42. fejezet

42. fejezet

Kártyavár

Másodpercek, percek. Néha igen rövid időnek tűnnek, máskor egy örökkévalósággal érnek fel. Bár egyes esetekben szinte apróságként számítanak, előfordul azonban az is, hogy ezek sorsdöntőek lehetnek. Sokszor ezeken múlik minden, egy kétes dolog esetén eldől a mérleg az egyik irányba. Az, hogy melyik irányba az sokszor csupán ennyin múlik.
Előfordul, hogy olyan esemény történik velünk, amit akkor, abban a pillanatban fel sem tudunk fogni. Megesik, hogy leblokkolunk, de ugyanakkor tettre készek is lehetünk. Viszont az a legrosszabb, ha tétlenek vagyunk. Ha nem tudunk tenni semmit, s tőlünk függetlenül nem számítva azt, hogy mi mit szeretnénk, eldől végül az a bizonyos mérleg…

Egyszerűen mondva nem tudtam felfogni ezeket a pillanatokat. Minden olyan tökéletes volt, de most összedőlt néhány pillanat alatt, mint a kártyavár. Én nem akartam, hogy ez történjen, nem akartam azt, hogy vele ez megessen, én nem akartam bántani, én nem akartam semmit, én csak boldog akartam lenni, én csak egyszerűen rászóltam és aztán ő folytatta és… Egyszerűen nem volt egy épkézláb gondolatom sem. Még sosem voltam ilyen szituációban, sosem láttam ilyet, sosem bántottam senkit. Csak sírtam és néztem a mentősöket, ahogy próbálják életben tartani Christiant.
Már nem csak az én ruhám lett véres, az övék is. Magamra néztem és legszívesebben leszakítottam volna magamról, egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy a vérével átázott ruha tapad a bőrömhöz, de még súlyosabb dolog tapad a kezemhez.
A mentősök minden tőlük telhetőt megtettek. Sikerült nekik stabilizálni és feltették a hordágyra, majd indultak a mentőautóhoz azonnal. Én felpattantam, menni akartam én is. Siettem utánuk. Betették őt a mentőautóba, beszállt hátra az egyik mentős, a másik becsukta az egyik ajtót, majd készült a másikat is mikor én megállítottam. Megragadtam a karját, hogy ne tudja becsapni.
- Én is menni akarok!- s néztem rá és láthatta a szememből, hogy nem tágítok.
- Gyorsan szálljon be! – szólt rám erőteljesen, majd miután gyorsan bemásztam becsapta utánam az ajtót.
Bepattant a vezetőülésbe, bekapcsolta a szirénát, beletaposott a gázba és száguldottunk a kórházba.
Én nem mertem egy szót se szólni. Csak megfogtam Christian kezét és szorítottam. Igyekeztem erőt sugározni neki, azt akartam, hogy érezze, itt vagyok, hátha kinyitná a szemét. De tudhattam volna, hogy nagyon rossz állapotban van. Mikor ránéztem a mentősre láttam az arcán azt, amit nem szerettem volna. Nagyon rosszak az esélyeink. Szinte leíródott az arcáról. Ekkor legszívesebben ordítottam volna egy nagyot, de itt nem tehettem meg. Nyeltem egy nagyot és összeszorítottam a fogaim. Csupán a könnycseppjeim nem tudtam megakadályozni, azoknak már nem tudtam gátat szabni. Legbelül sikítottam, üvöltöttem és ordítottam. Úgy éreztem ki kell szakadni ott legbelül valaminek, ki kel engedjem, de nem tehetem meg. Úgy éreztem rombolnom kell. Ki kell adjam és egyszerűen csak pusztítanom kell. Legszívesebben összetörtem volna valamit, például a földhöz csaptam volna egy tányért, de nem volt semmi a kezemben és lehetőségem sem volt erre.
Hamar odaértünk a kórházhoz. A mentősök pillanatok alatt cselekedtek, én pedig csak követni tudtam őket. Mire észleltem már futottam utánuk, hisz tolták Christian azonnal. Szemben velünk már egy orvosi csapat érkezett.
- Mi történt? – kérdezte az orvos.
- Szúrt seb található a hasa bal oldalán, nagyon sok vért vesztett, a pulzusa gyenge, alig tapintható.
- Azonnal vigyük a 2-es műtőbe! – mondtam az orvos határozottan.
Ameddig lehetett elkísértem őt. Egy dologtól féltem nagyon, hogy talán ez lesz az utolsó útja.
Majd odaértek, ahova én már nem mehettem. Tekintetemmel követtem, míg végül el nem tűnt az ajtó mögött. Ekkor szakadt fel az a bizonyos valami. Már nem bírtam, robbantam. Érzelmeimnek utat engedtem. Nekidőltem a falnak, úgy éreztem kell valami támasz, mert összeesek. A hideg fal a ruhámon keresztül a hátamhoz ért. Testem forró volt, s jól esett a hideg fal érintése. Ha azt mondom sírtam, az nem megfelelő kifejezés. Zokogtam. Arcom a kezembe temettem, nem akartam, hogy mások is lássanak. Arra vágytam, hogy egyedül legyek és elsírjam a fájdalmam. A lábaim egyre gyengültek alattam. Éreztem, hogy már nem bírják a testem. De mozdulatlan voltam, mígnem csak fel nem adták a pillanatnyi szolgálatot és összerogytam. A földre zuhantam és a földön ülve sírtam tovább. Testem rázkódott. Könnyeim szakadatlanul folytak, s a véres ruhámon találtak maguknak új helyet.  Már nem bírtam, egyszerűen nem bírtam. A vér látványa, hiába a ruhámon volt, de mégiscsak szörnyű volt. Megragadtam magamon a ruhát és téptem volna lefele. Kétségbeesésemben ezt találtam a legmegfelelőbb dolognak. Húztam előre magamon, hogy minél távolabb legyen a mellkasomtól a véres anyag. Majd rájöttem ezzel nem érek el semmit. Úgy éreztem tehetetlen vagyok és azt, hogy minden az én hibám. Átkoztam a percet, mikor ez történt és átkoztam azt is, mikor a gyógyszert bevettem. Nem ér annyit az egész küzdelmem, hogy ezt tegyem azzal, aki fontos nekem, akire már ki tudom mondani, hogy szeretem. Már biztos vagyok benne. Már nem csak körbe tudom írni és sejtem, hogy mi lehet az az érzés, ami hatalmába kerített, ami betölti egész testem és örömöt csal belém és mosolyt az arcomra, már tudom mi az: szerelem. Eddig olyan távolinak hittem ezt az érzést magamtól, aztán mióta úgy hittem én soha nem lehetek már szerelmes megtörtént. Először Sebastiannal és most Christiannal. El tudott velem felejtetni egy személyt és én bele szerettem. Most pedig ezt tettem vele. Milyen ember vagyok? Mit érdemlek ezután?
Gyötrődtem és minden csak a lelkemet sújtotta. Minden gondolat fájt, minden perc iszonyatos volt. Már végső elkeseredésemben és magam ostorozása közben kínomban a földet, majd pedig a falat csapkodtam. De ez sem változtatott semmin.
Nagyon sokáig gubbasztottam ott. Vártam, hisz mást nem is tehettem. Lassan valamivel nyugodtabb lettem, kiadtam némi feszültséget, de azt nem lehet mondani, hogy megnyugodtam, mert egyáltalán nem. Az érzés és magam hibáztatása viszont nem múlt el. Azt éreztem egy sötétség vesz körül és nem tud a fény rajta áthatolni. Fejem lehajtottam kezemmel pedig kínomban már a hajam téptem. Lehajtott fejem tetején pihent a kezem végül.

Órákig tartott a műtét. Életem leghosszabb órái voltak. Majd egyszer csak véget ért. Az orvos kijött. Felpattantam, már amennyire lábaim engedték és az orvoshoz mentem. Szívem a torkomban dobogott. Féltem, hogy egy olyan szót mond, amitől padlót fogok, féltem, hogy kimondja: Sajnálom. Odaálltam elé, de egy hangot sem tudtam kinyögni. Csak néztem őt és vártam, hogy megszólaljon.
- A műtét véget ért. – mondta, de ezt én is tudtam
- És Christian? – néztem rá reménykedve
- Az úr életben van. - Ekkor valami hihetetlen érzés keletkezett bennem. Remény keltetődött és bízni tudtam. – Viszont nagyon gyenge. Sok vért vesztett. Sikerült a vérzést megállítanunk, de nem tudhatjuk még mi vár ránk. Nem akarok hitetgetni, jobb, ha nyíltan beszélünk. Az úr kritikus állapotban van, az éjszaka sorsdöntő lesz. – az a kis remény, ami belém költözött és némi erőt adott nekem, most elhagyni kezdett. Nyeltem egy nagyot, hogy összeszedjem magam és meg tudjak szólalni.
- Láthatnám? – kérdeztem nemes egyszerűséggel
- Most nem. Egy kicsit később. Az intenzívre visszük.
- És mikor láthatom? – engem csak ez foglalkoztatott legjobban abban a pillanatban
- Szólni fogok önnek. – majd készült elmenni, de én még megállítottam
- Doktor úr! – szólítottam meg – Köszönöm!
Bólintott egyet, majd elment. Elmentem az intenzív osztályhoz. De csak a váróig jutottam. Leültem és vártam, bíztam abban, hogy hamarosan láthatom. De telt az idő és semmi. Ekkor úgy éreztem szólnom kell valakinek, ezt egyedül nem bírom. Kell valaki, hogy mellém álljon. A nővérpultnál megpillantottam egy nővért. Odamentem hozzá.
- Elnézést segítene nekem? – kérdeztem tőle és bíztam abban, hogy helyeslő választ fog adni
- Persze. – mondta azonnal a nővér.
- Telefonálhatnék egyet?
- Sajnálom, de innen nem telefonálhat.
- Könyörgöm. – mondtam neki remegő hangon.
Nem tudom, de lehet, hogy megsajnált. Ideadta a mobilját, hogy telefonáljak vele.
- Innen nem telefonálhat, s mutatott a pulton lévő telefonra, de ezt odaadom magának.
- Köszönöm! - hálálkodtam neki – Ígérem, gyors leszek.
Arrébb mentem és bepötyögtem a telefonszámot. Elindítottam a hívást és bíztam abban, hogy felveszi a telefont. 4 csörgés után felvette.
- Tessék Jessica Morgenstern.
- Jess. – nyögtem ki sírva
- Claire te vagy? – kérdezte aggódva barátnőm.
- Igen.
- Mi történt? – kérdezett azonnal.
- Jess baleset. Én nem akartam. – hebegtem – Kérlek, gyere el hozzám.
- Jó, de hol vagy?
Elmondtam neki, hogy a kórházban vagyunk és körbeírtam nagyjából mi történt. Igazából nem tudom mennyire sikerült neki kibogozni, hogy mit mondok, nem tudom értette-e hisz sírtam közbe. Megígérte, hogy az első gépre felszáll és idejön hozzám. Elbúcsúztunk egymástól, majd bontottuk a vonalat. Visszavittem a telefont a tulajdonosának és nem győztem a hálám kifejezni neki.
Már régóta várakoztam, s már fel- alá sétáltam. Egyszerűen nem bírtam annyira ideges voltam. Ekkor egy percre se fordult meg az agyamban a saját sorsom. A saját bajom, a betegségem eltörpült ekkor. Nem érdekelt egyszerűen, hogy mi lesz velem. Csak egy gondolat tudta az eszem Christianról elvenni, ez pedig az volt, hogy a gyógyszer tette ezt velem? Ha igen veszélyes vagyok, másokra is és magamra is. Nem lehet velem senki, mert tehetek valamit, mint ahogy most is. Már azon is gondolkoztam, hogy abbahagyom. Nem szedek egy szem gyógyszert se ezután, csak Christian épüljön fel. Nem műttetem meg magam, lesz ami lesz, csak bocsásson meg és épüljön fel és nézzem rám újra a szemeivel.
Még mindig csak vártam. Kinéztem egy széket magamnak és arra ültem le. Csak vártam és vártam. Biztos az események miatt merültem ki, nem tudom pontosan, de elaludtam. Talán erős kifejezés az alvás, inkább csak félálomban voltam. Viszont nem voltam zavartalan állapotban. Egy tekintet jelent meg előttem. Ez pedig Christian tekintete volt. Nézett rám, de már nem úgy, mint régen, pontosan mikor azt kérdezte tőle, hogy ki vagyok. Mint aki fél tőlem, tartózkodik. Igyekeztem meggyőzni, hogy ugyanaz vagyok, de ugyanúgy nézett. Olyan volt, mint akit nem lehetett meggyőzni arról, hogy én a régi Claire vagyok.
Megriadtam. De nem magamtól. Felébresztettek. Az orvos volt és az előbbi jó indulatú, segítőkész nővér.
- Asszonyom! – keltett a nővér.
Ránéztem. Először a nővérre, végül az orvosra is. Arcukról semmit nem tudtam leolvasni, féltem megint, hogy rossz hírt közölnek velem.
- Bemehet az úrhoz. – mondta az orvos
Ennek nagyon megörültem és felálltam a székről.
- Nagyon rövid időre mehet be hozzá. De jöjjön velünk. – s indultak és velük én is.
Bevezettek egy szobába, hogy fel tudjam venni a szükséges öltözetet. Amilyen gyorsan csak tudtam felvettem magamra minden szükséges védőruhát. Maszkot is kellett tegyek az arcomra. Mikor felöltöztem, megnyílt előttem a lehetőség és egy ajtó is. Az ajtó másik oldalán pedig az a férfi feküdt, aki mindennél fontosabb lett nekem.
Félve és némi idegességgel léptem be az ajtón. Ő mozdulatlanul feküdt az ágyon. A gép egyenletesen pityegett. Akarva akaratlanul is lecsordult egy könnycsepp az arcomon.
Egy pillanatra egy régi emlék tért vissza. Az a bizonyos anyuhoz köthető. Ő is volt így, vele is voltunk ennyire mélyen, de bíztunk és nem adtuk fel. Vele akkor sikerült és nyertünk még magunknak egy kis időt. Most is sikerülni fog! Akkor is valami hasonló érzésem volt, és ez most is előjött.
Lassan és némi bizonytalansággal lépkedtem közelebb hozzá. Nyugodt volt és csak feküdt. Arcán nem láttam semmi változást, olyan volt, mintha csak aludt volna. De mégsem csak aludt. Miattam került ide. A kezéhez nyúltam. Meg akartam fogni. Felemeltem a kezem és finoman megemeltem az ő kezét is. Ujjaim az ujjai közé helyeztem és összeszorítottam.
- Most figyelj rám kérlek. – mondtam szipogva. – Ez a kettő összetartozik… - s néztem a kezünkre. –… egymást fogják, és nem engedik el. Foglak téged és nem engedlek el. Tudom, hogy hallasz. Tudom, hogy erős vagy, tudom, hogy nem fogsz itt hagyni. Abba belepusztulnék. Nem tudom elfogadni ezt a tényt, hogy itt fekszel miattam. Egyszerűen nem megy. Rám néztél még utoljára és nem tudom kiverni a fejemből. Láttam a lesújtó pillantásod. Azt akarom, hogy felébredj és megbocsáss. Tudom, hogy nem várhatok csodát egyik pillanatról a másikra, de imádkozok, hogy kinyisd a szemed. Nem tudom elhinni és feldolgozni azt, hogy ilyen rövid időt töltöttünk még együtt és ez történt. A boldogságom elhagyott. Kétségbe estem. Eddig kerestem magamban a megfelelőszavakat és igyekeztem megfejteni mit érzek. Most már tudom. Ki tudom mondani és azt szeretném, ha felkelsz, itt lehessek és kimondjam. Csak egy szó, de… - folytattam volna, de az orvos bejött.
- Most jöjjön velem! – mondta határozottan.
- Kérem, csak még egy percet adjon!
- Nincs több idő, azonnal jöjjön! – mondta erőteljesen.
Elengedtem Christian kezét, majd kimentem az orvossal. Levettem magamról mindent, majd mikor kiértem akkor jöttem rá miért is volt ennyire sietős a dolog. Kint várt rám egy rendőr.
- Hölgyem velem kell jönnie! – jelentette ki
- Miért? – kérdeztem értetlenül
- Az urat egy késszúrás érte, és a saját kezűség ki lett zárva, így maga tartózkodott a házban, ezért most a rendőrségre kell velem jönnie.
Rájöttem ellenkezni nincs lehetőség, mennem kell vele. Egy fél órás út után odaértünk a rendőrségre. Azt hittem csak egy tanúvallomást kell tegyek, de kiderült ez most nem fog megvalósulni. Kiderült bent fognak tartani az éjszakára a rendőrségen. Nem akartam elhinni.
- Én nem tettem semmit! – hangoztattam párszor, de őket nem hatotta meg mit mondok.
Bevezettek a fogdába, ahol az éjszakámat fogom tölteni. Egyedül voltam, viszont aludni nem tudtam. Egész éjszaka ültem és gondolkoztam azon, hogy fordult fel így fenekestül az életem, hogy kötöttem ki ide. Ép magyarázatot nem találtam, csak a gyógyszerekre tudtam fogni a történteket. Ugyanakkor aggódtam Christian miatt is.
Másnap volt már. Az éjszaka ólomlábakon járva telt el, s mivel egy hunyásnyit sem aludtam nagyon fáradt voltam. Korán reggel érkeztek hozzám. Hoztak nekem ruhát és le kellett vegyem magamról a véres ruhadarabokat. Átadtam a rendőröknek, majd azok elmentek. Semmit sem mondtak, így tudatlanul voltam ott. Teltek múltak a percek, majd egy megnyugtató hangot hallottam. Jess volt az. Azonban nem volt egyedül egy ügyvéd társaságában érkezett. Sikerült elrendezniük, hogy kettesben tudjak pár percet barátnőmmel tölteni, ezért elvezettek egy szobába.
Mikor ő is bejött utánam a szobába, azonnal megöleltem.
- Nyugodj meg! – bátorított.
- Hogy van? – kérdeztem azonnal.
- Az éjszaka semmi sem történt, a doktor szerint túl esett a kritikus ponton, most már jobban lesz, és lassan helyrejön.
- Látni szeretném!
- Nem láthatod, tudod te is!
Nem mondtam semmit csak bólogattam helyeslőleg, hogy tudom.
- Mi történt? – kérdezte
- Magam sem tudom. Bevettem a gyógyszerem reggel, aztán a nap folyamán kétszer is volt egy furcsa dührohamom. Nem tudtam mihez kapcsolni. Nem állítom, hogy a gyógyszertől van ez, de nagy esélyt adok neki. Aztán bevásároltunk, majd elkezdtem főzni. Egyik pillanatban a kanapén volt, aztán odajött és elkezdett csikolni, én rászóltam, nem hagyta abba, tovább nyaggatott, majd … majd megtörtént. – próbáltam elmondani, de közben újra és újra felidéződött a tettem. – Jess, soha nem fog megbocsátani igaz?

- De meg fog! Szeret és tudja, hogy baleset volt! – nyugtatott
- Nem fog, láttam, ahogy rám nézett!
- Claire, szereted igaz?
- Szeretem. – mondtam ki.
Majd újra megölelt és próbált segíteni rajtam, próbált megnyugtatni. Pár perc múlva bejött az ügyvéd is.
- Ő itt Dr. Richard Hess, az egyik legjobb ügyvéd, ő fog segíteni.
A férfi bemutatkozott és kezet nyújtott felém, én is ezt tettem. Majd minden fölösleges beszéd nélkül rátért a lényegre.
- Önt nemsokára kihallgatják. El kell mondania mi történt.
- De kérem, mondja meg egyáltalán miért kerültem ide.
- A mentősöknek kötelességük volt jelenteni az esetet. A helyszínelők és rendőrök kimentek a házhoz, ahol megtalálták a kést, majd mivel ön tartózkodott ott, így ön az első számú gyanúsított.
- De én nem akartam őt leszúrni!
- Figyeljen rám, kihallgatják, és amint az úr magához tér eldől mi lesz az ügyből. Ha feljelentést tesz, akkor elindul ön ellen az eljárás, ha nem tesz feljelentést, akkor szabad lesz. Most előzetesbe fog addig kerülni, míg az úr fel nem ébred és nem tud vallomást adni.
Meghallottam az esélyeim és muszáj volt leüljek a székre. Úgy éreztem az erőm elhagy. Szóval ennyin múlik a dolog. Christianon. A pillantásából el tudom képzelni, hogy úgy ítéli meg a helyzetet, hogy szándékos volt.
- Akkor menjünk is! – utasított az ügyvéd.
Én engedelmeskedtem és felálltam. Mindannyian kimentünk a szobából, majd elbúcsúztam Jess-től.
- Kérlek, nézd meg hogy van.
- Rendben, megígérem, megnézem. Tarts ki!
- Úgy fogja megítélni, hogy szándékos volt! – súgtam oda neki.
Nem volt esélyünk már mást mondani a másiknak, el kellett mennem. Bevezettek a kihallgató szobába. Az ügyvéd mellém ült, velem szembe pedig a nyomozó. Elővette a diktafonját, elmondta milyen nap van, és miért vagyunk itt, majd jelezte, hogy elkezdhetem.
- A családi házamban töltöttük az éjszakát. - kezdtem mondani és közben megjelent előttem minden, újra lejátszódott az előző esemény – Reggel hamarabb ébredtem. Kikeltem az ágyból, majd kimentem a konyhába. Bevettem a gyógyszerem és reggelit akartam neki csinálni, de odaégettem a kenyeret. Aztán odajött ő is hozzám, majd együtt megcsináltuk a reggelit és elfogyasztottuk. Aztán ő kint volt az udvaron és a ház körül szorgoskodott, míg én a házban pakolásztam és takarítottam. Miután bejött elmentünk bevásárolni, mert úgy döntöttünk még aznap ott maradunk. Egy kicsit tovább tartott a bevásárlás, mint ahogy terveztük. Hazaértünk végül és ő leült a kanapéra televíziót nézni, én pedig a konyhába mentem és nekiláttam főzni. Éppen krumplit szeleteltem, mikor ő bejött én pedig nem vettem észre. Elkezdett csikolni, én pedig megkértem, hogy hagyja abba, és mondtam neki, hogy kés van nálam, ezért vigyázzunk. Nem hagyta abba, így erőteljesebben rászóltam megint, hogy nem akarok kárt tenni. Ekkor abbahagyta. Én folytattam a krumpli szeletelést, majd egy óvatlan pillanatban újra elkezdte. Ekkor elkezdtem nevetni. Megpróbáltam a kést letenni, de ő magához húzott, én pedig igyekeztem megállj parancsolni. Majd egy nagyobbat rántott rajtam én pedig elvesztettem az egyensúlyom és nekiestem. Ezután, már csak arra észleltünk, hogy a kés belé fúródott. Aztán ő kihúzta…- itt vettem egy nagy levegőt és némi szünetet tartottam, mert egyszerűen nem bírtam folytatni
- És azután? – kérdezett a nyomozó
- Azután rohantam segítségért és hívtam a mentőt. Visszamentem hozzá. Ekkorra már összeesett. Eszméleténél volt még egy rövid ideig, majd elájult. Utána megérkeztek a mentősök és segítettek rajta, majd a kórházba bevitték. – sikerült elmondanom, de nagyon nehéz volt.
A nyomozó feltett még néhány kérdést, amire én válaszoltam, majd kijelentette, hogy véget ért a kihallgatás. Az ügyvédre néztem, aki próbált bíztató arcot vágni, hogy nyugodjak meg. Jött egy rendőr, majd elkísért és immár előzetesbe kerültem. A nap folyamán már semmilyen hírt nem kaptam, illetve senkivel sem találkoztam.
Az este is beköszöntött. Most sem voltam nyugodt, lelkem háborgott, de már annyira fáradt voltam, hogy egy kicsit aludtam. Majd beköszöntött a másnap.
Úgy éreztem tudnom kell mi történik, semmit sem tudok tenni, sehova se tudok menni, itt kell maradjak. De ekkor még nem tudtam, hogy aznap egy fontos dolgot tudok meg. Jess érkezett hozzám és meglátogatott. Nagyon megörültem neki, hisz tudtam, hogy valami hírt hoz majd Christian állapotáról. Elvezettek hozzá és nekikezdett. Azonnal a lényegre tért.
- Claire, most hallgass végig. Először is apádnak szóltam ma reggel. Tárgyaláson van, de holnap hazaérkezik, sajnos előbb nem tud. Tudom, hogy nem akartad neki elmondani, míg haza nem jön, de erről tudnia kell. Christian pedig reggel felébredt. – mikor ezt kimondta megörültem. – De van még valami, amiről nem tudsz…