53. fejezet

Sziasztok!

Újra ott vagyok! Amikor megnéztem a rendszeres olvasók számát nagyon boldog lettem, hisz már 50 rendszeres olvasója van a történetnek! Ez nagyon jól esett nekem!

De ami miatt igazából most jelentkeztem az a folytatás. Megérkezett a következő fejezet. Claire jelen pillanatban kétségek és gondok közepette éli meg mindennapjait. Mindig gördül elé valami, nem tudja sokszor mi tévő legyen. Nem tudja minek higgyen igazán. Nem tudja mit tegyen, mit mondjon, mi a jó döntés. Ez meg fog látszódni most is.

Belátom nem életem fejezet lett, de szükség van erre is a továbbiakban.

Remélem megleptek pár véleménnyel.

Jó szórakozást!

Puszi

53.fejezet

Egy lépés előre, kettő hátra

Néha nem tudom, miként gondoljak ez életemre. Miként fogjam fel? Miért van két ilyen szélsőséges véglete? Talán azért kapom ezt, amiket tettem? Most jött el az ideje a méltó büntetésemnek? Úgy érzem felfogtam, megtanultam a leckét, úgy érzem eleget bűnhődtem. Akkor miért nincs változás? Miért csak ez jut nekem?

Ki így ki úgy, de mindenki kifejezi érzéseit és a külvilág felé juttatja. Lehet az egy mosoly, lehet az egy könnycsepp, lehet bármi, de éned pillanatnyi megnyilvánulása. Azok is, akik úgy érzik sziklaszilárdak, megrendülnek néha. Azok, akik úgy érzik semmik, erőre kapnak. Minden egy pillanaton múlik. Nyerhetünk és veszíthetünk, eleshetünk és felállhatunk. Keresnünk kell egy biztos pontot, amibe kapaszkodhatunk, ha ez megvan, sikerülni fog, csak akarnunk kell. Mindig van kiút, mindig van lehetőség, csak meg kell találni. A reménytelenségen túl kell lépni, meg kell találni azt, amiben hihetünk.

A szavak alkalomadtán nem fejezik ki, mit szeretnénk, mit érzünk, mit akarunk, nincsenek meg rá a kellő kifejezések. Nem mindig tudjuk mi a helyes szó, mit kell mondani. Ha mondunk bármit is változtat a dolgokon? Nem feltétlenül.
Jelen esetben nem a szavak beszéltek. Christian nem mondott egy árva szót sem, elvette Emma táskáját és elindultak. Se egy elköszönés, se semmi, csupán a kislány búcsúzott el tőlem. Én pedig csak néztem ahogy elsétálnak.
Egy részem azt mondja jobb így neked, egy másik pedig pont az ellenkezőjét.
Szépen lassan mindenki elment, így csupán ketten maradtunk Elisa-val.
- Sikerült! – mondta vidáman.
- Megcsináltad!
- Nem! – vágta rá azonnal – Megcsináltuk!
Elnevettem magam, hisz elkezdett táncolni. Miután abbahagyta visszavett egy kicsit a tempóból.
- Mikor jössz vissza? – érdeklődött ő is felőlem.
- Legszívesebben már holnap itt lennék, de nem tudok. Egy hetet még szigorúan pihennem kell.
- És a kezedről akkor lekerül a rögzítés?
- Két nap múlva megnézik a kezem. Mivel nem volt törés, így esélyes. Már alig várom, hogy levegyék végre, elég kellemetlen vele bármit is csinálni. Ügyetlennek érzem magam vele.
- Persze, azért zavar valamennyire mindenben, amit csinálsz.
- Remélem, már nem sokáig kell elviseljem. – mondtam egy halvány mosollyal.
Összepakoltunk mi is, majd elindultunk.
- Tudod Elisa, akárhányszor elmegyek itt, mindig megállok és megnézem a nagy pillanatainkat.
- Én is sokszor ezt teszem Claire.
- Emlékszek mekkora harc ment egy-egy főszerepért.
- Igen. És hogy mennyi mindent megtettek az emberek a másik „kiiktatása” végett.
- Igen. – sóhajtottam egyet. – Tudom miről beszélsz.
Eszembe jutott, hogy én is voltam akkoriban áldozat, de voltam a másik oldalon is.
- Elvigyelek? – kérdezte tőlem.
- Megköszönném. – válaszoltam.
Már az ajtót zártuk be, amikor megcsörrent Elisa telefonja. Előkereste, a kulcsot pedig odaadta nekem.
- Szia! – hallottam, hogy köszön. – Nem! Mit csinált? Bob beszélj érthetően! – hátrébb lépett egy kicsit és nem is figyeltem miről beszél.
Bezártam kisebb küszködés után az ajtót, majd vártam rá, aki azonban idegesen telefonált továbbra is. Ott álltam és néztem, majd letette a telefont.
- Valami történt?
- Igen. Ne haragudj, de nem tudlak hazavinni.
- Semmi baj, de mi történt? – léptem hozzá közelebb.
- Bob éppen a kórházból telefonált, a kicsivel baj van!
- De mi történt?
- Nem tudom, nagyon ideges vagyok és ő se tud mit mondani!
- Próbálj megnyugodni! Tudom, hogy ez most szinte lehetetlen, de próbálj! Vegyél egy mély levegőt és szedd össze magad! El kell jutnod a kórházba!
- Igazad van! De ne haragudj tényleg…
- Elisa! Haza tudok menni, nincs bajom! Ne ezzel foglakozz már!
- Jól van.
Összeszedte magát, majd beült az autóba és elment. A kulcsot pedig nálam hagyta. Visszaléptem még egyszer az ajtóhoz, majd leellenőriztem utoljára, hogy zárva van-e. Alaposan megrángattam a kilincset és nyugtáztam magamban, igen zárva van! Úgy voltam vele egy kis séta nem árt nekem sem, nem muszáj nekem tömegközlekedéssel hazamenjek. Betettem a zsebembe a kulcsot, belenéztem a táskámba, hogy nem hagytam-e véletlenül bent valamit, majd indulni készültem. Viszont nem volt esélyem elhagyni a helyet. Egy autó parkolt le az út szélén és egy férfi szállt ki az autóból. Megismertem őt, hisz Christian volt. Odasietett hozzám.
- Jó, hogy nem mentél még el, Emma itt hagyott valamit! Ugye van nálad kulcs?
- Van. Gyere, kinyitom az ajtót. – elővettem a kulcsot és sikerült kisebb tusakodás után kinyitnom az ajtót.
Előre engedett és haladtunk vissza a terem felé. Végigmentünk a folyosón, de közben nem szóltunk egymáshoz. Kinyitottam a terem ajtaját is, beengedtem, hogy keresse meg, amit itt hagyott a kislány. Pár percig bent volt, de nem talált semmit.  Bentebb léptem én is.
- Nos, megtaláltad? – kérdeztem tőle.
- Nem. Nem tudom hol hagyhatta!
- Mehetünk? Zárhatok, vagy még szétnézel? – kérdeztem ismételten tőle.
- Nem, nem találtam akkor biztos valahol máshol van.
Majd elhagyta a tánctermet és én is, végül pedig ismételten bezártam az ajtót. Ugyanazon az útvonalon haladtunk, ahol pár perccel korábban jöttünk. Megint kiengedett maga előtt, majd fogtam és bezártam újból a bejárati ajtót is.
- Claire . – lépett mögém.
Megfordultam. Szemtől szemben álltunk egymással.
- Nem is tudom, mit mondjak. – kereste a számára megfelelő kifejezéseket. – Talán így kellene kezdjem: Sajnálom. Tudom, hogy… hogy sok mindent máshogy kellene csináljak, de egy valamit újra úgy tennék, ha újrajátszhatnám azokat, amik megtörténtek.
- Nem vagy ezzel egyedül, sokan mások is szívesen változtatnának a dolgokon.
- Várj, kérlek. Csak hallgass végig! - változott egy kicsit a hangsúlya.
- Figyelek rád. – néztem rá és vártam mit akar mondani.
- Annyi mindent mondanék, annyi mindenről kellene beszéljünk.
- Mit takar az annyi minden?
- Azt, hogy mit tettem rosszul, a helyzetemet, a helyzetünket, az érzéseimet, a… - majd elkezdett köhögni.
Nagyon csúnyán köhögött, hallatszott, hogy beteg. Alig bírta abbahagyni, a szeme is megtelt könnyel, az erőlködéstől.
- Jól vagy? – kérdeztem tőle aggódva.
Nem tudott megszólalni, csak bólogatott, de továbbra is köhögött.
- Voltál orvosnál? Csúnyán köhögsz!
Legyintett egyet és összeszedte magát.
- Nincs semmi bajom, csak megfáztam. – mondta rekedtes hangon és halkan.
- Nem úgy hangzik!
- Semmi bajom! – valamivel erőteljesebb volt már a hangja.
- Menj el orvoshoz mindenképpen! – mondtam még neki.
- Elmegyek majd. De most nem ez a lényeg.
- Figyelj. Azzal nem lesz jobb, ha újra felhozzuk a sérelmeket. Ez már talán sehogy sem lesz jobb. Nem vagyok önmagamban sem biztos, semmiben sem. Bizonytalanság vesz körül. Annyi minden történt és fogalmam sincs még mi vár rám, mi lesz ezután. Nem tudom, mit gondoljak, miként lássam meg a holnapot. De nem terhellek ezzel. Emma és Beverly már biztos várnak rád!
- Mit értesz ezalatt, hogy miként lásd meg a holnapot?
Nézett rám és némi kétségbeesés tükröződött a szemében. Nem igazán tudta mit akarok mondani.
- Nem fontos.
- De az! Ne hagyj kétségek között!
- Nem hagylak. Nincs semmi, beszélek össze-vissza.
- Látom, hogy nem vagy őszinte! Nézz a szemembe kérlek és mondd el!
Belenéztem a szemébe, összeszedtem minden erőm, vettem egy mély lélegzetet majd nekikezdtem.
- Semmi sincs. Most pedig… pedig megyek.
- Claire ne csináld ezt!
- Megyek, van még egy kis dolgom.
- Legalább had vigyelek el!
- Kedves tőled, de köszönöm nem kell, sétálok.
- Menekülsz előlem?
- Nem menekülök!
- Akkor miért nem hagyod, hogy legalább hazavigyelek?
- Mert…
- Mert? Menekülsz.
Végül hazavitt. Egész úton némán ültünk egymás mellett.
- Köszönöm, hogy hazahoztál! – köszöntem meg gesztusát.
- Tudod, hogy szívesen tettem. Érted… - megint elkezdett köhögni. Egyre jobban aggasztott ez a dolog.
- Ez nem csak egy megfázás! Jobban vagy? Menj el orvoshoz kérlek, minél hamarabb!
- Jobban vagyok, ne félts.
- De féltelek! – vágtam rá azonnal. – Ígérd meg, hogy elmész!
- Megígérem. – kisebb csönd alakult ki - Féltesz, tehát számítok még neked?
Csak néztem őt, közben pedig megfogta a kezem. Jobb kézzel kinyitottam az ajtót, már a fél lábam is kitettem.
- Christian, most megyek, köszönöm még egyszer!
- Claire várj!
Kezem kicsusszant keze közük, gyors mozdulattal kiszálltam az autóból, becsaptam magam mögött az ajtót, majd gyors léptekkel elindultam a bejárat felé és pillanatok alatt már a lépcsőházban voltam.
- Még számítasz! – mondtam halkan, majd összeszedtem magam és felmentem a lakásomba. Kinyitottam az ajtót, majd az ablakhoz sétáltam. Kinéztem rajta. Még ott állt az autó és benne ült. Néztem mit csinál. Pár perc elteltével elindult.

Ahogy már előre meg volt beszélve két nap múlva a kórházban voltam és a kezem vizsgálták. Alapos vizsgálat után kiderült, le lehet venni róla a rögzítést, újra szabad. Még nem lesz 100%-os de a folyamatos használat során pár napon belül újra a régi lesz. Jó volt végre újra szabadnak tudni.
Szinte semmi se változott az életemben az azt követő napokban. Folyamatosan csak néhány dolog körül forgott az agyam, váltakozva. Még mindig nem tudom rendezni a dolgokat, még mindig kell egy kis idő. Lassan kezdem felfogni a betegségem is, minden nap újra ráébredek a dolgokra és bár ugyanolyan pokoli ezzel együtt élni, talán belátni könnyebb egy kicsit.
Már lassan egy hete, hogy megszabadultam a kezemen lévő rögzítéstől. Azóta már újra ugyanúgy használom a kezem, nem érzek fájdalmat. Délután volt, és éppen nagyban takarítottam a nappalit. Még azon a héten pihenőre voltam kényszerítve, így dolgozni se mentem. A fölösleges energiáimat így a takarításba vezettem le. Azóta kiderült szerencsére, hogy Elisa gyerekének nincs semmi baja. Megnyugodtak mind a ketten, hatalmas kő esett le a szívükről, de nem csak az övékről. Én is aggódtam a pici miatt és megnyugodtam, mikor Elisa hívott és közölte a jó hírt.
 Christiannal nem találkoztam azóta. Mike pedig… ő pedig továbbra is kitartó. Ma miután végez a munkával, eljön értem és el akar vinni vacsorázni.
Befejeztem a nappali kitakarítását és kissé fáradtan dőltem le a kanapén. Unatkoztam. Kapcsolgattam egy kicsit, nézelődtem a csatornák között. Sikeresen elunatkoztam a tv előtt egy órát. Kikapcsoltam végül, majd elmentem megfürödni. Egy kellemes fürdőt készítettem magamnak, és sokáig áztattam magam a vízben. Ellazultam. Nem sokkal később már a hajam szárításával küszködtem. Sikerült körülbelül egy 20 perc alatt szárazzá tennem hajam. Felkaptam magamra egy nadrágot és egy felsőt, hisz korán volt még ahhoz, hogy Mike értem jöjjön. Elkezdtem a hűtőben kutakodni, hátha találok valamit. Nem voltam annyira éhes, fogalmazzunk úgy, inkább nassolhatnékom volt. Nagyban kutakodtam, amikor hallottam, hogy csörög a telefonom. Bezártam a hűtőajtót, majd a hangforrást kerestem. Gyorsan megtaláltam. Amikor a kijelzőre néztem meglepődtem. Olyan személy neve volt kiírva rajta, akire egyáltalán nem számítottam. Anna neve villogott. Nem tudtam miért hívhat, hisz megharagudott rám, és amikor utoljára beszéltünk rám csapta a telefont.
- Szia Anna! – köszöntem a telefonba.
- Claire! – szólt furcsán a készülékbe.
- Minden rendben? – ráncoltam össze a homlokom.
- Nem, nincs!- ideges volt a hangja.
- De mi a baj?
- Kérlek szépen tedd meg nekem!
- Nem tudom miről van szó! Bökd már ki!
- Christian…