26. fejezet

Fontos dolog!

Még mielőtt belekezdenék a fejezetbe, van egy kis bejelenteni valóm. Körülbelül olyasmi, mint a szolgálati közlemény :D
A blog megkapta ugyebár az első díját. Azóta azonban történt más is. Ugyanis a blog ugyanezt a díjat megkapta még 4 személytől: Ronietól, Dorililientől, Bellstől, Renitől.
Jelen esetben annyit tennék, hogy először is megköszönöm mindannyiuknak, hogy gondoltak rám! Nagyon szépen köszönöm nektek! Másrészt mivel szeretem a ráadásokat, és ennyi embertől megkaptam meg még egyszer a díjat, minden kategóriában írok még egy tulajdonságot.
Magamról:
+1. A lustaság mintapéldánya vagyok. :D

A történetről:
+1. Sokszor kisebb gondolatfoszlányokat bepötyögök a gépbe, melyből fejezetek lesznek a későbbiekben.

A főszereplőről:
+1. Sokszor őrlődik magában, igyekszik helyesen cselekedni, de sokszor inkább az eszére hallgat, mintsem a szívére.

És akkor most következzen a folytatás!
Jó szórakozást!

26. fejezet

Legyen, ahogy te akarod

Különböző lehetőségek, eltérő alternatívák, választás. Mindezek egy folyamat ismertetői, a döntéshozatalé. Ha csak annyit mondok, hogy meghoztam egy döntést, könnyűnek tűnik a dolog. De nem feltétlenül az is. Nem tudjuk, mi rejlik mögötte. Az életünk során minden nap hozunk döntéseket. Különböző témákban, különböző súlyú döntéseket. Szinte észre se vesszük. Azonban nem minden döntés egyszerű.
Ott voltam ismételten Christian karjaiban s láttam amint Sebastian egy pillanatra megtorpan. Talán meglepte a fennálló helyzet, amivel most szembesült. Először csak nézett, majd cselekedett. Vett egy mély levegőt, majd elment.  Én pedig csak néztem anélkül, hogy bármit is tettem volna. Csak álltam és hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Mikor ő elment lecsordult egy könnycsepp, talán épp miatta.
De nem is várhatok mást. Saját magam mondtam neki, hogy nincs kettőnk, csak ő van és én vagyok, és meghoztam egy döntést. Hagynom kell elmenni és el kell felejteni. Aki itt van velem, szeret engem, mellettem áll, és ahogy észreveszem, mindent megtesz értem. Kívánhatok ennél többet?
Elengedtük egymást.
- Köszönöm, hogy itt vagy velem, ez sokat jelent nekem. – mondtam Christiannak.
- Ez természetes, hogy itt vagyok melletted.
Majd megsimogatta az arcom, s letörölte a könnycseppjeimet is.
- Mit mondtak? – kérdezte azonnal.
- Annyit tudok, hogy rosszul lett, infarktus gyanújával hozták be és hogy most eszméletlen. Még elvégeznek rajta néhány vizsgálatot. – minden szavam kimondása egyre nehezebben ment.
- Minden rendben lesz, meglátod majd! – bíztatott Christian.
Majd egy darabig szótlanul álltunk egymás mellett. Nem tudtam mit is mondjak neki. Ugyanúgy ott álltam a fal mellet némán és csak néztem ki a fejemből. Csak apám járt a fejemben, és az, hogy megszületett a döntés. Én adtam meg a kezdő lökést és Sebastian csak véghezvitte, amit én kértem tőle. Minden úgy alakult ezen a téren, ahogy én akartam, vagyis ahogy helyesnek véltem.
Végigsimította Christian a karom.
- Gyere, üljünk le egy kicsit.
Én nem ellenkeztem és leültünk. Egy kisebb kanapé szerűség volt a várakozóban elhelyezve a többi szék illetve néhány fotel mellett.
Alig telt el néhány másodperc éreztem, ahogy megrezzen a zsebemben a telefon. Kivettem a zsebemből a készüléket és láttam, hogy egy SMS-t kaptam. Megnyomtam a megnyitás gombot. A feladó Sebastian volt, az üzenet pedig ez:
„Legyen, ahogy te akarod”
Néztem egy kicsit még a szavakat, melyek most mondatot formáltak. Majd kiléptem az üzenetből.
- Minden rendben? – kérdezte Christian.
- Persze. – próbáltam úgy válaszolni, hogy a bennem dúló háborúból ne szűrjön le semmit.
- Kérdezhetek valamit? – tette fel kérdését.
- Nyugodtan. – adtam meg válaszomat.
- Látom rajtad, hogy valami más is bánt, elmondod?
- Tudod, te mindig látod rajtam, ha bajom van. És itt vagy és meghallgatsz. Ez nagyon sokat jelent nekem. – s közben mélyen a szemébe néztem. – És igen bánt valami. Én nem vagyok jó ember.
- Ezt miért mondod?
- Apám ma megkeresett. Beszélni akart az összeveszésről, de én elzavartam. Azt mondtam neki, hogy ha nem munkával kapcsolatos, akkor hagyjuk egymást békén. Eltaszítottam magamtól és erre fel most tessék. Tudod, nagyon szeretnék tőle bocsánatot kérni. De mi lesz akkor, ha nem tehetem meg?
- Ezt felejtsd el! Minden jóra fordul majd.
- Tudod, ahogy mondod, érzem a hitet a szavaidban és ez valahogy megnyugtat.
Ott ültünk továbbra is és csak vártunk. Teltek továbbra is a percek, majd megérkezett az orvos. Azonnal felpattantam és rohantam hozzá, hogy megtudjak mindent apám állapotáról. Természetesen Christian is jött velem.
- Doktor úr hogy van az apám?
- Megvizsgáltuk az édesapját. Nyugodjon meg, rendbe fog jönni.
Ekkor leesett egy hatalmas kő a szívemről. Reflexszerűen odanyúltam Christian kézfejéhez és megszorítottam.
- De mégis mi van vele? – folytattam a kérdezgetést.
- Nos, az ön édesapjának valóban infarktusa volt, de szerencsére időben került be a kórházba. Emellett az is jó, hogy nem volt nagy lefolyású, a szívének csak egy kisebb részét érintette. A bal kamrában keletkezett zavar. Elvégeztünk egy Echokardiográfia-i vizsgálatot, vagyis ultrahang segítségével vizsgáltuk meg az édesapja szívét. Ezzel a vizsgálattal meg tudtuk nézni milyen következményei lettek az infarktusnak. Mivel kisebb vérrögöt fedeztünk fel, ezért azonnal cselekedtünk a trombolízissel, vagyis a vérrög feloldásával. Most még eszméletlen az édesapja. Jelenleg orrszondán oxigént kap, és infúzión keresztül kapja a vérrögöt feloldó szert.
Csak hallgattam az orvos szavait. Egyes kifejezések idegenek voltak nekem, de az orvos nagyon kedves volt és alaposan elmondott mindent. Mikor meghallottam, hogy infarktusa volt, ideges lettem, de mihelyst elmagyarázta az orvos a részleteket, kezdtem megnyugodni.
- És bemehetek hozzá? – kérdeztem azonnal.
- Még nem. Amint magához tér bemehet. – kaptam meg a választ.
- Rendben. És doktor úr milyen kezelést fog kapni és meddig kell bent lennie a kórházban?
- Most megvárjuk, hogy felébredjen. Először is nagyon fontos, hogy ágynyugalomra van szüksége és persze ekkor gondoskodni kell a trombolízis megelőzéséről is. Hogyha nem lesz semmilyen szövődmény, akkor a harmadik nap felkelhet és mozoghat majd, de csak minimálisan, és azt is csak szigorú orvosi felügyelettel teheti meg. Aztán egy gyógytornász segítségével újra képes lesz a megszokott életének a folytatására. De fontos lesz, hogy az előírt dolgokat betartsa.
- Elnézést, de mondott szövődményeket, mennyi rá az esély? – mindent tudni akartam
- Nyugodjon meg. Mivel az édesapja időben került be a szövődményre csekély az esély.
- Köszönöm a tájékoztatást. Doktor úr kérhetnék valamit?
- Persze hölgyem.
- Nem lehetne, hogy csak megnézzem őt? Annyira szeretném látni! – megpróbáltam még egyszer.
- Hölgyem…
- Kérem. – s elővettem a kérlelő pillantásom.
- Rendben, de csak egy perc. – engedte meg végül.
Elkísért abba a szobába, ahol apám feküdt. Mivel nekem se nagyon akarta, hogy megnézzem ezért Christian ott maradt a váróban.
Hamar odaértünk a szobához. Benyitottunk az ajtón. Amikor bepillantottam a következő látvány fogadott: Apám ott feküdt az ágyon, hallottam a szívmonitort folyamatos pityegését, láttam, ahogy kapja az oxigént, és ahogy csöpög az infúziója. Könny szökött ismét a szemeimbe.
- Menjünk hölgyem. – mondta az orvos.
Majd kimentünk a szobából, vissza a várakozóba.
- Doktor úr itt maradhatnék addig, míg nem tér magához?
- Maradhat, de menjen vissza a szállására, megeshet, hogy majd csak reggelre tér magához.
- Szeretnék itt maradni.
- Rendben. Ha felébred az édesapja, azonnal szólok önnek.
- Köszönöm szépen!
- Ez csak természetes. Viszlát hölgyem.
- Viszlát.
Christian azonnal ott termett mellettem. Én megöleltem őt.
- Láttam. – súgtam halkan a fülébe.
Majd elengedtük egymást.
- Ott feküdt bent és hallottam a gép pityegését és láttam a lecsöpögő infúziót és láttam, ahogy az oxigént kapja és…
- Shhh! Nyugalom, most már tényleg minden rendben lesz.
- Addig nem tudok, míg nem ébred fel.
- Fel fog, de kérlek, nyugodj meg, csak magadat teszed tönkre. Megígéred, hogy megpróbálsz megnyugodni? – s közbe a két kezével megfogta a fejem és mélyen a szemembe nézett.
- Megígérem. – mondtam halkan.
Majd ismételten visszaültünk oda, ahol nemrégen várakoztunk.
- Menj vissza nyugodtan Christian!
- Nem hagylak itt! – jelentette ki.
- De szükséged van a pihenésre. Holnap dolgod lesz! – akadékoskodtam, és azt sem akartam, hogy miattam elhanyagolja a munkáját, ami fontos neki, és amiért olyan sokat küzdött.
- Ahogy neked is szükséged van a pihenésre!
- Én megleszek itt. Nem szeretném, ha holnap miattam nem tudnál a feladatodra koncentrálni.
- Ne foglakozz ezzel. Itt maradok veled. Engem nagyon érdekel, hogy mi van veled és tudom, most szükséged van valakire és én akarok az a valaki lenni. – mondta ezt határozottan.
Mikor ezt kimondta odabújtam hozzá. Jó volt a közelében lenni. Így ültünk egy darabig, anélkül, hogy egy hang is elhagyta volna a torkunkat.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki betakar. Kinyitottam a szemem és akkor láttam meg, hogy egy nővér az. Christian ott volt mellettem és aludt.
- Köszönjük.
A nővérke elmosolyodott.
- Elnézést meg tudná mondani hány óra? – tettem fel gyorsan a kérdésemet.
- 23:31.
- Köszönöm.
Ezek szerint, körülbelül másfél órája aludtunk el. Christiant alaposan betakartam. Visszahelyezkedtem eredeti pozíciómba, és ismételten néztem ki a fejemből és gondolkoztam. Egy részről megnyugodtam, hogy apámnak jó esélyei vannak, másrészről nem hagyott valami nyugodni. Azt meg kell állapítsam, hogy nem kell tovább foglalkozzak a Sebastian iránt érzett érzésekkel. Megtörtént, aminek meg kellett. Úgy lett, ahogy az SMS-ben is szerepelt, ahogy én akartam. Elég érdekes. Ahogy én akartam. Nem, ezt nem akartam ennek így kellett lennie! Biztos vagyok abban, ha néhány dolog nem így történik, mint ahogy megtörtént akkor nem hagyom őt elmenni. De így alakultak a dolgok és én csak sodródtam az árral. Valahol pedig partot kötöttem. És persze tudjuk az életben nincs olyan „mi lett volna, ha…”.
Másrészt más is zavar. Itt fekszik mellettem Christian, aki tényleg 100%-ban mellettem áll és én nem vagyok vele őszinte. Nem tud a kézremegésemről, nem tud a vizsgálatról, nem tud az ebből fakadó félelmekről, egyszóval szinte semmiről. És mégis itt van, elkötelezte magát mellettem. De egyszer el kell majd neki mondanom. Félek, hogy fog rá reagálni.
És ha már itt tartunk. Tettem nemrégen egy elhatározást. Azt mondtam akkor, hogy távol tartom őket magamtól, míg nem derül ki a vizsgálat eredménye, és mégsem tettem. Hagytam, hogy közelebb kerüljön hozzám Christian és megszeressen és ugyanakkor pedig eltaszítottam Sebastiant. Nem tudtam minden elhatározásom megvalósítani. Kevés vagyok. Történtek sorra az események és én önző módon mindig kerestem magamnak egy kapaszkodót.
Sóhajtottam egy nagyot, majd megemeltem a bal kezem és néztem. Közben a betegség járt a fejemben. Kiszámíthatatlanul elkezd remegni a kezem, amit nem tudok megállítani. Hiába koncentrálok, hiába minden erő, amivel meg akarom fékezni, nem tudom. Ez pedig rémisztő. Őszintén nagyon félek a jövőtől. Nem tudhatom mi lesz holnap, nem tudhatom egészséges vagyok-e vagy sem. Bár, az utóbbi idő eseményeire visszagondolva egyre jobban az kezd bennem kirajzolódni, hogy mégis csak beteg vagyok. Eddig hittem a 40%-ban, hittem, hogy abba a kategóriába tartozok, de egyre jobban elbizonytalanodom s a másik kategóriába kezdem magam érezni.
Sokáig azt hittem magamról, hogy elpusztíthatatlan vagyok. Nincs semmi, ami kárt, fájdalmat, nehéz pillanatokat, idegőrlő perceket, cselekvésképtelenséget okozna nekem. De ez nem így van. Minden azóta a bizonyos 3 évvel ezelőtti eseménnyel változott meg. És vele együtt én is megváltoztam. Néha még vágyok arra, ki egykoron voltam. Akkor nem kellett ennyi nehézséggel megküzdenem, nem volt rajtam ennyi teher, azt csináltam, amit szerettem. De mostanra minden másképp alakult.
Gondolatok sokasága kavargott a fejemben, majd éreztem, hogy egyre jobban nehezedik el a szemem. Egyre hosszabbakat pislogtam.
Legközelebb arra eszméltem, hogy egy nővér kelteget.
- Hölgyem, hölgyem…
- Tessék.
- Felébredt az édesapja.
Hirtelen kipattant a szemem és óriási öröm fogott el, és egy kicsit megnyugodtam. Óvatosan felálltam, visszatakargattam Christiant és indultam a nővérrel.
- Mikor ébredt fel?
- Egy fél órája. A doktor úr most fejezte be a vizsgálatot. Mire kimondta az orvos ott is termett mellettünk.
- Hogy van? – kérdeztem azonnal.
- Minden rendben. – sóhajtottam egy nagyot. – Nem lesz semmi baj, jól reagál az infúzióra, de kimerült és nagyon gyenge.
- Ez nagyszerű hír doktor úr!
- Elnézést, hogy megkérdezem, de az édesapja egy nevet említett mikor felébredt. Elisabeth. Mond ez a név önnek valamit?
Persze, hogy mond. Elisabethnek hívták édesanyámat. És apám az ő nevét mondogatta. Még most kezdett eljutni a dolog a tudatomig.
- Igen, édesanyám neve. – egy lélegzetvételnyi csönd – Bemehetek hozzá?
- Igen, most már bemehet.
Én pedig el is indultam hozzá. Beléptem a szobába és a látvány hasonló volt, inkább mondjuk azt nem sokat változott. Odahúztam egy széket az ágya mellé és leültem. Megfogtam a kezét és sírva elkezdtem mondani, ami lelkemet nyomta:
- Te szeretted őt nagyon! Te nem az vagy akinek évekig hittelek! Mit is hittem rólad! Tamara megjelenés mindent megzavart és engem is összezavart. Csak néztem, de nem láttam. Már annyira bánom a dolgokat. Sajnálom, ahogy veled bántam. Kérlek, bocsáss meg! Annyira megijedtem, hogy elveszítelek. – Ráhajtottam a fejem a kezére. - Bocsáss meg apu!
Ezek után már nem mondtam semmit, csak sírtam. Majd bekövetkezett valami.
- Elfelejtettem mondani, a csapatok sajtósainak péntek reggel a szabadedzés előtt 7:30-as kezdéssel megbeszélés van.
- Apu ébren vagy?
- Igen. Ez munkával kapcsolatos dolog, nem mondtam el.
Egyszerre nevettem és sírtam.
- Apu meg tudsz bocsátani a viselkedésem miatt?
- Eddig se haragudtam rád.
- Szeretlek apu!
- Én is lányom!
- Apu, mit hallottál…
- Mindent lányom, mindent.
- Ennek örülök.
Ott voltam még egy kis ideig vele. Nagyon gyenge volt még, de hisz ez nem is csoda, nemrégen esett túl egy infarktuson. Ott voltam vele, fogtam a kezét és egy kicsit beszélgettünk. Mielőtt a fáradtság elnyomta volna, kiadta teendőimet, apai szemszögből és ugyanakkor főnök szemszögből is. Azt mondta menjek vissza, pihenjek le, mert feladatom lesz, és rám kötötte, hogy ne felejtkezzek el a megbeszélésről. Még most is a Forma 1-el foglalkozik. Megígértem neki, hogy minden rendben lesz és, hogy nemsokára jövök.
Adtam egy puszit az arcára, visszatettem a széket a sarokba, majd elhagytam a betegszobát.
Visszamentem a várakozóba, ahol Christian még mindig pihent. Odaültem mellé és az arcát kezdtem el simogatni, miközben ébresztgettem.
- Christian, Christian…
Másodjára megébredt.
- Fent vagyok. Apád?
- Magához tért. Beszéltem vele. Megbocsátott nekem. – beszélem tőmondatokban.
- Látod, minden rendbe jött.
- Igen, minden úgy lett, ahogy mondtad.
- Claire, a takaró? – s nézett értetlenül.
Elengedtem egy halvány mosolyt.
- A nővérek hozták. Betakartak minket. Elaludtunk, míg várakoztunk.
Ő is rám mosolygott.
- Gyere, menjünk vissza. – mondtam neki.
Összetűrtem a plédet, visszaadtam az egyik ügyeletes nővérnek és megköszöntem mindent, majd elindultunk. Haladtunk egymás mellett, s az egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy megfogta a kezem. Én nem ellenkeztem, nem húztam el. Megmagyarázni nem tudom cselekedetem. Az autóig így haladtunk.
- Vezetek én. – ajánlottam fel.
- Majd én vezetek. Nagyon fáradt vagy.
- Rendben- egyeztem bele hamar, hisz tudtam, hogy igaza van, nagyon fáradt vagyok.
Beszálltunk az autóba. Kicsit több mint 1 órás út után megérkeztünk a pályához. Már reggel volt. Hogy pontosítsak 6 óra. Megálltunk, majd kiszálltunk az autóból. Odajött hozzám.
- Mindent köszönök! – mondtam neki
- Claire, azt akarom, hogy tudd, rám mindig számíthatsz, nekem te vagy a legfontosabb, csak te számítasz!...


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Itt a folytatás. Nos nem egészen akkor került fel, mikor terveztem, de még szombat van! :D
Először is nagyon örülök, hogy ennyire tetszett nektek a videó! És még egyszer köszönöm a díjat is!
És köszönöm a beérkezett szavazatokat is!
Vágjunk is bele: A fejezetről annyit, hogy nehéz percek következnek, és megszületik egy döntés, csak az a kérdés, hogy ez végleges lesz-e, a felek belenyugszanak-e majd a döntésbe.
Nem akarok fölöslegesen fecsegni. :D
Köszönöm a fejezethez érkezett kommenteket is!
Most is szívesen fogadom a véleményeket! :)
Utolsó teendő: Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi