25. fejezet

25. fejezet

Eljött az idő?

Azóta az este óta eltelt egy kis idő. Igazából akkor mikor én kezdeményeztem nem tudom miért tettem. Egy érzés hatalmába kerített, vagy éppen a pillanat varázsa. Minden esetre úgy érzem nem volt rossz döntés. Már a túra után úgy határoztam, hogy hagyom azokat az érzelmeket. melyek csak fölöslegesen kínoznak engem és megakadályozzák, hogy az életemet másfelé irányítsam. Lehet, arra lenne szükségem, hogy egy teljesen új felé mozduljak el, és hagyjam azokat, melyek csak sebeket tépnek fel, könnyeket, és nehéz pillanatokat okoznak. Ennek kell a helyes döntésnek lennie. Én nem vagyok arra kész, hogy várjak. Mégis mire és egyáltalán meddig? Úgy veszem észre, nem sokat tesz azért, hogy közeledjünk egymáshoz, így csak magam tudom ismételni helyes döntést hoztam. De akkor miért van egy aprócska érzés bennem, hogy mégsem? Miért nem tudom kiverni a fejemből és legfőképpen kiszakítani a szívemből?

Immáron a versenynaptár harmadik helyszínén tartózkodom. Egy újabb futam, egy újabb hétvége, egy újabb esemény abból az évből melyet arra szántam, hogy apámmal rendezzem a kapcsolatot. És ha már itt tartunk meg kell állapítsak valamit. Hiába kezdett valami megváltozni bennem az apámhoz fűződő érzelmekben, ez ismételten elvesztett és hasonló érzelmeket táplálok iránta, mint pár héttel ezelőtt, mikor ez ígéretet betartva megjelentem. Akkor talán egy picikét hittem abban, hogy valóban alakulhat a helyzet és megváltozhatnak a dolgok. Ez pedig felerősödött bennem párszor és már azt is ki tudtam mondani, hogy apa. De ismételten nem jön ez a szó a számra. Úgy tűnik ő talán örökre Bernie marad a számomra. Nem akarom ismételten ecsetelni, hogy rosszul esett mikor megint Tamara pártját fogta. De valahol talán a szívem legmélyén számítanom kellett volna rá, de mégsem tettem. Hittem abban, hogy mellém áll és talán úgy gondolja majd a lánya közeledését, mint ahogy én. De mégsem így lett. Ezen pedig túl kell tenni magam. Talán menni fog egyedül is, de az élet, ha úgy akarja, hozhat mellém társat, aki segít megbirkóznom vele.

Amint említettem itt vagyunk a versenynaptár harmadik helyszínén Malajziában. Már a szállásomat is elfoglaltam és úgy voltam vele, az első estén mivel nem valószínű, hogy nagy erővel kell a munkámra koncentráljak, talán szánok magamra annyi időt, hogy körbenézzek. Jó tervnek indult, de nem kalkuláltam bele Berniet. Épp, hogy kinyitottam az ajtót őt pillantottam meg. Nagyon meglepődtem. Egyrészt azért mert nem számítottam arra, hogy bárki is az ajtómban lesz, másodszor pedig azért mert ő már napok óta nem keresett és most se vártam volna el tőle, hogy hogylétemről érdeklődik. Bár ha belegondolok, nem is biztos, hogy azért jött.
- Szia lányom! – először ő köszönt.
- Szia Bernie! Valami gond van esetleg, vagy mi?
- Miért lenne gond? – nézett rám értetlenül.
- Gondolom, valami különleges oka lehet, hogy itt vagy, talán érkezik egy befektető és körbe kell vezetni vagy mi?
- Semmi munkával kapcsolatos.
- Akkor nem értem mit keresel itt. – hűvösen mondtam minden egyes szavamat.
- Beszélgetni jöttem.
- Á szóval beszélgetni! Érdekes eddig nem jutottam az eszedbe!
- Dehogyisnem! – vágta rá azonnal.
- Akkor valószínűleg nagyon elfoglalt lehettél. Biztos Tamarával apa-lánya napokat töltöttél. Semmi gond! – s tartottam ki a kezem mintha csak szabadkoznék. – Tényleg! Nem zavar! Csak egy dolgot kérek, élménybeszámolót ne tarts róla.
- Épp Tamaráról lenne szó.
- Tudod, engem ő nem érdekel. A te reszortod, ha megint megtömöd a zsebét pénzzel, hogy elszórja. Nekem egy filléredre sincs szükségem. E felől megnyugtatlak.
-  Szeretném megbeszélni ezt az ügyet.
- Szerintem meg éppenséggel nincs mit megbeszélni, kinyilvánítottad, hogy nem úgy kellene vele bánjak és nem úgy kellene róla beszéljek. Felfogtam. És tényleg nem érdekel, mihez kezd ő és felfogtam azt is, hogy nehéz választani két gyerek közül és tényleg értem én, hogy mellé áltál, nem gond. Csak hagyjuk egymást békén. Ennyit kérek.
- Tudod, nagyon hasonlítasz valakire.
- Ezt inkább hagyjuk! Erre nincs szükség! – mondtam azonnal, majd vártam, hogy akar-e még valamit, de mivel semmit így a beszélgetés megszüntetésébe fektettem energiám. – Akkor, ha semmi munkával kapcsolatos dologról nincs szó, búcsúznék tőled, akadt egy kis dolgom. – füllentettem egy aprót.
- Nem nincs. – mondta kissé letörten.
- Akkor szia. – s zártam be az ajtót, és vártam egy kicsit mert nem szerettem volna Bernivel ismételten találkozni a folyosón vagy akár a liftben sem.  Pár perces várakozás után elindultam a szobámból. Persze ekkor már Bernie hűlt helyét sem találtam.
Most is egy szállodában kaptunk szállást. Úgy gondoltam, mivel még nincs nagyon késő körbejárom a pályát.
Így neki is indultam. Már pár perce sétáltam, mikor az egyik drótkerítésnél egy emberi alakot pillantottam meg. Nem tudtam beazonosítani. Egy kicsit közelebb mentem, azt hittem az illetőnek valami baja van. Azonban mikor közelebb értem az alak kiléte is kiderült. Sebastian volt. Magába roskadtan ült ott. Viszont észrevett.
- Claire, ugye te vagy? – kérdezte
- Igen.
- Beszélnünk kell. – majd felállt és közeledett.
- Nem tudom, miről kellene beszélnünk. - s közben kezdtem a földet bámulni. Talán azért, hogy erős maradjak, vagy magam sem tudom.
- Rólunk.
Mikor ezt kimondta reflexből emeltem fel a fejem és azonnal a gyönyörű szemével találtam magam szembe.
- Nem hinném, hogy van rólunk. – mondtam neki.
- De van. Beszéltem Hannaval. – jelentette ki.
- Tessék? – kérdeztem tőle.
- Beszéltem Hannaval. – ismételte meg mondatát.
Miért nehezíti meg a dolgom? Már szinte elkönyveltem azt magamban, hogy ők együtt maradnak és kész. Én csak egy vágy vagyok és semmi, és ő nem tesz semmit így ez az érzésem biztos. Erre fel pedig közli velem, hogy beszélt Hannaval. De ha már beszélt vele, azt egyáltalán tudja, hogy Hanna lehet terhes?
- Miért? – kérdeztem tőle.
- Mondtam neked, már a túrán is, hogy beszélni fogok vele.
- De Sebastian, ez nem olyan egyszerű.
Majd odamentünk a kerítéshez és leültünk oda, ahol ő az előbb még egyedül tartózkodott.
- Beszélnem kellett vele.
- És mégis mit mondtál neki?
- Azt mondtam, hogy jobb lenne, ha külön utakon folytatnánk. Elmondtam neki, hogy ez nem ugyanolyan volt, mint évekkel ezelőtt. Éreztem iránta valamit, de nem olyan erősen.
Én továbbra is csak a földet bámultam.
- Sebastian kérlek légy velem őszinte. Ha azt mondod, hogy jobb nektek külön akkor miért ültél itt egyedül?
- Szükségem volt egy kis magányra. Gondolkodnom kellett.
- És miről?
- Az érzéseimről.
- Kérlek légy őszinte Sebastian. Megbántad amit tettél. Így van igaz?
- Nem, nem bántam meg…
- Csak mégis. – fejeztem be. – Őszintén elmondhatod.
- Őszintén… - s megint habozott.
- Őszintén.
- Nem tudom, mit érzek. Már elmondtam neked többször is, hogy mit érzek irántad és elmondtam sokszor azt, hogy ezt meg fogom tenni, de most hogy megtettem valami furát érzek.
- Azért érzed, mert nem szeretsz.
- Akkor mégis mi érzek?
- Én azt nem tudhatom.
- És te szeretsz engem? – nézett rám.
Én ismételten a földet kezdtem el bámulni.
- Válaszolj Claire!
- Szerelem. Tudod érdekes egy szó. Eddig egyszer éreztem ezt és az nagyon komoly volt. Aztán az elmúlt. Én idecsöppentem és megismertelek téged. Te megmozgattál bennem valamit, hasonlót, mint amit az az egy férfi tudott. Talán mondhatom, hogy beléd szerettem. De..
- Mi de?
- De másra is rájöttem. Arra, hogy ez nem kölcsönös. És mára már ezt fel is tudtam fogni. Én úgy érzem, te nem szeretsz, csak össze vagy zavarodva. Tartom magam ehhez, és úgy érzem lépnem kell. Én ezt elfogadom. Neked Hanna mellett a helyed!
- De miért állítod ezt biztosan? – fordult felém, majd arcomat is felé fordította és mélyen a szemembe nézett. – Miért jelented ki azt, hogy mellette a helyem?

Most már biztos voltam abba, hogy ő nem tudja Hanna esetleges terhességét. De ez egy fontos tényező, talán ha ezt megtudja, átgondolja a dolgokat. Biztos, hogy akkor mérlegelni fog. Talán az a kis élet az a kapocs, ami újra magabiztossá teheti őt. Ha ezt megtudja, nem fog itt ülni és azon gondolkozni, hogy mit is érez valójában, tudni fogja. Elmondom! Igen elmondom és kész! De igazából azért is el kell mondjam, hogy megkönnyebbüljek.
- Sebastian, van valami, amiről te nem tudsz. – egy kicsit feszült voltam, mert nem tudtam el se képzelni, hogy milyen arcot fog vágni, ha megtudja, de el kell mondanom. Bár nem az én feladatom, de valakinek a tudtára kell adnia. Elbizonytalanodtam, de nincs visszaút, már belekezdtem el kell mondjam. – Hanna … - kezdtem mondatom, majd egy nagyobb levegő megtétele után folytatni készültem. – Szóval Hanna…
Azonban nem tudtam befejezni, mert telefonom csörgése megzavart. Talán még jól is jött, így erőt gyűjthetek. Kivettem a zsebemből és mikor a képernyőre néztem ismeretlen számot pillantottam meg. Felvettem:
- Hallo.
- Jó estét Claire Eccleston-nal beszélek? – hangzott a vonal másik végéről egy furcsa akcentussal beszélő női hang.
- Igen. Kivel beszélek?
- Azielia Timah vagyok. – árulta el a nevét.
Sejtelmem sem volt, hogy miért keres.
- Miben segíthetek?
- Az ön hozzátartozója Bernie Ecclestone?
- Igen, ő az apám.
- Sajnálom hölgyem, de az édesapját a Kuala Lumpur-i Yatim Saan kórházba hozták be nemrégen.
Hirtelen szóhoz sem jutottam. Egyáltalán miért került apám kórházba? Hisz nem rég még itt volt a szállodában és éppen veszekedtünk.
- Szerintem csak valami félreértés lehet, nemrégen beszéltem vele.
- Hölgyem nincs szó félreértésről, nemrégen hozták helikopterrel Sepangból, hogy pontosítsak az ott lévő forma 1-es pálya melletti szállodából, a pálya orvosi helikoptere.
Mikor ezt kimondta már teljes mértékben biztos voltam abban, hogy nincs szó semmilyen tévedésről, noha az egy kapaszkodó egy úgymond utolsó szál volt, hogy talán félreértés. Remegő hangon érdeklődtem.
- De mégis miért került be?
- Annyit tudok, hogy rosszul lett, és helikopterrel hozták be, valamint hogy jelenleg eszméletlen.
- Köszönöm, azonnal megyek. Visszhall. – s bontottan is a vonalat.
Hiába vesztem össze apámmal, mégis lesújtott ez a hír. Elkezdtem sírni. A mellettem ülő Sebastian nem hallotta a vonal túloldaláról beszélő hölgyet így fogalma sem volt arról, hogy milyen hírt tudtam meg. De nem is tudtam mit mondani, még csak most kezdtem felfogni a dolgokat. Ő persze azonnal kérdezősködött.
- Mi történt Claire? Ki telefonált?
Én ránéztem és csak ennyit mondtam.
- El kell menjek a kórházba.
Majd azonnal pattantam fel és a siettem vissza a szállodához. Ő követett engem. Mikor utolért, elkapta a karom és megállított.
- Miért kell bemenned?
- Apámat most vitték be.
- Elviszlek. – jelentette ki.
- Köszönöm. – vágtam rá azonnal.
Igazából jól jött, hogy felajánlotta, mert nem tudom, hogy jutottam volna el a kórházba. Szerzett egy autót és egy GPS-t hisz ő sem tudta az utat.
Egész úton gondolkoztam. Az járt a fejemben, hogy hogy viselkedtem apámmal. Eltaszítottam magamtól, mert csak a saját igazam érdekelt, és most bekerült a kórházba és eszméletlenül fekszik ott. Neki fel kell ébrednie! Én bocsánatot akarok kérni tőle.

És hiába van most köztünk mosolyszünet, az a kis idő, amit itt töltöttem érzelmeket keltett bennem. Én szeretem az apámat. Eddig is szerettem csak soha nem mertem bevallani. Csak cikáztak a gondolatok a fejemben. Az is bántott, hogy nem tudom miért is került be pontosan.  Persze attól is féltem, hogy elveszítem őt. Ő az egyetlen élő családtagom, az, akihez tudok ragaszkodni és akár az is megeshet, hogy most elveszítem őt. Még a legrosszabb gondolatok is megfordultak a fejemben, s közben könnycseppjeim utat törtek maguknak és folytak arcomon. Sebastian látta rajtam, hogy ez mennyire rosszul érint, és hogy nem vagyok jól. Én csak néztem ki az ablakon, mikor egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy egy kéz az én kezemet érinti meg. Ekkor ránéztem, de nem szóltunk egymáshoz semmit. Ő biztatásképpen megfogta a kézfejem és enyhén megszorította. Ezzel bátorítani akart. De én nem mondtam semmit.
- Nem lesz semmi baj! – törte meg végül a csendet.
Én elhittem mikor ezt mondta. Bátorító volt a szava és egy picit megnyugtató is.
Nemsokára sikerült megtalálnunk a kórházat. Sebastian gyorsan leparkolt én pedig azonnal szálltam ki a kocsiból és rohantam is be, hogy információhoz jussak. Mihelyst megláttam egy nővért azonnal kérdezősködtem is. Végül mire három nővérrel beszéltem, jutottam némi információhoz. Megtudtam, hogy apámat épp vizsgálják és azt is sikerült nagy nehezen megtudnom, hogy a kórház melyik részén. Miután ezen információk birtokában voltam siettem oda ahol éppen ő van. Sikerült egy orvost találnom, akiről kiderült, hogy ő fogja apámat kezelni. Azonnal kérdéseimmel ostromoltam. Ő pedig mindent elmondott nekem alaposan, majd pedig indult is, hogy tudja folytatni a vizsgálatokat. Azt mondta, hogy apámnak infarktus szerű tünetei voltak, legalábbis azok alapján, amit mondtak azok, akikkel éppen együtt volt akkor mikor rosszul lett. Annyit mondott, hogy panaszkodott, hogy nehezen kap levegőt és hirtelen elkezdett a szorítani a mellkasa. Azt is mondta az orvos, hogy néhány vizsgálatot elvégeznek még, és azonnal értesít mihelyst megtudtak valamit.
Természetesen Sebastian is érdeklődött apám hogylétéről. Nagyon jól esett, hogy itt volt velem. Most ő egy támaszt jelentett nekem. Egy kicsit magamba zuhantam, s ennek lehet az az oka, hogy rájöttem könnyen elveszíthetem apámat.
Ott ültünk a váróban. Nem beszélgettünk most sem. Csak néztem a semmibe meredt tekintettel. Mindezt hosszú perceken át tettem így. Sebastian próbált nyugtatni. Odaült mellém és átkarolt. Erre épp szükségem volt. Odahajtottam fejem mellkasához és ismételten csak meredten néztem előre.
Majd megint megcsörrent a telefonom. Megnéztem ki hív, s mikor megláttam, hogy a kijelző Christian nevét írja ki, egy pillanatra rápillantottam Sebastianra.
- Ezt most felveszem. – majd felálltam és arrébb mentem.
- Szia.
- Claire hogy vagy? Hogy viseled? Hallottam mi történt. – kérdezett némi aggodalommal a hangjában.
- Félek.
- Nem lesz semmi baj. Most hallottam csak, hogy mi történt. Épp megbeszélés van…
- Megértem.
- Csak hallani akartam a hangod. Mit mondtak az orvosok?
- Még vizsgálják. Infarktus gyanújával hozták be.
- Tarts ki. És nyugodj meg!
- Rendben.
- Most le kell…
- Tudom. Szia
- Szia.
Majd letettem a telefont. Sebastian még mindig ott ült és én visszaültem mellé.
- Minden rendben? – kérdezte tőlem.
- Igen. – nyögtem ki nagy nehezen.
Megint csend honolt. Csak vártam és vártam. Teltek múltak a másodpercek, bár én úgy éreztem nem elég gyorsan vált az óra mutatója. Minden egyes perc hosszúnak tűnt. Már igazából ülni sem bírtam. Felálltam és odasétáltam a falhoz, majd fejem nekitámasztottam a hideg falnak. Sebastian is felállt, majd odajött hozzám.
- Köszönöm, hogy itt vagy. Ez sokat jelent nekem. – mondtam neki.
- Ez csak természetes, hogy itt vagyok. – majd megsimította az arcom. – Hozok egy kis kávét. Te kérsz? – kérdezte tőlem.
- Nem kérek, köszönöm. – válaszoltam.
Majd elment, hogy beszerezze magának a kávéját. Én továbbra is ott álltam. Csak töprengtem és nem foglalkoztam a semmivel és senkivel. Egyik pillanatban azonban valaki megérintette a vállam. Azt hittem Sebastian jött vissza ilyen hamar, de amikor megszólalt azonnal rájöttem, hogy nem ő az. Megfordultam és előttem Christian állt. Azonnal magához húzott. Megint előtört belőlem egy érzés, ugyanaz mikor Sebastian ölel meg. Nem gondolkoztam csak a pillanatnyi érzés alapján cselekedtem. Kapaszkodtam Christianba és az egyik kezemmel hátul az ingjét szorongattam. Jó volt megint ezt az érzést érezni. Csak egy baj van ezzel az érzéssel, hogy két férfi karjaiban is érzem. Közben pedig ismételten diadalmaskodott felettem a sírás. Rövid idő múlva elengedett.
- Te hogy kerülsz ide? Megbeszélésed van azt mondtad. – kérdeztem azonnal, s töröltem meg szemeimet.
- A megbeszélés nem fontosabb nálad. Eljöttem.
- De nem lesz belőle baj?
- Ezzel most ne foglalkozz. Jól vagy?
- Nem egészen. – válaszoltam.
Majd megint magához húzott. Ott voltam a karjaiban s fejem pedig a vállára helyeztem. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy Sebastian is itt van, és bármikor visszajöhet.
És ő visszajött, majd megpillantott minket én pedig őt. Úgy tűnik egy olyan pillanat következett el életemben melyet nem vártam. Talán itt az idő a végleges döntésre, véglegesen választanom kell…


SZERK MEGJEGYZÉSE:
Sziasztok!
Meghoztam a folytatást.
Röviden a fejezetről: Kiderül semmi sem olyan könnyű mint aminek tűnik, s Clairenek ismételten nem lesz könnyű dolga. Nehéz pillanatok következnek be ismét, talán kiderül egy titok, s megeshet, hogy a végleges választás is most következik be. Mindezt megtudjátok most.
Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, ez valami fantasztikus! Nagyon örülök, hogy ilyen sok embernek tetszik a történet! Most is szívesen fogadom a véleményeket! :)
Ismételten kiírok egy szavazást, bár ezt már egyszer megtettem, de most pár fejezettel később ismételten kíváncsi vagyok a válaszaitokra. Kérlek titeket szavazzatok, érdekel, hogy kinek szorítotok.
Utolsó teendő: Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi