40. fejezet

40. fejezet

Claire

Életünk során, az idő múlásával mindannyian változunk. Vannak, akik kisebb és vannak, akik nagyobb mértékben. Más szemmel látjuk a világot, más dolgot mozgatnak minket, más események befolyásolják életünket. Viszont személyiségünk ezzel formálódik. Azok, akik voltunk régen, soha nem feledjük el, csak elrejtjük egy távoli helyre.

…

Megpróbáltam felkészülni, de lehetetlen volt. Nem tudhattam mit akar mondani. Lehet, hogy legrosszabb fog bekövetkezni?

Szorítottam Christian kezét, kapaszkodtam szinte belé, szükségem volt rá.
- George kérlek, mond ki kerek perec, hogy mekkora a baj! Nagy igaz?
- Attól függ, honnan nézzük.
- Ez mit jelent? – kérdezett Christian.
- Nos, akkor figyeljetek ide. – elővette az eredményem és elkezdte mondandóját. – Mondtad, hogy nem volt semmi tüneted. Ez nagyszerű hír. Viszont eredmények azt  állapították meg, hogy az állapotod romlott… - ekkor megteltek szemeim könnyel és egy azonnal lecsordult arcomon - de nem óriási mértékben.  Fejezte be a mondatot.
Megtöröltem a szemem és még mielőtt folytathatta volna közbekérdeztem.
- Ez mégis mit takar? – mondtam szipogva. – Nem óriási mértékben? Tehát mennyire?
- Ez azt jelenti, hogy romlott, de műtétre lesz lehetőség. – mikor ezt mondta egy kicsit megnyugodtam és most az öröm könnyei csordultak le az arcomon.
Ránéztem Christianra és sírva mosolyogtam. Ő egy puszit nyomott a homlokomra, s odasúgta:
- Látod minden rendben!
Visszanéztünk mind a ketten George-ra és folytatta.
- Van azonban még egy kis bökkenő.
Most, hogy ezt mondta az az öröm elillant. Ellentétes érzések váltakoztak bennem, szinte pillanatok alatt.
- Mi? – kérdeztem.
- Beszéltem az orvossal, aki a műtétet végzi és legközelebb csak 2 hónap múlva lesz időpont a műtétre. – kimondta és elcsodálkoztam. Az könnyek már nem az öröm miatt folytak.
- Olyan sokára?
- Igen sajnos.
- És az állapota? Nem fog romlani? – kérdezte Christian s hallottam a hangján, hogy félt a választól.
- Mivel most is romlott, ezt meg kell előzzük. Erősebb gyógyszert fogok felírni. Nem adjuk fel a küzdelmet Claire! – megsimította a karom. – Ugye?
Én nem tudtam válaszolni, csak bólogattam.
- Akkor itt vannak azok a gyógyszerek, amikre szükséged lesz. De most kérem, figyeljetek rám! Ezeknek a gyógyszereknek erős mellékhatásai vannak. Szinte minden betegnél előfordul, ami a gyógyszer egyik mellékhatása is egyébként a hangulatváltozás. Gyakori és igen feltűnő. Ha ezt tapasztaljátok, ne ijedjetek meg. Viszont ezen kívül vannak olyanok is, amelyek komolyabbak. Akár rohamod is lehet tőle, erőteljesebben remeghet a kezed, vagy akár átterjedhet más testészedre is a remegés, sőt gyakori orrvérzés is ide tartozik. Sajnos ezek nem az összes mellékhatások, a tájékoztatóban van még pár. Ha ezek közül, és ez nagyon fontos, bármelyiket tapasztaljátok, azonnal abba kell hagyni a gyógyszer szedését. Ez most nem játék, ez véresen komoly, ha ezeket a mellékhatásokat tapasztalod és nem hagyod abba, az életeddel is játszhatsz!
- És ha abba kell hagyni, akkor műtét sem lehet?
- Igen, akkor nagy az esély arra, hogy nem.
Én ránéztem Christianra.
- Mi lesz velünk ezután? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Héé nyugodj meg! – s megölelt. Ekkor valami átszakadt és elkezdtem zokogni.
Nem tudom, minek köszönhetem ezt. Nem tudom, mivel érdemlem meg, hogy ha egyszer boldog leszek, az egy pillanat alatt megváltozzon. Mintha a méz, ami édes hirtelen keserű lenne.
Lassan összeszedtem magam és elmentünk Christiannal. Elbúcsúztunk George-tól és megköszöntem neki mindent. Megígértette velem, hogy ha tényleg bármi mellékhatás fellép, szólok neki. Mielőtt még kimentünk volna Christiant félre hívta. Tudom mit akart tőle. Ismerem már őt. Nagy valószínűséggel megkérte őt, hogy ha én nem szólnék, szóljon ő neki.
Már az autóhoz sétáltunk. Nagyom el voltam keseredve. Hittem abban, hogy az állapotom nem romlott. Ebbe a hitbe kapaszkodtam és támaszkodtam. Valahol legbelül e miatt éreztem magam erősnek. Ebbe kapaszkodtam és emiatt is hittem újra, hogy sziklaszilárd vagyok.
Az elkeseredettség és csalódottság most minden érzelmem fölül írt bennem. Csak George szavai jártak a fejemben. Olyannyira, hogy észre se vettem, hogy odaértünk az autóhoz. Látta rajtam Christian, hogy olyan vagyok, mintha nem is ezen a bolygón lennék, látta, hogy testileg itt, de gondolatban teljesen máshol járok. Még mielőtt beszálltam volna a kocsiba megakadályozott, megfogta az ajtót és nem hagyta, hogy kinyissam. Én ránéztem, hogy mégis mit akar ő most. Mélyen a szemébe néztem és elkezdte mondani, amit akart:
- Claire, édesem! Látom rajtad, hogy csalódtál és szomorú vagy. Látom rajtad, hogy másra számítottál. Látom rajtad, hogy ez a betegség fenekestül felforgatta az életed. De nem szabad most hagynod, hogy ez a negatív dolog teljesen rányomja a bélyegét az egész életedre, életünkre. Veled együtt harcolok és kitartok. Nem érdekel senki és semmi, ha kell még a csillagokat is lehozom az égről neked, csak lássam a mosolyod és ne lássam, hogy ilyen szomorú vagy. Most kaptál egy új gyógyszert, s ott leszek veled. Látom, hogy félsz a mellékhatásoktól, az egész előtted álló harctól. De én ott leszek veled. És fogom a két kezed. És szeretném, ha ezt megjegyeznéd: Igaz, hogy most egy csatát „elveszítetünk”, de a háborút mi fogjuk megnyerni!
Hihetetlen, de minden szava erőt öntött belém. Mindent elhittem és boldoggá tett azzal, hogy ezeket mondta.
Elmosolyodtam, s mosolyom neki szólt, hogy tudja nincs szükségem egy csillagra se az égről,
csupán rá.
- Köszönöm. - mondtam neki.
- Mit köszönsz? – kérdezte tőlem mosolyogva.
- Azt, hogy vagy nekem.
Az autóban ülve most másabb volt a légkör. Nem ültünk szótlanul.
- Claire!
- Christian!
- Anna ma utazik vissza Svájcba. És szeretném és ő is szeretné, ha eljönnél kikísérni.
- Szívesen elmegyek veled. –nem lesz szerinted kellemetlen helyzet, hogy tudod…
- Nem lesz! Ő mindent tud és azt is mondta nekem, hogy a lehető legjobb társat választottam magamnak. És azt még tudnod kell, hogy mikor elmondtál mindent és hallotta, hogy elmentél kirontott a szobából és szinte utánad rugdosott.
Elnevettem magam.
- Most elképzeltelek titeket.  – miután abbahagytam a nevetést folytattam tovább. – Akkor rendben. Igazából fura lett volna a helyzet.
- Gondolom, de ő szakavatott és nem lesz fura, majd meglátod.
- Tudod, most, hogy belegondolok rájöttem arra, hogy sokat köszönhetünk a hozzánk közel állóknak.
- Mire gondolsz? Vagy kikre gondolsz?
- Főleg Jess-re és Anna-ra
- Jess?
- Igen, tudod ő volt az, aki engem lökdösött, körülbelül úgy, mint téged Anna.
- Akkor köszönjük nekik.
- Igen.
Megérkeztünk Christian lakására. Úgy volt, hogy Anna-t mi visszük ki a reptérre, értesültem Christiantól a tervekről, de mikor beértünk a házba az üres volt. Kereste Anna-t de ő már nem volt a lakásban. Elővette telefonját, majd hívta Anna-t. Sikerült elérnie.
- Hol vagy? – kérdezte tőle azonnal. … Akkor megyünk oda. … Nem! … Nem értem miért nem vártál meg minket! ... Máris megyünk, ott találkozunk, szia! – majd letette.
- Mi az, hol van? – kérdeztem tőle.
- Éppen taxiban ül, a repülőtérre megy.
- Akkor menjünk mi is!
Visszaszálltunk az autóba és azonnal indultunk a repülőtérre. Láttam rajta, hogy egy kicsit ideges volt Anna miatt.
Odaértünk és miután ismételten felhívta megtaláltuk testvérét.
- Sziasztok! – köszönt nekünk Anna.
- Szia! – köszöntem én is.
- Most miért csinálsz belőlem hülyét? – vonta kérdőre testvérét Christian.
- Ne haragudj rám! Azt hittem, nem értek haza időbe.
- Jó már mindegy. – válaszolt Christian visszafogottabban.
- Claire még mielőtt elmennék, váltanánk pár szót négyszemközt? – kérdezte tőlem Anna.
- Persze. – mondtam, s kíváncsi voltam mit akar tőlem.
- Addig vigyázok a bőröndödre. – mondta párom.
Mi félrevonultunk Anna-val.
- Gondolom, most furcsállod, hogy így félrehívtalak beszélni.
- Igen. – mondtam neki őszintén.
- Csak azt szeretném, hogy tudd, nagyon örülök, hogy ti együtt vagytok és szeretném, ha vigyáznál Christianra. Én nem leszek ott mellette már. Tudom, hogy nálad jobb társat nem találhatott volna magának, kérlek titeket, szeressétek egymást és maradjatok együtt. Had legyek nyugodt, abban a tudatban, hogy jóra bízom őt.
- Köszönöm, hogy ezt gondolod rólam, de olyan furcsán beszélsz? Miért hagynád őt magára? Vagyis ezt vettem ki a szavadból.
- Ez egy hosszú történet és most nem tudom neked elmondani, de ígérem, még ezt egyszer megbeszéljük.
- Rendben.
Visszamentünk Christianhoz. Anna mondatai furcsák voltak nekem. Én egyáltalán nem akadályoznám meg őt abban, hogy testvérével töltse az időt.
Mielőtt elindult volna megölelgette Christiant, és elpityeredett egy kicsit. Mikor ezt láttam és a szavai ismét eszembe jutottak, beugrott valami. De jobb lett volna, ha nem…
Megölelt engem is és még indulás előtt odasúgott nekem valamit.
- Tudom, hogy már tudod. – mondta pityeregve. – Ne mondd el senkinek, csak ha eljön az ideje és megkérlek rá. Megígéred?
Ekkor elszörnyülködtem.
- Megígérem. – súgtam neki vissza.
Még mielőtt elengedett volna, ennyit mondott.
- Köszönöm.
Majd megszorongatta Christian kezét és elbúcsúzott tőlünk.
- Vigyázzatok egymásra, sziasztok!
- Szia!
- Szia!
Christian átkarolt és néztük, ahogy Anna elmegy. Majd miután eltűnt látósugarunkból, mi is elindultunk.
Christian egy kicsit szomorú volt az úton. Láttam rajta, hogy örült annak, hogy a testvére ott volt vele, és most hogy elment ős i kedvetlenebb lett egy kicsit.
- Nemsokára még látjátok egymást. – mondtam neki.
- Tudom. – válaszolt szűkszavúan. – Csak jó volt újra látni, mióta a család szétesett szinte most töltöttünk el együtt több időt először.
- Lesz még ilyen alkalom.
- Mit mondott neked? – kérdezte.
- Mármint ki? Anna?
- Igen.
- Csak annyit, hogy örül annak, hogy mi együtt vagyunk és megkért, hogy vigyázzunk egymásra. Tudod nagyon kedvelem testvéred. Mikor azt hittem, hogy ő a párod akkor is furcsa módon könnyen megtaláltuk a közös hangot, és jót beszélgettünk, míg rád vártam.
- Ő is kedvel téged!
Visszaértünk Christianhoz. Leparkolt, majd kiszálltunk az autóhoz.
- Christian! – nézett rám, hogy figyeli, mit akarok. -  Még mielőtt ellenkeznél, vagy bármi más, szeretném, ha velem jönnél. – jelentettem ki és mosolyogtam, hisz tegnap ő pontosan ugyanezt mondta.
- Miért hová mész? – kérdezett vissza mosolyogva.
Viszont a válaszom eltérő volt a tegnapitól.
- Szeretném, ha megismernéd azt az énem, aki régen volt, és még ma is bennem él, de el van mélyen rejtőzve, azt a valakit, aki régen voltam, aki sokat tanult és látott az életből, azt akiből lettem. Kíváncsi vagy rá?
- Igen, szeretném megismerni. – mondta mosolyogva.
- Akkor indulhatunk? – kérdeztem tőle.
- Mehetünk. – válaszolt.
Megfogtam a kezét, majd elindultunk. Sétáltunk, hisz ma több mindent szeretnék vele megosztani és ennek az első állomása itt van nem messze. És amúgy is ma szinte még egész nap csak az autóban csücsültünk, jót tesz nekünk, ha sétálunk egy kicsit.
- Messze lesz?
- Nehogy azt mondd, hogy elfáradtál! – mondtam nevetve
- Nem.
- De nem lesz.
- És hova megyünk?
- Majd meglátod.
- Kérlek.
- Egy számomra nagyon fontos helyre.
Sétálgattunk egy kicsit még, majd megérkeztünk. Elvittem a színházhoz. Ahhoz a színházhoz, ahol elkezdődött minden, ahol lettem valaki, egy elismert táncos, ahol beteljesült az álmom.
- Nos, ez lenne az.
- És nem megyünk be?
- Megpróbálhatjuk.
- Próbáljuk!
Beléptünk az ajtón, majd találkoztam egy régi ismerőssel, a biztonsági őrrel, Garry-vel.
- Claire, Claire Ecclestone! – köszöntött. – Csak nem a szemeim kápráznak?
- Szia Garry! Nem kápráznak
- Jó napot! – köszönt Christian
- Jó napot önnek is! – válaszolt Garry.
- Oh de buta vagyok, bemutatlak titeket egymásnak. Őt itt Christian, a párom – s mutattam rá Ő pedig a közkedvelt biztonsági őr Garry.
- Mi szél hozott ide? – kérdezte tőlem Garry.
- Be szeretnénk menni.
- Az sajnos nem lehet.
- Miért? Csak nem igazak a hírek? Felhívott nemrégen Max, de gondoltam volna…
- De sajnos igazak, és most nem mehet be senki sem.
- Garry. – s kérni kezdtem tőle valamit. – nem lehet, hogy mégis teszel egy aprócska kivételt.
- Claire…
- Garyy…
- Na jó, de ne legyetek bent sokáig.
- Köszönjük! – mondtam majd kacsintottam rá egyet.
Ezzel pedig elindultunk. Ahogy haladtunk a színpad felé, láttuk még kiakasztva a fényképeket. Minden táncos, aki a társulat tagja illetve volt, ki van rakva a falra. Így ott vagyok köztük én is.
- A te képed merre van?
- Megmutatom. – s elmentünk oda.
- Gyönyörű vagy rajta!
Miután megnézegette a képeket elrángattam oda, ahova igazán szerettem volna. Közben haladtunk a bársony szőnyegeken és a régi érzés visszatért. Mikor régen haladtam itt el, amikor még jómagam is részese voltam a színház életének.
Mikor végig haladtunk rajta eljutottunk végre oda, ahova akartam. Ez pedig a színpad volt. Felmásztunk rá. Odaálltunk a közepére, majd a nézőtér felé fordultunk. Hirtelen egy hatalmas tér tárult elénk, széksorokkal, páhollyal. Behunytam a szemem és úgy éreztem most is egy darab kellős közepén vagyok. Füleimmel szinte hallottam a nézők kisebb mértékű zajongását, és hallottam a tapsot, ami a legnagyobb elismerés egy táncos számára. Mikor a kezek összeütköznek, és csattanó hangot adnak ki, az a munkánk legnagyobb elismerése. És ez a színpad nem csak az effajta elismerést hozta meg.
- Tudod ez a hely azért fontos nekem, mert itt valósítottam meg az álmom. Itt éreztem magam a legjobban a világon. Kiléptem onnan, –s mutattam közbe hátra – és egy csoda tárult elém. Megszólalt a zene és éreztem a ritmust, beivódott szinte minden porcikámba, a mozdulatokon egy másodpercig se gondolkoztam, minden érzésből és szívből jött. És mikor a közönség a végén megtapsolt, a legnagyobb elismerést jelentette. Tudod ez a hely volt az ugródeszka számomra és az egész társulatra nézve. Innen erről a színpadról lettünk híresek, váltunk közkedvelt és elismert táncosokká. De elmentem és lassan a többiek is elszállingóztak és ez a hely sem lesz már soha a régi.
- Ezt hogy érted?
- Hallottad, hogy Garry említette, hogy nem jöhet be senki.
- Igen.
- Ennek egyetlen oka van. Hamarosan a színház végleg bezárja kapuit. Én kaptam nemrégen egy telefonhívást, amiben Max, a színház igazgatója hívott, hogy van-e szándékom visszatérni. Akkor nemet kellett mondjak. Elmondta, hogy mennyire rossz a helyzet, s most ez beigazolódott. Egy kedves helyet vesztek el örökre.
Még megmutattam neki az öltözőmet, ahol még a székembe mindig benne volt a monogramom. Az épület többi részét is megmutattam, majd távoztunk és Garry-től is elbúcsúztam.
- Örülök, hogy megmutattad nekem, ezt a darabkát az életedből. – mondta nekem, miközben ott álltunk a színház előtt.
- Gyere, még nem mutattam meg azt, amit akartam.
Ezzel elindultunk és visszasétáltunk hozzám haza.
- Ide jöttünk? – kérdezte Christian.
- Nem. Ez csak egy kiinduló pont lesz.
- És hova fogunk tartani?
- Majd megtudod, aki kíváncsi hamar megöregszik. – mondtam neki mosolyogva.
Felrohantam gyorsan a kocsi kulcsomért, visszasiettem hozzá, majd meglebegtettem előtte a kulcsot.
- Csak ezért jöttünk.
Beszálltunk az autóba.
Igazából arra a helyre akartam vinni, ahonnan elindultam, de nem mint táncos, hanem mint ember. Arra a helyre, amit otthonnak nevezek. Ő nem tud semmit se a családomról, a régi életemről és most szeretném, ha ő is látná.  Látná nem csak kívülről, hanem belülről, hogy megértse és tudja, mit miért teszek, miért dobtam fel egy életet. Tudom, hogy ő már járt arra, ezért hogy ne tudja hova viszem, egy másik irányból fogjuk megközelíteni a célunkat.
- Hova viszel? – kíváncsiskodott Christian.
- Nem árulhatom el.
- Claire, milyen szép az autód! –s elkezdte a műszerfalat simogatni.
Eszembe jutott, hogy én is ezt csináltam vele. Rám tört a kacagás és nem bírtam magam türtőztetni. Muszáj volt félrehúzódjak és utat törnöm az érzelmeimnek.
- Mi olyan vicces?
- Az, hogy… - de nem tudtam elmondani.
Körülbelül 5 percbe került, mire összeszedtem magam.
- Tetszik, amikor ilyen édesden kacagsz. – mondta nekem Christian.
- Tudod ez most jól esett.
- Igen?
Bólogattam.
- És elárulod min kacagtál?
- Persze. Szóval tudod mikor elvittél a tóhoz én is ezt csináltam veled.
- Tudom ezért csináltam én is.
- Valahogy gondoltam. – mondtam s megint elkezdődött, de most visszafogtam magam.
- Eszembe jutott, az arcod, mikor nyafiztam és közöltem, hogy kiszállok. Bocsánat, hogy kinevetlek.
- Hát köszönöm szépen! – durcáskodott.
Én hirtelen komoly arcot vágtam, lefagyott a mosoly az arcomról.
- Haragszol? Ezért most megharagudtál?
Nem mondott semmit csak karba font kézzel ült.
- Most komolyan megsértődtél? – kérdeztem tőle.
Ismételten csak hallgatott.
- Rendben akkor forduljunk vissza. Én nem akartalak megsérteni, de úgy tűnik ennyire érzékeny vagy.
Beindítottam a kocsit és kiraktam az irányjelzőt, de mégsem indultunk el, mert Christian hirtelen behúzta a kéziféket.
- Mit csinálsz? – néztem rá.

Ő nem mondott semmit csak mosolygott.
- Most miért fordulsz vissza? – kérdezte.
- Megharagudtál.
Elkezdett nevetni. Rögtön rájöttem, hogy az egész színészkedés volt.
- Te kis…
- Mi? – kérdezte bazsalyogva.
- Hmm... –s úgy csináltam, mint aki gondolkodik.
- De kiengesztelhetsz valamivel.
- Nem tudom, hogy ki szeretnélek-e. – most megjátszottam én a durcásat.
- Akkor majd én téged.
Odahajolt és megcsókolt. Ajkaink elváltak egymástól, majd kérdezett.
- Elárulod, hogy hova viszel.
- Majd meglátod.
Nem sokat utaztunk és megérkeztünk. Kiszálltunk az autóból, majd feltettem neki egy kérdést:
- Ismerős?
- Már igen.
- Gyere. – a kezénél fogva húztam magam után.
Megkerestem a pótkulcsot, és beletettem a zárba. Elfordítottam, majd kinyitottam az ajtót.
- Most meg szeretnék neked mutatni egy másik Claire Ecclestone-t, aki itt –s megfogtam a kezét és a szívemre tettem. – lakik belül, de valahol mélyen, az, aki egykoron ott állt a színpadon ahol te is.
Beléptünk az ajtón. Mikor mind a ketten bent voltunk becsuktam magam után. Először a nappalin haladtunk végig. Elővettem egy-két fotót és megmutattam neki.
- Tudod, ezek a régi életem egy-két emlékképei, ami közül vannak olyanok, amiket kitörölnék örökre, vannak amit soha nem akarok elfelejteni. És van a most, amit meg akarok őrizni sokáig, hogy ne csak egy emlék legyen, hanem egy folytonos állapot.
Elővettem egy képet anyáról is.

- Ő volt az anyukám! – nyújtottam oda neki a képet s közben éreztem, hogy szemeim megteltek könnyel.
- Hasonlítotok egymásra. – jelenttette ki
- Úgy gondolod?
- Igen.
- Tudod, nem sokan mondják ezt, de ez különleges dolog, hogy azt mondod, hasonlítok rá. Nekem ő nagyon fontos volt, de elment, és meg kellett tanulnom ezt kezelni. De erről nem beszélek senkinek, csak neked, mert te fontos vagy nekem. Benned megbízom, nekem te vagy a jelenem és a jövőm. Tudod, ezt a helyet kevesen ismerik. Csupán pár ember, de ő mind fontosak nekem. Úgy éreztem itt az ideje, hogy megmutassam ezt még valakinek.
Mutattam neki még pár emléket és meséltem a családomról. Megmutattam neki a ház több részletét, majd elvittem az én szobámba.
- Mióta eljöttem innen, semmi se lett elmozdítva.
Körbenézett és leültünk az ágyra. Észrevette a lefordított képet, felfordította.
- Az arcod ragyogott a boldogságtól. – mondta.
- Igen boldog voltam, de egy álomvilágban. Lehet a boldogságom is csak egy álom volt, de az már elmúlt. – majd elvettem tőle a képet és visszafordítottam. – Ennek nincs jelentősége, elmúlt, emlék marad, ami az elfelejtendő kategória.
- És most boldog vagy?
- Boldogabb, mint valaha. Egy csodás embert tudhatok magam mellett, aki törődik velem. Kívánhatok jobbat?
Christian sugárzott a boldogságtól. Jó volt őt így látni. Sokszor csak a feszült arcát, a munkától idegeskedő Christiant lehet látni, most viszont más valakit. Akinek most nem számít a munka, aki most csak a pillanatnak él.
Felállt az ágyról és odalépkedett a falhoz. Ahhoz a falhoz, amin a felakasztott balettcipőm volt.
- Ez akkor került ide, mikor úgy határoztam abbahagyom.
- És nem akarod visszahúzni?
- Szeretném, de én már öreg vagyok ahhoz, hogy újra színpadra álljak, ha elfogadtam volna Max ajánlatát, nem sokszor szerepelhettem volna ott. Jobb ez így. Most beteljesítem az egyik kívánságod.
- Melyikre gondolsz?
- Mikor a tetőn piknikeztünk azt mondtam, hogy egyszer majd megmutatom, hogy táncolok.
Nem válaszolt semmit, hanem fogta és levette a cipőmet a helyéről, majd odanyújtotta nekem.
Bementünk egy külön szobába, oda ahol régebben gyakoroltam. Ez a szoba direkt erre a célra volt berendezve.

Egy széket velem szembe helyeztem, majd miután átöltöztem elkezdtem néhány mozdulatot végezni, nyújtottam egy kicsit, hisz már régen nem hajtottam végre ilyen mozdulatokat.

Miután bemelegítettem bekapcsoltam a zenét. Elkezdődött és lehunytam a szemem. Lelki szemeim előtt megjelent a szoba, pont úgy, mint régen. A zene ritmusa pedig kezdte átjárni a testem, éreztem és a testem is tudtam, mely ütemhez milyen mozdulatnak kell párosulni. Elkezdtem táncolni.

Míg a zene szólt, én sem álltam meg egy mozdulatra sem. Úgy éreztem magam, miközben táncolok, mint egy madár, aki éppen szárnyra kel, aki előtt nincs akadály. Úgy éreztem tökéletes vagyok, úgy éreztem egy pillanatra magam, mint régen, mikor nem volt előttem egy hosszú harc, nem volt előttem ennyi kérdőjel, akkor egyszerű volt minden, igaz akkor nem volt mellettem az a valaki, aki most igen és így nem mondhatom azt, hogy tökéletes volt az akkori életem.
Igaz sokszor hiányzik, hiányoznak az emberek belőle, akik vagy nem lehetnek velem, vagy pedig csak egyszerűen nem is keresnek.
Akkor tudom, hogy boldog voltam és most ebből van egy kis szelet az életemben. És ezt a részt Christian tölti meg boldogsággal.

A zene egyszer csak véget ért, és a mozdulataim is. A szemeim újra kinyitottam és ott álltam a pillanatnyi színpad közepén, előttem pedig az az egyszemélyes közönség, akinek táncoltam. Nem kellett volna most oda több száz vagy ezer ember, egy is elég volt, de a legfontosabb személy volt az.
Odalépkedtem elé.
- Ez vagyok én. Ez a régi Claire, aki most elrejtőzve van bennem.
- Régi vagy új Claire, káprázatos. Tudod, ahogy most itt táncoltál láttam, ahogy átélsz minden mozdulatot, ahogy szállsz. Gyönyörű voltál. Örülök, hogy megismerhettem ezt a Claire-t itt. – s odatetet kezét a szívemhez - aki abban a csodálatos nőben lakozik, akit én szeretek.
Egymásra néztünk, majd odahajolt és megcsókolt. Lágy csókokat lehelt ajkamra. Egyik pillanatban megfogott és az ölébe kapott. Elvitt a régi szobámba. Letett a földre az ágyam előtt. Végigsimított az arcomon, majd újra megcsókolt. A kezével először végigsimított a hasamon, majd az oldalamon és a hátamon. Levette rólam a felsőm, majd csókokkal bombázott. Én is megszabadítottam őt a felsőjétől. Háttal óvatosan ledöntött az ágyon. Érintései, csókjai jól estek. Megszabadítottuk egymást a ruháinktól, majd összekulcsoltuk a kezünket. Ezen az éjszakán nem a szavak számítottak. Sokkal fontosabb volt a törődés az érzelem, a gyengédség. Most a tettek, érintések töltötték be a legfontosabb szerepet.

A SZÁM:

SZERK. MEGJEGYZÉSE: 

Sziasztok!

Megérkezett a folytatás! Most egy hosszabb részt hoztam nektek, remélem tetszeni fog. Emellett, már facebook-on jeleztem, hogy lesz egy bejelenteni való is. Nos ez a következő lenne: Mivel nem szeretnék ígéretekbe fogadkozni, ezért a legvalószínűbb tényt mondom most el nektek. A folytatás legközelebb és a legnagyobb valószínűséggel csak augusztusban fog felkerülni. Remélem addig még olvassátok majd a történetet és ha jelentkezek akkor is felnéztek majd ;)

Ha tudok természetesen hamarabb hozom! öszönöm a véleményeket, kérlek titeket lepjetek meg párral, ez nagy lendületet jelenteni a folytatáshoz! ;) Valamint szeretném megragadni az alkalmat és azokat szavazásra buzdítani akik még nem tették meg. Kérlek titeket szavazzatok, a történet a kezetekben van. Amint tudok jelentkezek és kiteszek majd egy visszaszámlálót a másik történet megjelenésének idejéről is.

UI: most csatolok egy számot a fejezethez, alul megtaláljátok később kikerül majd oldalra is.

És még egy dologra kérlek titeket, hogy a novellákkal kapcsolatosan is fejtsétek ki véleményeteket.http://novellakzsomi.blogspot.hu/  Végül, de nem utolsó sorba jó szórakozást kívánok a fejezethez! Puszi