54. fejezet

Sziasztok!

Még mielőtt belevágnék a lényegbe, szeretnék megköszönni egy díjat Lorelay Even-nek, hamarosan ki is teszem! :)

Bár tudom korábbra ígértem a fejezetet, mégis most hoztam nektek. Ennek csupán annyi oka van, hogy nem készült el teljesen időben. 

Az 54. fejezet az előzőhöz képest hordoz annyit magában, hogy több mint Egy lépés előre, kettő pedig hátra. A sok bizonytalanság után most, most valami...

Remélem tetszeni fog nektek a fejezet! Remélem kapok tőletek visszajelzést, sokat jelentene nekem!

Jó szórakozást!

Puszi

54. fejezet

Someone like you, Someone like me
(Valaki, mint te; Valaki, mint én)

Visszaemlékezni a dolgokra különleges érzés. Rengeteg idő telik el, nagyon sok minden történik. Történnek kevésbé fontos és történnek örökké emlékezetes események. Mégis kiragadni közülük bármit is, nehéz. Nehéz, mert ha csak egy szeletet ragadok ki, nem biztos, hogy értelmet nyer más szemében is.  Csak leülök és elkezdem. Visszamegyek az időben, előkeresem az emlékeket. Évről évre haladok, és belátom mennyi minden változott és talán én is. Amikor beugrik egy emlék, érzések tükröződnek az arcomon.  Lehet pozitív és lehet negatív, egy mégis közös bennük, életemet meghatározzák. Ilyenkor belátom mik is voltak a hibáim, mit tettem rosszul. De ha rájövök, hogy az, akire szükségem van, túl messze van tőlem, más értelmet nyernek az együtt eltöltött percek.

Claire szemszög:

Lehet, hogy valaki közel van hozzánk, de mégis távol. Két ellentétes dolog egyszerre megvalósulhat? Igen. Néha úgy érzem velünk is ez a helyzet. Van, hogy úgy gondolom, ennek én vagyok az oka, van, hogy úgy látom, több ember kell hozzá.
Talán túlontúl befolyásolható vagyok. Talán rosszul hozok meg döntéseket, nem tudom mit akarok. Megeshet, már lehetőség sincs. Visszaforgatni az idő kerekét? Változtatni? Talán már nem lehet.
Amikor kimondta a nevét idegesség fogott el. Miért csak annyit mondott? Miért nem fejezte be a mondatot? Mi van vele?
- Anna mi van Christiannal? – kérdeztem azonnal.
- Claire kérlek, menj el hozzá! – csupán ennyit mondott.
- Anna mondd már el, hogy mi van vele!
- Nem tudom! – szólt erőteljesen.
- Nem értelek.
- Christian beteg. – ismételten egy tőmondat.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül.
- Az utóbbi napokban rosszabbul lett, az állítólagos megfázása nem csak megfázás lett. Reggel belázasodott. Akkor beszéltem vele, azt mondta vett be gyógyszert visszafekszik, alszik és délután hív. De nem hívott és én hiába hívom, nem veszi fel!
- Beverly? Őt sem tudod elérni?
- Beverly otthagyta.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy reggel közölte a lányával elmennek a saját lakására, fél ugyanis, hogy Emma beteg lesz.
- Figyelj, összeszedem magam és indulok.
- Köszönöm!
- Majd hívlak!
Éppen nem nyomtam még meg a piros gombot, mikor Anna szólt még. A fülemhez emeltem a készüléket ismét.
- Ha ott vagy, csöngess be Mr. Wright- hoz, neki van kulcsa Christian lakásához is.
- Rendben. Szia!
Nem is vártam meg, hogy ő is köszönjön, gyorsan letettem a telefont. Magamra kaptam egy vékony kardigánt, felhúztam a legelső cipőt amit találtam, a telefonom gyorsan a zsebembe raktam, leakasztottam a kulcsom, végül pedig bezártam a lakásom ajtaját, majd szinte futva tettem meg az utat Christianhoz. Ahogy csak bírtam szedtem a lábam. Pár perc leforgása alatt megtettem a lakásaink között lévő távolságot. Néztem a neveket kiírva a hozzá tartozó kódokkal. Első nekifutásra átsiklottam a Wright név felett. Újból elkezdtem a neveket nézni, majd megtaláltam. Gyorsan beütöttem a névhez tartozó kódot és vártam, hogy valaki jelentkezzen.
- Igen. – hallottam egy férfihangot. Egy idősebb férfira tippelnék, ha a hang alapján mondani kellene valakit.
- Elnézést a zavarásért, Claire Ecclestone vagyok, és úgy tudom, Önnek van kulcsa Mr. Horner lakásához.
- Tudom ki maga. Anna-val beszéltem nemrégen, mondta, hogy jönni fog. Beengedem. Az ajtóban megtalál, de az első emeleti 3-as lakás.
- Köszönöm.
Alighogy kimondtam, már szabad is volt az út előttem, be tudtam menni a lépcsőházba. Gyorsan lépkedtem a lépcsőfokokon, és azonnal észre is vettem Mr. Wright-ot. Nem tévedtem valóban egy idősebb férfi volt. Haja már ősz volt, de jól tartotta magát.
- Üdvözlöm ismét Claire vagyok. –nyújtottam felé a kezem.
- James Wright. – ráztunk kezet. – Tessék itt a kulcs. Kérem, mielőtt elmegy, adja vissza, ha nem találna itthon, akkor dobja be a postaládámba.
- Feltétlenül! – mosolyogtam rá. – Még egyszer köszönöm! Viszlát!
- Viszlát!
Folytattam az utam tovább. Még csak most jutott el a tudatomig egy mondat. Anna mondta, hogy jönni fogok. Biztos volt benne? Mégis mi lett volna, ha nem ér el telefonon, vagy olyan helyen lettem volna, ahol nem tudok eljönni?
Már az ajtó előtt voltam. Nem próbáltam meg kopogni, használtam a kulcsot. Beletettem a zárba, majd hallottam, hogy kattant, kinyílt előttem az ajtó. Vettem egy mély lélegzetet, majd bementem. Olyan volt a lakás, mintha senki sem tartózkodott volna benne. Szétnéztem már szinte majdnem mindenhol.
- Itt vagy? – kérdeztem közbe, de választ nem kaptam.
Aggódtam. Reméltem, hogy itthon van, hisz semmi mozgást és választ sem kaptam. Amikor azonban megálltam a hálószoba ajtaja előtt megnyugodtam egy kicsit. Megfogtam a kilincset és bentebb nyitottam. Ott feküdt az ágyon, befelé fordulva. Kintebb nyitottam az ajtót, aminek volt egy kis nyikorgása, ekkor megfordult. Meglepődve nézett rám, nem számított arra, hogy érkezek.
- Szia. – köszöntem halkan.
- Szia. – rekedtes köszönés hallatszott. – Olyan volt, mintha valaki mozgott volna, de azt hittem csak félrehallottam. Zárva volt az ajtó, hogy jöttél be?
- Kaptam kulcsot. – meglebegtettem előtte. – Hogy vagy? – kérdeztem, s közbe mentem közelebb.
- Jól. – próbálta eljátszani előttem.
Már ott voltam az ágyánál, s leültem a szélére. Ő egy picit bentebb húzódott, így jobban elfértem rajta.
- Nem úgy tűnik!
- De hidd el! – mondta még gyorsan, majd megint elkezdett köhögni. Már a múltkor is nagyon csúnyán köhögött, de most ez még azon is túltett.
- Nekem nem kell mondani, tudom, hogy beteg vagy! – majd felemeltem a kezem és a homlokára tettem. Forró volt a homloka, lázas volt.
- Lázas vagy!
- Már vettem be gyógyszert!
- Mikor vetted be?
- Reggel 9-körül.
- Az nem most volt! Már este 6 lesz pár perc múlva! Hozok egy gyógyszert! – mondtam, s közben letettem a kezemben lévő kulcsot a mellette lévő éjjeliszekrényre. Kimenten és a gyógyszeres szekrényből kivettem egy lázcsillapítót, öntöttem egy pohár vizet majd visszamentem hozzá. Leültem ismételten az ágy szélére.
- Ezt vedd be!
Ő fentebb húzódott az ágyon, majd elvette tőlem a gyógyszert és bevette. Ivott pár korty vizet, majd tartottam a kezem és elvettem tőle a poharat.
- Voltál orvosnál? – kérdeztem tőle.
- Voltam.
- Mit mondott?
- Tüdőgyulladásom van. Nem mentem el időben és ez lett a betegség szövődménye.
- De miért nem mentél el? Mondtam én is neked, hogy menj el! – korholtam le.
- Egy kis megfázás volt az egész.
- Volt, de ez lett! – felálltam mellőle és készültem kivinni a poharat, amikor utánam szólt.
- Kitől kaptál kulcsot?
- Mr. Wright-tól kaptam. Mindjárt visszajövök, csak kiviszem a poharat.
Így is tettem. A konyhában időztem egy kicsit. Úgy éreztem egy pillanatra, talán itt van előttem egy lehetőség, hogy változzanak a dolgok, talán beszélni kellene vele, talán elmondani neki mi történt velem. Eszembe jutott Mike is. Azt tudtam, hogy nem akartam most itt hagyni Christian-t, viszont őt sem akartam átverni. Úgy döntöttem felhívom és időben szólok neki, hogy ma mégsem lesz jó a vacsora. Amikor elővettem a telefonom és megnéztem rajta az időt hezitáltam egy kicsit, hisz még volt két órája hátra a munkaidejéből, de végül is megnyomtam a gombot. Hallottam a kapcsolást jelző hangot és azt is, hogy kicsöng, de nem vette fel. Végül kisípolt. Visszatettem a zsebembe a telefont.
 Készültem visszamenni a szobába, amikor mögöttem neszt hallottam.
- Azt hittem elmentél. – mondta halkan.
Megfordultam vele szembe.
- Mondtam, hogy kihozom a poharat. De menj vissza, feküdj le! – utasítottam.
Elindultunk mind a ketten vissza a szobájába. Ő befeküdt az ágyba, betakarózott én pedig elővettem ismételten a telefonom és tárcsáztam.
- Ott vagy már? Minden rendben vele? – kérdezte aggódva Anna.
- Odaadom, beszélj vele!
Majd átnyújtottam a telefont.
- Jól vagyok… ne haragudj… - odanyúlt a telefonjához az éjjeliszekrényre, majd visszatette – lemerült… rendben akkor majd beszélünk… odaadom még, szia – majd visszaadta a telefont.
- Claire, köszönöm, hogy átmentél!
- Nem kell megköszönni.
- Hogy van valójában? Tudom, hogy csak mondta, hogy jól van.
- Lázas, most hoztam neki gyógyszert. Remélhetőleg leviszi a lázát. Csúnyán köhög és tüdőgyulladása van, de ezt szerintem mondta neked.
- Nem mondta! – csattant fel hirtelen – Ne haragudj, csak nem mond el nekem semmit! – elkezdett pityeregni. – Nem tudom miért ilyen. Régen mindig mindent elmondott, de tényleg. Most meg azt se mondta, hogy szakítottatok, azt is a TV-ből tudtam meg, ráadásul azt se mondta, hogy Beverly-nek gyereke is van, semmit. Most meg nem mondja el, hogy beteg.
- Lehet ezt azért nem mondta, hogy ne aggódj! – próbáltam egy kicsit nyugtatni.
- De miért nem mondta el a többit?
- Nem tudom.
- Olyan jól esne néha vele úgy beszélgetni. Volt egy olyan időszak, amikor ugyanez volt a helyzet, mint most, de amióta találkoztatok megváltozott ő előnyére. De most…
- Erre igazából nem tudok mit mondani neked.
- Nem is várom el. Ne haragudj, hogy ilyenekkel zargattalak.
- Nem zargattál.
- Szeretnék bocsánatot kérni. Sajnálom, hogy akkor rád csaptam a telefont, és ahogy beszéltem veled! Nem érdemled meg!
- Nem haragszok rád. Figyelj, ha van bármi, hívj nyugodtan.
- Claire megkérhetlek még valamire? Ott maradnál még egy kicsit?
- Igen. – néztem közben Christianra, aki az egésznek fültanúja volt a részemről és érdeklődve figyelt, miről beszélhettünk, mit mondott a testvére, hisz csak engem hallott. – De akartam is.
- Holnap majd felhívlak, hogy jobban van-e.
- Rendben. Szia!
- Szia! – köszönt el ő is majd bontottam a vonalat.
Ott álltam mozdulatlanul.
- Claire, maradsz egy kicsit? – tette fel a kérdést.
Közelebb mentem, megnéztem a lázát ismételten, majd leültem az ágyra ugyanúgy, mint korábban. A telefonom pedig letettem az övé mellé.
- Maradok. – adtam meg a válaszom.
- Anna kért meg hogy gyere át?
- Igen. Hívott nemrégen, hogy nem tudja mi van veled. Mondta, hogy reggelt beszélt veled, akkor azt mondtad neki délután felhívod majd. Mivel nem hívtad és nem tudott elérni, aggódott ezért felhívott és megkért, hogy nézzelek meg. A kulcsot pedig ő rendezte nekem.
Megfogta a kezem.
-  Aggódtál? – tett fel egy váratlan kérdést.
Lesütöttem a szemem, majd újra rá néztem.
- Igen.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Tudod féltem én is, hogy mi történt veled. Már a múltkor is beteg voltál, de makacs vagy nagyon. Amikor Anna hívott tudtam, hogy nem mentél el időben az orvoshoz.
- Makacs vagyok? – mosolyodott el.
- Nehogy azt mondd, hogy nem! – én is elmosolyodtam.
- Ha én makacs vagyok, akkor te!
- Héé jól van, tudom, hogy az vagyok! – elmosolyodtam ismételten.
Fentebb ült az ágyon, majd közelebb hajolt felém.
- Jó látni, hogy mosolyogsz!
Megsimította az arcom és még közelebb hajolt. Tudtam mit akar. Akartam, de…
- Megyek, rendet rakok. – törtem meg a pillanat varázsát.
Elhúzódtam tőle, majd felálltam. Ő ült továbbra is az ágyon én pedig kimentem. Elkezdtem pótcselekvésként pakolászni a konyhában. Miután ott végeztem a nappaliban lévő cuccait szedtem össze. Kerestem valamit, hátha tudom egy kicsit húzni az időt, de semmivel nem tudtam ezt a tervem megvalósítani. Ismerős hang ütötte meg a fülemet pár perccel később. A telefonom csörgött. Indultam be a szobába, de az ajtóban összebotlottam Christiannal. Csalódott volt.
- Mike keres. – mondta, majd nyújtotta át a készüléket.

Christian szemszög:

Nagyon rosszul éreztem magam. Nem volt erőm, semmihez sem volt kedvem, csak feküdtem az ágyban. Igaza volt mindenkinek el kellett volna menjek az orvoshoz, nem kellett volna állítanom, hogy semmi bajom sincs. Beverly elment Emma-val. Igazából talán így jobb is. Most valahogy nem vágytam senki társaságára, csak egyedül akartam lenni. Mielőtt elment Beverly megkértem, hogy zárja be az ajtót. Nem készültem senkit se fogadni. Nem tudom hány óra lehetett, de miután a gyógyszert bevettem elnyomott az álom.
Kisebb zajra ébredtem. Olyan volt, mintha valaki a házban lett volna, de tudtam ez nem lehet. Viszont tévedtem. Meghallottam ahogyan nyitódik az ajtó, és megfordultam. Claire állt az ajtóban. Nem hittem a szememnek. Itt volt, és olyan gyönyörű volt. Azt hittem ez azt jelenti, hogy van még egy lehetőségünk rendezni a dolgainkat. Éreztem a törődését, a szívem azt súgta fontos vagyok még neki.  Majd amikor kiment a konyhába, és nem hallottam semmilyen kintről jövő hangot, azt hittem elment. Bár alig volt erőm, de összeszedtem magam. Elcsoszogtam a konyhába és ott volt. Boldog voltam, mert a közelemben tudhattam, mert eljött hozzám és itt volt velem, holott eddig került.
Amikor Anna-t hívta rájöttem honnan tudta meg, hogy beteg vagyok és volt egy sejtésem is, hogy mi volt az oka, amiért jött.
Odaült hozzám és láttam újra mosolyogni. Hiányzott már. Értékes minden olyan pillanat számomra, amit vele tölthetek. Úgy éreztem ez a pillanat mégis hordoz majd többet is magában.  Amikor azonban meg akartam csókolni, elhajolt és kiment. Ekkor átértékeltem néhány dolgot, rájöttem csak magam hitegettem azzal, hogy még számítok neki. Elveszítettem. Ez pedig sok mindennek köszönhető, többek között saját magamnak. Mindez akkor erősödött fel bennem igazán, amikor megcsörrent a telefonja és megláttam ki hívja őt.

Claire szemszög:

- Köszönöm! – mondtam majd felvettem a telefont és a nappaliba sétáltam.
- Szia! – köszönt a telefonba Mike. – Most láttam, hogy hívtál! Mindjárt indulok, és nemsokára ott leszek nálad! – lelkes és vidám volt.
- Mike… azt hiszem ez ma nem fog összejönni. Ezért is hívtalak. Közbejött valami.
- De minden rendben ugye?
- Persze minden rendben, de nem vagyok otthon.
- Hol vagy?
- Christian-nal.
- Értem. – hallatszott a hangján, hogy csalódott.
- Beteg és a testvére hívott, hogy nézzem meg, de nincs jobban… - kezdtem elmondani neki az egész helyzetet, de ő félbeszakított.
- Gondolom, ott maradsz vele.
- Igen, egy kis ideig itt leszek még. Ne haragudj, hogy…
- Tudattad velem a dolgokat… - tartott egy kisebb szünetet – Mennem kell az egyik betegem váratlanul rosszabbul lett! – tudtam, hogy nem így van és tudtam azt is abban a pillanatban, hogy megbántottam. – Szia! – köszönt el gyorsan még.
- Szia! – köszöntem én is, és azonnal ki is nyomta a telefont.
Nem akartam őt megbántani, de így sikerült. Tudta, hogy én nem érzek iránta semmit, de mégis rossz volt hallani a hangját, éreztem legbelül, hogy csalódott.
Sóhajtottam egy nagyot, majd ismételten visszamentem Christianhoz.
- Miattam nem kell lemondanod a programodról Mike-val!
- Nincs semmilyen programom mára!
- Hívott, azt hittem… - váltott hangnemet.
- Igen, de lemondtam.
- Lemondtad? – kérdezte úgy mintha nem azt mondtam volna az előbb.
- Le.
Készült felállni ismételten.
- Ne kellj ki az ágyból! – utasítottam és közelebb mentem hozzá. Megnéztem ismételten a lázát, de még semmi változás nem volt. – Ha nem fog lemenni a lázad hívok orvost! – jelentettem ki.
- Nincs rá szükség!
- Megint kezded?
- Holnap majd megnéz egy orvos! – mondta határozottan.
Láttam rajta, hogy nincs értelme vitába szálljak vele.
- Rendben. – egyeztem így végül bele. – Mindjárt jövök, maradj az ágyban!
Kimentem majd egy borogatással jöttem vissza. Leültem ismételten mellé és a homlokára tettem. Miután rátettem a kezem úgy húztam el tőle, hogy előtte még megsimítottam az arcát. Ő pedig megfogta a kezem.
- Beszéljünk… kérlek.
- Rendben. - egyeztem bele.
Olyannak tűnt, mint akinek sok minden forog a fejében, akar dolgokat mondani, de nem tudja miként lásson hozzá.
- Már annyiszor próbáltam elmondani. Nem akartam, hogy akkor úgy alakuljon, nem azt akartam kifejezni, amit te hiszel. Nekem te többet érsz bárminél! Megváltoztam. Megváltoztattál! Már sok mindenen átestem életem során, de ahhoz hasonlókat sosem éltem meg, mint amikor veled tölthettem az időt.
- Christian…
- Kérlek csak hallgass meg! Eltelt sok idő és nem tudom megmagyarázni teljesen, amit éreztem. Kerestelek téged. Mindenkiben téged kerestelek, azt hittem így elviselem a hiányod, de nem találtalak meg senkiben. Szükségem van rád!
Elkezdte a kezem ujjaival cirógatni. Mélyen a szemébe néztem.
- Amikor azt kimondtad csak erre tudtam gondolni. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért mondtad azt, úgy éreztem kihasználtál.
- Én nem használtalak ki!
- Kérlek most te hallgass végig!
- Sebet ejtettél és nem tudtam magam túltenni. Viszont ugyanakkor hiányzott is valami. Igazából valaki. Ez pedig te voltál. Úgy gondolom nincs értelme annak, hogy egymás mellett elmenjünk szótlanul, ha pedig összefutunk, nem tudjuk mit mondjunk a másiknak, hol is kezdjük a beszélgetést. Felnőtt emberek vagyunk. Tudom sokszor tértem ki előled, nem kellett volna. Meg kell beszéljük a dolgot, és eldönteni hogy mi legyen van értelme, vagy pedig hagyjuk az egészet.
- Olyat ne mondj, hogy hagyjuk az egészet!
- Már nem csak ketten vagyunk az egész helyzetben. Ott van Beverly és Emma is.
- Claire. – simított végig az arcomon. – Beverly-t nem szeretem, én téged szeretlek! Nem is tudom miért kezdtem ebbe bele. Ő évekkel ezelőtt volt a párom, nagyon szerettem. De nem ő volt nekem az igazi. Nemrég összefutottam vele és azt hittem, ha a múltamba kapaszkodok sikerül a jelenen túllépjek. Azt hittem szóba se állsz velem többet, nem gondoltam volna soha, hogy itt ülsz valaha is mellettem.
- De mi lesz ezután?
- Véget vetek a vele való kapcsolatnak. Szeretném, ha újra megpróbálnánk.
- Lépésről lépésre haladjunk.
- Ez azt jelenti? – csillogott a szeme.
- Nem tudok még egy csalódást elviselni.
Levette a homlokáról a vizes anyagot, felült és közelebb hajolt hozzám. Homlokát az enyémhez érintette. Éreztem, hogy még mindig forró. Olyan rég volt már ilyen pillanat. Úgy éreztem meg kell próbálni még egyszer, esélyt kell adnunk magunknak, de nem szabad beleugranunk a dolgokba, még meg kell beszéljünk sok dolgot és el kell még neki mondjak valamit.
Megcsókolt. Lehunytam szemeim és csak élveztem a pillanatot. Amikor ajkaink elváltak egymástól tudtam, hogy el kell mondjam neki a betegségem. A szemébe néztem és nekikezdtem.
- Valamit tudnod kell!
Furcsán nézett rám. Kivette a szavaimból, hogy komoly dologról van szó.
- Még nem tudsz valamiről. - Erőt vettem magamon és úgy éreztem el kell mondjam, most neki kell kezdjek. Ha egy új lehetőséget akarok magunknak adni, őszintének kell vele legyek és elmondjak mindent.
- Oka volt annak, hogy nem tanítottam egy ideig és, hogy a kezem is rögzítve láttad. Volt nemrégen egy kisebb balesetem.
- Claire… - nézett döbbenten – Mit csináltál?
- Igazából semmit. – sütöttem le a szemem. Nem volt erőm úgy elmondani, hogy látom az arcát.
- Hát akkor? – államnál fogva felemelte fejem, s láthatta könnybe lábadt szemeimet.
- Kiderült, hogy a szervezetemre nem úgy hatott a gyógyszer. Először az orrom vérzett, majd elhagyta a lábam az erő és elestem. Akkor ütöttem meg a kezem, mert magam alá gyűrtem. Kórházba kerültem és Mike elmondta a hírt. Le kellett állni a gyógyszerrel, így nem műthetnek meg. A kezem is remeg újra. Ilyen maradok sajnos örökre. – Nem akartam befejezni mondandóm, de nem bírtam visszafojtani és elkezdtem sírni.
Ő magához húzott és átölelt. Belekapaszkodtam. Jó volt a karjaiban lenni. Lassan sikerült megnyugodnom, csupán ekkor engedett el.
- Miért nem szóltál nekem erről?
- Úgy gondoltam nem lényeges.
- Miért ne lenne lényeges? Fontos vagy nekem és igenis érdekel, hogy mi van veled! – csattant fel
- És mit csináltam volna? Be kellett volna állítsak és egyszerűen csak közöljem veled, hogy mi történt, miközben Beverly és Emma itt vannak veled? Vagy mit kellett volna?
- El kellett volna mondanod!
Megfogtam kezét és eltoltam magamtól, majd felálltam.
- Látod… - nem is folytattam úgy döntöttem hazamegyek. Odaléptem az éjjeliszekrényhez, lekaptam a telefonom onnan, és a kulcsot is le akartam a következő mozdulattal, de Christian megragadta a karom, az pedig kiesett a kezemből.
- Engedj el!
- Nem engedlek elmenni! – mondta határozottan.
- Talán a rossz lehetőséget választottuk.
- Nem akartam, hogy ez legyen!
- Feküdj vissza beteg vagy!
- Akkor rosszabb lesz, ha elmész! Kérlek, felejtsük el! Csak érts meg engem is. Ezt nehéz felfogni, csak annyit értettem meg az egészből, hogy nem műthetnek meg és hogy ez nem most történt meg. Rossz, hogy csak most tudtam meg az egészet.
- Sajnálom. Bevallom volt olyan, hogy el akartam mondani, de nem volt erőm. Valami azt súgta ne mondjam el. – elengedte a kezem én pedig maradtam még. – Tudod nagyon nehéz ezt felfognom. Úgy éreztem, sőt még most is érzem, hogy összedőlt a világom. Amikor felkelek és újra tudatosul bennem, vagy amikor hirtelen elkezd remegni a kezem, csak rosszabb. És tudod mi a legnehezebb része? Hiába akarom, hiába próbálom megakadályozni, nem megy. Annyiszor próbáltam már… – megint elkezdtem sírni. - … megbirkózni vele, de nem megy a dolog. Úgy érzem sokszor… egy semmi vagyok.
Megint készült kiszállni az ágyból, de nem hagytam odaléptem hozzá.  Viszont ellenállt az akaratomnak és mégis kimászott. Ismételten magához húzott és tartott a karjaiban.
- Együtt megoldunk mindent!
Én csak sírtam továbbra is. Megmarkoltam a pólót rajta és húztam magamhoz, amennyire csak bírtam. Miután elengedett visszatessékeltem az ágyba. Ő bentebb húzódott és megkért, hogy maradjak ott vele.
- Maradj itt velem!
Ott akartam vele lenni. Lehúztam a cipőm és odafeküdtem mellé. Betakart engem is. Egymással szemben feküdtünk először. Ő nézett egy darabig, majd félrehúzta a hajamat az arcomból.
- Legszívesebben sosem engednélek el innen! – szinte suttogva mondta – Alig tudom elhinni, hogy itt vagy mellettem, abból kiindulva, ami az utóbbi időben történt velünk. – az arcom simította.
Kicsit később már a mellkasára tettem a fejem és úgy feküdtünk az ágyban. Éreztem, hogy a láza is lassan lemegy.
Boldog voltam. Jó volt újra vele lenni. Megint hittem, úgy éreztem, amiket kimondott szavakat, azok valódiak. Viszont tudom minden nehéz, a boldogsághoz is nehéz út vezet. Tudom, hogy sokszor csak álom amit kergetnek az emberek és mégis úgy érzik úgy a legtökéletesebb az életük. Egyszer azonban felébrednek és rájönnek, a valóság más. Nem akarom, hogy ez ismét egy álom legyen. Valóságban akarok élni! Jelenleg minden olyan valódinak tűnik, azt érzem helyes döntést hoztam. Már nagyon régen éreztem ehhez hasonlót, a szívem is és az eszem is helyeselt. Ez talán egy jel arra, hogy az út, amire léptem, jó. Nem az számít, hogy az utam díszes kövekkel, egyenletesen legyen kirakva. Lehet benne kátyú, lehet benne akadály, de mégis megérje ezen haladni. Nekem ez a lényeges. Ha pedig nem egyedül teszem meg ezt az utat, az még jobb. Tudom mit akarok: boldog lenni, örülni, élvezni az életet, úgy érezni már vagyok valami, több. De más is számít, viszont ez még egy kérdőjel. Nem lehet hirtelen mindent elfelejteni, nem lehet úgy tenni, mintha ez a pár hét nem is lett volna. Mi lesz velünk? Akkor van esélyünk, ha tiszta lapot kezdünk és belátjuk, az ellőttünk álló időszak már egy másik történet kezdete. Ez az új történet pedig mikor kezdődik el? Talán most, talán később. Lehet ez az a pillanat, amikor mindez megkezdődik. Csak azt tudom, miután eljön valami vége, lezárul, csak akkor jön az azt követő új. Tele reményekkel, egy tiszta lap és hogy milyen tartalommal kerül megtöltésre, mindaz csak rajtunk múlik. Időről időre, sorról sorra haladva megtöltjük majd a fehér lapot, remélhetőleg Együtt. A jelen azonban csak egy szelet az egészből, csupán egy rész. Egyáltalán ez a pillanat a ránk váró dolgok része, vagy csak egy kitérő? Minden kérdéses, egy dolog mégis biztos ahogyan már említettem: Bármi is történik, az már egy másik történet része lesz.