélt Hannaval. De ha már beszélt vele, azt egyáltalán tudja, hogy Hanna lehet terhes?
- Miért? – kérdeztem tőle.
- Mondtam neked, már a túrán is, hogy beszélni fogok vele.
- De Sebastian, ez nem olyan egyszerű.
Majd odamentünk a kerítéshez és leültünk oda, ahol ő az előbb még egyedül tartózkodott.
- Beszélnem kellett vele.
- És mégis mit mondtál neki?
- Azt mondtam, hogy jobb lenne, ha külön utakon folytatnánk. Elmondtam neki, hogy ez nem ugyanolyan volt, mint évekkel ezelőtt. Éreztem iránta valamit, de nem olyan erősen.
Én továbbra is csak a földet bámultam.
- Sebastian kérlek légy velem őszinte. Ha azt mondod, hogy jobb nektek külön akkor miért ültél itt egyedül?
- Szükségem volt egy kis magányra. Gondolkodnom kellett.
- És miről?
- Az érzéseimről.
- Kérlek légy őszinte Sebastian. Megbántad amit tettél. Így van igaz?
- Nem, nem bántam meg…
- Csak mégis. – fejeztem be. – Őszintén elmondhatod.
- Őszintén… - s megint habozott.
- Őszintén.
- Nem tudom, mit érzek. Már elmondtam neked többször is, hogy mit érzek irántad és elmondtam sokszor azt, hogy ezt meg fogom tenni, de most hogy megtettem valami furát érzek.
- Azért érzed, mert nem szeretsz.
- Akkor mégis mi érzek?
- Én azt nem tudhatom.
- És te szeretsz engem? – nézett rám.
Én ismételten a földet kezdtem el bámulni.
- Válaszolj Claire!
- Szerelem. Tudod érdekes egy szó. Eddig egyszer éreztem ezt és az nagyon komoly volt. Aztán az elmúlt. Én idecsöppentem és megismertelek téged. Te megmozgattál bennem valamit, hasonlót, mint amit az az egy férfi tudott. Talán mondhatom, hogy beléd szerettem. De..
- Mi de?
- De másra is rájöttem. Arra, hogy ez nem kölcsönös. És mára már ezt fel is tudtam fogni. Én úgy érzem, te nem szeretsz, csak össze vagy zavarodva. Tartom magam ehhez, és úgy érzem lépnem kell. Én ezt elfogadom. Neked Hanna mellett a helyed!
- De miért állítod ezt biztosan? – fordult felém, majd arcomat is felé fordította és mélyen a szemembe nézett. – Miért jelented ki azt, hogy mellette a helyem?
Most már biztos voltam abba, hogy ő nem tudja Hanna esetleges terhességét. De ez egy fontos tényező, talán ha ezt megtudja, átgondolja a dolgokat. Biztos, hogy akkor mérlegelni fog. Talán az a kis élet az a kapocs, ami újra magabiztossá teheti őt. Ha ezt megtudja, nem fog itt ülni és azon gondolkozni, hogy mit is érez valójában, tudni fogja. Elmondom! Igen elmondom és kész! De igazából azért is el kell mondjam, hogy megkönnyebbüljek.
- Sebastian, van valami, amiről te nem tudsz. – egy kicsit feszült voltam, mert nem tudtam el se képzelni, hogy milyen arcot fog vágni, ha megtudja, de el kell mondanom. Bár nem az én feladatom, de valakinek a tudtára kell adnia. Elbizonytalanodtam, de nincs visszaút, már belekezdtem el kell mondjam. – Hanna … - kezdtem mondatom, majd egy nagyobb levegő megtétele után folytatni készültem. – Szóval Hanna…
Azonban nem tudtam befejezni, mert telefonom csörgése megzavart. Talán még jól is jött, így erőt gyűjthetek. Kivettem a zsebemből és mikor a képernyőre néztem ismeretlen számot pillantottam meg. Felvettem:
- Hallo.
- Jó estét Claire Eccleston-nal beszélek? – hangzott a vonal másik végéről egy furcsa akcentussal beszélő női hang.
- Igen. Kivel beszélek?
- Azielia Timah vagyok. – árulta el a nevét.
Sejtelmem sem volt, hogy miért keres.
- Miben segíthetek?
- Az ön hozzátartozója Bernie Ecclestone?
- Igen, ő az apám.
- Sajnálom hölgyem, de az édesapját a Kuala Lumpur-i Yatim Saan kórházba hozták be nemrégen.
Hirtelen szóhoz sem jutottam. Egyáltalán miért került apám kórházba? Hisz nem rég még itt volt a szállodában és éppen veszekedtünk.
- Szerintem csak valami félreértés lehet, nemrégen beszéltem vele.
- Hölgyem nincs szó félreértésről, nemrégen hozták helikopterrel Sepangból, hogy pontosítsak az ott lévő forma 1-es pálya melletti szállodából, a pálya orvosi helikoptere.
Mikor ezt kimondta már teljes mértékben biztos voltam abban, hogy nincs szó semmilyen tévedésről, noha az egy kapaszkodó egy úgymond utolsó szál volt, hogy talán félreértés. Remegő hangon érdeklődtem.
- De mégis miért került be?
- Annyit tudok, hogy rosszul lett, és helikopterrel hozták be, valamint hogy jelenleg eszméletlen.
- Köszönöm, azonnal megyek. Visszhall. – s bontottan is a vonalat.
Hiába vesztem össze apámmal, mégis lesújtott ez a hír. Elkezdtem sírni. A mellettem ülő Sebastian nem hallotta a vonal túloldaláról beszélő hölgyet így fogalma sem volt arról, hogy milyen hírt tudtam meg. De nem is tudtam mit mondani, még csak most kezdtem felfogni a dolgokat. Ő persze azonnal kérdezősködött.
- Mi történt Claire? Ki telefonált?
Én ránéztem és csak ennyit mondtam.
- El kell menjek a kórházba.
Majd azonnal pattantam fel és a siettem vissza a szállodához. Ő követett engem. Mikor utolért, elkapta a karom és megállított.
- Miért kell bemenned?
- Apámat most vitték be.
- Elviszlek. – jelentette ki.
- Köszönöm. – vágtam rá azonnal.
Igazából jól jött, hogy felajánlotta, mert nem tudom, hogy jutottam volna el a kórházba. Szerzett egy autót és egy GPS-t hisz ő sem tudta az utat.
Egész úton gondolkoztam. Az járt a fejemben, hogy hogy viselkedtem apámmal. Eltaszítottam magamtól, mert csak a saját igazam érdekelt, és most bekerült a kórházba és eszméletlenül fekszik ott. Neki fel kell ébrednie! Én bocsánatot akarok kérni tőle.
És hiába van most köztünk mosolyszünet, az a kis idő, amit itt töltöttem érzelmeket keltett bennem. Én szeretem az apámat. Eddig is szerettem csak soha nem mertem bevallani. Csak cikáztak a gondolatok a fejemben. Az is bántott, hogy nem tudom miért is került be pontosan.  Persze attól is féltem, hogy elveszítem őt. Ő az egyetlen élő családtagom, az, akihez tudok ragaszkodni és akár az is megeshet, hogy most elveszítem őt. Még a legrosszabb gondolatok is megfordultak a fejemben, s közben könnycseppjeim utat törtek maguknak és folytak arcomon. Sebastian látta rajtam, hogy ez mennyire rosszul érint, és hogy nem vagyok jól. Én csak néztem ki az ablakon, mikor egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy egy kéz az én kezemet érinti meg. Ekkor ránéztem, de nem szóltunk egymáshoz semmit. Ő biztatásképpen megfogta a kézfejem és enyhén megszorította. Ezzel bátorítani akart. De én nem mondtam semmit.
- Nem lesz semmi baj! – törte meg végül a csendet.
Én elhittem mikor ezt mondta. Bátorító volt a szava és egy picit megnyugtató is.
Nemsokára sikerült megtalálnunk a kórházat. Sebastian gyorsan leparkolt én pedig azonnal szálltam ki a kocsiból és rohantam is be, hogy információhoz jussak. Mihelyst megláttam egy nővért azonnal kérdezősködtem is. Végül mire három nővérrel beszéltem, jutottam némi információhoz. Megtudtam, hogy apámat épp vizsgálják és azt is sikerült nagy nehezen megtudnom, hogy a kórház melyik részén. Miután ezen információk birtokában voltam siettem oda ahol éppen ő van. Sikerült egy orvost találnom, akiről kiderült, hogy ő fogja apámat kezelni. Azonnal kérdéseimmel ostromoltam. Ő pedig mindent elmondott nekem alaposan, majd pedig indult is, hogy tudja folytatni a vizsgálatokat. Azt mondta, hogy apámnak infarktus szerű tünetei voltak, legalábbis azok alapján, amit mondtak azok, akikkel éppen együtt volt akkor mikor rosszul lett. Annyit mondott, hogy panaszkodott, hogy nehezen kap levegőt és hirtelen elkezdett a szorítani a mellkasa. Azt is mondta az orvos, hogy néhány vizsgálatot elvégeznek még, és azonnal értesít mihelyst megtudtak valamit.
Természetesen Sebastian is érdeklődött apám hogylétéről. Nagyon jól esett, hogy itt volt velem. Most ő egy támaszt jelentett nekem. Egy kicsit magamba zuhantam, s ennek lehet az az oka, hogy rájöttem könnyen elveszíthetem apámat.
Ott ültünk a váróban. Nem beszélgettünk most sem. Csak néztem a semmibe meredt tekintettel. Mindezt hosszú perceken át tettem így. Sebastian próbált nyugtatni. Odaült mellém és átkarolt. Erre épp szükségem volt. Odahajtottam fejem mellkasához és ismételten csak meredten néztem előre.
Majd megint megcsörrent a telefonom. Megnéztem ki hív, s mikor megláttam, hogy a kijelző Christian nevét írja ki, egy pillanatra rápillantottam Sebastianra.
- Ezt most felveszem. – majd felálltam és arrébb mentem.
- Szia.
- Claire hogy vagy? Hogy viseled? Hallottam mi történt. – kérdezett némi aggodalommal a hangjában.
- Félek.
- Nem lesz semmi baj. Most hallottam csak, hogy mi történt. Épp megbeszélés van…
- Megértem.
- Csak hallani akartam a hangod. Mit mondtak az orvosok?
- Még vizsgálják. Infarktus gyanújával hozták be.
- Tarts ki. És nyugodj meg!
- Rendben.
- Most le kell…
- Tudom. Szia
- Szia.
Majd letettem a telefont. Sebastian még mindig ott ült és én visszaültem mellé.
- Minden rendben? – kérdezte tőlem.
- Igen. – nyögtem ki nagy nehezen.
Megint csend honolt. Csak vártam és vártam. Teltek múltak a másodpercek, bár én úgy éreztem nem elég gyorsan vált az óra mutatója. Minden egyes perc hosszúnak tűnt. Már igazából ülni sem bírtam. Felálltam és odasétáltam a falhoz, majd fejem nekitámasztottam a hideg falnak. Sebastian is felállt, majd odajött hozzám.
- Köszönöm, hogy itt vagy. Ez sokat jelent nekem. – mondtam neki.
- Ez csak természetes, hogy itt vagyok. – majd megsimította az arcom. – Hozok egy kis kávét. Te kérsz? – kérdezte tőlem.
- Nem kérek, köszönöm. – válaszoltam.
Majd elment, hogy beszerezze magának a kávéját. Én továbbra is ott álltam. Csak töprengtem és nem foglalkoztam a semmivel és senkivel. Egyik pillanatban azonban valaki megérintette a vállam. Azt hittem Sebastian jött vissza ilyen hamar, de amikor megszólalt azonnal rájöttem, hogy nem ő az. Megfordultam és előttem Christian állt. Azonnal magához húzott. Megint előtört belőlem egy érzés, ugyanaz mikor Sebastian ölel meg. Nem gondolkoztam csak a pillanatnyi érzés alapján cselekedtem. Kapaszkodtam Christianba és az egyik kezemmel hátul az ingjét szorongattam. Jó volt megint ezt az érzést érezni. Csak egy baj van ezzel az érzéssel, hogy két férfi karjaiban is érzem. Közben pedig ismételten diadalmaskodott felettem a sírás. Rövid idő múlva elengedett.
- Te hogy kerülsz ide? Megbeszélésed van azt mondtad. – kérdeztem azonnal, s töröltem meg szemeimet.
- A megbeszélés nem fontosabb nálad. Eljöttem.
- De nem lesz belőle baj?
- Ezzel most ne foglalkozz. Jól vagy?
- Nem egészen. – válaszoltam.
Majd megint magához húzott. Ott voltam a karjaiban s fejem pedig a vállára helyeztem. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy Sebastian is itt van, és bármikor visszajöhet.
És ő visszajött, majd megpillantott minket én pedig őt. Úgy tűnik egy olyan pillanat következett el életemben melyet nem vártam. Talán itt az idő a végleges döntésre, véglegesen választanom kell…


SZERK MEGJEGYZÉSE:
Sziasztok!
Meghoztam a folytatást.
Röviden a fejezetről: Kiderül semmi sem olyan könnyű mint aminek tűnik, s Clairenek ismételten nem lesz könnyű dolga. Nehéz pillanatok következnek be ismét, talán kiderül egy titok, s megeshet, hogy a végleges választás is most következik be. Mindezt megtudjátok most.
Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, ez valami fantasztikus! Nagyon örülök, hogy ilyen sok embernek tetszik a történet! Most is szívesen fogadom a véleményeket! :)
Ismételten kiírok egy szavazást, bár ezt már egyszer megtettem, de most pár fejezettel később ismételten kíváncsi vagyok a válaszaitokra. Kérlek titeket szavazzatok, érdekel, hogy kinek szorítotok.
Utolsó teendő: Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi

2012. február 10., péntek

24. fejezet


Csillagok, csillagok…

Ő továbbra is csak szorított.
- Megígérem, hogy nem tervezek több ilyen túrát! – mondta nekem.
Majd elengedett. Ekkor pedig megpillantottam a mellettünk elhaladó Sebastiant és Hannat. Hanna is sugárzott a boldogságtól, hogy ott volt végre mellette kedvese és épségben megúszta a túrát. Mikor őket néztem belém hasított a felismerés. Hanna őszintén szereti őt, és mindennél fontosabb neki. És ugyanakkor Sebastian is szereti azt a lányt, hiába állítja azt, hogy engem szeret. Én nem szerelmet jelentek számára. Ők már évek óta együtt vannak, igaz volt köztük egy hosszabb szünet, de ők egymáshoz tartoznak. Talán azért hiheti azt, hogy szeret, mert én más vagyok. Nem a megszokott és tudjuk, hogy az új dolgok könnyen el tudják az embereket csábítani. De úgy érzem, ő mégsem szeret engem, ez csak egy fellángolás, vagy vágyódás valami új és szokatlan felé, és helyesen döntöttem akkor, mikor azt mondtam neki, hogy hagyjuk a dolgokat.
Mi is elindultunk be a házba. Christian azonnal kérdések hadával bombázott. De ezek a kérdések nagyon jól estek nekem. Tudtam, csak azért kérdezi, mert félt.
- Mi történt veled? Nagyon fáj a kezed?
- Bele estem egy gödörbe. Már nem fáj annyira.
- Megnézi majd itt az orvos, de én elviszlek a kórházba is. – jelentette ki.
- De nincs szükség rá, biztos, hogy ez az orvos is meg tudja majd mondani mi a baja a kezemnek.
- Nem baj, akkor is megnézettetem!
- Christian… - kezdtem.
- Semmi Christian, megnézik majd ott is és kész.
- Redben főnök úr! – adtam be végül a derekam, hisz addig nyaggatott volna, amíg bele nem egyezem.
Bementünk a faházba. Leültem egy székre.
- Mit hozzak neked? – kérdezte azonnal.
- Egy kis víz jól esne.
Elment, majd odajött Hanna. Megölelgetett.
- Úgy örülök, hogy nem lett bajotok! – mondta nekem. – Jaj, barátnőm, annyira féltettelek titeket!
- Megúsztuk szerencsére.
- A kezed? – kérdezte ő is azonnal.
- Már nem fáj annyira. – válaszoltam neki, s közben megérkezett Christian is.
- Én most megyek vissza Sebhez. Később beszélünk.
- Jó, szia.
- Itt a víz. –s idenyújtott nekem egy fél literes vizet.
- Köszönöm. – s felbontottam azonnal, majd kortyoltam a vizet.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagy Seb barátnőjével.
- Már régóta ismerjük egymást. Egy iskolába jártunk, egy darabig együtt is táncoltunk, de elváltak egyszer útjaink, s nemrégen találkoztunk megint.
- Akkor ti barátnők vagytok, ha jól sejtem.
- Jól sejted.
Majd megérkezett az orvos is. Visszaültetett a székre és elkezdte a kezem vizsgálni. Egyes mozdulatoknál belefájdult nagyon, akkor fel-felszisszentem. A végső diagnózisa pedig az volt, hogy nem tört el, bár azért egy röntgen vizsgálatra is szükség lesz. Megköszöntem neki, hogy megvizsgált. Miután otthagyott minket, ránéztem Christianra, akinek az arca: „én megmondtam, hogy elmegyünk a kórházba és megvizsgáltatjuk a kezed” kifejezést tükrözött.
- Ne mondj egy szót se, látom mit gondolsz. – mondtam neki.
- Örülök, hogy látod, akkor megyünk is a kórházba.
Így is tettünk. Beültünk az autójába, s máris a kórházba siettünk. Útközben nem sokat beszélgettünk.
Viszonylag hamar megérkeztünk, s Christian azonnal intézkedett, hogy mihamarabb megvizsgálják a kezem. Hiába próbáltam megfékezni, ő hajthatatlan volt, és addig intézkedett végül, míg elsőnek megvizsgáltak.
A doktor nagyon kedves volt. Először ő is megmozgatta a kezem.
- Mi történt önnel hölgyem? – közben kérdezősködött.
- Túrázni voltunk, és szerencsétlenül beleestem egy gödörbe.
- Értem. Most fáj? – s közben mozgatta a kezem.
- Nem.
- Úgy látom az úr nagyon félti önt.
Nem tudtam erre semmit sem mondani, mert éppenséggel rosszul forgatta meg a kezem és belefájdult egy nagyot.
- Áuu. – mondtam halkan.
- Ezek szerint, ha erre mozgatom, fáj.
- Igen, eléggé.
- Csinálunk egy röntgenfelvételt róla.
- Rendben. Doktor úr, merre találom a röntgent?
- Felmegy a következő emeletre, majd a folyosó végén balra kanyarodik és megtalálja ott. Ha végzett jöjjön vissza.
- Rendben.
Majd elhagytam a vizsgálót. Christian azonnal jött és kérdezett.
- Na, mit mondott?
- Csinálni kell róla egy röntgenfelvételt.
- Jó akkor menjünk.
Ezzel elindultunk. Pontosan úgy haladtunk, ahogy a doktor útba igazított. És sikerült oda is találnunk. Vártunk egy kicsit, majd engem hívtak. Még mielőtt bementem volna, Christian megállított.
- Claire, most el kell menjek, nemsokára itt leszek. Lent találkozunk majd az orvosnál.
- Jó.
Majd bementem. Hamar túlestem a felvételek elkészítésén és rövid várakozás után, már a képekkel a kezemben az orvoshoz mentem. Bekopogtam és miután meghallottam, hogy szabad, beléptem. Oda adtam a doktornak a képeket, és vártam, hogy mi lesz a diagnózis.
- Gyors volt hölgyem. Nézzük is. – s felemelte a képeket és nézegette. – Igen. – mondta s cserélgette a felvételeket a kezében.
Én nem tudtam ebből az „igen”-ből mit leszűrni. De történt valami. A remegés megint előjött. Nem akartam, hogy az orvos észrevegye, ezért jobb kezemmel elkezdtem szorongatni a másikat, hogy valahogy leplezzem a remegést. Közben igyekeztem olyan arcot vágni, mintha semmi sem történne. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy szűnjön meg a remegés, és ne vegyen semmit se észre az orvos.
- Nos se törés, se repedés. Ez jó hír.
- Értem.
- Mindössze nagyon meg lett húzva. Kapni fog egy kenőcsöt, amivel kennie kell majd, és bekötöm most.
- Jó. – adtam ismételten rövid választ.
- Üljön le az ágyra. – így is tettem. – Tartsa a kezét.
Mikor ezt kimondta igyekeztem a másodperceket lopni, hogy ne kelljen kitartanom, hisz a kezem még mindig remegett.
- Tartsa. – mondta még egyszer.
Nem volt visszaút, szót kellett fogadjak az orvosnak, így kitartottam a kezem.
- Hölgyem a keze remeg! Lehet egy idegi sérülés. – nézett az orvos komoly tekintettel rám. – Szükség lesz másik vizsgálatra is!
Én is néztem és igyekeztem némi határozottságot az arcomra erőltetni.
- Ez nem idegi sérülés. – mondtam komolyan, és igyekeztem erős maradni, de akaratlanul is lefolyt egy könnycsepp az arcomon.
A doktor semmit sem mondott csak nézett rám.
- Tudok a remegésről, de… - kezdtem mondatom, amit a doktor fejezett be.
- De az úr nem.
- Pontosan. – majd letöröltem elszabadult könnycseppem. – Mindjárt abbamarad a remegés. – egy kis csönd – Doktor úr, szeretném, ha ezt nem tudná meg! – határozottan mondtam a doktornak.
- Ez nem helyes, tudnia kell róla!
- Kérem, ne mondja el neki! – kérleltem.
Erre nem reagált semmit az orvos. A kézremegésem valóban pár perc elteltével abbamaradt, így be tudta kötözni a kezem. A kezem kötözését is csendben végezte. Egy kopogó hang, azonban megtörte a csendet a vizsgálóban.
- Szabad.
Christian lépett be.
- Jó napot Doktor úr!
- Jó napot!
- Doktor úr, mi történt Claire kezével? – kérdezte, majd közeledett felém.
Az orvos mielőtt válaszolt volna, rám nézett, én pedig kérő pillantást vetettem rá, bizakodva abban, hogy nem mond semmit a remegésről.
- Csak meghúzódott. Nem lesz semmi komoly. – a komoly szónál másabb volt a hangsúlya, ezzel jelzett számomra, hogy nem helyesli azt, hogy nem beszéltem a remegésről.
- Ennek örülök. – mondta Christian, aki már ott volt mellettem.
Miután megkaptam az ellátást, még váltott pár szór Christian az orvossal, majd miután elköszöntünk elindultunk a kórházból.
Az autója felé vettük az irányt. Az autó előtt megálltunk, Christian a szemembe nézett és belekezdett mondandójába.
- Claire, még mielőtt bármit is mondasz, szeretném, ha a mai nap további részét velem töltenéd. Legalább a múltkori reggelit bepótoljuk, igaz egy vacsorára gondoltam.
- Az jó lenne, de… - de ő belém fojtotta a szót.
- Az én szótáramban a „de” nem létezik. – s mosolygott. – Csak annyit kérek, hogy igent mondj, a többit pedig bízd rám.
- Jó, de így mégsem nézhetek ki. – akadékoskodtam.
- Csak bízz bennem.
- Jó.
Majd beültünk az autójába. Az út ismeretlen volt nekem.
- Elárulod hova megyünk? – próbáltam kiszedni belőle valamit.
- Meglepetés. – válaszolt titokzatosan.
- Mondtam már, hogy milyen szép az autód? – csináltam úgy, mint amikor a tóhoz mentünk.
- Mintha említetted volna már. – s nevetett.
Én is nevettem vele együtt. Sokat nevetgéltünk és viccelődtünk az út során. Nagyon jól éreztem magam Christian társaságában. Hamarosan pedig arra is fény derült, hogy hova megyünk.
Egy faházhoz vitt, egy gyönyörű helyre. Kiszálltunk az autóból, majd bementünk a házba.
- Nos, hogy tetszik? – kérdezte tőlem.
- Nagyon szép.
- Várj egy pillanat. – s kiment.
Én csak néztem ezt a házat. Nagyon szépen be volt rendezve, igazán kis otthonos hely volt. Christian mikor visszajött egy táska volt a kezében. Idenyújtotta nekem.
- Tessék.
- Köszönöm, de mi ez? – kérdeztem.
- Csak nyisd ki.
Így is tettem végül. A táska tartalma nem sokáig maradt rejtély. Ruha volt benne.
- Ezt miért kaptam? – kérdeztem tőle.
- Hogy felvedd. – mondta nemes egyszerűséggel.
Ezután körbevezetett. Megmutatta a fürdőszobát és egy másik kis meglepetéssel is készült. Ugyanis ő akarja a vacsorát elkészíteni. Azt mondta, míg én megmártózok a vízben, addig ő elkészíti.
Én pedig éltem a lehetőséggel. Engedtem magamnak a kádba meleg vizet és megmártóztam. Nagyon jó volt csak relaxálni. Élveztem a pillanatot. Egyébként is a túra során nem volt lehetőségem arra, hogy egy kád vízbe megfürödjek, így ez most többel is felért. Egy fél óra mártózás után kiszálltam, s miután megtörölköztem felvettem a Christian által ajándékozott ruhát. Még mielőtt bárki is valami extra ruhadarabra gondolna, leszögezem ez egy egyszerű hétköznapi szett volt. Miután felöltöztem a konyhába mentem, hogy megnézzem a kis szakácsot. Láttam, hogy sürög-forog a konyhában. Igazából nagyon aranyos volt, ahogy ott főzött, és elég rutinosnak is tűnt. Észrevett mihelyst odaértem.
- Ezek szerint jó a méret. Megnyugodtam. – mondta mosolyogva.
- Tökéletes. De mikor vetted, és egyáltalán hogy találtad ki a méretem? – kíváncsiskodtam.
- Mikor azt mondtam el kell menjek, akkor vettem. Tudod, nagyon kedvesek tudnak az eladók lenni. – mosolygott.
-  Értem. Esetleg ne segítsek valamit? – kérdeztem tőle.
- Köszönöm nem kell, meg szeretnélek lepni.
- Úgy látom, van benne rutinod.  – jegyeztem meg.
- Tudod, nem rendelhetek mindig kész ételt.
- Most lebuktál! Szeretsz főzni! – néztem rá amolyan detektíves arccal, aki egy óriási nagy titkot leplezett le.
- Kérlek, ne áruld el senkinek! – mondta nevetne, s persze értve az előbbi arckifejezést.
- Megígérem, megőrzöm ezt a hatalmas titkot.
- Köszönöm, most megnyugodtam. – s még sóhajtott is egy nagyot, majd mosolyogni kezdett.
Ott voltam vele a konyhában, míg ő készítette az ételt. Nevetgéltünk, és amikor odasétáltam, hogy segítsek neki, óvatosan arrébbtessékelt, hogy pontosítsak felkapott az ölébe és visszavitt a pult másik oldalára.
- Christian Horner, lehet, hogy a főnököm vagy, de nem vagy feljogosítva arra, hogy csak úgy arrébb pakolgass! – mondtam neki határozottan és a nevetést visszaszorítva.
- Claire Ecclestone megsértetted a territóriumomat! – mondta mosolyogva
Majd letett.
- Szóval territórium, ezt nem fogom elfelejteni! – s én is mosollyal válaszoltam.
Így a pult másik oldalán kellett, hogy maradjak.
Majd elkészült és addig nyaggattam a segítségemmel, míg végül megengedte, hogy segíthetek neki megteríteni az asztalt. Ketten gyorsabban végeztünk.
Nagyon figyelmes, kedves volt egész vacsora alatt. Nagyon kellemesen telt a vacsora és megjegyezném nagyon finomat is főzött. Íme, egy férfi, aki jól is tud főzni! Az étel mellett fogyasztottunk egy kis bort is, ami megkoronázta az amúgy is finomra sikeredett vacsorát. Miután végeztünk közös erővel felmosogattunk és elpakoltunk. Ezután kimentünk egy kicsit, és a verandán lévő padra leültünk.
Nagyon jól éreztem magam. Megint az eget kezdtünk el bámulni. A mozdulatlan csillagok, ismét különbözőbb képeket rajzoltak az égre.
- Emlékszel a piknikre a tetőn? Akkor is a csillagokat lestük. –mondtam neki.
- Sosem fogom elfelejteni. – adta meg válaszát.
 Majd egyszer egy hullócsillagot pillantottam meg.
- Nézd, ott egy hullócsillag! – s mutattam a mozgó csillag felé, mely egyenletes tempóban szelte át a sötét égboltot.
Christian azonnal a hullócsillagra figyelt.
- Kívánj valamit. – mondtam neki.
- Az én kívánságom már beteljesült. – mondta nekem.
- Igen? És elárulod mit kívántál? Megígérem, megőrzöm.
- Te voltál az. – mondta, s közben mélyen a szemembe nézett, én pedig az övébe, majd folytatta. – Nekem minden vágyam az, hogy veled tölthessem az időmet. Nekem minden kívánságom te vagy. Teljesen elvarázsoltál. – Majd megfogta a kezem, és megcsókolta. – Te egy csodálatos nő vagy. Minden porcikád ámulatba ejtő. Örömöt okoz nekem már pusztán az is, ha meglátlak, amint rám nézel gyönyörű kék szemeiddel, amikor a hajad igazgatod, mert épp úgy érzed hullámos fürtjeid kószán állnak, holott tökéletesen. Nekem tökéletesen. Vagy éppen az, amikor elneveted magad, vagy csak mikor mosolyogsz. Az hogy itt vagy velem, a mindent jelenti nekem. Te egy olyan nő vagy, aki bámulatos. Mikor elsőnek megpillantottalak és láttam, hogy kissé zavarban vagy, megfogott. Alig vártam azt a percet, hogy újra lássalak. Bánom, hogy nem mondtam el már hamarabb, amit érzek. Egyszerűen elragadó vagy. Tetszik az benned, hogy meg állsz a saját lábadon, és kitartasz a véleményed mellett, és néha makacskodsz is. – ekkor elmosolyodott, s én is elmosolyodtam. – Egyszerűen te tökéletes vagy. Már megfordult pár nő az életemben, de hozzád hasonlóval még sosem találkoztam. Te más vagy, olyan ember, akinek nincs párja sehol. Olyan vagy, mint egy napsugár, ami hajnalba életet és fényt hoz a földre, ami éltet mindent. Nekem te vagy az éltető napsugaram. - Én csak hallgattam, amit mond. Olyan gyönyörűket mondott. Még soha senki nem mondott nekem ilyen dolgokat. Bevallom nagyon jól estek a szavai. És ő valóban törődik velem. Mindez nem csak ma mutatkozott meg. - Claire – kezdte mondatát, de én nem hagytam, hogy folytassa, odahajoltam és megcsókoltam.

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Hosszabb hallgatás után ismételten itt vagyok! . Talán ha le kellene írni miért hallgattam eddig, akkor valami ilyesmi lehetne írni: Az a toll amivel eddig írtam a fejezeteket kifogyott, s kellett egy kis idő míg eldöntöttem azt, hogy félreteszem-e a tollat, vagy pedig kicserélem a tollbetétet. Nos amint láthatjátok a tollbetét lett kicserélve.
Ami a fejezetet illeti, megtudhatjátok mi történt a túra után, s felmerülhet egy kérdés is, hogy Claire szíve vagy inkább esze dominál ebben a részben.
Remélem tetszeni fog nektek a rész! Igyekeztem minél jobbat csinálni, remélem nem lesz túlságosan is unalmas vagy sablonos.
Most is köszönöm a véleményeket, nagyon, de nagyon jól esnek. Most is szívesen fogadom a véleményeket! :)
Szokásomhoz híve utolsó teendő: Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi