4.fejezet

4. fejezet
Végletek: Egyszer fent másszor lent

Én elfogadtam apám meghívását. Gondoltam egy beszélgetéstől még nem lesz semmi bajom.

Még mielőtt azonban a találkozót megejtettük volna nekem dolgom volt. Ugyanis a mai napon volt az első szabadedzés. Már most láttam a csapat tagjain némi feszültséget. Még sose tapasztaltam ilyet. Mindenki, aki körülvett engem, izgatott volt, s nagyon koncentrált. Ez egészen új élmény volt nekem. Szerencsére a szabadedzésen nem történt semmi baj, és nem is végeztünk annyira rossz helyen. Sebastian harmadik volt, Mark pedig szorosan követte őt a 4. helyen. Jó nem rossz eredmény, igaz ez még messze nem az első hely! De azért meg kell mondani nem most kell megszerezni az első helyet. A legfontosabb, hogy szombaton és vasárnap, de inkább a vasárnapi első hely a fontos. Minden esetre én nagyon szorítok majd a fiúknak, azért persze most is szorítottam nekik. Utána persze következett a „sajtónak szánt percek” című rovat, ami finoman fogalmazva nem perceket vett igénybe, inkább órákat. De hát ez is a munkájuk része. Azért sajnáltam őket egy kicsit. Sorra bombázták őket kérdésekkel és ők mindegyikre alaposan válaszoltak. Szegények még ma egyszer ugyanezen át kell majd esniük. De hát ez is munkájuk része, csak ismételni tudom magamat.
A megbeszélt időre odaértem a kávézóhoz. Ő rögtön lelkendezve fogadott engem.
- Szia lányom! Ülj le.
- Szia. – csak ennyit mondtam, azt a szót, hogy apa nem tudtam neki mondani, de ennek megvan ugyebár az oka.
- Hogy vagy?- jött rögtön a kérdésével.
- Köszönöm jól. - válaszoltam
- Ennek örülök, most legalább azt mondtad, hogy jól és nem, hogy megvagy.
- Hm… igen.
- És hogy érzed itt magad?
Mielőtt válaszoltam volna felvették a rendelésünk.
- Meglepő, de jól érzem itt magam. És amúgy te hogy vagy?
- Jól vagyok, most pedig már teljesen boldog vagyok.

Ki is hozták a megrendelésünk. Én furcsálltam ezt a beszélgetést, főleg meg most, nem is tudom olyan érzésem volt mintha nem csak azért hívott volna meg, hogy cseverésszünk arról, hogy érzem itt magam.
- Ezt meg hogy érted, hogy most már teljesen boldog vagy?
- Kislányom, - kezdte így amire én furcsán néztem. Nem sokszor hívott így életemben. - azért vagyok boldog mert te itt vagy.
- Érdekes… - tettem meg a megjegyzést
- Ezt mire fel mondod? Tudom, hogy édesanyád is örülne neki, ha jó viszony alakulna ki közöttünk.
Mikor ezt kimondta könny szökött a szemembe. Hogy meri felhozni ide anyut! Könnybe lábadt szemekkel és sírás közeli állapotban kifakadtam:
- Ezt ne merd mondani, hogy anyu is örülne neki! Neked nincs jogod őt ide felhozni!
- De kislányom! Én…
- Nem most én beszélek, már ha eddig hallgattam. Ha tisztelsz engem vagy anyu emlékét akkor ezt nem mondod ki! Figyelj ide kérlek- kezdtem mondandóm és érzelmeim ekkor már elkezdtek fölülkerekedni rajtam- Nem tudom, hogy ez valóság-e egyáltalán és valóban úgy gondolod azokat a dolgokat amiket kimondasz. Vagy egyáltalán azt amikor lányomnak szólítasz. Nem tudom. De szeretnék veled tisztázni most valamit. Én egész életemben tudod mit kimondom, igen most kimondom, gyűlöltelek. Nem tudtam mire vélni azt, hogy otthagytál minket. Ez az amit sose tudtam megbocsátani. Nekem csak anyu maradt. És most, hogy elveszítettem őt is nem tudom mit gondoljak. Néha úgy érzem nincs senkim, máskor pedig meglátok benned valamit, talán egy kis apai érzést és úgy érzem…- kezdett elcsuklani a hangom- úgy érzem akkor mégsem vagyok egyedül a világban. Az meg nem jelent semmit, hogy itt vagyok. – s elgondolkoztam azon, hogy elmondjam-e utolsó ígéretemet. De végül nem tettem meg. Talán nem akartam őt megbántani. - Úgy gondoltam kell egy esélyt adni a dolognak. Azt hittem kialakulhat közöttünk egy normális viszony, de most már nem tudom.
- Lányom…
- Ne, kérlek ezt most hagyd! Most nem vagyok abban az állapotban. Inkább hagyjuk ezt a beszélgetést, úgy gondolom jobban járunk mind a ketten. Kérlek most hagyj egy kicsit, gondolkoznom kell.
Ezzel felálltam, s otthagytam az asztalnál ülő apámat. Már alig bírtam magam türtőztetni, hogy ne sírjak. Fel voltam dúlva és csak egy vágyam volt, hogy senkivel se találkozzak. Úgyse mondanám el nekik, ők úgyse értenének meg engem. Csak annyit akartam, hogy találjak magamnak egy kis zugot, ahol kisírhatom magamból ezt a sok felgyülemlett érzelmet. Annyira zaklatott voltam, hogy nem láttam azt sem kik járnak körülöttem, teljesen szét voltam csúszva. De szembejött velem valaki. Nem is tudom, talán már a barátomnak tekinthetem. Ő volt Sebastian. Látta rajtam, hogy nem vagyok a helyzetem magaslatán és megállított engem.
- Claire, mi a bajod?
- Semmi. - szóltam szipogva.
- Na ezt nem veszem be. Állj meg! Mi a bajod?
Már nem tudtam válaszolni, csak elkezdtem zokogni. Ő megfogott magához húzott és átölelt. Ott álltam és ott voltam a karjai között és csak sírtam és sírtam. Csak ennyit mondogattam:
- Utolsó ígéret, utolsó ígéret.
Szerintem tudta, hiába kérdez jelen pillanatban úgyse mondok semmit. Csak ott álltunk egészen addig mígnem kezdtem megnyugodni. Csak akkor engedett el miután abbahagytam a sírást.
- Nem szeretnél róla beszélni?
Én csak néztem, nem válaszoltam, de nézésemmel tudattam, hogy nem akarok róla beszélni.
- Látom rajtad, hogy valami bajod van! Job lenne ha beszélnél róla! Nem szeretném ha bajod esne!
- Sebastian… - kezdtem el- köszönöm az aggódásod, de ez a dolog- vettem egy nagy levegőt- az amiről nem szeretnék most beszélni. Nem haragszol rám?
- Ugyan már, te csacsi! Nem haragszok. Te tudod, hogy el akarod-e mondani, mindössze annyi, hogy látom rajtad, hogy valami bánt és félek hogy valami hülyeséget csinálsz. Úgy gondolom beszélned kellene erről a dologról valakinek. És remélem tudod, én itt leszek.
Egészen megdöbbentem. Ő félt engem. Azt mondta ő ott lesz velem és elmondhatom neki.
- Köszönöm, de erről most nem tudok beszélni. És nem kell félni. – töröltem meg a kisírt szemem- nem fogok hülyeséget csinálni. Nagy lány vagyok, vigyázok magamra. Most ha nem haragszol megyek, összeszedem magam.
- De jól vagy? Biztos? – kérdezett s én aggódást szűrtem le hangjából.
- Igen biztos, hogy jól vagyok. – néztem rá kisírt szemeimmel, s elfolyt sminkkel. – Csak rendbe kell szedjem magam egy kicsit.
Kerestem egy mosdót és megmostam az arcom. Még azonban mindig feldúlt voltam, de igyekeztem magam lecsillapítani. Az elfolyt sminkem megigazítottam, már egészen tűrhető formába hoztam magam. Kimentem és igyekeztem úgy tenni, mintha semmi se történt volna velem. Megint összefutottam Sebastiannal.
- Jobban vagy már?
- Igen. – mondtam nem eléggé meggyőzően.
- Jaj, Claire! Nem vagy valami meggyőző.
- Igyekszek majd meggyőzőbb lenni. Nincs semmi bajom, túl teszem majd magam rajta csak egy kis idő kell. Meglátod, holnap már nem lesz semmi bajom, csak ehhez most egy kis idő kell.
- Rendben, ha te mondod én hiszek neked.

Már ott járt az idő, hogy nemsokára ismételten szabadedzés következik.
- Menj, készülj fel, mindjárt szabadedzés!
- Megyek, de biztos nincs semmi gond?
- Menj már! Nincs semmi bajom és most a szabadedzéssel foglalkozz és ne velem!- mondtam ezt egy halvány mosollyal párosítva.
Ő örült annak, hogy egy mosolyt kicsalt belőlem és válaszolt rá egy mosollyal:
- Ezt már jobban szeretem, ha mosolyogsz. – tette megjegyzését, majd elment.
Én nem tudtam ezen gesztusait megemészteni. Egy kicsit furcsa volt nekem. Igaz, hogy hamar összebarátkoztunk, de ez akkor is furcsa amiket mondd és tesz. Először is, hogy azonnal átölelt és addig nem engedett míg meg nem nyugodtam, másrészt pedig amiket mondott:
- „Nem szeretném ha bajod esne!”  „félek hogy valami hülyeséget csinálsz” „És remélem tudod, én itt leszek.”
Talán nem vagyok neki közömbös? Á! Ez butaság! Hisz alig is ismer, másrészt én idősebb vagyok nála és… Igaz azt nem tudom, milyen barátnői voltak eddig és azt se, hogy milyen típusú lányok jönnek be neki, de ezt el kell felejtenem. Habár őszintén megvallva nekem ezek a tettei nagyon jól estek. Jó érzés volt a karjaiban lenni és nagyon jól esett az, hogy aggódott és aggódik értem. Talán kezdek más szemmel nézni rá?
Elég már a sok elmélkedésből! Nem szabad magam tévhitbe rengetni és most oda kell figyeljek és koncentrálnom kell a munkámra hisz a mai napnak még nincs vége!
Már a második szabadedzés is kezdetét vette. Úgy tűnik most jobb helyezéseket fog elérni a csapat. Nagyon izgultam - már engem is átjárt ez a hangulat - , hogy jó helyen végezzenek a fiúk, de különösképpen Sebastian. És már megint ő! Remélem nem leszek olyan mint egy buta kis tinédzser és nem fogok belezúgni a munkatársamba. Azonban hiába szorítottam annyira, mégsem sikerült a jobb helyezés. Igaz Mark most előrébb végzett ő a második volt a szabadedzés során, de Sebastian csak az 5. lett. Azért remélem nem miattam volt ez. És ismételten elkezdődött a pokoli menet, mármint rájuk nézve az. Ismételten jöttek az újságírók a különböző kérdéseikkel és ők becsületesen helyt álltak. Le a kalappal előttük, pedig már azért túl voltak két szabadedzésen és már egy ilyen sajtós megpróbáltatáson is. Megértem őket ha fáradtak, hisz én is az vagyok. Jó igaz nekem is volt egy mozgalmas kis napon, bár nekem nem fizikai terhelést kellett elviseljek az enyém lelki volt. Mikor lerótták a kötelező kört a sajtónak is, láttam a pilótákon, hogy nem vágynak már másra csak arra, hogy
lezuhanyozhassanak és beeshessenek az ágyba. Hiába figyeltem meg mindenkit, figyelmem inkább csak egy emberre koncentrálódott. Hát ki is lehetett volna, ha nem más mint Sebastian. Őt figyeltem, és láttam hogy ő is már azon a szinten mozog mint a többiek, már a fáradtság gyötri. De azért még erőt vett magán és odajött hozzám:
- Szia, na most már tényleg megnyugodtál?
- Igen. – adtam határozottabb választ.
- Alakul, még nem igazán meggyőző, de már alakul. Jobb mint amikor előbb kérdeztem. – s egy mosollyal nyugtázta állapotom.
Én is elmosolyodtam és kiadtam neki a parancsot, hogy menjen és pihenjen le hisz holnap fontos nap lesz a számára. Holnap is ki kell állnia egy hasonló nehézségű napot, ha nem nehezebbet.
- Menj pihend ki magad! Látom rajtad, hogy állni is alig bírsz. Gyerünk! Indíts!- mondtam mindezeket, s mosollyal párosítottam, hogy higgye azt, hogy már jobb a lelki állapotom.
- Igenis főnök asszony! Vettem a parancsot! – s kezét felemelte mint amikor egy katona tiszteleg, s ezen mozdulatát nevetéssel párosította, majd elköszönt- Jó éjt neked Claire Ecclestone!
- Neked is jó éjt Sebastian Vettel!
Majd elment. Komolyan mondom ilyen figurával még sosem találkoztam. Fel tud vidítani, pedig nem vagyok a helyzetem magaslatán.
Azt hittem a mai napom ezzel véget ért itt és én is elindulhatok, hogy kipihenjem magam, de hát tudjuk tévedni emberi dolog és jelen pillanatban én is tévedtem. Ugyanis Christian Horner  állt meg előttem, majd abban az idegesítő stílusban közölte velem, hogy beszélnünk kell. Még meglepődtem. Ugyan mit is akar tőlem ő? Talán ennyire rosszul végzem a munkám? De most megtudom. Nem lesz több nyitott kérdés ezzel kapcsolatosan. Kerestünk egy olyan helyet ahol négyszemközt tudunk beszélni.
- Gondolom kíváncsi miért hívtam ide?
- Ezt eltalálta. – válaszom ugyanolyan stílusban. Hátha már ő így beszél akkor azt kapja vissza amit ő ad. Egy magyar közmondással élve: Amilyen a mosdó, olyan a törölköző.
- Először is tisztázni akarom, hogy engem nem érdekel senki magánélete...
Tessék? Hát hogy jön ide a magánélet? Mit akar? Gondoltam mindezt „nagyhatású beszéde” közbe.
- …De nem szeretném azt ha itt csapaton belül szerelmi szálak alakulnának ki.
- Ezt mire fel értsem? – kíváncsian tettem fel a kérdést
- Láttam önt és Sebastiant a mai nap folyamán ölelkezni és megjegyzem nem is olyan röviden. Szóval a lényeg nem szeretném ha a csapat berkein belül maguk között kialakulna valami, egyrészt lehet feszültséget okozna, másrészt megeshet, hogy Sebastiant zavarná a versenyzés miatt és szerintem önt is hátráltatná a munkájában.
Hirtelen nem tudtam meg se szólalni. Másrészt meg mikor látott minket? És kukkol utánunk vagy mi? És végül de nem utolsó sorba szerintem egyszerűen rám pikkel vagy mondjam másképpen nem bírja az arcom. Állandóan ebben a hülye, rideg stílusban szól csak hozzám és akkor is többnyire akkor ha parancsolgatni akar, vagy valamiért felelősségre von esetleg leró valamilyen dologért. Ez már azért sok. Én ezt nem fogom tűrni. Úgy érzem már majdnem betelt a pohár, ez volt az utolsó, hogy tűrök és aztán robbanok. De ő még nem látott engem robbanni. De azért is türtőztetem magam, mert nem akarok egyrészt magamból másrészt apámból se bolondot csinálni, mert megegyeztünk, hogy legalább addig leszek a csapat segítségére míg a régi sajtós vissza nem tér, és az a dolog is benne van a pakliban amit utoljára megígértem. Így most adtam egy kellően visszafogott, de azért még indulatos választ:
- Nem kell megijedni, ez nem az amire gondol és megnyugtatom nem fog előfordulni még hasonló se. – mondtam miközben felment bennem a pumpa és legszívesebben orrba vágtam volna.  De ez csak egy álom marad. Majd megfordultam és elindultam azzal a szándékkal, hogy otthagyom. Ő még azonban utánam szólt.
- Jó éjt önnek!
Csak lestem, hogy ezek után még jó éjszakát kíván nekem! De nem vagyok bunkó én is viszonoztam a gesztust.
- Jó éjt önnek is!

Ezzel pedig otthagytam. Hamar megérkeztem haza. Vagyis az átmeneti otthonomba, a szállodai szobámba. Nagyon fáradt voltam és ez a mai nap se volt semmi. Csak le akartam pihenni és túltenni magam a mai napomon. Nem vacsoráztam ma, hanem elmentem és beültem a kádba. Ott ültem kb egy fél órát, majd bevetettem magam az ágyamba. Próbáltam elaludni, de nehéz volt. Csak a mai nap eseményei jártak a fejemben, a különböző érzések, és rengeteg kérdés járt a fejemben. Először is hogy most tényleg mit akar tőlem apám? Jó apa akar lenni, csak a közeledés nem az erőssége? Sebastian miért viselkedett úgy velem? Csak nem érez valamit? Én egyáltalán érzek iránta valamit? Mármint a barátságon túl. Abban biztos vagyok, hogy nem közömbös, de belezúgtam? És a másik dolog meg, hogy miért viselkedik így velem Christian Horner?
Ezek a kérdések jártak a fejemben majd lassan álomba szenderültem.

3. fejezet

3.fejezet:

A küzdelem

Ma kezdem a második napomat. Már reggel a készülődésem közepette izgatott voltam és ez az érzés most még erősebb lett bennem. Ma már tudtam mi lesz a feladatom. Elhatároztam, hogy a maximumot nyújtom és munkámat jól fogom végezni.
Mikor már a pályán voltam, izgatottságom megszűnt és határozottság érzete keltődött bennem. Tudtam, hogy ma lesz sajtótájékoztató, és a pilótáknak is lesznek megjelenései így oda kell figyeljek. Már korán reggel összefutottam a főnökömmel. Meglepődtem, mert ma teljesen másképp viselkedett velem mint előző nap. Kedvesen érdeklődött felőlem:
- Jó reggelt! Hogy van ma?
- Jó reggelt önnek is. Köszönöm megvagyok. És ön?
- Köszönöm, remekül. Nem csatlakozik hozzám épp a többiekhez tartok.
- De szívesen. – válaszoltam.
Teljesen meglepett. Lehet valóban az volt a probléma hogy feszült volt, emiatt viselkedett úgy tegnap. De ma más volt. Mint akit teljesen kicseréltek. Sugárzott a jókedvtől. Nem sétáltunk sokat, odaértünk a többiekhez. Ők azonnal kedvesen fogadtak minket.
- Hello Christian! Á, szia Claire! – köszönt nekünk Sebastian.
- Sziasztok! – köszönt nekünk Mark is.
- Sziasztok!- köszönt vissza Christian.
- Sziasztok! – én is köszöntem udvariasan. Majd mosolyogtam az előttem álló pilótákra, mert eszembe jutott a tegnapi viccelődésünk.
- Örülök, hogy mindenki itt van, szeretném akkor ha megbeszélnénk egy-két dolgot. – váltott hangnemet ismételten a főnök.
Ezután elkezdte mondandóját. Mintha egy eligazítást kaptunk volna. Én csak figyeltem. Láttam a főnök komoly arcát, amire a többiek is elkomolyodtak, így én is jobban odakoncentráltam. Nem tudom mi történhetett megint Christian Horner-rel, egyik pillanatról a másikra váltott hangnemet. Miután elmondta amit szeretett volna, elviharzott. Mi hárman egymásra néztünk, de mi se tudtuk az okát ennek.
Ismételten elkezdtünk beszélgetni, de most már a mai nappal kapcsolatos feladataink részleteiről beszéltünk. Mark nem sok időt töltött társaságunkban, hisz neki volt még egy- két elintéznivalója. Miután elment Sebastiannal egyeztetünk még néhány dolgot. De engem még mindig zavart a főnök viselkedése és szóba hoztam.
- Látod erről beszéltem tegnap is. Miért viselkedik így?
- Nem tudom.
- De ugye milyen fura?
- Igen most, hogy már másodszor viselkedik így, elég fura.
- Nehogy megint az mondd, hogy ennyire feszült!
- De akkor mégis miért viselkedne így ha nem azért? Ez az első futam ebben az évben, biztos meg akar felelni az elvárásoknak. Meg aztán a stressz, tudod…
- Lehet igazad van, de akkor is a modor!
- Biztos, hogy azért ilyen! A modora meg, hát úgy látszik ehhez kell hozzászokni.
- Okés, de mielőtt ide jöttünk hozzátok, összefutottunk és elkezdett velem beszélgetni és egyáltalán nem ilyen stílusba kommunikált.
- Hát nem tudom.
- Na jó hagyjuk ezt a témát. Nincs értelme ezt forszírozni. Amúgy is nemsokára sajtótájékoztató, készülj el.
- Miért talán valami kivetnivalód van a megjelenésem ellen? – kérdezte viccelődve.
- Hát, hogy is mondjam… - mosolyodtam el-… össze szedhetnéd magad.
- Tessék? – kérdezte nevetne.
- Jaj, tudod, hogy csak vicceltem.
- Ezt még visszakapod paragép!
- Micsoda paragép! – majd nyújtottam rá ki a nyelvem. - szedd rendbe magad kócos hajú!
Hamar elérkezett a sajtótájékoztató ideje. Én természetesen végeztem a dolgom, de közbe azért megfigyeltem a pilótákat. Rengeteg kérdéssel bombázták őket, hol erről, hol arról. Igyekeztek mindent kiszedni belőlük. De láttam rajtuk, hiába nagy sztárok mégis egyszerű hétköznapi emberek is. Igyekeztek a magánéletükkel kapcsolatos kérdéseket kikerülni. Láttam rajtuk, hogy őket is zavarba lehet hozni. Miután a sajtótájékoztatónak vége lett fáradtan vonultak vissza. Sokkal fáradtabbnak tűntek, mint egy- egy verseny után.
Közben találkoztam Christian Horner-rel is.
- Beszélhetnénk?

- Persze. Valami gond van?
- Szeretném, ha egy két dolgot elintézne. – s kiadta a feladataim. - Kérem legyen pontos és precíz, ezek a dolgok fontosak.
- Úgy lesz.
- Amúgy nincs semmi kivetnivalóm a munkájával, nincs gond. – nézett rám póker arccal és mondta mindezen szavait abba az állítólagos új stílusába. – Gondoltam megválaszolom a kérdését.
- Köszönöm a választ. – szóltam hasonló hangnemben. - Viszlát. – majd sarkon fordultam és elmentem.

Még mindig nem tudom értelmezni ezt a stílust, de lehet ez örök rejtély marad.
Igazából most hogy itt dolgozom,  más szemmel nézem az itt lévő embereket. Nem látok mást csak azt hogy sürögnek és forognak egész nap ténykednek és tényleg együtt tesznek azért hogy sikereket érjenek el. És akkor most megragadnám az alkalmat hogy róluk is említsek pár szót. Vagyis igazából egyet, talán ezzel is leírhatom amit akarok. Ez az egy szó pedig a: küzdelem. Ez az a tulajdonság ami miatt igenis csodálom ezeket az embereket. Ők mind annyian egy célért küzdenek, s tesznek azért, hogy mindez ne csak egy álom hanem valóság legyen. Sokan csak a pilótákat veszik számba, pedig ha tudnák nem biztos, hogy egyedül csak ők maradnának meg egy-egy elért eredmény után az emlékezetbe. Ha mindannyian felállnának egy siker után a pódiumra akkor jönnének rá talán sokan, hogy mennyien fáradoznak ugyanazért a dologért. De mi is az hogy küzdelem? Gyötrelem, kemény munka, fáradtság, majd gyönyörű pillanatok. Talán így lehetne leírni ezt a szót. Visszatérve előző gondolatomhoz sokan nem is tudják mi zajlik a színfalak mögött. Mennyi eltöltött óra, percek. Igaza van a pilótáknak akkor mikor egy- egy siker után azt mondják, köszönöm a csapatnak. Mert ez így van. Ha ők nem lennének egyetlen egy pilóta sem lenne aki ezt meg tudná tenni. Most hogy itt vagyok átértékelődtek bennem a dolgok. Már más szemmel látom a dolgokat. Talán én is megváltoztam. De ennek örülök. Elszeparáltam magam eddig mindentől, csak saját magammal foglalkoztam azt hittem az az élet egy teljes élet amiben én hiszek s mégsem ez van. Van más hely is a világon, léteznek más emberek is, s nem csak a hallottak vagy  látottak alapján kell egy- egy dologhoz hozzáállnunk.  Igaz lehet mások szemében mi is ilyenek vagyunk de nekünk nem szabad ezt ugyanúgy tennünk. Most teljesen elkanyarodtam a tárgyról de úgy érzem ezt mégis fontos volt megemlítenem. Az is a munkám része, hogy úgymond visszább fogjam a pilótákat s ne szaladjon velük el a kiscsikó. Így megesik az hogy egy-egy beszélgetés során megemlítem, hogy mégis mennyi mindent köszönhetnek másnak. Igaz ezt ők is tudják és elismerik, de úgy érzem ezt azért meg kell említeni, ha nem másért, de elismerésképpen.
Ha a mai napot kellene értékelnem nem tudom hogy tudnék-e élni valamilyen frappáns mondattal. Csak annyi történt velem, mint egy átlagos munkanapom, kivéve egy-két dolgot, de ezeket már boncolgattam párszor nem érdemes ismételten időt pazarolni rá. Egyre jobban szeretek itt lenni s ezt végül is annak köszönhetem akit eddig mindennél jobban gyűlöltem. Azt hittem azonban a mai napom során, hogy semmi nem történhet már velem, de mégis történt valami. Apám ugyanis felhívott és megkért, hogy találkozzunk ismét és beszélgessünk egy kicsit. Ezzel talán azt akarja, hogy próbáljuk meg rendezni a kapcsolatunkat? Talán próbál igazi apa lenni?

SZERK MEGJEGYZÉSE: Tudom ez a fejezet nem lett valamilyen eseménydús, de még mielőtt bárki is azt hinné, hogy a sztori laposodik, akkor az téved. Ennek az az oka, hogy nem pár fejezetesre terveztem a történetet, és nem is karok rögtön a dolgok közepébe vágni. :) A következő fejezet már izgalmasabb lesz. Megígérem, hogy lesznek még érdekes momentumok és csavarok a történetben. Azért olvassátok el ezt a fejezetet is hisz vannak momentumok melyek a történet folytatásában fontosak lesznek. :) Azért remélem tetszik nektek a fejezet és jó olvasást illetve szórakozást kívánok hozzá!

Zsömi

2. fejezet

2. fejezet

Első nap: Hibásak az előítéletek!

Sikerült nem elkésnem az első megbeszélésről! Nagyon büszke voltam magamra, hisz a pontosság sosem volt az erősségem. Még hamarabb értem oda mint az újdonsült főnököm Christian Horner. Azonban nem sokat vártam ő is megérkezett.
- Ó elnézést, még be sem mutatkoztam Christian Horner vagyok. – s nyújtotta felém a kezét, én pedig szintén az enyém, majd én is bemutatkoztam.
- Én pedig Claire Ecclestone vagyok.
- Üljünk le és kezdjünk is bele. – mutatott a szék irányába.
Én helyet foglaltam vettem egy nagy levegőt, majd hallgattam az utasításokat. Mindent elmondott amit tudnom kellet, de előtte azért utánanéztem a csapattal kapcsolatosan egy-két dolognak, no meg a pilótákról is szereztem némi információt is, de azért apám is elmondott ezt azt. De mégis most figyeltem minden szóra amit a főnököm mondott. Nem akartam első nap úgy járni, hogy rosszul végzem a munkám, így mindenre odafigyeltem amit csak mondott. Csak hallgattam, persze azért néhány dolgot lejegyeztem magamnak a füzetembe, azért mégis csak jobb ha le is van írva. Elmondta mit vár el tőlem, mikre figyeljek oda, egyszóval mindent. De még csak most kezdődött igazán a másik életem. Először is elmentünk a főnökkel a csapat tagjaihoz, had ismerkedjek meg velük. Mindenkinek bemutatkoztam, igyekeztem jó benyomást nyújtani. Így megjegyezve azért szerintem sikerült. Találkoztam a csapat szinte minden tagjával, kivéve a pilótákat.
- Most bemutatom önnek a pilótákat is.
- Rendben.
Először Mark Webber-rel találkoztam. Hú, ő egy magas első pillantásra inkább komoly ember.
- Szia Mark. Bemutatom neked a csapat új sajtósát.
- Üdv. Claire Ecclestone vagyok.- s nyújtottam a kezem.
Ő is nyújtotta az övét majd bemutatkozott:
- Én pedig Mark Webber vagyok. Ön Bernie lánya? Csak a nevéből kiindulva.
- Igen a lánya vagyok. – vágtam rá olyan természetességgel, hogy mit se sejtsenek az apám és a közöttem lévő viszonyból.
Még mielőtt belebonyolódtunk volna a „ tartós” beszélgetésünkbe megbeszéltük Mark-kal, hogy tegeződünk, hisz azért így mégis barátiabb a beszélgetés is és maga a viszony is.
És igen valóban elkezdtünk cseverészni Mark-kal. Nem gondoltam volna, előbb is épp azért utaltam idézőjelbe a tartósra, de hát valóban egy jó kis beszélgetés kezdett kialakulni. Ki tudja még barátok is leszünk, de a főnök odasúgott nekem valamit.
- Azt hiszem mennünk kellene, még mással is meg kell ismerkednie. - mondta mindezt furcsa hanglejtéssel.
Erre reagáltam majd elköszöntem Mark-tól:
- Ne haragudj Mark, de még dolgom van, minden esetre örülök, hogy megismerhettelek. Később még úgyis találkozunk.
- Rendben. Én is örülök. Szia.
- Szia.
Ezzel elindultunk tovább. Biztos dolga lehet még Christian Horner-nek, hogy ennyire siettet engem. Úgy őszintén megvallva olyan furcsa egy ember. Mikor először megláttam nem ilyennek gondoltam. Sőt még mikor megismertem akkor is egy kedves embert ismertem meg. Most viszont egy ideges, és jelen pillanatban szótlan , ugyanakkor kicsit hát hogy is mondjam érdekes stílusú férfi halad melletem. Úgy tűnik, mint aki meg akarja szabni, hol mit csináljon az ember, hol mennyi időt tölthet el. De az is megeshet, hogy én ismertem most így félre, hisz lehet, hogy már most ideges az elkövetkező szabadedzések, időmérő és futam előtt és csak így tudja levezetni a feszültséget. Így mivel még alig ismerem nem ítélhetem őt meg pusztán ilyen rövid együtt töltött idő után. Viszont most találkozhatok a másik pilótával is. Ő egy nagyon fiatal, és iszonyatosan tehetséges pilóta. Mármint ezt halottam róla.
- Üdv. Claire Ecclestone vagyok.- kezdtem a bemutatkozást.
- Sebastian Vettel. – válaszolt a fiatal német pilóta. – Tegeződhetnénk? Szerintem körülbelül egykorúak vagyunk, vagy közel egymáshoz.
- Az jó lenne. – válaszoltam- Megkönnyítené a munkámat, sőt szerintem így barátiabb.
- Egyet értek. – s elmosolyodott.

Jaj, micsoda mosoly! Nagyon helyes az itt előttem álló férfi, de azért nem szabad elfelejteni, hogy úgymond munkatársak vagyunk és még meg se fordulhatnak ilyen gondolatok a fejemben. Sőt! Én idősebb is vagyok nála. Jó igaz az nem lehet akadály, de azért még nem sokszor próbálkoztam nálamnál fiatalabb férfival, és most sem fogok. Eddig olyan barátaim voltak akik vagy velem voltak egy korúak vagy pedig 1-2 évvel voltak idősebbek nálam. Ha Mark-kal hamar összebarátkoztam, akkor most csak annyit mondanék, vele még hamarabb összebarátkoztunk. Az újdonsült főnököm elment tőlünk hagyott minket beszélgetni, de előtte még letisztáztam, hogy ma hazamehetek és holnap kezdődik az igazi munka. Olyan furcsa arcot vágott miközben elment. Ezt rögtön meg is kérdeztem újdonsült barátomtól:
- Mindig ilyen arccal közlekedik?
- Mármint ki? Most Christian-ra gondolsz?
- Igen rá. Láttad milyen arcot vágott? Valami baj van velem, vagy rossz a sminkem esetleg a hajam kócos vagy mi? Olyan furcsán nézett rám.
 - Ne nyugodj már meg!- s elkezdett mosolyogni. – A hajad sem kócos és a sminked is rendben van. Egyébként nem tudom miért ilyen. Még sose láttam ilyennek. Lehet hatással vagy rá?
- Tessék? Akkor valami mégsem...
- Jaj, hagyd már!- - s elkezdett hangosan nevetni
- Most meg mi olyan vicces? – szóltam kérdőn
- Csak vicceltem. Milyen egy paragép vagy. Lehet, hogy ideges, sőt biztos a verseny miatt feszült. Tudod mindenki azzal a kérdéssel bombázta, hogy most mi lesz, hogy tavaly nem lettem világbajnok, és hogy a csapat mihez fog kedeni, meg ilyenek, szóval bombázták ezekkel a kérdésekkel, meg aztán próbáltak a magánéletéből is egy-két információhoz jutni az újságírók, ő pedig nem szeretné, ha abba is vájkálnának.
- Értem. Most már megnyugodtam. Sőt egyébként sem vagyok paragép! Gondolom, ha legközelebb találkozunk nem lesz ilyen.
- Biztos vagyok benne!
Ezután elkezdtünk különbfélénél különbfélébb dolgokról beszélgetni, s közben Mark is csatlakozott hozzánk. Szinte már megalakítottunk egy triót. Sokat nevetünk.

Sajnos előítéletekkel éltem. Meg sem fordult volna a fejemben hogy ez a külön világ nem is olyan rossz. Egy cselekedet azt az érzést keltette bennem, hogy minden rossz itt. Csak a saját világomban éltem, s nem vettem észre hogy más helyen is érezhetem magam ugyanúgy jól. Mert ez a pillanat épp olyan volt. Most nagyon jól éreztem magam a társaságban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó fejek ezek a forma 1-es pilóták!

1. fejezet

1. fejezet:
Nem is olyan rossz!

Igen felhívtam apámat. Megbeszéltem vele, hogy szeretnék vele minél hamarabb találkozni és beszélni is szeretnék vele. Ő örült a dolognak és azonnal arra volt kíváncsi nekem mikor lenne a leghamarabb alkalmas. Tudattam vele hogy most hol vagyok és éppenséggel ő is itt van. Így végül úgy határoztunk, hogy 1 óra múlva találkozunk. Igazából örültem hogy még van egy szabad órám legalább a gondolatataimat össze tudom szedni. Emellett egy kicsit ideges is vagyok, hisz már régóta nem találkoztunk és azt nem tudtam kiverni a fejemből, hogy vajon mi lesz, ha újra lát, mit fog hozzám szólni. Az érzéseim igaz nem változtak felé de én mégis félek. Miért van ez?
Ez az egy órácska gyorsan elröpült. Sikerült eljutnom a megbeszélt helyre. Ott álltam és várakoztam. Pár percig csak így álltam. Néztem körbe hogy meglátom-e őt valahol jönni. Hát ez sikerült. Ahogy nézelődtem megpillantottam őt. Egyre csak közeledett és közeledett felém, míg végül ideért hozzám.
- Szia lányom. - s hajolt felém hogy megöleljen, de én ezt nem hagytam, csak ennyit mondtam:
- Szia.

- Még mielőtt bármit is mondanál nekem, el szeretném mondani, hogy örülök, hogy felhívtál és találkozni akarsz velem.
- Igazából… - hallgattam el, nem jött ki egy hang se hirtelen a torkomból, s csak álltam szótlanul
- Mi?
- Semmi, nem lényeges- nem mondtam el neki, hogy mi miatt vagyok itt- És amúgy hogy vagy? – tereltem a témát
- Köszönöm megvagyok, öregszem… - nézett rám majd kérdezett- És te hogy vagy?
- Megvagyok. Élem az életemet, igyekszek helyrerázódni.
- Ezt hogy érted?
- Igyekszek visszatérni a régi életemhez, de mindig akadályba ütközök.
- Mesélj kérlek. Mit csinálsz most? Dolgozol valahol? Vagy egy új diploma megszerzésén fáradozol?
- Most nem dolgozok, és nem is tanulok. – válaszoltam szűkszavúan
- És táncolsz még?
- Már nem. – s elszontyolodtam- Mikor anyu beteg lett abbahagytam. Közben pedig elvégeztem az iskolát, s újságíró lettem, a média világába kerültem – s elmosolyodtam- tudod még ő akarta, hogy jelentkezzek abba a suliba, de hiába végeztem el nem dolgozok. Akkoriban minden időmet lekötötte az ápolása, s elvesztettem az állásom is, nem tudtam a munkámmal foglalkozni, így megváltak tőlem az újságnál ahol dolgoztam.
- Ezt rossz hallani.
- És te? Mesélj te is.
- Rendben, de előtte megkérnélek valamire.
- Mégis mire?
- Gyere be velem a pályához közben el kell intézzek pár dolgot. Szeretném ha velem tartanál.
- Rendben
Mivel itt a pályánál találkoztunk így ez nem volt nagy gond nekem. Haladtunk előre és én csak néztem jobbra és balra láttam a nyüzsgő embereket, akik fel alá rohangálnak.
- Mint látod, itt mindig ilyen nagy a nyüzsgés. Igazából én ezt szeretem. Egyébként élem ezt az életet, utazgatok, és én élvezem.
- Örülök neki- szóltam más hangnemben, mert nem felejtettem el, hogy ezért hagyott el minket.
Most a csend lett az úr. Pár percig egymáshoz sem szóltunk, csak haladtunk előre. Én közbe nézelődtem, habár korábban az utálat érzése ébredt bennem mihelyst a száguldó cirkuszról lett szó, most mégis csak ámultam a dolgokat. Mintha egy másik világba csöppentem volna. Egészen megtetszett nekem. Csak ámuldoztam, s megtört a csönd is:
- Látom, nézelődsz, hogy tetszik neked?
- Őszinte leszek. Egészen más ez a világ.
- De pozitív vagy negatív értelemben?
- Meglep engem is, de pozitív. Ámulatba ejtő, érdekes és…
- Nem tudtam befejezni a mondatom, mert apám közbevágott és az előttünk idegesen fel alá mászkáló férfihoz szólt:
- Valami baj van Christian?
 Ő eddig észre sem vett minket, majd odapillantott felénk és egy pillanatra a tekintete rajtam maradt, majd apámra nézett és válaszolt a kérdésre.
- Igen baj van. A csapat sajtósa balesetet szenvedett és kórházba került és nincs most sajtósunk.
- Ezt sajnálattal hallom, de azt hiszem van megoldás.
Mikor ezt meghallottam rápillantottam apámra abban reménykedve, hogy nem engem ajánl majd.
- Itt van a megoldás előtted.
- Ezt nem értem.
- Itt áll a csapat új sajtósa előtted- s közbe mutatott rám.
- Tessék? – vágtam közbe
- Az itt álló hölgy a lányom, és egyébként pont megfelel erre a posztra, hisz van köze a médiához, végzettsége is van, újságíróként is dolgozott már.
Én csak néztem. Láttam, hogy közben az előttem álló férfi meg engem néz. De ezt most miért mondta az apám? Mit akart ezzel elérni?
- Ez nagyszerű! A részemről megfelel. - majd néztek mind a ketten rám, a válaszomat várva.
Nem tudom, mi üthetett belém, de igent mondtam az ajánlatra.
- Egy fél óra múlva találkozzunk a csapat boxánál, meg kellene egy két dolgot beszélni.
- Rendben ott találkozunk. Viszlát.
Ezzel a férfi elment. Én pedig azonnal apámhoz fordultam és kérdőre vontam:
- Ezt meg miért kellett most csinálnod?
- Nem most mondtad, hogy nincs állásod? – s nézett rám kérdőn én pedig meglepetten.
- De, … de most…
- Mi de most? Most már van munkád! Egyébként is te fogadtad el az ajánlatot!
- Na de… de igazad van. – már hangnemet váltottam- egyébként köszönöm.
Most furcsa érzés kezdett el bennem kavarogni. Azon kezdtem gondolkodni, hogy ez most mégis mi volt apám részéről. Az csak egy dolog, hogy mondtam neki, hogy nincs állásom és ő ezért ajánlott be engem. Vajon más is vezérelte? Netán azt szeretné ha itt lennék a közelébe? De mégis csak most jutottam eszébe! Lehet tényleg csak a munka miatt. Egyébként is igaza van végül is én fogadtam el az állást nem tartott pisztolyt a tarkómhoz, nem kötelezett semmire én döntöttem így. Igazából egy kicsit megsajnáltam azt a férfit és végül is nem volt munkám, mármint csak eddig.
- Ha már itt tartunk, tudod annyira nem vagyok jártas a forma 1-ben, szóval szükségem lenne a segítségedre. Kérlek mesélj erről a férfiről. Ki ő?
- Húú. Figyelj gyorsan elmondom a lényeget. Ezt a férfit Christian Horner-nek hívják. Ő a Red Bull csapat csapatfőnöke. A csapatba tartozó két pilóta Sebastian Vettel és Mark Webber. De Christian majd mindent elmond amit tudnod kell. Ne izgulj e miatt.
- Rendben, de amúgy nem izgulok.
Most már tisztában voltam pár dologgal. Már legalább azt tudom ki az a férfi. Christian Horner. Ezt a nevet megjegyzem. De nem csak a nevet a hozzá tartozó arcot is. Most hogy így belegondolok örülök annak, hogy elfogadtam ezt a lehetőséget. Igaz még nem csináltam semmit, de tetszik a dolog és bevallva ez a világ is. De jobb ha odafigyelek, nehogy elkéssek.

Bevezető rész

Száguldás, benzingőz, gumikopás, csapatszellem, kemény munka, küzdelem, esélyek, győzelem, vereség, hírnév, siker, fényűzés, pénz, csillogás, média és még sorolhatnám. Ezekkel a jelzőkkel utaltam egy külön világra a forma-1 világára, vagy ahogyan sokan említik a „száguldó cirkusz”-ra. Sokakat vonz ez a világ, engem mégis taszít. Sőt egyenesen megmondva gyűlölöm az egészet. Gyűlölöm, mert emiatt változott meg az életem.

Bemutatkozom Claire Ecclestone vagyok. Ebből már lehet következtetni arra, hogy ki az én apám. Mikor az anyámmal összehazásodtak, anyám jóval fiatalabb volt nála. De én mégis kései gyerek lettem. Én vagyok az egyedüli gyerek, igaz vannak féltestvéreim, de velük már régóta nem tartom a kapcsolatot.

Most mégis itt vagyok a versenynaptár első állomásán, annak ellenére, hogy már említettem mi a véleményem erről a világról. Most fel lehet tenni azt a kérdést, hogy vajon akkor mégis miért vagyok itt. Erre egy szóval is tudok válaszolni: ÍGÉRET. Mégpedig az utolsó.

Apámat már régóta nem láttam. Iránta csak egyfajta érzést tápláltam, a gyűlöletet. Azért gyűlöltem, mert otthagyott bennünket, a száguldó cirkusz miatt. Anyámat nagyon megviselte az egész, de később láttam rajta, hogy megbocsátott neki és ő még mindig szereti apámat. Én viszont már nem.  Elővettem a telefonom és azt a papírt amit az ügyvéd adott nekem és apám elérhetősége van rajta. Ott volt a papíron a telefonszáma is. Csak néztem a számokat, nehezemre esett a tárcsázás. De eszembe jutott a múlt. Édesanyám már egy éve hogy elhagyott engem. Daganatos beteg volt. 3 kemény éven át küzdöttünk a betegsége ellen. Egy idő után azt hittük, mi győztünk, de ez mégsem így volt. Ismételten csak rosszabb lett az állapota. Mikor 3 éve kiderült a betegsége én a régi életemet elhagytam, holott olyan dolgokat csináltam amiért kis korom óta dolgoztam. Már egészen kicsi korom óta balett táncos akartam lenni. Sokat gyakoroltam és sikerült elérnem a célomat. Sok táncos darabban szerepeltem, de mikor megtudtam, hogy mi van anyuval, a szekrénybe tettem a balettcipőm. A táncolás az életemet jelentett, de azzal is tisztában voltam hogy az egész életemet nem tehetem fel rá. Így a tánc mellett mást is tanultam. Anya is tanácsolta nekem, de tudtam ezt magamtól is. Mikor beteg lett és elmondtam neki, hogy abbahagyom a táncot nagyon nem örült. Olyan szívszorító volt azt nézni ahogy tönkremegy. A betegség lassacskán pusztította őt. Emlékszem mikor egyszer leültünk tv-t nézni. Épp akkor is futam volt. Kapcsolgattam és pont rákapcsoltam. Ő arra kért engem hogy nézzük meg hátha látja apámat. Én viszont felálltam és addig nem mentem vissza míg véget nem ért. Ekkor döbbentem rá, hogy ő még mindig szereti. Majd meghalt. Ennek már nemrégen lett egy éve. A napokban azonban furcsa dolog történt velem. Ugyanis megkeresett egy ügyvéd. Kiderült az ügyvédet, még anyám hatalmazta fel a halála előtt azzal, hogy miután meghal egy évvel keressen fel engem. Az ügyvéd ezt megtette. Majd elmondta hogy mi az oka ennek. Édesanyám arra kérte, hogy apám elérhetőségét szerezze meg nekem, majd adja át a levelével együtt, amiben ő arra kért engem, hogy keressem fel őt és próbáljam a kapcsolatunkat helyrehozni. Arra kért, hogy adjak ennek időt próbáljam ki milyen az ő élete és aztán döntsem majd el, hogy viszonyulok hozzá.

És most ezért vagyok itt ezt a kérést akarom teljesíteni. Igazából már régen nem láttuk egymást, attól félek, hogy elsétálna mellettem. Most azonban mégis meg kell tegyem az első lépést. Erőt vettem magamon és elkezdtem tárcsázni. Sorba ütöttem be a számokat, majd aztán elindítottam a hívást. Hallottam a kapcsolást  jelző hangot, majd az első kicsörgést. Ideges lettem. Egy gombóc képződött a torkomban. Második csörrenés, még semmi. Harmadik. Egyszer csak megszólal valaki.
-Hallo.
- Claire vagyok…

Üdvözlök mindenkit!

 Arra kérnék minden olvasót ha a történet olyan dolgokat tartalmazna melyek egyáltalán nem reálisak kérem jelezze. Remélem a történetem mindenkinek elnyeri majd a tetszését! :) Jó szórakozást kívánok hozzá! Máris érkezik a bevezető rész.